Dr. Raimund Friedrich Kaindl - A magyarok telepítése

                                  Bevezetés
        Méltán dicsőítik minduntalan azt az erőt, amellyel a fiatal Ostmark (Keleti Őrgrófság) egy évezreddel ezelőtt a német élettel együtt a kultúrát és a tudást terjesztette. Ezt a befolyást Ausztria a tizennyolcadik és tizenkilencedik században a jelenlegi Ostgauban (Keleti Körzetben) ismételten bizonyította.
       Bukovina a lakossági elemek sokszínűsége tekintetében méltán nevezhető nagy hazánk képének. Mintegy 10 500 km2 területén az 1890. decemberi népszámlálás szerint körülbelül 265 200 rutén, 208 300 román, 50 000 német és 83 000 németül beszélő izraelita, 24 000 lengyel él, akikhez a szlovákokat is hozzászámolták; továbbá 8100 magyar és 3200 lipován (nagyorosz); ehhez jön még kis számú cseh, szlovén, szerb-horvát és olasz; de az örményeket és a cigányokat is – bár őket már nem számolják külön – etnográfiai és történelmi szempontból Bukovina sajátos lakossági elemeinek kell nevezni. Ez a sokszínűség egészen a moldvai időkig nyúlik vissza, amikor is az összes említett nép és nemzet – a szlovákok, valamint a csehek, szlovének és szerb-horvátok kivételével – már képviseltetve volt itt.
       Nemcsak Bukovina lakosságának tarka összetétele, hanem annak gyors növekedése is az osztrák uralom idején igen érdekessé teszi annak vizsgálatát. Amikor Bukovina Ausztriához került, mindössze körülbelül 60 000 lakosa volt, vagyis nagyjából annyi, mint amennyien ma a tartományi fővárosban egyedül laknak. A tartomány abszolút népessége azóta körülbelül a tízszeresére nőtt, mivel az 1890-es év végén Bukovinában 646 591 lelket számláltak. Míg az osztrák uralom kezdetén 1 km2-en átlagosan alig 6 ember lakott, addig az 1890-es évben a Prut és a Dnyeszter közötti terület minden egyes km2-én több mint 100 lakos élt, és még a legritkábban lakott területen, a felső Szucsava mentén, a Sipot környéki erdővidéken is 10 lelket számláltak minden egyes km2-en. Ez az erőteljes növekedés a természetes szaporodás mellett mindenekelőtt a bevándorlásnak és a betelepülésnek köszönhető.
        A kolonizáció azonban mindenekelőtt az anyagi és szellemi kultúra gyors fellendülésének is tulajdonítható. Ez különösen a német betelepülésre igaz. A bukovinai német kulturális munka legfényesebb emlékműve a czernowitzi német Ferenc József Tudományegyetem, amely nemrég ünnepelte fennállásának huszonötödik évfordulóját. A válasz arra a kérdésre, hogyan volt lehetséges egy olyan, három-négy emberöltővel ezelőtt még csak ritkán, többnyire románok és rutének által lakott földön, ahol még a görögkeleti érsek vikáriusa sem tudott írni-olvasni, huszonöt évvel ezelőtt a német főiskolát szükségletként követelni és megalapozni, e munka utolsó része adja meg.
      A bukovinai betelepülési ügyek vizsgálata azonban önmagában is érdekes. Mert e mintegy egy évszázados törekvések bemutatása nemcsak a kultúrtörténetileg fontos momentumok bőségét tárja fel, hanem hozzájárulás Ausztria igazgatástörténetéhez is, különösen mivel itt kiváltképpen állami kolonizációról van szó. A munka minden bizonnyal... .ezáltal nem szívesen mellőzött hozzájárulás lesz az Ausztrián belüli belső kolonizációs törekvések csekély irodalmához.
          Eddig Bukovina kolonizációtörténetének csak néhány szakaszát vizsgálták pontosabban, nevezetesen a lipovánok és a magyarok betelepülését, csekély részben a németekét is. Ezen összetett és évtizedekig tartó törekvések részletei azonban csak akkor válnak érthetővé, ha azokat teljes terjedelmükben szemléljük. Ezért ez a könyv a bukovinai településügyet először annak általános fejlődésében követi nyomon, és csak ezután tér ki az egyes települések kolonizációjára. Ennek során a bevándorlást is röviden figyelembe veszi.
               A jelen munka közel fél évszázados kutatás gyümölcse. Több mint negyven éven át gyűjtötte az anyagot a bukovinai történelem kutatása körül elévülhetetlen érdemeket szerzett Franz Adolf Wickenhauser pénzügyi tanácsos († 1891), ami azután az ő kívánságára a hagyatékából szállt rám, és amelyet én kiegészítettem, valamint feldolgoztam. A kéziratos anyag olyan gazdag bősége állt rendelkezésemre, hogy annak uralása és áttekinthető bemutatása nem csekély fáradságomba került; gyakran jelentős számú jegyzetet és oklevélkivonatot használtam fel egy kevésbé terjedelmes szakaszban. Egyébként magától értetődik, hogy a már meglévő szakmunkákat, mint amilyenek Wickenhauser, majd Polek, Zieglauer és a saját munkáim is, alaposan felhasználtam. Zieglauer és Polek utóbbi években megjelent kitűnő munkái nélkül a jelenlegi könyv befejezése egyes szakaszokban egyáltalán, vagy legalábbis nagymértékben megnehezült volna. Ezekben a fejezetekben a rövidség kedvéért ezekre a nyomtatott művekre utaltam, és a kéziratos anyagra való hivatkozásokat arra az esetre korlátoztam, ha az semmi különösen fontosat nem kínált. A számos oklevél közül csak keveset közlök mellékletként, annál inkább érvényre jutnak azok a szövegben. A hely- és népnevek írásmódjában általánosságban a most szokásos, sajnos nem hibátlan; ahol alkalmasnak tűnt, ott szándékosan a dokumentumokból és jelentésekből átvett formákat használtam (Bukovina, Buccowina, Bukowiner, Bukowinær, Bukowinaer; Sireth; Rusniaken; s. a. többi.)
        És így léphet a nyilvánosság elé ez a könyv, amely a sok fáradság és gond ellenére természetesen még bizonyára számos hiányosságot mutathat fel. Több okom is van arra, hogy ezt a régóta előkészített munkát további késedelem nélkül közreadjam. Mindenekelőtt úgy vélem, hogy a Wickenhauser hagyatékából mielőbbi megjelentetésre rám bízott anyagok felhasználásával nem halogathatom tovább a döntést, mivel ezek az évtizedek alatt összegyűjtött anyagok alapul szolgálnak majd a további tanulmányokhoz és kutatásokhoz. Jómagam, akit más munkák a következő évekre teljesen le fognak kötni, nem remélhetem, hogy a jelenlegi munka további kiegészítéséhez bármi érdemlegeset hozzá tudok tenni, és nem szeretném, ha az a szemrehányás érhetne, hogy e könyv megjelenését mértéktelenül késleltettem vagy éppen meghiúsítottam. Végül pedig úgy gondolom, hogy e könyv megjelentetésével méltó módon emlékezhetek meg Wickenhauser halálának tizedik évfordulójáról: járuljon hozzá ez ahhoz, hogy ébren tartsa az emlékezetét ennek a férfinak, aki vasmaroknyi szorgalommal igaz becsületességet és ritka szerénységet egyesített magában.
………………………..

Negyedik rész
A magyarok telepítése
Első fejezet
A magyar telepesek eredete Bukovinában és a legrégebbi telepítések
1. A magyar telepesek Moldvában és az ő származásuk.
2. Az első telepítések Bukovinában (Istensegíts és Fogadjisten)
        1. Bukovinába, az első magyar telepesek nem közvetlenül Magyarországról jöttek, hanem Moldvából költöztek át*. Kétségtelen, hogy az akkor alakult moldvai vajdaságba már a 14. században is vándoroltak be magyarok és különösen székelyek Erdélyből, és közte, az annak részét képező, Bukovinába is. Nikolaus Kostin moldvai krónikás véleménye szerint Szucsáva neve is egy Szűcs nevű magyartól származik, akinek szűcs volt a mestersége, aki állítólag itt telepedett le.**
     Ha ez az eredeztetés így nem is igaz, ugyanakkor az a feltételezés elfogadható, hogy mint az oláhok és a szászok, jöttek ide a magyarok is, már a tartomány Nagy Lajos általi elfoglalásakor, és a Moldvai fejedelemség megalapítása után is. A 15. században Moldvába menekült sok huszita is, akik a csángós nevet vették fel. A magyarok moldvai jelenlétéről, következő évszázadokból is számos tudósítás maradt fenn. Elegendő itt azokra az említésekre gondolni, amit a szász telepesek mellett, mások is, szóba hoztak.
    A 18. században létszámuk a magyarországi politikai emigránsokkal növekedett, elsősorban azokkal a magyar, részben székely menekültekkel, akiket - az 1763-tól kíméletlenül véghezvitt - erdélyi határőrség felállítása, menekülésre kényszerített. A menekültek kisebb része dezertőr volt a hadseregből, voltak köztük magyar telkes jobbágyok /?/ is. Ezek a bevándorlók többnyire otthonosan letelepedtek és legalább részben a jómódú gazdákhoz számítottak. Olykor ezeket az embereket a csángókkal azonosították, mert az ő soraikból rekrutálódtak a Bukovinába bevándorlók is. Annak is mondták: csángó- magyarok bevándorlása.
    *A magyarokról való fejtegetések, ahol nincs kifejezetten más jelölve: Zieglauer ”Geschichtliche Bilder aus der Bukowina zur Zeit österreichische Occupation” (Czernowitz 1893) és Polek „ Die magyarischen Ansiedelungen Andreasfalva, Hadikfalva und Joseffalva in der Bukowina” (Czernovitz 1899) pompás új munkáin alapulnak. Innen kezdve megszűnik a forrásra való hivatkozás e két tanulmányra.
**Letopisitile terit moldavit (Jassi 1852) I, 91.
     2. Az első magyar telepesek Bukovinába költözését és a két legrégebbi telep - mégpedig Cibeni vagy Istensegíts és Jakobestie vagy Fogadjisten – létrejöttét, némi homály fedi. Egyik általánosan elfogadott vélemény szerint, ami nem egészen megalapozott, ezek az első telepesek, összesen mintegy 100 család, az 1777-es évben Mártonfy Mór misszionárius vezetésével Moldvából jöttek és megalapították a két nevezett települést.
Nem ismerünk olyan hivatalos dokumentumot, ami ezt az eseményt ebben az összefüggésben hozná. Teljes joggal vethető fel ezzel a véleménnyel szemben, hogy Mártonfy később az ő jelentéseiben erről az érdeméről - e két falu alapításában játszott szerepéről - nem írt. Ugyanis, például később, amikor 1784 őszén megbízottként, Moldvába küldték, azzal dicsekedett, hogy 150 dezertőrt rábírt arra, hogy Ausztriába visszatérjen.
    Ezzel szemben nem vitás, hogy Mártonfy minorita szerzetest a bukovinai kerületi adminisztráció már 1777 kezdetén Bukovinába hívta, feltételezhetően azért, hogy megkezdje a magyarok bevándoroltatását. A magyar telepítések kezdete bizonyára már Splényi idejére esett.
   A székelyek beáramlása egyébként folyamatos volt. Így aztán az 1778. november 3-án tartott összeírás szerint Erdélyből jövő bevándorlók száma nem kevesebb, mint 5018 fő volt, köztük 1768 székely (930 férfi és 838 nő). Enzenberg az 1779-es év októberéből származó emlékiratában, e két telepről a következőket jegyzi meg: „Azok a … székelyek vagy magyarok, akik már évekkel ezelőtt Erdélyből Moldvába emigráltak, két falut létesítettek, név szerint Helf-Gott és Vergelts-Gott vagy magyarul Isten- Segitsch és Fogod-Isten. Ezeket a helységeket szabályszerűen kitűzték, és az egyik házat ugyanolyannak építették, mint a másikat, így ez a rend nagyon tetszik még a többi bukovinaiaknak is. A házak összeállítása során az ügy hasznossága szempontjából jól lett volna, ha egy időre kirendelnek, egy pár ügyes, nemcsak egyedül a rajzoláshoz, hanem– nota bene - az építés-kivitelezéshez értő mérnököt is.” Ezeknek a telepeknek a sajátos viszonyairól keveset tudtunk. Csak Istensegíts esetében tudott Wickenhauser a helyi hatóságok hozzáférhető beszámolóira támaszkodni. A következőket mondja: „Istensegítsen az épületekhez a fát a tartományi katonai közigazgatás adta. Az istensegítsi határ, a szolkai kolostorhoz tartozott, amivel a falubeliek – ugyanúgy, mint a klimóczi lipovánok a putnai kolostorral – Szent György napjáig (1785. április vége) érvényes szerződést kötöttek. Lekötelezettség helyett évenként 150 forint megváltást fizettek. Mártonfy volt a falukáplán, évi 255 forintért vállalta a papi teendők ellátását. Az 1784-1786 közötti években is volt székely bevándorlás Moldvából, újak jöttek ide, a régebben letelepültekhez. Mivel a cibényiek már kifizették a házaikat, és nem volt elegendő telek mindenki számára, máshol kellett nekik telket keresni. A többség kivándorolt. Mihelyt 1786 áprilisában és májusában végbement a letelepedés a székelyek bevonultak a házakba és az udvarokba. Így jött létre a falu: Cibény.” Az ismertetésből és még sok más elővezetendőkből láthatjuk, hogy Enzenberg egész különlegesen támogatta a magyar telepeseket.
   A végén még meg kell jegyezni, hogy nem ismerjük, milyen további kedvezményeket vagy támogatásokat nyújtott a tartományi adminisztráció a székely bevándorlóknak. Semmit sem tudunk erről. Annyi megengedhető, biztosan elfogadható, hogy a hatóságok a katonaszökevényeket nem vonták felelősségre, mert különben a fent említett elemek odaáramlását biztosan megszüntették volna. A gyér népesség szívesen látott növekedését többre kellett tartani, mint a bevándorlókkal szembeni kemény fellépést, mert akkor kevesebben lennének itt. Rájöttek arra, hogy - Moldvában még mindig nagy számban (7-8000) lakó magyarokból - tervszerű ideköltöztetés lehetséges.

Második fejezet
Második magyar telepítés II. József alatt
1. Új javaslatok és előkészítések.
2. A telepesek megérkezése és az ideiglenes elhelyezésük.
3. Hadikfalva telep; Laudonfalva tervezett telepítése.
4. Józseffalva telepítése.
5. Andrásfalva.
6. Az egykori telep Rarancze-ben.
7. Ennek a telepítésnek az összefoglalása és eredményessége.

      1. A magyarok tervszerű telepítését Bukovinába maga II. József császár kezdeményezte. 1783. november 9.-i kéziratával megparancsolta Hadik Andrásnak, az udvari haditanács elnökének, hogy néhány altisztet küldjön a dunai fejedelemségbe a dezertőrök felkutatására és a határon történő áthozásukra. Ezt a deklarációt az Ausztria és Törökország között létrejött megállapodás tette lehetővé. Az udvari haditanács kezdeményezésére nemcsak a Moldvában és a Havasalföldön tevékenykedő császári udvari ügynök von Raicevich segítette a kiküldött altiszteket, hanem 1784 májusában lement Jászvásárra Josef von Bedeus kapitány, a csernovici adminisztrációs iroda vezetője is. Ennek a kapitánynak egy későbbi tudósításából (Jászvásár, 1785. április 6.) tudjuk, hogy rajta és a nevezett udvari ügynökön kívül még hét császári altiszt, egy sebészorvos és két kórházi ápoló ténykedett a magyarok felkutatásában és vissza hozatalában.
     Ez a feladat nem volt könnyű. A menekültek, mint már a fentiekben említettük, otthonosan letelepedtek, olykor egész falvakat képeztek és a földbirtokosok, bojárok és a fejedelmek hasznos alattvalóivá váltak. Sokan közülük már évtizedek óta Moldvában laktak, jól érezték itt magukat, többnyire hazájukról elfeledkeztek, különösen a terméketlen határvidékre nem kívántak visszatérni. Nem csábította ezeket az embereket a visszatérésre a teljes büntetlenség garantálása sem. Ehhez jött még hozzá az is, hogy I. Alexander Maurokordat moldvai fejedelem Ausztriával szemben ellenséges politikát folytatott. Mivel, már említett osztrák-török határmegállapodás szerint az igazolt dezertőrök kiadására kötelezték, tudta azt is, hogy ez alapján Ausztria törekedhet arra, hogy csaknem az összes menekültet Moldvából Bukovinába befogadja, azokat is, ezeken kívül, akiket oda akar csalogatni. Ennél fogva érthető, hogy az említett osztrák képviselők eljárásával szemben bizalmatlanok voltak. A visszaköveteltek közül sokan kihallgatásra, Jászvásárra a Diván elé mentek, hogy védelmébe vegye őket. A fejedelem, 1784. december végi bukása után Ausztria számára kedvező helyzet jött létre. Ugyanis II. Alexander Maurokordat trónra lépésére néhány hetet várni kellett. Jellemző erre a helyzetre, Bedeus kapitány február 16-án befutott jelentése „hogy ő a jelenlegi interregnumban úgy profitál, hogy az altisztjei, a dezertőrök felkutatására akadály nélkül egész Moldvát átfésülhetik, emellett megbízható információkat szerezhetnek egyéb dolgokról is. Mindenesetre ezzel hízelgő kilátás jött létre, miáltal ezek az altisztek szabadon körbe járhattak Moldvában, oda is, ahová eddig be sem léphettek, a legjobb lehetőség nyílott arra, hogy a lehető legjobban elősegíthessék a visszatérőket, és egyben a hadsereg- és a székely dezertőrök is visszatérésre törekedjenek”.
    Mint látható a moldvai kormányzat bizalmatlansága nem volt megalapozatlan. Ehhez jön még, hogy az osztrák kiküldöttek némely melléfogása is kárt okozott. Ezen felül a konstantinápolyi osztrák internnuncius, von Herbert báró is szörnyen panaszkodott. Azok a panaszok, amelyeket ő előadott, és Ausztriának szeretett volna elküldeni, megalapozatlanok voltak ugyan, de a panaszok magja, hogy a kiküldöttek nemcsak a tényleges dezertőrök visszavándoroltatása érdekében ügyködnek, hanem amit már az állami célok lefektetésének napjaiban is tudtunk biztosan, annak jogosságát, hogy a Bukovinába bejött székelyek nagy számban nem katonaszökevények voltak. Bedeus és az ő felettese Enzenberg természetesen ebben az eljárásban semmi meghökkentőt nem látott, és ennek megfelelően adta ki az igazolást (1786. február és március). Egyébként a moldvai kormányzat sem volt az ellenszerek alkalmazásában válogatós: „Először megpróbálták az altiszteket megvesztegetni, hogy a letartóztatások során ne túl szigorúan járjanak el és akadályozták a dezertőrök önkéntes jelentkezését. Aztán kiadtak egy fejedelmi parancsot, mely szerint, azok a dezertőrök, akik nem szívesen térnének vissza, moldovai nőkkel, vagy moldovai magyar nőkkel házasodhatnak, az összes határőr, aki a kivándorlás előtt nem vette fel a fegyvert, nem követelhető ki. Továbbá a fejedelem tudatta, hogy azokat az osztrák tiszteket, akiket vidéken meglátnak, azokat a katonai rendőrséggel vissza kell kísérni, és senki sem adhat felvilágosítást arról, hogy a dezertőrök mely ezredhez tartoznak.
    Mint látjuk, tehát sok nehézséget kellett leküzdeni. Már az általános részben említésre került a telepítésügy egyik kedvezménye az 1784. szeptember elsejei általános megkegyelmezés. Ezt a kegyelmet az augusztus 23.-i jegyzék következtében elsősorban a székelyekre alkalmazták, akiket más földművelőkhöz hasonlóan, mint alattvalókat Bukovinában letelepítettek és ráadásul „meghitt és bizalmas úton”, mindenekelőtt Mártonffy istensegítsi plébános igyekezete által. Akiknek nem jutott hely csak azoknak kellett, a parancsok értelmében, Erdélybe vagy más katonai határőrvidékre mennie. Enzenberg ennek érdekében az erdélyi főparancsnoksággal egyetértésre jutott. Nyomatékosan alá kell húzni, hogy az udvari haditanács, e szeptember elsejei dekrétuma csak az erdélyi határőr családokra vonatkozik, de nem vonatkozik a hadiezredek dezertőrjeire és az erdélyi alattvalókra /jobbágyokra?/. Enzenberg, teljes igyekezettel magára vállalta a székely telepítést. Tevékenysége a lipovánok letelepítésnél, valamint nem egy kijelentése a német telepítések lehetetlenségéről, azonban nem bizonyultak helyesnek. Nem titkolható el, hogy az ő példája a magyarok letelepítésénél, elfogultsága a német telepítésekkel szemben, egyszer még reflektorfénybe kerül. Látni fogjuk, hogy a németek telepítéséről alkotott véleményével, a székely falvak túlzott dotálása és a kiosztott pénzbeli támogatások miatt, valamint, hogy ezeket a telepeseket jobban dicsérte, mint amit megérdemeltek volna, ellentétbe került másokkal. Mindez egy körülményen keresztül megvilágítható. Enzenberg kezdettől fogva annak a tervnek volt a híve, hogy Bukovina az erdélyi határ katonai folytatása. A bennszülött lakosság, ahogy erről II. József császár 1783-ban maga is meggyőződhetett, erre a tervre alkalmatlan, és ezért annak megvalósítása el is maradt. Talán Enzenberg arra gondolt, hogy egy bőséges székelytelepítés az ő szándékát megvalósíthatóvá tenné.
    Enzenberg, a császár akaratával egyezően még 1784 szeptemberében Mártonffy minorita szerzetest Moldvába küldte. A szőlőművelés bukovinai bevezetése és elterjesztése érdekében jelentős mennyiségű szőlővesszőt kellett vásárolnia, és másrészt – ami bizonyára a fő feladata volt- „Moldvában lévő székely emigránsok közül még többet - fel nem jegyzett módon- rábírni a visszatérésre.” Elfogadható, hogy Enzenberg az emigránsoknak az ügynökökön keresztül megüzenhette a főhatóságokkal egyeztetett javaslatokat a velük való bánásmóddal kapcsolatban. Mártonffy egy későbbi tudósításából (1784. november 25.) tudjuk, utazása sikeres volt, nemcsak 110 ezer darab szőlővesszőt és ezer darabonként 30 koronáért vásárolta, hanem – ahogy már korábban említve lett – 150 dezertőrt felkutatott és rávett arra, hogy visszatérjen Ausztriába.
   Továbbá, szeptember 15.-én Enzenberg azt nyilatkozta az udvari haditanácsnak, hogy a székely falvakat a határon akarja elhelyezni, mert őket tartotta „a legmegbízhatóbb és leghasznavehetőbb”-eknek. Ennek a telepítésnek a támogatására kért, minden családnak egy otthon és egy istálló felépítésére mintegy 45 forintot. Így aztán, Bedeus, aki éppen akkor Csernovicban volt, közölte vele, hogy az elkövetkező hetekben küldjön 100 családot, mintegy 500 főt, akiket mind Bukovinában, önálló falvakban lehetne letelepíteni, és töltsön ki számukra határkatonasági kötelezettséget. Enzenberg a szeptember 15.-i javaslatára a választ meg sem várva, sietett még a maga részéről szeptember 25-én előterjeszteni: Bedeus tudósításaira, hivatkozva mérhetetlen dicséretet küldött Istensegíts és Fogadjisten lakóinak és javasolta a további telepítések támogatására naponta minden gazdának 6, minden gazdasszonynak 4 és minden gyermeknek 2 krajcár engedélyezését, amiből a jószágnak és az aprójószágnak is, a takarmányt maguk vásárolnák meg. Családonként ház és istálló építésére fatörzs és 50 forint kiutalása. Ház és gazdasági épületre további 20 forint kapható, amely összeget négy év alatt vissza kell fizetni. Államköltségen templom fog épülni az 50 és annál több családos falvakban. A jövevények ideiglenes elhelyezéséről Enzenberg úgy kívánt gondoskodni, hogy télire, Istensegítsen és Fogadjistenben, az ottani lakosoknál szándékozta elszállásolni őket. Tavasszal aztán Enzenberg az egyházi javak intézőjével, Beckkel telepítésre alkalmas területeket akart felkutatni. Egyébként a meglévő falvakban, falvanként 5-20 család, a kotzmani kerületben akár 30-50 család is elszállásolható lett volna, ennek ellenére a bossanczei uradalmat javasolta telepítésre, ami a „ Johann Novi szent teste” szucsávai görög-keleti egyházközséghez tartozott és a jászvásári metropolita használta. Enzenberg nem csekély betegségéhez jött még, hogy az udvari haditanács az összes javaslatát elvetette. Mind az első tudósítására a válasz, amit október 2.-ra datáltak, mind a másodikra követő, amit október 13-ra datáltak, teljesen elutasító volt. Az udvari haditanács eljárása logikusan magyarázható Enzenberg korábbi magatartásából. Ő csak arra gondolt, hogy a németek telepítésére szánt költségkeret felesleges, és kötelezettséget vállalhat a költségkeretek túllépése nélkül a moldvaiak és a székelyek felkutatására, letelepítésére, ezek mellett, marad elég pénz a két már meglévő székelyfalu, példaként állítására. Bécsben nem alap nélkül gyanították, hogy Enzenberg túl messzire ment a székelyek előnybe részesítésében. Ez számára azt jelentette, hogy ezen elemek letelepítése csakis a már meglévő népesség hátránya és veszélyeztetése nélkül történhetett volna. A székelyek határra telepítését, ahogy azt Enzenberg javasolta, nem helyeselték. A székelyeket inkább a mélyebb területekre kellett telepítenie. Mert eközben, anélkül, hogy erről Enzenberg tudott volna, az erdélyi főparancsnokság és az udvari haditanács között megbeszélés folyt a székelyek Erdélybe történő visszaviteléről, így az udvari haditanács mindkét vissza iratában azt a feladatot adta ,hogy mindazokat akik Bukovinában nem találtak szállást, Erdélybe kell küldeni.
    Ezáltal Enzenberget veszély fenyegette éppen a szóbahozott ügy miatt, amit röviden idézünk: Szeptember elején – az erdélyi főparancsnokság egyetértésével – azt közölték vele, hogy a Moldvából visszakísértek egyes csoportjait várhatóan, Erdélyben vagy más határőrvidékeken fogják letelepíteni. Enzenberg, mint látjuk ezt a főparancsnoksággal történt megállapodást figyelmen kívül hagyta. Von Preiss táborszernagy, az erdélyi főparancsnokság parancsnoka szeptember 14-én tájékoztatta az udvari haditanácsot, hogy az erdélyi menekülteket, akik Moldvában tartózkodnak, visszaküldené Erdélybe, a vidéki alattvalókat /jobbágyokat?/ a földesurakhoz, a határőröket a korábbi helyükre, részben pedig a Törökországgal történt legutóbbi határ kiegyenlítésekhez szeretné helyezni. A korábbi rendelkezéseknek megfelelően az udvari haditanács szeptember 29-én erre azt válaszolta: az erdélyi főparancsnokság jusson egyetértésre a bukovinai adminisztrációval, aszerint, hogy az a menekült, aki Bukovinában akar maradni, azt ott hagyják, a többieket pedig Erdélybe vissza kell küldeni. Az erdélyi főparancsnokság ezt a rendelkezést egészen méltánytalan módon értelmezte: a számukra szükséges minden székelyt visszatarthatnak, és csak a fölöslegesek maradhatnak Bukovinában. Ebben a felfogásban írt október 15-én Enzenbergnek. Figyelemreméltó, hogy Enzenberg ezt az egészen méltánytalan kérelmet kishitűen fogadta, és még ugyanazon a napon, október 26-án, amikor megkapta, részben október 27-én parancsot adott az alátartozó hatóságoknak (Bedeus, a szucsávai igazgatóság, a 2. oláh és a 2. kaszárnya ezred parancsnokság), hogy az Erdély felé elküldött menekülteket, Moldvából azonnal hozzák Szucsávára. Az a gyorsaság szinte megmagyarázhatatlan, amellyel Enzenberg reagált az erdélyi főparancsnokság kérelmére, az udvari haditanács összes parancsára (szeptember 1, október 1, október 13), amelyek október 26-ig a kezébe kerültek. Aztán 1784. november elsején érkezett meg von Preiss erdélyi főparancsnok október 22.-re datált levele. Közölte ebben, hogy Bedeus kapitánynak parancsot adott arra, hogy a Moldvában található dezertőröket és emigránsokat 3 osztályba sorolja. Az ország militarizálása /az erdélyi határőrvidék megszervezése?/ előtt kivándorolt határőrök, valamint a vidéki alattvalók Bukovinában maradhatnak vagy visszatérhetnek Erdélybe, ellenben mindazokat, akik a határőrség felállítása után vándoroltak ki és mindazokat, akik a határőrséghez újabban csatolt falvakból származnak, Moldvából közvetlenül a Gyímesi hágón keresztül Erdélybe kell küld. Könnyen érthető, hogy az erdélyi parancsnokság beavatkozása milyen zavart okozott. Bedeus és Raicevich azonnal Csernovicba sietett, hogy Enzenberggel tanácskozzanak, és az elképzelését megtudják. Elhatározták, hogy a szeptember elsejei udvari haditanácsi iratnak megfelelően, biztosítják minden menekült letelepítését Bukovinában. Az erdélyi főparancsnokság október 22-től érvényes, a kiadatási ügyben hozott utasítását megkockáztatják szelíd formában végrehajtani. Így szinte mindenkire számítottak: az összes dezertőrre, akik nem akarnak visszatérni, hogy katonák vagy határőrök legyenek, az erdélyi föld szűkössége és terméketlensége miatt kivándorolt vidéki alattvalókra, vagy azokra, akiket a Diván nem adott ki. Enzenberg a tanácskozás eredményét november 3-án közölte Preiss-szel és a haditanács elnökével, Hadikkal. Végül kérte, hogy engedélyezzék a szükségesnek tartott székely telepítéseket Bukovinában, és a szeptember25-i írásában felsorolt kedvezményeket, nyomatékosan rámutatva e telepítések üdvösségére. „Az állam - fejti ki – ezt a kis hozzájárulást később tetemes, több mint megduplázva kapja vissza. Nekem úgy tűnik, hogy még több méltányosságot alkalmazhatnánk, mert ezek a visszavándorlók szívességből, önállóan minden kényelmüket, megdolgozott földjüket stb. otthagyva jó szerencsét és szerencsétlenséget, letelepedtek idegen földön hasznos polgárnak. Amit kemény izzadsággal és gonddal néhány év alatt létrehoztak, azt vidám és hűséges lélekkel elhagytak. Az én szerény nézetem szerint úgy tűnik, hogy a jelenlegi körülmények között több okom van arra, hogy a székelyek és az oláhok iránt túlzottan kedveskedő legyek, mivel ők visszavándoroltak, ivadékaikkal együtt az országukat örökre elhagyták.” Enzenbergnek november27-én küldött levélből úgy tűnik, az udvari haditanács hajlott arra, hogy az erdélyi parancsnokság indítványát elvesse. Moldva ugyanis a bukovinai határkonvenció alapján csak a dezertőröket szolgáltathatta volna ki, ezért „a határokról szóló egyezség alapján” mindenki mást visszakövetelhettek volna, ezért aki Erdélybe nem akart visszatérni, Bukovinában maradhatott. A telepesek kiadását most nem engedték, ezért egy újabb jelentést kellett kiadni. E válasz előtt megtörtént, hogy Enzenberg alá beosztott hatóságok november 9-én Szucsáván besorozták a megérkezett dezertőröket az erdélyi főparancsnokság parancsának értelmében. Így esett, hogy a letartoztatott menekültek háromféle különböző kezelést tapasztalhattak, mint ahogy mi is most bővebben tapasztalhatjuk.

      2. Moldvában felkutatott magyarok átszállítása már 1783 novemberében megkezdődött, de erről az első csoportról túl keveset tudunk. A dezertőröket akkoriban nyilvánvalóan a legközelebb lévő Erdélybe irányították, így 1784. májusban is. Onnan szabadságpapírral részben vissza Moldvába, részben ide menekültek. November 13-án Bedeus a következőket jelentette: Ma újból volt nálam két katonai szolgálatra alkalmas székely, akik májusban /?/ /im Majo sic!/ a transzportból Szucsávában azért dezertáltak, mert nekik a Bukovinába telepítettek azt mondták, azért akarják őket Szucsávából továbbkísérni, hogy Csíkban (az erdélyi határőrvidék egyik része) az éhségtől meghaljanak. Igen nekem teljesen szabadon így mondták. ha őket bezárva vissza akarom küldeni, újból meg kell szökniük, akkor máris megérdemlik az akasztófát.”
     A magyarok első csoportja, akik bennünket közelebbről érdekelnek, 1784. november elején érkeztek Szucsávába. 22 székelyhatárőr, 14 dezertőr a tábori és garnizon ezredekből és 8 erdélyi vidéki alattvaló. Amikor itt megtudták, hogy a közben megérkezett parancs (október 27-i) szerint őket Erdélybe kell vinni, hatalmas elégedetlenség tört ki köztük. Ami nagyobb volt annál, mint röviddel azelőtt egy székelytől hallott kedvezőtlen hír hazulról. Ettől az embertől hallották, hogy őt májusban átszállították Erdélybe, kénytelen volt a Moldvából magával hozott állatait és holmijait eladni, mivel földet nem kapott, koldus lett, és szabadságlevéllel Moldvába visszatért, hogy valamit szolgáljon. Mily nagy izgalom uralkodott el a megtévesztett magyarok között, abból a körülményből eredően, hogy erős fedezet alatt Szucsávából Erdélybe kell továbbmenniük. Ezekből az emberekből nyílván nem maradt senki Bukovinában, mint ahogy már fent említettük, mert a később készült összeírásokban, ennek a transzportnak nincs szemmel látható nyoma.
      A második csoport november 8-án jött Szucsávába. Ez a csoport 33 családapából és 9 egyedülálló fiatalemberből állt. Ők tudták, hogy a nekik tett ígéret ellenére, Erdélybe kell menniük, sok minden fenyegeti őket, inkább vízbe fulladnak, mint hogy Csíkba visszamenjenek. A nekik járó egy nap pihenés után, őket ugyanúgy óvintézkedések között továbbszállították. Kapukodruluiban a csoportot utolérték és november 9-én Enzenberg parancsa szerint besorozták. Csak néhány fiatalembert küldtek Erdélybe, a többiek visszamentek Szucsávára.
       Aztán november 30-án érkezett Szucsávára egy további transzport, összesen 47 család. Ők azok közül valók, akikre Bedeus Jászvásáron, november 13-án datált levelében nyomatékosan felhívta a figyelmet, hogy ellenszenvvel viseltetnek hazájuk iránt, mégis nagyobbik részüket Erdélybe küldte, mert még nem érkezett meg Csernovicba az udvari haditanács november 27-i döntése. Csak a Szucsáván 1785. január 2-án elhelyezett transzportot kezelték e rendelkezés szerint. A három transzportból (november 8, november 30, január 2.) összesen 94 család vagy mintegy 400 lélek maradt vissza Bukovinában telepítésre. A nagyon pontos összeírás szerint magukkal hoztak 41 lovat, 7 csikót, 167 ökröt, 75 üszőt, 118 tehenet és 63 borjút, ezen kívül 82 szekeret és számos háztartási felszerelést. A menekültek közül többen 20, 30, sőt egyesek 40 éve megtelepedve, laktak Moldvában. Ezeknek a magyaroknak az odaköltözésével a bevándorlás nem zárult le; tovább tartott 1785-ben egész éven át és még tovább a következő években. 1785 augusztusában 27, novemberben 34 család jött Szucsávára, közülük mintegy 40 székely. 1786. január 12-én 27 székely család jött, május 3-án 32 család, majd később még 8 család.
    1783. november 24-től 1786. május 14-ig összesen „830 erdélyi menekültet (675 a határőr- és katona ezredekből, valamint 155 vidéki alattvaló) 474 asszonnyal és 983 gyerekkel (556 fiú és 427 leány) összesen 2287 főt szállítottak vissza Moldvából Bukovinába.” Bedeus 1786 május 14-én átadta átfogó jelentését, amelyben részletesen referált és jelentett tevékenységéről, „ hogy az egész előbb említett ügy lényegében befejeződött, már Moldva minden körzetét beutaztuk, az előhívott és megtalált dezertőröket elszállítottuk.” Ténylegesen nincs már több lényeges, ami történhetne.
Ki kell emelni azonban, hogy az éppen most kimutatott visszavándorlókból nem mindenki maradt Bukovinában. Ez már az előző fejtegetésekből is kiderül. Ehhez jött még az is, hogy Enzenberg szándékával szemben, később a katonaszökevényeket vissza kellett küldeni a csapattestükhöz. Ez még később szóba fog kerülni.
    Fordítsuk figyelmünket arra, hogy Enzenberg hogyan gondoskodott a magyar jövevényekről addig, amíg őket véglegesen el nem helyezték az új alapítású telepeken.
    A fent kimutatott 94 család, akiket 1785 januárjáig visszafogadtak Bukovinába, tizenegy faluba szétszórva helyezték el, éspedig Ilischestie (4 család), Mitoka (1), Szucsáva (1), Zacharestie (1), Liteni (8), Fogadjisten (35), Istensegíts (23), Solka-Arbora (9), Milleschoutz (5), Jaslowetz (6), Jakobeny (1). Annak ellenére, hogy ezek az emberek számos jószágot, szekeret és egyéb holmikat hoztak magukkal, Enzenberg még, akik nagyon támogatásra szorulóknak tűntek, kifizettetett a saját kockázatára, általa javasoltan 6, 4 illetve 2 krajcárt fejenként és naponta, ehhez kért 1784. november 16-án kiegészítő engedélyt, ha nem kap, akkor saját tartalékából akarta teljesíteni. Az udvari haditanács csak úgy engedélyezte, mint a legszükségesebb dolgokra adott előleget. Enzenberg december 29-én újból kérte, az általa még szeptemberben javasolt támogatásokat a telepesek számára, amit az udvari haditanács 1785. január 19-én ugyanúgy engedélyezett. Azzal a feltétellel, hogy a székely telepítések az éber reményeket beváltják, engedélyezték, ”hogy minden székely bevándorló saját telkén saját munkájából és termékeiből megélhessen térítés nélkül kap családfőként 6 krajcárt, egy gazdasszony 3 krajcárt, minden gyermek 2 krajcárt naponta, térítés nélkül. Családonként a házépítésre 50 forintot visszafizetési kötelezettséggel, ahogyan az erő engedi, gazdálkodási szükségletek beszerzésére 20 forint, visszafizetéssel, négy évre úgy, hogy az első öt évben nem kell fizetni és egy saját lelkész, aztán egy templom, a felnőttek létszáma szerint.” Mielőtt még ez a döntés Csernovicba megérkezett, Enzenberg ugyanúgy kisegítette a január 2-án érkezett erdélyi vidéki alattvalókból álló transzportot és január 25-én kérte, a velük kapcsolatos javaslatának engedélyezését. Ugyanis ők Erdélybe nem térnek vissza, ezért az állam számára elvesznének. Említésre érdemes még, hogy 1785. február 9-én az udvari haditanács kiadott egy rendeletet a szállásadókkal kapcsolatban, akiknél a telepítésre toborzottak megszállnak. Elszámolható szállásdíj naponta, 1-1 krajcár, a családoknál 4 személy felett 2 krajcár.
    Három héttel később, már a január 19-i udvari haditanács döntésének birtokában, Enzenberg összehívta a „visszahelyezetteket, azaz az erdélyi határőröket és a tábori ezredbelieket” részben Istensegítsre, részben Szucsávára, hogy személyesen tájékozódjék „mindenegyes család körülményéről”. A február 20-i tudósítása az egyik legértékesebb, mert fölöttébb pontos áttekintést ad a bevándorlók számáról és sajátos körülményeikről. Az ebben közölteket még más helyen a következőkben is elővesszük. Ebből a tudósításból az is előkerül, Enzenberg miként gondoskodott a bevándorlók jólétéről és hogy a teljhatalmát az ő előnyükre folyton átlépte. Mindenekelőtt azt magyarázta, hogy a katonaszökevényeket, részben testi alkalmatlanságuk, részben családi állapotuk miatt nem adhatja le, de végül mindenekelőtt azért, mert Raicevich ügynök számukra a bukovinai telepítést garantálta. Enzenberg csatolt egy 9 fólió oldalas átfogó összeírást, és kérte az illetékes ezredektől az elbocsátásukat. A második, 26 fólió oldalas összeírásból kiderül, hogy a bevándorlók viszonylag bőséges állatállománnyal rendelkeznek, adott mindenkinek „mindenek feletti kiegészítést” egy „fizetési könyvecskét”, hogy a szereti nagy állatvásáron állatokat vásárolhassanak. Félhavonként, február végéig kellett a vételárat törleszteni, a könyvbe történő egyidejű feljegyzéssel. Enzenberg ezen alkalom során, kegyes módon áradozott továbbá a telepítésre toborzottakról: „Tehetetlen vagyok” – mondta – „a ti kegyelmes uratok a változatlan hűség és engedelmesség kinyilvánításával és biztosításával leírja, hogy az új határőr telepesek köszönetet mondanak a mindenekfeletti jóindulatáért és támogatásáért, amit élveznek. Szinte pénz nélkül, könnyek hullatása nélkül magyarul, hűséget és becsületességet fogadtak Mártonfy atyának, aki nekik saját anyanyelvükön a legnagyobb jóindulattal az agyukba véste, amit én latinul elmondtam nekik.” Egyidejűleg Enzenberg közölte, hogy van egy elképzelése: „az összes erdélyi székelyt a Szeret és a Szucsáva folyók közötti falvakban telepítené le, a magyarokat ellenben a Szucsávai Kerületben, és az erdélyi oláhokat pedig, ha még többen jönnek a Czeremoscher Okol-ban telepítené le”. A székelyek számára már biztos egy terület, ami korábban a Dornesti kolostornál volt haszonbérletben és 50 család számára elegendő; egy második falu is tervbe van véve Dornestinél, egy szomszédos nemesi birtok, ami azelőtt szintén haszonbérlet volt. Az építőanyagokról Enzenberg már gondoskodott; egy tervet terjesztett elő, mely szerint, úgy kell építkezni, hogy ”az egyik ház olyan mint a másik”. Később közölte, hogy 29 családapát, akik a hozzátartozóikat és holmijukat Bukovinában visszahagyták, elengedte Moldvába, hogy az ott visszamaradt vagyontárgyaikat eladják, vagy Bukovinába elhozzák, és Bukovinába, mint „igazi kiküldött személyek” a kivándorlásért, belépnek. Végül megismételte a már korábban összeállított kérését, hogy a vidéki alattvalókat is kisegítésbe részesíthesse.
    Az udvari haditanács március 12-én erről a jelentésről és javaslatról beterjesztette a „legalattvalóbbik kezdeményezését” a császárnak. A haditanács ebben mindenekelőtt szembe fordult Enzenberg január 19-én előterjesztett véleményével, mely szerint engedélyeznék a katonaságtól dezertáltak korlátlan felvételét, akiknek Bukovinában a felvételt megígérték, csak azok kaphatnak Enzenberg kívánsága szerint elbocsátást a katonaságtól, és „különösen azokra nem vonatkozhat, akiket kapitális bűncselekmény miatt az ezredeknél kikötöttek”. A vidéki alattvalóknak is „ugyanazt a kedvezményt” kell biztosítani, de a haditanács arra figyelmeztetett, hogy ez más erdélyi alattvalókat is kivándorlásra csábíthat. Továbbá, a haditanács azt javasolja, hogy a gyermektelen családok, akik „utódok hiányában, öregkorban nem reménykedhetnek”, csak napszámosként telepedhetnek le. Ameddig az ilyen család más gyermekét nem adoptálja, addig ebben az osztályban marad, ezért ajánlatos az adoptáció. A pótlékok előre kifizetésének Enzenberg általi gyakorlatának megbeszélését, a haditanács egy későbbi időpontra tolta ki. Az udvari tanács a beküldött terv szerint építendő házakat, egy család számára túl nagynak tartotta. De két család egy házban a „jó egyetértés felbomlásához” vezetne. Az udvari haditanács arra gondolt, hogy jobb lenne, ha „egy családnak egy szobából és egy kamrából álló épületet építenének, és a házak között annyi teret hagynának, hogy később aztán a szükséges megnagyobbítás megvalósítható legyen”. Mindezeket a javaslatokat a császár, az ő jóságával elfogadta. A vidéki alattvalókkal kapcsolatban megjegyezte, hogy csak azok lennének kizárva „akik csak most vagy később emigrálnának Erdélyből vagy Galíciából, Bukovinát nem a szóban forgó tartományok rovására kell benépesíteni. Minden alattvaló esetében „az előnyök megőrzésénél az onus militandi /?/ elvét kell alkalmazni”.
   1785. március 16-án ezzel a döntéssel megegyező parancsot bocsátott ki a galíciai főparancsnokság és Enzenberg is. Erre alapozták a telepek létesítésének következő lépéseit.

    3. Az első olyan megvalósuló magyar telepítés, amely - Enzenberg már az előzőekben szóbahozott- javaslatai szerint - a dornesti uradalmon jött létre, az udvari haditanács elnöke után Hadikfalva, azaz Hadikdorf nevet kapta.
Enzenberg 1785. április 12-én azzal a sürgető kéréssel fordult Beck főigazgatóhoz, aki akkoriban vette át Bukovinában a kolostori javakat, hogy egyrészről 140 székelycsalád számára, akik már megérkeztek vagy még várunk, másrészről a „csak nemrég” megérkezett 50 moldvai családnak tűzzön ki területet, azaz ki kell tűzni két falut a székelyeknek, egy falut a moldvaiaknak. A székelyek számára az egyik telepítési helynek, mint ismeretes Dornesti lett kinézve. Második helyként, Szeretnél lévő Balkócz uradalom lett szemügyre véve. Utolsóként Laudonfalva, azaz Laudondorf lett kiszemelve, anélkül, hogy tudnánk, mikor történt ez. Ez az uradalom, miután ugyanoda már 1784 tavaszán rutének telepedtek le, amit - az 1785. április 13-én kibocsátott javaslat következtében - 52 moldvai családnak engedtek át; magyarok itt sohasem telepedtek le, ennek ellenére a falu magyar nevet kapott. Egyidejűleg, éppen ebben az említett április 13-i tudósításban Adler kapitány és Beck főigazgató a székelyek számára ajánlanak egy „területet a Szucsáva mentén, ahol egykor Plesnicza falu állt” és ez a hely szomszédos a Dornesti uradalommal. Mivel ezek a helyek egy-egy különálló falvak számára túl kicsinek bizonyultak, a Szereti Igazgatóság április 19-i javaslata alapján végül úgy döntöttek, hogy mindkét nevezett szomszédos területen egy nagy falut rendeznek be, miáltal a rendelkezésre álló föld jobban kihasználható lehet. Május elsején, Enzenberg az összes visszavándorló magyarnak a parancsot kiadta, hogy gyülekezzenek össze ezen a helyen. Azonnal földkunyhókat készítettek és megkezdődött a részükre kiutalt terület megművelése. Június elejére már „Dornesti területének több mint fele, az egy négyzetmérföldnyi rész csaknem kétharmada meg lett munkálva, fel lett szántva és be volt vetve. Enzenberg - ahogy ezt az udvari haditanácshoz írt június 6-i tájékoztatójában kinyilvánította - jött, hogy az új helységet „hozzáillő ünnepélyességgel megkeresztelje”. Mártonfy pap az ünnepség keretében, azon a helyen, ahol a falu templomának majd állnia kell, megtartotta az első szentmisét, egy ünnepi prédikációt, és a „Te Deumot” elénekelte. Ekkor adhatta a helységnek Enzenberg, a Hadikfalva nevet. Összesen „csupán 140 székely család lett elég bőségesen dotálva”. A melléklet részletezésénél kiderül, hogy újabb három, a katonaságtól menekült „általános megbocsátásra utalt” van. Enzenberg most sem tudja a székely telepesek szorgalmát „untig elég dicsérni”. Egy, a haditanácsnak küldött tudósításában Enzenberg, hasonlóképpen dicséri Mártonfyt is.
   Így létesült az új telep- a harmadik magyar telep – Bukovinában. Csakhogy megmutatkozott egy kicsit később, hogy a székelyek - és még sokan ugyanúgy - nem voltak hibátlanok. Mindenekelőtt a házak építésében nagyon lassan haladtak előre, pedig az építőanyagokról időben gondoskodtak számukra, mert már a fent említett február 20-i tudósításában közölte, hogy „300 farönköt, építő- és egyéb szükséges dolgot odaszállíttatott és megszervezte, hogy sok mindent, amint szükséges, folyamatosan oda szállítanak”. Az építkezés vezetésével Nagy /Lajos/ számvevő, majd később Diwisch főhadnagy volt megbízva. De a magyarok a házakat maguk akarták megépíteni, így az építkezés nagyon lassan haladt előre, úgyhogy Hadikfalván 1785. szeptember elejére csak 35 ház készült el, azok is tető nélkül, tehát szemmel láthatóan csupán félkészen álltak a falak. A tartományi közigazgatás 1785. november 9-én kénytelen volt megbízni Diwisch főhadnagyot azzal, hogy „ellenkező esetben a lusta telepeseket erőszakkal ösztönözzék.” Erre a parancsra a székelyek kivándorlással fenyegetőztek, így 1786. január végéig legkevesebb 40 ház készült el. Csak ez év októberében fejeződött be az építkezés. Említésre érdemes, hogy Hadik gróf, mert a falu róla lett elnevezve, ablaküveget, ajtó vasalatokat és más ajándékokat adott. Istentiszteletet és iskolai oktatást 1786. január kezdetétől a községházán tartottak.
De a viszonyok nem voltak szerencsések. 1786. március 2-án Mártonfy plébános kénytelen volt levélben fordulni a tartományi igazgatáshoz, ebben kifejti „hogy 18 hadikfalvi telepes kilátástalannak érzi magát, a létfenntartás miatti szükségből kénytelen alacsony áron ökreit eladni és 25 Gulden előleget szeretnének a jövendőbeli hozamra felvenni”. A kérés nem került meghallgatásra, mert az ilyesfajta előre történő kifizetéseket az udvari haditanács 1785. március 16-i leirata megtiltotta. A tavaszi munka és a gazdálkodás hozamának adatai június végére kialakultak, hozam mégiscsak elfogatható lett, 3014 forintra rúgott, miközben búzánál, kölesnél, és kukoricánál a vetésre maradt elégséges mennyiség, végül egy tehén ára, borjúval 18 forint 55 krajcárra emelkedett. Ennek ellenére ezek az emberek, júliusban és szeptemberben, titokban kivándoroltak. A házaik még pad nélkül voltak, és nem voltak betapasztva. A kemencéiket döngölt földből rakták, a füstlyuk egyenesen a kemence felett vezetett ki. A tűzhelyet alig emelték néhány hüvelyk magasra a padlózattól a szobában, így a kemence elég magas volt és távol volt, hogy hibás kémény esetén se kelljen tartani a meggyulladás veszélyétől. Néhány istállóban is visszavándorlók laktak, de a következő hónapokban számos ház (28) üresen állt.
   A telepesek a későbbiek során sem voltak mindig kibékülve a sorsukkal. Így a község 1793. január 7-én, oltalmazójuk és képviselőjük Mártonfy plébános által panaszkodtak a körzeti hivatalnál a katonai beszállásolások, a katonaságnak teljesítendő túlzó előfogatolás és a fafuvarozás miatt, amelyek nagyon megterhelőek voltak számukra. A körzeti hivatal megkezdte erről a kivizsgálást. 1848-ban is, amikor Bukovinában, mint mindenfelé, mindenféle nyugtalanság támadt. Hadikfalván felkelés tört ki, egy régi, a község és az uradalom közötti telekvita miatt. Emiatt a faluban május 25-től november 6-ig egy századnyi katonaság állomásozott.

    4. Kevésbé jól vagyunk tájékozódva Józseffalva alapításáról. Mialatt Hadikfalva ünnepi kereszteléséről két híradást is bemutattunk, Józseffalváról ilyet nem kaptunk. Egy tudósításban, amelyben 1785. szeptember16-án, Mártonfy tájékoztatja az udvari haditanácsot, hogy már elkezdték Józseffalva megalapítását és ezt a falut 60 családnak szánják. Továbbá megjegyzi, hogy itt oláhok is letelepedtek, akik nyilvánvalóan visszahozott erdélyi alattvalók vagy vidékiek, ezért Enzenberg tervezi, hogy a magyar templom mellett, egy oláh templomot is építtet. E telep létesítésére vonatkozó terv 1785 júliusában megvalósult, habár elsősorban 120 székely dezertőr számára. Helységük Szucsáva városától délre fekvő Worniceni határban fekszik és a szlatinai kolostorhoz tartozik. A telket a kimpolungi, wamai és korlatai hegyi parasztok használták, akik maguknak tavaszi vetésű terményeket termeltek, szénafüvet kaszáltak, és mint egyedüli hasznos dologból tizedet fizettek a kolostor részére. Ezt követően a telepeseknek a terület átengedéséért családonként 2 forint 30 krajcár járulékot kellett fizetniük a szlatinai kolostornak. 1785/86 telén lakósok a szomszédos falvakból- Dragojestiből és Stupkából- megállapodott bérért, építéshez való faanyagot hozattak, és miután – 1786. januárig csak egy ház készült el – 1786 márciusában jött 13 ács, köztük 7 Moldvából, hogy a házakat, istállókat és a pajtákat/?/ felépítsék. A telepesek az építkezéshez, ugyanúgy, mint Hadikfalván, túl lomhán álltak hozzá, ezért minden eszközt meg kellet ragadni, hogy őket arra ösztönözzék, amint a tartományi adminisztráció mondta: belőlük jóravaló földműves váljék. Mivel a rendelkezésre álló földterület csak 30 családnak volt elegendő, Beck kerületi kapitány 1788. június23-án egy csereüzlet során rábírta Jenaki Kantakuseno moldvai bojárt, hogy a Józseffalvánál lévő Tolowa uradalmáról (205 fálcsa 12 parazsina) lemondjon a vallási alap javára. A görög-keleti vallási alap ezt a területet haszonbérbe adta a telepeseknek 123 Gulden 52 krajcárért, amit leginkább legeltetésre használtak. Így aztán ez a terület a telepesek birtokába átkerült, ezért a falut jelenleg is Józseffalvának vagy Tolowának nevezik.

   5. Ötödik telepként Andrásfalva keletkezett. A magyar visszavándorlók számának állandó növekedése miatt, a tartományi adminisztráció már 1785 végén úgy láthatta, hogy egy újabb telep megalapítására kell gondolni. December 4-én az iránt érdeklődtek a fratóci gazdasági hivatalnál „vajon hol tudnának 40 család letelepedésére egy falut kijelölni.” Rövid idő múlva már az adminisztráció elő is állt, egy 50 családból álló telep tervével, Fratóctól keletre, a síkságon, ami a magyarok által lakott Hadikfalva és Istensegíts szomszédságában van. Mártonfy plébános 1786. február 20-i tudósításában az áll, hogy Andrásfalva néven, egy ötven család számára alkalmas telep megalakítása várható a közeljövőben. A tudósítás szerint a telepítési üggyel megbízott Diwisch főhadnagy 1786. február 26 és március 20 között elindította a székelyeket, akik eddig többségében Istensegítsen voltak elszállásolva, ezt erősítette, hogy február végén 27 család Fratócba költözött és márciusban kimérték a falut. Ezután áprilisban és májusban további 85 család követte őket. Minden házigazda kapott szabályos ház- és kerttelket végülis fél hold kiterjedésűt. A vetés megtörténte valamint a kertek és a házhely kialakítása után 1786 májusában megkezdődött a házépítés oly módon, mint Hadikfalván. Erre a célra márciustól, minden környező településen, ahol a szükséges mennyiség rendelkezésre állt, fizetés ellenében, építőfát vásároltak és a székelyek maguk, kézben vagy fogatolással hazaszállították. Pénzt Heinrich területi igazgató Szereten, számla ellenében biztosította. A száz ház asztalos munkája 1786. április 28-án 700 Guldenbe került, a dránica szegeket Erdélyben 1 forint 3 krajcárért (ezer darabonként) vásárolták. A telepesek sorsa láthatóan rosszul ment, ugyanis a fratóci igazgatóság 1787. január 13-án azt a feladatot kapta a körzeti hivataltól, hogy Andrásfalván székelyeknek, szükségből adjanak a Fratócon tárolt csöves kukoricából 370 vékát 30 krajcárért, vagy esetleg ledolgozhatják jövő nyáron ott a magtár építésénél. Ennek ellenére 1787 júliusában 28 család kivándorolt, így aztán 1787 augusztusában csak 56 házigazda maradt. Ezek a megmaradt emberek, azonban a nekik juttatott földnek csak az egy nyolcadát művelték meg, így aztán Danss telepítési biztos azt javasolta, hogy a hadikfalvi telepesekkel egyesüljenek, és oda költözzenek át. Ezzel szemben az akkori jószágigazgató, Schaiblein, a magas költségek miatt amellett volt, hogy a székelyek inkább javítsák a házukat és a földművelésüket.

    6. Laudonfalva még most is magyar nevet visel, bár ott egyáltalán nem laktak magyarok, másrészről egy másik helységben volt egy magyar kolónia, igaz, hogy csak rövid ideig, anélkül, hogy magyar megjelölést kapott volna.
Már 1785. október 4-én Bedeus, arról tudósított, hogy van egy 30 kálvinista családból álló egy egész telepre való székely, akik Bukovinába jőve, téli tartalékaikat már felemésztették. Valóban, 1786 májusában 40 család jött Szucsáva város felé, ahhoz legközelebb lévő szomszédos Skejában helyezkedtek el. Ezek a telepítésre toborozottak egymástól nem akartak elválni, ezért újból kellett maguknak letelepülési helyet keresniük. Amikor Rarancze faluból, amely - mint Józseffalva - a moldvai Szlatina kolostorhoz tartozott, de Bukovina északkeleti részében feküdt, ahonnan mások elvándoroltak, Beck 1786. május 10-én azt javasolta, hogy ezeket a székelyeket oda küldhetnék, ahol ők egy saját községet képezhetnének, anélkül, hogy a vallásuk miatt „feltűnést és ellenszenvet” keltenének.
    Nem tudjuk, hogy ezek a magyarok mikor jöttek Raranczébe. A zuczkai intéző, Temp, 1786. október 22-én jelenti, hogy számukra a telkeket és az építőfát kiutalta. De még további 40 család telke megmaradt, így a tartományi adminisztráció megparancsolta a zuczkai gazdasági hivatalnak, hogy a további telepeseket is fogadja. Ennek ellenére a telepítés nem folytatódott. Közben kitört a törökökkel a háború (1788-90) Ez a vidék a Hotin erőd szomszédságában, különösen veszélyeztetve volt. A telepesek elhagyták a telkeiket majd Hadikfalvára, Istensegítsre és Andrásfalvára költöztek. Közben moldvai visszavándorlók foglalták el az elhagyott telkeket és így a magyaroknak újból visszatérni oda már túl késő lett volna. A kolostor sem akarta őket visszafogadni. Így a református székelyek maradtak szétszóródva a fent említett településeken.

    7. Ezzel a magyarok letelepítése a 18. évszázad végén befejeződött. Habár a tartományi adminisztráció, a székely telepek körüli helyen hozta létre a méntelepet, arra gondoltak, hogy a méntelepet Bukovinából eltávolítják, és egy kalandos tervet terjesztettek elő, hogy azt Moldvába telepíthetnék, de ezt a tervet a császártól, az udvari haditanácson át a főparancsnokságig mindenki elvetette. Enzenberget kemény szavakkal illették akkor, utalva különösen a telepítések addigi eredménytelenségére, a mindig újra kezdődő kivándorlásra. Már egykor is hangsúlyozva lett, hogy a népesség növekedése szempontjából a méntelep előnyösebb, mintha arról lemondanának. József császár nyáron ennek megfelelő módon döntött. Ősszel a katonai közigazgatás megszűnt, és ezzel eltűnt a tartományból a székelyek szempontjából jóindulatú tartományi kormányzás. A kerületi hivatal vette át Bukovina irányítását, amely a császári elszántságot tudva felvállalta, hogy „Bukovinában a szarvasmarha tenyésztésre kell a hangsúlyt fektetni, mert ha a körzet népességnövekedését, a székelyek Moldvából történő bevándorlását a véletlenre bízzuk, akkor nem fognak újból, saját elhatározásból bevándorolni, senki sem fog ide visszatérni. Rájuk és a többi telepesekre is további kiadásokat fordítanánk. Bedeus kapitány Jászvásáron, aki eddig is a kivándorlók visszahozataláról gondoskodott, a jövőben is a dezertálási ügyet fogja, intézni.” Egyébként, ahogy már a fentiekben említettük, a székelyek kikutatása Moldvában, 1786 nyarán a célját elérte.
   A bevándorlók napi kiegészítésként 1786. június végéig kaptak 6 illetőleg 3 és 2 krajcárt. Ennek a hónapnak a végén törölték 107 család kiegészítését, akik a gazdaságukból már élelmezni tudták magukat, 1786. október végével a többiekét is megszüntették. Egyedül a pénzkiegészítések összege 1786. június végéig 22 180 forintot tett ki, a szálláspénz összege pedig 297 forint 30 krajcárt. Más további kiegészítések mellett az 1785-ös és 1786-os ínséges években bőséges gabona és kukorica valamint vetőmag támogatásokat kaptak. Azt is már megemlítettük, hogy a kiegészítések leállításával a részleges kivándorlás megindult. Szükséges hangsúlyozni, hogy a magyar telepesek a felszabadulásukat jelentő 1848-as évig a hercegségtartományi befizetési kötelezettségeiket teljesítették. Mint ismeretes az új telepeseknek 5 szabad /adómentes/ évet biztosítottak. Istensegíts, régi telepről ismert, hogy 1785-ig a szolkai kolostorhoz tartozott, mint uradalmat megillető befizetési kötelezettségeket, az istensegítsiek évente 150 forinttal váltották meg, azóta lettek a telepesek a /görögkeleti/ vallási alap alattvaló kötelesei /jobbágyai/, ahogyan a józseffalvaiak kezdetben a szlatinai kolostornál a kötelezettséget családonként 2 forint 30 krajcárral váltották meg. Ezek körülményeiről, részletesebbeket nem tudunk.
    A magyarok letelepítésének eredményéről a következőket kell kiemelni: Azt már a fentiekben mondtuk, hogy 1783. november 24-től 1786. május közepéig 830 erdélyi menekültet (675 férfi a határőr- és a tábori ezredektől és 155 férfi vidéki alattvaló) 474 asszonnyal és 983 gyermekkel (556 fiú és 427 leány) összesen 2287 főt hoztak vissza Moldvából Bukovinába. Még nem ismerjük pontosan, hányan maradtak közülük Bukovinában, és hányan költöztek vissza Erdélybe.
   Egy értékes összeírás szerint 1786 elején Bukovinában 702 magyar családot illetve 2136 főt számoltak össze, éspedig Istensegítsen 276 családot vagy 817 lelket, Fogadjistenben 154 családot vagy 499 lelket, Hadikfalván 224 családot vagy 685 lelket, Józseffalván 48 családot vagy 135 lelket. Ehhez jönnek még azok, akik januárban érkeztek és Andrásfalvára átköltöztek, és azok, akik májusban megjelentek és a Rarancze-ra küldött családok, összesen mintegy 70 háztartás vagy 200 lélek, ha a magyar családokra átlagosan csak három főt számolunk. Tehát Bukovinában 1786 közepén körülbelül 770 család vagy 3350 magyar volt.
De már fent az is hangsúlyozva volt, hogy már ennek az évnek a közepén elkezdődött a magyarok kivándorlása. Így 1787 nyarán Andrásfalván 7, Hadikfalván 28, Józseffalván 16 ház üresen állt. Ezért gondolhattunk akkoriban arra, hogy az andrásfalviak egy része éppenséggel átköltözhetett Hadikfalvára.

Harmadik fejezet
A magyarok telepítése a 19. évszázadban
1. A kis-tomnatiki telepítés.
2. Magyarok kivándorlása a nyolcvanas években.
      1. Amikor a 19. évszázad harmincas éveiben újból felmerült a telepítéspróbálkozás, a radóci uradalmon Strázsa felett andrásfalvaiakból jött létre Kis-Tomnatik. A Radóci Méntelep Igazgatósága ugyanis 1836 januárjában tett egy ajánlatot 80-100 andrásfalvi szegény család számára, hogy költözzenek ide, és 34-34 hold részben erdőtisztítással, részben erdőirtással alapítsák meg a telepet. Majd 1836.december 14-én és 1837. december 23-án szerződést kötöttek a telepesekkel, amiben számunkra nem ismert feltételek között biztosították a 34-34 holdnyi területet. Erről közöl 1839. október 5-én egy tudósítást a csernovici Kamarai-Körzeti Hivatal és a lembergi Elesettekkel Foglalkozó Hivatal 1839. október 5-i rendelete. 1840-ben már 23 család minden különösebb földátadás nélkül a Tomnatik hegyen a Czumonar pataknál letelepedett, ideiglenes szükséglakásokat készítettek és közösen elkezdték az irtást. Az udvari kancellária az 1841. november 9-i határozatával új tárgyalásokat kezdeményezett ezen telepet illetően, amit azonban az általános telepítési feltételek engedélyezéséig, a telepeseknek kiosztott földek tiszta jövedelmének emelkedéséig elhalasztott. Ugyanakkor megjegyezhető, hogy a körzeti hivatal jegyzőkönyvei és aktái szerint a telepesek akaratosak, engedetlenek és a túlzásokra rettenetesen hajlamosak voltak, ezért a telepesek fogadtatásánál szigorú szemlélet vált szükségessé. Törekedni kellett arra, hogy a telepesek lehetőleg egy vallási felekezethez tartozzanak, ne legyen szükség két templomra, két iskolára, ami egyedül kimerítené a kevéske bevételt. Végül abban maradtak, hogy a Cornu hegység fáinak leirtása a telepesek faigényének biztosítására nem alkalmas.
    A telep nem lendült fel különösebben. Dotációjuk, éppen olyan kevés volt, mint amit mások kaptak, mert a tárgyalások nem záródtak le. A körzeti pénzügyi igazgatóság 1861. június 24-én azt javasolta, hogy minden telepes legalább 12 holdat kapjon. Egykor 31 családdal lett számolva: aki letelepült az a tulajdonába vette. Mivel némelyek az irtást hanyagul csinálták vagy a földjüket külsők számára eladták, így a tulajdon egyenlőtlenül oszlott meg, hogy „a szegénység az éhínségig emelkedett”. 1862-ben Michael Mudich a telepesek számára 3 véka kukoricalisztet szállított 14 forint 16 koronáért, amit a nyugdíj hivatal fizetett ki. A földtehermentesítésnél /jobbágyfelszabadítás?/ ezek a családok 12-12 hold földet jegyeztek, széljegyzettel, mert többre nem volt szükségük. A szolkai gazdasági hivatal 1863. szeptember 20-i jelentése szerint a 30 telepesnek egyenként 34 holdat, tehát összesen 1020 holdat kellett volna birtokolnia, a kataszteri összeírás szerint azonban az ő tényleges birtokuk csupán 214 hold és 1459 négyszögöl, tehát a teljessé tételhez még 805 hold és 141 négyszögöl kellene. Mivel a földtehermentesítésért a harminc családra vetítve az egyenként 12 hold, összesen 360 hold tényleges lekötésére lett volna szükség, hogy az úrbéri szolgáltatások kiesése miatti kártérítést megkapják, ami 1180 forint 10 krajcár lenne, ezért a hiányzó 145 hold 141 négyszögölt a tomnatiki uradalmi erdőből kellett kiegészíteni. Erről a helyzetről jegyezte meg a gazdasági hivatal, hogy az uradalom az adókat fizeti és a szolgalom megváltása nincs végrehajtva. A föld jónak bizonyult, de a telepeseknek munkaundora volt. A gazdasági hivatal 1864. január 21-i jelentése szerint a telepesek száma 31-re emelkedett, így az alapítvány alapjához hiányzó terület is 12 holddal 157 hold 141 négyszögölre emelkedett. Megjegyzendő, hogy az uradalom nem vállalja a telepesek számának növekedését, ami az ő tudomásuk és beleegyezésük nélkül történne. Egyébként ez a telepítés hamar a végére ért. Az 1866. évi éhínség arra késztette a telepeseket, hogy részben Andrásfalvára, részben Hadikfalvára visszaköltözzenek. Helyükre román parasztok jöttek.

    2. Miután a magyarok majdnem száz évig nyugodtan éltek a tartományban és nagyobbik részüknek kielégítő jólétük volt, egy nagy részük azonban ismét vándorbotot fogott.
Az 1880-as év végén Bukovinában összesen 9887 magyar lakott. Nacionalista fondorlatok és magyar ügynökök rábírására 1883-ban több mint 1000 család vándorolt ki Bukovinából Magyarországra, ahol rájuk szörnyű csalódás várt. Emiatt mintegy 400 család vissza is tért. 1890-ben az összlétszám csak 8139 fő volt. Az 1880 – 1890 közötti mozgásról a következő táblázat ad pontos áttekintést:
Helység                Létszám 1880          Kivándoroltak 1883        Visszajöttek       Létszám1890
Istensegíts                     2660                            353                                150                      2286
Fogadjisten                     270                              46                                   -                          133
Hadikfalva                   3349                            262                                 200                      3255
Józseffalva                      793                              61                                   30                        561
Andrásfalva                 2468                            336                                    -                        1712
Összesen                       9887                       c. 1000                             c. 400                      8139

                                                        SZÉKELYFÖLDI RENDELETEK 1771-1778 között

Előszó

Tisztelt, bukovinai leszármazott atyafiaim, kedves olvasóközönség!

A következőkben a bukovinai magyarok kezdeti történelméről lesz szó, melyet minden leszármazott úgy ismer, mint a Miatyánkot, azzal a csekély különbséggel, hogy a Miatyánk elmondásakor senki se téved. Bennünk megrögződött minden, magoljuk a régi hallottakat, újabbakat képtelenek vagyunk elfogadni és feldolgozni, még akkor is, ha ezek levéltári anyagokra alapulnak. Ennek következtében ma ott tartunk a nyilvános szereplőikkel, hogy tíz emberből kilenc rosszul vagy hiányosan lesz “történelmi szakértőnk”, a tizedik pedig, aki jól ismeri történelmünket, az rosszul mondja el és adja elő.
Fellépőkben, előadókban sose szenvedtünk hiányt, ezek annyira meggyőzőek tudnak lenni, hogy még egy harang feliratát is képesek másképp elhitetni, bebizonyítani, hogy az valójában egy rovásírásos kód, ami Csaba királyfi lova patkójának a hajlásszögét rejti. A jónép pedig nézi, hallgatja (és mindig tapsol), hogy az előadó mit olvas, mert ezek átalán igencsak barátságban vannak a betűkkel, a tényleges tudás náluk a hallottakra alapul. De ha a papírt elfújná a szél, ott állnának némán, mint a bálványok, mert a szabad beszéd náluk olyan ritka vendég, mint Bukovinában volt a boldogság. Legtöbbször sikeresen összetévesztik a szájhagyományt, a dokumentált történelemmel, igyekeznek a 19 századi, lélekre ható romantikát felhasználni, ahol – kevés kivétellel - áldozatok vagyunk vagy voltunk. Az ember mindig jobban visszaemlékszik arra, amit sikeresen megbőget. Ennyi talán elég is lenne a modern prófétáinkról, akiknél minden úgy kezdődik, hogy székely, úgy végződik, hogy székely, és a tartalom is csak székely. Nekik a történelem csak egy szép, világoskék zászló, és írja ott valamerre, hogy székely! Pedig van egy lényeges különbség Dunamenti és a Kárpát-kanyarulati székelyek között. Ez utóbbiaknak nem kell viseletbe öltözniük, nem kell cédulát akasztani a nyakukba és zászlót vinniük, ahol írja, hogy ők székelyek. Náluk egyszerű: mikor megszólalnak, évezredes hangok és történelem jön felénk. Ezt nem lehet tanulni, ezzel születni kell. Nincs szükségük székely-magyar szótárra. Ennyi.
A levéltári kutatás, szerintem, olyan, mint a régészet. Valamit sejtesz, hogy merre kell ásni, de sose vagy biztos, hogy találsz-e valamit, ha egyáltalán találsz. Előfordul, hogy rátalálsz a keresett dologra, máskor pedig a véletlen játszik közbe, a vak tyúk is talál szemet alapon. Ha csak egy esemény érdekel, és nem nézelődsz körbe, akkor a dolgok hiányosak lehetnek, mert a történelem során egy esemény se jött úgy létre, hogy nem voltak előzményei, és mindig úgy végződött, hogy voltak utóhatásai, következményei, évtizedeken vagy évszázadokon át. Mi leginkább úgy vagyunk a történelmünkkel, mint Ádám teremtésével, csak a mi Ádámunkat úgy hívják: határőrségszervezés. Hogy előtte, vagy évekkel utána (1776-77-ig) milyen és mekkora volt az erdélyi kivándorlás az oláh országokba, valamint a kivándorlás okai is, az lényegtelennek tűnik majd mindenkinek, és akkor van egy nagy űr, amit senki se igyekszik betölteni.
A 18. században volt szabadságharc, járvány, éhezés, adózás, elnyomás, háború és mindez ok a kivándorlásra, ám ezek az események, bukovinai leszármazottak körében, kicsinyes apróságoknak bizonyulnak. Írástudóink a katonai erőszakról zengnek ódákat, hogy csak azért kellett Moldvába vándorolni. De rájöhettünk, hogy az ősök jó része inkább az adóbeszedőtől és a földesúri ostortól kapott kedvet a hegymászáshoz. Nem a puska dörrenése, nem a mundér, hanem a magyar mágnások testvéri szeretete, a robot terhe és az üres gyomor volt a valódi iránytű. Ezt el kell ismerni, és ennek elismerésétől nem kevesebbek, hanem többek leszünk: olyan leszármazottak, akiknek ősei nem egy ideológia, hanem az élet kényszere miatt választották az ismeretlent. Mert némelyikük úgy lépte át a Kárpátokat, hogy a vármegyei plájások még a porát is csak alig fedezték fel.
Évekkel ezelőtt, egy háromszéki barátom, aki most már fentről élvezi mindennapi kínlódásaimt, felhívta a figyelmem, hogy létezik olyan a levéltárban náluk: Körözöttek. Gondoltam, sok nem lehet ebből, kellenének nekem csak az 1770-1777-es évek, mert sejtelmem volt, hogy az első bukovina betelepedés előtt akadtak olyanok, akik nem a jámborságukról voltak nevezetesek, és ezért léptek át a Kárpátokon. Bizony, volt anyag, közel 500 oldal. Mindez történt 2019-ben. A dokumentumok, néhány magyar és német kivételével, az összesen latinul írodtak. Latin tudásom, bár valamikor egy évet tanultam, valahol az „Amen” és a „Pater Noster” között megfeneklett az idő múlásával, így a fordításokban a mesterséges intelligenciát voltam kénytelen felhasználni. Érdekes, ami kiderült. Sokban jeleskednek nemzetünk dicső szakértői, azon az alapon: minek az igazság, ha van helyette egy jó kis legenda, amitől mindenki székelyebbnek érezheti magát, mint a szomszédja? De aztán ne csodálkozzanak, ha a levéltári porból egyszer előjön az igazság, és az egész szép kártyavár és talapzat rájuk omlik!
Az anyagban a szökevények ellen kiadott rendeletek is vannak. A legtöbb anyag eddig sose volt kikérve, feldolgozva, ezért jelentősek.
Az eddig ismert 207 bukovinai telepes család adatait tanulmányozva, az eredménynek meglepőek:
1. Bukovinába telepedett olyan 18 család, aki 1744-1761 között hagyta el Erdélyt.
2. Majd 1763-1766 között 22 család hagyta el Erdélyt, a „nagy veszedelem” idején, és költözött később Bukovinába.
3. Továbbá 1767-1784 között 167 olyan család távozott Erdélyből, aki később Bukovinában között ki. Tehát a bukovinai “honfoglalók” háromnegyede akkor szedte a sátorfáját Moldvába, amikor a madéfalvi mészárlás emléke már rég elhalványult, a füst is elszállt és az amnesztiát is kihirdették: 1767-ben, az Urbárium kiadása után indult meg az igazi „népvándorlás”. S akkor mennyire befolyásolta őseinket a katonaság szervezése?
.
Madéfalva előtt.
1762. június 27.
Mi, Mária Terézia,
Isten kegyelméből római császárné, özvegy; Németország, Magyarország, Csehország, Dalmácia, Horvátország, Szlavónia, Galícia és Lodoméria királynője; Ausztria főhercegnője; Burgundia, Stájerország, Karintia, Krajna hercegnője; Erdély nagyfejedelemnője; a Szent Római Birodalom morvaországi őrgrófnője; Brabant, Limburg, Luxemburg, Geldern, Württemberg, Felső- és Alsó-Szilézia, Milánó, Mantua, Parma, Piacenza és Guastalla hercegnője; Auschwitz és Zator hercegnője; Svábhon fejedelemnője; Habsburg, Flandria, Tirol, Hanau, Kyburg, Görz és Gradisca hercegesített grófnője, valamint a székelyek grófnője; a Szent Római Birodalom burgaui, Alsó- és Felső-Luzsicai őrgrófnője; Namur grófnője; a Szláv Őrgrófság és Mechelen úrnője; Lotaringia és Bar hercegnője; Toszkána nagyhercegnője.
Elrendeljük:
Ötödször: Azok, akik – bár az első szökési helyszínen kívül – egy szökevényt az őt üldöző katonai különítmény előtt letagadnak, őt maguk elrejtik és segítik a továbbjutását; nemkülönben azok, akik tettlegesen ugyan nem vettek részt a szökésben, de csupán tanáccsal segítették a menekülőt az első szökési helyszínen a továbbjutásban: nemre való tekintet nélkül tíz évre, ha pedig ez az első helyszínen kívül történik, öt évre vasban és láncban végzendő belföldi sáncmunkára ítéltessenek. Emellett a Császári-Királyi Kincstárunknak okozott kárt is meg kell téríteniük: egy gyalogos vagy lovas katona szökése után 24 forintot, ha pedig a lovas a lovával együtt szökött el, 40 forintot kell e tanácsadónak (amennyiben vagyona engedi) megfizetnie. Mielőtt azonban a sáncmunkára elszállítanák, az elszállítás helyszínén három napon át egy emelvényen (színpadon) közszemlére kell tenni, mellén egy függő táblával, amely nagy és jól olvasható betűkkel tartalmazza a bűncselekményt és a büntetést, mindenki okulására, a bűntettől való elrettentésül.
Hatodszor: Azok az egyházi és világi hatóságok, valamint magasabb rangú és nemesi személyek ellenben – noha róluk ilyesmit feltételezni sem kellene –, akik e tekintetben vétenek, minden egyes szökevény után a fent említett kártérítésen felül 1000 forint büntetés megfizetésére köteleztessenek. A világi rendi személyek esetében fenntartjuk a jogot a körülményekhez képest további felelősségre vonásra, akár letartóztatásra vagy szigorúbb büntetésre is. Az egyházi személyeknél pedig, amíg a pénzbüntetést meg nem fizetik – vagyonos egyháziak vagy kolostorok esetén – a javadalmak (temporáliák) zárolandók; a vagyontalanok és koldulórendiek esetében a gyűjtést (stólát) be kell szüntetni. A plébánosok, káplánok vagy más világi papok, akik e bűntettben részessé válnak, a kár megtérítése után 150 forint pénzbüntetéssel sújtandók. Az egyházi kar annál kevésbé vonhatja ki magát törvényünk betartása alól, mivel azon szökevények élete, akiket a belföldi lakosok adnak fel, megkíméltetik a halálbüntetéstől.
Hetedszer: Azon férfiak és nők, akik bár az ismert szökevénynek (dezertőrnek) szállást nem adtak, de noha őt jól felismerték és veszély nélkül feltartóztathatták volna, mégsem kerítették kézre, vagy a helyi elöljáróknak a lehető leghamarabb nem jelentették, ezen megengedhetetlen elnézésük (cinkosságuk) miatt – a kár megtérítése mellett, amennyiben Kincstárunkat (Aerarium) azok, akik tanáccsal és tettel, vagy csak tanáccsal vétkeztek, még kártalanították nem volna – nyilvános pellengérre állítás után három évre belföldi várfogságra és közmunkára (opus publicum) ítélendők. Mindazonáltal jelen legfelsőbb rendeletünket különös kegyelemből oly módon módosítjuk, hogy a szökevény vér szerinti rokonait a harmadik ízig, a sógorsági rokonokat pedig a második ízig bezárólag azon büntetés alól, mely a szökevényt fel nem tartóztatókra vagy fel nem jelentőkre kirovatott, kegyelmesen felmentjük; ezen büntetésnek csak azon esetben essenek alá, ha a szökevénynek a szökéshez tényleges segítséget nyújtottak.
Nyolcadszor: Amennyiben azonban valaki ezen legigazságosabb rendeletünket másodszor is át merészelné hágni, az ellen a kár megtérítése mellett a közmunka büntetése – nemre való tekintet nélkül –, valamint a fent említett pénzbüntetés is megduplázandó. Azok pedig, akik egy még be nem sorozott újoncot lebeszélnek vagy szökésében segítenek, a körülményekhez képest súlyosabb vagy enyhébb tetszőleges büntetéssel (poena arbitraria), jelesül közmunkával sújtandók; az egyházi és világi hatóságok, valamint a magasabb rangú és nemesi személyek pedig a fent említett pénzbüntetés felével büntetendők. Továbbá akarjuk:
Kilencedszer: Különös kegyességünkből megengedjük, hogy amennyiben a jövőben egy szökevény vér szerinti rokonai a harmadik ízig, sógorsági rokonai pedig a második ízig bezárólag (legyenek férfiak vagy nők), a 4. pontban említett tiszta segítségnyújtás esetében az első szökési helyszínen tettetnének érte, enyhébb büntetéssel sújtassanak, mint fentebb megállapíttatott. Nevezetesen a szülők, a gyermekek vagy a házastárs csak két évre, az egyéb rokonok pedig öt évre ítéltessenek vasban és láncban végzendő sáncmunkára egy belföldi vagy német örökös tartományainkbeli várépítésnél. Amennyiben azonban a segítségnyújtás nem az első szökési helyszínen történt, úgy egy, illetve két évre ítéltessenek.
Egyszersmind kegyelmesen kijelentjük, hogy azon szökevények, akiket rokonaik feljelentenek és a hatóságnak átadnak, a jövőben pusztán ezredbüntetéssel sújtandók; azon kegyelmes bizodalomban, hogy az említett rokonok (akik alatt csak azokat értjük, akik a 7. pontban említettek szerint a szökevénnyel a harmadik vérségi és a második sógorsági foknál távolabbi rokonságban állnak) önmaguktól is inkább készek lesznek a szökevényt előállítani és ezen elviselhető büntetésnek átadni, semmint őt a különben várható, jól megérdemelt halálbüntetés vagy más súlyos testi fenyítés veszélyébe, magukat pedig az orgazdákra és bűnpártolókra kiszabott büntetésekbe sodorni.
Végezetül tizedszerre a legkegyelmesebben megparancsoljuk, hogy mostantól az ilyen szökevényeket – éppúgy, mint azokat, akik örökös tartományainkból kivándorolnak – ne csupán vagyonelkobzással büntessék, hanem polgárjoguktól és minden örökösödési igényüktől is fosszák meg őket, anélkül azonban, hogy ez a szokásos katonai büntetést eltörölné. Ezennel minden helyi elöljáróságnak, gazdasági tisztviselőnek és falusi bírónak teljes komolysággal meghagyatik, hogy az ilyen dezertőrök ingóságait és vagyonát, vagy a rájuk szálló örökségeket haladéktalanul vegyék zár alá, és erről felettes hatóságaiknak azonnal tegyenek hiánytalan jelentést, hogy a további intézkedésekről dönteni lehessen.
Annak érdekében, hogy mindenki ne csupán a dezertőrök segítésétől és rejtegetésétől rettentessen el még inkább, hanem azok üldözésére, elfogására, beszállítására vagy feljelentésére is ösztönözve legyen, s egyúttal ezen szilárd és mindenki által megtartandó törvényünkről teljes tudomással bírjon, komoly parancsunk úgy szól, hogy ezen pátenst a városokban és mezővárosokban szabályszerűen hirdessék ki. A kihirdetést a szokásos évi- és hetivásárok alkalmával, valamint más olyan helyeken és időkben, ahol az a leginkább a nép tudomására juthat, gyakorta meg kell ismételni; emellett a pátenst minden városkapura, városházára vagy közösségi házra ki kell függeszteni. A kolostoroknak és plébániáknak szintén át kell adni példányokat. Vidéken a gazdasági tisztviselők előtt a heti gyűléseken vagy az úgynevezett hivatali napokon – ahol ilyenek vannak –, másutt pedig azokon a napokon, amikor a nép összegyűlik, ha nem is hetente, de a lehető leggyakrabban a megjelent alattvalóknak világosan fel kell olvasni. Úgy a férfiaknak, mint a nőknek, fiataloknak és öregeknek egyaránt érthető fogalmat és mély benyomást kell erről nyújtani. Továbbá minden falusi bírónak és kocsmárosnak vagy vendéglősnek át kell adni egy példányt kifüggesztés végett, amelyet házukban jól láthatóan ki kell tenniük; egyúttal a legszigorúbban utasíttatnak ezen legigazságosabb rendeletünk legpontosabb betartására. A maguk részéről pedig a legengedelmesebb végrehajtást folyamatosan elő kell mozdítaniuk, a magistrátusoknak, földesuraknak és hatóságoknak pedig figyelniük kell a dezertőrökre, és azonnal üldözőbe kell venniük őket, különben mulasztás esetén jól megérdemelt büntetésre számíthatnak. Amihez tehát mindenkinek tartania kell magát, óvakodva a károktól és hátrányoktól.
Kelt Bécs főárosunkban, június hónap 27 napján, Krisztus születése után az ezerhétszázhatvankettedik, uralkodásunk huszadik évében.
Franz Ferdinand Graf von Schrattenbach, helytartó.
Thomas Ignaz Edler von Pöck, kancellár.
A Császári és Királyi Felség bizottsága a Tanácsban.
Jacob Edler v. Pistrich,
Tadäus Edler v. Spaun.

                                                                  SZÉKELYFÖLDI RENDELETEK 1771-1778 között

1771. január 31.
Szent Császári, Királyi és Apostoli Felsége Magyar Királyi Helytartótanácsától...
Nekünk, gróf Batthyány Józsefnek és Pálnak... Nascho Jánosnak...
Tekintetes és Nagyságos, valamint Kiváló Nemes és Agilis Uraknak!
Testvéri tiszteletünk és jóindulatunk. Üdvözlet és kegyelem...
A Császári és Királyi [hatalom] gyarapítására, a folyó év január hónapjának 16. napján kiadott kegyelmes rendelet erejénél fogva... ez minden bizonytalanság nélkül bevezetésre kerüljön. Ugyanis az Örökös Német Tartományokban a katonai összeírást (sorozást) oly kegyelmesen rendelték el, hogy a jövőben a Magyar Királyságba, az Erdélyi Nagyfejedelemségbe vagy a Bánságba a katonai összeírás alá eső alattvalóknak tilos a kivándorlás, hacsak nem biztosíték ellenében, vagy élelmezés céljából, meghatározott időre, az elöljárók tudtával és az erről szóló feljegyzés (engedély) birtokában teszik azt.
Kívánatos, hogy [e rendeletet] mindenhol betartsák, és a Ti joghatóságotok alá tartozó kerületben élő minden rendű és állapotú emberrel közöljék... tisztelettel intve a Nemességeteket is, hogy a jövőben senki ne mulasztja el: aki az összeírás elől az Önök területére érkezik, és nem rendelkezik az elöljárói által kiállított megfelelő igazolással (legitimációval), azt fogják el és szökevényként kezeljék. Ez a kötelezettség változatlanul fennáll...
(Pecsét helye)
Gróf Csáky Lipót (saját kezűleg)
Báró Meskó József (saját kezűleg)
.
1770. dec. 10.
Szent Császári Királyi és Apostoli Felsége, Ausztria Főhercege, Erdély Nagyfejedelme és a Székelyek Ispánja, a mi legkegyelmesebb Urunk nevében!
Tekintetes és Nagyságos Nemes, valamint Agilis Vándor, népünk tisztelt és jóindulatú testvére! Üdvözlet és a Szent Császári Királyi Felség kegyelme Önnek.
Mivel Németország vidékeiről számos családfő érkezik e Fejedelemségbe letelepedés céljából, a Legszentebb Császári Királyi Felség a múlt október 19-én és 30-án kelt kegyes udvari határozatok értelmében elrendelte, hogy a Királyi Gubernium gondoskodjon az ő szükséges és mindenre kiterjedő elhelyezésükről és segítésükről.
E kegyes parancsok következtében a Királyi Gubernium kötelességévé teszi Önnek, hogy jelentse: az említett családfők közül hányat és miképpen lehet elhelyezni? Továbbá, amennyiben közülük bárki az Ön joghatósága alá tartozó területre érkezne, a lehető legjobb módon gondoskodjon arról, miként helyezhetők el ők kényelmesen mind a közjó, mind a magánszemélyek, mind pedig maguk a jövevények előnyére; s minderről tegyen jelentést a Guberniumnak.
Ezt cselekedvén, a Legszentebb Császári Királyi Felség kegyelmében marad.
Kelt a Királyi Guberniumból, Szebenben, 1770. dec. 10. napján.
Báró Bánffy János

Történelmi kontextus: A „Theresiánus” telepítés
A rendeletek célja: Az 1770. október 19-én és 30-án kelt határozatok közvetlen előzményei a birodalmi szintű népességpolitikai törekvéseknek. Az udvar a hétéves háború (1756–1763) utáni elnéptelenedett és gazdaságilag meggyengült területeket – köztük a Bánságot és Erdélyt – kívánta feltölteni adófizető, megbízható alattvalókkal.
.
                                                                                                                       1771
1771. április 25.
Szent Császári, Királyi és Apostoli Felsége, Ausztria főhercege, saját jutalmának fejedelme és a székelyek ispánja, a mi legkegyelmesebb urunk nevében.
Tekintetes és Nagyságos, Kiváló, Nemes és Vitézlő Karok és Rendek, nekünk tisztelendő és kedvelt testvéreink! Üdvözletünket és császári-királyi kegyes jóindulatunkat küldjük!
Őfelsége elé terjesztették és kellő módon jelentették azokat az adatokat, amelyeket ezen Nagyfejedelemségben [Erdélyben] történő szökések kapcsán a tisztelendő székely adószedő gyűjtött össze. Őfelsége a múlt júniusban kiadott királyi határozat útján kegyelmesen elrendelni méltóztatott, hogy mivel a szökések fő oka a birtokosok jobbágyaikkal szembeni kemény bánásmódja, a Kormányzótanács (Gubernium) útján királyi névben határozottan parancsoltassék meg: a földesurak és tisztviselőik visszaéléseit tartsák szemmel. A beérkező feljelentéseket, vagy ha ilyen gyanú merül fel, alaposan vizsgálják ki, a bűnösöket érdemük szerint büntessék meg, és az eredményről időről időre tegyenek jelentést a Kormányzótanácsnak.
Értsék meg ezen méltányos rendelkezés alapján mások is, hogy a továbbiakban ehhez a legszigorúbban alkalmazkodniuk kell; tudják meg, hogy akik az ilyen visszaéléseket elhallgatják vagy azokkal összejátszanak, azok a császári-királyi neheztelés mellett hivatali büntetésre is számíthatnak.
Secundo: Továbbá igen gondosan ügyeljenek a következőkre: a szökések okai között vizsgálják meg, hogy a kivándorlás a földesúr vagy tiszttartója okozta igazságtalanság, az általuk keltett félelem, vagy a kettős szolgálat (servitium duale) miatt történt-e. Ezekben és hasonló esetekben ki kell nyomozni az okokat, amelyek miatt a földesúr vagy tisztviselője a visszaélést elkövette, és meg kell nézni, hogy a szolgálat, amely elől a jobbágy elmenekült, a törvények és magasabb rendelkezések értelmében elvárható szokásos robot-e, vagy a követelésekkel túllépték-e a jogszabályi kereteket. A megállapított tényeket röviden, de kellő részletességgel táblázatokba foglalva vagy jelentésekhez csatolva kell a Kormányzótanácshoz felterjeszteni. És:
Harmadszor: Szigorúan elrendeltetik, hogy ha az adott kerület lakói közül valaki az adó megfizetése előtt szökött el, az adót a szökevény hátrahagyott ingóságaiból és értékeiből kell behajtani.
Negyedszer: Ahol a szökevények telkei és házai elhagyatottan állnak, vizsgálják ki az okát, miért nem találtak rájuk új lakót, és jelentsék a Kormányzótanácsnak. Mivel a szökevények által hátrahagyott telkek úrbéres (koloniális) teleknek minősülnek a korábbi legfelsőbb rendeletek szerint, ekként is kell kezelni őket: azok elidegenítése vagy a telek jellegének megváltoztatása előzetes engedély nélkül nem történhet meg. Végezetül mindezt teljes buzgalommal, hogy a Szökevények Táblázata az azokból korábban felolvasott és kinyilvánított magyarázatok szerint, az előző rendeletekben megszabott határidőkre a Királyi Guberniumnak pontosan bemutattassék. Továbbá:
Ötödik pont: Hogy Őszentsége [az Uralkodó] kegyelmesen észrevette az említett Szökevény-táblázatokban, miszerint némelyek híre szerint a szomszédos tartományokba vándoroltak ki, jóllehet kenyerük elfogyván, nem szenvedtek-e szükséget a szükséges élelemben, és a megélhetés keresésére irányuló alkalom sem volt-e annyira beszűkülve, hogy valakinek csak ezen okból el kelljen hagynia szülőföldjét. Ezért az Ország kegyessége [az Uralkodó] megparancsolta, hogy ezen Királyi Gubernium e tekintetben bőségesebb tájékoztatást szerezzen: a hanyatlásnak indult adózóknak az uradalom részéről nyújtassék segítség, a végszükségbe jutottakat pedig az uradalom felügyelete alatt házi dolgaik gondozására és birtokaik művelésére szorítsák rá. Ennélfogva, megértvén ezen Legfelsőbb Akaratot, [a címzett] kötelessége lesz – amennyiben szükségesnek ítéli – a gazdasági helyzetre és a kerületek ismeretére alapozott véleményét és tájékoztatását egy hónapon belül a Királyi Guberniumnak benyújtani. Mivel pedig:
Hatodik pont: A Királyi Guberniumnak az is érdekében áll, hogy tudja, milyen állapotúak a menekülő szökevények, ezért szintén szükséges lesz minden egyes szökevény állapotát – tudniillik, hogy al-lakos (sub-inquilinus) vagy házas zsellér (inquilinus), s hogy régi vagy új zsellér volt-e – mellékelni. Általánosságban pedig, mivel a fentebb felsoroltakból ez alkalommal is nyilvánvalóvá válik, mekkora gonddal parancsolja meg Őszentsége a szökések megelőzését, [a címzett] emlékezetében kell tartania, hogy ezen szándéknak megfelelő szorgalmat és igyekezetet fordítson a kivándorlások összeírására és visszaszorítására. Így tehát nemcsak a földesurak vagy tisztviselőik elleni panaszokat, hanem általánosságban a szökés mindenféle okát és indítékát – bármilyenek legyenek is azok – az Istennek és Fejedelemnek tartozó hűséggel, hamisítatlanul és őszintén össze kell írni. Ahol pedig szükségesnek látszik, ne csak a menekülő egyszerű elbeszélésére hagyatkozzanak, hanem tanúkat, valamint a földesurakat vagy az uradalmi tisztviselőket is hallgassák meg és szembesítsék azokban az esetekben, amikor a szökés vétke rájuk hárulna. Így a szökési okok valódiságát ne csak felületesen, hanem alaposan, azzal a figyelemmel kutassák és fejtsék ki, amelyet egy a Fenséges Udvar által a legfontosabbak közé sorolt ügy megkíván.
Ezt cselekedvén [a címzett] Őszentsége királyi kegyében bízhat. Őfelsége hálás [hivatala?].
Nagyszeben (Cibinii), 1771. április 25.
B. Andreas Bajtay
.
1771. május 31.
Szent Császári Királyi és Apostoli Felsége, Ausztria Főhercege, Erdély Nagyfejedelme és a Székelyek Ispánja, a Mi legkegyelmesebb Asszonyunk nevében.
Tekintetes és Nagyságos, Nemes, valamint Vitézlő Urak, Tisztelendő Testvéreink és Jóakaróink! Üdvözletünket és kegyelmünket ajánljuk!
Kellemetlen hírek jutottak el a Kormányzósághoz, miszerint nemcsak bizonyos küldöttek szöktek be Moldvából és Havasalföldről a tiltott hegyi ösvényeken keresztül ebbe a Nagy Erdélyi Fejedelemségbe, és már mind a szubalpesi helyeken, mind más kerületekben titokban kószálva különféle ígéretekkel és tetszetős rábeszélésekkel próbálják a lakosokat az említett tartományokba való kivándorlásra csábítani; hanem ugyanezen tartományokból rablók és latrok is csapattestekben nemcsak megjelentek a határokon, de már több helyen erőszakoskodásba és fosztogatásba is kezdtek.
Ami tehát az előbbit illeti, hogy e veszélyes törekvéseknek idejekorán gátat szabjunk, a Kormányzóság szükségesnek látta Önöknek szigorúan és határozottan meghagyni, hogy megbízható és ügyes emberek által – felajánlva egy bizonyos összegű pénzbeli jutalmat is – szorgalmasan kutassák fel e küldöttek nyomait. Mindent kövessenek el azok elfogása érdekében, akiket fel lehet kutatni, és tegyenek meg minden óvintézkedést, nehogy bármi módon elmenekülhessenek. Az elfogottakat szigorú őrizetbe véve azonnal tájékoztassák a Kormányzóságot. E célból, ha Önöknek katonai segítségre lenne szükségük, azt vagy a helyben állomásozó, vagy a Határőrségtől megkapják a Főhadi Parancsnokság útján, melyet a Kormányzóság már utasított erre. Ugyanakkor éberségüket terjesszék ki arra is, hogy ha a tartományi lakosok közül bárki ezen emisszáriusokkal összejátszana, azokat is fogják el és helyezzék biztonságos őrizetbe.
Hasonlóképpen, ami a másodikat illeti: azon túlmenően, hogy a Főhadi Parancsnokság már felkérést kapott, hogy az ilyen erőszakos betörések és a lakosságot érő károk ellen a határőrizet növelésével, különösen a hegyi ösvényeken, a közbiztonságról minden módon gondoskodjon, az Önök feladata is lesz, hogy a tartomány részéről minden éberséget tanúsítsanak. Meg kell előzni a rablók betöréseit és az esetleges fosztogatásokat. Ennek érdekében elsősorban a szubalpesi kerületekben kötél általi halál és más legsúlyosabb büntetések terhe mellett ki kell hirdetni: egyetlen lakos se merjen a rablókkal bármilyen ürügy alatt, akár titokban, akár nyíltan összejátszani, velük társulni, nekik élelmet adni, vagy gonosz terveiket tanáccsal vagy segítséggel előmozdítani.
Sőt, mihelyt bármit megtudnak a szándékaikról, azt haladéktalanul jelentsék mind a saját polgári igazságszolgáltatásuknak, mind a legközelebbi katonai parancsnokságnak. Amennyiben pedig a katonai parancsnokságok igényt tartanak a lakosság segítségére a rablók betöréseinek visszaveréséhez vagy üldözésükhöz és elfogásukhoz, azt késedelem nélkül, a legnagyobb készséggel, hűséggel és buzgalommal kötelesek megadni.
Így cselekedjenek! Legmagasabb Isteni Felsége kegyelmesen megmarad.
A Királyi Erdélyi Nagyfejedelemségi Kormányzóságtól.
Szeben, 1771. május 31.
Auersperg s. k. Guvernáltor (Kormányzó)
.
1771. június 5
"Sacrae Caesareae Regiae et Apostolicae Maiestatis Archiducis Austriae, Magni Principatus Transylvaniae et Siculorum Comitis Dominis... Clementissime Nobis...
Spectabiles ac Magnifici, Egregii ac Nobiles, itemque Agiles, Fratres nobis Observandi et Benevoli!
Salutis et Gratiae Regiae praementionem. Quia rursus Relatio de meditata Plebis in quibusdam Locis profugia, necessitatem imposuit Gubernio Regio, et mutua cum Intimata Regii Armorum Praefectura Commingentia, priores Ordinationes Annis superioribus de modis profugium impediantibus emanatas denuo iterandi..."
A tartalom összefoglalása magyarul
A dokumentum lényege a következő:
Címzés: A szöveg a vármegyei tisztviselőkhöz, nemesekhez és a székely székek vezetőihez szól.
Probléma: Jelentések érkeztek a Kormányszékhez, miszerint a nép (jobbágyság) bizonyos helyeken ismét szökésre, elvándorlásra készül.
Intézkedés: Hivatkoznak az 1768. május 15-i és július 18-i korábbi rendeletekre, amelyeket most megerősítenek. Szigorúan megtiltják, hogy bárki elhagyja lakóhelyét vagy elköltöztesse családját a hatóság engedélye nélkül.
Végrehajtás: Utasítják a helyi hatóságokat és a katonai parancsnokságokat, hogy fokozottan figyeljenek a határokra és az utakra. Aki a tiltás ellenére szökést kísérel meg, vagy ebben segédkezik, azt súlyos büntetéssel kell sújtani.
.
1771. június 5-én.
Ő Szent Császári, Királyi és Apostoli Felsége, Ausztria Főhercege, Erdély Nagyfejedelme, a Székelyek Ispánja, Legkegyelmesebb Asszonyunk nevében!
Tekintetes és Méltóságos, Kiváló Nemes, valamint Vitézlő testvéri tiszteletre méltó és jóakaró [Urak]! Üdvözletünket és a királyi kegyelem gyarapodását kívánjuk!
A Királyi Gubernium nem fog mulasztást elkövetni azon ügyekben, amelyeket Önök terjesztettek fel a lakosok erdővágás és -tilalom miatt Havasalföldre történő átszökése kapcsán; a további üdvös orvoslás érdekében tanácskozni fogunk az Egészségügyi Bizottsággal és a Főhadi Kormányzósággal. Mindazonáltal addig is Önöknek szigorú kötelessége, hogy az adott körzet katonaságával folyamatos egyetértésben legyenek, és egyesült erővel, éberséggel tegyenek meg minden tőlük telhetőt a szökések megakadályozására. Ezen fáradozásaikért Őszentebb Felsége kegyelmes jóindulattal viseltetik.
Kelt Erdély Nagyfejedelemsége Királyi Guberniumától, Szebenben, 1771. június 5-én.
Gróf Auersperg József kormányzó
.
1771. június 8.
A szöveg egy hivatalos rendelet (ordinatio), amely a menekültek (profugi) ingóságainak és ipari javainak kezeléséről szól az adóhátralékok rendezése érdekében.
A dokumentum szövege
Szent Császári Királyi és Apostoli Felsége, Ausztria főhercege, Erdély nagyfejedelme, a székelyek grófja, a mi legkegyelmesebb asszonyunk nevében.
Tekintetes és Nagyságos, Nemes, valamint Agilis Testvéreink, kiket tisztelnünk kell, üdvözletünket és a császári-királyi kegyelem gyarapodását kívánjuk!
Azon kegyes királyi rendelet értelmében, amely a menekültek összeírására vonatkozóan folyó év január 26-án kelt, majd a múlt április 25-én körözvényben kihirdettetett, a legutóbbi május 17-én a Guberniumnak (Kormányszéknek) megküldött újabb kegyes királyi válaszirat (rescriptum) tartalma szerint: Ő Császári Királyi Felsége elrendelte a korábbi szabályozás negyedik ponttal való kiegészítését és közzétételét.
Mivel a menekült zsellérek (inquisiti) ingóságai és ipari javai adóhátralékaik kiegyenlítésére szolgálnak az előző végső rendelkezés értelmében, a beküldött összeírásokban előfordulhat, hogy egyes menekültek ingó vagyona és ipari javai meghaladják a fennálló adótartozás jelentős összegét. Ezért azon ingóságok és ipari javak, amelyek az adó rendezése után fennmaradnak, a jövőben nem a menekült zsellérek földesurai által foglaltatnak le, hanem a legközelebbi vér szerinti vagy oldalági rokonoknak adandók ki.
Ezen utolsó királyi rendelkezést Önök a saját kerületükben mindenki tudomására hozzák, azt maguk is tartsák meg, és másokkal is tartassák meg. Őfelsége kegyelmesen így rendelte el.
Kiadva Erdély Királyi Guberniuma által Szebenben, 1771. június 8-án.
(Pecsét helye)
Halmágyi St..
.
1771. június 12-én.
Ez egy 1771-es hivatalos latin nyelvű rendelet, amelyet az Erdélyi Királyi Gubernium (Kormányzóság) bocsátott ki Nagyszebenben. A szöveg lényege a közbiztonság helyreállítása és a fegyvertartás szigorú korlátozása.
Címzés: Őszentsége a Császári és Királyi Apostoli Felség, Ausztria főhercege, Erdély fejedelme és a székelyek ispánja, a mi legkegyelmesebb urunk nevében. Tekintetes és Nagyságos, Nemes és Vitézlő testvéreink, tisztelt barátaink, üdvözletünket és kegyelmünket küldjük.
Szöveg: A közjó növelése, a külső és belső nyugalom megőrzése, valamint a nép gonoszságának megfékezése érdekében a Királyi Gubernium elengedhetetlennek tartotta bizonyos intézkedések megtételét. Bár korábban már adtunk ki utasításokat a fegyverek begyűjtésére, tapasztalnunk kell, hogy egyes körzetekben a könnyelműség, az alárendeltek hanyagsága vagy elnéző magatartása miatt ezeknek nem szereztek érvényt.
Ennek következménye a legutóbbi jelentések szerint az lett, hogy a Moldvába menekülők az őket üldöző katonáknak fegyverrel mertek ellenállni, sőt, lövéseikkel többeket súlyosan vagy halálosan megsebesítettek.
Emiatt emlékeztetjük Önöket a korábbi rendeletekre, és ezennel pozitívan megparancsoljuk, hogy haladéktalanul gyűjtsék be a nép kezéből a fegyvereket, válogatás nélkül mindenhol. Ezeket egy biztos és zárt helyre kell elhelyezni, a listát pedig be kell nyújtani a Guberniumnak.
Kivételek: Csak a szőlőpásztorok, a mezei hajdúk, a földesurak kúriai szolgái és a vadászok (vadászat idején) tarthatnak fegyvert. Nekik is csak a földesúr felelősségére, pecséttel vagy jellel ellátott fegyver engedélyezett.
Figyelmeztetjük Önöket: ha a jövőben a menekülőknél fegyvert találnak, az adott körzet tisztviselőit hanyagságért felelősségre vonjuk és megérdemelt büntetésben részesítjük.
Kelt: Az Erdélyi Királyi Gubernium tanácsából, Nagyszebenben, 1771. június 12-én.
.
Hivatalos Rendelet (1771. június 19.)
Címzés és Bevezetés:
A Szent Királyi Apostoli Felség, a mi legkegyelmesebb Urunk nevében... (A vármegyei urak nevében és tekintélyével...)
Tisztelt és Nagyságos, Kitűnő, Nemes, valamint Agilis testvéreink, akiket tisztelünk: üdvözletünket és minden jó gyarapodását kívánjuk nektek!
A helyzet leírása:
Miután a múltbeli tapasztalatok nyilvánvalóvá tették, hogy a szökött köznép visszatérése érdekében kiadott korábbi rendeletek és az elszökés okainak elkerülésére tett intézkedések ellenére sokan mégis elhagyták a hazát; az elmúlt években, különösen Erdélyben, az uralkodó abban a hitben élt, hogy a jobbágyok hasznosabbá válnak és állandó lakhelyükön maradnak, ha megszűnnek a panaszaik.
Azonban sajnálattal értesültünk arról, hogy ezek a szökevények, alighogy valamelyest megtelepedtek otthonaikban és részesültek a visszatérés kedvezményeiben, elfelejtkezve a Legkegyelmesebb Anya (Mária Terézia) jótékony amnesztiájáról, ismét hátat fordítanak és elhagyják a szülőföldet. Ennek megakadályozására, és mivel e bűncselekmény súlya a többszöri kihirdetés után senki előtt nem maradhat rejtve, az 1764. március 3-án kiadott (és azóta is érvényben lévő) pátens értelmében a következőket rendeljük el:
A büntetések:
Első szökés: Aki szökésen érhető, 5 év közmunkára ítélendő.
Második szökés: 10 év közmunka a büntetés.
Harmadik szökés: A bűncselekmény súlya miatt a büntetés kötél általi halál.
Csábítók (szökésre buzdítók): Akiket tetten érnek és bűnösségük beigazolódik, szintén kötél általi halállal lakoljanak.
Bűntársak: Azok, akik tanáccsal vagy tettel segítik a szökést, szintén halálbüntetést érdemelnek a közjót szem előtt tartva.
Végrehajtási utasítások:
Szigorúan meghagyjuk az uraknak, hogy ezen ediktum tartalmát mindenütt, de különösen a hegyvidéki (szubalpin) kerületekben mindenki számára világossá tegyék. Különösen a román ("valach") papok kötelesek mindkét rítusban (ortodox és görögkatolikus) a népes gyülekezetek előtt magyarul/románul megmagyarázni ezt, hogy a büntetéstől való félelem elrettentse a törvényszegőket, és hűségre buzdítsák őket. A papoknak minden eszközt meg kell ragadniuk, hogy a népet a helyben maradásra bírják.
Fegyverbegyűjtés:
A Gubernium (Kormányzóság) csodálkozik azon, hogy a szabadon kószáló szökevényeknél gyakran fegyvert találnak. Bár ismételt rendeletek születtek a fegyverek begyűjtéséről, a parasztoknál mégis maradhattak ilyenek. Ezért az urak vizsgálják ki a mulasztókat, és válogatás nélkül gyűjtsék be újra a fegyvereket a köznéptől.
A fegyvereket a megyeházán (Praetorium) kell elhelyezni, pontos jegyzékkel (név szerinti lajstrommal) együtt. E jegyzék hiteles másolatát a Gubernium levéltárába kell küldeni. Fegyver csak a mezőőröknél maradhat a biztonsági szolgálatukhoz.
Kelt az Erdélyi Királyi Guberniumtól Nagyszebenben, 1771. június 19-én.
Aláíró: Auersperg, kormányzó
.
1771. június 19
A Szent Császári Királyi és Apostoli Felség, Ausztria Főhercege, Erdély Nagyfejedelme és a Székelyek Ispánja, a mi legkegyelmesebb Úrnőnk [Mária Terézia] nevében.
________________________________________
Tisztelt és Méltóságos, Kiváló, Nemes, valamint Vitézlő Testvéreink, kiket tisztelnünk kell és akik iránt jóindulattal viseltetünk! Üdvözletünket és a Királyi Kegyelem gyarapodását kívánjuk nektek!
Mivel a jelenkori, egyre gyakoribbá váló szökések (elvándorlások) körülményei úgy alakulnak, hogy az adózó oláh (román) népbe – legfőképpen annak igen állhatatlan természete és a lakóhely változtatásra való túlzott hajlama miatt – semmi bizalmat és biztonságot nem lehet vetni; ezért a szökések megakadályozására korábban már többször körözvényezett egyéb orvosságok mellett a Gubernium (Kormányzóság) ezt is hasznosnak ítélte:
Elrendeltetett, hogy minden kerületben, de különösen a szökéseknek inkább kitett havasalji vidékeken minden mágnásnak, nemesnek és birtokosnak hirdessék ki: kísérjék éber figyelemmel alattvalóik tetteit és cselekedeteit. Ha azt tapasztalják, hogy egyesek szökésen törik a fejüket, vagy gyanús gyülekezéseket tartanak, az ilyeneket ne csak a vármegyének, hanem a legközelebbi katonai hivatalnak is azonnal jelentsék be, hogy a szökevények szándékát időben meg lehessen akadályozni.
A Guberniumnak ezen rendelkezését ezúton komolyan meghagyjuk Önöknek, hogy azt a kellő módon hajtsák végre.
________________________________________
Így cselekedvén Őfelsége, a mi Asszonyunk kegyes jóindulattal marad Önök iránt. A Magyar Fejedelemség Királyi Guberniumából. Szebenben, 1771. június 19
.
1771. július 23.
Egy 1771-es hivatalos rendelet az Erdélyi Guberniumtól (Kormányzóságtól), amely a szökött jobbágyok és a törvénytelen kivándorlás megakadályozásáról szól.

Szent Császári és Királyi Apostoli Felsége, Ausztria Főhercege, Erdély Nagyfejedelme és a Székelyek Ispánja, a mi legkegyelmesebb Asszonyunk nevében.
Tekintetes és Méltóságos, nemes és vitézlő Atyánkfiai, Nekünk tisztelt és jóindulatú Barátaink, üdvözletünket és a Császári Királyi Kegyelmet kívánjuk.
________________________________________
A tartalom összefoglalása
A szöveg arról rendelkezik, hogyan kell fellépni a lakosság körében tapasztalható gyakori szökések és engedély nélküli távozások ellen:
A szökés megakadályozása: A rendelet utasítja a tisztviselőket, hogy tegyenek meg mindent a "refugium" (menekülés/szökés) megállítására. A korábbi rendeletek értelmében senki sem hagyhatja el a birtokot vagy a lakóhelyét anélkül, hogy igazolná, hogy a családját vagy a munkáját nem hagyja el hanyagul.
Útlevél és engedélyek: Csak azok távozhatnak, akiknek érvényes, a földesuruk vagy a hatóságok által kiállított és a Gubernium által hitelesített útlevelük ("fultatorias") van.
Irányok: Külön említi a Magyarországra, a Bánságba, illetve a határon túlra, Moldvába vagy Havasalföldre ("partes Moldavicas, vel Valachicas") tartókat.
Büntetés és ellenőrzés: A katonai és polgári hatóságokat (Officiales) felszólítják a szigorú ellenőrzésre, a gyanús személyek feltartóztatására és az útlevelek vizuális ellenőrzésére.
Zárás és Dátum
...maradunk a Szent Királyi Felség Erdélyi Kormányzósága, Nagyszeben, 1771. július 23.
.
Egy 1771-es hivatalos kormányzati utasítást tartalmaz:
„Legszentebb Királyi és Apostoli Felség, Ausztria Főhercege, Erdély Nagyfejedelme és a Székelyek Ispánja, a mi legkegyelmesebb Urunk nevében.
Tekintetes és Méltóságos, Előkelő Nemes, valamint Tisztelt és Megbecsült Agilis Testvéreink, üdvözletünket és királyi kegyelmünket küldjük.
Mivel a magyarországi menekültek és jövevények tekintetében az urak által benyújtott összeírásban észrevételeztetett, hogy az nem a legutóbb közölt minta szerint készült, továbbá a visszatérő menekültekről sem történt említés; emellett az urak elmulasztották feljegyezni a Szentlélek, Szentkatolna, Martonos és Lemhény helységekből származó menekültek hozzájárulását. A Sepsi Lisznyó mezővárosból való menekültek esetében pedig, bár a hozzájárulást feljegyezték, nem tüntették fel, hogy azt megfizették-e vagy sem, és azt sem jegyezték fel, hogy volt-e a menekülteknek ingatlan vagyonuk, s ha igen, azt ki vette át.
Ezért tehát elrendeltetik az uraknak, hogy az említett hibákat a jelen levél kézhezvételétől számított nyolc napon belül javítsák ki, és küldjék meg a Guberniumnak (Kormányszéknek). A jövőben pedig az ilyen jelentéseket a legutóbb közölt táblázat szerint állítsák össze, és a táblázat egyes rovatai szerint részletezzék a kifejtendőket. Ezzel az urak Őszentsége legfelsőbb parancsainak tesznek eleget. Kelt a Királyi Guberniumból.
1771. július 23.
[Alul:] Halmágyi Stephanum”
.
1771. július 13.
Ez egy 1771-es latin nyelvű hivatalos irat, amely a bécsi Udvari Haditanács (Consilium Aulicum Bellicum) döntését közli a Háromszék széki táblabíróság panaszával kapcs olatban. A szöveg a katonai határőrvidék és a vármegyei lakosság közötti feszültségeket, valamint a járványügyi (egészségügyi) korlátozásokat tárgyalja.
Íme a magyar fordítás:
Megjegyzés
Megvizsgálva azon indokokat, amelyek Háromszék Szék táblájának jelentéséből erednek, és amelyeket a Méltóságos Királyi Gubernium orvoslás céljából júniusban terjesztett elő: a Legfelsőbb Hadiparancsnokság úgy találta, hogy az említett Tábla előterjesztése nélkülözi a megalapozottságot.
Ugyanis megkérdeztetvén az ügyben Kiss ezredes úr, akire Háromszék szék körzetében a határok felügyelete bízatott, azt jelentette: a vármegyén keresztül több helyen nyitott utak vannak, amelyeken bárkinek, aki átlépési szándékát jelzi, az átjárás rendszerint megengedetik. Emiatt feltételezhető, hogy a panasz mögött inkább az rejlik, hogy a tartományi lakosok sérelmezik a katonasággal közösen végzett határjavítási munkálatokat. Továbbá nehezményezik, hogy terményeik átvitelekor szigorú egészségügyi óvintézkedéseket kell betartaniuk.
Ami pedig a pásztorokat illeti, akik a nyájak áthajtásakor 24 vagy akár 36 órát is várakozni kényszerülnek: a veszélyes egészségügyi körülmények (járványveszély) miatt a közegészségügyi szabályokkal ellentétes, ellenőrizetlen érintkezés nem engedhető meg. Úgy tűnik, a panaszosok a teljes ellenőrzés eltörlését szeretnék. Mindazonáltal, ha az említett Tábla részéről az átjárás tiltása miatt továbbra is panasz merülne fel, célszerű lenne azt csak ott engedélyezni, ahol azt a Főméltóságú Gubernium már korábban is előírta.
A Legfelsőbb Hadiparancsnokság részéről szigorúan elrendeltetik a kölcsönös megértés és a jó harmónia fenntartása mindenki számára; ha ez kölcsönösen megvalósul, az ilyen jellegű felesleges folyamodványok elkerülhetőek lesznek.
Az Udvari Haditanács rendelkezéséből kiadva.
Bécs, 1771. július 13.
J. A. Lichtensteiner
udvari haditanácsi titkár
.
1771. augusztus 8-án.
Őszentsége, a Királyi és Apostoli Felség, Ausztria Főhercege, Erdély Nagyfejedelme és a Székelyek Ispánja, a mi legkegyelmesebb Urunk nevében.
Tekintetes és Nagyságos, jeles Nemes és Agilis urak, tiszteletre méltó Atyátok és Tisztelt urak!
Üdvözlet és kegyelem. Miután a múlt július 24-én sor került a Nagyfejedelemség védelmével kapcsolatos bizonyságlevelek kiadására a Moldvába vagy Havasalföldre távozók számára, a Kormányzótanács – a szökést tervezők csalárdságának elkerülése végett – a következő további óvintézkedés alkalmazását látta szükségesnek:
Hogy a Nagyfejedelemség lakosai közül az ilyen urak ne csak a legfőbb hadparancsnokság védelmi engedélyével vonulhassanak a nevezett külső tartományokba, tudniillik Havasalföldre és Moldvába, hanem az illetékes hivatal (vámhely) igazolását is felmutassák, ahol tartózkodnak és amelynek joghatósága alatt állnak; vagy ha a Királyság szabad városaiból, mezővárosaiból vagy szász székekből indulnának útnak, a mágnások külön tanúsítványát is megkapják. Amint erről a Kormányzótanács az alparancsnokságot megkereste, úgy a Helytartóságnak is elrendeltetett a közzététel és a betartatás.
Mivel továbbá jelentették, hogy némelyek a helyi javakat saját székükhöz vagy birtokukhoz tartozónak vallják, nehogy ezek a javak a jelen napokban állagukban romoljanak vagy kárba vesszenek, a biztosok feladata, hogy a Moldvába vagy Havasalföldre tartó szökevényektől lefoglalt és visszahozott javakat – a korábbi, folyó év augusztus 10-én kibocsátott rendelet szerint – visszaszolgáltassák nekik, amennyiben elegendő biztosítékot adnak arra, hogy nem szöknek el, vagy ennek hiányában leteszik az esküt. Az ingóságok alakiságát illetően a korábbi... [a szöveg ezen része töredékes vagy rövidített] biztonságba helyezve jelentetik.
Kelt Eperjesen (Ebing), 1771. augusztus 8-án.
Gróf Auersperg Wolfgang
királyi kormányzó
.
1771. szeptember 15-én.
Szent Császári Királyi és Apostoli Felsége, Ausztria Főhercege stb. János úr stb. a Székelyek Ispánja, a mi legkegyelmesebb Urunk nevében.
Tekintetes és Nagyságos, Kiváló, valamint Nemes és Vitézlő, nekünk igen tisztelt és jóakaratú testvéreink, üdvözletünket és a Császári Királyi kegyelem növekedését kívánjuk. Ez a mi Urunk és Atyánk kegyes szándéka és célja, melyet e vármegyei várvárosban az alkotmányos rend helyreállítása során megvizsgált kegyességével kinyilvánított: miszerint az osztrák bevándorlókat, nevezetesen a Durlach vidékieket, valamint a Pannónia szívében élő német telepeseket be kell fogadni, hogy Kassa városából, a szász vidékekről, a vármegyei helységekből és a székely székekből oda gyűljenek. Ott pedig ugyanazon említett urak szorgalmazzák, hogy az asszonyok a fonalhúzásban [fonásban] gyakorolják magukat, s a felállítandó fonógépes iskolákban mindkét nembeli lakosok oktattassanak.
Ezen királyi szándék beteljesítése végett a méltán tisztelt Gubernium [Főkormányszék] elrendelte, hogy ezen kerületekben szorgalmasan vizsgáltassék meg: mely helyeken és hány bevándorló családot lehet letelepíteni, és milyen előnyökkel és kedvezményekkel lehetne az említetteket odacsalogatni. Előbb azonban derítsék ki, hogy a földesurak hajlandóak-e ilyen közösségeket befogadni, s nekik mind a len termesztéséhez, mind a szükséges megélhetéshez földet adni. Talán mások telkekkel kedveskednének nekik, és mentesíteni kívánnák őket a kézi munka [robot] alól; mindezekről a megértett és megtapasztalt dolgokról alázattal küldjenek jelentést a Guberniumnak a kézhezvételtől számított egy hónapon belül. Így cselekedvén, Őfelsége minden kegyes javaslata érvényben marad.
Kelt a Királyi Gubernium székhelyén, Szebenben, 1771. szeptember 15-én.
A Főherceg parancsára
A Kormányzó
[A Gubernium pecsétje]
Stephano Halmágyi saját kezével
.
1771. szeptember 17
A Legszentebb Császári [Felség]
Királyi nevében a Királyi Guberniumnak (Kormányszéknek) bejelentendő.
Őfelségéhez augusztus 17-én felterjesztett jelentés ellenében – amelyben a Királyi Gubernium benyújtotta a jelen év első és második negyedévére vonatkozó havi kimutatásokat a szökevényekről, az újonnan érkezőkről és a visszatérőkről – [a Felség] az eddig tett intézkedéseket legmagasabb szándékaival összhangban lévőnek találta.
Azonban a szökés okainak hatékonyabb megszüntetése érdekében kegyelmesen elrendelni méltóztatott: nevezetesen ott, ahol az adózás és a földesúri szolgáltatások (servitutes dominales) körüli sérelmek merülnek fel, elsősorban azt vizsgálják ki, hogy vajon az, amit a földesúr a szökevénytől követelt, meghaladta-e a különbözőképpen meghatározott mértéket, vagy a szökevény csupán ellenszegülésből tagadta meg a rá rótt szolgáltatás teljesítését.
Továbbá, ha egyik vagy másik szökevény esetében a szökés okaként azt hoznák fel, hogy a korábban birtokolt földjeit tőle elvették, az erre vonatkozó körülményeket pontosan ki kell vizsgálni; s ha a dolog beigazolódik, gondoskodni kell arról, hogy azok az adóköteles földállományból (fundo Contributionali) ne essenek ki. Ugyanezen okból általánosságban is – amennyiben az a haza törvényeinek sérelme nélkül megtehető – gondoskodni kell arról, hogy a földesurak a már felszabadított birtokokat kényük-kedvük szerint ne csatolhassák vissza magukhoz.
Ami pedig a folyó év következő negyedéveiben jelentkező szökevények állapotát illeti, ugyanazon legmagasabb bizottság a Királyi Guberniumnak a kiküldött vizsgálatokról jelentést terjesszen elő. Kelt ugyanazon legmagasabb [helyen], az ausztriai Bécsben, 1771. szeptember 17-én.
Carolus Comes Bruine (Gróf Bruine Károly)

                                                                                                                   1772
Ez a 1772-es latin nyelvű dokumentum az Erdélyi Királyi Gubernium (Kormányzóság) rendelete, amely a jobbágyok védelmében és a kivándorlás megfékezése érdekében született.
________________________________________
Őszentsége a Császári, Királyi és Apostoli Felség, Ausztria Főhercege, a Magyar Királyságban [stb.] és a Székelyek Ispánja, a mi Kegyelmes Urunk nevében.
[Címzés:]
Tekintetes és Nagyságos, Nemes, valamint Vitézlő testvéreink, akiket tisztelnünk illik és jóakaróink, üdvözletünket és a Császári-Királyi Kegyelem növekedését kívánjuk nektek!
Mivel a kivándorlás megállításáról szóló üdvös, már annyiszor megismételt kegyes rendeletek eddig nem hozták meg a várt eredményt, és a menekültekről beküldött jegyzékek, valamint egyéb jelentések alapján Őfelsége megállapította (a múlt év április 14-én kiadott rendelkezések nyomán), hogy a kivándorlások gyakran azért történnek, mert a jobbágyokat földesuraik a mértéken felül megterhelik. A nép egyszerűsége vagy félelme miatt inkább a menekülésben keres menedéket, ahelyett, hogy a megfelelő helyeken keresne orvoslást és elégtételt sérelmeire.
Ezért Őfelsége kegyelmesen elrendeli, hogy a kerületi tisztviselők és adószedők, amikor hivatalukból adódóan körútjukat járják – aminek bőségesen eleget tenni kötelesek –, minden helyszínen vizsgálják meg:
- Hogyan bánnak a földesurak a jobbágyaikkal?
- Van-e, és milyen panaszuk van ellenük?
- Éreznek-e sérelmet a robot (servitutis) kikényszerítése, a kettős adózás vagy bármely más jogtalan teher miatt?
Törekedjenek a földesúri visszaélések feltárására, a feltárt eseteket vegyék jegyzőkönyvbe, és haladéktalanul jelentsék azokat a vizsgálat elrendelése, valamint a sérelmet szenvedetteknek nyújtandó megfelelő elégtétel és orvoslás céljából.
1. paragrafus
Amennyiben kiderülne, hogy a tisztviselők elhanyagolták az előírt szabályokat és utasításokat, az elkövetett jogsértésekért és az adózókat ért károkért, amelyek hanyag vagy nem elég pontos hivatali munkájukból erednek, ők maguk kötelesek felelni és saját vagyonukból kártalanítást fizetni.
2. paragrafus
Mivel az adózók panaszai nemcsak a kettős adózás hibáiból vagy az erejüket meghaladó adókivetésekből erednek, hanem abból is, hogy a rendkívüli terhek (mint az utak és hidak javítása, és más hasonló közterhek) viselésekor nincs meg a méltányos arányosság, Őszentsége szigorúan és a legnagyobb gondossággal elrendeli: a kerületi táblák és a helyi hatóságok felügyeljenek arra, hogy ezeket a terheket a királyi rendeleteknek és szabályzatoknak megfelelően osszák el.
Senkitől ne tagadják meg vagy ne halogassák a kártalanítást semmilyen ürüggyel. Az elosztásnál ne érvényesüljön a bírák vagy esküttek gyűlölete vagy részrehajlása; egyik embert ne terheljék a másik rovására, hanem mindenki, akire ezen terhek hárulnak, felváltva és arányosan vegye ki részét belőlük. Ezt más rendkívüli terhek esetén is pontosan be kell tartani, nehogy az adózókat a szükségtelenül és erejükön felül terheljék, vagy elvonják őket gazdaságuk gondozásától.
A rendelet másik részeként szigorúan meghagyjuk Nektek, hogy hűségetekhez híven minden kerületben a lehető legpontosabban hajtsátok végre a fentieket: tegyétek közzé a hirdetményeket, a földesúri visszaélések esetén azonnal rendeljetek el vizsgálatot, és adjatok elégtételt a jobbágyoknak. Amennyiben az adózási szabályokat nem tartják be, gondoskodjatok a javításról, és egy szóval: ne mulasszátok el a legkegyelmesebb parancsok megtartását és teljesítését.
Hogy ezen jóindulatú rendelkezés teljes mértékben megvalósulhasson, megbíztuk a Királyi Adószedőt (Perceptor), hogy az adózással kapcsolatos vitás esetekben és az előírt szabályok tekintetében adjon felvilágosítást Nektek. Őfelsége továbbra is kegyelmesen hajlik az ügy iránt.
Kelt az Erdélyi Királyi Főkormányszék székhelyén, Szebenben, 1772. január 14-én.
(Aláírások, többek között Halmágyi Istváné)
.
1772. február 27-én, Nagyszebenben (Cibini) kelt latin nyelvű közigazgatási levél. Az irat a korszak egészségügyi (karantén) szabályainak megsértőivel szembeni eljárásokról szól.
Ő Szent Császári, Királyi és Apostoli Felsége, Ausztria Főhercege, Magyarország Nagyfejedelme és a Németek Grófja, a mi legkegyelmesebb Urunk nevében.
Tekintetes és Nagyságos, Jeles Nemes és Buzgó [Urak], tisztelt és jóindulatú testvéreink! Üdvözlet és a Császári Királyi Felség kegyelme.
Ez év január 31-én kelt tájékoztatásukban írják, hogy benyújtják az eljárást és a határozatot bizonyos, részben szökésben lévő, részben az egészségügyi szabályokat megszegő (vétkesek) ellen, akiket bíróságilag már elítéltek. Mivel azonban megfigyeltetett, hogy csupán az említett szabályszegők ellen hozott ítéletet (Deliberatum) küldték meg, jelen levelünk erejével elrendeljük Önöknek – amint azt már korábban is többször követeltük –, hogy ne csak az ítéletet, hanem a teljes periratot, és különösen a szabályszegőkkel folytatott kihallgatási jegyzőkönyveket haladéktalanul terjesszék be.
Ezt a rendet a jövőben, a hasonló fertőzésekkel és egészségügyi szabályszegésekkel kapcsolatos esetekben is szigorúan tartsák be. Ennek megtétele esetén Őszentsége, a Császári Felség továbbra is kegyesen jóindulattal viseltetik.
A Királyi Igazgatás Kormányzóságától. Nagyszeben, 1772. február 27.
.

1772. június 30-án
Szent Királyi és Apostoli Felsége, Ausztria Főhercege, Erdély Nagyfejedelme, a mi Urunk, és legkegyelmesebb Asszonyunk nevében.
Tekintetes és Nagyságos, hasonlóképpen Nemes és Vitézlő, általunk tisztelt és jóindulatú Testvéreink! Üdvözletünket és kegyes jóindulatunkat ajánljuk.
A Királyi Gubernium (Kormányszék) hitelt érdemlő, ide érkezett értesülésekből megtudta, hogy mindenfelé – különösen ezen határok mentén – nem hiányoznak az olyan rosszakaratú emberek, akik az adózó népet, mely már magától is hajlamos a szökésre, mind saját maguk által, mind megbízottak és kísérők útján rászedik. E tartomány lakóit a szabadságról, valamint a Havasalföldön és Moldvában uralkodó bőségről szóló szokásos szóbeszédekkel buzdítják szökésre, és veszik rá őket meggondolatlan kivándorlási utak megtételére.
Ezen baj megfékezésére, amennyire az emberi erővel lehetséges, a Királyi Gubernium ismételten emlékezetbe idézi az e tárgyban az elmúlt években kiadott sűrű rendeleteit. Ezek elrendelik: egyrészt általánosságban, hogy szorgalmasan és ügyesen alkalmazzanak minden olyan eszközt, amely a szökések megakadályozására szolgál; másrészt pedig különösképpen, hogy fordítsanak nagy gondot a csábítók és ügynökök leleplezésére.
Akiket e bűncselekmény gyanújával felfedeznek, azokat fogják el, alaposan hallgassák ki, és az előírt büntetésekkel sújtsák. Ügyeljenek arra, hogy a szökni akarók vagyonának elvitelét minden módon akadályozzák meg. Amint bárhonnan tudomást szereznek egyesek szökési szándékáról, értesítsék a legközelebbi katonai állomást vagy bármely közelben állomásozó katonát, hogy az ő segítségükkel és tanácsaikkal mind a szökevényeket, mind a szökni akarókat feltartóztassák.
Kelt: Nagyszebenben, 1772. június 30-án
Háromszék (helyszíne)
.
1772. augusztus 13
Szent Császári Királyi és Apostoli Felsége, Főherceg valamint János úr és Székely Grófja, legkegyelmesebb Urunk nevében!
Tekintetes és Nagyságos, Kiváló Nemes urak,
Tisztelt és Jóakaró Testvéreink!
Üdvözletünket és a Szent Királyi Kegyelmünket ajánljuk.
Mivel az utóbbi időben a Magyar Királyi Helytartótanács észlelte, hogy a szökevényekről és jövevényekről szóló jelentések, amelyeket a királyi biztosoknak a járások és közösségek részéről be kellene mutatniuk, nem érkeztek meg időben, sem olyan pontossággal, ahogyan azt a pillanat fontossága vagy a Legfelsőbb Rendelkezések megkívánnák; fontolóra vétetett, miképpen lehetne ezt az ügyet előbbre vinni, hogy a Legfelsőbb szándékok és a közszolgálat előmozdítása pontosabban teljesüljön.
Úgy találtatott, hogy ezen jelentések gyorsabb és jobb módon való elkészítése érdekében nem a nemesi bírákra vagy mások helyetteseire, hanem magukra a kijelölt hitelesítőkre kell bízni a feladatot, akiknek hivatali kötelességük a változási táblázatok egységes elkészítése. Ugyancsak a menekültekről szóló kimutatások is pontosabban elkészíthetőek lennének, hacsak valamilyen akadály nem merül fel tárgyalják meg a javaslatot, és véleményüket jelen iratok kézhezvételétől számított kétszer tizenöt napon [30 napon] belül ne mulasszák el felterjeszteni a Kormányszékhez. Ekképpen cselekedve a fentebb említett Szentséges Felsége [Mária Terézia] továbbra is kegyes jóindulattal marad (irántuk).
A Királyi Kormányszék elnökségéből [...]
Kelt: 1772. augusztus 13-án.
[Aláírások: Comes de Auersperg guvernator és Stephanus.Hamenheim..]"
.
1772 október 24.
Őszentsége, a Császári, Királyi és Apostoli Felség, Ausztria főhercege, Franciaország és Szicília hercege, a mi legkegyelmesebb asszonyunk nevében.
Tekintetes és Nagyságos, jeles, valamint Nemes és Becsületes, nekünk kedves, tisztelt és jóakaratú híveink! Üdvözletünket és királyi kegyünk gyarapodását kívánjuk.
A Legfőbb Hadi Főparancsnokság által jelentve lett a Királyi Kormányzatnak, hogy a szökevények (profugorum) üldözésére kirendelt katonák többnyire eredménytelenül térnek vissza. Ez azért történik, mert az ilyen szökéseket vagy későn jelentik be, vagy a tartományi katonák mellé olyan vezetőket rendelnek ki, akik vagy egyáltalán nem ismerik az ösvényeket, vagy túlságosan lassúnak és hanyagoknak mutatkoznak. Így a szökevények az üldözés során fellépő késedelmet kihasználva könnyen elmenekülnek.
Ezen nehézség elhárítása és a katonaság szökevények üldözésére irányuló erőfeszítéseinek segítése érdekében a Királyi Kormányzat elrendelni és a nevezett bizottságoknak meghagyni méltóztatott: a szökevények üldözésére kirendelt katonák mellé a Tartomány részéről olyan útbaigazítókat és útikalauzokat állítsanak, akik szorgalmasak és az alpesi ösvényeket (Semitarum Alpestrium) jól ismerik. Ezt felelősség terhe mellett hagyják meg a kerületeknek, hogy a katonák a szökevények üldözése és a kivándorlók feltartóztatása során kellő segítséget kapjanak. A hatóságoknak minden segítséget meg kell adniuk és kerülniük kell a barátságtalan vagy nehézkes fellépést velük szemben. Nagyszeben, 1772 október 24.

.

1772. november 17.
"Sacrae Caesareae Regiae et Apostolicae Majestatis Archi Ducis Austriae, Magnae Principis Transylvaniae..." (Szent Császári Királyi és Apostoli Felsége, Ausztria főhercege, Erdély nagyfejedelme...) nevében.
"Spectabilis ac Magnifice Egregie nobiles item et Agiles Frater Nobis observande et Benevoli" (Tekintetes és Méltóságos, Kiváló nemes és vitézlő testvéreink...).
A rendelet lényege
A dokumentum hivatkozik korábbi, 1764. március 2-i és 1766. augusztus 25-i rendeletekre, amelyek a kivándorlók és szökevények (emigrantes seu profugos) ellen születtek.
A szöveg szerint sokakat elítéltek ezen bűncselekmények miatt, és hosszú ideig börtönben tartották őket, ami nemcsak testi épségüket veszélyeztette, hanem gazdasági romlásba döntötte családjaikat és házaikat is.

Kegyelmi intézkedések
A császárnő "anyai gondoskodásától" (maternam suam sollicitudinem) vezérelve úgy döntött, hogy enyhíti a korábbi szigorú ítéleteket. Az 1767 októberében kelt legutóbbi rendelet értelmében a büntetéseket mérsékelni kell. Lehetőséget ad a bíróságoknak, hogy bizonyos esetekben eltekintsenek a legszigorúbb büntetésektől, és ehelyett enyhébb, "tetszőleges" (arbitrariam) büntetést szabjanak ki.
A szöveg végén utasítják a kormányzóságot (Gubernium), hogy az ilyen jellegű folyamatban lévő ügyeket vizsgálják felül, az ítéleteket erősítsék meg vagy módosítsák, és haladéktalanul hajtsák végre azokat.

Az egészségügyi törvények megszegőiről
A dokumentum arról értekezik, hogy Őfelsége (a császár/király) a kormány jelentései alapján hogyan döntött a fiskális (állami) büntetések ügyében az alábbi esetekben:
Enyhítő körülmények (Amikor a büntetés mérsékelhető):
Általános egészségi állapot: Ha bebizonyosodik, hogy a kihágás idején Moldvában és Havasalföldön teljes egészségügyi biztonság uralkodott (nem volt járvány).
Távollét és fertőzésmentesség: Ha a szabályszegő bizonyítani tudja, hogy távolléte alatt nem járt fertőzött (epidemikus) helyeken.
Helyszín: Ha csupán a közeli hegyekben tartózkodott (távol a lakott, fertőzött területektől).
Tudatlanság vagy állapot: Ha a szabályszegő be tudja bizonyítani "legyőzhetetlen tudatlanságát" (invincibilem ignorantiam), vagy ha valódi (nem színlelt) szellemi gyengeség, korlátoltság áll fenn nála.
Súlyosbító körülmények (Amikor a büntetés szigorú):
Veszélyeztetés: Ha a szabályszegő fertőzött helyekről tért vissza, és a tilalom ellenére érintkezett a Nagyfejedelemség (Erdély) lakóival, még akkor is, ha ebből végül nem származott közvetlen baj, a büntetés "önkényes" (bírói mérlegelés szerinti), de szigorú marad.
Csábítás és rejtegetés: Különösen súlyos az eset, ha másokat is rávett a szabályszegésre, vagy ha fertőzött házakból származó ruhákat, ingóságokat rejtegetett.
Visszaesés: Ha a szabályszegő "kettős bűnös" (például szökött is és a szabályokat is áthágta).

A szökés bűntettéről (Circa Delictum Profugii)
A büntetés önkényes (bírói mérlegelés alá esik); melynek mértékét azonban a korábbi királyi rendeletek értelmében abban az időben, amikor a szökések gyakrabban fordulnak elő, növelni kell. Azonban az alábbi esetekben a büntetés azonnal mérsékelhető:
1-ször: Ha az elfogott szökevény a szökés okaként végső szükséghelyzetet, vagy egyéb köznyomorúságot, élelmiszerhiányt (például gabonahiányt), tűzvész okozta súlyos károkat, vagy árvizet, illetve a földesúr kegyetlenségét jelöli meg fő indokként; és ha bebizonyosodik, hogy ez igaz, vagy köztudomású, vagy a hatóságok és tisztviselők információi alapján megerősítést nyer.
2-odszor: Ha a fiú vagy a leány az apját, vagy a feleség a férjét követte a szökésben, amely esetben a szülők iránti természetes vonzalom, és nem ritkán az önfenntartás nehézsége csökkenti a büntetés mértékét.
3-adszor: Ha az elkövető a küldöttek és csábítók meggyőzésére és ígéreteire kísérelte meg a szökést.
4-edszer: Ha az elkövetőnél valódi és nem színlelt együgyűség (stupiditas), vagy egyéb olyan körülmény tapasztalható, amely a természetjog szerint csökkenti a beszámíthatóság fokát.

Jogi Rendelkezés a Szökevényekről és Büntetésekről
1. szakasz: Az önként visszatérők helyzete
Ha egy szökevény önként visszatér, olyan tetszőleges, és bizonyosan enyhébb büntetéssel kell sújtani, mint azt, akit szökési kísérlet közben fogtak el. Azonban az ilyen visszatérőknek – azon idő alatt, amíg távol voltak a fejedelemségtől (országtól) – más lakóknak átadott házát és tartozékait az 1771. decemberi királyi rendelet értelmében nem kell visszaadni, hanem a lakhatásukról az ott előírt más módon kell gondoskodni.
2. szakasz: Súlyosbító körülmények
Ami a többi esetet illeti, ahol a fent említett enyhítő körülmények nem állnak fenn – különösen, ha az elkövetőket másod- vagy harmadszor fogják el szökésben, vagy ha utat mutattak a szökevényeknek, esetleg búvóhelyet biztosítottak a csábítóknak és küldötteknek –, Őszentsége kegyelmesen elrendeli, hogy a Hétszemélyes Tábla és a hatóságok az 1769-ben a szökevényekről kihirdetett pátensek (rendeletek) szigorával hozzanak ítéletet. A Kormányzótanács pedig az ítéleteket a kihirdetés előtt – az indoklással és a kegyelemre való esetleges javaslattal együtt – terjessze fel Őfelségének.
3. szakasz: Titoktartás és megelőzés
Mivel Őfelsége a fent említett pátensek módosítását rendelte el – mind az egészségügyi törvények megsértése, mind a szökevények tekintetében –, ezeket az irányelveket csak a bírák általi betartás végett kell közölni a Táblákkal és hatóságokkal. Másfelől komolyan meghagyta, hogy ezen pontok nyilvánosságra hozatalát minden lehetséges módon meg kell akadályozni, nehogy a bűnösök előre mentségeket találjanak, és azt elfogásuk esetén felhasználhassák.
4. szakasz: Gyorsított eljárás
Annak érdekében, hogy az ilyen ügyek tárgyalása és eldöntése a lehető legjobb módon felgyorsuljon, és a büntetések (melyek szintén tetszőlegesek, de elrettentő példaként szolgálnak mások számára) kiszabásra kerüljenek, Őfelsége elrendelte, hogy a Tábla és a hatóságok folytassák a vizsgálatokat...

A bűnözők kihallgatása és az ítélethozatal
A rendelet előírja, hogy a bűnelkövetők kihallgatását közvetlenül az elfogásuk után, a megfelelő hatóságok előtt haladéktalanul meg kell kezdeni. Az eljárást úgy kell lefolytatni, hogy az ítéleteket a lehető leggyorsabban hozzák meg, és azokat késedelem nélkül terjesszék fel a Guberniumhoz jóváhagyásra. Cél, hogy az ügyekben 15 napon belül döntés szülessen, különösen azokban az esetekben, ahol a büntetés mértéke mérlegelés tárgyát képezi, vagy ahol a legfelsőbb (uralkodói) döntésre van szükség.

Büntetések és nyilvánosság
Az uralkodó (Mária Terézia) kegyelméből a botütéssel vagy testi fenyítéssel járó büntetéseket csak bizonyos súlyosabb (pl. hivatali visszaélés) esetekben alkalmazzák. Ugyanakkor minden szökevényt és ellenszegülőt szigorúan meg kell büntetni. A büntetéseket a nyilvánosság előtt, olyan napokon kell végrehajtani, amikor nagy a népsűrűség, hogy az ítélet visszatartó ereje érvényesüljön.

Hivatalos utasítások a magisztrátusoknak
A Gubernium szigorúan megparancsolja a helyi hatóságoknak (magisztrátusoknak), hogy tartsák be ezeket az utasításokat, és ne késleltessék az iratok felterjesztését. Az eljárások elhúzódása nem tolerálható.

Helyszín és dátum: Szeben (Sibiu), 1772. november 17.
Aláíró: Josephus Comes ab Auersperg, Gubernator (Auersperg József gróf, kormányzó).
Ellenjegyző: Stephanus de Daniel... (valószínűleg a kancellária tisztviselője).

                                                                                                                         1773.
1773. január 5.

„A Szent Császári, Királyi és Apostoli Felség, Ausztria főhercege stb. nevében!
Tekintetes és nemes Gróf úrnak, legkegyelmesebb urunknak!
Tisztelt és méltóságos, kiváló, nemes és vallásos testvéreink, akiket tisztelnünk kell: üdvözletünket küldjük és kívánjuk a Császári-Királyi kegyelem növekedését!”
[A probléma felvázolása]
„A mindennapi tapasztalat igazolja, hogy ezen tartomány menekültjei közül nemcsak sokan térnek vissza gyakran saját jószántukból, hanem sokat akaratuk ellenére is elfognak és visszahoznak. Azonban mielőtt elbocsátanák őket korábbi lakóhelyeikre, ahonnan elmenekültek, szokás szerint a contumacia (hatósági vesztegzár/elkülönítés) letöltésére kötelezik őket.”
[Az anyagi nehézségek]
„Mivel azonban már korábban bebizonyosodott, hogy ezek közül a legtöbben az önfenntartáshoz szükséges eszközök híján vannak, a tartományi igazgatás mindkét felsőbb hatósága a kincstár (Aerarium) költségén gondoskodott az ilyen személyek élelmezéséről. De mivel ez a gyakorlat kezdett terhessé válni a kincstár számára, és semmiképpen sem célszerű azt tovább terhelni ilyen kifizetésekkel, a Királyi Kormányzatnak gondoskodnia kellett az olyan menekültek élelmezési módjáról, akiket vesztegzárra fognak, de nincs eszközük az élelem beszerzésére.”
[Az új rendelkezés]
„Amiképpen tehát más esetekben, ahol vesztegzár áll fenn, elő van írva, úgy a Királyi Kormányzat szükségesnek látta elrendelni: a közösség részéről a soltész (falusi elöljáró) útján kell kártalanítást nyújtani az elvezetett, visszahozott vagy önként visszatérő menekülteknek, akik megélhetési eszközök nélkül maradtak. Órákon belül (haladéktalanul) megfelelően gondoskodni kell élelmezésükről és fenntartásukról, nehogy a szükséges ellátás hiánya miatt az orvosi jótékonyságot élvezve elsorvadjanak (megbetegedjenek).”
[Óvintézkedések és szabályok]
„Ezen ellátás során azonban a következő óvintézkedéseket lesz hasznos és szükséges betartani:
A Kormányzatnak szétosztást kell végeznie a visszatérők között: azoknak, akik rendelkeznek eszközökkel, csak készpénzes fizetés ellenében; a vagyontalanoknak azonban az 1768. január 20-án kiadott Királyi Rescriptumban meghatározott mérték szerinti kenyeret kell kiszolgáltatni, egyéni és pontos jegyzék (consignatio) alapján.”
[Helyi végrehajtás és ellenőrzés]
„Annak érdekében, hogy a különböző helyekről érkező emberek számára a megfelelő intézkedéseket időben megtehessék, mihelyt valaki visszatér vagy távolról érkezve elveszíti közösségi helyét és visszatérésre kényszerül, a lakosokat, akik ezen a földön élnek, valamint a magisztrátust értesíteni kell. Hogy a visszatérő személyek a jelen időben könnyebben rábírhatóak legyenek a maradásra, a közzététel során biztosítani kell őket erről az ellátásról.”
[Záró rendelkezések]
„A nagyobb biztonság érdekében a magisztrátusoktól, akik az említett élelmet biztosították a visszatérőknek, hitelesített bizonylatot (testimonium) kell kérni a mennyiségről és a jóváhagyott árról. Ezt be kell mutatni a kerületi tábla előtt, ahol a visszatérőt elhelyezik. Végezetül, a felmerülő esetekben a magisztrátusok kötelesek a meghatározott módon eljárni, összhangban az 1770-es szabályozás 1. szakaszának 14. alpontjával.”
[Dátum és aláírás]
„Cibinij (Nagyszeben), 1773. január 5.
Josephus Comes Auersperg, Gubernator (Auersperg József gróf, kormányzó).
B. Josephus Meske
***********
Kivonat a Kormányzati Bizottság határozatából [szám alatt]
Tárgy: A visszatérő menekültek feltartóztatásáról, legyen szó önkéntes visszatérőkről vagy akaratuk ellenére visszahozottakról, akiket vesztegzár (contumacia) alá kell helyezni. Bizonyos szabályok, amelyeket a Táblabíróságnak és az uraságoknak be kell tartaniuk, közöltetnek és közzétételre kerülnek; ezen szabályok szigorú és pontos betartása a Táblabíróság kötelességévé tétetik.
Az előadó véleménye:
A betartandó pontok fordíttassanak le magyar nyelvre, hirdettessenek ki, majd a tisztviselők által, a felmerülő esetekben a Táblabíróság által tartassanak be. Emellett külön értesítendők a földesurak, hogy a [visszatérőket] küldjék a vesztegzár-igazgatóhoz vagy a becsüsökhöz. Utasításba adatik a vármegyéknek, hogy a visszatérő menekülteket, akik jelenleg vesztegzár alatt vannak, tartsák fogva, hallgassák ki őket, hogy hol laktak és honnan érkeztek, majd erről tájékoztassák a Táblabíróságot, hogy az intézkedhessen az ügyükben.
A vélemény jóváhagyva.
.
1773. január 7
Szent Császári, Királyi és Apostoli Felsége, Ausztria Főhercege, Erdély Nagyfejedelme, a Cikkelyek Grófja, a mi Legkegyelmesebb Asszonyunk nevében.
Tekintetes és Méltóságos, Kiváló, Nemes és Agilis, Nekünk Tisztelendő és Jóakaró Testvéreink!
Üdvözletünket és a Szent Királyi Kegyelem növekedését kívánjuk: Mivel oly sok éven át tapasztaltuk, hogy a szökevények, jövevények és visszatérők robotmunkájáról (angaria) benyújtandó jelentésekkel kapcsolatban kiadott rendeletek előttetek olyannyira ismertek kellene, hogy legyenek, és azok is, mégis csodálkozásra ad okot, hogy ezen jelentések benyújtását elhanyagolják. Ezzel alkalmat adtok arra, hogy a Kormányszéknek ismételt intésekkel, mintegy kényszerrel kelljen azokat tőletek kicsikarnia.
Még most is hiányzik az az előző év harmadik negyedévére vonatkozó jelentés és részletezés, amelyet a szökevényekről, jövevényekről és visszatérőkről be kellett volna nyújtani. Mivel ezen időbeni benyújtás elmaradása miatt a Királyi Kormányszék figyelmeztetése ismét szükségessé vált, a Kormányszék szigorúan elrendeli nektek: ezen hiányzó részletezést a jelen levél kézhezvételétől számított nyolc napon belül küldjétek meg ide. Ezzel egy időben ne mulasszátok el megindokolni azt sem, hogy a sokszori intés ellenére miért nem tettek eleget ezen kötelességeteknek. Ellenkező esetben a Királyi Kormányszék úgy fog intézkedni, hogy a fizetéseiteket felfüggeszti. Egyebekben Ő Császári Felsége kegyelmesen jóindulattal marad.
Kelt a Királyi Magyar Kegyelmekből, Erdély Kormányszékétől, Nagyszebenben, 1773. január 7-én, a Méltóságos Kormányzó Úr távollétében.
Bethlen comes s.k.
.
1773. március 10-én.
Szent Császári Királyi és Apostoli Felség, Erdély nagyfejedelme stb., a mi kegyelmes urunk.
Tekintetes és Nagyságos, jeles, nemes és hűséges kedvelt hittestvérünk és nemes urak; üdvözletünket és császári királyi kegyelmünket ajánljuk. A tavaszi idő közeledtével, figyelembe véve a múltbeli tapasztalatokat – különösen az elmúlt 1772-es évet, amikor a köznép körében a külföldi, moldvai és havasalföldi területekre való kivándorlás és mozgolódás mértéktelenül elhatalmasodott –, a Kormányzótanács úgy ítélte meg, hogy felügyeleti kötelességéből adódóan minden gondját és figyelmét arra kell fordítania, hogy az ilyen kivándorlások megelőzésére időszerű óvintézkedéseket tegyen.
Úgy tűnik azonban, hogy a korábban különböző alkalmakkal és időpontokban ebben a tárgyban kiadott rendeletekhez nem szükséges újakat hozzáadni. Mivel a különösen az 1768. július 28-án, valamint azt megelőzően az 1765. május 15-én és június 10-én körlevélben közzétett rendelkezések elegendő óvintézkedést tartalmaznak, nincs más hátra, mint hogy azokhoz a legszigorúbban ragaszkodjanak. Komolyan megparancsoltatik, hogy ezeket mindenki, akit érint, maradéktalanul tartsa be. Ezért felhívjuk hittestvér urat, hogy a későbbi, nevezetesen az 1771. június 12-én kiadott rendeleteket is idézze emlékezetébe azzal az ismételt komoly felszólítással, hogy keresse ki azokat saját levéltárából. Ezek szolgáljanak normaként és utasításként arra nézve, hogyan kell eljárni és mit kell tenni a szökések megelőzése érdekében. Az írásokat szem előtt kell tartani, és azok szerint kell igazodni, a végrehajtóknak pedig az első esetektől kezdve az új közzététel útján tett szorgalmas buzdítást a gyakorlatban alkalmazniuk kell; úgy, hogy ahol katonai segítségre szorulnak, azt a legközelebb állomásozó tiszttől kérni tudják.
Kelt az Erdélyi Főkormányszéknél, Nagyszebenben (Cibinii), 1773. március 10-én.
A kormányzó távollétében:
Gróf Bethlen Miklós (Nic[olaus] C[omes] Bethlen)
sajátkezűleg (mp - manu propria)
.
1773. április 1-jén.
A Szent Császári Királyi Apostoli Felség, Ausztria Főhercegnője, Erdély Nagyfejedelme és a Székelyek Ispánja, a mi legkegyelmesebb Úrnőnk nevében.
Tekintetes és Nagyságos, Kiváló, Nemes és Vitézlő, népünk tisztelendő és jóindulatú testvérei! Üdvözletünket és a Királyi Kegyelem gyarapodását kívánjuk!
A menekültekről és jövevényekről, valamint a visszatérő menekültekről szóló, a múlt év harmadik negyedévére (Angaria) ide benyújtott jegyzékek és jelentések felülvizsgálata alkalmával sajnálattal észleltük, hogy az urak részéről ugyanezen negyedévre vonatkozóan semmiféle jegyzék vagy jelentés nem érkezett.
Ezért, amint azt már korábban is többször az urak elé tártuk, most ismét figyelmeztetjük ugyanezen urakat, hogy az ilyen jelentések pontos benyújtásáról szóló rendeletek megtartását a jövőben ne mulasszák el.
A Szent Császári Felség kegyes jóindulattal marad. Az Erdélyi Nagyfejedelemség Királyi Guberniumától, a Kormányzó Úr távollétében. Szebenben, 1773. április 1-jén.
Nic. C. Bethlen
.
1773. május 29
A mi szentséges császári, királyi és apostoli felségünk, főhercegünk, Erdély nagyfejedelme és a székelyek ispánja, legkegyelmesebb asszonyunk nevében!
Tekintetes és Nagyságos, Kiváló Nemes és Tisztelt Testvéreink! Üdvözletünket és a fentebb említett Császári Királyi Kegyelmet! Legkegyelmesebb urunk, a legfenségesebb császár legkegyelmesebb parancsára, ezen írás erejével határozottan elrendeltetik Önöknek, hogy annak kézhezvétele után haladéktalanul, az Önök joghatósága alá tartozó minden egyes helyen szorgalmasan és a legnagyobb pontossággal vizsgáltassák meg: a lakosok közül – bármely állapotúak vagy nemzetiségűek legyenek is – kik szöktek el a tartományon kívülre az 1767. év óta, és eddig még nem tértek vissza.
Miután ezeket minden igyekezettel és bölcsességgel felkutatták és kinyomozták, készítsenek róluk egy táblázatot a mellékelt minta szerint, feltüntetve a szökés napját, helyét és évét, valamint a nemzetiséget és a szökés okát is. Ezt a külön jelentéssel együtt a kézhezvételtől számított tizenöt napon belül küldjék meg, tudván, hogy a mulasztókra a legsúlyosabb büntetés vár. Vegyék tudomásul továbbá, hogy ezekbe a táblázatokba csak azokat a szökevényeket kell bejegyezni, akik az említett év óta szöktek el, és a száműzetésből nem tértek vissza. Így cselekedvén számíthatnak Őszentsége legmagasabb kegyére.
Kelt a Császári Királyi Erdélyi Guberniumnál, Nagyszebenben, 1773. május 29-én, a kormányzó távollétében.
C. Bethlen, Michael Brukenthal

Nota bene: 1767
Urbárium (1767, más néven: Úrbéri rendelet.
Szabályozta (maximálta) a jobbágyi szolgáltatásokat, hogy a földesurak ne tudják kizsigerelni és az uralkodónak fizetendő adók csökkentésére felhasználni a parasztságot. Ok: a nemesség áttért a nagyarányú árutermelésre, mert a birodalom felvásárolta a gabonát a hadsereg számára. Így a földesurak minden talpalatnyi földjükön gabonatermesztésbe kezdtek. Leginkább a császári adófizetés alá nem eső majorsági földeken folytattak árutermelést, ahol parasztjaikat fokozott ingyenmunkára (robotra) kényszerítették. Ezzel károsult az udvar, az adójövedelmek kiesése miatt.
- Jobbágytelek nagysága 22-62 hold (arany-korona értéktől függően)
- Robot mértéke (hetente maximum 1 igás, vagy 2 gyalogrobot) vagyis évi 52 nap igás vagy 104 nap kézi robot
- Fuvar mértéke (maximum évente egyszer, 2 napi távolságra
- Földesúri pénzadó nem lehet több évi 1 forintnál
- Kilenced szabályozása (nem emelhető a kilenced, maximum a termény 10% -a lehet)
.
1773. július 6
A Szent Királyi és Apostoli Felség, Ausztria Főhercege, Erdély Nagyfejedelme, a Székelyek Ispánja, a mi Legkegyelmesebb Urunk nevében.
Tekintetes és Nagyságos, Kiváló Nemes és Vitézlő tiszteletreméltó Testvérünk és Jóakaróink, Üdvözletünket és Császári-Királyi Kegyelmünket ajánljuk.
A nemrégiben, június hónap 12-én kelt Udvari Dekrétum közbenjárásával Őszentsége [a Felség] észlelte a főhivatalok, táblák és hatóságok késlekedését a menekültek, jövevények robotlistáinak és egyéb táblázatainak felterjesztése során, ami már nem első ízben fordult elő. Kegyelmesen megparancsolta tehát, hogy azok neveit, akik a jövőben is hanyagoknak mutatkoznak, írják meg Őfelségének. Ennek értelmében felszólítjuk a Méltóságokat – amint az korábban is gyakorta megtörtént –, hogy ezúttal is komolyan intessenek: a menekültek, visszatérők és jövevények időszakos táblázatainak benyújtásakor mutassanak nagyobb pontosságot, és gondosan óvakodjanak attól, hogy személyük szerint megneveztessenek a Felséges Udvar előtt.
Ha így tesznek, Őszentsége [a Felség] kegyelmesen jóindulattal marad irányukban. Kelt az Erdélyi Királyi Guberniumból, Szebenben, 1773. július 6-án.
A főkormányzó úr távollétében…
.
1773. augusztus 5
Az Erdélyi Királyi Gubernium Rendelete (1773. augusztus 5.)
A Szent Császári, Királyi és Apostoli Felség, Erdély nagyfejedelme, a székelyek grófja, a mi legkegyelmesebb asszonyunk [Mária Terézia] nevében.
Tekintetes és Nagyságos, Kiváló és Nemes Testvérünk, nékünk tisztelendő!
Üdvözletünket és kegyelmünket ajánljuk. A Szent Császári és Királyi Felség a folyó év június 23-án kelt legkegyelmesebb királyi dekrétuma erejénél fogva méltóztatott elrendelni a határőr katonáknak járó jutalmazást: egy aranyat minden olyan saját hatáskörben elfogott szökevény vagy áthágó után, aki bűncselekmény elkövetése közben vagy azt követően került kézre. Ezt a Királyi Gubernium a következő rendelkezés szerint adja ki:
1-szer: Ha a határőrök által elfogott kivándorló személy katona lenne, az említett jutalmat a legkegyelmesebb rendelkezés értelmében – amely még 1761-ben a Főhadi Főparancsnokság által bocsáttatott ki – a határőrségi pénztárból (Cassa Limitanea) kell kifizetni a határőrnek minden egyes elfogott után, amit aztán a hadipénztár (Cassa Bellica) térít meg.
2-szor: Ha az illető személy jobbágy (proles) lenne, akkor a jutalmat a földesúri pénztárból kell kifizetni, fenntartva a visszakövetelési jogot a földesúrral szemben; kivéve, ha az illető vagyona már elkobzás alatt áll és a kincstár (Arario Camerali) rendelkezik felette, mely esetben a kincstár köteles a kifizetésre.
3-szor: Ami az állatokat (pacora) illeti, azok csak akkor foglalandók le a kincstár javára, ha nyilvánvaló, hogy azokat törvénysértő módon próbálták kijuttatni; ebben az esetben is jár az egy arany jutalom minden egyes [elfogott] fő után a kincstári pénztárból.
4-szer: Ha a kivándorlók egész családjukkal, minden javukkal és állatállományukkal együtt kerülnének kézre a szökés közben, akkor minden egyes jobbágyra és zsellérre vonatkozóan az 1558-as év 37-es országgyűlési cikkelye, valamint az 1713-as év rendelkezései, továbbá a Tripartitum (Hármaskönyv) 3. részének 29. és 302. címei szerint kell eljárni. Az elfogásért járó jutalmat ekkor is a földesúri pénztárból kell kifizetni. Erről ezúton értesítjük Önöket, hogy a felmerülő esetekben ehhez alkalmazkodni tudjanak.
Kelt Nagyszebenben, a Nagyméltóságú Erdélyi Gubernium nevében, 1773. augusztus 5-én, a Kormányzó Úr távollétében.
Gróf Teleki László s. k. (saját kezével)
.
1773. augusztus 26
Szent Császári és Királyi Felsége, Ausztria főhercege stb. törvényes rendelkezése folytán, Méltóságos Urunk legkegyelmesebb nevében.
Tekintetes és Nagyságos, hasonlóképpen Kiváló és Nemes urak, népünk tisztelt és megbecsült pártfogói, üdvözletünket és kegyelmünket küldjük.
Mivel sajnálattal tapasztalta a Királyi Kormányzat, hogy a sürgető és közismert rendelkezések ellenére Önök mégsem küldték be a folyó év első negyedévére vonatkozó, az átutazó és megszálló idegenekről szóló kimutatásokat, így ismét mulasztás történt. Ezennel elrendeljük az Önök kegyelmességének, hogy ezen kimutatásokat haladéktalanul készítsék el, majd küldjék meg az érintett feleknek, és ne mulasszák el a visszaélések megszüntetését [a Felség] kegyesen kinyújtott segítő keze által.
Kelt az Erdélyi Királyi Főkormányszék részéről, Nagyszebenben, 1773. augusztus 26-án, a Kormányzó Úr távollétében.
Gróf Teleki László
mint ügyvivő
.
1773. szeptember 10
A szöveg egy 1773-as erdélyi kormányzati utasítás, amely a jobbágyság megnyugtatását és a közbiztonság helyreállítását célozza.
********
A Szent Császári, Királyi és Apostoli Felség [Mária Terézia], Ausztria főhercegnője, Magyarország és a hozzá tartozó részek uralkodója nevében.
Tisztelt, Méltóságos, Nemes és Hűséges híveink! Őfelsége nevében tudomásul vettük azokat az értesüléseket, amelyek a birtokaitokon élő köznépre vonatkoznak.
1. A lázongások és a külföldi befolyás (Moldva és Havasalföld):
Értesültünk arról, hogy ezen a vidéken a nép körében zavargások és mozgolódások tapasztalhatók. Különösen Havasalföldről (Valachia) és Moldvából érkező uszítások és téveszmék (dementantia ac instigatione) hergelik a népet, amelyek a szabadságra és a köznyugalom helyreállítására hivatkozva próbálják megbontani a rendet.
2. A katonai rend és a határok védelme:
A nemesség és a katonák feladata, hogy a határokon (limitibus) fellépjenek az ellenséges betörések és a rablók (profugos latrones) ellen. A kereskedelmet és a szabad mozgást biztosítani kell, de a rendbontókat üldözni szükséges. A román nép (plebis Valahicæ) körében tapasztalható mozgásokat késlekedés nélkül meg kell fékezni, és a legmagasabb uralkodói döntéseknek megfelelően kell eljárni.
3. Szociális intézkedések – Élelemsegély:
A rendelet előírja, hogy a joghatóságotok alá tartozó lakosok közül a leginkább rászorulóknak (magisque egenis) a közraktárakból (publicis granariis) segélyt kell osztani. Ezt pontosan regisztrálni kell, hogy a nép ne éhezzen.
4. Szökevények és a büntetőjog:
Szigorúan tilos a katonaszökevények és dezertőrök rejtegetése. Aki bárkit elrejt vagy elmulasztja feltartóztatni, az ugyanazt a büntetést kapja, mint maguk a szökevények. Ezzel szemben, akik feladják vagy elfogják őket, jutalomban részesülnek az 1772. július 30-i királyi szabályzat (25. oldal) értelmében.
5. Gazdasági engedmények és erdőhasználat:
Adóterhek: A közterheket és az adókat igazságosan, egyenlő arányban kell elosztani a lakosok között.
Erdők és faanyag: Mivel az erdők felosztása során sok faanyag kárba vész, engedélyezni kell a szegény népnek, hogy a kisebb fákból zsindelyt (scandularum) készítsenek. Ezzel biztosíthatják megélhetésüket és napi kenyerüket.
Vadászat és zaklatás: Megtiltják, hogy a népet az erdők használata vagy a vadászat okán feleslegesen sanyargassák vagy zaklassák.
Záró rendelkezés:
Kelt Gyulafehérváron (Albajulia), a hónap 10. napján. A Kormányszék részéről Nagyszebenben (Cibinij), 1773. szeptember 10-én.
A kormányzó távollétében: Bánffy M. C. és Molnár József titkár.
*********
1773. szeptember 10
Ezennel elrendeltetik, hogy a joghatósága alá tartozó lakosok számára – akiket egyébként is gyakrabban szoktak a nyilvános kvártélyokból (szálláshelyekről) ellátni – a városi kapitányok és parancsnokok szabályszerűen és folyamatosan intézkedjenek: a kísérők kötelesek legyenek a szökevények felmutatásáért járó igazolás (talon) mellett a megállapított díjazásukat is megkapni. Mindenki számára kihirdettetik, hogy akik bármilyen módon segítenek a megfigyelésben, de elmulasztják a bejelentést vagy az elfogást, azok ellen ugyanúgy kell eljárni, mint maguk a szökevények ellen. Ezzel szemben azok, akik kísérőként vagy feljelentőként közreműködnek, az 1772. július 20-i rendelet 25. oldala értelmében jutalomban részesüljenek.
Ami pedig az itt-ott kivetett különleges robotmunkákat (angaria) illeti: a Főméltóságú és Tekintetes Gróf úr kérése az, hogy minden közösség, a katonák és a polgári lakosok között a földjeik arányában méltányosan osszák fel a terheket.
Mivel a zsindelykészítésre szolgáló fenyőfák a pusztítások és az újjáépítések miatt már nem elegendőek az erdők fenntartható kezeléséhez, és ha nem vágják azokat kisebb részekre, semmire sem használhatók: méltóztassék intézkedni, hogy a szegény nép, amely a zsindelykészítésből keresi kenyerét, ne legyen elvágva ezen fák használatától és a megélhetéséhez szükséges eszközöktől. Ezért e tekintetben megfelelő gondoskodásról szóló hirdetményt kell kiadni.
Kelt Ő Császári és Királyi Felsége Tanácsának jóindulatú döntéséből, a Nagyszebeni Guberniumnál (Kormányszéknél), 1773. szeptember 10-én.
A Kormányzó úr távollétében.
Nich. Bethlen
Molnár József s.k. (saját kezűleg),Titkár
.
1773. szeptember 21
Legszentebb Császári és Királyi Felség!
Őfelsége a legmagasabb helyen jóváhagyta az idei évre vonatkozó robotmunkát (angaria), és az előző évi saját robotteljesítésről szóló kiegészítéssel együtt megkapta a menekültekről, jövevényekről és visszatérőkről készített kimutatást. Ezt tudomásul véve elrendeli, hogy a kegyes rendeletekkel összhangban szigorú figyelemmel ügyeljenek arra, hogy a menekültek ingatlanai (földjei) ne maradjanak üresen és műveletlenül.
Ugyanazon Legmagasabb [Felsége nevében] stb. Bécs, 1773. szeptember 21.
H. C. a Blumegen, saját kezűleg.
Franc. Jos. Nob. Dom. a Reichman, saját kezűleg.”
.
1773. október 12.
A Szent Császári Királyi és Apostoli Felség, Ausztria Főhercege, a mi Nagyfejedelmünk és kegyelmes Örökös Urunk nevében!
Tekintetes és Nagyságos, Előkelő, Nemes, valamint Vitézlő Urak, nékünk tisztelendő és jóindulatú testvéreink! Üdvözletünket és a Császári Királyi Kegyelem gyarapodását kívánjuk!
Ezúton adjuk tudtul, hogy az 1773. szeptember 21-én kelt, és ide másolatban mellékelt kegyelmes Udvari Dekrétumot (királyi rendeletet) a Kormányzóság az Önök Méltóságával közölni rendelte.
Meghagyjuk, hogy annak tartalmát a kihirdetés után késedelem nélkül, a kellő és legszigorúbb engedelmességgel tartsák be és ahhoz alkalmazkodjanak. Amennyiben így tesznek, Legszentebb Felsége kegyelmes jóindulata megmarad Önök iránt.
Kelt az Erdélyi Nagyfejedelemség Királyi Kormányzóságától, Szebenben (Cibinium), az október hónap 12. napján, 1773-ban.
Aláírók:
A Főméltóságú Kormányzó Úr távollétében:
M. C. Bethlen (Bethlen Miklós gróf)
Molnár József, a Kormányzóság titkára
.
1773. december 16
Szent Császári Királyi és Apostoli Felsége, a mi legkegyelmesebb urunk nevében,
János gróf és a székelyek ispánja nevében.
Tekintetes és Nagyságos, Kiváló, Nemes és Megkülönböztetett Férfiak, nekünk engedelmes és jól érdemelt testvéreink! Üdvözletünket küldjük a jelenlegi Császári Királyi Gyarapodás alkalmából.
A fenséges Udvarhoz felterjesztett, az elmúlt időszak kényszermunkáiról (robot), a menekültekről és az adózókról szóló összeírások (consignationes) kapcsán tett észrevételek között az is megfigyeltetett, hogy az önök területén a szökés (menekülés) okai nincsenek feltüntetve, vagy ismeretlennek és felderítetlennek minősíttetnek. Ebből pedig könnyen arra lehet következtetni, hogy a szökés okait szándékosan eltitkolják, vagy nem vizsgálják ki kellő alapossággal.
Ennélfogva a Császári Felség elrendeli, hogy a szökés okai mélyrehatóbban vizsgáltassanak ki, és ne maradjanak ki az összeírásokból. Ezen legfelsőbb parancsnak megfelelően az önök uraságainak komolyan meghagyatik és rábízatik, hogy a szökés okait szorgalmasan kutassák fel, és azok valódiságát annál nagyobb igyekezettel derítsék ki. Hiszen kevéssé hihető, hogy egy-egy helyről számos lakos anélkül vándorolna el, hogy az elvándorlás okait ne lehetne megismerni vagy feltárni. Ellenkező esetben a helyi kormányzat kénytelen lesz vizsgáló bizottságot kiküldeni ezek felderítésére.
Továbbá az is észrevétetett, hogy bár összességében 250 jánosfalvi lakos vándorolt el, az újonnan érkezők közül mindössze 28-at telepítettek le birtokokra, 13-at pedig föld nélkül hagytak. Ezen hiányosság oka a beküldött összeírásokban nem volt megtalálható. A Felség kegyelmesen elrendeli, hogy szorgalmasan vizsgálják meg, miként fordulhat elő, hogy a sok menekült helyére nem telepítettek többeket a birtokokra, és erről adjanak tájékoztatást. Ennélfogva ezen utasításnak eleget téve, az uraságoknak határozottan megparancsoltatik, hogy azokon a helyeken, ahonnan a lakosok nagyobb számban elvándoroltak és helyükre újak érkeztek, a valódi okokat kutassák fel, és a leletekről a lehető leggyorsabban tegyenek jelentést a Kormányzóságnak.
Kelt Nagyszebenben (Cibinio), Erdélyben, a méltóságos Kormányzó úr távollétében, 1773. december 16-án.
Nich: Bethlen (aláírás)
________________________________________
Kivonat a Bizottság [határozatából], kelt december 21-én.
Amelyben a tábla (vagy hivatal) elrendeli, hogy a menekültekre vonatkozóan benyújtandó jelentésekben tüntessék fel a menekülés okát is.
Ezenkívül, ahol tömeges kivándorlás történt, jelentést kell tenni arról is, hogy a kivándorlók miért nem lettek a birtokaikra visszahelyezve.
Mivel a menekültek felkutatása a „Dulones” (helyi tisztviselők) által a táblázat alapján történik, minden egyes személy esetében vizsgálják meg a menekülés körülményeit is.
És ugyanezen eljárást kell alkalmazni a bizottság azon feladata tekintetében is, amelyet be kell tartani – mivel az ilyen menekültek közül már csak kevesen találhatók meg az említett [helyeken].
.
1773. december 24
Mária Terézia 1773-as rendeletének magyar fordítása, amely a közegészségügyi szabályszegések (például a pestis elleni karantén elkerülése) elleni fellépésről szól Erdélyben:
________________________________________
Mária Terézia, Isten kegyelméből a rómaiak császárnéja, Magyarország, Csehország, Dalmácia, Horvátország, Szlavónia királynője, Ausztria főhercege, Burgundia hercege, Tirol grófja, a mi legkegyelmesebb asszonyunk nevében. Tekintetes és Méltóságos, Kiváló, Nemes és Agilis, nekünk tisztelt és jóindulatú Testvéreink, üdvözletünket és királyi kegyelmünk gyarapodását kívánjuk.
Azon feleletek és vizsgálatok sorozatából, amelyeket a csábítás és a bűnös áthágások vétségeiben tetten ért törvényszegőkkel szemben folytattak le, megfigyelhető volt, hogy az ilyen törvényszegők saját védelmükre és mentségükre az ezen bűncselekményre megállapított büntetőtörvény nem ismerésére hivatkoztak. Ezen törvény nem ismerésének és némelyek hivatkozásának megelőzése érdekében, kegyelmes parancsunkra és az Udvar rendelkezésére elrendeltük a Királyi Guberniumnak, hogy az egészségügyi törvényszegők elleni fegyelmező cikkelyeket a falusi bírák útján is, az ő saját oláh (román) nyelvükön, vagy bármely birtokos anyanyelvén évente hirdessék ki.
Ennélfogva a legszigorúbban meghagyjuk Önöknek is, hogy saját joghatóságuk területén tegyék meg az intézkedéseket, hogy az említett szabályok minden évben a falusi bírák által a nép tudomására pontosan kihirdettessenek, és gondosan ügyeljenek ezen kihirdetés végrehajtására, mely célból ugyanazon szabályok oláh nyelvre lefordítva és ide mellékelve Önökkel is közöltetnek. Egyebekben Őszentsége királyi kegyelme továbbra is fennáll. Kelt az Erdélyi Nagyfejedelemség Királyi Guberniumától, Szebenben, 1773. december 24-én.
Őméltósága távollétében,
Bethlen Miklós

                                                                                                                      1774
.
1774. január 7
Őszentsége a Császári, Királyi és Apostoli Felség, Ausztria Főhercege, Franciaország [Lotaringia] és a Székelyek Ispánja, a mi legkegyelmesebb asszonyunk nevében.
Tisztelt, Nagyságos és Nemes Faber [Kovács] urak, nekünk tisztelendő és jóakaró barátaink, üdvözletünket és a császári-királyi kegyelem gyarapodását kívánjuk.
Az elmúlt évben alázattal benyújtott jelentésükben, amely a nép elvándorlásának okairól és az annak megfékezésére szolgáló eszközökről szólt, többek között a következő okokat jelölték meg a nép menekülésének kiváltójaként:
1-ször: hogy az egyszerű lakosokat, főként az erdőkből élőket, túlságosan akadályozzák gazdasági ügyeikben, különösen a pénzkeresetben és a zsindelykészítésben;
2-szor: a tartományi és katonai terhek aránytalan elosztása, valamint a határőrtisztek számára túl alacsony áron követelt tűzifa-szolgáltatás miatt panaszkodtak.
Miután ezen panaszokat orvoslás végett közöltük a Főhadi Parancsnoksággal, onnan az a válasz érkezett a Guberniumhoz:
Ami az első pontot illeti: Háromszék széken a határszéli katonai őrségeket már régen felállították, következésképpen senkit nem akadályoznak a lakosok közül küldetéseikben. Ugyanez történt Csík és Gyergyó székek esetében is. Ha a [helyi] Tábla jobban ügyelt volna a kért engedélyekre, láthatta volna, hogy a lakosok vágyaikban egyáltalán nincsenek korlátozva: valahányszor gazdasági szükségre hivatkozva kérték az átkelést, ingyenes útlevelet (passuális) kaptak, meghatározva a tartózkodás idejét, a munkavégzés helyét és módját, a törvények betartása mellett.
Ami a második pontot illeti: a közterhek, az utak és hidak javítása, valamint a tűzifa-szolgáltatás mindig a vármegyei/széki Táblával való egyeztetés után, közösen megállapított arányos elosztás szerint történik. A fa ára pedig a szabályzatban (Regulamentum) rögzített módon van meghatározva.
Ezek ismeretében a Gubernium neheztelését fejezi ki, amiért Önök a menekülés okait elhamarkodottan tüntették fel, és anélkül vezették le azokat ilyen alapokból, hogy előtte megfelelően megvizsgálták volna a tényeket, amelyek a nyilatkozat szerint nem állják meg a helyüket.
Ezért a Gubernium komolyan meghagyja Önöknek – amint azt már korábban is tette –, hogy amennyiben bármilyen panaszuk merül fel a katonaság ellen, azt először a Katonai Szabályzat értelmében az illetékes katonai hatóságoknál terjesszék elő orvoslásért. Csak ha ott nem kapnak jogorvoslatot, akkor vigyék a panaszt a felsőbb fórumok elé, nehogy az ilyen rendetlen és fordított panaszkodási mód miatt a felsőbb dikasztériumokat (hivatalokat) idő előtt zaklassák.
Ezt cselekedvén, Őfelsége kegyelmes marad Önök iránt.
Kelt a fehérvári Gubernium udvarából, 1774. január 7-én.
A távollévő Főkormányzó nevében:
N. Bethlen
.
1774. január 17-én.
Szent Királyi és Apostoli Felsége, Ausztria Főhercege, Erdély Fejedelme, a Székelyek Ispánja, a mi legkegyelmesebb Urunk nevében.
Tekintetes és Nagyságos, Nemes és Vitézlő, általunk tisztelt és jóindulatú Testvéreink! Üdvözletünket és méltóságotok gyarapodását kívánjuk!
A legfelsőbb Felség már a korábbi években kegyelmesen elrendelte, hogy azon menekültek számára, akik ezen tartomány lakói közül elszöktek, de visszatértek vagy elfogattak – a hazatérés megkönnyítése érdekében – bizonyos meghatározott pénzösszeg előlegeztessék meg a Postai Pénztárból „jutalom” (vagy költségtérítés) címén, minden egyes visszatérő vagy elfogott személy családja után külön-külön. Ezen előlegezett összegeket azonban – a Tartományi Pénztár kárpótlása végett – a visszatérő vagy elfogott menekültek földesuraitól vissza kell követelni.
Ennek megfelelően megküldjük Önöknek is a csatolt példányban azon menekültek névjegyzékét, akikre nézve a jutalom címén kifizetett előleg a jegyzékben feltüntetve megtörtént. Ezt azzal a legszigorúbb utasítással tesszük, hogy az itt mellékelt jegyzékben megnevezett földesurakat szólítsák fel a Tartományi Pénztár három hónapon belüli kártalanítására.
Azok esetében pedig, ahol a földesurak nincsenek megnevezve, kérjenek bővebb felvilágosítást azoktól, akik a nyugtákat kiállították, a menekültek tartózkodási helyéről; s amint ezeket megismerték, gondoskodjanak szorgalmasan arról, hogy a Tartományi Pénztár kárpótlása általuk is megtörténjen, és ne mulasszák el róluk a jelentéstételt.
Így cselekedvén, a legfelsőbb Felség kegyelmes jóindulata megmarad.
Az Erdélyi Nagyfejedelemség Királyi Főkormányszéke által, Nagyszebenben, 1774. január 17-én.
.
1774. február 8
Ő Szent Királyi és Apostoli Felsége, Ausztria Főhercege, Erdély Nagyfejedelme stb. kegyelmes Asszonyunk választott Tanácsa nevében!
Tekintetes és Nagyságos, nemes és kiváló tiszteletre méltó és jóakaratú testvéreink – üdvözletünket és a Királyi kegy iránti fogadalmunkat küldjük!
A helybéli fiatalok, Simon István, Oláh Teodor és Kovács Ferenc ellen indított per ügyében, akiket tiltott határátlépés (csempészút használata) és szökés bűntettében értek tetten, az ügyet korábban megvizsgálták és ítéletet hoztak. Az Önök által az elmúlt 1773. év november 25-én beküldött tájékoztatás és a mai tanácsülésen előterjesztett, alaposabb mérlegelés alá vetett jelentés alapján a Kormányzótanács úgy találta: a vétkesek által mentségükre felhozott indokok, valamint az Önök által az említett ítéletben felhozott érvek összhangban állnak a hasonló bűncselekményekről szóló kegyelmes Királyi Rendeletekkel. Ezért a Kormányzótanács jóváhagyja az ítéletet, és következésképpen a nevezett vétkeseket mentesíti az ilyen bűncselekményekre az 1764. március 11-én és 1766. augusztus 25-én kiadott legmagasabb szintű rendeletekben meghatározott büntetések alól. Ehelyett azonban elrendeli, hogy fejenként 50 botütéssel sújtassanak, amelyet nagy embertömeg előtt, a nyilvános vásárok alkalmával kell rajtuk végrehajtani. Ezért ezen ítélet végrehajtását – a szokott módon, nyilvánosan és megfelelően – Önökre bízzuk. Egyebekben kegyelmes jóindulattal maradunk.
Kelt az Erdélyi Nagyfejedelemség Királyi Kormányzótanácsától Szebenben (Cibinium), 1774. február 8-án.
A Kormányzó Úr távollétében.
M. Bethlen
.
November 25-én (1774), S.Szt. Ivány
Határozat. Dombi Balázs királyi táblabíró úr [előtt].
A tiltott határokon át Moldvába akartak belépni, és a helyi havasokban feltartóztatták Simon Istvánt, Bartha Andrást, Oláh Tódort, Gál Istvánt és Kovács Ferencet, Bonát József úr jobbágyait. Az 1773. június 19-én kelt rendelet értelmében, a legfelsőbb utasítások tartalmát követve kívánták az ügyet eldönteni. Miután őrizetbe vették őket, az állomáson [kihallgatva] tagadták ugyan, hogy a tiltott határokon át távoztak volna Moldvába, és hogy ugyanazon határokon keresztül vissza akartak volna térni Moldvába; azonban a jóindulatú vizsgálat során beismerték és kijelentették, hogy nem azzal a céllal akartak belépni, hogy végleg Moldvában maradjanak, hanem csak addig, amíg Isten áldásából itt helyben bőségesebb gabonatermés nem mutatkozik. Mivel tehát köztudott, hogy a szökés idején itt ténylegesen jelentős gabonahiány volt, és ők a legcsekélyebb vagyonnal rendelkeztek, továbbá semmiféle pestisjárvány vagy fertőzés nem dühöngött a szomszédos Moldvában, úgy ítéltetett, hogy a rendes büntetésre a nyílt parancs értelmében nem ítéltetnek, hanem az enyhítő körülmények figyelembevételével mely által ezen nyomorultak, az életükhöz szükséges eszközöktől megfosztva, különösen itt, a keresztényi irgalmasság jegyében, a Legkegyelmesebb és Legmagasabb Rendelkezéssel összhangban.
Kelt 1772. november 17-én, a Császári-Királyi Gubernium (Kormányzóság) által közölve, miszerint két héten át, a szokásos keddi hetivásárok napjain Várhegyben, a nyilvánosság előtt, az összegyűlt tömeg szem láttára vezettessenek elő és mutassanak ki. Hasonlóképpen: külön-külön mindegyikükre egy alkalommal 25, majd egy másik alkalommal két részletben, külön-külön mindegyikükre 50 érzékeny botütés méressék ki, és végül szabadon bocsáttassanak. A tábla ítélete. A Sepsi Széki tábla jegyzőkönyvéből kiadta...”
.
1774. július 19
Őszentsége a Császári, Királyi és Apostoli Felség, Ausztria Főhercege, Erdély Nagyfejedelme és a Székelyek Ispánja, a mi legkegyelmesebb Urunk nevében.
Tekintetes és Méltóságos, Kiváló Nemes és Vitézlő Urak, nékünk tisztelt és jóindulatú testvéreink, üdvözletünket és a császári-királyi kegyelem gyarapodását kívánjuk!
Azon helyek elöljárói, amelyek a vesztegzári állomások (karanténok) szomszédságában fekszenek, panaszt emeltek amiatt, hogy a Havasalföldről és Moldvából visszatérő menekültek – miután kitöltötték a vesztegzár idejét és őrizetük lejárt –, amíg a rájuk vonatkozó kerületi hivatalokhoz vagy földesuraikhoz vissza nem szállítják őket, többnyire igen nagy szegénységben élnek. Ellátásuk így az említett elöljárók számára súlyos terhet és a házipénztárnak (Cassa Allodialis) nagy megterhelést jelent, ráadásul nem ritka, hogy a rájuk fordított költségek méltányos megtérítésétől is elesnek.
Annak érdekében tehát, hogy a fent említett helyi elöljárók és tanúk az ilyen visszatérők javára tett jótéteményeik miatt kárt ne szenvedjenek, ezen jelen levelünkkel elrendeljük: mihelyt és amikor a visszatérők vesztegzárának leteltéről értesítést kapnak, haladéktalanul tegyenek intézkedéseket. Nemcsak arról kell gondoskodniuk, hogy késedelem nélkül átvegyék őket az őrizet helyéről, hanem arról is, hogy az ellátásukra fordított kiadásokat az átvételkor készpénzben térítsék meg.
Ezt cselekedvén tesznek eleget Őszentsége legkegyelmesebb akaratának.
Kelt a Királyi Felség Erdélyi Nagyfejedelmi Kormányzóságától, Gyulafehérvár városában, 1774. július 19-én.
Joanes Comes Nemes (s.k.
.
1774. július 17.
Tekintetes Állandó Tábla!
Tisztelendő Uraim!
Mivel a múlt pénteki napon, e hónap 3-án, az ozsdolai vesztegzár alól megszökött dezertőröket Lemhény falun keresztül ide, Vásárhelyre kísérték, az úton, Lemhény faluban találkoztak egy Kurta Mihály nevű jobbággyal. Amikor a letartóztatottak őt meglátták, azt mondták a tizedesnek, hogy ez a jobbágy volt a szöktetőjük, ő mutatta meg nekik az utat Moldvába; amiatt a jobbágyot letartóztatták és ide, a fogdába hozták.
Amikor őt a három letartóztatott katonával itt szembesítették, beismerte, hogy megmutatta a katonáknak a Moldvába vezető utat, és ezért 3 magyar forintot, valamint egy fejszét és egy pár csizmát kapott. Emiatt ezen jobbágyot a Tekintetes Állandó Táblának átadom. A három katona ezen jobbágy ügyében tett vallomásának kivonatát a Tekintetes Állandó Táblának ezekben a napokban hiteles formában meg fogom küldeni. Ebből a kivonatból további részletek is ki fognak derülni: nevezetesen, hogy a fent említett jobbágy korábban már több lakost is átvezetett Moldvába.
Egyebekben a Tekintetes Állandó Táblát a legszolgálatkészebben kérem, méltóztassék e bűnösre szigorú büntetést kiszabni, mivel ezen szökés ügyében a jelentést az összes felmerülő körülménnyel együtt a főkormányzóság a fenséges Legfelsőbb Hadvezetőségnek fogja megtenni.
Aki egyebekben minden tisztelettel maradok a Tekintetes Állandó Táblának
kötelezett szolgája:
N. [Aláírás]
Kiss ezredes
Kézdivásárhely
1774. július 17.
.
1774. július 16
Ez a dokumentum egy „Extractus Fassionis” (Vallomás-kivonat) egy 1774. júliusi bírósági eljárásból. Szabó József vallomását rögzíti, akit Kovács Ferenccel és Szász Andrással együtt katonaszökevényként (desertio) hallgattak ki.
Fejléc és bevezetés
Vallomás-kivonat. Három, szökés pontjában letartóztatott fogoly ügyében, név szerint: Szabó József, Kovács Ferenc és Szász András, Keresztényfalváról, 1774. július 16-án.
________________________________________
A kihallgatás (Kérdés és válasz)
Kovács Ferenc vallomásának kivonata.

Kérdés (7. pont): Qualiter deseruerit? (Miképpen szökött el?)
Válasz (Responsio):
„Egy vasárnapi napon a vádlott [Szabó] és Kovács Ferenc egy sörfőzdében (kocsmában) tartózkodott egy Kurta Mihály nevű jobbággyal, aki akkoriban Keresztényfalván időzött, egyébként pedig Lemhényben lakik...”„...ő [Kurta] azt mondta a vádlottnak és Kovács Ferencnek: »Ha én ilyen életerős fiatalembereket, mint ti vagytok, Moldvába tudnék vezetni, akkor ott biztosan kapnátok 60 tallért készpénzbe a muszkáktól (oroszoktól)...«”„...vagy ha nem akartok katonának állni, mindennap 30 [pénzegységnyit] kereshettek munkával. A vádlott és Kovács azt felelték: »megfontoljuk a dolgot«,” hogy beszélt Szász András pribékkel (szökevénnyel) is, aki szintén Moldvába tartott. Nevezetesen a Vizsgált Személy és Kováts is beszéltek Szász András pribékkel, aki azt mondta nekik, hogy Moldvába fog menni; következésképpen élőszóban tárgyaltak a jobbággyal, hogy ha Lemhénybe érnek, be fognak lépni Moldvába. Amikor Lemhénybe értek, a jobbágynál éjszakáztak, mivel akkor már sötét volt, és a jobbágy félt, ezért akkor vezette őket. Másnap este tájt a jobbágy egy oláhhal (románnal) együtt – akit nem ismernek – a Csernyika-hegyen át a moldvai területre vezette őket; mikor pedig már a határvonal állomásain túl voltak, a jobbágy az oláhhal visszatért. Ezen átvezetésért a Vizsgált Személy és Szász András 3 magyar forintot, Kováts pedig egy pár csizmát adott a jobbágynak.
8. (Nyolcadszor). Vajon a vizsgált személy [a gyanúsított] már régóta ismeri-e ezt a jobbágyot?
Válasz: A vizsgált személy már régóta ismeri őt, de semmiféle beszélgetést nem folytatott vele.
9. (Kilencedszer)
Ki volt még akkor a korcsmában, amikor a jobbágy a szökés okáról beszélt velük?
Válasz: Senki más, a korcsmárosné pedig a sör mérésével volt elfoglalva.
10. (Tizedszer)
Tudomása van-e arról, hogy ez a jobbágy többeket is szökésre buzdított vagy átvezetett [a határon]?
Válasz: Amikor a jobbágyot kérdezték, ismeri-e a Moldvába vezető utat, azt válaszolta: jól ismeri azt, és már három jobbágyot – név szerint Thodor Pétert, Dankó Piskát és Janus Istvánt – átvezetett Lemhény faluból. A kihallgatott (vizsgált személy) itt-ott a faluban azt hallotta, hogy Kurta jobbágy már többeket elvezetett Moldvába.
________________________________________

Szász András vallomásának kivonata
7. Miképpen szökött el?
Amikor a kihallgatott egyszer Vajna Elek úrnál volt, hogy egy ekéről (szántásról) megállapodjon, szembejött vele Kurta Mihály jobbágy, aki egyébként Lemhényben lakott, és ezt mondta a kihallgatottnak: „Találtam két ifjút, akik Moldvába akarnak menni, és ha a kihallgatott is oda küldené [őket]”.
A Vizsgált [vádlott] megkérdezte, ki ez a két ifjú. A jobbágy azt felelte: Szabó József és Kovács Ferenc. A Vizsgált azt válaszolta: ha ez a kettő megy, én is megyek. Később a Vizsgált Szabó Józseffel és Kovács Ferenccel találkozott, akiket a Vizsgált megkérdezett, igaz-e, amit a jobbágytól hallott a lopásokról miattuk; s miután ezt megerősítették, ezzel a jobbággyal a szökés idejéről tárgyaltak. Ő [a jobbágy] Lemhénybe irányította őket.
Amint megegyeztek, Lemhénybe érkeztek, és a jobbágynál éjszakáztak, mivel az akkor félt őket átvezetni. Másnap este tájt a jobbágy egy oláhhal [vlahhal], akit a Vizsgált nem ismert, a Csernyika-hegyen át Moldvába vezette őket, és mikor már az állomásvonalakon kívül voltak, Jobbágy a vlahokkal [oláhokkal] visszatért. Az átkelésért [átvezetésért] Szabó József és a vizsgált személy [a vádlott] Jobbágynak 3 magyar forintot, ezen felül a vizsgált személy egy fejszét, Kovács Ferenc pedig egy pár csizmát adott.
8. Vajon a vizsgált személy már régóta ismeri-e ezt a Jobbágyot?
A vizsgált személy már egy ideje ismeri őt.
9. Ki volt még jelen akkor, amikor Jobbágy Kurta a szökés szándékát előadta?
Senki más.
10. Vajon tudomása van-e arról, hogy ez a Jobbágy esetleg többeket is szökésre buzdított, vagy Moldáviába vezetett-e?
Maga Kurta Jobbágy mondta, hogy már többeket átvezetett Moldáviába, és név szerint megnevezte Thodor Péter, Janko Miska és Steph: [István] János lemhényi jobbágyokat, akiket ő vezetett át.
________________________________________
Tanúvallomás és Szembesítés
Fentiekkel kapcsolatban a kirendelt [tanú] így nyilatkozott: Szabó József és Kovács Ferenc magát a kirendeltet Mantó András jobbágy sörfőzdéjében keresték fel; Szász András pedig akkor szólította meg, amikor a nemes Vajna Elek úrtól távozott, [kérdezve], hogy megmutatná-e nekik az utat Moldvába.
Az ismételt kérésre végül – és mivel ez a három ember önként jött a kirendelthez – elvezette őket a Heveder-hegyig, ahonnan aztán visszatért. Vele ment még egy pásztor és egy oláh is, akit a kirendelt azonban nem ismert.
Az út megmutatásáért cserébe 3 magyar forintot, egy fejszét és egy pár csizmát hagytak nála; a kirendelt pedig senki mást nem vezetett sem Moldvába, sem Havasalföldre (Wallachia).
Szembesítés a három vizsgált személlyel és a kirendelt Kurta Mihály jobbággyal: a három vizsgált személy a korábban tett vallomását Kurta jobbágy szemébe mondva fenntartja. Kurta azonban kitart korábbi vallomása mellett; a három vizsgált személy erre azt veti ellen, hogy a jobbágy kezdettől fogva egy aranyat kért tőlük, és amit itt mondtak, azt tiszta lelkiismerettel mondták, és készek rá bármikor esküt is tenni.
Ez a jelen kivonat német nyelvről latinra fordíttatott az eredeti alapján...
Kézdivásárhely, 1774. július 9.
.
1774. szeptember 15.
Szent Királyi és Apostoli Felsége, Ausztria Főhercege, Erdély Nagyfejedelme és a Székelyek Ispánja, a mi legkegyelmesebb Asszonyunk [Mária Terézia] nevében.
Tekintetes és Nagyságos, Vitézlő, Nemes, valamint Agilis [nem nemesi származású, de birtokos] urak! Tisztelendő és jóindulatú testvéreink! Üdvözletünket és a Királyi Kegyelem gyarapodását kívánjuk.
Mivel a hűtlen árulás jeleit mutató katonák elfogása során nemritkán megesett, hogy a szökevények meggondolatlan üldözése miatt – s mivel az elfogásra kirendeltek tetteit előzetes vizsgálattal nem lehetett mérlegelni – csonkítások vagy mértéktelen verések történtek. Emiatt a Királyi Kincstár kénytelen volt kárt elszenvedni az alkalmas személyek [katonák] sérülései révén.
Ezért a Főkapitány Úr, méltóságának megfelelően, a folyó év június 27-én kelt Királyi Intimátum alapján elrendelte, hogy ezen Királyi Gubernium [Kormányszék] körlevelek útján ismét tegye közzé: a jövőben az igazságszolgáltatók a szökevények elfogásakor ne vakmerően, hanem mérséklettel járjanak el.
A jutalom, vagyis az úgynevezett Taglia [fejpénz] ugyanis csak abban az esetben fog kifizettetni, ha a katonát a királyi szolgálatra alkalmas állapotban vezetik vissza.
Mely rendelkezést Önök, a fent említett Főkapitány Úr kívánsága szerint, saját joghatóságuk körében mindenki tudomására hozni és közzétenni tartozzanak. Ezzel a Felség kegyelmében és jóindulatában maradunk.
Kelt a Királyi Erdélyi Nagyfejedelmi Guberniumból, Szebenben [Cibinij], 1774. szeptember 15-én.
M. C. Bethlen
Kivonat a Bizottság [határozatából] a 246. szám alatt.
Amelyben elrendeltetik a Királyi rendelet kihirdetése, miszerint a parasztok részéről mérséklettel kell eljárni a katonaszökevények és menekültek elfogása során, hogy az elfogandók alkalmas állapotban kerüljenek vissza a Királyi szolgálatba, ne pedig összezúzottan és megcsonkítva, mivel az ilyenekért semmiféle jutalomra ne számítsanak. Az előadó véleménye szerint ezen Királyi rendelet a szolgabírók és tisztségviselők által hirdettessék ki.
________________________________________
Rövid magyarázat
A szöveg egyértelműen arra inti a lakosságot (a "parasztokat"), hogy bár segíteniük kell a szökevény katonák kézre kerítését, nem szabad őket bántalmazniuk vagy megnyomorítaniuk az elfogás során. A hadseregnek ugyanis életerős katonákra volt szüksége, és a hatóságok büntetéssel (a jutalom megvonásával) fenyegették azokat, akik túl durván bántak az elfogottakkal.
.
1774. szeptember 22.
Kimutatás
Azon transzmigránsok pénzeiről, amelyeket teljesen kihalt családok után, a kincstár javára (pro erario), egy jogvesztő határidővel ellátott idézést (citatio) követően el kell kobozni, az alábbiak szerint:
Stájerországi családok/Rh. fl. (Rénes forint) /Kr. (Krajcár)
1. Franz Grubler, Fuchelsből | 13,47
2. Peter Mayr felesége, Catharina, ismeretlen | 43,13
3. Paul Müller, Greifensteinből | 104,1
Összesen | 161,2½

Karintiai családok
1.Joh. Georg Eizl, Himmelbergből | 244,57
2.Jacob Trumgold - ugyanonnan - | 99,29
3.Agnes Bruckner - ugyanonnan - | 94,55½
4.Anna Jagerin - ugyanonnan - | 91,25¾
5.Catharina Gassingerin, Ossiachból | 30,17
6.Johan Kößler, ismeretlen | 102,50
7.Susanna Huberin, Himmelbergből | 4,8
8.Susanna Hanglin - ugyanonnan - | 17,1
9.Elisabetha Windlerin - | 31,14
10.Christina Glantznerin, Gmündből | 50,38
11.Anna Purkin, Paternionból | 7 --
12.Peter Perner, Wißelből | 22 --
13.Leonhard Pachmann | 36 |--
14.Leonhard Stanick, Goldensteinből | 110 --
Összesen | 920,47¾
Végösszeg | 1082,33¼
A másolat alapján: | Bánffy György
Transzmigránsügy | Schatzbergi Joh. Edler
Nagyszeben (Hermannstadt)
1774. szeptember 22.
.
1774. november 18
A Szent Császári, Királyi és Apostoli Felség, Ausztria Főhercege, Erdély Nagyfejedelme és a Székelyek Ispánja, a mi Kegyelmes Asszonyunk nevében!
Tekintetes és Nagyságos, Nemes és Vitézlő testvéreink, tisztelendő és jóakaró barátaink! Üdvözletünket és a Császári-Királyi kegyelem gyarapodását kívánjuk!
Azon áttelepülők jegyzéke, akik a korábbi években Stájerországból és Karintiából ezenErdélybe helyeztettek át, ám itt örökös nélkül hunytak el, a Méltóságos Királyi Kincstár által azzal a céllal terjesztetett a Királyi Gubernium elé, hogy mivel ezen elhunyt áttelepülők az itteni Áttelepülési Pénztárban bizonyos fennmaradó pénzösszeggel rendelkeznek, ez körözvények útján közhírré tétessék.
Mindazok, akik bármilyen jogcímen jogos követeléssel vagy örökösödési igénnyel lépnének fel az elhunytakkal szemben, az Áttelepülési Ügyekben illetékes Méltóságos Bizottság előtt jelentsék be igényüket egy esztendő leforgása alatt, azaz jelen 1774. év október 10-étől a jövő 1775. év október 10-éig. Ezen időpont után ugyanis az említett hagyatékok – minden egyéb követelőt kizárva – a kijelölt célokra fordíttatnak.
A Kincstár ezen észrevétele nyomán küldetik meg ez az irat a fentebb említett Uraknak azzal a meghagyással, hogy a szokásos közzététel útján mindenki tudomására hozzák: az igénylők személyesen, meghatalmazottaik által vagy akár írásban jelentkezzenek az említett Bizottságnál a megadott határidőn belül. Tudják meg, hogy az idő letelte után a megnevezett áttelepülők hagyatékai még a törvényes utódoknak (ha ilyenek találtatnának) sem adatnak ki, hanem véglegesen visszatartatnak.
Ezzel Őszentsége [a Császárné] legkegyelmesebb akarata teljesíttetik.
Kelt Erdély Kir. Nagyfejedelmi Guberniumától, Gyulafehérváron, 1774. november 18-án.
Báró Brukenthal

                                                                                                                      1775
1775. július 21.
A Szent Császári és Királyi Apostoli Felség, Ausztria főhercege, Erdély nagyfejedelme és a székelyek grófja, legkegyelmesebb Úrnőnk [Mária Terézia] nevében.
Tekintetes és Nagyságos, Kiváló és Nemes urak!
Nekünk kedvesen tisztelendő és jóakaróinknak, üdvözletünket és Császári-Királyi kegyelmünket ajánljuk.
Mivel az ezen Nagyfejedelemségben állomásozó rendes katonaság körében – a kincstár igen súlyos kárára – egy ideje valamivel gyakoribb szökéseket tapasztaltunk, ezért ezen baj elhárítására, külön határozatokkal, a fegyvert vagy katonai jelzéseket viselő katonák felkutatása és kiválogatása ügyében kiadott kormányzói rendeleteket a megyékre bízzuk.
Ezzel elrendeljük, hogy a jelenlegi súlyos helyzetben a rendeletek szigorúbb betartását eszközöljék, a hűséges lakosok együttműködésével pedig a dezertőrökre éberebben ügyeljenek. Ugyanezt a Királyi Gubernium [Kormányzóság] nevében, és ezen lakosok által is, a megszegőkre kiszabandó megérdemelt büntetés terhe mellett hangsúlyozzuk, tudniillik a katonákat a legközelebbi állomáshelyre kell szállítani.
Kelt a Királyi Erdélyi Guberniumban, Nagyszebenben (Cibinii), 1775. július 21-én.
Brukenthal báró
Molnár József
Helyettes Titkár
                                                                                                                             1776

1776. július 27
Másolat / Kivonat
Bűnügyi kivonat, melyet a méltóságos Pellegrini-ezred állított össze Francisco Xaverio Sperl ellen, akit az ezred állítólagos szökevényeként tartóztattak le. Az eljárást Nagyszebenben (Cibinium), 1776. május 6-án bírói úton indították meg. A nevezett körülbelül húszéves, katolikus vallású, nőtlen, mesterséghez nem értő, a Bajorországi Munchovia-ból származik, és közkatonaként évekig szolgált Latour gróf századában.
Részletek (Ad Specialia)
Hogyan és milyen körülmények között követte el a nevezett a szökést?
1775. augusztus 8-án, délelőtt tizenegy órakor, Nagyszeben Brassói kapuján keresztül szökött meg a hűtlen Weber Ferenc szász közkatonával együtt. Az utat közvetlenebbül Medgyesen (Media) és Sárdfalván keresztül a hegyek (Kárpátok) felé vették, azzal a szándékkal, hogy Moldván keresztül hazatérjenek szülőföldjükre. Amikor a hegyekbe értek, és az Ognának nevezett településre jutottak, egy oláh papnál (popa) kaptak menedéket. Ott hét hétig tartózkodtak, majd végül elváltak, amikor egyikük a Jászvásárnak (Iași) nevezett város felé vette az irányt. Eközben társa, aki az említett Ognán nem tudott munkát szerezni, a Fogarasnak nevezett helyre távozott, ahol vélhetően jelenleg is tartózkodik – vallotta a szökevény.
Végül elhagyva az említett Jászvásárt (Iași), Hálbockban egy nyugalmazott orosz őrparancsnok házában vállaltam istállószolgálatot, aki ott lakott. Körülbelül 24 hónap elteltével hallottam [a lehetőségről], így felkerestem a Szent Ferenc Rend tisztelendő atyáinak templomát. Ott, a már említett tisztelendő atyáktól alamizsnát és támogatást kértem, hogy segítsenek nekem, miszerint újra visszatérhessek az ezredemhez.
Minden támogatásukat megígérték nekem, és minden jót jósoltak az esetemben, mivel kihirdették az általános kegyelmet azok számára, akik elhagyták a császári-királyi hadsereget. Meg is tették, amit ígértek: közbenjártak Moldva legfenségesebb fejedelménél az én és négy másik dezertőr társam érdekében az útlevél (menlevél) ügyében.
Bajtársaim ketten a 2. Helyőrségi Ezredből, egy a Siskovitzi, egy pedig a Nugent-ezredből valók voltak. Az ő társaságukban értem el az első császári-királyi helyet a Bukovinai kerületben, amelyet Szerethnek (Siret) neveznek. Ott a vesztegzári sebész előtt bejelentettük visszatérésünket, majd onnan végül állomásról állomásra szállítottak minket Csernovicba, a Bukovinai Kerületbe érkeztünk meg, ahol végül a 2. Határőrezred parancsnoksága által bíróilag kihallgattatunk.
Miképpen határozta el és tervezte meg ezt a szökést Weber Gergellyel
Weber Gergely felkeresett engem a szállásomon, és rám bízta korábbi szökési szándékát; mivel pedig az általam felhalmozott adósságok hálátlanul fenyegettek engem, én is a szökés mellett döntöttem. Vele együtt távoztam, majd a fentebb említett Weber apjának házához mentünk, aki Nádas faluban lakik. Itt a katonai ruházatot paraszti öltözetre cseréltük, melyet az említett apa biztosított nekünk a mi nagyobb biztonságunk és előmenetelünk érdekében. Ezek a ruhadarabok a következők voltak: vászonból szőtt nadrág, ing, paraszti kising (köznyelven: gundra), szász cipők, valamint egy igencsak elnyűtt kalap. Így felöltözve Nádasról Sárdfalvára mentünk Ferrari grófhoz, akinél Weber málhásként (?) szolgált; ott a szénagyűjtésben 7 napon át segédkeztünk neki. Végül a nyolcadik napon érkezett egy huszár a Székely Huszárezredből, akinek ránk irányuló gyanúját és tartózkodási helyét kifigyeltük, így a faluból elmenekültünk, és három napon át bolyongtunk tévelyegve, amíg sikerült elérnünk Moldva határait.

Kérdés:„Vajon a Sárdfalván kinevezett [személy] beszélt-e a gróf úrral, és miről beszéltek?”
Válasz: Keveset beszélt németül a Gróf úr, [halálos] ítélet terhe mellett kérdezte tőlem; honnan származom? Neki azt válaszoltam, hogy szász vagyok.
Kérdés: „Vajon az előbb említett Gróf úr semmiről sem kérdezte a vádlottat a szökéséről?”
Válasz: Semmi ilyesmiről nem kérdezett engem.
Kérdés: Vajon Weber szökevény a vádlottnak semmit sem bízott-e meg, avagy tudja-e a Gróf úr, hogy ők szökevények?
Válasz: Semmi ilyesmit nem bízott rám Weber, azt azonban elmondhatom, hogy a Gróf úrnak tudomása volt a mi szökésünkről, mivel Weber egyúttal a jobbágya is volt. Egyebekben készen állok kijelentéseimet esküvel is megerősíteni és hitelesíteni.

Igazolom, hogy a fenti jegyzőkönyvi kivonat az eredetivel mindenben megegyezik és azzal összhangban lévőnek találtatott, hivatalom hitele által. Nagyszebenben, 1776. július 27-én.
J. Mab. Nigel s.k.
Kapitány és Auditor (hadbíró)
.
1776. augusztus 19.
Miután egy István Besán nevű oláh (vallachus), aki méltóságos Miskolczi Sándor úr jobbágya, körülbelül 5 évvel ezelőtt családjával tiltott ösvényeken Moldvába szökött, az említett oláh halála után felesége és fia visszatért két kancával Gelence faluba, szintén tiltott utakon, elkerülve mind a vesztegzárat (Contumacia), mind a harmincadot (Tricessima). Amikor ez hat hét elteltével a Harmincad Hivatal fülébe jutott, a lovakat lefoglalták, az ügyet pedig jelentették a Vesztegzár Igazgatójának. E foglalási ügyről a fent említett
A. Miskolczi Sándor úr leveleit az A. betű alatt, a tényállás igazolására alázatosan bemutatom. Hogy pedig Vass Pál királyi alispán úr milyen beavatkozásokat tesz ebben az ügyben, azt tanúsítják ugyanazon levelei a
B. C. D. B., C. és D. betűk alatt; ő ugyanis nemhogy nem ügyel (vagy ügyeltet) a királyi rendeletek szerint az ilyen ösvényeken átjárókra, hanem ellenkezőleg: különféle és ellentétes követeléseket támaszt, sőt ami
E. még súlyosabb, az E. betű alatt csatolt tanúbizonyság szerint az említett alispán úr meghagyta a falusi bíráknak, hogy ne merjenek segítséget nyújtani a törvényszegőket üldöző lovas őrségnek (obequitatores). Ezen eljáráshoz kapcsolódik egy másik eset is, amely a zabolai vásáron történt június hónapban: amikor a lovas őrök bizonyos törvényszegőkre rábukkantak és el akarták fogni őket, két nemes, ifjabb Vajna László Páváról és egy másik, szintén Vajna nevű társa, rátámadtak az őrökre, és amíg egymással viaskodtak, a törvényszegők elmenekültek.
Ezt az ügyet megírtam Vass Pál királyi alispán úrnak, és a törvényszegők neveit is közöltem vele azon baráti kéréssel, hogy a törvényszegők által – amint jelentik – Moldvából behozott és az említett vásárokon eladott állatokat a királyi kincstár részére foglalja le a harmincad hivatalnál. Továbbá kértem, hogy a törvényszegőket a királyi rendeleteknek megfelelően büntetés végett vegye őrizetbe.
Amelyre nézve az alispán úr mellékelt levelében szintén különféle nehézségeket és kifogásokat támasztva, a valóságban eddig semmiféle segítséget nem nyújtott; sőt, amint a lovas hajdúk jelentik, szemtől szembe azzal fenyegette meg őket, hogy amennyiben és amikor az ő tudomása nélkül a falvakat és vásárokat megvizsgálni merészelik, el fogja fogatni őket.
Mindezt üdvös orvoslás végett alázattal előterjesztve, teljes tisztelettel maradok:
A Magas Császári és Királyi Kamarai Tanácsnak
Nagyszeben, 1776. augusztus 19.
legalázatosabb szolgája:
Szörényi Antal
helyettes ellenőr
.
1776. október 3.
Kivonat a Bécsben, 1776. október 3-án kelt királyi rendeletből
„Egyébként, mivel a Királyi Helytartótanácstól az előző hónapokban a szökésekről benyújtott jelentésekből megállapítást nyert, hogy a folyó évben a szökések gyakoribbá váltak, és azokat küldöncök és csábítók okozták, utasítani kell a vármegyei táblákat és a hatóságokat: amint a jövőben ilyen szökevényeket vagy bűnrészeseiket elfogják, haladéktalanul vessék alá őket vizsgálatnak.
Amennyiben beismerik, vagy rájuk bizonyítják, hogy az 1776-os év folyamán legalább néhány családot szökésre buzdítottak, vagy tiltott ösvényeken utat mutattak nekik, a mások elrettentésére a hazai törvényekben (Saját Statútumokban) kiszabott akasztófáltali halálbüntetést a lehető leggyorsabban hajtsák végre rajtuk; kivéve, ha egy-egy esetben különösen nyomós indokot találnak a kegyelemre, melyet fel kell terjeszteni a Helytartótanácshoz. Egyebekben. E.”
.
1776. december 17-én
A Szent Császári és Királyi Apostoli Felség, Ausztria Főhercege, Erdély Nagyfejedelme, a mi legkegyelmesebb Urunk nevében.
Tekintetes és Nagyságos, Nemes és Vitézlő Urak, nékünk tisztelt és jóakaratú testvéreink! Üdvözletünket és a Szent Királyi Kegyelem gyarapodását kívánjuk!
Mivel Őfelsége a Kormányzóságtól kapott jelentések útján kegyelmesen értesült a szökések körüli állapotokról, miszerint az elmúlt évben a nép körében a szökések megszaporodtak – melyeket ügynökök és bujtogatók okoztak –, az ugyanazon év 8-án kiadott udvari rendelete értelmében méltóztatott elrendelni birtokai tagjainak a következőket:
Hogy amint ilyen szökevényeket vagy bűntársaikat a jövőben elfogják, vizsgálatukat haladéktalanul kezdjék meg. Ha beismerik, vagy rájuk bizonyítják, hogy legalább néhány családot szökésre buzdítottak, vagy eldugott ösvényeken utat mutattak nekik, a mások elrettentésére a szabadalmakban (pátens) rögzített kötél általi halálbüntetést a lehető leggyorsabban hajtsák végre rajtuk. Kivételt csak az képezhet, ha egy-egy esetben olyan különleges méltánylást érdemlő indokot találnak, amelyet kegyelemért fel kell terjeszteni a Kormányzósághoz.
Őfelségének ezen legutóbbi rendelkezését kivonatosan küldjük meg Önöknek azzal a meghagyással, hogy azt oly módon tegyék közzé, hogy minden adózó tudomására jusson. Előforduló bujtogatási esetekben pedig ezen rendelkezés értelmében járjanak el, esetről esetre tájékoztatva a Kormányzóságot.
Ezt cselekedvén Őfelsége továbbra is kegyelmes jóindulattal marad (Önök iránt).
Kelt az Erdélyi Nagyfejedelemség Királyi Kormányzóságától, Nagyszebenben, 1776. december 17-én.
.
1776. dec. 22-én.
A Szent Császári, Királyi és Apostoli Felség, Erdély Fejedelme és a Székelyek Grófja, a mi legkegyelmesebb Asszonyunk nevében.
Tekintetes és Nagyságos, Jeles, Nemes és Vitézlő Atyánkfiai, tisztelendő és jóakaró híveink! Üdvözletünket és a királyi kegyelem gyarapodását kívánjuk.
A tiszteletre méltó Királyi Kincstár részéről a brassói (Coronensis) hivatal előterjesztésére benyújtott és az ahhoz csatolt iratokat ezennel közöljük veletek azzal az intéssel: hogy az ügyet alaposabban és hitelesen kivizsgálva, tegyetek jelentést a Királyi Guberniumnak minden olyan panaszról, amelyet Vass Pál királyi alszolgabíró ellen tettek. Különösen arra térjetek ki: vajon ő valóban megtiltotta-e a falusi bíráknak, hogy segítséget nyújtsanak a végrehajtónak?
Kötelességeteknek tekintsétek, hogy erről részletesen beszámoljatok; amennyiben pedig a panasz megalapozottnak bizonyul, ezt rójátok fel neki, és tegyétek kötelességévé, hogy a jövőben mindig nyújtson segítséget. Ekképpen a fent említett Felség kegyes jóindulata megmarad.
Kelt az Erdélyi Királyi Gubernium székhelyén, Nagyszebenben, 1776. dec. 22-én.
Bethlen Miklós s. k. (saját kezével)
.
1776. augusztus 21.
A mellékelt,folyó hó 18-án kelt levéllel egy foglalási ügy (szekvesztráció) kerül bejelentésre két tétel kapcsán, melyeket tiltott utakon, a Moldva felől hozott ki egy katona és egy vámszedő (Dreyschlager); egyúttal azonban részletezik azt is, hogy Vass Pál királyi alszolgabíró (Vice Judex Regius) mily ellenszegülést tanúsított a kincstári ellenőrzéssel szemben. Nevezetesen nemcsak a szabad zálogosítás jogát vonta saját hatásköre alá és húzott belőle hasznot, hanem követelte a hivatal által jogszerűen lefoglalt javak visszaadását is. Ezenfelül börtönbüntetés terhe mellett megtiltotta az alárendeltjeinek, hogy a visszaélések felderítése érdekében tett idézésekre megjelenjenek, a bíráknak pedig megtiltotta, hogy ilyen esetekben segítséget nyújtsanak az alvámszedőknek.
Továbbá, ha az eljárást közelebbről megvizsgáljuk, magától értetődik az a tekintélyrombolás, amely a Királyi Kincstár (Fiscus Regius) tekintélyét érte ezen jogsértés által, valamint a jelentős kincstári kár, amely így keletkezett.
Emiatt méltóztassék a Tekintetes Hivatal kegyesen ezt a bajt már csírájában elfojtani, mivel különben a legrosszabb következményektől kell tartani: nevezetesen attól, hogy a jövőben a visszaélést elkövetők erőszakos kézzel fognak fellépni az alvámszedők ellen, amiért a legengedelmesebb Főhivatalnak kellene majd bűnhődnie.
Brassó (Cronstadt), 1776. augusztus 21.
Andreas Kuzman
császári-királyi fővámszedő
Prigell úrnak
ellenőr (Contralor)
.
                                                                                                                       1777
1777. február 6-án.
Szent Császári és Királyi Apostoli Felsége, Ausztria Főhercege, Erdély Nagyfejedelme és a Székelyek Ispánja, a mi legkegyelmesebb Urunk nevében.
Tekintetes és Méltóságos, Kiváló, Nemes és Vitézlő, nekünk tisztelendő és jóakaratú testvéreink! Üdvözletünket és a királyi ügyek előmenetelét kívánjuk. Habár a Kormányszék eddig is megfigyelte – különösen a visszatérő szökevényekről és jövevényekről szóló jelentések felülvizsgálata alkalmával, melyeket a vármegyékből szoktak beküldeni –, hogy a földesurak saját embereik, a menekültek ingóságait magukhoz vették, az adótáblák azonban tisztázatlanok maradtak; és a hatóságokat gyakran intette, hogy a menekültek hátrahagyott javait lefoglalókat szorítsák rá az adóhátralékok rendezésére;
Mindazonáltal kétszeresen is tapasztalható az elmúlt 1776-os év harmadik adónegyedére vonatkozóan nemrég benyújtott jelentésekben, hogy több vármegyében is a lábasjószágok és egyéb javak vagy a földesurak, vagy a lefoglalók kezére jutottak, miközben az adókvóta hátralékban maradt. Ennélfogva a Kormányszék szükségesnek látta jelen körlevél útján minden adóhivatalnak és helyi hatóságnak meghagyni, hogy a királyi adószedőkkel egyetértésben azokat, akik a menekültek javait magukhoz vették, haladéktalanul szorítsák rá az adó rendezésére, és az eredményről tájékoztassák a Kormányszéket, miután a mai napon Őfelsége felé is megtörtént az erről szóló alázatos jelentéstétel. Ezt tegyék és így határozzanak. Maradunk jóakarattal.
Kelt a Királyi Guberniumnál, Nagyszebenben, 1777. február 6-án.
Gróf Bethlen Miklós s.k.
(Aláírás és pecsét)
.
1777. február 20
Szent Császári-Királyi és Apostoli Felség, Ausztria Főhercege, [...] Kegyelmes Asszonyunk és Úrnőnk!
Tekintetes és Nagyságos, Kiváló és Nemes Híveink, Tisztelendő és Jóindulatú üdvözletünket és Császári-Királyi kegyelmünket küldjük.
Az említett határozat értelmében, az 1775. év november 30. napján kibocsátott rendelet késedelme miatt, a Temesi Bánságba irányuló jobbágyi költözések (subbagionum) tekintetében a jogvesztő határidőt – amelyen belül a földesurak által visszakövetelhetők vagy visszavihetők – három évvel kegyelmesen meghosszabbítottuk; kevés kivétellel azon kegyes rendelkezéssel is, hogy ha az említett jobbágyok maguk távoztak el ugyanezen Bánságból, második alkalommal ott ne fogadják be őket.
Ezen határozat alapján, amely az elkövetkező 1776. év január 4-én kelt, és a püspöki körlevél által közzététetett, az értelmezésben mutatkozó eltéréseket és a szöveg kétértelműségéből adódó bizonytalanságot észleltük. Ezért minden kétség eloszlatása végett a Szent Felség döntése kéretett; Ugyanezen említett és megerősített másik határozat erejénél fogva, január 9-én a Kormányzónak kegyelmesen kijelentette, hogy azon rendelkezés értelme a következő: hogy egyetlen jobbágy sem, aki három évet töltött a Bánságban, onnan ezentúl távozni próbálhasson.
Ennélfogva az urak [földesurak] kötelessége lesz, minden földesúr biztonsága érdekében, ezen magyarázatot saját kerületükben kihirdetni, és úgy közzétenni, hogy az minden földesúr tudomására eljuthasson. Ennek végrehajtására késedelem nélkül, alattvalói kegyben várják.
Kelt a Királyi Főkormányszéknél [Gubernium], Szebenben [Cibinium], 1777. február 20-án.
Bethlen Miklós
s.k. [saját kezével]
.
1777. április 8.
Szent Királyi Apostoli Felsége, Ausztria Főhercege, Erdély Nagyfejedelme
és a Székelyek Ispánja, a mi legkegyelmesebb Asszonyunk nevében.
Tekintetes és Nagyságos, Nemes és Agilis, nekünk tisztelendő és jóakaratú testvéreink!
Üdvözletünket és Királyi Kegyelmének gyarapodását kívánjuk: A folyó év február hónapjának 2. napján kelt, az egész országban [státusban] szerte küldött körlevelekben ugyan elrendeltetett, hogy a hátralékos menekültek [profugorum] javait átvevők kényszeríttessenek a hátralékos adó [contributio] kiegyenlítésére; a rendelkezések hatékonyabb végrehajtása érdekében azonban, a nemrégiben kibocsátott Udvari Dekrétum közlésével együtt, a Gubernium úgy határozott, hogy megismétli az e célból tett korábbi intézkedéseket azzal a kiegészítéssel, hogy a Királyi Perceptorok [adószedők] révén szorgalmasan vizsgálják meg, vajon azon birtokok jövedelmei, amelyeket a Földesurak magukhoz vettek, nem más adóköteles személyekre ruháztattak-e át, vagy valóban a Földesurak tartották-e meg azokat, és erről tegyenek jelentést. Így tesz a fent említett Legszentebb Felsége, ki kegyelmesen jóindulattal marad. Kelt Erdély Királyi Guberniumától,
Szebenben, 1777. április 8-án.
Bethlen Miklós
s.k. (saját kezével)
.
1777. március 20
Fenséges stb.!
A legutóbb eltelt év harmadára vonatkozóan, a menekült jövevények és visszatérők jegyzékei kapcsán előterjesztett és alázattal benyújtott, február 6-i 5253. számú jelentésre válaszul kegyelmesen elrendeltetik:
Nemcsak a jövőre nézve kiadandó királyi parancsokhoz kell ragaszkodni, hanem hatékony eszközöket is kell alkalmazni, hogy a menekülteknél fennmaradt korábbi adótartozásokat azoktól, akik ingó vagy ingatlan vagyonukat megszerezték, be lehessen hajtani. Ezenkívül az adószedők útján gondosan vizsgálandó meg, hogy azon földek haszonélvezete, amelyeket a földesurak magukhoz vettek, más adóköteles személyekre szállt-e át, vagy valóban a földesurak tartották-e meg? Ez utóbbi esetben, az említett föld nemesi előjoga (mentessége) okán, a folyó katonai évre is törlendők az adólajstromokból.
Kelt Bécsben, Ausztriában, 1777. március 20-án.
Michaël Kornis (s.k.)
.
1777. május 6.
A Szent Császári és Királyi Apostoli Felség nevében, Ausztria Ura, Erdély Mestere és a Székelyek Ispánja, Kegyelmes Asszonyunk [Mária Terézia] nevében.
Tekintetes és Nagyságos, Kiváló Nemes és Jeles Férfiak, népünk megbecsült testvérei, jókívánságunkat és a Császári-Királyi Kegyelem gyarapodását kívánjuk!
A tájékoztatás, amelyet Önök küldtek be hozzánk a feszültségről, amely a brassói harmincados panaszai nyomán támadt az orbaiszéki alispán, Vas Pál ellen – és amelyet folyó év április 18-án terjesztettek elő –, közöltetett a Királyi Kincstárral. Azzal a baráti kéréssel fordultunk hozzájuk, hogy mivel a vizsgálat során a dolgok másként mutatkoztak, mint ahogy elénk tárták, a panaszos harmincadost intsék az Önökkel való békés együttműködésre.
Ezzel egyidejűleg azonban ezen írás által Önöknek is meghagyjuk, hogy a harmincadügyek körüli nézeteltéréseket a harmincadossal értelmes módon simítsák el. Továbbá igyekezzenek gondoskodni a kártalanításról Miskolczi Sándor özvegye részére, azon két ló ügyében, amelyeket Szörtsei Antal vett el tőle.
Egyebekben a Királyi Kegyelem pártfogása maradjon Önökkel. Kelt Erdély Királyi Főkormányszékén.
Szeben, 1777. május hónap 6. napján.
Bánffy Farkas (s.k.)
________________________________________
A harmincadvám (tricesima) Károly Róbert magyar király által a 14. század elején bevezetett, a külkereskedelemre kirótt vám volt, amelyet a határ menti városokban szedtek. Az áru értékének kezdetben 1%-a, később (a 14. század második felétől) a 3,33%-a (azaz az áru harmincad része) volt a mértéke.
.
1777. április 17
Őszentsége a Császári Királyi és Apostoli Felség, Ausztria, Alsó-Ausztria, Erdély és a Székelyföld Grófjának kegyelmes asszonyunk nevében.
Tekintetes és Méltóságos, Kiváló, Nemes és Buzgó Testvérünk, Tisztelt és jóindulatú üdvözletünk és a Császári Királyi Kegyelem növekedése.
Mivel több alkalommal is előfordultak olyan esetek, amikor bizonyos csavargókat és idegeneket fogadtak be nemesi birtokok szolgálatába anélkül, hogy származásukról vagy állapotukról bármit is tudtak volna; ebből pedig gyakran az következett, hogy még katonaszökevények is menedékre leltek náluk.
Mindkét eset elkerülése végett ezen levéllel elrendeltetik, hogy a teljes, gondjaikra bízott közigazgatási körzetben hirdessék ki: a jövőben az ilyen csavargókat és idegeneket a legnagyobb elővigyázatossággal, a haza törvényeivel összhangban fogadják csak szolgálatba.
Amennyiben pedig felmerül a gyanú, hogy valaki a katonai jelvények alól szökött meg (dezertált), az illetőket azonnal el kell fogni és a legközelebbi katonai őrségre kell szállítani. Abban az esetben ugyanis, ha ilyen szökevényt találnak valahol, a rejtegetők számára megállapított büntetés elkerülésére senkinek sem marad módja.
Így tehát a szent és kegyelmes akarat végrehajtása elvárt marad. Kelt a Királyi Kormányzóságnál, Nagyszebenben, 1777. április 17-én.
Wolfgangus Bánffy
.
1777. június 28
Őszentsége a Római Apostoli Király, Ausztria Főhercege, Erdély Nagyfejedelme és a Székelyek Ispánja, a mi legkegyelmesebb Asszonyunk nevében.
Tekintetes és Nagyságos, Jeles, Nemes és Vitézlő, nekünk tisztelendő és jóakaratú testvérünk!
Üdvözletünket és a Császári-Királyi Kegyelem gyarapodását kívánjuk! Mivel Erdély Nagyfejedelemségében még nem szűnt meg a lakosok szökése, és a legutóbb a Főhadi Kormányzat által bejelentett eset szerint Torda vármegyében újabb kivándorlás történt – amint azt az Első Oláh Gyalogezred jelentette az említett hatóságnak –, a Gubernium (Kormányzótanács) tudomására jutott, hogy az említett vármegye mintegy 70 lakosa, akiknek nagyobb része fegyverrel is el volt látva, a múlt hónap, május 23-án, napkelte előtt az Olt vizén átkelt. Az ott őrködő hat határőr katona nem tudott ellenállni az ilyen nagy tömegnek, így azok Havasalföld határa felé távoztak.
Ezen legutóbbi eset jelentése után a Gubernium szükségesnek tartotta emlékeztetni Önöket a korábban gyakran kiadott és legutóbb ez év május 21-én megújított rendelkezéseire, és komolyan meghagyja, hogy saját kerületükben tegyenek olyan intézkedéseket, amelyek elrettentik a lakosokat a kivándorlástól. Egyúttal ügyeljenek arra is, hogy ha más kerületekből érkező hasonló szökevényeket észlelnek, azokat azonnal tartóztassák le, és ne mulasszák el a Kormányzótanácsot haladéktalanul tájékoztatni a további intézkedések végett. Ezzel őfelsége továbbra is kegyelmes jóindulattal marad.
Kiadva Erdély Nagyfejedelemségének Királyi Kormányzóságától, Szebenben (Cibinii), 1777. június 28-án.
Bánffy Farkas (Wolfgangus Bánffy)
.
1777. július 15
Szent Császári és Királyi Apostoli Felsége, Ausztria Főhercege, Erdély Nagyfejedelme és a Székelyek Ispánja, a Mi Legkegyelmesebb Urunk nevében. Tekintetes és Nagyságos, hasonlóképpen Kiváló és Nemes Testvéreink, Tisztelendő és Jóakaratú Híveink! Üdvözletünket és a Császári Királyi Kegyelem gyarapodását kívánjuk.
A kényszerűségből benyújtott, menekültekről szóló kimutatások felülvizsgálata alkalmával igen gyakran megfigyeltetett, hogy több kivándorló esetében a szökés oka ismeretlen marad. Amiatt, hogy ezen állapoton az Ő Legszentebb Felsége a nemrégiben, június hónap 12-én kiadott Kegyelmes Rendeletében is elgondolkodott, a Gubernium (Kormányszék) – egyrészt az említett parancsnak megfelelően, másrészt az ezen ügyben kiadott korábbi rendelkezések folytatásaként – elrendelte az ülnököknek (assessores), hogy a jövőben pontosabban vizsgálják ki a menekülés okait és körülményeit, és a kivándorlás meghatározott okát jegyezzék fel.
Továbbá, a fentebb említett rendelet következményeként szorgalmasan ügyelniük kell arra, hogy a menekültek által elhagyott ingatlan birtokok, amelyek már az adóösszeírásokban mint jobbágytelkek szerepelnek, ne vonassanak ki az adózás alól.
Ennek értelmében Őfelsége változatlan kegyelmével maradunk.
Kelt Nagyszebenben (Cibinii), 1777. július 15-én.
Nic. Bethlen
.
1777. július 18
Szent Császári és Apostoli Királyi Felsége, Ausztria Főhercegnője, Erdély Nagyfejedelme és a Székelyek Ispánja, a mi legkegyelmesebb Asszonyunk nevében:
Tekintetes és Nagyságos, Vitézlő, Nemes és Agilis, nekünk tisztelendő és jóindulatú Testvéreink! Üdvözletünket és a Császári Királyi Kegyelem gyarapodását kívánjuk:
A határaitok áthágói, Molduván Mihály, Nyika János, Jeremiás Tulika, Haller Raduly, Haller János és Haller Mózes ellen indított büntetőeljárásban, melyet a meghozott ítélettel együtt a Kormányzósághoz felterjesztettek, mivel megállapítást nyert, hogy az ezen oláh törvényszegők ellen hozott határozat a csatolt iratokban kiadatott, a Kormányzóság engedélyezi, hogy az így meghozott ítélet végrehajtassék.
Ezzel legszentebb Felsége kegyelmesen továbbra is jóindulattal marad. Kelt az Erdélyi Nagyfejedelemség Királyi Kormányzóságától, Szebenben, 1777. július 18. napján.
Bethlen Miklós
.
1777. január 25
Tekintetes, Méltóságos, Nemes és Vitézlő Uraknak, a Háromszék és Sepsi székének
állandó bírói ülnökeinek, népünk leginkább tisztelt urainak.
[Szövegtörzs]
Bonuck István, más néven aradi adófizető Kevery, ezen átadott levelei útján panaszolja, hogy bár jegyzőnk, Sebeffényi Vince úr által kiállított és érvénytelenített (?) magániratokkal rendelkezett, amelyekkel engedélyt kapott, hogy az Erdélyi Fejedelemségbe távozott feleségét felkutassa, mégis vizsgálat alá vonták. Sőt, az említett Reverz Istvánt azzal vádolták meg, hogy egy aranyat [vagy értéket] tulajdonított el, bűncselekmény vádjába és hírhedtségbe esett, és ezen állítólagos rosszindulatú visszaélés vádja miatt jelenleg a bárói szék börtönében tartják fogva.
Mivel számunkra teljes mértékben nyilvánvaló, hogy az említett Kevery István feleségét kereste, aki tőle elszökött az Erdélyi Fejedelemségbe, és ehhez szabályos úti okmányokkal volt ellátva, kijelentjük: bár a vád szerint bűncselekményt követett el, a valóságban ez nem igaz. Bebizonyosodott ugyanis, hogy anyja az elfogott fiának [egy bizonyos összeget, pl. 300 forintot] és egyéb javakat adott át távozásakor. Tehát Kevery István semmiféle bűnt nem követett el. Jelen iratunkkal kérjük Méltóságotokat, hogy mivel ezen igazolásunkkal a bűncselekmény vádja elhárult, a fogva tartott Bonuck Istvánt, más néven Reverzet, szíveskedjenek szabadnak nyilvánítani és otthonába bocsátani. Ezt a szívességet mi is készek vagyunk viszonozni más hasonló esetekben.
[Zárás]
Méltóságotok alázatos szolgái,
Kelt Aradon, 1777. január 25-én.
N. N. Polgármester, Bíró és Arad Szabad Királyi Kamarai Város Tanácsa.

Tekintetes Állandó Tábla!
Legkegyelmesebb Uraim, Uraim!
Kevery István aradi lakos ír nekem a hatósági börtönből, és siralmasan kifejti, hogy ott fogva tartják, és a börtön nyomorúságát azért kénytelen elszenvedni, mert az útleveleit (passuales) gyanúsnak találták, ő maga pedig az arcán meg van jelölve (in facie signatus).
Mivel azonban bizonyos, hogy felesége – egy felettébb gonosz asszony – efféle gazemberekkel szövetkezve férjével a legocsmányabb módon civakodott, végül pedig el is szökött; ami miatt egy bizonyos sebészlegénnyel semmire sem jutott, és ugyanezen viszályok során a bebörtönzött „Kevery” megsebesült, sőt, a legény által szerencsétlenül még a fülei is megcsonkíttattak, amely bűntett miatt a bűncselekményért járó büntetést a fogvatartott már elszenvedte: kifejezte azon szándékát, hogy felkutatja és visszahozza szökött feleségét; hogy vajon megtalálta-e? nem tudom. Ha tehát ott semmilyen más bűncselekményt nem követett el, vagy egyébként gyanúba nem keveredett, a fogvatartás fenti indokait elégtelennek találva úgy vélem, hogy őt szabaddá kell tenni és el kell bocsátani.
Aki egyebekben magamat kegyeikbe és jóindulatukba ajánlva, minden köteles tisztelettel maradok:
A Tekintetes Táblabíróságnak
Alázatos és lekötelezett
szolgája:
Forray András, az Arad-i d[ominiumból],
Arad vármegye rendes alispánja
.
1777. április elsejétől
„Jelentés a menekültekről és elvándorlókról, 1777. április elsejétől ugyanazon év június utolsó napjáig.”
________________________________________
Az oszlopok jelentése (balról jobbra)
1.Helyek, ahonnan elmenekültek: Egrespatak, Borosnyó, Lisznyó
2.A menekülés ideje: A bejegyzések szerint 1777. április 28.
3.Hely, ahová távoztak: Mindhárom látható bejegyzésnél „ad Valachiam”, azaz Havasalföldre (a mai Románia déli része).
4.A menekülés oka: Itt a távozás körülményeit részletezik (pl. gazdasági nehézségek vagy adósság).
5.Kivetés mértéke: Pénzügyi adatok, adótartozások vagy járulékok összegei (forintban és dénárban).
6.Vagyontárgyak és megjegyzések: A jobb oldali széles oszlopban a hátrahagyott ingóságokról (Mobilia) és a család állapotáról írnak.
________________________________________
Részletesebb betekintés a nevekbe
1.Thomas Török (Török Tamás) Összegek: 3 fl. 21 kr. kivetve | 2 fl. 21 kr. befizetve | 1 fl. hátralék. Megjegyzés: „Mobilia quod habuit distraxit” – Ami ingósága volt, azt eladta (vagy elherdálta).
2.Stephanus Török (Török István) Összegek: 8 fl. 8 kr. kivetve | 4 fl. 8 kr. befizetve | nihil (semmi) hátralék. Megjegyzés: „Quid habuit mansit ad Consortem ejus et filios, quia tantum solus decessit.” – Amilye volt, a házastársánál (özvegyénél) és fiainál maradt, mivel csak ő maga szökött el.
3.Georgius Juhász (Juhász György) Összegek: 5 fl. 20 kr. kivetve | 5 fl. 20 kr. befizetve | nihil (semmi) hátralék. Megjegyzés: „Mobilia quod habuit abstulit D. Joannes Nicolaus Tompa.” – Ami ingósága volt, azt Tompa János Miklós úr elvitte.
A megjegyzések rovatban gyakran szerepel, hogy mennyi marhát vagy egyéb ingóságot hagytak hátra, illetve említést tesznek a hitelezőikről is.

Sámuel Csíszer
Joannes Pataki Anno 1776 ad Fundum Michaelis Bodori
(Pataki János, 1776-ban, Bodor Mihály telkén/birtokán)
.
                                                                                                                       1778
1778. augusztus 19
Szent Császári Királyi és Apostoli Felsége, Ausztria főhercege stb. Erdély alkirálya és a székelyek grófja, kegyelmes úrnőnk és asszonyunk nevében,
Tekintetes és Méltóságos, Kiváló Nemes és vitézlő Uraknak, nékünk tisztelendő és kedvelt testvéreinknek! Üdvözletünket és a Császári Királyi kegyelmünket!
Amint azt az Urak az ide mellékelt B. jelű rendelet hiteles példányából világosan láthatták; amit Őfelsége a törvényszegők és a törvények előírásait áthágók elleni eljárások tekintetében kegyelmesen elrendelni méltóztatott, úgy a Főkormányszék elrendelte, hogy ezen Uraknak is a legpontosabb és önkéntes engedelmességet kell tanúsítaniuk ebben az ügyben. Amelynek legmélyebb alázattal eleget téve, jóindulatunkban maradnak.
Kelt a Királyi Erdélyi Főkormányszék saját székhelyén, Nagyszebenben (Cibinium), 1778. augusztus 19-én.
Gróf Teleki László s.k.

                                                    ………………………..

Epilógus
A Rendeletek végére érkezve, több következtetést lehet levonni, ami a bukovinai magyarság történelmét illeti. Az 1764-es év körüli helyzetet legalább három részre lehet osztani.
Az első az, akik 1762-1765 között vándoroltak ki, leginkább a határőrség szervezése miatt. Azonban itt sokan kihagyják, hogy ezek java visszatért Erdélybe, az amnesztia kibocsátásával. Mások azonban, Moldvában maradtak, azok között, akik már évtizedekkel az esemény előtt, megunták a magyar nevesek vendégszeretetét.
A második rész, akik az 1767-es Úrbéri rendelet kiadása után távoztak Erdélyből. Ezeknek már semmi köze a madéfalvi eseményekhez, ők már gazdasági okok miatt vándoroltak ki, de ez a hősies dalokban nem megfelelő.
A harmadik rész azokról szól, akik folytonosan menekültek Moldvába, hisz ott volt az akkori Vadnyugat. Ezek különböző bűncselekményeket követtek el: csalás, lopás, gyilkolás, bigámia, stb. Mindezeknek otthont adott Moldva, az a Moldva, amelynek vagy 12 éve hiányzik a történelmünkből. Mondjuk, ez se lenne olyan nagy probléma, hisz a szomszédunknak ezer év hiányzott, és sikeresen „bepótolták”. A probléma ott van, hogy oda tesszük magunkat, oda vezetjük történelmünket, amiről semmit se tudunk bizonyítani. Senki se tudta bizonyítani, hogy csak a madéfalvi menekültek telepedtek Bukovinába, de azt igen, hogy nem csak Moldvából érkeztek oda. S akkor van egy ellentmondás, mint az, hogy a madéfalvi menekültekből alakultak a bukovinai falvak, azonban bizonyított, hogy olyanok is kerültek oda, akiknek semmi közük se volt az eseményhez. Akkor hogy került Madéfalva a képbe?
Ahhoz, hogy az igazat bevalljuk, nem elég csak az osztrákokat okolni, hanem az akkori magyar nemeseket, mágnásokat is, akik a köznépet lelkiismeret-furdalás nélkül elnyomták, nyúzták őket évekkel, évtizedekkel a katonai szervezés előtt. Csak ez nem mutat jól a történelmünkben, a nemzeti dicsőség tablóján. Azért maradt ki, így lettünk áldozatok. S nem először.

                                      Madéfalva után, 1765-1766

         A bukovinai magyarság történelmében az van feljegyezve, hogy az ottani magyar falvakat a katonaszervezés miatt elmenekültek hozták létre. Azonban az erre vonatkozó bizonyítékok mindmáig hiányoznak, az egész legendára alapul. Nincs kimutatás arról, hogy kik és hányan menekültek el 1764 elején, arról sincs, hogy a közkegyelem után kik tértek vissza szülőföldjükre, és arról sem, hogy csak madéfalvi menekültek telepedhettek Bukovinába. Az is hiányzik, hogy az első bukovinai telepítésig kik és hányan, honnan vándoroltak Moldvába, mivel ezek is mehettek utólag Bukovinába. Ezt a témát már sokszor leírtam, és akad olyan, hogy ennek a Bécsi Hadilevéltár adatai, ahova pontosan feljegyezték a telepesek korát, származást, családját, stb. ennek ellentmondanak. Senki se írta arról, hogy a madéfalvi menekültek alkották a bukovinai falvakat, csak a magyar történészek, de kijelentéseiket ők sem támasztották alá. Mint már feltettem volt, sokan vándoroltak ki Madéfalva előtt, és még többen utána, 1776-ig. Miért vannak ezek kizárva a telepekről? Ahol nincs logika, ott valami sántít.
      Az alább feltett anyag 1764-1766 februárt foglalja magába, a „profugis”-okat. Ennek a szónak, a korabeli dokumentumokban, a körülírt szövegtől függően, több jelentése lehet: elmenekült, elvándorolt vagy szökevény. Érdekes, hogy a menekültek az összesen gazdaági kivándoroltak, majd mindenki után maradt adóhátralék, amit vagy nem akartak, vagy nem tudtak kifizetni. Egy ilyen dokumentum egyes családfakészítőknek jó ötletet adhat, mert ha találnak korban-névben megfelelőt Bukovinában, rögtön odakötik az illetőt. Ez a legegyszerűbb mondja családfát készíteni, azonban ez minden bizonyítékot mellőz. Ki is ellenőrizné őket? De a dolog nem ilyen egyszerű. Néhány nevet, gyermeket ellenőriztem az illető falvak anyakönyvében, születésük megvan, tovább kezdődik a köd. Áttesszük őket Bukovinába? Elsősorban nem biztos, hogy ugyan arról a személyről van szó, de ha az is volna, mint például Mezei József (sz. 1762) esetében, akkor ez nem madéfalvi menekült, ami ellentmond történészeinknek.
**********************

165. Specificatio
(165. Jegyzék / Kimutatás)
„Refugorum A(nn)o 1764. ex I(nclita) Sede Siculicali Csik Superiore, ipsor(um)q(ue) p(ro)ventu inferiori ad Perceptorem Spe(ctabi)lis D(omi)ni Ladislai Sandor pertinente. Petrum familias videlicet, et Coelibum Contributioni obnoxior(um), qui non exoluta Contributione pfugerunt.”
Magyarul:
Az 1764. évben a Tekintetes Csíkcsicsó (vagy Felső-Csík) Székből elmenekültek jegyzéke, valamint az ő hátrahagyott jövedelmükből/javaikból a tekintetes Sándor László úr adószedőjét illető rész. Nevezetesen azon adóköteles családfők és nőtlen személyek, akik az adó megfizetése nélkül elmenekültek.

A listában szereplő személyek és javaik
Szépvíz
49. Michaël Köne – 3 forint 32 krajcár – Nihil praeter immobilia (Semmi az ingatlanokon kívül)
50. Michaël Imre caelebs (nőtlen) – 3 forint 37 krajcár – Nihil (Semmi)
76. Petrus Becze – 4 forint 14 krajcár – Seminatura (Vetés / bevetett föld)
55. Stephanus Páll – 3 forint 54 krajcár – Nihil praeter immobilia (Semmi az ingatlanokon kívül)
56. Lucas Szakács – 4 forint 6 krajcár – Nihil (Semmi)
61. Joannes Becze – 6 forint 9 krajcár – Seminatura (Vetés)
62. Thomas Bara – 4 forint 5 krajcár – Seminatura (Vetés)
70. Josephus Becze – 3 forint 26 krajcár – Nihil praeter immobilia (Semmi az ingatlanokon kívül)
71. Michaël Boros – 3 forint 38 krajcár – Seminatura (Vetés)
72. Petrus Boros – 4 forint 8 krajcár – Seminatura (Vetés)
Zsellérek
28. Theodorus Jancs – 4 forint 35 krajcár – Nihil (Semmi)
42. Michaël Bilibok – 3 forint 39 krajcár – Nihil (Semmi)
57. Joannes Moldován – 3 forint 8 krajcár – Nihil (Semmi)
Emericus Bilibok – 12 krajcár – Nihil (Semmi)

Csík-Szent-Miklós
14. Joannes Tamás – 6 forint 43 krajcár – Seminatura, et porci (Vetés és disznók)
36. Joannes Balog – 3 forint 58 krajcár – Seminatura (Vetés)
41. Franciscus Szabó – 4 forint 8 krajcár – Seminatura (Vetés)
48. Petrus Szabó – 3 forint 40 krajcár – Seminatura (Vetés)
51. Simon Szabó – 3 forint 34 krajcár – Seminatura (Vetés)

Borzsova,
19. Michael Farkas – 3 forint 10 krajcár – semmi (nincs hátralék).
24. Georgius Farkas – 32 krajcár – semmi.
Madéfalva
13. Josephus Zöld – 3 forint 9 krajcár – ( minden hátralék megmarad).
24. Joannes Tamás – 5 forint 5 krajcár – Vetésterület
91. Antonius Tamás – 2 forint 49 krajcár – csak ingatlan
________________________________________

Általános kimutatás
Amely tartalmazza mindazon bármely társadalmi állású (rendű) lakost, akik [N. helységből] az adott hónap végéig más helyre menekültek, elhagyva korábbi lakóhelyüket.

János Dánes (26-os szám), jobbágy, Valachicam ➔ Oláh (Román)
Nagy István (42-es szám), jobbágy, Oláh (Román)
László András (76-os szám), inquilinus ➔ Zsellér (földnélküli paraszt), származás: Transilvaniam, Kolozs
Juon Argyelean (13-as szám), szabados (felszabadított jobbágy), származás: Hungaricam, megye: Comit. Szatmar
Péter Buza (104-es szám), státusz: Zingarus ➔ Cigány, származás: Moldavicam ➔ moldvai
Seres Márton (4-es szám), státusz: Vagus ➔ kóborló , megjegyzés: refugit ➔ elmenekült / elszökött
Puskás Juon (1-es szám), státusz: Nobilis ➔ nemes, megye: Comit. Doboka ➔ Doboka vármegye

********************************************
Kimutatás a jövevényekről és menekültekről, az 1765-ös évre vonatkozóan.

Szt. Domokos-jobbágyok
Rusz György
Kádár Theodor
Kádár András
Kádár Ábrahám
Moldován Simeon
Karczfava – jobbágy
Almási János
Göröcsfalva
Pál József-szabad-egyedülálló
Csíszer Ádám- családostól
Balázs Mihály senior-családostól
Balázs Mihály junior-családostól
Szt. Mihály
Deák István-egyedülálló
M.Újfalu
Bálint István-szabad
Szt.Simon
Tofán György-jobbágy-családostól
Zsögöd
István József-szabad-egyedülálló
Tusnád
Vaszi Theodor-jobbágy-családostól
Kászon-jobbágyok
Sándor László
Sándor György
Fehér István
Mario János
Todorán Mihály

*************************************

Táblázat, amely tartalmazza mindazon bármely jogállású (társadalmi helyzetű) lakost, akik Csíkszékből elmenekültek.

Kászonújfalu
Evett Lukács-zingarus
Vacsárcsi
Mezei Mihály felesége, szabad, gyermekek: András, József, Anna, Katalin, Judith
Madéfalva
Antal Márton özvegye, gyermekek: Elek, Borbála, Katalin
Pálfalva
Dávid György, egyedülálló, szökött 1763-ban
Ménaság
Bálint István

Novemberben
Vacsárcsi
Kurkó János felesége, gyermekek: Farkas, Benedek, Anna, Klára, Erzsébet
Göröcsfalva
Kovács István, feleség, gyermekek: György, Mihály, Borbála
Szentmihály
Dobos Mátyás felesége, gyermekek: Mihály, József, Katalin
……………………

Csíkszékból Moldvába menekültek 1765 január-1766 január között

Szt. Domokos
Gregorius Kosa (Kósa Gergely) – Liber (szabad státuszú)
Franciscus Kosa (Kósa Ferenc) – Liber
Franciscus Kovacs (Kovács Ferenc) – Liber
Dominicus Kurko (Kurkó Domokos) – Liber
Joannes Kurko (Kurkó János) – Liber
Josephus Pap (Pap József) - Liber
Juonusku Füstös (Füstös Jánoska) – Inquilinus (Zsellér)
Konstanti Antoni (Antoni Konstantin) – Inquilinus (Zsellér)
Petrus Miklos (Miklós Péter) – Liber
Joannes Barra (Barra János) – Liber

Szt. Tamás
Michael Biró (Biró Mihály) – Liber
Josephus Kosa (Kósa József) – Liber
Josephus Ambrus (Ambrus József) – Liber
Moyses Biró (Biró Mózes) – Liber
Adalbertus Biró (Biró Albert) – Liber
Mathias Barra (Barra Mátyás) – Liber
Todor Czigany (Czigány Tódor) – Jobbagio (Jobbágy)
Janos Czigany (Czigány Jánoska) – Jobbagio (Jobbágy)

Jenőfalva
Michael Borbáth (Borbáth Mihály) – Jobbagio (Jobbágy
……………………..
Menekültek 1765 január-1766 február között (Csik Superior)

Delne
Jartó István-egyedülálló, Moldvába
Fülöp József-egyedülálló, Moldvába
Becze Péter-egyedülálló, Moldvába
Benő Lőrinc-egyedülálló, Moldvába
Dávid Gergely- nem tudni hova

Előszó

Tisztelt, bukovinai leszármazott atyafiaim, kedves olvasóközönség!

A következő napokban a bukovinai magyarok kezdeti történelméről lesz szó, melyet minden leszármazott úgy ismer, mint a Miatyánkot, azzal a csekély különbséggel, hogy a Miatyánk elmondásakor senki se téved. Bennünk megrögződött minden, magoljuk a régi hallottakat, újabbakat képtelenek vagyunk elfogadni és feldolgozni, még akkor is, ha ezek levéltári anyagokra alapulnak. Ennek következtében ma ott tartunk a nyilvános szereplőikkel, hogy tíz emberből kilenc rosszul vagy hiányosan lesz “történelmi szakértőnk”, a tizedik pedig, aki jól ismeri történelmünket, az rosszul mondja el és adja elő.
Fellépőkben, előadókban sose szenvedtünk hiányt, ezek annyira meggyőzőek tudnak lenni, hogy még egy harang feliratát is képesek másképp elhitetni, bebizonyítani, hogy az valójában egy rovásírásos kód, ami Csaba királyfi lova patkójának a hajlásszögét rejti. A jónép pedig nézi, hallgatja (és mindig tapsol), hogy az előadó mit olvas, mert ezek átalán igencsak barátságban vannak a betűkkel, a tényleges tudás náluk a hallottakra alapul. De ha a papírt elfújná a szél, ott állnának némán, mint a bálványok, mert a szabad beszéd náluk olyan ritka vendég, mint Bukovinában volt a boldogság. Legtöbbször sikeresen összetévesztik a szájhagyományt, a dokumentált történelemmel, igyekeznek a 19 századi, lélekre ható romantikát felhasználni, ahol – kevés kivétellel - áldozatok vagyunk vagy voltunk. Az ember mindig jobban visszaemlékszik arra, amit sikeresen megbőget. Ennyi talán elég is lenne a modern prófétáinkról, akiknél minden úgy kezdődik, hogy székely, úgy végződik, hogy székely, és a tartalom is csak székely. Nekik a történelem csak egy szép, világoskék zászló, és írja ott valamerre, hogy székely! Pedig van egy lényeges különbség Dunamenti és a Kárpát-kanyarulati székelyek között. Ez utóbbiaknak nem kell viseletbe öltözniük, nem kell cédulát akasztani a nyakukba és zászlót vinniük, ahol írja, hogy ők székelyek. Náluk egyszerű: mikor megszólalnak, évezredes hangok és történelem jön felénk. Ezt nem lehet tanulni, ezzel születni kell. Nincs szükségük székely-magyar szótárra. Ennyi.
A levéltári kutatás, szerintem, olyan, mint a régészet. Valamit sejtesz, hogy merre kell ásni, de sose vagy biztos, hogy találsz-e valamit, ha egyáltalán találsz. Előfordul, hogy rátalálsz a keresett dologra, máskor pedig a véletlen játszik közbe, a vak tyúk is talál szemet alapon. Ha csak egy esemény érdekel, és nem nézelődsz körbe, akkor a dolgok hiányosak lehetnek, mert a történelem során egy esemény se jött úgy létre, hogy nem voltak előzményei, és mindig úgy végződött, hogy voltak utóhatásai, következményei, évtizedeken vagy évszázadokon át. Mi leginkább úgy vagyunk a történelmünkkel, mint Ádám teremtésével, csak a mi Ádámunkat úgy hívják: határőrségszervezés. Hogy előtte, vagy évekkel utána (1776-77-ig) milyen és mekkora volt az erdélyi kivándorlás az oláh országokba, valamint a kivándorlás okai is, az lényegtelennek tűnik majd mindenkinek, és akkor van egy nagy űr, amit senki se igyekszik betölteni.
A 18. században volt szabadságharc, járvány, éhezés, adózás, elnyomás, háború és mindez ok a kivándorlásra, ám ezek az események, bukovinai leszármazottak körében, kicsinyes apróságoknak bizonyulnak. Írástudóink a katonai erőszakról zengnek ódákat, hogy csak azért kellett Moldvába vándorolni. De rájöhettünk, hogy az ősök jó része inkább az adóbeszedőtől és a földesúri ostortól kapott kedvet a hegymászáshoz. Nem a puska dörrenése, nem a mundér, hanem a magyar mágnások testvéri szeretete, a robot terhe és az üres gyomor volt a valódi iránytű. Ezt el kell ismerni, és ennek elismerésétől nem kevesebbek, hanem többek leszünk: olyan leszármazottak, akiknek ősei nem egy ideológia, hanem az élet kényszere miatt választották az ismeretlent. Mert némelyikük úgy lépte át a Kárpátokat, hogy a vármegyei plájások még a porát is csak alig fedezték fel.
Évekkel ezelőtt, egy háromszéki barátom, aki most már fentről élvezi mindennapi kínlódásaimt, felhívta a figyelmem, hogy létezik olyan a levéltárban náluk: Körözöttek. Gondoltam, sok nem lehet ebből, kellenének nekem csak az 1770-1777-es évek, mert sejtelmem volt, hogy az első bukovina betelepedés előtt akadtak olyanok, akik nem a jámborságukról voltak nevezetesek, és ezért léptek át a Kárpátokon. Bizony, volt anyag, közel 500 oldal. Mindez történt 2019-ben. A dokumentumok, néhány magyar és német kivételével, az összesen latinul írodtak. Latin tudásom, bár valamikor egy évet tanultam, valahol az „Amen” és a „Pater Noster” között megfeneklett az idő múlásával, így a fordításokban a mesterséges intelligenciát voltam kénytelen felhasználni. Érdekes, ami kiderült. Sokban jeleskednek nemzetünk dicső szakértői, azon az alapon: minek az igazság, ha van helyette egy jó kis legenda, amitől mindenki székelyebbnek érezheti magát, mint a szomszédja? De aztán ne csodálkozzanak, ha a levéltári porból egyszer előjön az igazság, és az egész szép kártyavár és talapzat rájuk omlik!
Az anyagok két részre osztottam, az elsőben néhány körözés oka és a gyanúsítottak leírása, a másodikban a szökevények ellen kiadott rendeletek vannak. A legtöbb anyag eddig sose volt kikérve, feldolgozva, ezért jelentősek.
Az eddig ismert 207 bukovinai telepes család adatait tanulmányozva, az eredménynek meglepőek:
1. Bukovinába telepedett olyan 18 család, aki 1744-1761 között hagyta el Erdélyt.
2. Majd 1763-1766 között 22 család hagyta el Erdélyt, a „nagy veszedelem” idején, és költözött később Bukovinába.
3. Továbbá 1767-1784 között 167 olyan család távozott Erdélyből, aki később Bukovinában között ki. Tehát a bukovinai “honfoglalók” háromnegyede akkor szedte a sátorfáját Moldvába, amikor a madéfalvi mészárlás emléke már rég elhalványult, a füst is elszállt és az amnesztiát is kihirdették: 1767-ben, az Urbárium kiadása után indult meg az igazi „népvándorlás”. S akkor mennyire befolyásolta őseinket a katonaság szervezése?


Körözöttek

________________________________________

IMG-0012
1771. május 17
Az egyik Sütő Mihály oláh, méltóságos báró Alvinczi Gábor tiszttartója, aki a magyar nyelvet is kitűnően ismeri. Magas termetű és tagbaszakadt, arca fehér és telt. Szarvas-színű (világosbarna/vöröses) haja van, és tábori bunda-szerű posztóruhát visel, orcái piros pozsgásak.
A másik szintén oláh, az előbbi kísérője. Szintén Baldernam-nál (vagy hasonló nevű helyen) esett fogságba, arca szintén fehér és szikár, középmagas termetű és igen izmos. Homloka közepén, egészen a szemöldökéig, egy forradás látható. Oláh ruhában jár, haja szintén gesztenyebarna.

IMG 0027
1771. október 28.
„Őszentsége a Császári-Királyi és Apostoli Felség, Ausztria Főhercege, Erdély Nagyfejedelme és a Székelyek Ispánja, a mi legkegyelmesebb Asszonyunk nevében. Tekintetes és Nagyságos, valamint Egregius [Kiváló], Nemes és Vitézlő Urak!
Nekünk tisztelendő és jóakaratú testvérünk, üdvözletünket, valamint a Császári-Királyi kegyelem növekedését kívánjuk. Egy bizonyos Sütő Mihály, aki gyilkosság bűntettében bűnös, és Vízakna mezővárosának hatósági börtönében raboskodott, a vízaknai királybíró szolgálólányával összejátszva – mivel nem ügyeltek rá kellő gondossággal – a börtönből az említett szolgálólánnyal együtt megszökött, elvíve a királybíró néhány háztartási ingóságát is.
Mellékeljük mindkét személy leírását, és komolyan meghagyjuk Önöknek, hogy saját körzetükben szorgalmasan nyomoztassák le őket; ha pedig megtalálják, fogják el és adassák át a vízaknai hatóságnak.
Ezt cselekedve Legszentebb Felséged továbbra is kegyesen jóindulatú marad. Ő Császári és Királyi Felsége [stb.]”

IMG-0120
1772. január 30-án.
Őszentsége a Királyi és Apostoli Felség, Ausztria Főhercege, Erdély Fejedelme, a Vármegyei Kormányzat, legkegyelmesebb Úrnőnk nevében! [Mária Teréziára utalva]
Tekintetes és Nagyságos, Jeles, Nemes, valamint Törekvő Uraknak, kiket jóindulatunkkal tisztelünk! Királyi üdvözletünket és kegyelmünket küldjük!
A főkormányszékhez érkezett jelentés szerint egy bizonyos Nagy Ferencz Laczi, aki korábban katonai szolgálatban állt, jelenleg pedig csavargó, megfontolt szándékkal, minden ésszerű ok nélkül megtámadott egy mezőn egy tíz év körüli fiút. Az erre a célra megtöltött puskájával (sclopeto) úgy lőtte át a gyermeket, hogy az azonnal életét vesztette.
Annak érdekében, hogy az ártatlan vére ne maradjon megtorlatlanul, és az ilyen gyalázat ne maradjon következmények nélkül, jelen levelünkkel elrendeljük: kerítsék elő az említett személyt a saját kerületükben. Amennyiben kézre kerítik, vegyék őrizetbe (fogságba), és erről a Kormányszéket haladéktalanul tájékoztassák.
Kelt az Erdélyi Királyi Kormányszék székhelyén, Nagyszebenben, 1772. január 30-án.

A leírás
A gyilkos paniti fiú, „libertinus” (felszabadított szolga vagy szabados) Nagy Ferenc fia, apja anyja élnek. Sárga (szőke) haja és sárga bajsza van. A bal lábával erősen sánta, mikor lépik a fara egészen kidüllyed. Megjegyzik róla, hogy tud hegedülni, télen-tavaszon hegedüléssel szokott élni, muzsikus cigányokkal szeret társalkozni, gyakran megfordul korcsmákban. Ruházat: nadrágból, lájbiból (mellény) és csizmából áll. A felesége Kolozsvárott lakik, de ő már régen elhagyta az asszonyt.

I009-IMG0003
1772. április 17-én.
Szent Császári Királyi és Apostoli Felség, Ausztria Főhercege, Erdély Nagyfejedelme, a Székelyek Ispánja, a mi legkegyelmesebb Asszonyunk parancsára! Tekintetes és Méltóságos, Nemes és Vitézlő, népünk által tisztelt Testvéreink és Jóakaróink, üdvözletünket és a Királyi Társaságnak gyarapodást kívánunk!
A dicsőséges Magyar Királyság Helytartótanácsa – Szatmár vármegye jelentése alapján – felterjesztést tett a Magyar Királyi Udvari Kancelláriához, ez pedig továbbította azt a dicsőséges Erdélyi Királyi Udvari Kancelláriához. Eszerint egy bizonyos nagyenyedi lakos, név szerint Hebe Cyrillus, a minap éjszaka feleségét megölte, majd azonnal menekülésre fogta dologát.
Legszentebb Császári és Királyi Felsége kegyelmesen megparancsolta, hogy ezen Királyi Gubernium az igazságszolgáltatás elősegítése érdekében az egész Nagyfejedelemségben körlevelet bocsásson ki. Ennek célja, hogy a nevezett bűnös után szorgalmasan kutassanak, megtalálása esetén biztonságos őrizetbe vegyék, az eredményről pedig hiteles jelentést küldjenek fel Felségéhez.
Ennélfogva a Királyi Gubernium kötelességévé teszi Önöknek, hogy ezen irat kézhezvétele után haladéktalanul és kellő óvatossággal tegyék meg a szükséges intézkedéseket saját területükön. A mellékelt személyleírás alapján a nevezett feleséggyilkost gondosan kerestessék meg, elfogása esetén pedig tartsák biztos őrizetben mindaddig, amíg jelentésükre – akár kézre került az illető, akár nem – meg nem érkezik a további felsőbb rendelkezés.
Ezen intézkedésükkel a legmagasabb Felség kegyes jóindulatát nyerik el.
Kelt az Erdélyi Nagyfejedelemség Királyi Guberniumától, Szebenben, 1772. április 17-én.
Báró Lázár János s.k.

„Magas, vékony termetű, barna sovány ábrázatú, fekete haja hosszú, két gombra viselt, fekete bajuszú, mint egy 40 esztendős, kék mentéje fekete bárány prémes, veres zsinórra, sárga réz gombokkal, hasonló színű dolmánya, sinórral és gombokkal, kék köpenyegje, fekete csákó süveget visel, oláh nyelven leginkább, de magyarul is beszél.”

[Header - Latin]
Spectabilis, ac Generose Dñe V: Judex Regie,
Domine mihi Colende!

Mai Napon ezen két arestáltatott Személyek közzül [?] mint maga mondgya: Lovász Antal nevezetű, zalányi Nobili: Apor János Uram nevében néminémű haszontalan írást adott be, azon czédolát ín Originali ide zárván, nem terheltetik az Ur meg
látni; ugy hasonlóképpen azt is: jobban kezdvén gondolkodni, mind a kérésnek mind pedig e haszontalan írásnak környüll álló dolgairól, kérdésre vettem az említett Lovász Antalt, de Tsak azt ál-totta hogy valósággal Nobilis Apor János Uram írta volna azon czédolát, azután árestomban vétetvén szorosabban is kezdettem kérdeztetni aki is látván hogy a hazugság keveset fog Néki használni, kitől írattatott a czédola, meg vallotta azon Személy hol légyen.
A' kit is hasonlóképpen Kantábol fel hozatván magam meg kérdeztem, és tapasztalván habozásábol valóságos malaversatját, ezt is árestomban tétetvén, az Ide zárt Species Facti mellett, mint Provincialis Jurisdictiohoz tartozo Személyeket az Urnak el küldöttem, hogy meglátván a' Species Factiban le írt tétovázásukat, ahhoz képest szorosabb Examenre is vévén, az Bűnökhöz képest, ha mi büntetésre érdemesek találtatnak, aztot el is vegyék.
Quibus debita veneratione persisto.
Spectabilis D[omi]n[at]ionis Vestrae obligatissimus Servus
Kiss Imre
Colonel[is] [Kézdi]Vásárhely 17ma 8bris 1772.

Lovász Antal ennek előtte prevaricalva módon bé menvén Moldvába, ottan meg házasodva… Mátyás leányát Pannát vette feleségül, onnan jő ki a [Csíki Vámon] pardonra .
1772. Oct. 19.

I-117/IMG-0003
Szent Császári Királyi és Apostoli Felség, Ausztria Főhercege, Erdély Nagyfejedelme és a Székelyek Ispánja, Kegyelmes Asszonyunk. Tekintetes és Nagyságos, Egregius (Kiváló), Nemes és Agilis, Nekünk tisztelendő és jóakaratú testvéreink, üdvözletünket és a királyi kegyelem gyarapodását kívánjuk!
A Magyarországból, Máramaros vármegyéből származó, Petrus Dud, más néven Dolha személyleírását, aki Szállya János feleségével, Frundzilla Vaszilia feleségével együtt elszökött – akit bigámia bűntette miatt üldöznek – csatoltan megküldjük. Elrendeljük Kegyelmeteknek, hogy a folyó év június 6-án kelt udvari rendelet követelményeinek megfelelően az említett Petrus Dudot (más néven Dolhát) a gondjaikra bízott joghatóság területén szorgalmasan kerestessék meg, és ha megtalálják, kötelességük szerint vegyék biztos őrizetbe, majd az eredményről értesítsék a Királyi Guberniumot.
Ezzel maradunk Császári Felsége iránti kegyelmes odaadással.
Kelt az Erdélyi Nagyfejedelemség Királyi Guberniumától, Kolozsvárott, 1772. december 15-én.
M. Joseph Comes ab Auersperg (Auersperg József gróf)
G. Lazar (Lázár G.)
________________________________________
IMG-0031
1773. április 27
Személyleírás
Papp György, származási helye a székely Dicsőszentmárton mezőváros, 38 éves. Eredetileg nem egyesült görög rítusú („szakadár”), de később római katolikussá lett. Közepes termetű, haja, bajsza és szeme fekete, arca hosszúkás, kreol és vékony. Jobb kezén és lábán sebhely, és a mellkasán is visel egy hegnyomot. Kék színű ruhát hord. Katona volt néhai Ferdinánd főherceg gyalogezredében, onnan leszerelték, és a kolozsvári várba (vagy katonai parancsnoksághoz) rendelték. Beszéli a rác (szerb), oláh (román), német és magyar nyelveket.
________________________________________
A dokumentum érdekessége, hogy Papp György igazi poliglott (többnyelvű) személy volt, ami a korabeli Erdélyben és a Határőrvidéken nem volt ritka a katonaviselt emberek körében.

IMG-0033
1773. május 8-án.
Szent Királyi és Apostoli Felsége, Ausztria Archiduxa, Erdély Nagyfejedelme és Urunk, a legkegyelmesebb Asszonyunk nevében.
Tekintetes és Nagyságos, Nemes és Vitézlő, Nekünk tisztelendő és jóakaró Testvéreink! Üdvözletünket és a Királyi kegyelem előre bocsátását!
Jelentette ezen Királyi Guberniumnak Dézs (Dés) városának magistrátusa, miszerint Andreas (András) Isvány a maga többrendbeli tiltott cselekményei miatt a fiscus (kincstár) magistrátusi perbe fogta, de az ítélet kimondása előtt szökéssel kereste a menekülést, és azóta nem található.
Mivel az ilyen bűnös és ismeretlen állapotú emberek, akik titokban Erdélyben rejtőzködnek, az érvényes rendeletek ellenére tartózkodnak itt, a Guberniumot tájékoztatni kell az elfogottak nevéről, állapotáról és az elfogás módjáról.
Emiatt elrendeljük a Ti Tekintetességeteknek, hogy amennyiben az említett, korábban dési polgár, Isvány András a Ti kerületetekben felbukkanna, őt azonnal tartóztassátok le, tartsátok fogságban, és az elfogásról ezen Kormányzóságot haladéktalanul értesítsétek.
Ezzel Őszentsége, a Mi Felséges Asszonyunk kegyes akaratának tesztek eleget.
Kelt a Királyi Erdélyi Guberniumtól, Nagyszebenben (Cibinii), 1773. május 8-án.
A Kormányzó úr távollétében:
Gróf Bethlen Miklós (Nic. C. Bethlen)

I-120/ IMG-0078
Szent Császári Királyi és Apostoli Felsége, Ausztria Főhercege, Erdély Nagyfejedelme és a Székelyek Ispánja nevében!
Tekintetes és Nagyságos, nemkülönben Kiváló és Nemes, Serény Urak! Tisztelendő és jóakaratú testvéreink! Üdvözletünket és a királyi kegyelem gyarapodását kívánjuk.
Az Önök múlt év, 1772. december 2-án kelt jelentéséből értesültünk arról, hogy Szebeni Györgyöt, aki az 1771-ben elkövetett rablás bűntársa volt, Moldvába menekülése után ott elfogták, és nála 700 forintot találtak.
Mivel a nevezett rablás kárvallottja, Boëronyssa [egy moldvai asszony] szintén moldvai, tanácsos és helyes lenne, ha Önök erről az elfogásról őt értesítenék. Továbbá küldjék el a rablásról és Szebeni György bűnösségéről szóló tanúvallomásokat a szükséges moldvai hatóságokhoz, hogy a károsult a lefoglalt 700 forintból kártalanítást kaphasson. Ennek megfelelően Önök ne mulaszthassák el a szerencsétlen, megkárosított Boëronyssát kioktatni és őt segíteni.
Így döntött Őfelsége kegyelméből. Kelt az Erdélyi Nagyfejedelemség kormányzóságától, Nagyszebenben, 1773. február 16-án, a Nagyméltóságú Kormányzó úr távollétében.
Bethlen Miklós gróf
Samuel Brukenthal (Brukenthal Mihály)

I-164
IMG-0128
A Szentséges Császári és Királyi Felség, Ausztria főhercege, Erdély nagyfejedelme és a székelyek ispánja nevében, legkegyelmesebb urunknak.
Tekintetes és Nagyságos, Kiváló, Nemes és Vitézlő testvéreinknek, kiket tisztelünk és kedvelünk: üdvözletünket és a Császári-Királyi [ügyek] gyarapodását kívánjuk.
Mivel a Kovásznáról származó Butka Mihály és a Dálnokról származó Fazakas Mihály – mindketten a szomszédos székekből valók és a Károlyi-ezred katonái – a méltóságos vezetőségtől kapott eltávozási engedélyük lejárta után sem tértek vissza zászlóikhoz; ezennel szigorúan elrendeltetik és meghagyatik, hogy nevezetteket szorgalmasan kutassák fel, kézre kerítésük esetén azonnal fogják le őket, és gondoskodjanak a legközelebbi katonai parancsnoksághoz való szállításukról, amint azt kötelességüknek tartják, és ettől ne térjenek el.
Ilyen eljárás mellett Őszentséges Felsége kegyelmes jóindulata megmarad.
Az Erdélyi Főkormányszék elnöke nevében, Nagyszebenben, az elnök távollétében, 1773. augusztus 17-én.
Gróf Teleki László
elnökhelyettes

I-120

IMG-0093
Kimutatás (Consignatio)
Azon bármely nemzetiségű és társadalmi állású jövevény egyénekről, akik az 1767. évtől kezdődően ebben a Székben, illetve Mezővárosban állandó lakhelyet létesítettek.
________________________________________
A táblázat oszlopfejlécei
Annak a birtoknak (helységnek) a neve, ahol lakik A jövevény neve Nemzetisége és jogállása Az év, amikor érkezett

Kimutatás
Azon mindenféle állású és nemzetiségű egyéneknek, akik 1767-től kezdődően a Székből elszöktek, az adott évig bezárólag.
A gazda/birtokos neve A szökevény neve A szökevény nemzetisége A szökés éve
(Nomen Possessoris) (Nomen Profugi) (Natio Profugi) (Anno profugi)
[Alsó megjegyzés:]Hogy egyetlen pillantással megállapítható legyen, hányan szöktek el az egyes nemzetiségekből és bármely helyről, minden gazda esetében külön-külön meg kell határozni a szökevényeket: elsőként a magyar vagy székely, másodszorként a német, harmadszorként az oláh (román), végül pedig a többi nemzetiséghez tartozókat.

I-174
IMG- 0132
Szent Császári Királyi és Apostoli Felséged nevében. Francisci úrnak, a tanácsos biztosnak, kegyelmes Asszonyunk [Mária Terézia] nevében.
Tekintetes és Nagyságos, nemkülönben Kiváló és Nemes Ügyintézők, tisztelendő és becsülendő Testvéreink!
Üdvözletünket küldjük és a királyi kegy növekedését! Miután Miske József báró úr titkára útján jelentette, hogy két szökött szolgáját körözni és elfogni kívánja, a Kormányzóság – a nevezett báró úr szállásáról a mai napon megszökött szolgák pontos személyleírása alapján – elrendeli:
Szorgalmasan nyomoztassanak az említett szökött szolgák után a saját kerületükben. Amennyiben sikerül rájuk akadni, gondoskodjanak az őrizetbe vételükről, és a sikeres elfogásról haladéktalanul tájékoztassák a Királyi Kormányzóságot. Ezt tegyék meg.
Felséged jóindulatú válaszát várva maradunk tisztelettel.
Kelt: [olvashatatlan helyszín], május 6-án, 1774-ben.
A Királyi Kormányzóság szolgálatában.

Méltóságos báró Miske József guberniumi főkincstárnok két megszökött szolgájáról.
Az egyik neve Szent Jobi László, a nemes Hunyad vármegyei Alpestes birtokról származik, nemes szülőktől született. Körülbelül 17 éves, arca fehéres, szemöldöke és haja feketés, melyeket eléggé hanyagul hord, szeme világa sárgás, beszéde éretlen és lágy; a helvét hitvallást (református vallást) követi.
A másik neve Piczek, másképpen Boda Gábor, kolozsvári illetőségű, tekintetes báró úr jobbágyi állapotú szolgája, szintén körülbelül 17 éves. Végtagjai hosszúak, álla és pofacsontja feltűnően kiálló, arca sötétebb tónusú. Öltözete: zöld színű posztótunika, karmazsinvörös öv, fehér sárgaréz gombokkal kivarrva. Továbbá vörös posztómellényt, sárga posztónadrágot visel karmazsinvörös szegéllyel; süvegük is hasonló posztóból készült, csizmát hordanak. Ezenkívül rendelkezik új, kék színű németes ruhákkal is, amelyeket a szolgák esős időben szoktak viselni. Mindketten értenek latinul, mivel Kolozsvárott a szintaxist (középiskolai nyelvtant) kitanulták.
________________________________________

IMG-0135
Szent Császári Királyi és Apostoli Felsége, Ausztria főhercege, Erdély királya és a székelyek ispánja, a mi legkegyelmesebb asszonyunk nevében!
Tekintetes és Nagyságos, Nemes, valamint Vitézlő Urak, nékünk tisztelendő testvéreink és jóakaróink! Üdvözletünket és az égi kegyelem gyarapodását kívánjuk!
A Magyarországgal szomszédos Borsod vármegyei Csatt helységéből való Takács (Gyövés) János felesége, Zitta Krisztina, hátrahagyva hitvesi hűségesküjét, férjét álnok módon elhagyva, a folyó év március 13-án férje egyik társával – aki takácsmesterséget folytat – elszökött. A hír szerint a Nagyfejedelemségbe (ti. Erdélybe), nevezetesen Brassó (Corona) városába menekültek.
Mivel ezen Kormányszékhez Borsod vármegye alispánja útján megkeresés érkezett mindkét személy gondos felkutatása és nyomozása végett a mellékelt személyleírás alapján, jelen iratunkkal meghagyjuk Kegyelmeteknek: a nevezett asszonyt és a vele elszökött társát szorgalmasan és igyekezettel kerestessék meg. Amennyiben akár együtt, akár külön-külön kézre kerülnének, haladéktalanul adják őket nyilvános őrizetbe, a Kormányszéket pedig tájékoztassák a fejleményekről.
Ezzel Legszentebb Felsége kegyelmes jóindulatában maradunk. A Királyi Erdélyi Főkormányszéktől, Nagyszebenben, 1774. június 7-én.
A Kegyelmes Kormányzó úr távollétében.
[Aláírás: M. Bethlen]

A szökevények:
Kotur Mihálly, Zollyom Vármegyéből Radványi származású, mintegy huszon hét esztendős, magass szál Legény, barna, barna fekete nyírott rövid hajú, sok apró himlőhelyek az orczáján, elmenetelekor fekete gubában, kék Dolmányban, Veress Lajbiban, kék nadrágba járt, tótul beszél, Lutherany Vallásu, Takáts Legény.
Az Asszony
Zita Christina, mintegy huszon nyolcz esztendős, magass, barna, fekete szemű szemöldökű, kerek piros sima képű, mind kéz keze apró sömöllyökel [szemölcsök] rakva, lájbija kettő egyik hamu szín, másik kék, szoknáyja egyik zöld kamellós, másik kék színű, selyemtarka kendője, kék debreczeni, Rókáss Mentéje, Magyar, Német, Oláh és Tót nyelveken beszél, Kálvinista Vallásu. 13 Martij együtt szöktenek Csattról.

IMG-0165
Szent Császári Királyi és Apostoli Felsége, Erdély Nagyfejedelemsége és a Székelyek Ispánja, a mi legkegyelmesebb Urunk nevében!
Tekintetes és Nagyságos, valamint Egregius és Nemes Testvérünk, tisztelendő és jóakaró üdvözletünk és a Királyi Kegyelem növekedése!
A Belső-Szolnok vármegyében tartózkodó Balogh Sámuel alázatos folyamodványt terjesztett elő a Királyi Kormányszékhez, melyben előadta, hogy a nemes Betze Lajos, aki akkoriban az említett Belső-Szolnok vármegyében lakott, tőle csalárd módon, kölcsön címén száz forintot vett fel. A pénz felvétele után nem sokkal az említett vármegyéből elszökött, maga után semmiféle javakat nem hagyva, amelyekből a hitelezőt kártalanítani lehetne.
Mivel az említett folyamodó ebben az ügyben a Királyi Kormányszék segítségét kérte, a Kormányszék utasította Belső-Szolnok vármegye tábláját (törvényszékét), hogy segítse a folyamodót jogos követelésének érvényesítésében, illetve abban az esetben, ha a panaszlott fizetésképtelen lenne vagy a folyamodó állítása szerint elszökött volna, tájékoztassa a Kormányszéket a nevezett adós, Betse állapotáról.
Az említett tábla jelentette, hogy a nevezett Betze Lajos az adott vármegyéből eltávozott, és semmiféle hátrahagyott vagyona nincs. Mivel tehát az elégtételnek más módja nem maradt, mint hogy az említett Betse Lajos, bárhol is találják meg, mint nyilvánvaló csaló, ellenszegülő és vagyon nélküli szökevény elfogassék, a Királyi Kormányszék úgy döntött, hogy az Önök kegyességére (hatáskörére) is rábízza: a többször említett Betse után a megfelelő helyeken szorgalmasan nyomozzanak, és ha megtalálható, gondoskodjanak a törvény szerinti fogságba vételéről. Az említett Belső-Szolnok vármegyei Széknek (Tabula), valamint a folyamodó Balog Sámuelnek az ügy állásáról adjanak tájékoztatást, és a károsultnak a dolog természetének megfelelő kártérítést nyújtsanak. Amennyiben ez megtörténik, Ő Szent Felsége továbbra is kegyesen jóindulattal marad (irántuk). Az Erdélyi Nagyfejedelemség Királyi Kormányzóságától. Nagyszebenben, 1774. november 11-én.
L.B. [báró] Brukenthal s.k.
Névery Ádám s.k. helyettes”
S. Háromszék (Sepsiszék/Háromszék részére)

IMG 0008
1775. május 2-án.
Őszentsége, a Császári-Királyi és Apostoli Felség, Ausztria főhercege, Erdély nagyfejedelme, a székelyek ispánja, a mi legkegyelmesebb Asszonyunk nevében.
Tekintetes és Nagyságos, nemes és vitézlő Atyánkfia, tisztelt és jóakarónk! Üdvözletünket és kegyelmünket!
A királyi ügyek gyarapodására! Két zsidót, akik csalást követtek el, a jelen év január végén az alsó-magyarországi püspöki városban, Pécsett értek tetten. Ott egy megkárosított kaposvári kereskedő feljelentése alapján el kellett volna fogni őket, ám lovaikat, szekerüket és kocsisukat hátrahagyva elszöktek. Legszentségesebb Felsége elrendelte, hogy e Nagyfejedelemségben szorgalmasan nyomozzanak utánuk, és ha megtalálják őket, fogják el, az eredményről pedig tegyenek alázatos jelentést.
Ennélfogva [Kegyelmednek] szigorú kötelessége, hogy a mellékelt leírás alapján felismerhető személyeket kerülete minden helységében szorgalmasan és szigorúan kerestesse meg, kézre kerítésük esetén vesse őket biztonságos őrizetbe, és az eredményről a Királyi Guberniumnak (Kormányszéknek) a lehető leggyorsabban tegyen jelentést. Így cselekedjék.
A fent említett Legszentségesebb Felség kegyelmes jóindulattal marad [irántad].
Az Erdélyi Nagyfejedelemség Királyi Guberniumától. Szebenben, 1775. május 2-án.
Ad(oniam) Sorg. Andr(eas) Bajtay

Egyik: közép szárú magasságú kerek ábrázatú fejér képű fekete szemöldökű, hasonló szakállú, fő mint egy 25 esztendős barna szőrű vékony Német dolmányban, vad bunda-bőr fejér prémmel s béléssel vagyis róka mállal meg bélelve, Német nadrágban fordult el.
Másik: is közép szárú termetű gömböly vörös képű borotvált vörös szakállú Ezen is int egy 25 esztendős világos barna Német dolmány barna sötét (?) bundában fekete prémmel Német nadrágban fordult el.

I-338
IMG-0331
Őszentsége, a Császári és Királyi Apostoli Felség, Ausztria Főhercege, Erdély Fejedelme és a Székelyek Ispánja, a mi legkegyelmesebb Asszonyunk nevében!
Tekintetes és Nagyságos, Kiváló Nemes és Vitézlő testvéreinknek, akiket tisztelünk és akik iránt jóindulattal viseltetünk, üdvözletünket és a Császári-Királyi Kegyelem gyarapodását kívánjuk!
Egy bizonyos csavargó oláh, Petru Csingo, más néven Szávu Bugyi személyleírását küldjük meg Önöknek, akit itt, Nagyszebenben egy kereskedelmi bolt feltörésén értek tetten, és akit katonai szökevényként azonosítottak. Ezt azzal a rendelkezéssel küldjük meg az Önök kerületébe, hogy a fent említett szökevényt mindenütt szorgalmasan kerestessék, és ha kézre kerítik, adják őrizetbe. Erről az esetről pedig haladéktalanul tegyenek jelentést e Királyi Guberniumnak a további intézkedések végett.
Ezzel Őfelsége iránti hűségükben és jóindulatukban megmaradunk. Kelt az Erdélyi Királyi Guberniumból, Nagyszebenben, 1777. február 25-én.
Bethlen Miklós

IMG-0347
Szent Császári és Királyi Apostoli Felsége, Ausztria főhercege, Erdély nagyfejedelme, a mi legkegyelmesebb asszonyunk [Mária Terézia] nevében.
Tekintetes és Nagyságos, nemes és vitézlő, népünk által tisztelt és kedvelt Testvérek! Üdvözletünket és a Császári-Királyi kegyelem növekedését kívánjuk.
Egy erdélyi ifjú, Nagy János személyleírását küldjük meg, aki úrnőjétől, az özvegy Bibits magyar tanácsosnétól különféle ingóságokat és pénzt tulajdonított el, majd szökéssel próbált menekülni. Ezt azzal a rendelkezéssel küldjük, hogy a fent leírt ifjút mindenütt szorgalmasan kerestessék, és amennyiben kézre kerítik, adják őrizetbe, az eredményről pedig tegyenek biztos jelentést. Ezzel Szent Felsége iránti hűséges engedelmességüket bizonyítják.
Kelt az Erdélyi Nagyfejedelemség Guberniumától, Nagyszebenben, 1777. május 10-én.
Bethlen Miklós (s.k.)

Személyleírás
Egy körülbelül 27 éves erdélyi fiatalember, név szerint Nagy János, amint azt a kántorjánosi (vagy kántor-beéli) tisztelendő minorita atyáktól kapott levelei mutatták, ahol az elmúlt 10 hónapban szakácsként tevékenykedett. Beszéli a magyar és az oláh (román) nyelvet. Magas termetű, testalkata kissé vézna. Kék ruhát visel, amit népiesen kaputnak hívnak, levágott szélű kalapot és az erdélyiek által használt báránybőr süveget hordott, olykor pedig viaszos vászonból készült köpönyeget.
Ez az ember Erdélyből távozott. A lopást 1777. április 27-én követte el a nemes özvegy Bíbitsné Margit asszony, tanácsosné udvarházában. Mintegy 277 rajnai forint készpénzt tulajdonított el. Ebben az összegben az aranypénzek között volt 44 arany, melyek közt egy kétszeres Lipót császár-féle arany is volt; a pénz többi része főként húszasokból állt. Továbbá egy vörös selyemerszényben volt 4 arany negyed-pénz, egy aranygyűrű, egy Mária Terézia-féle egygarasos nagyságú érme (melyet betegségből való felépülése utáni hálaadásként vertek), valamint néhány kisebb, nem túl értékes gyűrű. Volt nála egy ezüst emlékérem is XIV. Kelemen pápától, melynek egyik oldalán a pápa, a másikon a tanítványai lábát mosó Krisztus képe látható, mérete egy birodalmi talléréhoz hasonló. Elvitt még 4 selyemövet, három kisebb értékűt, valamint különféle ezüstdarabokat és ezüstgombokat egy fekete zárral ellátott bőrszütyőben.
Az okozott kár mérsékelt becsléssel összesen 300 rajnai forintot tesz ki. Volt nála egy puska és egy bot is. Látták az úton az (Maros) Illye nevű falu felé, Déva közelében (korábban azt mondta, hogy Hunyad vármegyébe akar menni).

IMG-0350
Szent Királyi és Apostoli Felsége, Ausztria főhercege, Erdély nagyfejedelme és a székelyek ispánja, a mi kegyelmes urunk nevében.
Tekintetes és Nagyságos, Kiváló és Nemes Híveink, Tisztelt és Kedvelt Fiaink, üdvözletünket és csorbítatlan királyi kegyelmünket küldjük nektek.
Ezennel megküldjük a mellékletben azon különböző tárgyaknak, ékszereknek, valamint arany-, ezüst- és rézpénzeknek a jegyzékét, amelyeket egy bizonyos, a székely székben, Marosszéken, Székelykirályfalván lakó, Wolf Vidal nevű zsidótól loptak el ismeretlen tolvajok. A bűncselekmény az elmúlt május hónap 13. napján, az éjszaka mély csendjében történt, az említett zsidó lakóházának ajtóit feltörve.
Ezzel a paranccsal a Királyi Gubernium (Kormányzóság) felszólítja Önöket, hogy minden alárendelt helyi hivatalnokuk útján éber figyelemmel kerestessék és nyomoztassák le az ellopott javakat. Amennyiben a tárgyakat megtalálják, azokat helyezzék zárlat (szekveszter) alá; azokat pedig, akiknek a kezén a lopott holmit találják, vegyék őrizetbe. A nyomozás eredményéről bárhol is járjanak sikerrel, tegyenek jelentést a Királyi Guberniumnak.
Egyebekben maradunk királyi kegyelmünkkel Önök iránt. Kelt a Királyi Guberniumtól Nagyszebenben (Trans-Sibinii), 1777. június 8-án.
M. Bethlen
Specificatio
Azon Portékákról, melyeket itten Maros Széken Sz. Királyon egy Judati Farkas nevü lakosnak házából egy nagy ládában tolvajra ezen folyó Majus holnapnak tizenötödik napján éjszaka elvittek, elvivén a ládát közel a falun kívül. Summa: 2224, 28 ft.
________________________________________

RENDELETEK

Emlékeztető (Pro Memoria)
Az Egészségügyi Bizottság folyó év február 11-én közölte a Guberniummal (Kormányszékkel) azon királyi leirat kivonatát, melyben Őfelsége úgy rendelkezik, hogy:
- a határok áthágóit egészséges (járványmentes) időszakban 70 forint büntetéssel,
- gyanús időszakban tetszőleges testi fenyítéssel és pénzbüntetéssel,
- amennyiben pedig fertőzött helyen jártak, akár halálbüntetéssel is sújtsák.
Egy másik, március 30-án kelt és szintén a Guberniummal közölt királyi leirat erejénél fogva a szabályszegőktől beszedett pénzbírságokat a következőképpen kell felosztani:
- egyharmad rész az illetékes vármegyei (tartományi) tisztviselőket illeti,
- a fennmaradó kétharmad részt pedig a jelen Egészségügyi Bizottság kancelláriájának kell kifizetni a bírósági költségek fedezésére.
Mivel azonban mind e rendelkezések vétele előtt, mind utána különböző szabályszegőket fogtak el, akiket a tartományi tisztviselők a büntetés kiszabása végett kiadattak ugyan, de a kiszabott büntetés ténylegesen nem lett befizetve a kancelláriának. Szükségesnek látszott e tekintetben ismételten jelezni a kormánynak, hogy az ügyben érintett hivatalnokokat a legfelsőbb szándék végrehajtására komolyan figyelmeztessék.
E célból mellékelve van a törvényszegők névsora is, amelyből kiderül, kiket kell megbírságolni; félő ugyanis, hogy a meghatározott büntetések további halogatása alkalmat ad az újabb kihágásokra.
1762. november 9, Nagyszeben

I-011/IMG-0048

1771. január 31.
Szent Császári, Királyi és Apostoli Felsége Magyar Királyi Helytartótanácsától...
Nekünk, gróf Batthyány Józsefnek és Pálnak... Nascho Jánosnak...
Tekintetes és Nagyságos, valamint Kiváló Nemes és Agilis Uraknak!
Testvéri tiszteletünk és jóindulatunk. Üdvözlet és kegyelem...
A Császári és Királyi [hatalom] gyarapítására, a folyó év január hónapjának 16. napján kiadott kegyelmes rendelet erejénél fogva... ez minden bizonytalanság nélkül bevezetésre kerüljön. Ugyanis az Örökös Német Tartományokban a katonai összeírást (sorozást) oly kegyelmesen rendelték el, hogy a jövőben a Magyar Királyságba, az Erdélyi Nagyfejedelemségbe vagy a Bánságba a katonai összeírás alá eső alattvalóknak tilos a kivándorlás, hacsak nem biztosíték ellenében, vagy élelmezés céljából, meghatározott időre, az elöljárók tudtával és az erről szóló feljegyzés (engedély) birtokában teszik azt.
Kívánatos, hogy [e rendeletet] mindenhol betartsák, és a Ti joghatóságotok alá tartozó kerületben élő minden rendű és állapotú emberrel közöljék... tisztelettel intve a Nemességeteket is, hogy a jövőben senki ne mulasztja el: aki az összeírás elől az Önök területére érkezik, és nem rendelkezik az elöljárói által kiállított megfelelő igazolással (legitimációval), azt fogják el és szökevényként kezeljék. Ez a kötelezettség változatlanul fennáll...
(Pecsét helye)
Gróf Csáky Lipót (saját kezűleg)
Báró Meskó József (saját kezűleg)

IMG.0050
1770. dec. 10.
Szent Császári Királyi és Apostoli Felsége, Ausztria Főhercege, Erdély Nagyfejedelme és a Székelyek Ispánja, a mi legkegyelmesebb Urunk nevében!
Tekintetes és Nagyságos Nemes, valamint Agilis Vándor, népünk tisztelt és jóindulatú testvére! Üdvözlet és a Szent Császári Királyi Felség kegyelme Önnek.
Mivel Németország vidékeiről számos családfő érkezik e Fejedelemségbe letelepedés céljából, a Legszentebb Császári Királyi Felség a múlt október 19-én és 30-án kelt kegyes udvari határozatok értelmében elrendelte, hogy a Királyi Gubernium gondoskodjon az ő szükséges és mindenre kiterjedő elhelyezésükről és segítésükről.
E kegyes parancsok következtében a Királyi Gubernium kötelességévé teszi Önnek, hogy jelentse: az említett családfők közül hányat és miképpen lehet elhelyezni? Továbbá, amennyiben közülük bárki az Ön joghatósága alá tartozó területre érkezne, a lehető legjobb módon gondoskodjon arról, miként helyezhetők el ők kényelmesen mind a közjó, mind a magánszemélyek, mind pedig maguk a jövevények előnyére; s minderről tegyen jelentést a Guberniumnak.
Ezt cselekedvén, a Legszentebb Császári Királyi Felség kegyelmében marad.
Kelt a Királyi Guberniumból, Szebenben, 1770. dec. 10. napján.
Báró Bánffy János

Történelmi kontextus: A „Theresiánus” telepítés
A rendeletek célja: Az 1770. október 19-én és 30-án kelt határozatok közvetlen előzményei a birodalmi szintű népességpolitikai törekvéseknek. Az udvar a hétéves háború (1756–1763) utáni elnéptelenedett és gazdaságilag meggyengült területeket – köztük a Bánságot és Erdélyt – kívánta feltölteni adófizető, megbízható alattvalókkal.

1771

IMG 0058

1771. április 25.
Szent Császári, Királyi és Apostoli Felsége, Ausztria főhercege, saját jutalmának fejedelme és a székelyek ispánja, a mi legkegyelmesebb urunk nevében.
Tekintetes és Nagyságos, Kiváló, Nemes és Vitézlő Karok és Rendek, nekünk tisztelendő és kedvelt testvéreink! Üdvözletünket és császári-királyi kegyes jóindulatunkat küldjük!
Őfelsége elé terjesztették és kellő módon jelentették azokat az adatokat, amelyeket ezen Nagyfejedelemségben [Erdélyben] történő szökések kapcsán a tisztelendő székely adószedő gyűjtött össze. Őfelsége a múlt júniusban kiadott királyi határozat útján kegyelmesen elrendelni méltóztatott, hogy mivel a szökések fő oka a birtokosok jobbágyaikkal szembeni kemény bánásmódja, a Kormányzótanács (Gubernium) útján királyi névben határozottan parancsoltassék meg: a földesurak és tisztviselőik visszaéléseit tartsák szemmel. A beérkező feljelentéseket, vagy ha ilyen gyanú merül fel, alaposan vizsgálják ki, a bűnösöket érdemük szerint büntessék meg, és az eredményről időről időre tegyenek jelentést a Kormányzótanácsnak.
Értsék meg ezen méltányos rendelkezés alapján mások is, hogy a továbbiakban ehhez a legszigorúbban alkalmazkodniuk kell; tudják meg, hogy akik az ilyen visszaéléseket elhallgatják vagy azokkal összejátszanak, azok a császári-királyi neheztelés mellett hivatali büntetésre is számíthatnak.
Secundo: Továbbá igen gondosan ügyeljenek a következőkre: a szökések okai között vizsgálják meg, hogy a kivándorlás a földesúr vagy tiszttartója okozta igazságtalanság, az általuk keltett félelem, vagy a kettős szolgálat (servitium duale) miatt történt-e. Ezekben és hasonló esetekben ki kell nyomozni az okokat, amelyek miatt a földesúr vagy tisztviselője a visszaélést elkövette, és meg kell nézni, hogy a szolgálat, amely elől a jobbágy elmenekült, a törvények és magasabb rendelkezések értelmében elvárható szokásos robot-e, vagy a követelésekkel túllépték-e a jogszabályi kereteket. A megállapított tényeket röviden, de kellő részletességgel táblázatokba foglalva vagy jelentésekhez csatolva kell a Kormányzótanácshoz felterjeszteni. És:
Harmadszor: Szigorúan elrendeltetik, hogy ha az adott kerület lakói közül valaki az adó megfizetése előtt szökött el, az adót a szökevény hátrahagyott ingóságaiból és értékeiből kell behajtani.
Negyedszer: Ahol a szökevények telkei és házai elhagyatottan állnak, vizsgálják ki az okát, miért nem találtak rájuk új lakót, és jelentsék a Kormányzótanácsnak. Mivel a szökevények által hátrahagyott telkek úrbéres (koloniális) teleknek minősülnek a korábbi legfelsőbb rendeletek szerint, ekként is kell kezelni őket: azok elidegenítése vagy a telek jellegének megváltoztatása előzetes engedély nélkül nem történhet meg. Végezetül mindezt teljes buzgalommal, hogy a Szökevények Táblázata az azokból korábban felolvasott és kinyilvánított magyarázatok szerint, az előző rendeletekben megszabott határidőkre a Királyi Guberniumnak pontosan bemutattassék. Továbbá:
Ötödik pont: Hogy Őszentsége [az Uralkodó] kegyelmesen észrevette az említett Szökevény-táblázatokban, miszerint némelyek híre szerint a szomszédos tartományokba vándoroltak ki, jóllehet kenyerük elfogyván, nem szenvedtek-e szükséget a szükséges élelemben, és a megélhetés keresésére irányuló alkalom sem volt-e annyira beszűkülve, hogy valakinek csak ezen okból el kelljen hagynia szülőföldjét. Ezért az Ország kegyessége [az Uralkodó] megparancsolta, hogy ezen Királyi Gubernium e tekintetben bőségesebb tájékoztatást szerezzen: a hanyatlásnak indult adózóknak az uradalom részéről nyújtassék segítség, a végszükségbe jutottakat pedig az uradalom felügyelete alatt házi dolgaik gondozására és birtokaik művelésére szorítsák rá. Ennélfogva, megértvén ezen Legfelsőbb Akaratot, [a címzett] kötelessége lesz – amennyiben szükségesnek ítéli – a gazdasági helyzetre és a kerületek ismeretére alapozott véleményét és tájékoztatását egy hónapon belül a Királyi Guberniumnak benyújtani. Mivel pedig:
Hatodik pont: A Királyi Guberniumnak az is érdekében áll, hogy tudja, milyen állapotúak a menekülő szökevények, ezért szintén szükséges lesz minden egyes szökevény állapotát – tudniillik, hogy al-lakos (sub-inquilinus) vagy házas zsellér (inquilinus), s hogy régi vagy új zsellér volt-e – mellékelni. Általánosságban pedig, mivel a fentebb felsoroltakból ez alkalommal is nyilvánvalóvá válik, mekkora gonddal parancsolja meg Őszentsége a szökések megelőzését, [a címzett] emlékezetében kell tartania, hogy ezen szándéknak megfelelő szorgalmat és igyekezetet fordítson a kivándorlások összeírására és visszaszorítására. Így tehát nemcsak a földesurak vagy tisztviselőik elleni panaszokat, hanem általánosságban a szökés mindenféle okát és indítékát – bármilyenek legyenek is azok – az Istennek és Fejedelemnek tartozó hűséggel, hamisítatlanul és őszintén össze kell írni. Ahol pedig szükségesnek látszik, ne csak a menekülő egyszerű elbeszélésére hagyatkozzanak, hanem tanúkat, valamint a földesurakat vagy az uradalmi tisztviselőket is hallgassák meg és szembesítsék azokban az esetekben, amikor a szökés vétke rájuk hárulna. Így a szökési okok valódiságát ne csak felületesen, hanem alaposan, azzal a figyelemmel kutassák és fejtsék ki, amelyet egy a Fenséges Udvar által a legfontosabbak közé sorolt ügy megkíván.
Ezt cselekedvén [a címzett] Őszentsége királyi kegyében bízhat. Őfelsége hálás [hivatala?].
Nagyszeben (Cibinii), 1771. április 25.
B. Andreas Bajtay

IMG-0071
1771. május 31.
Szent Császári Királyi és Apostoli Felsége, Ausztria Főhercege, Erdély Nagyfejedelme és a Székelyek Ispánja, a Mi legkegyelmesebb Asszonyunk nevében.
Tekintetes és Nagyságos, Nemes, valamint Vitézlő Urak, Tisztelendő Testvéreink és Jóakaróink! Üdvözletünket és kegyelmünket ajánljuk!
Kellemetlen hírek jutottak el a Kormányzósághoz, miszerint nemcsak bizonyos küldöttek szöktek be Moldvából és Havasalföldről a tiltott hegyi ösvényeken keresztül ebbe a Nagy Erdélyi Fejedelemségbe, és már mind a szubalpesi helyeken, mind más kerületekben titokban kószálva különféle ígéretekkel és tetszetős rábeszélésekkel próbálják a lakosokat az említett tartományokba való kivándorlásra csábítani; hanem ugyanezen tartományokból rablók és latrok is csapattestekben nemcsak megjelentek a határokon, de már több helyen erőszakoskodásba és fosztogatásba is kezdtek.
Ami tehát az előbbit illeti, hogy e veszélyes törekvéseknek idejekorán gátat szabjunk, a Kormányzóság szükségesnek látta Önöknek szigorúan és határozottan meghagyni, hogy megbízható és ügyes emberek által – felajánlva egy bizonyos összegű pénzbeli jutalmat is – szorgalmasan kutassák fel e küldöttek nyomait. Mindent kövessenek el azok elfogása érdekében, akiket fel lehet kutatni, és tegyenek meg minden óvintézkedést, nehogy bármi módon elmenekülhessenek. Az elfogottakat szigorú őrizetbe véve azonnal tájékoztassák a Kormányzóságot. E célból, ha Önöknek katonai segítségre lenne szükségük, azt vagy a helyben állomásozó, vagy a Határőrségtől megkapják a Főhadi Parancsnokság útján, melyet a Kormányzóság már utasított erre. Ugyanakkor éberségüket terjesszék ki arra is, hogy ha a tartományi lakosok közül bárki ezen emisszáriusokkal összejátszana, azokat is fogják el és helyezzék biztonságos őrizetbe.
Hasonlóképpen, ami a másodikat illeti: azon túlmenően, hogy a Főhadi Parancsnokság már felkérést kapott, hogy az ilyen erőszakos betörések és a lakosságot érő károk ellen a határőrizet növelésével, különösen a hegyi ösvényeken, a közbiztonságról minden módon gondoskodjon, az Önök feladata is lesz, hogy a tartomány részéről minden éberséget tanúsítsanak. Meg kell előzni a rablók betöréseit és az esetleges fosztogatásokat. Ennek érdekében elsősorban a szubalpesi kerületekben kötél általi halál és más legsúlyosabb büntetések terhe mellett ki kell hirdetni: egyetlen lakos se merjen a rablókkal bármilyen ürügy alatt, akár titokban, akár nyíltan összejátszani, velük társulni, nekik élelmet adni, vagy gonosz terveiket tanáccsal vagy segítséggel előmozdítani.
Sőt, mihelyt bármit megtudnak a szándékaikról, azt haladéktalanul jelentsék mind a saját polgári igazságszolgáltatásuknak, mind a legközelebbi katonai parancsnokságnak. Amennyiben pedig a katonai parancsnokságok igényt tartanak a lakosság segítségére a rablók betöréseinek visszaveréséhez vagy üldözésükhöz és elfogásukhoz, azt késedelem nélkül, a legnagyobb készséggel, hűséggel és buzgalommal kötelesek megadni.
Így cselekedjenek! Legmagasabb Isteni Felsége kegyelmesen megmarad.
A Királyi Erdélyi Nagyfejedelemségi Kormányzóságtól.
Szeben, 1771. május 31.
Auersperg s. k. Guvernáltor (Kormányzó)

IMG-0062
1771.június 5
"Sacrae Caesareae Regiae et Apostolicae Maiestatis Archiducis Austriae, Magni Principatus Transylvaniae et Siculorum Comitis Dominis... Clementissime Nobis...
Spectabiles ac Magnifici, Egregii ac Nobiles, itemque Agiles, Fratres nobis Observandi et Benevoli!
Salutis et Gratiae Regiae praementionem. Quia rursus Relatio de meditata Plebis in quibusdam Locis profugia, necessitatem imposuit Gubernio Regio, et mutua cum Intimata Regii Armorum Praefectura Commingentia, priores Ordinationes Annis superioribus de modis profugium impediantibus emanatas denuo iterandi..."
A tartalom összefoglalása magyarul
A dokumentum lényege a következő:
Címzés: A szöveg a vármegyei tisztviselőkhöz, nemesekhez és a székely székek vezetőihez szól.
Probléma: Jelentések érkeztek a Kormányszékhez, miszerint a nép (jobbágyság) bizonyos helyeken ismét szökésre, elvándorlásra készül.
Intézkedés: Hivatkoznak az 1768. május 15-i és július 18-i korábbi rendeletekre, amelyeket most megerősítenek. Szigorúan megtiltják, hogy bárki elhagyja lakóhelyét vagy elköltöztesse családját a hatóság engedélye nélkül.
Végrehajtás: Utasítják a helyi hatóságokat és a katonai parancsnokságokat, hogy fokozottan figyeljenek a határokra és az utakra. Aki a tiltás ellenére szökést kísérel meg, vagy ebben segédkezik, azt súlyos büntetéssel kell sújtani.

IMG-0068
1771. június 5-én.
Ő Szent Császári, Királyi és Apostoli Felsége, Ausztria Főhercege, Erdély Nagyfejedelme, a Székelyek Ispánja, Legkegyelmesebb Asszonyunk nevében!
Tekintetes és Méltóságos, Kiváló Nemes, valamint Vitézlő testvéri tiszteletre méltó és jóakaró [Urak]! Üdvözletünket és a királyi kegyelem gyarapodását kívánjuk!
A Királyi Gubernium nem fog mulasztást elkövetni azon ügyekben, amelyeket Önök terjesztettek fel a lakosok erdővágás és -tilalom miatt Havasalföldre történő átszökése kapcsán; a további üdvös orvoslás érdekében tanácskozni fogunk az Egészségügyi Bizottsággal és a Főhadi Kormányzósággal. Mindazonáltal addig is Önöknek szigorú kötelessége, hogy az adott körzet katonaságával folyamatos egyetértésben legyenek, és egyesült erővel, éberséggel tegyenek meg minden tőlük telhetőt a szökések megakadályozására. Ezen fáradozásaikért Őszentebb Felsége kegyelmes jóindulattal viseltetik.
Kelt Erdély Nagyfejedelemsége Királyi Guberniumától, Szebenben, 1771. június 5-én.
Gróf Auersperg József kormányzó

IMG-0066
1771. június 8.
A szöveg egy hivatalos rendelet (ordinatio), amely a menekültek (profugi) ingóságainak és ipari javainak kezeléséről szól az adóhátralékok rendezése érdekében.
A dokumentum szövege
Szent Császári Királyi és Apostoli Felsége, Ausztria főhercege, Erdély nagyfejedelme, a székelyek grófja, a mi legkegyelmesebb asszonyunk nevében.
Tekintetes és Nagyságos, Nemes, valamint Agilis Testvéreink, kiket tisztelnünk kell, üdvözletünket és a császári-királyi kegyelem gyarapodását kívánjuk!
Azon kegyes királyi rendelet értelmében, amely a menekültek összeírására vonatkozóan folyó év január 26-án kelt, majd a múlt április 25-én körözvényben kihirdettetett, a legutóbbi május 17-én a Guberniumnak (Kormányszéknek) megküldött újabb kegyes királyi válaszirat (rescriptum) tartalma szerint: Ő Császári Királyi Felsége elrendelte a korábbi szabályozás negyedik ponttal való kiegészítését és közzétételét.
Mivel a menekült zsellérek (inquisiti) ingóságai és ipari javai adóhátralékaik kiegyenlítésére szolgálnak az előző végső rendelkezés értelmében, a beküldött összeírásokban előfordulhat, hogy egyes menekültek ingó vagyona és ipari javai meghaladják a fennálló adótartozás jelentős összegét. Ezért azon ingóságok és ipari javak, amelyek az adó rendezése után fennmaradnak, a jövőben nem a menekült zsellérek földesurai által foglaltatnak le, hanem a legközelebbi vér szerinti vagy oldalági rokonoknak adandók ki.
Ezen utolsó királyi rendelkezést Önök a saját kerületükben mindenki tudomására hozzák, azt maguk is tartsák meg, és másokkal is tartassák meg. Őfelsége kegyelmesen így rendelte el.
Kiadva Erdély Királyi Guberniuma által Szebenben, 1771. június 8-án.
(Pecsét helye)
Halmágyi St..

IMG-0060
1771. június 12-én.
Ez egy 1771-es hivatalos latin nyelvű rendelet, amelyet az Erdélyi Királyi Gubernium (Kormányzóság) bocsátott ki Nagyszebenben. A szöveg lényege a közbiztonság helyreállítása és a fegyvertartás szigorú korlátozása.
Címzés: Őszentsége a Császári és Királyi Apostoli Felség, Ausztria főhercege, Erdély fejedelme és a székelyek ispánja, a mi legkegyelmesebb urunk nevében. Tekintetes és Nagyságos, Nemes és Vitézlő testvéreink, tisztelt barátaink, üdvözletünket és kegyelmünket küldjük.
Szöveg: A közjó növelése, a külső és belső nyugalom megőrzése, valamint a nép gonoszságának megfékezése érdekében a Királyi Gubernium elengedhetetlennek tartotta bizonyos intézkedések megtételét. Bár korábban már adtunk ki utasításokat a fegyverek begyűjtésére, tapasztalnunk kell, hogy egyes körzetekben a könnyelműség, az alárendeltek hanyagsága vagy elnéző magatartása miatt ezeknek nem szereztek érvényt.
Ennek következménye a legutóbbi jelentések szerint az lett, hogy a Moldvába menekülők az őket üldöző katonáknak fegyverrel mertek ellenállni, sőt, lövéseikkel többeket súlyosan vagy halálosan megsebesítettek.
Emiatt emlékeztetjük Önöket a korábbi rendeletekre, és ezennel pozitívan megparancsoljuk, hogy haladéktalanul gyűjtsék be a nép kezéből a fegyvereket, válogatás nélkül mindenhol. Ezeket egy biztos és zárt helyre kell elhelyezni, a listát pedig be kell nyújtani a Guberniumnak.
Kivételek: Csak a szőlőpásztorok, a mezei hajdúk, a földesurak kúriai szolgái és a vadászok (vadászat idején) tarthatnak fegyvert. Nekik is csak a földesúr felelősségére, pecséttel vagy jellel ellátott fegyver engedélyezett.
Figyelmeztetjük Önöket: ha a jövőben a menekülőknél fegyvert találnak, az adott körzet tisztviselőit hanyagságért felelősségre vonjuk és megérdemelt büntetésben részesítjük.
Kelt: Az Erdélyi Királyi Gubernium tanácsából, Nagyszebenben, 1771. június 12-én.

IMG-0073
A csatolt kép egy 18. századi, kézzel írt latin nyelvű dokumentumot tartalmaz, amely a fejléc és a dátumozás alapján Mária Terézia uralkodása idejére datálható. A szöveg kulcsszavai (például a „pro fugitivis” – a menekültekre vonatkozóan, és az „Edictum de 9a Martii 1764” említése az utolsó harmadban) arra utalnak, hogy ez a dokumentum a madéfalvi veszedelem (Siculicidium) utáni eseményekhez és a székely határőrség felállítása elől elmenekült lakossághoz kapcsolódik.
Sacra Regia Apostolica Maiestas Dominus Dominus noster Clementissimus...
(Nomine et auctoritate Comitatus Domini Domini...)
Spectabiles ac Magnifici, Egregii, Nobiles, item et Agiles, Fratres Nobis observandi et benevoli Salutem et omnis boni incrementum.
Posteaquam tantis viribus et datis de profugis plebe constitutum, tam haud assentandi, nec non de evitandis, quoque causis ad hanc profugiam impulsivis, Ordinationes Emissae omnino de imminenti sub... Apostolorum profugis superiorum temporum experientia palam fecerit, nihil adeo non sub ceteris ditionibus animum calamitatibus quoque fati afflictis fuerint satis superque docti, adpropriaque in gremium Patriae denuo redeundi incensi. Annis proxime elapsis, tum maximè in Medium hunc Francisci P... Ladislaus, illos maiori iam in domiciliis suis perseverantia adfuturos fore et usitatos cessante hinc huiusmodi suis lueritis utiles evadant in animum induxit.
Verum enimvero hos ipsos profugos vix in Domiciliis suis aliquantulum stabilitos, acceptique in illud Reditus, Continuatio tempus gratuite imbententis in ea materna Optima Sua Largitate indultis beneficiis et impartita Amnestia prorsus immemores, terga iterum vertere, solumque Patrium derelinquere coepisse, displicenter utique didicimus; in quibus ipsi hinc constabit ut oportune occurratur, praeter quod gravitas huius delicti palam severtat, post reiteratas publicationes, Neminem latere posse confideret, liberrimum pro Super Abundanti tamen erat nemo poena ignorantia semet exensare valeat, Patentale illud Edictum de 3-a Martis 1784. emanatum et non saltem adhuc verum, interim de etiam frequentius publicatum, quo profugi omnis...
...pro fugio deprehensi ad quinquennale, secunda vice ad decennale publicis laboribus damnari inseptur, autem tertia vice delicti ultimo laquei supplicio plecti, seductores verò sive in flagranti deprehensi et sufficienter convicti fuerint poena mortis laqueo identidem subeunda, haud secus complices quoque... ad hoc delictum consilio et opera concurrente, par mortis poena affici debeant, hac etiam vice Republicae decrevit. Interimque serio et districte D[omi]nis injungendo quatenus et tenorem eundem hujus radicti Ubilibet locorum praesertim vero in Districtibus sub-
alpinibus ad casam et distinetam omnium et singulorum Notitiam publicari atq[ue] signanter per Sacerdotes utriusque Ritus Valachicos infrequentiore Omnium Concione interpretari, horq[ue] utseriam ejus observantiam Auctoribus in culpamcons[it]is a legum hujus transgressione deterreant, ad constantem ea adversa ipsis sua legitima fidem servandam Cohortent[ur], seri[is] pariter Commoniti quat[enus] juxta sui quoq[ue] ex parte Omnia Adminicula quibus
plebem ad perseverantiam in Sedibus suis mansuram permoveri posse Autumant in medium adhibere haud quaquam intermittant.
Quia porro per Liberos profugos Congerronem ad tentantes motus plerumque Instinctos inveniri Mirat[ur] Gubernium, qui hoc fiat, quod licet iteratis Ordinatiobus Arma ab manibus plebeae conditionis hominibus adimi ademptaq[ue] ad locum Praetorii deponi in-
junctum esset, Rustici eadem iisdem prorsis fieriperiant [ur], quapropter D[omi]na in exuberantem fort[e] quorundam Conniventiam sedulo inquirant haud atq[ue] iterum a plebe Arma indistinctim Colligenda et ad Locum Praetorii penes Specificas singulor[um] individuar[um] ad quos illa pertinent Consignatione[m] quarum Authentica paria ad hujus Gubernialis
Archivum transponenda erant disponenda aliis quoque Campos custodibus in Servitio suo
Securitatem relinquenda disponant. Sic factus alioquin Suatty [Suas Majesty] Sacra benigne propensa manet.
E Regio Myri Bp[ttu]s Tran[silva]niae Gubernio Sibinjd. 19 Junij 1771
Auctor: Auersperg gubernator
________________________________________
Hivatalos Rendelet (1771. június 19.)
Címzés és Bevezetés:
A Szent Királyi Apostoli Felség, a mi legkegyelmesebb Urunk nevében... (A vármegyei urak nevében és tekintélyével...)
Tisztelt és Nagyságos, Kitűnő, Nemes, valamint Agilis testvéreink, akiket tisztelünk: üdvözletünket és minden jó gyarapodását kívánjuk nektek!
A helyzet leírása:
Miután a múltbeli tapasztalatok nyilvánvalóvá tették, hogy a szökött köznép visszatérése érdekében kiadott korábbi rendeletek és az elszökés okainak elkerülésére tett intézkedések ellenére sokan mégis elhagyták a hazát; az elmúlt években, különösen Erdélyben, az uralkodó abban a hitben élt, hogy a jobbágyok hasznosabbá válnak és állandó lakhelyükön maradnak, ha megszűnnek a panaszaik.
Azonban sajnálattal értesültünk arról, hogy ezek a szökevények, alighogy valamelyest megtelepedtek otthonaikban és részesültek a visszatérés kedvezményeiben, elfelejtkezve a Legkegyelmesebb Anya (Mária Terézia) jótékony amnesztiájáról, ismét hátat fordítanak és elhagyják a szülőföldet. Ennek megakadályozására, és mivel e bűncselekmény súlya a többszöri kihirdetés után senki előtt nem maradhat rejtve, az 1764. március 3-án kiadott (és azóta is érvényben lévő) pátens értelmében a következőket rendeljük el:
A büntetések:
Első szökés: Aki szökésen érhető, 5 év közmunkára ítélendő.
Második szökés: 10 év közmunka a büntetés.
Harmadik szökés: A bűncselekmény súlya miatt a büntetés kötél általi halál.
Csábítók (szökésre buzdítók): Akiket tetten érnek és bűnösségük beigazolódik, szintén kötél általi halállal lakoljanak.
Bűntársak: Azok, akik tanáccsal vagy tettel segítik a szökést, szintén halálbüntetést érdemelnek a közjót szem előtt tartva.
Végrehajtási utasítások:
Szigorúan meghagyjuk az uraknak, hogy ezen ediktum tartalmát mindenütt, de különösen a hegyvidéki (szubalpin) kerületekben mindenki számára világossá tegyék. Különösen a román ("valach") papok kötelesek mindkét rítusban (ortodox és görögkatolikus) a népes gyülekezetek előtt magyarul/románul megmagyarázni ezt, hogy a büntetéstől való félelem elrettentse a törvényszegőket, és hűségre buzdítsák őket. A papoknak minden eszközt meg kell ragadniuk, hogy a népet a helyben maradásra bírják.
Fegyverbegyűjtés:
A Gubernium (Kormányzóság) csodálkozik azon, hogy a szabadon kószáló szökevényeknél gyakran fegyvert találnak. Bár ismételt rendeletek születtek a fegyverek begyűjtéséről, a parasztoknál mégis maradhattak ilyenek. Ezért az urak vizsgálják ki a mulasztókat, és válogatás nélkül gyűjtsék be újra a fegyvereket a köznéptől.
A fegyvereket a megyeházán (Praetorium) kell elhelyezni, pontos jegyzékkel (név szerinti lajstrommal) együtt. E jegyzék hiteles másolatát a Gubernium levéltárába kell küldeni. Fegyver csak a mezőőröknél maradhat a biztonsági szolgálatukhoz.
Kelt az Erdélyi Királyi Guberniumtól Nagyszebenben, 1771. június 19-én.
Aláíró: Auersperg, kormányzó

IMG-0077
1771. június 19
A Szent Császári Királyi és Apostoli Felség, Ausztria Főhercege, Erdély Nagyfejedelme és a Székelyek Ispánja, a mi legkegyelmesebb Úrnőnk [Mária Terézia] nevében.
________________________________________
Tisztelt és Méltóságos, Kiváló, Nemes, valamint Vitézlő Testvéreink, kiket tisztelnünk kell és akik iránt jóindulattal viseltetünk! Üdvözletünket és a Királyi Kegyelem gyarapodását kívánjuk nektek!
Mivel a jelenkori, egyre gyakoribbá váló szökések (elvándorlások) körülményei úgy alakulnak, hogy az adózó oláh (román) népbe – legfőképpen annak igen állhatatlan természete és a lakóhely változtatásra való túlzott hajlama miatt – semmi bizalmat és biztonságot nem lehet vetni; ezért a szökések megakadályozására korábban már többször körözvényezett egyéb orvosságok mellett a Gubernium (Kormányzóság) ezt is hasznosnak ítélte:
Elrendeltetett, hogy minden kerületben, de különösen a szökéseknek inkább kitett havasalji vidékeken minden mágnásnak, nemesnek és birtokosnak hirdessék ki: kísérjék éber figyelemmel alattvalóik tetteit és cselekedeteit. Ha azt tapasztalják, hogy egyesek szökésen törik a fejüket, vagy gyanús gyülekezéseket tartanak, az ilyeneket ne csak a vármegyének, hanem a legközelebbi katonai hivatalnak is azonnal jelentsék be, hogy a szökevények szándékát időben meg lehessen akadályozni.
A Guberniumnak ezen rendelkezését ezúton komolyan meghagyjuk Önöknek, hogy azt a kellő módon hajtsák végre.
________________________________________
Így cselekedvén Őfelsége, a mi Asszonyunk kegyes jóindulattal marad Önök iránt. A Magyar Fejedelemség Királyi Guberniumából. Szebenben, 1771. június 19

IMG-0079
Egy 1771-es hivatalos rendelet az Erdélyi Guberniumtól (Kormányzóságtól), amely a szökött jobbágyok és a törvénytelen kivándorlás megakadályozásáról szól.

Szent Császári és Királyi Apostoli Felsége, Ausztria Főhercege, Erdély Nagyfejedelme és a Székelyek Ispánja, a mi legkegyelmesebb Asszonyunk nevében.
Tekintetes és Méltóságos, nemes és vitézlő Atyánkfiai, Nekünk tisztelt és jóindulatú Barátaink, üdvözletünket és a Császári Királyi Kegyelmet kívánjuk.
________________________________________
A tartalom összefoglalása
A szöveg arról rendelkezik, hogyan kell fellépni a lakosság körében tapasztalható gyakori szökések és engedély nélküli távozások ellen:
A szökés megakadályozása: A rendelet utasítja a tisztviselőket, hogy tegyenek meg mindent a "refugium" (menekülés/szökés) megállítására. A korábbi rendeletek értelmében senki sem hagyhatja el a birtokot vagy a lakóhelyét anélkül, hogy igazolná, hogy a családját vagy a munkáját nem hagyja el hanyagul.
Útlevél és engedélyek: Csak azok távozhatnak, akiknek érvényes, a földesuruk vagy a hatóságok által kiállított és a Gubernium által hitelesített útlevelük ("fultatorias") van.
Irányok: Külön említi a Magyarországra, a Bánságba, illetve a határon túlra, Moldvába vagy Havasalföldre ("partes Moldavicas, vel Valachicas") tartókat.
Büntetés és ellenőrzés: A katonai és polgári hatóságokat (Officiales) felszólítják a szigorú ellenőrzésre, a gyanús személyek feltartóztatására és az útlevelek vizuális ellenőrzésére.
Zárás és Dátum
...maradunk a Szent Királyi Felség Erdélyi Kormányzósága, Nagyszeben, 1771. július 23.

IMG-0081
Egy 1771-es hivatalos kormányzati utasítást tartalmaz:
„Legszentebb Királyi és Apostoli Felség, Ausztria Főhercege, Erdély Nagyfejedelme és a Székelyek Ispánja, a mi legkegyelmesebb Urunk nevében.
Tekintetes és Méltóságos, Előkelő Nemes, valamint Tisztelt és Megbecsült Agilis Testvéreink, üdvözletünket és királyi kegyelmünket küldjük.
Mivel a magyarországi menekültek és jövevények tekintetében az urak által benyújtott összeírásban észrevételeztetett, hogy az nem a legutóbb közölt minta szerint készült, továbbá a visszatérő menekültekről sem történt említés; emellett az urak elmulasztották feljegyezni a Szentlélek, Szentkatolna, Martonos és Lemhény helységekből származó menekültek hozzájárulását. A Sepsi Lisznyó mezővárosból való menekültek esetében pedig, bár a hozzájárulást feljegyezték, nem tüntették fel, hogy azt megfizették-e vagy sem, és azt sem jegyezték fel, hogy volt-e a menekülteknek ingatlan vagyonuk, s ha igen, azt ki vette át.
Ezért tehát elrendeltetik az uraknak, hogy az említett hibákat a jelen levél kézhezvételétől számított nyolc napon belül javítsák ki, és küldjék meg a Guberniumnak (Kormányszéknek). A jövőben pedig az ilyen jelentéseket a legutóbb közölt táblázat szerint állítsák össze, és a táblázat egyes rovatai szerint részletezzék a kifejtendőket. Ezzel az urak Őszentsége legfelsőbb parancsainak tesznek eleget. Kelt a Királyi Guberniumból.
1771. július 23.
[Alul:] Halmágyi Stephanum”

IMG-0094
Ez egy 1771-es latin nyelvű hivatalos irat, amely a bécsi Udvari Haditanács (Consilium Aulicum Bellicum) döntését közli a Háromszék széki táblabíróság panaszával kapcs olatban. A szöveg a katonai határőrvidék és a vármegyei lakosság közötti feszültségeket, valamint a járványügyi (egészségügyi) korlátozásokat tárgyalja.
Íme a magyar fordítás:
Megjegyzés
Megvizsgálva azon indokokat, amelyek Háromszék Szék táblájának jelentéséből erednek, és amelyeket a Méltóságos Királyi Gubernium orvoslás céljából júniusban terjesztett elő: a Legfelsőbb Hadiparancsnokság úgy találta, hogy az említett Tábla előterjesztése nélkülözi a megalapozottságot.
Ugyanis megkérdeztetvén az ügyben Kiss ezredes úr, akire Háromszék szék körzetében a határok felügyelete bízatott, azt jelentette: a vármegyén keresztül több helyen nyitott utak vannak, amelyeken bárkinek, aki átlépési szándékát jelzi, az átjárás rendszerint megengedetik. Emiatt feltételezhető, hogy a panasz mögött inkább az rejlik, hogy a tartományi lakosok sérelmezik a katonasággal közösen végzett határjavítási munkálatokat. Továbbá nehezményezik, hogy terményeik átvitelekor szigorú egészségügyi óvintézkedéseket kell betartaniuk.
Ami pedig a pásztorokat illeti, akik a nyájak áthajtásakor 24 vagy akár 36 órát is várakozni kényszerülnek: a veszélyes egészségügyi körülmények (járványveszély) miatt a közegészségügyi szabályokkal ellentétes, ellenőrizetlen érintkezés nem engedhető meg. Úgy tűnik, a panaszosok a teljes ellenőrzés eltörlését szeretnék. Mindazonáltal, ha az említett Tábla részéről az átjárás tiltása miatt továbbra is panasz merülne fel, célszerű lenne azt csak ott engedélyezni, ahol azt a Főméltóságú Gubernium már korábban is előírta.
A Legfelsőbb Hadiparancsnokság részéről szigorúan elrendeltetik a kölcsönös megértés és a jó harmónia fenntartása mindenki számára; ha ez kölcsönösen megvalósul, az ilyen jellegű felesleges folyamodványok elkerülhetőek lesznek.
Az Udvari Haditanács rendelkezéséből kiadva.
Bécs, 1771. július 13.
J. A. Lichtensteiner
udvari haditanácsi titkár
________________________________________

IMG-0097
Őszentsége, a Királyi és Apostoli Felség, Ausztria Főhercege, Erdély Nagyfejedelme és a Székelyek Ispánja, a mi legkegyelmesebb Urunk nevében.
Tekintetes és Nagyságos, jeles Nemes és Agilis urak, tiszteletre méltó Atyátok és Tisztelt urak!
Üdvözlet és kegyelem. Miután a múlt július 24-én sor került a Nagyfejedelemség védelmével kapcsolatos bizonyságlevelek kiadására a Moldvába vagy Havasalföldre távozók számára, a Kormányzótanács – a szökést tervezők csalárdságának elkerülése végett – a következő további óvintézkedés alkalmazását látta szükségesnek:
Hogy a Nagyfejedelemség lakosai közül az ilyen urak ne csak a legfőbb hadparancsnokság védelmi engedélyével vonulhassanak a nevezett külső tartományokba, tudniillik Havasalföldre és Moldvába, hanem az illetékes hivatal (vámhely) igazolását is felmutassák, ahol tartózkodnak és amelynek joghatósága alatt állnak; vagy ha a Királyság szabad városaiból, mezővárosaiból vagy szász székekből indulnának útnak, a mágnások külön tanúsítványát is megkapják. Amint erről a Kormányzótanács az alparancsnokságot megkereste, úgy a Helytartóságnak is elrendeltetett a közzététel és a betartatás.
Mivel továbbá jelentették, hogy némelyek a helyi javakat saját székükhöz vagy birtokukhoz tartozónak vallják, nehogy ezek a javak a jelen napokban állagukban romoljanak vagy kárba vesszenek, a biztosok feladata, hogy a Moldvába vagy Havasalföldre tartó szökevényektől lefoglalt és visszahozott javakat – a korábbi, folyó év augusztus 10-én kibocsátott rendelet szerint – visszaszolgáltassák nekik, amennyiben elegendő biztosítékot adnak arra, hogy nem szöknek el, vagy ennek hiányában leteszik az esküt. Az ingóságok alakiságát illetően a korábbi... [a szöveg ezen része töredékes vagy rövidített] biztonságba helyezve jelentetik.
Kelt Eperjesen (Ebing), 1771. augusztus 8-án.
Gróf Auersperg Wolfgang
királyi kormányzó

IMG-0099
Szent Császári Királyi és Apostoli Felsége, Ausztria Főhercege stb. János úr stb. a Székelyek Ispánja, a mi legkegyelmesebb Urunk nevében.
Tekintetes és Nagyságos, Kiváló, valamint Nemes és Vitézlő, nekünk igen tisztelt és jóakaratú testvéreink, üdvözletünket és a Császári Királyi kegyelem növekedését kívánjuk. Ez a mi Urunk és Atyánk kegyes szándéka és célja, melyet e vármegyei várvárosban az alkotmányos rend helyreállítása során megvizsgált kegyességével kinyilvánított: miszerint az osztrák bevándorlókat, nevezetesen a Durlach vidékieket, valamint a Pannónia szívében élő német telepeseket be kell fogadni, hogy Kassa városából, a szász vidékekről, a vármegyei helységekből és a székely székekből oda gyűljenek. Ott pedig ugyanazon említett urak szorgalmazzák, hogy az asszonyok a fonalhúzásban [fonásban] gyakorolják magukat, s a felállítandó fonógépes iskolákban mindkét nembeli lakosok oktattassanak.
Ezen királyi szándék beteljesítése végett a méltán tisztelt Gubernium [Főkormányszék] elrendelte, hogy ezen kerületekben szorgalmasan vizsgáltassék meg: mely helyeken és hány bevándorló családot lehet letelepíteni, és milyen előnyökkel és kedvezményekkel lehetne az említetteket odacsalogatni. Előbb azonban derítsék ki, hogy a földesurak hajlandóak-e ilyen közösségeket befogadni, s nekik mind a len termesztéséhez, mind a szükséges megélhetéshez földet adni. Talán mások telkekkel kedveskednének nekik, és mentesíteni kívánnák őket a kézi munka [robot] alól; mindezekről a megértett és megtapasztalt dolgokról alázattal küldjenek jelentést a Guberniumnak a kézhezvételtől számított egy hónapon belül. Így cselekedvén, Őfelsége minden kegyes javaslata érvényben marad.
Kelt a Királyi Gubernium székhelyén, Szebenben, 1771. szeptember 15-én.
A Főherceg parancsára
A Kormányzó
[A Gubernium pecsétje]
Stephano Halmágyi saját kezével

IMG-0108
A Legszentebb Császári [Felség]
Királyi nevében a Királyi Guberniumnak (Kormányszéknek) bejelentendő.
Őfelségéhez augusztus 17-én felterjesztett jelentés ellenében – amelyben a Királyi Gubernium benyújtotta a jelen év első és második negyedévére vonatkozó havi kimutatásokat a szökevényekről, az újonnan érkezőkről és a visszatérőkről – [a Felség] az eddig tett intézkedéseket legmagasabb szándékaival összhangban lévőnek találta.
Azonban a szökés okainak hatékonyabb megszüntetése érdekében kegyelmesen elrendelni méltóztatott: nevezetesen ott, ahol az adózás és a földesúri szolgáltatások (servitutes dominales) körüli sérelmek merülnek fel, elsősorban azt vizsgálják ki, hogy vajon az, amit a földesúr a szökevénytől követelt, meghaladta-e a különbözőképpen meghatározott mértéket, vagy a szökevény csupán ellenszegülésből tagadta meg a rá rótt szolgáltatás teljesítését.
Továbbá, ha egyik vagy másik szökevény esetében a szökés okaként azt hoznák fel, hogy a korábban birtokolt földjeit tőle elvették, az erre vonatkozó körülményeket pontosan ki kell vizsgálni; s ha a dolog beigazolódik, gondoskodni kell arról, hogy azok az adóköteles földállományból (fundo Contributionali) ne essenek ki. Ugyanezen okból általánosságban is – amennyiben az a haza törvényeinek sérelme nélkül megtehető – gondoskodni kell arról, hogy a földesurak a már felszabadított birtokokat kényük-kedvük szerint ne csatolhassák vissza magukhoz.
Ami pedig a folyó év következő negyedéveiben jelentkező szökevények állapotát illeti, ugyanazon legmagasabb bizottság a Királyi Guberniumnak a kiküldött vizsgálatokról jelentést terjesszen elő. Kelt ugyanazon legmagasabb [helyen], az ausztriai Bécsben, 1771. szeptember 17-én.
Carolus Comes Bruine (Gróf Bruine Károly)
________________________________________

IRATTARTÓ 066 – 1772

IMG-0179
Ez a 1772-es latin nyelvű dokumentum az Erdélyi Királyi Gubernium (Kormányzóság) rendelete, amely a jobbágyok védelmében és a kivándorlás megfékezése érdekében született.
________________________________________
Őszentsége a Császári, Királyi és Apostoli Felség, Ausztria Főhercege, a Magyar Királyságban [stb.] és a Székelyek Ispánja, a mi Kegyelmes Urunk nevében.
[Címzés:]
Tekintetes és Nagyságos, Nemes, valamint Vitézlő testvéreink, akiket tisztelnünk illik és jóakaróink, üdvözletünket és a Császári-Királyi Kegyelem növekedését kívánjuk nektek!
Mivel a kivándorlás megállításáról szóló üdvös, már annyiszor megismételt kegyes rendeletek eddig nem hozták meg a várt eredményt, és a menekültekről beküldött jegyzékek, valamint egyéb jelentések alapján Őfelsége megállapította (a múlt év április 14-én kiadott rendelkezések nyomán), hogy a kivándorlások gyakran azért történnek, mert a jobbágyokat földesuraik a mértéken felül megterhelik. A nép egyszerűsége vagy félelme miatt inkább a menekülésben keres menedéket, ahelyett, hogy a megfelelő helyeken keresne orvoslást és elégtételt sérelmeire.
Ezért Őfelsége kegyelmesen elrendeli, hogy a kerületi tisztviselők és adószedők, amikor hivatalukból adódóan körútjukat járják – aminek bőségesen eleget tenni kötelesek –, minden helyszínen vizsgálják meg:
- Hogyan bánnak a földesurak a jobbágyaikkal?
- Van-e, és milyen panaszuk van ellenük?
- Éreznek-e sérelmet a robot (servitutis) kikényszerítése, a kettős adózás vagy bármely más jogtalan teher miatt?
Törekedjenek a földesúri visszaélések feltárására, a feltárt eseteket vegyék jegyzőkönyvbe, és haladéktalanul jelentsék azokat a vizsgálat elrendelése, valamint a sérelmet szenvedetteknek nyújtandó megfelelő elégtétel és orvoslás céljából.
1. paragrafus
Amennyiben kiderülne, hogy a tisztviselők elhanyagolták az előírt szabályokat és utasításokat, az elkövetett jogsértésekért és az adózókat ért károkért, amelyek hanyag vagy nem elég pontos hivatali munkájukból erednek, ők maguk kötelesek felelni és saját vagyonukból kártalanítást fizetni.
2. paragrafus
Mivel az adózók panaszai nemcsak a kettős adózás hibáiból vagy az erejüket meghaladó adókivetésekből erednek, hanem abból is, hogy a rendkívüli terhek (mint az utak és hidak javítása, és más hasonló közterhek) viselésekor nincs meg a méltányos arányosság, Őszentsége szigorúan és a legnagyobb gondossággal elrendeli: a kerületi táblák és a helyi hatóságok felügyeljenek arra, hogy ezeket a terheket a királyi rendeleteknek és szabályzatoknak megfelelően osszák el.
Senkitől ne tagadják meg vagy ne halogassák a kártalanítást semmilyen ürüggyel. Az elosztásnál ne érvényesüljön a bírák vagy esküttek gyűlölete vagy részrehajlása; egyik embert ne terheljék a másik rovására, hanem mindenki, akire ezen terhek hárulnak, felváltva és arányosan vegye ki részét belőlük. Ezt más rendkívüli terhek esetén is pontosan be kell tartani, nehogy az adózókat a szükségtelenül és erejükön felül terheljék, vagy elvonják őket gazdaságuk gondozásától.
A rendelet másik részeként szigorúan meghagyjuk Nektek, hogy hűségetekhez híven minden kerületben a lehető legpontosabban hajtsátok végre a fentieket: tegyétek közzé a hirdetményeket, a földesúri visszaélések esetén azonnal rendeljetek el vizsgálatot, és adjatok elégtételt a jobbágyoknak. Amennyiben az adózási szabályokat nem tartják be, gondoskodjatok a javításról, és egy szóval: ne mulasszátok el a legkegyelmesebb parancsok megtartását és teljesítését.
Hogy ezen jóindulatú rendelkezés teljes mértékben megvalósulhasson, megbíztuk a Királyi Adószedőt (Perceptor), hogy az adózással kapcsolatos vitás esetekben és az előírt szabályok tekintetében adjon felvilágosítást Nektek. Őfelsége továbbra is kegyelmesen hajlik az ügy iránt.
Kelt az Erdélyi Királyi Főkormányszék székhelyén, Szebenben, 1772. január 14-én.
(Aláírások, többek között Halmágyi Istváné)

IMG-0183
1772. február 27-én, Nagyszebenben (Cibini) kelt latin nyelvű közigazgatási levél. Az irat a korszak egészségügyi (karantén) szabályainak megsértőivel szembeni eljárásokról szól.
________________________________________
Ő Szent Császári, Királyi és Apostoli Felsége, Ausztria Főhercege, Magyarország Nagyfejedelme és a Németek Grófja, a mi legkegyelmesebb Urunk nevében.
Tekintetes és Nagyságos, Jeles Nemes és Buzgó [Urak], tisztelt és jóindulatú testvéreink! Üdvözlet és a Császári Királyi Felség kegyelme.
Ez év január 31-én kelt tájékoztatásukban írják, hogy benyújtják az eljárást és a határozatot bizonyos, részben szökésben lévő, részben az egészségügyi szabályokat megszegő (vétkesek) ellen, akiket bíróságilag már elítéltek. Mivel azonban megfigyeltetett, hogy csupán az említett szabályszegők ellen hozott ítéletet (Deliberatum) küldték meg, jelen levelünk erejével elrendeljük Önöknek – amint azt már korábban is többször követeltük –, hogy ne csak az ítéletet, hanem a teljes periratot, és különösen a szabályszegőkkel folytatott kihallgatási jegyzőkönyveket haladéktalanul terjesszék be.
Ezt a rendet a jövőben, a hasonló fertőzésekkel és egészségügyi szabályszegésekkel kapcsolatos esetekben is szigorúan tartsák be. Ennek megtétele esetén Őszentsége, a Császári Felség továbbra is kegyesen jóindulattal viseltetik.
A Királyi Igazgatás Kormányzóságától. Nagyszeben, 1772. február 27.
________________________________________

IMG-0192
Szent Királyi és Apostoli Felsége, Ausztria Főhercege, Erdély Nagyfejedelme, a mi Urunk, és legkegyelmesebb Asszonyunk nevében.
Tekintetes és Nagyságos, hasonlóképpen Nemes és Vitézlő, általunk tisztelt és jóindulatú Testvéreink! Üdvözletünket és kegyes jóindulatunkat ajánljuk.
A Királyi Gubernium (Kormányszék) hitelt érdemlő, ide érkezett értesülésekből megtudta, hogy mindenfelé – különösen ezen határok mentén – nem hiányoznak az olyan rosszakaratú emberek, akik az adózó népet, mely már magától is hajlamos a szökésre, mind saját maguk által, mind megbízottak és kísérők útján rászedik. E tartomány lakóit a szabadságról, valamint a Havasalföldön és Moldvában uralkodó bőségről szóló szokásos szóbeszédekkel buzdítják szökésre, és veszik rá őket meggondolatlan kivándorlási utak megtételére.
Ezen baj megfékezésére, amennyire az emberi erővel lehetséges, a Királyi Gubernium ismételten emlékezetbe idézi az e tárgyban az elmúlt években kiadott sűrű rendeleteit. Ezek elrendelik: egyrészt általánosságban, hogy szorgalmasan és ügyesen alkalmazzanak minden olyan eszközt, amely a szökések megakadályozására szolgál; másrészt pedig különösképpen, hogy fordítsanak nagy gondot a csábítók és ügynökök leleplezésére.
Akiket e bűncselekmény gyanújával felfedeznek, azokat fogják el, alaposan hallgassák ki, és az előírt büntetésekkel sújtsák. Ügyeljenek arra, hogy a szökni akarók vagyonának elvitelét minden módon akadályozzák meg. Amint bárhonnan tudomást szereznek egyesek szökési szándékáról, értesítsék a legközelebbi katonai állomást vagy bármely közelben állomásozó katonát, hogy az ő segítségükkel és tanácsaikkal mind a szökevényeket, mind a szökni akarókat feltartóztassák.
Kelt: Nagyszebenben, 1772. június 30-án
Háromszék (helyszíne)

IMG-0199
Szent Császári Királyi és Apostoli Felsége, Főherceg valamint János úr és Székely Grófja, legkegyelmesebb Urunk nevében!
Tekintetes és Nagyságos, Kiváló Nemes urak,
Tisztelt és Jóakaró Testvéreink!
Üdvözletünket és a Szent Királyi Kegyelmünket ajánljuk.
Mivel az utóbbi időben a Magyar Királyi Helytartótanács észlelte, hogy a szökevényekről és jövevényekről szóló jelentések, amelyeket a királyi biztosoknak a járások és közösségek részéről be kellene mutatniuk, nem érkeztek meg időben, sem olyan pontossággal, ahogyan azt a pillanat fontossága vagy a Legfelsőbb Rendelkezések megkívánnák; fontolóra vétetett, miképpen lehetne ezt az ügyet előbbre vinni, hogy a Legfelsőbb szándékok és a közszolgálat előmozdítása pontosabban teljesüljön.
Úgy találtatott, hogy ezen jelentések gyorsabb és jobb módon való elkészítése érdekében nem a nemesi bírákra vagy mások helyetteseire, hanem magukra a kijelölt hitelesítőkre kell bízni a feladatot, akiknek hivatali kötelességük a változási táblázatok egységes elkészítése. Ugyancsak a menekültekről szóló kimutatások is pontosabban elkészíthetőek lennének, hacsak valamilyen akadály nem merül fel tárgyalják meg a javaslatot, és véleményüket jelen iratok kézhezvételétől számított kétszer tizenöt napon [30 napon] belül ne mulasszák el felterjeszteni a Kormányszékhez. Ekképpen cselekedve a fentebb említett Szentséges Felsége [Mária Terézia] továbbra is kegyes jóindulattal marad (irántuk).
A Királyi Kormányszék elnökségéből [...]
Kelt: 1772. augusztus 13-án.
[Aláírások: Comes de Auersperg guvernator és Stephanus.Hamenheim..]"

IMG-0210
Őszentsége, a Császári, Királyi és Apostoli Felség, Ausztria főhercege, Franciaország és Szicília hercege, a mi legkegyelmesebb asszonyunk nevében.
Tekintetes és Nagyságos, jeles, valamint Nemes és Becsületes, nekünk kedves, tisztelt és jóakaratú híveink! Üdvözletünket és királyi kegyünk gyarapodását kívánjuk.
A Legfőbb Hadi Főparancsnokság által jelentve lett a Királyi Kormányzatnak, hogy a szökevények (profugorum) üldözésére kirendelt katonák többnyire eredménytelenül térnek vissza. Ez azért történik, mert az ilyen szökéseket vagy későn jelentik be, vagy a tartományi katonák mellé olyan vezetőket rendelnek ki, akik vagy egyáltalán nem ismerik az ösvényeket, vagy túlságosan lassúnak és hanyagoknak mutatkoznak. Így a szökevények az üldözés során fellépő késedelmet kihasználva könnyen elmenekülnek.
Ezen nehézség elhárítása és a katonaság szökevények üldözésére irányuló erőfeszítéseinek segítése érdekében a Királyi Kormányzat elrendelni és a nevezett bizottságoknak meghagyni méltóztatott: a szökevények üldözésére kirendelt katonák mellé a Tartomány részéről olyan útbaigazítókat és útikalauzokat állítsanak, akik szorgalmasak és az alpesi ösvényeket (Semitarum Alpestrium) jól ismerik. Ezt felelősség terhe mellett hagyják meg a kerületeknek, hogy a katonák a szökevények üldözése és a kivándorlók feltartóztatása során kellő segítséget kapjanak. A hatóságoknak minden segítséget meg kell adniuk és kerülniük kell a barátságtalan vagy nehézkes fellépést velük szemben. Nagyszeben, 1772 október 24.
________________________________________

IMG-0221
1772. november 17.
"Sacrae Caesareae Regiae et Apostolicae Majestatis Archi Ducis Austriae, Magnae Principis Transylvaniae..." (Szent Császári Királyi és Apostoli Felsége, Ausztria főhercege, Erdély nagyfejedelme...) nevében.
"Spectabilis ac Magnifice Egregie nobiles item et Agiles Frater Nobis observande et Benevoli" (Tekintetes és Méltóságos, Kiváló nemes és vitézlő testvéreink...).
A rendelet lényege
A dokumentum hivatkozik korábbi, 1764. március 2-i és 1766. augusztus 25-i rendeletekre, amelyek a kivándorlók és szökevények (emigrantes seu profugos) ellen születtek.
A szöveg szerint sokakat elítéltek ezen bűncselekmények miatt, és hosszú ideig börtönben tartották őket, ami nemcsak testi épségüket veszélyeztette, hanem gazdasági romlásba döntötte családjaikat és házaikat is.

Kegyelmi intézkedések
A császárnő "anyai gondoskodásától" (maternam suam sollicitudinem) vezérelve úgy döntött, hogy enyhíti a korábbi szigorú ítéleteket. Az 1767 októberében kelt legutóbbi rendelet értelmében a büntetéseket mérsékelni kell. Lehetőséget ad a bíróságoknak, hogy bizonyos esetekben eltekintsenek a legszigorúbb büntetésektől, és ehelyett enyhébb, "tetszőleges" (arbitrariam) büntetést szabjanak ki.
A szöveg végén utasítják a kormányzóságot (Gubernium), hogy az ilyen jellegű folyamatban lévő ügyeket vizsgálják felül, az ítéleteket erősítsék meg vagy módosítsák, és haladéktalanul hajtsák végre azokat.

Az egészségügyi törvények megszegőiről
A dokumentum arról értekezik, hogy Őfelsége (a császár/király) a kormány jelentései alapján hogyan döntött a fiskális (állami) büntetések ügyében az alábbi esetekben:
Enyhítő körülmények (Amikor a büntetés mérsékelhető):
Általános egészségi állapot: Ha bebizonyosodik, hogy a kihágás idején Moldvában és Havasalföldön teljes egészségügyi biztonság uralkodott (nem volt járvány).
Távollét és fertőzésmentesség: Ha a szabályszegő bizonyítani tudja, hogy távolléte alatt nem járt fertőzött (epidemikus) helyeken.
Helyszín: Ha csupán a közeli hegyekben tartózkodott (távol a lakott, fertőzött területektől).
Tudatlanság vagy állapot: Ha a szabályszegő be tudja bizonyítani "legyőzhetetlen tudatlanságát" (invincibilem ignorantiam), vagy ha valódi (nem színlelt) szellemi gyengeség, korlátoltság áll fenn nála.
Súlyosbító körülmények (Amikor a büntetés szigorú):
Veszélyeztetés: Ha a szabályszegő fertőzött helyekről tért vissza, és a tilalom ellenére érintkezett a Nagyfejedelemség (Erdély) lakóival, még akkor is, ha ebből végül nem származott közvetlen baj, a büntetés "önkényes" (bírói mérlegelés szerinti), de szigorú marad.
Csábítás és rejtegetés: Különösen súlyos az eset, ha másokat is rávett a szabályszegésre, vagy ha fertőzött házakból származó ruhákat, ingóságokat rejtegetett.
Visszaesés: Ha a szabályszegő "kettős bűnös" (például szökött is és a szabályokat is áthágta).

A szökés bűntettéről (Circa Delictum Profugii)
A büntetés önkényes (bírói mérlegelés alá esik); melynek mértékét azonban a korábbi királyi rendeletek értelmében abban az időben, amikor a szökések gyakrabban fordulnak elő, növelni kell. Azonban az alábbi esetekben a büntetés azonnal mérsékelhető:
1-ször: Ha az elfogott szökevény a szökés okaként végső szükséghelyzetet, vagy egyéb köznyomorúságot, élelmiszerhiányt (például gabonahiányt), tűzvész okozta súlyos károkat, vagy árvizet, illetve a földesúr kegyetlenségét jelöli meg fő indokként; és ha bebizonyosodik, hogy ez igaz, vagy köztudomású, vagy a hatóságok és tisztviselők információi alapján megerősítést nyer.
2-odszor: Ha a fiú vagy a leány az apját, vagy a feleség a férjét követte a szökésben, amely esetben a szülők iránti természetes vonzalom, és nem ritkán az önfenntartás nehézsége csökkenti a büntetés mértékét.
3-adszor: Ha az elkövető a küldöttek és csábítók meggyőzésére és ígéreteire kísérelte meg a szökést.
4-edszer: Ha az elkövetőnél valódi és nem színlelt együgyűség (stupiditas), vagy egyéb olyan körülmény tapasztalható, amely a természetjog szerint csökkenti a beszámíthatóság fokát.

Jogi Rendelkezés a Szökevényekről és Büntetésekről
1. szakasz: Az önként visszatérők helyzete
Ha egy szökevény önként visszatér, olyan tetszőleges, és bizonyosan enyhébb büntetéssel kell sújtani, mint azt, akit szökési kísérlet közben fogtak el. Azonban az ilyen visszatérőknek – azon idő alatt, amíg távol voltak a fejedelemségtől (országtól) – más lakóknak átadott házát és tartozékait az 1771. decemberi királyi rendelet értelmében nem kell visszaadni, hanem a lakhatásukról az ott előírt más módon kell gondoskodni.
2. szakasz: Súlyosbító körülmények
Ami a többi esetet illeti, ahol a fent említett enyhítő körülmények nem állnak fenn – különösen, ha az elkövetőket másod- vagy harmadszor fogják el szökésben, vagy ha utat mutattak a szökevényeknek, esetleg búvóhelyet biztosítottak a csábítóknak és küldötteknek –, Őszentsége kegyelmesen elrendeli, hogy a Hétszemélyes Tábla és a hatóságok az 1769-ben a szökevényekről kihirdetett pátensek (rendeletek) szigorával hozzanak ítéletet. A Kormányzótanács pedig az ítéleteket a kihirdetés előtt – az indoklással és a kegyelemre való esetleges javaslattal együtt – terjessze fel Őfelségének.
3. szakasz: Titoktartás és megelőzés
Mivel Őfelsége a fent említett pátensek módosítását rendelte el – mind az egészségügyi törvények megsértése, mind a szökevények tekintetében –, ezeket az irányelveket csak a bírák általi betartás végett kell közölni a Táblákkal és hatóságokkal. Másfelől komolyan meghagyta, hogy ezen pontok nyilvánosságra hozatalát minden lehetséges módon meg kell akadályozni, nehogy a bűnösök előre mentségeket találjanak, és azt elfogásuk esetén felhasználhassák.
4. szakasz: Gyorsított eljárás
Annak érdekében, hogy az ilyen ügyek tárgyalása és eldöntése a lehető legjobb módon felgyorsuljon, és a büntetések (melyek szintén tetszőlegesek, de elrettentő példaként szolgálnak mások számára) kiszabásra kerüljenek, Őfelsége elrendelte, hogy a Tábla és a hatóságok folytassák a vizsgálatokat...

A bűnözők kihallgatása és az ítélethozatal
A rendelet előírja, hogy a bűnelkövetők kihallgatását közvetlenül az elfogásuk után, a megfelelő hatóságok előtt haladéktalanul meg kell kezdeni. Az eljárást úgy kell lefolytatni, hogy az ítéleteket a lehető leggyorsabban hozzák meg, és azokat késedelem nélkül terjesszék fel a Guberniumhoz jóváhagyásra. Cél, hogy az ügyekben 15 napon belül döntés szülessen, különösen azokban az esetekben, ahol a büntetés mértéke mérlegelés tárgyát képezi, vagy ahol a legfelsőbb (uralkodói) döntésre van szükség.

Büntetések és nyilvánosság
Az uralkodó (Mária Terézia) kegyelméből a botütéssel vagy testi fenyítéssel járó büntetéseket csak bizonyos súlyosabb (pl. hivatali visszaélés) esetekben alkalmazzák. Ugyanakkor minden szökevényt és ellenszegülőt szigorúan meg kell büntetni. A büntetéseket a nyilvánosság előtt, olyan napokon kell végrehajtani, amikor nagy a népsűrűség, hogy az ítélet visszatartó ereje érvényesüljön.

Hivatalos utasítások a magisztrátusoknak
A Gubernium szigorúan megparancsolja a helyi hatóságoknak (magisztrátusoknak), hogy tartsák be ezeket az utasításokat, és ne késleltessék az iratok felterjesztését. Az eljárások elhúzódása nem tolerálható.

Helyszín és dátum: Szeben (Sibiu), 1772. november 17.
Aláíró: Josephus Comes ab Auersperg, Gubernator (Auersperg József gróf, kormányzó).
Ellenjegyző: Stephanus de Daniel... (valószínűleg a kancellária tisztviselője).

I-120

________________________________________
IMG-0071
1773. január 5.

„A Szent Császári, Királyi és Apostoli Felség, Ausztria főhercege stb. nevében!
Tekintetes és nemes Gróf úrnak, legkegyelmesebb urunknak!
Tisztelt és méltóságos, kiváló, nemes és vallásos testvéreink, akiket tisztelnünk kell: üdvözletünket küldjük és kívánjuk a Császári-Királyi kegyelem növekedését!”
[A probléma felvázolása]
„A mindennapi tapasztalat igazolja, hogy ezen tartomány menekültjei közül nemcsak sokan térnek vissza gyakran saját jószántukból, hanem sokat akaratuk ellenére is elfognak és visszahoznak. Azonban mielőtt elbocsátanák őket korábbi lakóhelyeikre, ahonnan elmenekültek, szokás szerint a contumacia (hatósági vesztegzár/elkülönítés) letöltésére kötelezik őket.”
[Az anyagi nehézségek]
„Mivel azonban már korábban bebizonyosodott, hogy ezek közül a legtöbben az önfenntartáshoz szükséges eszközök híján vannak, a tartományi igazgatás mindkét felsőbb hatósága a kincstár (Aerarium) költségén gondoskodott az ilyen személyek élelmezéséről. De mivel ez a gyakorlat kezdett terhessé válni a kincstár számára, és semmiképpen sem célszerű azt tovább terhelni ilyen kifizetésekkel, a Királyi Kormányzatnak gondoskodnia kellett az olyan menekültek élelmezési módjáról, akiket vesztegzárra fognak, de nincs eszközük az élelem beszerzésére.”
[Az új rendelkezés]
„Amiképpen tehát más esetekben, ahol vesztegzár áll fenn, elő van írva, úgy a Királyi Kormányzat szükségesnek látta elrendelni: a közösség részéről a soltész (falusi elöljáró) útján kell kártalanítást nyújtani az elvezetett, visszahozott vagy önként visszatérő menekülteknek, akik megélhetési eszközök nélkül maradtak. Órákon belül (haladéktalanul) megfelelően gondoskodni kell élelmezésükről és fenntartásukról, nehogy a szükséges ellátás hiánya miatt az orvosi jótékonyságot élvezve elsorvadjanak (megbetegedjenek).”
[Óvintézkedések és szabályok]
„Ezen ellátás során azonban a következő óvintézkedéseket lesz hasznos és szükséges betartani:
A Kormányzatnak szétosztást kell végeznie a visszatérők között: azoknak, akik rendelkeznek eszközökkel, csak készpénzes fizetés ellenében; a vagyontalanoknak azonban az 1768. január 20-án kiadott Királyi Rescriptumban meghatározott mérték szerinti kenyeret kell kiszolgáltatni, egyéni és pontos jegyzék (consignatio) alapján.”
[Helyi végrehajtás és ellenőrzés]
„Annak érdekében, hogy a különböző helyekről érkező emberek számára a megfelelő intézkedéseket időben megtehessék, mihelyt valaki visszatér vagy távolról érkezve elveszíti közösségi helyét és visszatérésre kényszerül, a lakosokat, akik ezen a földön élnek, valamint a magisztrátust értesíteni kell. Hogy a visszatérő személyek a jelen időben könnyebben rábírhatóak legyenek a maradásra, a közzététel során biztosítani kell őket erről az ellátásról.”
[Záró rendelkezések]
„A nagyobb biztonság érdekében a magisztrátusoktól, akik az említett élelmet biztosították a visszatérőknek, hitelesített bizonylatot (testimonium) kell kérni a mennyiségről és a jóváhagyott árról. Ezt be kell mutatni a kerületi tábla előtt, ahol a visszatérőt elhelyezik. Végezetül, a felmerülő esetekben a magisztrátusok kötelesek a meghatározott módon eljárni, összhangban az 1770-es szabályozás 1. szakaszának 14. alpontjával.”
[Dátum és aláírás]
„Cibinij (Nagyszeben), 1773. január 5.
Josephus Comes Auersperg, Gubernator (Auersperg József gróf, kormányzó).
B. Josephus Meske
***********
Kivonat a Kormányzati Bizottság határozatából [szám alatt]
Tárgy: A visszatérő menekültek feltartóztatásáról, legyen szó önkéntes visszatérőkről vagy akaratuk ellenére visszahozottakról, akiket vesztegzár (contumacia) alá kell helyezni. Bizonyos szabályok, amelyeket a Táblabíróságnak és az uraságoknak be kell tartaniuk, közöltetnek és közzétételre kerülnek; ezen szabályok szigorú és pontos betartása a Táblabíróság kötelességévé tétetik.
Az előadó véleménye:
A betartandó pontok fordíttassanak le magyar nyelvre, hirdettessenek ki, majd a tisztviselők által, a felmerülő esetekben a Táblabíróság által tartassanak be. Emellett külön értesítendők a földesurak, hogy a [visszatérőket] küldjék a vesztegzár-igazgatóhoz vagy a becsüsökhöz. Utasításba adatik a vármegyéknek, hogy a visszatérő menekülteket, akik jelenleg vesztegzár alatt vannak, tartsák fogva, hallgassák ki őket, hogy hol laktak és honnan érkeztek, majd erről tájékoztassák a Táblabíróságot, hogy az intézkedhessen az ügyükben.
A vélemény jóváhagyva.
________________________________________
IMG-0074
Szent Császári, Királyi és Apostoli Felsége, Ausztria Főhercege, Erdély Nagyfejedelme, a Cikkelyek Grófja, a mi Legkegyelmesebb Asszonyunk nevében.
Tekintetes és Méltóságos, Kiváló, Nemes és Agilis, Nekünk Tisztelendő és Jóakaró Testvéreink!
Üdvözletünket és a Szent Királyi Kegyelem növekedését kívánjuk: Mivel oly sok éven át tapasztaltuk, hogy a szökevények, jövevények és visszatérők robotmunkájáról (angaria) benyújtandó jelentésekkel kapcsolatban kiadott rendeletek előttetek olyannyira ismertek kellene, hogy legyenek, és azok is, mégis csodálkozásra ad okot, hogy ezen jelentések benyújtását elhanyagolják. Ezzel alkalmat adtok arra, hogy a Kormányszéknek ismételt intésekkel, mintegy kényszerrel kelljen azokat tőletek kicsikarnia.
Még most is hiányzik az az előző év harmadik negyedévére vonatkozó jelentés és részletezés, amelyet a szökevényekről, jövevényekről és visszatérőkről be kellett volna nyújtani. Mivel ezen időbeni benyújtás elmaradása miatt a Királyi Kormányszék figyelmeztetése ismét szükségessé vált, a Kormányszék szigorúan elrendeli nektek: ezen hiányzó részletezést a jelen levél kézhezvételétől számított nyolc napon belül küldjétek meg ide. Ezzel egy időben ne mulasszátok el megindokolni azt sem, hogy a sokszori intés ellenére miért nem tettek eleget ezen kötelességeteknek. Ellenkező esetben a Királyi Kormányszék úgy fog intézkedni, hogy a fizetéseiteket felfüggeszti. Egyebekben Ő Császári Felsége kegyelmesen jóindulattal marad.
Kelt a Királyi Magyar Kegyelmekből, Erdély Kormányszékétől, Nagyszebenben, 1773. január 7-én, a Méltóságos Kormányzó Úr távollétében.
Bethlen comes s.k.

IMG-0081
Szent Császári Királyi és Apostoli Felség, Erdély nagyfejedelme stb., a mi kegyelmes urunk.
Tekintetes és Nagyságos, jeles, nemes és hűséges kedvelt hittestvérünk és nemes urak; üdvözletünket és császári királyi kegyelmünket ajánljuk. A tavaszi idő közeledtével, figyelembe véve a múltbeli tapasztalatokat – különösen az elmúlt 1772-es évet, amikor a köznép körében a külföldi, moldvai és havasalföldi területekre való kivándorlás és mozgolódás mértéktelenül elhatalmasodott –, a Kormányzótanács úgy ítélte meg, hogy felügyeleti kötelességéből adódóan minden gondját és figyelmét arra kell fordítania, hogy az ilyen kivándorlások megelőzésére időszerű óvintézkedéseket tegyen.
Úgy tűnik azonban, hogy a korábban különböző alkalmakkal és időpontokban ebben a tárgyban kiadott rendeletekhez nem szükséges újakat hozzáadni. Mivel a különösen az 1768. július 28-án, valamint azt megelőzően az 1765. május 15-én és június 10-én körlevélben közzétett rendelkezések elegendő óvintézkedést tartalmaznak, nincs más hátra, mint hogy azokhoz a legszigorúbban ragaszkodjanak. Komolyan megparancsoltatik, hogy ezeket mindenki, akit érint, maradéktalanul tartsa be. Ezért felhívjuk hittestvér urat, hogy a későbbi, nevezetesen az 1771. június 12-én kiadott rendeleteket is idézze emlékezetébe azzal az ismételt komoly felszólítással, hogy keresse ki azokat saját levéltárából. Ezek szolgáljanak normaként és utasításként arra nézve, hogyan kell eljárni és mit kell tenni a szökések megelőzése érdekében. Az írásokat szem előtt kell tartani, és azok szerint kell igazodni, a végrehajtóknak pedig az első esetektől kezdve az új közzététel útján tett szorgalmas buzdítást a gyakorlatban alkalmazniuk kell; úgy, hogy ahol katonai segítségre szorulnak, azt a legközelebb állomásozó tiszttől kérni tudják.
Kelt az Erdélyi Főkormányszéknél, Nagyszebenben (Cibinii), 1773. március 10-én.
A kormányzó távollétében:
Gróf Bethlen Miklós (Nic[olaus] C[omes] Bethlen)
saját kezűleg (mp - manu propria)

IMG-0088
A Szent Császári Királyi Apostoli Felség, Ausztria Főhercegnője, Erdély Nagyfejedelme és a Székelyek Ispánja, a mi legkegyelmesebb Úrnőnk nevében.
Tekintetes és Nagyságos, Kiváló, Nemes és Vitézlő, népünk tisztelendő és jóindulatú testvérei! Üdvözletünket és a Királyi Kegyelem gyarapodását kívánjuk!
A menekültekről és jövevényekről, valamint a visszatérő menekültekről szóló, a múlt év harmadik negyedévére (Angaria) ide benyújtott jegyzékek és jelentések felülvizsgálata alkalmával sajnálattal észleltük, hogy az urak részéről ugyanezen negyedévre vonatkozóan semmiféle jegyzék vagy jelentés nem érkezett.
Ezért, amint azt már korábban is többször az urak elé tártuk, most ismét figyelmeztetjük ugyanezen urakat, hogy az ilyen jelentések pontos benyújtásáról szóló rendeletek megtartását a jövőben ne mulasszák el.
A Szent Császári Felség kegyes jóindulattal marad. Az Erdélyi Nagyfejedelemség Királyi Guberniumától, a Kormányzó Úr távollétében. Szebenben, 1773. április 1-jén.
Nic. C. Bethlen

IMG-0091
A mi szentséges császári, királyi és apostoli felségünk, főhercegünk, Erdély nagyfejedelme és a székelyek ispánja, legkegyelmesebb asszonyunk nevében!
Tekintetes és Nagyságos, Kiváló Nemes és Tisztelt Testvéreink! Üdvözletünket és a fentebb említett Császári Királyi Kegyelmet! Legkegyelmesebb urunk, a legfenségesebb császár legkegyelmesebb parancsára, ezen írás erejével határozottan elrendeltetik Önöknek, hogy annak kézhezvétele után haladéktalanul, az Önök joghatósága alá tartozó minden egyes helyen szorgalmasan és a legnagyobb pontossággal vizsgáltassák meg: a lakosok közül – bármely állapotúak vagy nemzetiségűek legyenek is – kik szöktek el a tartományon kívülre az 1767. év óta, és eddig még nem tértek vissza.
Miután ezeket minden igyekezettel és bölcsességgel felkutatták és kinyomozták, készítsenek róluk egy táblázatot a mellékelt minta szerint, feltüntetve a szökés napját, helyét és évét, valamint a nemzetiséget és a szökés okát is. Ezt a külön jelentéssel együtt a kézhezvételtől számított tizenöt napon belül küldjék meg, tudván, hogy a mulasztókra a legsúlyosabb büntetés vár. Vegyék tudomásul továbbá, hogy ezekbe a táblázatokba csak azokat a szökevényeket kell bejegyezni, akik az említett év óta szöktek el, és a száműzetésből nem tértek vissza. Így cselekedvén számíthatnak Őszentsége legmagasabb kegyére.
Kelt a Császári Királyi Erdélyi Guberniumnál, Nagyszebenben, 1773. május 29-én, a kormányzó távollétében.
C. Bethlen, Michael Brukenthal

Nota bene: 1767
Urbárium (1767, más néven: Úrbéri rendelet.
Szabályozta (maximálta) a jobbágyi szolgáltatásokat, hogy a földesurak ne tudják kizsigerelni és az uralkodónak fizetendő adók csökkentésére felhasználni a parasztságot. Ok: a nemesség áttért a nagyarányú árutermelésre, mert a birodalom felvásárolta a gabonát a hadsereg számára. Így a földesurak minden talpalatnyi földjükön gabonatermesztésbe kezdtek. Leginkább a császári adófizetés alá nem eső majorsági földeken folytattak árutermelést, ahol parasztjaikat fokozott ingyenmunkára (robotra) kényszerítették. Ezzel károsult az udvar, az adójövedelmek kiesése miatt.
- Jobbágytelek nagysága 22-62 hold (arany-korona értéktől függően)
- Robot mértéke (hetente maximum 1 igás, vagy 2 gyalogrobot) vagyis évi 52 nap igás vagy 104 nap kézi robot
- Fuvar mértéke (maximum évente egyszer, 2 napi távolságra
- Földesúri pénzadó nem lehet több évi 1 forintnál
- Kilenced szabályozása (nem emelhető a kilenced, maximum a termény 10% -a lehet)

IMG-0097
A Szent Királyi és Apostoli Felség, Ausztria Főhercege, Erdély Nagyfejedelme, a Székelyek Ispánja, a mi Legkegyelmesebb Urunk nevében.
Tekintetes és Nagyságos, Kiváló Nemes és Vitézlő tiszteletreméltó Testvérünk és Jóakaróink, Üdvözletünket és Császári-Királyi Kegyelmünket ajánljuk.
A nemrégiben, június hónap 12-én kelt Udvari Dekrétum közbenjárásával Őszentsége [a Felség] észlelte a főhivatalok, táblák és hatóságok késlekedését a menekültek, jövevények robotlistáinak és egyéb táblázatainak felterjesztése során, ami már nem első ízben fordult elő. Kegyelmesen megparancsolta tehát, hogy azok neveit, akik a jövőben is hanyagoknak mutatkoznak, írják meg Őfelségének. Ennek értelmében felszólítjuk a Méltóságokat – amint az korábban is gyakorta megtörtént –, hogy ezúttal is komolyan intessenek: a menekültek, visszatérők és jövevények időszakos táblázatainak benyújtásakor mutassanak nagyobb pontosságot, és gondosan óvakodjanak attól, hogy személyük szerint megneveztessenek a Felséges Udvar előtt.
Ha így tesznek, Őszentsége [a Felség] kegyelmesen jóindulattal marad irányukban. Kelt az Erdélyi Királyi Guberniumból, Szebenben, 1773. július 6-án.
A főkormányzó úr távollétében…

IMG-0100
Az Erdélyi Királyi Gubernium Rendelete (1773. augusztus 5.)
A Szent Császári, Királyi és Apostoli Felség, Erdély nagyfejedelme, a székelyek grófja, a mi legkegyelmesebb asszonyunk [Mária Terézia] nevében.
Tekintetes és Nagyságos, Kiváló és Nemes Testvérünk, nékünk tisztelendő!
Üdvözletünket és kegyelmünket ajánljuk. A Szent Császári és Királyi Felség a folyó év június 23-án kelt legkegyelmesebb királyi dekrétuma erejénél fogva méltóztatott elrendelni a határőr katonáknak járó jutalmazást: egy aranyat minden olyan saját hatáskörben elfogott szökevény vagy áthágó után, aki bűncselekmény elkövetése közben vagy azt követően került kézre. Ezt a Királyi Gubernium a következő rendelkezés szerint adja ki:
1-szer: Ha a határőrök által elfogott kivándorló személy katona lenne, az említett jutalmat a legkegyelmesebb rendelkezés értelmében – amely még 1761-ben a Főhadi Főparancsnokság által bocsáttatott ki – a határőrségi pénztárból (Cassa Limitanea) kell kifizetni a határőrnek minden egyes elfogott után, amit aztán a hadipénztár (Cassa Bellica) térít meg.
2-szor: Ha az illető személy jobbágy (proles) lenne, akkor a jutalmat a földesúri pénztárból kell kifizetni, fenntartva a visszakövetelési jogot a földesúrral szemben; kivéve, ha az illető vagyona már elkobzás alatt áll és a kincstár (Arario Camerali) rendelkezik felette, mely esetben a kincstár köteles a kifizetésre.
3-szor: Ami az állatokat (pacora) illeti, azok csak akkor foglalandók le a kincstár javára, ha nyilvánvaló, hogy azokat törvénysértő módon próbálták kijuttatni; ebben az esetben is jár az egy arany jutalom minden egyes [elfogott] fő után a kincstári pénztárból.
4-szer: Ha a kivándorlók egész családjukkal, minden javukkal és állatállományukkal együtt kerülnének kézre a szökés közben, akkor minden egyes jobbágyra és zsellérre vonatkozóan az 1558-as év 37-es országgyűlési cikkelye, valamint az 1713-as év rendelkezései, továbbá a Tripartitum (Hármaskönyv) 3. részének 29. és 302. címei szerint kell eljárni. Az elfogásért járó jutalmat ekkor is a földesúri pénztárból kell kifizetni. Erről ezúton értesítjük Önöket, hogy a felmerülő esetekben ehhez alkalmazkodni tudjanak.
Kelt Nagyszebenben, a Nagyméltóságú Erdélyi Gubernium nevében, 1773. augusztus 5-én, a Kormányzó Úr távollétében.
Gróf Teleki László s. k. (saját kezével)

IMG-0102
Szent Császári Királyi és Apostoli Felsége, Ausztria főhercege stb. Erdély alkirálya és a székelyek grófja, kegyelmes úrnőnk és asszonyunk nevében,
Tekintetes és Méltóságos, Kiváló Nemes és vitézlő Uraknak, nékünk tisztelendő és kedvelt testvéreinknek! Üdvözletünket és a Császári Királyi kegyelmünket!
Amint azt az Urak az ide mellékelt B. jelű rendelet hiteles példányából világosan láthatták; amit Őfelsége a törvényszegők és a törvények előírásait áthágók elleni eljárások tekintetében kegyelmesen elrendelni méltóztatott, úgy a Főkormányszék elrendelte, hogy ezen Uraknak is a legpontosabb és önkéntes engedelmességet kell tanúsítaniuk ebben az ügyben. Amelynek legmélyebb alázattal eleget téve, jóindulatunkban maradnak.
Kelt a Királyi Erdélyi Főkormányszék saját székhelyén, Nagyszebenben (Cibinium), 1778. augusztus 19-én.
Gróf Teleki László s.k.

IMG-0105
Szent Császári és Királyi Felsége, Ausztria főhercege stb. törvényes rendelkezése folytán, Méltóságos Urunk legkegyelmesebb nevében.
Tekintetes és Nagyságos, hasonlóképpen Kiváló és Nemes urak, népünk tisztelt és megbecsült pártfogói, üdvözletünket és kegyelmünket küldjük.
Mivel sajnálattal tapasztalta a Királyi Kormányzat, hogy a sürgető és közismert rendelkezések ellenére Önök mégsem küldték be a folyó év első negyedévére vonatkozó, az átutazó és megszálló idegenekről szóló kimutatásokat, így ismét mulasztás történt. Ezennel elrendeljük az Önök kegyelmességének, hogy ezen kimutatásokat haladéktalanul készítsék el, majd küldjék meg az érintett feleknek, és ne mulasszák el a visszaélések megszüntetését [a Felség] kegyesen kinyújtott segítő keze által.
Kelt az Erdélyi Királyi Főkormányszék részéről, Nagyszebenben, 1773. augusztus 26-án, a Kormányzó Úr távollétében.
Gróf Teleki László
mint ügyvivő

IMG-0107
A Szent Császári Királyi és Apostoli Felség, Ausztria Főhercege, a mi Nagyfejedelmünk és kegyelmes Örökös Urunk nevében!
Tekintetes és Nagyságos, Előkelő, Nemes, valamint Vitézlő Urak, nékünk tisztelendő és jóindulatú testvéreink! Üdvözletünket és a Császári Királyi Kegyelem gyarapodását kívánjuk!
Ezúton adjuk tudtul, hogy az 1773. szeptember 21-én kelt, és ide másolatban mellékelt kegyelmes Udvari Dekrétumot (királyi rendeletet) a Kormányzóság az Önök Méltóságával közölni rendelte.
Meghagyjuk, hogy annak tartalmát a kihirdetés után késedelem nélkül, a kellő és legszigorúbb engedelmességgel tartsák be és ahhoz alkalmazkodjanak. Amennyiben így tesznek, Legszentebb Felsége kegyelmes jóindulata megmarad Önök iránt.
Kelt az Erdélyi Nagyfejedelemség Királyi Kormányzóságától, Szebenben (Cibinium), az október hónap 12. napján, 1773-ban.
Aláírók:
A Főméltóságú Kormányzó Úr távollétében:
M. C. Bethlen (Bethlen Miklós gróf)
Molnár József, a Kormányzóság titkára

IMG-0109
Legszentebb Császári és Királyi Felség!
Őfelsége a legmagasabb helyen jóváhagyta az idei évre vonatkozó robotmunkát (angaria), és az előző évi saját robotteljesítésről szóló kiegészítéssel együtt megkapta a menekültekről, jövevényekről és visszatérőkről készített kimutatást. Ezt tudomásul véve elrendeli, hogy a kegyes rendeletekkel összhangban szigorú figyelemmel ügyeljenek arra, hogy a menekültek ingatlanai (földjei) ne maradjanak üresen és műveletlenül.
Ugyanazon Legmagasabb [Felsége nevében] stb. Bécs, 1773. szeptember 21.
H. C. a Blumegen, saját kezűleg.
Franc. Jos. Nob. Dom. a Reichman, saját kezűleg.”

IMG-0111
A szöveg egy 1773-as erdélyi kormányzati utasítás, amely a jobbágyság megnyugtatását és a közbiztonság helyreállítását célozza.
********
A Szent Császári, Királyi és Apostoli Felség [Mária Terézia], Ausztria főhercegnője, Magyarország és a hozzá tartozó részek uralkodója nevében.
Tisztelt, Méltóságos, Nemes és Hűséges híveink! Őfelsége nevében tudomásul vettük azokat az értesüléseket, amelyek a birtokaitokon élő köznépre vonatkoznak.
1. A lázongások és a külföldi befolyás (Moldva és Havasalföld):
Értesültünk arról, hogy ezen a vidéken a nép körében zavargások és mozgolódások tapasztalhatók. Különösen Havasalföldről (Valachia) és Moldvából érkező uszítások és téveszmék (dementantia ac instigatione) hergelik a népet, amelyek a szabadságra és a köznyugalom helyreállítására hivatkozva próbálják megbontani a rendet.
2. A katonai rend és a határok védelme:
A nemesség és a katonák feladata, hogy a határokon (limitibus) fellépjenek az ellenséges betörések és a rablók (profugos latrones) ellen. A kereskedelmet és a szabad mozgást biztosítani kell, de a rendbontókat üldözni szükséges. A román nép (plebis Valahicæ) körében tapasztalható mozgásokat késlekedés nélkül meg kell fékezni, és a legmagasabb uralkodói döntéseknek megfelelően kell eljárni.
3. Szociális intézkedések – Élelemsegély:
A rendelet előírja, hogy a joghatóságotok alá tartozó lakosok közül a leginkább rászorulóknak (magisque egenis) a közraktárakból (publicis granariis) segélyt kell osztani. Ezt pontosan regisztrálni kell, hogy a nép ne éhezzen.
4. Szökevények és a büntetőjog:
Szigorúan tilos a katonaszökevények és dezertőrök rejtegetése. Aki bárkit elrejt vagy elmulasztja feltartóztatni, az ugyanazt a büntetést kapja, mint maguk a szökevények. Ezzel szemben, akik feladják vagy elfogják őket, jutalomban részesülnek az 1772. július 30-i királyi szabályzat (25. oldal) értelmében.
5. Gazdasági engedmények és erdőhasználat:
Adóterhek: A közterheket és az adókat igazságosan, egyenlő arányban kell elosztani a lakosok között.
Erdők és faanyag: Mivel az erdők felosztása során sok faanyag kárba vész, engedélyezni kell a szegény népnek, hogy a kisebb fákból zsindelyt (scandularum) készítsenek. Ezzel biztosíthatják megélhetésüket és napi kenyerüket.
Vadászat és zaklatás: Megtiltják, hogy a népet az erdők használata vagy a vadászat okán feleslegesen sanyargassák vagy zaklassák.
Záró rendelkezés:
Kelt Gyulafehérváron (Albajulia), a hónap 10. napján. A Kormányszék részéről Nagyszebenben (Cibinij), 1773. szeptember 10-én.
A kormányzó távollétében: Bánffy M. C. és Molnár József titkár.
*********
IMG-0112
Ezennel elrendeltetik, hogy a joghatósága alá tartozó lakosok számára – akiket egyébként is gyakrabban szoktak a nyilvános kvártélyokból (szálláshelyekről) ellátni – a városi kapitányok és parancsnokok szabályszerűen és folyamatosan intézkedjenek: a kísérők kötelesek legyenek a szökevények felmutatásáért járó igazolás (talon) mellett a megállapított díjazásukat is megkapni. Mindenki számára kihirdettetik, hogy akik bármilyen módon segítenek a megfigyelésben, de elmulasztják a bejelentést vagy az elfogást, azok ellen ugyanúgy kell eljárni, mint maguk a szökevények ellen. Ezzel szemben azok, akik kísérőként vagy feljelentőként közreműködnek, az 1772. július 20-i rendelet 25. oldala értelmében jutalomban részesüljenek.
Ami pedig az itt-ott kivetett különleges robotmunkákat (angaria) illeti: a Főméltóságú és Tekintetes Gróf úr kérése az, hogy minden közösség, a katonák és a polgári lakosok között a földjeik arányában méltányosan osszák fel a terheket.
Mivel a zsindelykészítésre szolgáló fenyőfák a pusztítások és az újjáépítések miatt már nem elegendőek az erdők fenntartható kezeléséhez, és ha nem vágják azokat kisebb részekre, semmire sem használhatók: méltóztassék intézkedni, hogy a szegény nép, amely a zsindelykészítésből keresi kenyerét, ne legyen elvágva ezen fák használatától és a megélhetéséhez szükséges eszközöktől. Ezért e tekintetben megfelelő gondoskodásról szóló hirdetményt kell kiadni.
Kelt Ő Császári és Királyi Felsége Tanácsának jóindulatú döntéséből, a Nagyszebeni Guberniumnál (Kormányszéknél), 1773. szeptember 10-én.
A Kormányzó úr távollétében.
Nich. Bethlen
Molnár József s.k. (saját kezűleg),Titkár

IMG-0119
Szent Császári Királyi és Apostoli Felsége, a mi legkegyelmesebb urunk nevében,
János gróf és a székelyek ispánja nevében.
Tekintetes és Nagyságos, Kiváló, Nemes és Megkülönböztetett Férfiak, nekünk engedelmes és jól érdemelt testvéreink! Üdvözletünket küldjük a jelenlegi Császári Királyi Gyarapodás alkalmából.
A fenséges Udvarhoz felterjesztett, az elmúlt időszak kényszermunkáiról (robot), a menekültekről és az adózókról szóló összeírások (consignationes) kapcsán tett észrevételek között az is megfigyeltetett, hogy az önök területén a szökés (menekülés) okai nincsenek feltüntetve, vagy ismeretlennek és felderítetlennek minősíttetnek. Ebből pedig könnyen arra lehet következtetni, hogy a szökés okait szándékosan eltitkolják, vagy nem vizsgálják ki kellő alapossággal.
Ennélfogva a Császári Felség elrendeli, hogy a szökés okai mélyrehatóbban vizsgáltassanak ki, és ne maradjanak ki az összeírásokból. Ezen legfelsőbb parancsnak megfelelően az önök uraságainak komolyan meghagyatik és rábízatik, hogy a szökés okait szorgalmasan kutassák fel, és azok valódiságát annál nagyobb igyekezettel derítsék ki. Hiszen kevéssé hihető, hogy egy-egy helyről számos lakos anélkül vándorolna el, hogy az elvándorlás okait ne lehetne megismerni vagy feltárni. Ellenkező esetben a helyi kormányzat kénytelen lesz vizsgáló bizottságot kiküldeni ezek felderítésére.
Továbbá az is észrevétetett, hogy bár összességében 250 jánosfalvi lakos vándorolt el, az újonnan érkezők közül mindössze 28-at telepítettek le birtokokra, 13-at pedig föld nélkül hagytak. Ezen hiányosság oka a beküldött összeírásokban nem volt megtalálható. A Felség kegyelmesen elrendeli, hogy szorgalmasan vizsgálják meg, miként fordulhat elő, hogy a sok menekült helyére nem telepítettek többeket a birtokokra, és erről adjanak tájékoztatást. Ennélfogva ezen utasításnak eleget téve, az uraságoknak határozottan megparancsoltatik, hogy azokon a helyeken, ahonnan a lakosok nagyobb számban elvándoroltak és helyükre újak érkeztek, a valódi okokat kutassák fel, és a leletekről a lehető leggyorsabban tegyenek jelentést a Kormányzóságnak.
Kelt Nagyszebenben (Cibinio), Erdélyben, a méltóságos Kormányzó úr távollétében, 1773. december 16-án.
Nich: Bethlen (aláírás)
________________________________________
Kivonat a Bizottság [határozatából], kelt december 21-én.
Amelyben a tábla (vagy hivatal) elrendeli, hogy a menekültekre vonatkozóan benyújtandó jelentésekben tüntessék fel a menekülés okát is.
Ezenkívül, ahol tömeges kivándorlás történt, jelentést kell tenni arról is, hogy a kivándorlók miért nem lettek a birtokaikra visszahelyezve.
Mivel a menekültek felkutatása a „Dulones” (helyi tisztviselők) által a táblázat alapján történik, minden egyes személy esetében vizsgálják meg a menekülés körülményeit is.
És ugyanezen eljárást kell alkalmazni a bizottság azon feladata tekintetében is, amelyet be kell tartani – mivel az ilyen menekültek közül már csak kevesen találhatók meg az említett [helyeken].

IMG-0124
Mária Terézia 1773-as rendeletének magyar fordítása, amely a közegészségügyi szabályszegések (például a pestis elleni karantén elkerülése) elleni fellépésről szól Erdélyben:
________________________________________
Mária Terézia, Isten kegyelméből a rómaiak császárnéja, Magyarország, Csehország, Dalmácia, Horvátország, Szlavónia királynője, Ausztria főhercege, Burgundia hercege, Tirol grófja, a mi legkegyelmesebb asszonyunk nevében. Tekintetes és Méltóságos, Kiváló, Nemes és Agilis, nekünk tisztelt és jóindulatú Testvéreink, üdvözletünket és királyi kegyelmünk gyarapodását kívánjuk.
Azon feleletek és vizsgálatok sorozatából, amelyeket a csábítás és a bűnös áthágások vétségeiben tetten ért törvényszegőkkel szemben folytattak le, megfigyelhető volt, hogy az ilyen törvényszegők saját védelmükre és mentségükre az ezen bűncselekményre megállapított büntetőtörvény nem ismerésére hivatkoztak. Ezen törvény nem ismerésének és némelyek hivatkozásának megelőzése érdekében, kegyelmes parancsunkra és az Udvar rendelkezésére elrendeltük a Királyi Guberniumnak, hogy az egészségügyi törvényszegők elleni fegyelmező cikkelyeket a falusi bírák útján is, az ő saját oláh (román) nyelvükön, vagy bármely birtokos anyanyelvén évente hirdessék ki.
Ennélfogva a legszigorúbban meghagyjuk Önöknek is, hogy saját joghatóságuk területén tegyék meg az intézkedéseket, hogy az említett szabályok minden évben a falusi bírák által a nép tudomására pontosan kihirdettessenek, és gondosan ügyeljenek ezen kihirdetés végrehajtására, mely célból ugyanazon szabályok oláh nyelvre lefordítva és ide mellékelve Önökkel is közöltetnek. Egyebekben Őszentsége királyi kegyelme továbbra is fennáll. Kelt az Erdélyi Nagyfejedelemség Királyi Guberniumától, Szebenben, 1773. december 24-én.
Őméltósága távollétében,
Bethlen Miklós
________________________________________

I-175

IMG-0175
Őszentsége a Császári, Királyi és Apostoli Felség, Ausztria Főhercege, Franciaország [Lotaringia] és a Székelyek Ispánja, a mi legkegyelmesebb asszonyunk nevében.
Tisztelt, Nagyságos és Nemes Faber [Kovács] urak, nekünk tisztelendő és jóakaró barátaink, üdvözletünket és a császári-királyi kegyelem gyarapodását kívánjuk.
Az elmúlt évben alázattal benyújtott jelentésükben, amely a nép elvándorlásának okairól és az annak megfékezésére szolgáló eszközökről szólt, többek között a következő okokat jelölték meg a nép menekülésének kiváltójaként:
1-ször: hogy az egyszerű lakosokat, főként az erdőkből élőket, túlságosan akadályozzák gazdasági ügyeikben, különösen a pénzkeresetben és a zsindelykészítésben;
2-szor: a tartományi és katonai terhek aránytalan elosztása, valamint a határőrtisztek számára túl alacsony áron követelt tűzifa-szolgáltatás miatt panaszkodtak.
Miután ezen panaszokat orvoslás végett közöltük a Főhadi Parancsnoksággal, onnan az a válasz érkezett a Guberniumhoz:
Ami az első pontot illeti: Háromszék széken a határszéli katonai őrségeket már régen felállították, következésképpen senkit nem akadályoznak a lakosok közül küldetéseikben. Ugyanez történt Csík és Gyergyó székek esetében is. Ha a [helyi] Tábla jobban ügyelt volna a kért engedélyekre, láthatta volna, hogy a lakosok vágyaikban egyáltalán nincsenek korlátozva: valahányszor gazdasági szükségre hivatkozva kérték az átkelést, ingyenes útlevelet (passuális) kaptak, meghatározva a tartózkodás idejét, a munkavégzés helyét és módját, a törvények betartása mellett.
Ami a második pontot illeti: a közterhek, az utak és hidak javítása, valamint a tűzifa-szolgáltatás mindig a vármegyei/széki Táblával való egyeztetés után, közösen megállapított arányos elosztás szerint történik. A fa ára pedig a szabályzatban (Regulamentum) rögzített módon van meghatározva.
Ezek ismeretében a Gubernium neheztelését fejezi ki, amiért Önök a menekülés okait elhamarkodottan tüntették fel, és anélkül vezették le azokat ilyen alapokból, hogy előtte megfelelően megvizsgálták volna a tényeket, amelyek a nyilatkozat szerint nem állják meg a helyüket.
Ezért a Gubernium komolyan meghagyja Önöknek – amint azt már korábban is tette –, hogy amennyiben bármilyen panaszuk merül fel a katonaság ellen, azt először a Katonai Szabályzat értelmében az illetékes katonai hatóságoknál terjesszék elő orvoslásért. Csak ha ott nem kapnak jogorvoslatot, akkor vigyék a panaszt a felsőbb fórumok elé, nehogy az ilyen rendetlen és fordított panaszkodási mód miatt a felsőbb dikasztériumokat (hivatalokat) idő előtt zaklassák.
Ezt cselekedvén, Őfelsége kegyelmes marad Önök iránt.
Kelt a fehérvári Gubernium udvarából, 1774. január 7-én.
A távollévő Főkormányzó nevében:
N. Bethlen

IMG-0184
Szent Királyi és Apostoli Felsége, Ausztria Főhercege, Erdély Fejedelme, a Székelyek Ispánja, a mi legkegyelmesebb Urunk nevében.
Tekintetes és Nagyságos, Nemes és Vitézlő, általunk tisztelt és jóindulatú Testvéreink! Üdvözletünket és méltóságotok gyarapodását kívánjuk!
A legfelsőbb Felség már a korábbi években kegyelmesen elrendelte, hogy azon menekültek számára, akik ezen tartomány lakói közül elszöktek, de visszatértek vagy elfogattak – a hazatérés megkönnyítése érdekében – bizonyos meghatározott pénzösszeg előlegeztessék meg a Postai Pénztárból „jutalom” (vagy költségtérítés) címén, minden egyes visszatérő vagy elfogott személy családja után külön-külön. Ezen előlegezett összegeket azonban – a Tartományi Pénztár kárpótlása végett – a visszatérő vagy elfogott menekültek földesuraitól vissza kell követelni.
Ennek megfelelően megküldjük Önöknek is a csatolt példányban azon menekültek névjegyzékét, akikre nézve a jutalom címén kifizetett előleg a jegyzékben feltüntetve megtörtént. Ezt azzal a legszigorúbb utasítással tesszük, hogy az itt mellékelt jegyzékben megnevezett földesurakat szólítsák fel a Tartományi Pénztár három hónapon belüli kártalanítására.
Azok esetében pedig, ahol a földesurak nincsenek megnevezve, kérjenek bővebb felvilágosítást azoktól, akik a nyugtákat kiállították, a menekültek tartózkodási helyéről; s amint ezeket megismerték, gondoskodjanak szorgalmasan arról, hogy a Tartományi Pénztár kárpótlása általuk is megtörténjen, és ne mulasszák el róluk a jelentéstételt.
Így cselekedvén, a legfelsőbb Felség kegyelmes jóindulata megmarad.
Az Erdélyi Nagyfejedelemség Királyi Főkormányszéke által, Nagyszebenben, 1774. január 17-én.

(S. Háromszék [Sepsiszék/Háromszék vármegye])
Kimutatás azon szökevényekről, akiknek az elfogásuk alkalmával, jutalom címén kifizetett előlegek 1767-től 1773 első félévéig folyamatosan teljesítve lettek.
[Táblázat oszlopai]
Sorszám A nyugtázók (kifizetettek) neve A szökevények neve A földesurak neve Kifizetett összeg (Ft. kr.)
1. Turi igazolása szerint Barna Demeter feleségével és gyermekeivel Mátisfalváról D. C. Bethlen László 4. 14
2. Teleki András udvari bíró igazolása szerint Barabás András Zágonban D. Czijék Lajos 4. 10
3. Henter Ádám báró Páll János számvevője igazolása szerint Moldován Tódor Zágonban D. Henter Ádám 4. 10
4. Janko Ferenc igazolása szerint Barabás Ferenc Zágonból id. D. Janko Ferenc 4. 10
5. Domokos József alapos igazolása szerint Tozán Tódor, szintén az anyja és fiai D. Damó János 4. 10
________________________________________
Érdekesség, hogy a dokumentum a korabeli erdélyi közigazgatás és a jobbágyrendszer működésébe enged betekintést, ahol a szökött jobbágyok visszaszerzése fontos anyagi kérdés volt a földesurak számára.

IMG-0188
Ő Szent Királyi és Apostoli Felsége, Ausztria Főhercege, Erdély Nagyfejedelme stb. kegyelmes Asszonyunk választott Tanácsa nevében!
Tekintetes és Nagyságos, nemes és kiváló tiszteletre méltó és jóakaratú testvéreink – üdvözletünket és a Királyi kegy iránti fogadalmunkat küldjük!
A helybéli fiatalok, Simon István, Oláh Teodor és Kovács Ferenc ellen indított per ügyében, akiket tiltott határátlépés (csempészút használata) és szökés bűntettében értek tetten, az ügyet korábban megvizsgálták és ítéletet hoztak. Az Önök által az elmúlt 1773. év november 25-én beküldött tájékoztatás és a mai tanácsülésen előterjesztett, alaposabb mérlegelés alá vetett jelentés alapján a Kormányzótanács úgy találta: a vétkesek által mentségükre felhozott indokok, valamint az Önök által az említett ítéletben felhozott érvek összhangban állnak a hasonló bűncselekményekről szóló kegyelmes Királyi Rendeletekkel. Ezért a Kormányzótanács jóváhagyja az ítéletet, és következésképpen a nevezett vétkeseket mentesíti az ilyen bűncselekményekre az 1764. március 11-én és 1766. augusztus 25-én kiadott legmagasabb szintű rendeletekben meghatározott büntetések alól. Ehelyett azonban elrendeli, hogy fejenként 50 botütéssel sújtassanak, amelyet nagy embertömeg előtt, a nyilvános vásárok alkalmával kell rajtuk végrehajtani. Ezért ezen ítélet végrehajtását – a szokott módon, nyilvánosan és megfelelően – Önökre bízzuk. Egyebekben kegyelmes jóindulattal maradunk.
Kelt az Erdélyi Nagyfejedelemség Királyi Kormányzótanácsától Szebenben (Cibinium), 1774. február 8-án.
A Kormányzó Úr távollétében.
M. Bethlen

IMG-0189
113. szám. November 25-én (1774), S.Szt. Ivány
Határozat. Dombi Balázs királyi táblabíró úr [előtt].
A tiltott határokon át Moldvába akartak belépni, és a helyi havasokban feltartóztatták Simon Istvánt, Bartha Andrást, Oláh Tódort, Gal Istvánt és Kovács Ferencet, Bonát József úr jobbágyait. Az 1773. június 19-én kelt rendelet értelmében, a legfelsőbb utasítások tartalmát követve kívánták az ügyet eldönteni. Miután őrizetbe vették őket, az állomáson [kihallgatva] tagadták ugyan, hogy a tiltott határokon át távoztak volna Moldvába, és hogy ugyanazon határokon keresztül vissza akartak volna térni Moldvába; azonban a jóindulatú vizsgálat során beismerték és kijelentették, hogy nem azzal a céllal akartak belépni, hogy végleg Moldvában maradjanak, hanem csak addig, amíg Isten áldásából itt helyben bőségesebb gabonatermés nem mutatkozik. Mivel tehát köztudott, hogy a szökés idején itt ténylegesen jelentős gabonahiány volt, és ők a legcsekélyebb vagyonnal rendelkeztek, továbbá semmiféle pestisjárvány vagy fertőzés nem dühöngött a szomszédos Moldvában, úgy ítéltetett, hogy a rendes büntetésre a nyílt parancs értelmében nem ítéltetnek, hanem az enyhítő körülmények figyelembevételével mely által ezen nyomorultak, az életükhöz szükséges eszközöktől megfosztva, különösen itt, a keresztényi irgalmasság jegyében, a Legkegyelmesebb és Legmagasabb Rendelkezéssel összhangban.
Kelt 1772. november 17-én, a Császári-Királyi Gubernium (Kormányzóság) által közölve, miszerint két héten át, a szokásos keddi hetivásárok napjain Várhegyben, a nyilvánosság előtt, az összegyűlt tömeg szem láttára vezettessenek elő és mutassanak ki. Hasonlóképpen: külön-külön mindegyikükre egy alkalommal 25, majd egy másik alkalommal két részletben, külön-külön mindegyikükre 50 érzékeny botütés méressék ki, és végül szabadon bocsáttassanak. A tábla ítélete. A Sepsi Széki tábla jegyzőkönyvéből kiadta...”

IMG-0194
Őszentsége a Császári, Királyi és Apostoli Felség, Ausztria Főhercege, Erdély Nagyfejedelme és a Székelyek Ispánja, a mi legkegyelmesebb Urunk nevében.
Tekintetes és Méltóságos, Kiváló Nemes és Vitézlő Urak, nékünk tisztelt és jóindulatú testvéreink, üdvözletünket és a császári-királyi kegyelem gyarapodását kívánjuk!
Azon helyek elöljárói, amelyek a vesztegzári állomások (karanténok) szomszédságában fekszenek, panaszt emeltek amiatt, hogy a Havasalföldről és Moldvából visszatérő menekültek – miután kitöltötték a vesztegzár idejét és őrizetük lejárt –, amíg a rájuk vonatkozó kerületi hivatalokhoz vagy földesuraikhoz vissza nem szállítják őket, többnyire igen nagy szegénységben élnek. Ellátásuk így az említett elöljárók számára súlyos terhet és a házipénztárnak (Cassa Allodialis) nagy megterhelést jelent, ráadásul nem ritka, hogy a rájuk fordított költségek méltányos megtérítésétől is elesnek.
Annak érdekében tehát, hogy a fent említett helyi elöljárók és tanúk az ilyen visszatérők javára tett jótéteményeik miatt kárt ne szenvedjenek, ezen jelen levelünkkel elrendeljük: mihelyt és amikor a visszatérők vesztegzárának leteltéről értesítést kapnak, haladéktalanul tegyenek intézkedéseket. Nemcsak arról kell gondoskodniuk, hogy késedelem nélkül átvegyék őket az őrizet helyéről, hanem arról is, hogy az ellátásukra fordított kiadásokat az átvételkor készpénzben térítsék meg.
Ezt cselekedvén tesznek eleget Őszentsége legkegyelmesebb akaratának.
Kelt a Királyi Felség Erdélyi Nagyfejedelmi Kormányzóságától, Gyulafehérvár városában, 1774. július 19-én.
Joanes Comes Nemes (s.k.

IMG-0203
A Szent Császári, Királyi és Apostoli Felség, Ausztria Főhercege, Erdély Nagyfejedelme és a Székelyek Ispánja, a mi Kegyelmes Asszonyunk nevében!
Tekintetes és Nagyságos, Nemes és Vitézlő testvéreink, tisztelendő és jóakaró barátaink! Üdvözletünket és a Császári-Királyi kegyelem gyarapodását kívánjuk!
Azon áttelepülők jegyzéke, akik a korábbi években Stájerországból és Karintiából ezenErdélybe helyeztettek át, ám itt örökös nélkül hunytak el, a Méltóságos Királyi Kincstár által azzal a céllal terjesztetett a Királyi Gubernium elé, hogy mivel ezen elhunyt áttelepülők az itteni Áttelepülési Pénztárban bizonyos fennmaradó pénzösszeggel rendelkeznek, ez körözvények útján közhírré tétessék.
Mindazok, akik bármilyen jogcímen jogos követeléssel vagy örökösödési igénnyel lépnének fel az elhunytakkal szemben, az Áttelepülési Ügyekben illetékes Méltóságos Bizottság előtt jelentsék be igényüket egy esztendő leforgása alatt, azaz jelen 1774. év október 10-étől a jövő 1775. év október 10-éig. Ezen időpont után ugyanis az említett hagyatékok – minden egyéb követelőt kizárva – a kijelölt célokra fordíttatnak.
A Kincstár ezen észrevétele nyomán küldetik meg ez az irat a fentebb említett Uraknak azzal a meghagyással, hogy a szokásos közzététel útján mindenki tudomására hozzák: az igénylők személyesen, meghatalmazottaik által vagy akár írásban jelentkezzenek az említett Bizottságnál a megadott határidőn belül. Tudják meg, hogy az idő letelte után a megnevezett áttelepülők hagyatékai még a törvényes utódoknak (ha ilyenek találtatnának) sem adatnak ki, hanem véglegesen visszatartatnak.
Ezzel Őszentsége [a Császárné] legkegyelmesebb akarata teljesíttetik.
Kelt Erdély Kir. Nagyfejedelmi Guberniumától, Gyulafehérváron, 1774. november 18-án.
Báró Brukenthal
________________________________________
Kimutatás
Azon transzmigránsok pénzeiről, amelyeket teljesen kihalt családok után, a kincstár javára (pro erario), egy jogvesztő határidővel ellátott idézést (citatio) követően el kell kobozni, az alábbiak szerint:
Stájerországi családok/Rh. fl. (Rénes forint) /Kr. (Krajcár)
1. Franz Grubler, Fuchelsből | 13,47
2. Peter Mayr felesége, Catharina, ismeretlen | 43,13
3. Paul Müller, Greifensteinből | 104,1
Összesen | 161,2½

Karintiai családok
1.Joh. Georg Eizl, Himmelbergből | 244,57
2.Jacob Trumgold - ugyanonnan - | 99,29
3.Agnes Bruckner - ugyanonnan - | 94,55½
4.Anna Jagerin - ugyanonnan - | 91,25¾
5.Catharina Gassingerin, Ossiachból | 30,17
6.Johan Kößler, ismeretlen | 102,50
7.Susanna Huberin, Himmelbergből | 4,8
8.Susanna Hanglin - ugyanonnan - | 17,1
9.Elisabetha Windlerin - | 31,14
10.Christina Glantznerin, Gmündből | 50,38
11.Anna Purkin, Paternionból | 7 --
12.Peter Perner, Wißelből | 22 --
13.Leonhard Pachmann | 36 |--
14.Leonhard Stanick, Goldensteinből | 110 --
Összesen | 920,47¾
Végösszeg | 1082,33¼
A másolat alapján: | Bánffy György
Transzmigránsügy | Schatzbergi Joh. Edler
Nagyszeben (Hermannstadt)
1774. szeptember 22.

IMG-0207
Tekintetes Állandó Tábla!
Tisztelendő Uraim!
Mivel a múlt pénteki napon, e hónap 3-án, az ozsdolai vesztegzár alól megszökött dezertőröket Lemhény falun keresztül ide, Vásárhelyre kísérték, az úton, Lemhény faluban találkoztak egy Kurta Mihály nevű jobbággyal. Amikor a letartóztatottak őt meglátták, azt mondták a tizedesnek, hogy ez a jobbágy volt a szöktetőjük, ő mutatta meg nekik az utat Moldvába; amiatt a jobbágyot letartóztatták és ide, a fogdába hozták.
Amikor őt a három letartóztatott katonával itt szembesítették, beismerte, hogy megmutatta a katonáknak a Moldvába vezető utat, és ezért 3 magyar forintot, valamint egy fejszét és egy pár csizmát kapott. Emiatt ezen jobbágyot a Tekintetes Állandó Táblának átadom. A három katona ezen jobbágy ügyében tett vallomásának kivonatát a Tekintetes Állandó Táblának ezekben a napokban hiteles formában meg fogom küldeni. Ebből a kivonatból további részletek is ki fognak derülni: nevezetesen, hogy a fent említett jobbágy korábban már több lakost is átvezetett Moldvába.
Egyebekben a Tekintetes Állandó Táblát a legszolgálatkészebben kérem, méltóztassék e bűnösre szigorú büntetést kiszabni, mivel ezen szökés ügyében a jelentést az összes felmerülő körülménnyel együtt a főkormányzóság a fenséges Legfelsőbb Hadvezetőségnek fogja megtenni.
Aki egyebekben minden tisztelettel maradok a Tekintetes Állandó Táblának
kötelezett szolgája:
N. [Aláírás]
Kiss ezredes
Kézdivásárhely
1774. július 17.
________________________________________
IMG-0209
Ez a dokumentum egy „Extractus Fassionis” (Vallomás-kivonat) egy 1774. júliusi bírósági eljárásból. Szabó József vallomását rögzíti, akit Kovács Ferenccel és Szász Andrással együtt katonaszökevényként (desertio) hallgattak ki.
Fejléc és bevezetés
Vallomás-kivonat. Három, szökés pontjában letartóztatott fogoly ügyében, név szerint: Szabó József, Kovács Ferenc és Szász András, Keresztényfalváról, 1774. július 16-án.
________________________________________
A kihallgatás (Kérdés és válasz)
Kovács Ferenc vallomásának kivonata.

Kérdés (7. pont): Qualiter deseruerit? (Miképpen szökött el?)
Válasz (Responsio):
„Egy vasárnapi napon a vádlott [Szabó] és Kovács Ferenc egy sörfőzdében (kocsmában) tartózkodott egy Kurta Mihály nevű jobbággyal, aki akkoriban Keresztényfalván időzött, egyébként pedig Lemhényben lakik...”„...ő [Kurta] azt mondta a vádlottnak és Kovács Ferencnek: »Ha én ilyen életerős fiatalembereket, mint ti vagytok, Moldvába tudnék vezetni, akkor ott biztosan kapnátok 60 tallért készpénzbe a muszkáktól (oroszoktól)...«”„...vagy ha nem akartok katonának állni, mindennap 30 [pénzegységnyit] kereshettek munkával. A vádlott és Kovács azt felelték: »megfontoljuk a dolgot«,” hogy beszélt Szász András pribékkel (szökevénnyel) is, aki szintén Moldvába tartott. Nevezetesen a Vizsgált Személy és Kováts is beszéltek Szász András pribékkel, aki azt mondta nekik, hogy Moldvába fog menni; következésképpen élőszóban tárgyaltak a jobbággyal, hogy ha Lemhénybe érnek, be fognak lépni Moldvába. Amikor Lemhénybe értek, a jobbágynál éjszakáztak, mivel akkor már sötét volt, és a jobbágy félt, ezért akkor vezette őket. Másnap este tájt a jobbágy egy oláhhal (románnal) együtt – akit nem ismernek – a Csernyika-hegyen át a moldvai területre vezette őket; mikor pedig már a határvonal állomásain túl voltak, a jobbágy az oláhhal visszatért. Ezen átvezetésért a Vizsgált Személy és Szász András 3 magyar forintot, Kováts pedig egy pár csizmát adott a jobbágynak.
8. (Nyolcadszor). Vajon a vizsgált személy [a gyanúsított] már régóta ismeri-e ezt a jobbágyot?
Válasz: A vizsgált személy már régóta ismeri őt, de semmiféle beszélgetést nem folytatott vele.
9. (Kilencedszer)
Ki volt még akkor a korcsmában, amikor a jobbágy a szökés okáról beszélt velük?
Válasz: Senki más, a korcsmárosné pedig a sör mérésével volt elfoglalva.
10. (Tizedszer)
Tudomása van-e arról, hogy ez a jobbágy többeket is szökésre buzdított vagy átvezetett [a határon]?
Válasz: Amikor a jobbágyot kérdezték, ismeri-e a Moldvába vezető utat, azt válaszolta: jól ismeri azt, és már három jobbágyot – név szerint Thodor Pétert, Dankó Piskát és Janus Istvánt – átvezetett Lemhény faluból. A kihallgatott (vizsgált személy) itt-ott a faluban azt hallotta, hogy Kurta jobbágy már többeket elvezetett Moldvába.
________________________________________

Szász András vallomásának kivonata
7. Miképpen szökött el?
Amikor a kihallgatott egyszer Vajna Elek úrnál volt, hogy egy ekéről (szántásról) megállapodjon, szembejött vele Kurta Mihály jobbágy, aki egyébként Lemhényben lakott, és ezt mondta a kihallgatottnak: „Találtam két ifjút, akik Moldvába akarnak menni, és ha a kihallgatott is oda küldené [őket]”.
A Vizsgált [vádlott] megkérdezte, ki ez a két ifjú. A jobbágy azt felelte: Szabó József és Kovács Ferenc. A Vizsgált azt válaszolta: ha ez a kettő megy, én is megyek. Később a Vizsgált Szabó Józseffel és Kovács Ferenccel találkozott, akiket a Vizsgált megkérdezett, igaz-e, amit a jobbágytól hallott a lopásokról miattuk; s miután ezt megerősítették, ezzel a jobbággyal a szökés idejéről tárgyaltak. Ő [a jobbágy] Lemhénybe irányította őket.
Amint megegyeztek, Lemhénybe érkeztek, és a jobbágynál éjszakáztak, mivel az akkor félt őket átvezetni. Másnap este tájt a jobbágy egy oláhhal [vlahhal], akit a Vizsgált nem ismert, a Csernyika-hegyen át Moldvába vezette őket, és mikor már az állomásvonalakon kívül voltak, Jobbágy a vlahokkal [oláhokkal] visszatért. Az átkelésért [átvezetésért] Szabó József és a vizsgált személy [a vádlott] Jobbágynak 3 magyar forintot, ezen felül a vizsgált személy egy fejszét, Kovács Ferenc pedig egy pár csizmát adott.
8. Vajon a vizsgált személy már régóta ismeri-e ezt a Jobbágyot?
A vizsgált személy már egy ideje ismeri őt.
9. Ki volt még jelen akkor, amikor Jobbágy Kurta a szökés szándékát előadta?
Senki más.
10. Vajon tudomása van-e arról, hogy ez a Jobbágy esetleg többeket is szökésre buzdított, vagy Moldáviába vezetett-e?
Maga Kurta Jobbágy mondta, hogy már többeket átvezetett Moldáviába, és név szerint megnevezte Thodor Péter, Janko Miska és Steph: [István] János lemhényi jobbágyokat, akiket ő vezetett át.
________________________________________
Tanúvallomás és Szembesítés
Fentiekkel kapcsolatban a kirendelt [tanú] így nyilatkozott: Szabó József és Kovács Ferenc magát a kirendeltet Mantó András jobbágy sörfőzdéjében keresték fel; Szász András pedig akkor szólította meg, amikor a nemes Vajna Elek úrtól távozott, [kérdezve], hogy megmutatná-e nekik az utat Moldvába.
Az ismételt kérésre végül – és mivel ez a három ember önként jött a kirendelthez – elvezette őket a Heveder-hegyig, ahonnan aztán visszatért. Vele ment még egy pásztor és egy oláh is, akit a kirendelt azonban nem ismert.
Az út megmutatásáért cserébe 3 magyar forintot, egy fejszét és egy pár csizmát hagytak nála; a kirendelt pedig senki mást nem vezetett sem Moldvába, sem Havasalföldre (Wallachia).
Szembesítés a három vizsgált személlyel és a kirendelt Kurta Mihály jobbággyal: a három vizsgált személy a korábban tett vallomását Kurta jobbágy szemébe mondva fenntartja. Kurta azonban kitart korábbi vallomása mellett; a három vizsgált személy erre azt veti ellen, hogy a jobbágy kezdettől fogva egy aranyat kért tőlük, és amit itt mondtak, azt tiszta lelkiismerettel mondták, és készek rá bármikor esküt is tenni.
Ez a jelen kivonat német nyelvről latinra fordíttatott az eredeti alapján...
Kézdivásárhely, 1774. július 9.

IMG-0221
Szent Királyi és Apostoli Felsége, Ausztria Főhercege, Erdély Nagyfejedelme és a Székelyek Ispánja, a mi legkegyelmesebb Asszonyunk [Mária Terézia] nevében.
Tekintetes és Nagyságos, Vitézlő, Nemes, valamint Agilis [nem nemesi származású, de birtokos] urak! Tisztelendő és jóindulatú testvéreink! Üdvözletünket és a Királyi Kegyelem gyarapodását kívánjuk.
Mivel a hűtlen árulás jeleit mutató katonák elfogása során nemritkán megesett, hogy a szökevények meggondolatlan üldözése miatt – s mivel az elfogásra kirendeltek tetteit előzetes vizsgálattal nem lehetett mérlegelni – csonkítások vagy mértéktelen verések történtek. Emiatt a Királyi Kincstár kénytelen volt kárt elszenvedni az alkalmas személyek [katonák] sérülései révén.
Ezért a Főkapitány Úr, méltóságának megfelelően, a folyó év június 27-én kelt Királyi Intimátum alapján elrendelte, hogy ezen Királyi Gubernium [Kormányszék] körlevelek útján ismét tegye közzé: a jövőben az igazságszolgáltatók a szökevények elfogásakor ne vakmerően, hanem mérséklettel járjanak el.
A jutalom, vagyis az úgynevezett Taglia [fejpénz] ugyanis csak abban az esetben fog kifizettetni, ha a katonát a királyi szolgálatra alkalmas állapotban vezetik vissza.
Mely rendelkezést Önök, a fent említett Főkapitány Úr kívánsága szerint, saját joghatóságuk körében mindenki tudomására hozni és közzétenni tartozzanak. Ezzel a Felség kegyelmében és jóindulatában maradunk.
Kelt a Királyi Erdélyi Nagyfejedelmi Guberniumból, Szebenben [Cibinij], 1774. szeptember 15-én.
M. C. Bethlen

Kivonat a Bizottság [határozatából] a 246. szám alatt.
Amelyben elrendeltetik a Királyi rendelet kihirdetése, miszerint a parasztok részéről mérséklettel kell eljárni a katonaszökevények és menekültek elfogása során, hogy az elfogandók alkalmas állapotban kerüljenek vissza a Királyi szolgálatba, ne pedig összezúzottan és megcsonkítva, mivel az ilyenekért semmiféle jutalomra ne számítsanak. Az előadó véleménye szerint ezen Királyi rendelet a szolgabírók és tisztségviselők által hirdettessék ki.
________________________________________
Rövid magyarázat
A szöveg egyértelműen arra inti a lakosságot (a "parasztokat"), hogy bár segíteniük kell a szökevény katonák kézre kerítését, nem szabad őket bántalmazniuk vagy megnyomorítaniuk az elfogás során. A hadseregnek ugyanis életerős katonákra volt szüksége, és a hatóságok büntetéssel (a jutalom megvonásával) fenyegették azokat, akik túl durván bántak az elfogottakkal.

I-274
1762. június 27.
Mi, Mária Terézia,
Isten kegyelméből római császárné, özvegy; Németország, Magyarország, Csehország, Dalmácia, Horvátország, Szlavónia, Galícia és Lodoméria királynője; Ausztria főhercegnője; Burgundia, Stájerország, Karintia, Krajna hercegnője; Erdély nagyfejedelemnője; a Szent Római Birodalom morvaországi őrgrófnője; Brabant, Limburg, Luxemburg, Geldern, Württemberg, Felső- és Alsó-Szilézia, Milánó, Mantua, Parma, Piacenza és Guastalla hercegnője; Auschwitz és Zator hercegnője; Svábhon fejedelemnője; Habsburg, Flandria, Tirol, Hanau, Kyburg, Görz és Gradisca hercegesített grófnője, valamint a székelyek grófnője; a Szent Római Birodalom burgaui, Alsó- és Felső-Luzsicai őrgrófnője; Namur grófnője; a Szláv Őrgrófság és Mechelen úrnője; Lotaringia és Bar hercegnője; Toszkána nagyhercegnője.
Elrendeljük:
Ötödször: Azok, akik – bár az első szökési helyszínen kívül – egy szökevényt az őt üldöző katonai különítmény előtt letagadnak, őt maguk elrejtik és segítik a továbbjutását; nemkülönben azok, akik tettlegesen ugyan nem vettek részt a szökésben, de csupán tanáccsal segítették a menekülőt az első szökési helyszínen a továbbjutásban: nemre való tekintet nélkül tíz évre, ha pedig ez az első helyszínen kívül történik, öt évre vasban és láncban végzendő belföldi sáncmunkára ítéltessenek. Emellett a Császári-Királyi Kincstárunknak okozott kárt is meg kell téríteniük: egy gyalogos vagy lovas katona szökése után 24 forintot, ha pedig a lovas a lovával együtt szökött el, 40 forintot kell e tanácsadónak (amennyiben vagyona engedi) megfizetnie. Mielőtt azonban a sáncmunkára elszállítanák, az elszállítás helyszínén három napon át egy emelvényen (színpadon) közszemlére kell tenni, mellén egy függő táblával, amely nagy és jól olvasható betűkkel tartalmazza a bűncselekményt és a büntetést, mindenki okulására, a bűntettől való elrettentésül.
Hatodszor: Azok az egyházi és világi hatóságok, valamint magasabb rangú és nemesi személyek ellenben – noha róluk ilyesmit feltételezni sem kellene –, akik e tekintetben vétenek, minden egyes szökevény után a fent említett kártérítésen felül 1000 forint büntetés megfizetésére köteleztessenek. A világi rendi személyek esetében fenntartjuk a jogot a körülményekhez képest további felelősségre vonásra, akár letartóztatásra vagy szigorúbb büntetésre is. Az egyházi személyeknél pedig, amíg a pénzbüntetést meg nem fizetik – vagyonos egyháziak vagy kolostorok esetén – a javadalmak (temporáliák) zárolandók; a vagyontalanok és koldulórendiek esetében a gyűjtést (stólát) be kell szüntetni. A plébánosok, káplánok vagy más világi papok, akik e bűntettben részessé válnak, a kár megtérítése után 150 forint pénzbüntetéssel sújtandók. Az egyházi kar annál kevésbé vonhatja ki magát törvényünk betartása alól, mivel azon szökevények élete, akiket a belföldi lakosok adnak fel, megkíméltetik a halálbüntetéstől.
Hetedszer: Azon férfiak és nők, akik bár az ismert szökevénynek (dezertőrnek) szállást nem adtak, de noha őt jól felismerték és veszély nélkül feltartóztathatták volna, mégsem kerítették kézre, vagy a helyi elöljáróknak a lehető leghamarabb nem jelentették, ezen megengedhetetlen elnézésük (cinkosságuk) miatt – a kár megtérítése mellett, amennyiben Kincstárunkat (Aerarium) azok, akik tanáccsal és tettel, vagy csak tanáccsal vétkeztek, még kártalanították nem volna – nyilvános pellengérre állítás után három évre belföldi várfogságra és közmunkára (opus publicum) ítélendők. Mindazonáltal jelen legfelsőbb rendeletünket különös kegyelemből oly módon módosítjuk, hogy a szökevény vér szerinti rokonait a harmadik ízig, a sógorsági rokonokat pedig a második ízig bezárólag azon büntetés alól, mely a szökevényt fel nem tartóztatókra vagy fel nem jelentőkre kirovatott, kegyelmesen felmentjük; ezen büntetésnek csak azon esetben essenek alá, ha a szökevénynek a szökéshez tényleges segítséget nyújtottak.
Nyolcadszor: Amennyiben azonban valaki ezen legigazságosabb rendeletünket másodszor is át merészelné hágni, az ellen a kár megtérítése mellett a közmunka büntetése – nemre való tekintet nélkül –, valamint a fent említett pénzbüntetés is megduplázandó. Azok pedig, akik egy még be nem sorozott újoncot lebeszélnek vagy szökésében segítenek, a körülményekhez képest súlyosabb vagy enyhébb tetszőleges büntetéssel (poena arbitraria), jelesül közmunkával sújtandók; az egyházi és világi hatóságok, valamint a magasabb rangú és nemesi személyek pedig a fent említett pénzbüntetés felével büntetendők. Továbbá akarjuk:
Kilencedszer: Különös kegyességünkből megengedjük, hogy amennyiben a jövőben egy szökevény vér szerinti rokonai a harmadik ízig, sógorsági rokonai pedig a második ízig bezárólag (legyenek férfiak vagy nők), a 4. pontban említett tiszta segítségnyújtás esetében az első szökési helyszínen tettetnének érte, enyhébb büntetéssel sújtassanak, mint fentebb megállapíttatott. Nevezetesen a szülők, a gyermekek vagy a házastárs csak két évre, az egyéb rokonok pedig öt évre ítéltessenek vasban és láncban végzendő sáncmunkára egy belföldi vagy német örökös tartományainkbeli várépítésnél. Amennyiben azonban a segítségnyújtás nem az első szökési helyszínen történt, úgy egy, illetve két évre ítéltessenek.
Egyszersmind kegyelmesen kijelentjük, hogy azon szökevények, akiket rokonaik feljelentenek és a hatóságnak átadnak, a jövőben pusztán ezredbüntetéssel sújtandók; azon kegyelmes bizodalomban, hogy az említett rokonok (akik alatt csak azokat értjük, akik a 7. pontban említettek szerint a szökevénnyel a harmadik vérségi és a második sógorsági foknál távolabbi rokonságban állnak) önmaguktól is inkább készek lesznek a szökevényt előállítani és ezen elviselhető büntetésnek átadni, semmint őt a különben várható, jól megérdemelt halálbüntetés vagy más súlyos testi fenyítés veszélyébe, magukat pedig az orgazdákra és bűnpártolókra kiszabott büntetésekbe sodorni.
Végezetül tizedszerre a legkegyelmesebben megparancsoljuk, hogy mostantól az ilyen szökevényeket – éppúgy, mint azokat, akik örökös tartományainkból kivándorolnak – ne csupán vagyonelkobzással büntessék, hanem polgárjoguktól és minden örökösödési igényüktől is fosszák meg őket, anélkül azonban, hogy ez a szokásos katonai büntetést eltörölné. Ezennel minden helyi elöljáróságnak, gazdasági tisztviselőnek és falusi bírónak teljes komolysággal meghagyatik, hogy az ilyen dezertőrök ingóságait és vagyonát, vagy a rájuk szálló örökségeket haladéktalanul vegyék zár alá, és erről felettes hatóságaiknak azonnal tegyenek hiánytalan jelentést, hogy a további intézkedésekről dönteni lehessen.
Annak érdekében, hogy mindenki ne csupán a dezertőrök segítésétől és rejtegetésétől rettentessen el még inkább, hanem azok üldözésére, elfogására, beszállítására vagy feljelentésére is ösztönözve legyen, s egyúttal ezen szilárd és mindenki által megtartandó törvényünkről teljes tudomással bírjon, komoly parancsunk úgy szól, hogy ezen pátenst a városokban és mezővárosokban szabályszerűen hirdessék ki. A kihirdetést a szokásos évi- és hetivásárok alkalmával, valamint más olyan helyeken és időkben, ahol az a leginkább a nép tudomására juthat, gyakorta meg kell ismételni; emellett a pátenst minden városkapura, városházára vagy közösségi házra ki kell függeszteni. A kolostoroknak és plébániáknak szintén át kell adni példányokat. Vidéken a gazdasági tisztviselők előtt a heti gyűléseken vagy az úgynevezett hivatali napokon – ahol ilyenek vannak –, másutt pedig azokon a napokon, amikor a nép összegyűlik, ha nem is hetente, de a lehető leggyakrabban a megjelent alattvalóknak világosan fel kell olvasni. Úgy a férfiaknak, mint a nőknek, fiataloknak és öregeknek egyaránt érthető fogalmat és mély benyomást kell erről nyújtani. Továbbá minden falusi bírónak és kocsmárosnak vagy vendéglősnek át kell adni egy példányt kifüggesztés végett, amelyet házukban jól láthatóan ki kell tenniük; egyúttal a legszigorúbban utasíttatnak ezen legigazságosabb rendeletünk legpontosabb betartására. A maguk részéről pedig a legengedelmesebb végrehajtást folyamatosan elő kell mozdítaniuk, a magistrátusoknak, földesuraknak és hatóságoknak pedig figyelniük kell a dezertőrökre, és azonnal üldözőbe kell venniük őket, különben mulasztás esetén jól megérdemelt büntetésre számíthatnak. Amihez tehát mindenkinek tartania kell magát, óvakodva a károktól és hátrányoktól.
Kelt Bécs főárosunkban, június hónap 27 napján, Krisztus születése után az ezerhétszázhatvankettedik, uralkodásunk huszadik évében.
Franz Ferdinand Graf von Schrattenbach, helytartó.
Thomas Ignaz Edler von Pöck, kancellár.
A Császári és Királyi Felség bizottsága a Tanácsban.
Jacob Edler v. Pistrich,
Tadäus Edler v. Spaun.
IMG-0252
A Szent Császári és Királyi Apostoli Felség, Ausztria főhercege, Erdély nagyfejedelme és a székelyek grófja, legkegyelmesebb Úrnőnk [Mária Terézia] nevében.
Tekintetes és Nagyságos, Kiváló és Nemes urak!
Nekünk kedvesen tisztelendő és jóakaróinknak, üdvözletünket és Császári-Királyi kegyelmünket ajánljuk.
Mivel az ezen Nagyfejedelemségben állomásozó rendes katonaság körében – a kincstár igen súlyos kárára – egy ideje valamivel gyakoribb szökéseket tapasztaltunk, ezért ezen baj elhárítására, külön határozatokkal, a fegyvert vagy katonai jelzéseket viselő katonák felkutatása és kiválogatása ügyében kiadott kormányzói rendeleteket a megyékre bízzuk.
Ezzel elrendeljük, hogy a jelenlegi súlyos helyzetben a rendeletek szigorúbb betartását eszközöljék, a hűséges lakosok együttműködésével pedig a dezertőrökre éberebben ügyeljenek. Ugyanezt a Királyi Gubernium [Kormányzóság] nevében, és ezen lakosok által is, a megszegőkre kiszabandó megérdemelt büntetés terhe mellett hangsúlyozzuk, tudniillik a katonákat a legközelebbi állomáshelyre kell szállítani.
Kelt a Királyi Erdélyi Guberniumban, Nagyszebenben (Cibinii), 1775. július 21-én.
Brukenthal báró
Molnár József
Helyettes Titkár

IMG-0317
Másolat / Kivonat
Bűnügyi kivonat, melyet a méltóságos Pellegrini-ezred állított össze Francisco Xaverio Sperl ellen, akit az ezred állítólagos szökevényeként tartóztattak le. Az eljárást Nagyszebenben (Cibinium), 1776. május 6-án bírói úton indították meg. A nevezett körülbelül húszéves, katolikus vallású, nőtlen, mesterséghez nem értő, a Bajorországi Munchovia-ból származik, és közkatonaként évekig szolgált Latour gróf századában.
Részletek (Ad Specialia)
Hogyan és milyen körülmények között követte el a nevezett a szökést?
1775. augusztus 8-án, délelőtt tizenegy órakor, Nagyszeben Brassói kapuján keresztül szökött meg a hűtlen Weber Ferenc szász közkatonával együtt. Az utat közvetlenebbül Medgyesen (Media) és Sárdfalván keresztül a hegyek (Kárpátok) felé vették, azzal a szándékkal, hogy Moldván keresztül hazatérjenek szülőföldjükre. Amikor a hegyekbe értek, és az Ognának nevezett településre jutottak, egy oláh papnál (popa) kaptak menedéket. Ott hét hétig tartózkodtak, majd végül elváltak, amikor egyikük a Jászvásárnak (Iași) nevezett város felé vette az irányt. Eközben társa, aki az említett Ognán nem tudott munkát szerezni, a Fogarasnak nevezett helyre távozott, ahol vélhetően jelenleg is tartózkodik – vallotta a szökevény.
Végül elhagyva az említett Jászvásárt (Iași), Hálbockban egy nyugalmazott orosz őrparancsnok házában vállaltam istállószolgálatot, aki ott lakott. Körülbelül 24 hónap elteltével hallottam [a lehetőségről], így felkerestem a Szent Ferenc Rend tisztelendő atyáinak templomát. Ott, a már említett tisztelendő atyáktól alamizsnát és támogatást kértem, hogy segítsenek nekem, miszerint újra visszatérhessek az ezredemhez.
Minden támogatásukat megígérték nekem, és minden jót jósoltak az esetemben, mivel kihirdették az általános kegyelmet azok számára, akik elhagyták a császári-királyi hadsereget. Meg is tették, amit ígértek: közbenjártak Moldva legfenségesebb fejedelménél az én és négy másik dezertőr társam érdekében az útlevél (menlevél) ügyében.
Bajtársaim ketten a 2. Helyőrségi Ezredből, egy a Siskovitzi, egy pedig a Nugent-ezredből valók voltak. Az ő társaságukban értem el az első császári-királyi helyet a Bukovinai kerületben, amelyet Szerethnek (Siret) neveznek. Ott a vesztegzári sebész előtt bejelentettük visszatérésünket, majd onnan végül állomásról állomásra szállítottak minket Csernovicba, a Bukovinai Kerületbe érkeztünk meg, ahol végül a 2. Határőrezred parancsnoksága által bíróilag kihallgattatunk.
Miképpen határozta el és tervezte meg ezt a szökést Weber Gergellyel
Weber Gergely felkeresett engem a szállásomon, és rám bízta korábbi szökési szándékát; mivel pedig az általam felhalmozott adósságok hálátlanul fenyegettek engem, én is a szökés mellett döntöttem. Vele együtt távoztam, majd a fentebb említett Weber apjának házához mentünk, aki Nádas faluban lakik. Itt a katonai ruházatot paraszti öltözetre cseréltük, melyet az említett apa biztosított nekünk a mi nagyobb biztonságunk és előmenetelünk érdekében. Ezek a ruhadarabok a következők voltak: vászonból szőtt nadrág, ing, paraszti kising (köznyelven: gundra), szász cipők, valamint egy igencsak elnyűtt kalap. Így felöltözve Nádasról Sárdfalvára mentünk Ferrari grófhoz, akinél Weber málhásként (?) szolgált; ott a szénagyűjtésben 7 napon át segédkeztünk neki. Végül a nyolcadik napon érkezett egy huszár a Székely Huszárezredből, akinek ránk irányuló gyanúját és tartózkodási helyét kifigyeltük, így a faluból elmenekültünk, és három napon át bolyongtunk tévelyegve, amíg sikerült elérnünk Moldva határait.

Kérdés:„Vajon a Sárdfalván kinevezett [személy] beszélt-e a gróf úrral, és miről beszéltek?”
Válasz: Keveset beszélt németül a Gróf úr, [halálos] ítélet terhe mellett kérdezte tőlem; honnan származom? Neki azt válaszoltam, hogy szász vagyok.
Kérdés: „Vajon az előbb említett Gróf úr semmiről sem kérdezte a vádlottat a szökéséről?”
Válasz: Semmi ilyesmiről nem kérdezett engem.
Kérdés: Vajon Weber szökevény a vádlottnak semmit sem bízott-e meg, avagy tudja-e a Gróf úr, hogy ők szökevények?
Válasz: Semmi ilyesmit nem bízott rám Weber, azt azonban elmondhatom, hogy a Gróf úrnak tudomása volt a mi szökésünkről, mivel Weber egyúttal a jobbágya is volt. Egyebekben készen állok kijelentéseimet esküvel is megerősíteni és hitelesíteni.

Igazolom, hogy a fenti jegyzőkönyvi kivonat az eredetivel mindenben megegyezik és azzal összhangban lévőnek találtatott, hivatalom hitele által. Nagyszebenben, 1776. július 27-én.
J. Mab. Nigel s.k.
Kapitány és Auditor (hadbíró)

IMG-0383
1776. augusztus 19.
Miután egy István Besán nevű oláh (vallachus), aki méltóságos Miskolczi Sándor úr jobbágya, körülbelül 5 évvel ezelőtt családjával tiltott ösvényeken Moldvába szökött, az említett oláh halála után felesége és fia visszatért két kancával Gelence faluba, szintén tiltott utakon, elkerülve mind a vesztegzárat (Contumacia), mind a harmincadot (Tricessima). Amikor ez hat hét elteltével a Harmincad Hivatal fülébe jutott, a lovakat lefoglalták, az ügyet pedig jelentették a Vesztegzár Igazgatójának. E foglalási ügyről a fent említett
A. Miskolczi Sándor úr leveleit az A. betű alatt, a tényállás igazolására alázatosan bemutatom. Hogy pedig Vass Pál királyi alispán úr milyen beavatkozásokat tesz ebben az ügyben, azt tanúsítják ugyanazon levelei a
B. C. D. B., C. és D. betűk alatt; ő ugyanis nemhogy nem ügyel (vagy ügyeltet) a királyi rendeletek szerint az ilyen ösvényeken átjárókra, hanem ellenkezőleg: különféle és ellentétes követeléseket támaszt, sőt ami
E. még súlyosabb, az E. betű alatt csatolt tanúbizonyság szerint az említett alispán úr meghagyta a falusi bíráknak, hogy ne merjenek segítséget nyújtani a törvényszegőket üldöző lovas őrségnek (obequitatores). Ezen eljáráshoz kapcsolódik egy másik eset is, amely a zabolai vásáron történt június hónapban: amikor a lovas őrök bizonyos törvényszegőkre rábukkantak és el akarták fogni őket, két nemes, ifjabb Vajna László Páváról és egy másik, szintén Vajna nevű társa, rátámadtak az őrökre, és amíg egymással viaskodtak, a törvényszegők elmenekültek.
Ezt az ügyet megírtam Vass Pál királyi alispán úrnak, és a törvényszegők neveit is közöltem vele azon baráti kéréssel, hogy a törvényszegők által – amint jelentik – Moldvából behozott és az említett vásárokon eladott állatokat a királyi kincstár részére foglalja le a harmincad hivatalnál. Továbbá kértem, hogy a törvényszegőket a királyi rendeleteknek megfelelően büntetés végett vegye őrizetbe.
Amelyre nézve az alispán úr mellékelt levelében szintén különféle nehézségeket és kifogásokat támasztva, a valóságban eddig semmiféle segítséget nem nyújtott; sőt, amint a lovas hajdúk jelentik, szemtől szembe azzal fenyegette meg őket, hogy amennyiben és amikor az ő tudomása nélkül a falvakat és vásárokat megvizsgálni merészelik, el fogja fogatni őket.
Mindezt üdvös orvoslás végett alázattal előterjesztve, teljes tisztelettel maradok:
A Magas Császári és Királyi Kamarai Tanácsnak
Nagyszeben, 1776. augusztus 19.
legalázatosabb szolgája:
Szörényi Antal
helyettes ellenőr

IMG-0379
Kivonat a Bécsben, 1776. október 3-án kelt királyi rendeletből
„Egyébként, mivel a Királyi Helytartótanácstól az előző hónapokban a szökésekről benyújtott jelentésekből megállapítást nyert, hogy a folyó évben a szökések gyakoribbá váltak, és azokat küldöncök és csábítók okozták, utasítani kell a vármegyei táblákat és a hatóságokat: amint a jövőben ilyen szökevényeket vagy bűnrészeseiket elfogják, haladéktalanul vessék alá őket vizsgálatnak.
Amennyiben beismerik, vagy rájuk bizonyítják, hogy az 1776-os év folyamán legalább néhány családot szökésre buzdítottak, vagy tiltott ösvényeken utat mutattak nekik, a mások elrettentésére a hazai törvényekben (Saját Statútumokban) kiszabott akasztófáltali halálbüntetést a lehető leggyorsabban hajtsák végre rajtuk; kivéve, ha egy-egy esetben különösen nyomós indokot találnak a kegyelemre, melyet fel kell terjeszteni a Helytartótanácshoz. Egyebekben. E.”

IMG-0378
1776. december 17-én
A Szent Császári és Királyi Apostoli Felség, Ausztria Főhercege, Erdély Nagyfejedelme, a mi legkegyelmesebb Urunk nevében.
Tekintetes és Nagyságos, Nemes és Vitézlő Urak, nékünk tisztelt és jóakaratú testvéreink! Üdvözletünket és a Szent Királyi Kegyelem gyarapodását kívánjuk!
Mivel Őfelsége a Kormányzóságtól kapott jelentések útján kegyelmesen értesült a szökések körüli állapotokról, miszerint az elmúlt évben a nép körében a szökések megszaporodtak – melyeket ügynökök és bujtogatók okoztak –, az ugyanazon év 8-án kiadott udvari rendelete értelmében méltóztatott elrendelni birtokai tagjainak a következőket:
Hogy amint ilyen szökevényeket vagy bűntársaikat a jövőben elfogják, vizsgálatukat haladéktalanul kezdjék meg. Ha beismerik, vagy rájuk bizonyítják, hogy legalább néhány családot szökésre buzdítottak, vagy eldugott ösvényeken utat mutattak nekik, a mások elrettentésére a szabadalmakban (pátens) rögzített kötél általi halálbüntetést a lehető leggyorsabban hajtsák végre rajtuk. Kivételt csak az képezhet, ha egy-egy esetben olyan különleges méltánylást érdemlő indokot találnak, amelyet kegyelemért fel kell terjeszteni a Kormányzósághoz.
Őfelségének ezen legutóbbi rendelkezését kivonatosan küldjük meg Önöknek azzal a meghagyással, hogy azt oly módon tegyék közzé, hogy minden adózó tudomására jusson. Előforduló bujtogatási esetekben pedig ezen rendelkezés értelmében járjanak el, esetről esetre tájékoztatva a Kormányzóságot.
Ezt cselekedvén Őfelsége továbbra is kegyelmes jóindulattal marad (Önök iránt).
Kelt az Erdélyi Nagyfejedelemség Királyi Kormányzóságától, Nagyszebenben, 1776. december 17-én.

IMG-0381
1776. dec. 22-én.
A Szent Császári, Királyi és Apostoli Felség, Erdély Fejedelme és a Székelyek Grófja, a mi legkegyelmesebb Asszonyunk nevében.
Tekintetes és Nagyságos, Jeles, Nemes és Vitézlő Atyánkfiai, tisztelendő és jóakaró híveink! Üdvözletünket és a királyi kegyelem gyarapodását kívánjuk.
A tiszteletre méltó Királyi Kincstár részéről a brassói (Coronensis) hivatal előterjesztésére benyújtott és az ahhoz csatolt iratokat ezennel közöljük veletek azzal az intéssel: hogy az ügyet alaposabban és hitelesen kivizsgálva, tegyetek jelentést a Királyi Guberniumnak minden olyan panaszról, amelyet Vass Pál királyi alszolgabíró ellen tettek. Különösen arra térjetek ki: vajon ő valóban megtiltotta-e a falusi bíráknak, hogy segítséget nyújtsanak a végrehajtónak?
Kötelességeteknek tekintsétek, hogy erről részletesen beszámoljatok; amennyiben pedig a panasz megalapozottnak bizonyul, ezt rójátok fel neki, és tegyétek kötelességévé, hogy a jövőben mindig nyújtson segítséget. Ekképpen a fent említett Felség kegyes jóindulata megmarad.
Kelt az Erdélyi Királyi Gubernium székhelyén, Nagyszebenben, 1776. dec. 22-én.
Bethlen Miklós s. k. (saját kezével)

IMG-0381
A mellékelt,folyó hó 18-án kelt levéllel egy foglalási ügy (szekvesztráció) kerül bejelentésre két tétel kapcsán, melyeket tiltott utakon, a Moldva felől hozott ki egy katona és egy vámszedő (Dreyschlager); egyúttal azonban részletezik azt is, hogy Vass Pál királyi alszolgabíró (Vice Judex Regius) mily ellenszegülést tanúsított a kincstári ellenőrzéssel szemben. Nevezetesen nemcsak a szabad zálogosítás jogát vonta saját hatásköre alá és húzott belőle hasznot, hanem követelte a hivatal által jogszerűen lefoglalt javak visszaadását is. Ezenfelül börtönbüntetés terhe mellett megtiltotta az alárendeltjeinek, hogy a visszaélések felderítése érdekében tett idézésekre megjelenjenek, a bíráknak pedig megtiltotta, hogy ilyen esetekben segítséget nyújtsanak az alvámszedőknek.
Továbbá, ha az eljárást közelebbről megvizsgáljuk, magától értetődik az a tekintélyrombolás, amely a Királyi Kincstár (Fiscus Regius) tekintélyét érte ezen jogsértés által, valamint a jelentős kincstári kár, amely így keletkezett.
Emiatt méltóztassék a Tekintetes Hivatal kegyesen ezt a bajt már csírájában elfojtani, mivel különben a legrosszabb következményektől kell tartani: nevezetesen attól, hogy a jövőben a visszaélést elkövetők erőszakos kézzel fognak fellépni az alvámszedők ellen, amiért a legengedelmesebb Főhivatalnak kellene majd bűnhődnie.
Brassó (Cronstadt), 1776. augusztus 21.
Andreas Kuzman
császári-királyi fővámszedő
Prigell úrnak
ellenőr (Contralor)

IMG-0393
1777. február 6-án.
Szent Császári és Királyi Apostoli Felsége, Ausztria Főhercege, Erdély Nagyfejedelme és a Székelyek Ispánja, a mi legkegyelmesebb Urunk nevében.
Tekintetes és Méltóságos, Kiváló, Nemes és Vitézlő, nekünk tisztelendő és jóakaratú testvéreink! Üdvözletünket és a királyi ügyek előmenetelét kívánjuk. Habár a Kormányszék eddig is megfigyelte – különösen a visszatérő szökevényekről és jövevényekről szóló jelentések felülvizsgálata alkalmával, melyeket a vármegyékből szoktak beküldeni –, hogy a földesurak saját embereik, a menekültek ingóságait magukhoz vették, az adótáblák azonban tisztázatlanok maradtak; és a hatóságokat gyakran intette, hogy a menekültek hátrahagyott javait lefoglalókat szorítsák rá az adóhátralékok rendezésére;
Mindazonáltal kétszeresen is tapasztalható az elmúlt 1776-os év harmadik adónegyedére vonatkozóan nemrég benyújtott jelentésekben, hogy több vármegyében is a lábasjószágok és egyéb javak vagy a földesurak, vagy a lefoglalók kezére jutottak, miközben az adókvóta hátralékban maradt. Ennélfogva a Kormányszék szükségesnek látta jelen körlevél útján minden adóhivatalnak és helyi hatóságnak meghagyni, hogy a királyi adószedőkkel egyetértésben azokat, akik a menekültek javait magukhoz vették, haladéktalanul szorítsák rá az adó rendezésére, és az eredményről tájékoztassák a Kormányszéket, miután a mai napon Őfelsége felé is megtörtént az erről szóló alázatos jelentéstétel. Ezt tegyék és így határozzanak. Maradunk jóakarattal.
Kelt a Királyi Guberniumnál, Nagyszebenben, 1777. február 6-án.
Gróf Bethlen Miklós s.k.
(Aláírás és pecsét)
________________________________________

Szent Császári-Királyi és Apostoli Felség, Ausztria Főhercege, [...] Kegyelmes Asszonyunk és Úrnőnk!
Tekintetes és Nagyságos, Kiváló és Nemes Híveink, Tisztelendő és Jóindulatú üdvözletünket és Császári-Királyi kegyelmünket küldjük.
Az említett határozat értelmében, az 1775. év november 30. napján kibocsátott rendelet késedelme miatt, a Temesi Bánságba irányuló jobbágyi költözések (subbagionum) tekintetében a jogvesztő határidőt – amelyen belül a földesurak által visszakövetelhetők vagy visszavihetők – három évvel kegyelmesen meghosszabbítottuk; kevés kivétellel azon kegyes rendelkezéssel is, hogy ha az említett jobbágyok maguk távoztak el ugyanezen Bánságból, második alkalommal ott ne fogadják be őket.
Ezen határozat alapján, amely az elkövetkező 1776. év január 4-én kelt, és a püspöki körlevél által közzététetett, az értelmezésben mutatkozó eltéréseket és a szöveg kétértelműségéből adódó bizonytalanságot észleltük. Ezért minden kétség eloszlatása végett a Szent Felség döntése kéretett; Ugyanezen említett és megerősített másik határozat erejénél fogva, január 9-én a Kormányzónak kegyelmesen kijelentette, hogy azon rendelkezés értelme a következő: hogy egyetlen jobbágy sem, aki három évet töltött a Bánságban, onnan ezentúl távozni próbálhasson.
Ennélfogva az urak [földesurak] kötelessége lesz, minden földesúr biztonsága érdekében, ezen magyarázatot saját kerületükben kihirdetni, és úgy közzétenni, hogy az minden földesúr tudomására eljuthasson. Ennek végrehajtására késedelem nélkül, alattvalói kegyben várják.
Kelt a Királyi Főkormányszéknél [Gubernium], Szebenben [Cibinium], 1777. február 20-án.
Bethlen Miklós
s.k. [saját kezével]
________________________________________

IMG-0421
Szent Királyi Apostoli Felsége, Ausztria Főhercege, Erdély Nagyfejedelme
és a Székelyek Ispánja, a mi legkegyelmesebb Asszonyunk nevében.
Tekintetes és Nagyságos, Nemes és Agilis, nekünk tisztelendő és jóakaratú testvéreink!
Üdvözletünket és Királyi Kegyelmének gyarapodását kívánjuk: A folyó év február hónapjának 2. napján kelt, az egész országban [státusban] szerte küldött körlevelekben ugyan elrendeltetett, hogy a hátralékos menekültek [profugorum] javait átvevők kényszeríttessenek a hátralékos adó [contributio] kiegyenlítésére; a rendelkezések hatékonyabb végrehajtása érdekében azonban, a nemrégiben kibocsátott Udvari Dekrétum közlésével együtt, a Gubernium úgy határozott, hogy megismétli az e célból tett korábbi intézkedéseket azzal a kiegészítéssel, hogy a Királyi Perceptorok [adószedők] révén szorgalmasan vizsgálják meg, vajon azon birtokok jövedelmei, amelyeket a Földesurak magukhoz vettek, nem más adóköteles személyekre ruháztattak-e át, vagy valóban a Földesurak tartották-e meg azokat, és erről tegyenek jelentést. Így tesz a fent említett Legszentebb Felsége, ki kegyelmesen jóindulattal marad. Kelt Erdély Királyi Guberniumától,
Szebenben, 1777. április 8-án.
Bethlen Miklós, s.k. (saját kezével)

IMG-0422
Fenséges stb.!
A legutóbb eltelt év harmadára vonatkozóan, a menekült jövevények és visszatérők jegyzékei kapcsán előterjesztett és alázattal benyújtott, február 6-i 5253. számú jelentésre válaszul kegyelmesen elrendeltetik:
Nemcsak a jövőre nézve kiadandó királyi parancsokhoz kell ragaszkodni, hanem hatékony eszközöket is kell alkalmazni, hogy a menekülteknél fennmaradt korábbi adótartozásokat azoktól, akik ingó vagy ingatlan vagyonukat megszerezték, be lehessen hajtani. Ezenkívül az adószedők útján gondosan vizsgálandó meg, hogy azon földek haszonélvezete, amelyeket a földesurak magukhoz vettek, más adóköteles személyekre szállt-e át, vagy valóban a földesurak tartották-e meg? Ez utóbbi esetben, az említett föld nemesi előjoga (mentessége) okán, a folyó katonai évre is törlendők az adólajstromokból.
Kelt Bécsben, Ausztriában, 1777. március 20-án.
Michaël Kornis (s.k.)

IMG-0424
A Szent Császári és Királyi Apostoli Felség nevében, Ausztria Ura, Erdély Mestere és a Székelyek Ispánja, Kegyelmes Asszonyunk [Mária Terézia] nevében.
Tekintetes és Nagyságos, Kiváló Nemes és Jeles Férfiak, népünk megbecsült testvérei, jókívánságunkat és a Császári-Királyi Kegyelem gyarapodását kívánjuk!
A tájékoztatás, amelyet Önök küldtek be hozzánk a feszültségről, amely a brassói harmincados panaszai nyomán támadt az orbaiszéki alispán, Vas Pál ellen – és amelyet folyó év április 18-án terjesztettek elő –, közöltetett a Királyi Kincstárral. Azzal a baráti kéréssel fordultunk hozzájuk, hogy mivel a vizsgálat során a dolgok másként mutatkoztak, mint ahogy elénk tárták, a panaszos harmincadost intsék az Önökkel való békés együttműködésre.
Ezzel egyidejűleg azonban ezen írás által Önöknek is meghagyjuk, hogy a harmincadügyek körüli nézeteltéréseket a harmincadossal értelmes módon simítsák el. Továbbá igyekezzenek gondoskodni a kártalanításról Miskolczi Sándor özvegye részére, azon két ló ügyében, amelyeket Szörtsei Antal vett el tőle.
Egyebekben a Királyi Kegyelem pártfogása maradjon Önökkel. Kelt Erdély Királyi Főkormányszékén.
Szeben, 1777. május hónap 6. napján.
Bánffy Farkas (s.k.)
________________________________________
A harmincadvám (tricesima) Károly Róbert magyar király által a 14. század elején bevezetett, a külkereskedelemre kirótt vám volt, amelyet a határ menti városokban szedtek. Az áru értékének kezdetben 1%-a, később (a 14. század második felétől) a 3,33%-a (azaz az áru harmincad része) volt a mértéke.

IMG-0426
Őszentsége a Császári Királyi és Apostoli Felség, Ausztria, Alsó-Ausztria, Erdély és a Székelyföld Grófjának kegyelmes asszonyunk nevében.
Tekintetes és Méltóságos, Kiváló, Nemes és Buzgó Testvérünk, Tisztelt és jóindulatú üdvözletünk és a Császári Királyi Kegyelem növekedése.
Mivel több alkalommal is előfordultak olyan esetek, amikor bizonyos csavargókat és idegeneket fogadtak be nemesi birtokok szolgálatába anélkül, hogy származásukról vagy állapotukról bármit is tudtak volna; ebből pedig gyakran az következett, hogy még katonaszökevények is menedékre leltek náluk.
Mindkét eset elkerülése végett ezen levéllel elrendeltetik, hogy a teljes, gondjaikra bízott közigazgatási körzetben hirdessék ki: a jövőben az ilyen csavargókat és idegeneket a legnagyobb elővigyázatossággal, a haza törvényeivel összhangban fogadják csak szolgálatba.
Amennyiben pedig felmerül a gyanú, hogy valaki a katonai jelvények alól szökött meg (dezertált), az illetőket azonnal el kell fogni és a legközelebbi katonai őrségre kell szállítani. Abban az esetben ugyanis, ha ilyen szökevényt találnak valahol, a rejtegetők számára megállapított büntetés elkerülésére senkinek sem marad módja.
Így tehát a szent és kegyelmes akarat végrehajtása elvárt marad. Kelt a Királyi Kormányzóságnál,
Nagyszebenben, 1777. április 17-én.
Wolfgangus Bánffy
________________________________________
IMG-0428
Őszentsége a Római Apostoli Király, Ausztria Főhercege, Erdély Nagyfejedelme és a Székelyek Ispánja, a mi legkegyelmesebb Asszonyunk nevében.
Tekintetes és Nagyságos, Jeles, Nemes és Vitézlő, nekünk tisztelendő és jóakaratú testvérünk! Üdvözletünket és a Császári-Királyi Kegyelem gyarapodását kívánjuk!
Mivel Erdély Nagyfejedelemségében még nem szűnt meg a lakosok szökése, és a legutóbb a Főhadi Kormányzat által bejelentett eset szerint Torda vármegyében újabb kivándorlás történt – amint azt az Első Oláh Gyalogezred jelentette az említett hatóságnak –, a Gubernium (Kormányzótanács) tudomására jutott, hogy az említett vármegye mintegy 70 lakosa, akiknek nagyobb része fegyverrel is el volt látva, a múlt hónap, május 23-án, napkelte előtt az Olt vizén átkelt. Az ott őrködő hat határőr katona nem tudott ellenállni az ilyen nagy tömegnek, így azok Havasalföld határa felé távoztak.
Ezen legutóbbi eset jelentése után a Gubernium szükségesnek tartotta emlékeztetni Önöket a korábban gyakran kiadott és legutóbb ez év május 21-én megújított rendelkezéseire, és komolyan meghagyja, hogy saját kerületükben tegyenek olyan intézkedéseket, amelyek elrettentik a lakosokat a kivándorlástól. Egyúttal ügyeljenek arra is, hogy ha más kerületekből érkező hasonló szökevényeket észlelnek, azokat azonnal tartóztassák le, és ne mulasszák el a Kormányzótanácsot haladéktalanul tájékoztatni a további intézkedések végett. Ezzel őfelsége továbbra is kegyelmes jóindulattal marad.
Kiadva Erdély Nagyfejedelemségének Királyi Kormányzóságától, Szebenben (Cibinii), 1777. június 28-án.
Bánffy Farkas (Wolfgangus Bánffy)
________________________________________
IMG-0430
Szent Császári és Királyi Apostoli Felsége, Ausztria Főhercege, Erdély Nagyfejedelme és a Székelyek Ispánja, a Mi Legkegyelmesebb Urunk nevében.
Tekintetes és Nagyságos, hasonlóképpen Kiváló és Nemes Testvéreink,
Tisztelendő és Jóakaratú Híveink! Üdvözletünket és a Császári Királyi Kegyelem gyarapodását kívánjuk.
A kényszerűségből benyújtott, menekültekről szóló kimutatások felülvizsgálata alkalmával igen gyakran megfigyeltetett, hogy több kivándorló esetében a szökés oka ismeretlen marad. Amiatt, hogy ezen állapoton az Ő Legszentebb Felsége a nemrégiben, június hónap 12-én kiadott Kegyelmes Rendeletében is elgondolkodott, a Gubernium (Kormányszék) – egyrészt az említett parancsnak megfelelően, másrészt az ezen ügyben kiadott korábbi rendelkezések folytatásaként – elrendelte az ülnököknek (assessores), hogy a jövőben pontosabban vizsgálják ki a menekülés okait és körülményeit, és a kivándorlás meghatározott okát jegyezzék fel.
Továbbá, a fentebb említett rendelet következményeként szorgalmasan ügyelniük kell arra, hogy a menekültek által elhagyott ingatlan birtokok, amelyek már az adóösszeírásokban mint jobbágytelkek szerepelnek, ne vonassanak ki az adózás alól.
Ennek értelmében Őfelsége változatlan kegyelmével maradunk.
Kelt Nagyszebenben (Cibinii), 1777. július 15-én.
Nic. Bethlen

IMG-0435
Szent Császári és Apostoli Királyi Felsége, Ausztria Főhercegnője, Erdély Nagyfejedelme és a Székelyek Ispánja, a mi legkegyelmesebb Asszonyunk nevében:
Tekintetes és Nagyságos, Vitézlő, Nemes és Agilis, nekünk tisztelendő és jóindulatú Testvéreink! Üdvözletünket és a Császári Királyi Kegyelem gyarapodását kívánjuk:
A határaitok áthágói, Molduván Mihály, Nyika János, Jeremiás Tulika, Haller Raduly, Haller János és Haller Mózes ellen indított büntetőeljárásban, melyet a meghozott ítélettel együtt a Kormányzósághoz felterjesztettek, mivel megállapítást nyert, hogy az ezen oláh törvényszegők ellen hozott határozat a csatolt iratokban kiadatott, a Kormányzóság engedélyezi, hogy az így meghozott ítélet végrehajtassék.
Ezzel legszentebb Felsége kegyelmesen továbbra is jóindulattal marad. Kelt az Erdélyi Nagyfejedelemség Királyi Kormányzóságától,
Szebenben, 1777. július 18. napján.
Bethlen Miklós

IMG-0441
Tekintetes, Méltóságos, Nemes és Vitézlő Uraknak, a Hiáromszék és Sepsi székének
állandó bírói ülnökeinek, népünk leginkább tisztelt urainak.
[Szövegtörzs]
Bonuck István, más néven aradi adófizető Kevery, ezen átadott levelei útján panaszolja, hogy bár jegyzőnk, Sebeffényi Vince úr által kiállított és érvénytelenített (?) magániratokkal rendelkezett, amelyekkel engedélyt kapott, hogy az Erdélyi Fejedelemségbe távozott feleségét felkutassa, mégis vizsgálat alá vonták. Sőt, az említett Reverz Istvánt azzal vádolták meg, hogy egy aranyat [vagy értéket] tulajdonított el, bűncselekmény vádjába és hírhedtségbe esett, és ezen állítólagos rosszindulatú visszaélés vádja miatt jelenleg a bárói szék börtönében tartják fogva.
Mivel számunkra teljes mértékben nyilvánvaló, hogy az említett Kevery István feleségét kereste, aki tőle elszökött az Erdélyi Fejedelemségbe, és ehhez szabályos úti okmányokkal volt ellátva, kijelentjük: bár a vád szerint bűncselekményt követett el, a valóságban ez nem igaz. Bebizonyosodott ugyanis, hogy anyja az elfogott fiának [egy bizonyos összeget, pl. 300 forintot] és egyéb javakat adott át távozásakor. Tehát Kevery István semmiféle bűnt nem követett el. Jelen iratunkkal kérjük Méltóságotokat, hogy mivel ezen igazolásunkkal a bűncselekmény vádja elhárult, a fogva tartott Bonuck Istvánt, más néven Reverzet, szíveskedjenek szabadnak nyilvánítani és otthonába bocsátani. Ezt a szívességet mi is készek vagyunk viszonozni más hasonló esetekben.
[Zárás]
Méltóságotok alázatos szolgái,
Kelt Aradon, 1777. január 25-én.
N. N. Polgármester, Bíró és Arad Szabad Királyi Kamarai Város Tanácsa.
Tekintetes Állandó Tábla! Legkegyelmesebb Uraim, Uraim!
Kevery István aradi lakos ír nekem a hatósági börtönből, és siralmasan kifejti, hogy ott fogva tartják, és a börtön nyomorúságát azért kénytelen elszenvedni, mert az útleveleit (passuales) gyanúsnak találták, ő maga pedig az arcán meg van jelölve (in facie signatus).
Mivel azonban bizonyos, hogy felesége – egy felettébb gonosz asszony – efféle gazemberekkel szövetkezve férjével a legocsmányabb módon civakodott, végül pedig el is szökött; ami miatt egy bizonyos sebészlegénnyel semmire sem jutott, és ugyanezen viszályok során a bebörtönzött „Kevery” megsebesült, sőt, a legény által szerencsétlenül még a fülei is megcsonkíttattak, amely bűntett miatt a bűncselekményért járó büntetést a fogvatartott már elszenvedte: kifejezte azon szándékát, hogy felkutatja és visszahozza szökött feleségét; hogy vajon megtalálta-e? nem tudom. Ha tehát ott semmilyen más bűncselekményt nem követett el, vagy egyébként gyanúba nem keveredett, a fogvatartás fenti indokait elégtelennek találva úgy vélem, hogy őt szabaddá kell tenni és el kell bocsátani.
Aki egyebekben magamat kegyeikbe és jóindulatukba ajánlva, minden köteles tisztelettel maradok:
A Tekintetes Táblabíróságnak
Alázatos és lekötelezett szolgája: Forray András, az Arad-i d[ominiumból],
Arad vármegye rendes alispánja
________________________________________

IMG-0453
„Jelentés a menekültekről és elvándorlókról, 1777. április elsejétől ugyanazon év június utolsó napjáig.”
________________________________________
Az oszlopok jelentése (balról jobbra)
1.Helyek, ahonnan elmenekültek: Egrespatak, Borosnyó, Lisznyó
2.A menekülés ideje: A bejegyzések szerint 1777. április 28.
3.Hely, ahová távoztak: Mindhárom látható bejegyzésnél „ad Valachiam”, azaz Havasalföldre (a mai Románia déli része).
4.A menekülés oka: Itt a távozás körülményeit részletezik (pl. gazdasági nehézségek vagy adósság).
5.Kivetés mértéke: Pénzügyi adatok, adótartozások vagy járulékok összegei (forintban és dénárban).
6.Vagyontárgyak és megjegyzések: A jobb oldali széles oszlopban a hátrahagyott ingóságokról (Mobilia) és a család állapotáról írnak.
________________________________________
Részletesebb betekintés a nevekbe
1.Thomas Török (Török Tamás) Összegek: 3 fl. 21 kr. kivetve | 2 fl. 21 kr. befizetve | 1 fl. hátralék. Megjegyzés: „Mobilia quod habuit distraxit” – Ami ingósága volt, azt eladta (vagy elherdálta).
2.Stephanus Török (Török István) Összegek: 8 fl. 8 kr. kivetve | 4 fl. 8 kr. befizetve | nihil (semmi) hátralék. Megjegyzés: „Quid habuit mansit ad Consortem ejus et filios, quia tantum solus decessit.” – Amilye volt, a házastársánál (özvegyénél) és fiainál maradt, mivel csak ő maga szökött el.
3.Georgius Juhász (Juhász György) Összegek: 5 fl. 20 kr. kivetve | 5 fl. 20 kr. befizetve | nihil (semmi) hátralék. Megjegyzés: „Mobilia quod habuit abstulit D. Joannes Nicolaus Tompa.” – Ami ingósága volt, azt Tompa János Miklós úr elvitte.
A megjegyzések rovatban gyakran szerepel, hogy mennyi marhát vagy egyéb ingóságot hagytak hátra, illetve említést tesznek a hitelezőikről is.

Sámuel Csíszer
Joannes Pataki Anno 1776 ad Fundum Michaelis Bodori
(Pataki János, 1776-ban, Bodor Mihály telkén/birtokán)

         A dél-bukovinai székelyek emigrácója

    Dél-Bukovinában, Rădăuți (Radóc) és Suceava (Szucsáva) megyékben egy kis létszámú székely csoport élt, akiknek ősei a 18. században érkeztek Erdélyből, egy ellenük indított mészárlás [a madéfalvi veszedelem] elől menekülve. Robert Lee Wolff amerikai történész számukat 1940-ben közel 20.000-re becsülte, a valóságban azonban jóval kevesebben voltak: az 1930. december 29-i romániai általános népszámlálás mindössze 11 104 magyart regisztrált, az 1941. április 6-i – röviddel hivatalos kivándorlásuk előtt végzett – összeírás pedig már csak 9 501-et. Ez utóbbiak közül 9 448 fő, azaz 99,43%-uk vidéki környezetben élt. Nem ismertek a két népszámlálás közötti létszámcsökkenés pontos okai. Lehetséges, hogy az érintettek Radóc megye azon 22 községének valamelyikében laktak, amelyek az 1940. június 26-i ultimátumot követően a Szovjetunióhoz kerültek, vagy esetleg már ezen időpont előtt áttelepültek Magyarországra.
    A székelyek mindkét népszámláláskor magyarnak vallották magukat. Főként Radóc megye három településén tömörültek: Dornești (Hadikfalva – 3 478 lélek), Țibeni (Istensegíts – 2 469) és Măneuți (Andrásfalva – 2 284), valamint Suceava megyében Vorniceni (Józseffalva – 705) községben. Kisebb létszámú magyar lakosságot jegyeztek fel az 1941. április 6-i népszámláláskor Radóc megyében Satu Mare (Grossdorf – 198) és Frătăuții Vechi (Ó-Fratóc – 84), illetve Szucsáva megyében Iacobești (Fogadjisten – 174) településeken is. A román hivatalos iratokban ezeket a lakosokat hol székelyeknek – amik valójában voltak –, hol csángóknak, hol magyaroknak nevezték, de a két népszámlálás egyike sem vette nyilvántartásba a székelyeket vagy a csángókat külön etnikai csoportként, így mindannyiukat a magyar kategóriába sorolták.
    A második világháború első éveinek konjunktúrájában, amikor Európa-szerte felerősödtek a nemzetállamok kisebbségi csoportjainak ultranacionalista érzelmei a revizionista kormányok propagandája miatt – amely az anyaországgal azonos származású lakosságot a tartózkodási helyük szerinti állam ellen uszította –, a dél-bukovinai székelyek körében is növekvő érdeklődés mutatkozott a Magyarország területére történő áttelepülés iránt. Románia szovjet kormány általi, 1940. június 26-i ultimátumát követően a magyar államvezetés puhatolózni kezdett Bukarestben a székelyek esetleges magyarországi áttelepítésével kapcsolatban, de az érdemi tárgyalások csak a következő év tavaszán kezdődtek meg, az erre vonatkozó megállapodást pedig 1941 júniusának első felében írták alá.
   Különböző agitátoroktól ösztönözve a környékbeli székelyek már jóval azelőtt kifejezték kivándorlási szándékukat, hogy a két állam kormányai aláírták volna a Romániát elhagyni készülő személyek jogállásáról szóló megállapodást. Közülük néhányan 1940 utolsó hónapjaiban vándoroltak ki Magyarországra, még mielőtt a romániai magyar közösség befolyásos elemei által szervezett propaganda elindult volna, amely csak a következő év elején bontakozott ki. 1941. január 17-én a Speciális Információs Szolgálat (S.S.I.) egy jelentésben rögzítette, hogy Untu Laszlo dornești-i, Malec és Bognóczky măneuți-i, valamint Elekes Dénes țibeni-i papok propagandát folytattak a magyar lakosság körében, hogy meggyőzzék őket a Magyarországra való távozásról. Közel egy hónap múlva, 1941. február 24-én a Suceavai Regionális Csendőrfelügyelőség közölte a Csendőrfőfelügyelőséggel, hogy az utóbbitól kapott 1941. január 26-i 41.628 számú körlevél nyomán vizsgálatokat folytattak a Rădăuți megyei falvakban a magyar származású lakosság körében, pontosítva, hogy a küldött jelentés biztos információkon alapul, amelyek beépített ügynököktől származnak. Itt a kivándorlási propagandát a dornești-i, țibeni-i és măneuți-i római katolikus papok végezték. Sebestyén Antal dornești-i pap által a bukaresti magyar követségről és konzulátusról hozott legutóbbi rendelkezések nyomán a Rădăuți megyei három település magyar kisebbségei Magyarországra való kivándorlásra készültek, a távozás időpontját 1941. március 5-re tűzték ki, amihez beszerezték a „hazatelepülteknek” szükséges iratokat. Az itteni magyarok mind igyekeztek eladni meglévő javaikat, csak a távozásig szükséges élelmet hagyva meg maguknak.
   Mivel a Rădăuți megyei három falu magyarjai már régóta kinyilvánították kivándorlási szándékukat, és a formaságok véglegesítése ismételt halasztást szenvedett, elkezdték hangoztatni, hogy ha a román állam ezúttal sem – 1941. március 5-én – engedi el őket, köteles lesz élelmezni őket. Sebestyén Antal pap bejárta a megye összes olyan községét, ahol magyar kisebbség élt, a lakosok figyelmébe ajánlva, hogy aki csak teheti, és betöltötte a 16. életévét, házasodjon meg, mivel a Magyarországra nőtlenül érkező felnőtteket lágerekbe zárják, míg a többiek az államtól házat és földet kapnak. E propaganda következménye abban nyilvánult meg, hogy az érintett falvakban naponta kötöttek házasságokat.
   A Suceava megyei Vorniceni községben a kivándorlási kezdeményezés egy római katolikus papé volt. 1941. március 13-án a Suceavai Csendőrlegió a 704-es számú tájékoztató feljegyzésben rögzítette, hogy az e településen élő magyarok levelet kaptak volt plébánosuktól, Németh Kálmántól, aki ekkor már a magyar államhoz a bécsi döntés révén visszacsatolt Carei (Nagykároly) városának, Satu Mare (Szatmár) megye, egyik templomában szolgált – amelyben azt tanácsolta nekik, hogy adják el vagyonukat, mivel március 15-én „hazatelepítik” őket Magyarországra. Kevéssel ez előtt a vorniceni-i római katolikus pap is Bukarestben járt, ahol felvette a kapcsolatot a magyar konzulátus személyzetével, hogy támogatást nyerjen kezdeményezéseihez. A romániai magyar főkonzul azonban azt tanácsolta nekik, hogy egyelőre senki ne adja el a földjét és a gazdaságát. De miután megkapták Németh Kálmán levelét, a lakosok tovább idegenítették el a tulajdonukban lévő javakat.
   Ugyanezen a napon a Suceava megyei csendőrlegió a 706. számú információs feljegyzésben jelentette, hogy az Ion Antonescu tábornok által elrendelt, az általa kezdeményezett politika elfogadásáról vagy elutasításáról szóló népszavazás idején, 1941. március 2–3-án elégedetlenségek merültek fel a Fogadjisten (Iacobești) községbeli magyar lakosok körében – ahol 174 magyar élt –, mert nem engedték meg nekik, hogy kinyilvánítsák véleményüket. Sőt, március 2-án a danila-i a szavazókör elnöke, akihez akkoriban Fogadjisten tartozott, elrendelte, hogy ne engedjék szavazni ezen etnikai csoport tagjait. A tiltás valójában csak ürügy volt a magyarok elégedetlenségére, mivel ők már ezen időpont előtt írásban kérték kivándorlásukat, nem mutatva többé semmilyen érdeklődést az ország problémái iránt. Most indokot találtak arra a megjegyzésre, hogy a hatóságok nyíltan megmutatták nekik: idegennek tekintik őket Romániában, és ezért meg kell tenniük a lépéseket a Magyarországra történő áttelepüléshez.
   Elhatározva, hogy elhagyják Romániát, és ígéreteket kapva Magyarország bukaresti diplomáciai képviseletétől, hogy távozásukra a lehető leghamarabb sor kerül, 1941 tavaszán a dél-bukovinai magyarok felhagytak a tulajdonukban lévő földek megművelésével. A Rădăuți megyei Csendőrfelügyelőség az 1941. május 3-i 3044. számú információs feljegyzésben rögzítette, hogy a Hadikfalva (Dornești), Andrásfalva (Măneuți) és Tibeni községekben élő magyarok szabotálták a mezőgazdasági munkákat, nem vetették be a földeket, eladva azokat a házakkal és az állatokkal együtt a távozás érdekében, amely a hadikfalvi vasútállomásról indult vonattal, napi 400–500 fős csoportokban. A nagy többség beszerezte a kivándorláshoz szükséges okmányokat, kivéve 12 tibeni-i, 9 andrásfalvi és körülbelül 90–100 hadikfalvi családot, akiknek mivel nem volt pénzük, nem tudták kifizetni az illetéket, így számukra jegyzési íveket kellett kibocsátani a szükséges összegek előteremtéséhez. Sokan közülük a szomszédos községek román lakosainak adták el házaikat, amelyeket egyes vásárlók nem azért vettek meg, hogy beköltözzenek, hanem hogy lebontsák és a kapott fát tüzelőként használják. Andrásfalván például 73 lakóházat bontottak le és romboltak szét, Hadikfalván 20-at, Istensegítsben pedig 12-t. Emellett az andrásfalvi magyarok a gyümölcsfák egy részét is kivágták. A Magyarországra távozók vagyonának nagy részét nem tudták eladni, így azokat elhagyatottan hagyták hátra, anélkül, hogy bárkinek is átadták volna ügykezelésre. A Rădăuți megye három községében élő magyaroknak azt ígérték, hogy április 26-án és 27-én a bukaresti Magyar Követség egy megbízottja kiszáll a helyszínre, hogy leltárba vegye az el nem adott személyes javakat, de ő nem jött el, üzenve, hogy május folyamán érkezik.
   Ugyanakkor a kivándorlást kérő lakosok beszüntették a helyi közigazgatási szervek rendelkezéseinek és a román állam jogszabályainak betartását. 1941. április 27-ig 173 hadikfalvi, 31 andrásfalvi és 27 tibeni-i lakos kapott behívót, de mindannyian megtagadták azt, bemutatva a helyi hatóságoknak a Magyarországra való távozásukról szóló iratokat. Néhány magyar különböző ügyvédi meghatalmazásokat adott az el nem idegenített földek eladására, azzal az indokkal, hogy nem tudták eladni azokat, mivel nem fizették be a földadót, és mert az eladási ár nagyon alacsony volt, körülbelül tízszer kisebb, mint az igényelt ár. 1941. május 13-án a Csendőrség Általános Felügyelősége a Rendőrség Általános Igazgatóságának 28 517 S. számú rendelete alapján arról tájékoztatta a Rădăuți megyei Hadikfalva, Andrásfalva és Istensegíts községekben élő székelyek egy részét, akik a bukaresti magyar konzulátus és követség által kiállított bizonyítványok alapján Magyarországra települtek át, hogy nem tájékoztatták a román hatóságokat, és kifizetetlen adósságokat hagytak maguk után. Miután a Csendőrség Általános Felügyelősége tudomást szerzett a Rendőrség Általános Igazgatóságától kapott rendelet tartalmáról, a megyei csendőrparancsnokság 1941. május 26-án jelentette az Általános Felügyelőségnek, hogy intézkedéseket tett annak érdekében, hogy a magyaroknak ne állítsanak ki több, a kivándorláshoz szükséges okmányt, amíg nem bizonyítják, hogy befizették az állami adókat.
   Abban az időszakban, amikor a dél-bukovinai székelyek Magyarországra emigráltak, sokuk számára valósággá vált, hogy képtelenek voltak megkapni az eladásra kínált javaikért kért összegeket. Ebben a tartományban, ahol az egész két világháború közötti időszakban a föld csereértéke a legmagasabb volt az országban – a művelhető terület egységére jutó nagy népsűrűség miatt (hektáronként) –, most, a német származású lakosok Birodalomba (Reich) történő kivándorlása és a zsidók tulajdonában lévő vidéki birtokok „románosítása” után, viszonylag nagy mennyiségű szabad földalap jött létre, ami természetes módon az ár csökkenéséhez vezetett. Igaz, hogy Dél-Bukovinában számos család talált menedéket a tartomány oroszok által megszállt északi részéből, a Magyarországhoz csatolt Észak-Erdélyből és a Bulgáriának átengedett Cadrilaterből (Dél-Dobrudzsa), de ők vagy nem rendelkeztek a földvásárláshoz szükséges tőkével, vagy nem akartak letelepedni ezeken a településeken, mert remélték, hogy visszatérhetnek oda, ahonnan jöttek, így a kínálat akkoriban messze meghaladta a keresletet.
   A román hatóságok és a bukaresti magyar követség képviselői között létrejött megállapodások értelmében a Rădăuți megyei Hadikfalva, Andrásfalva és Istensegíts, valamint a Suceava megyei Vorniceni községekből és a másik három faluból, ahol kisebb számban éltek, minden magyarnak 1941. június 7-ig el kellett hagynia az országot. Kivándorlásukat véglegesnek tekintették, és az ő kérésük alapján valósult meg. A bukovinai székelyek emigrációja egy 1941. június elején kötött román-magyar megállapodáson alapult, amely nem öltötte magára a román kormány és Szófia között a lakosságcseréről kötött egyezmények jogi formáját. Az illetékes hatóságok úgy ítélték meg, hogy az érintett családok végleg elhagyják az országot, és a magyar állampolgárság megszerzését kérve jogukban áll felszámolni az itt birtokolt ingó és ingatlan vagyonukat. De a megállapodás aláírásának időpontjában a legtöbb dél-bukovinai székely már Magyarország területén tartózkodott.
   A Romániát elhagyó székelyek pontos száma nem ismert. Joseph S. Schechtmann azt írja, hogy az 1941. júniusi megállapodás alapján 3 906 dél-bukovinai székely családot, összesen 15 593 személyt telepítettek át Magyarországra²¹, de az általa közölt adat néhány ezerrel meghaladja az itt, az 1930. december 29-i általános népszámláláson, valamint az 1941. április 6-in regisztrált magyarok számát, így semmiképpen sem fogadható el valósnak. Az adat annál is inkább túlzó, mivel Magyarországra nemcsak a tömbben élő közösségekből távoztak székelyek, a dokumentumforrások pedig nem tesznek említést más nemzetiségű személyek távozásáról. A dél-bukovinai székely emigránsokat a volt jugoszláv Bácska tartományba telepítették le, ahol közel 28 000 hektár földet, lakóházat és mezőgazdasági felszerelést utaltak ki nekik az adott terület más etnikumú lakói — különösen szerbek — által elhagyott, vagy a horthysta hatóságok által tőlük elkobzott javakból.
   Egy másik, 1941 második felében született román-magyar megállapodás nyomán ugyanezen év októberétől további 850 besszarábiai magyar távozott Magyarországra, majd 1942 március-szeptemberében újabb 1 631 Moldvában élő magyar. Mindannyiukat a dél-bukovinai magyarokhoz hasonlóan Bácska tartományban telepítették le, az ő itteni koncentrációjuk pedig tovább súlyosbította az őshonos lakosság gazdasági helyzetét, akik arra panaszkodtak, hogy állapotuk megromlott, és már ennivalójuk sincs.
  A magyarok kivándorlása révén az általuk el nem idegenített földek és gazdaságok az Állami Javak Adminisztrációjába (Administrația Bunurilor Statului) kerültek, a Földművelésügyi és Tartományi Minisztérium keretein belül. Csak Dornești, Tibeni és Măneuți községekben, Rădăuți megyében, az állam mintegy 6 000 hektár területet vett át. Kezdetben ezeket a földeket a szomszédos községek lakóinak adták bérbe, a bérlők egy részének pedig sikerült a bérleti rendszer alatt tartania azokat még az 1945. március 23-i agrárreform-törvény kihirdetése után is, egészen 1948-ig.
   A megüresedett gazdaságokba az elcsatolt területekről érkező menekülteket helyezték el, különösen olyan bukovinai lakosokat, akiket az 1921. július 17-i agrárreform-törvény alapján a Quadrilaterbe (Ezüstpart) telepítettek le, és akik 1940 őszén tértek vissza ebbe a tartományba. Mivel a menekültek szinte teljesen nélkülözték az élő és holt mezőgazdasági felszerelést, és mivel a helyi lakosoknak sem volt kapacitásuk a teljes rendelkezésre álló terület megművelésére a fegyverben lévő férfiak nagy száma miatt, a polgármesteri hivatalok azt a feladatot kapták, hogy találjanak módot a földek hasznosítására. 1942 márciusában a Rădăuți megyei Măneuți községi tanácsa közölte a prefektussal az okok egy részét, amiért nem találtak bérlőket az érintett földekre. A lakosok — precizírozta a polgármester a tanács nevében — a szegénység miatt nem tudják kibérelni ezt a földet a rögzített 2 500 lejes áron. 1942-ben az adók szinte megduplázódtak 1941-hez képest, a szántás ára is megkétszereződött, a vetőmag ára pedig megháromszorozódott. Márpedig ilyen árak mellett a községi adminisztráció — amint az a jelentés konklúziójában szerepelt — mentesült a teljes földterület megművelésének biztosításáért viselt felelősség alól.
   1942 őszén Rădăuți megyében többek között Bukovina Kormányzóságának jóváhagyásával 74 család telepedett le 383 taggal, akik 1940. június 26. után érkeztek Jadova községből (Storojineț megye), valamint 90 család 408 lélekkel, akik Északnyugat-Erdélyből menekültek el, eredetileg Kolozs-Torda megyébe, ahonnan ugyanazon kormányzóság 1942. augusztus 11-i 300. számú átiratában adott beleegyezésével küldték őket tovább. Az előbbieket a székelyek által elhagyott házakban helyezték el Tibeniben (Istensegíts), az utóbbiakat pedig az 1940 őszén a megye más községeiből kivándorolt németek gazdaságaiban²⁶. A Suceava megyei Vorniceni-ből származó magyaroktól eredő földeket a menekültek földhöz juttatására különítették el. Itt a Cernăuți megyéből érkezett 31 család 1944-ben, az 1940. április 25-i telepítési törvény alapján egyenként háromhektáros parcellákat kapott, de irataikat 1946 decemberéig sem véglegesítették, a telepesek addig a földet bérleti jogcímen birtokolták. Később, Rădăuți és Suceava megyékben az 1945. március 23-i agrárreform-törvény alapján a Quadrilater-ből (Dél-Dobrudzsa) érkezett 236 családot juttatták ezekhez a területekhez.
   Az 1941-ben Magyarországra távozott székelyek ingatlanjainak jogi helyzete 1945 tavaszán, még a második világháború vége előtt bonyolódott el, mivel a Magyarországra bevándorolt székelyek közül néhányan – akik nem mondtak le román állampolgárságukról, nem tudtak alkalmazkodni az ottani állapothoz és a kialakult társadalmi-gazdasági körülményekhez, vagy akiket megfosztottak a szerbek által kiutasítottaktól kapott javaktól – az északnyugat-erdélyi románokhoz hasonlóan, a menekültsorból visszatérve 1945 áprilisától²⁹ hazatértek, követelve a távozásukkor el nem idegenített tulajdonuk visszaszolgáltatását. Mivel a kivándorlók közül egyesek továbbra is megőrizték annak az államnak az állampolgárságát, amelyből távoztak, törvényes okuk volt követelni jogaik teljes körű visszaállítását, annak ellenére, hogy a Belügyminisztérium által 1944. augusztus 23-a után kiadott rendeletek sora korlátozásokat támasztott ezzel szemben. Ezenkívül a romániai szovjet katonai szervek és a (Szovjet) Szövetséges Ellenőrző Bizottság képviselőinek beavatkozása, valamint az 1944. szeptember 12-i fegyverszüneti egyezmény rendelkezéseinek egyoldalú és részükről felettébb érdekvezérelt értelmezése szinte leküzdhetetlen problémákat okozott nemcsak a szülőföldjükre visszatérő székely családoknak, hanem a román kormánynak is.

Forrás: Dumitru Sandru, Miscari de populatie in Romania (1940-1948), Editura Enciclopedica, Bucuresti, 2003. pg.121-128

                                                                      Istensegíts és Fogadjisten megalakulása

   Sok változat kezdett terjedni a bukovinai magyarság első telepítéséről, és ezt alaposabban ki kellett kutatni. Egykor úgy gondoltam, hogy ennek legjobb forrása Bécsben van, az osztrák állam fővárosában. Ezért kérelemmel fordultam a Hadtörténelmi Levéltár Bécsi Kirendeltségéhez (Ungarische Kriegsarchivdelegation), a László János nagyapámtól maradt feljegyzések útmutatásai szerint, adatokat kérni az első telepítésekről. Pár nap múlva válasz is érkezett. Akkor tudtam meg, hogy sok anyagot selejteztek:
   „Megkeresésére tájékoztatom, hogy az ön által megadott iktatószámon lévő irat már nem található meg az Udvari Haditanács anyagában, sajnos az állomány kb. 90%-át korábban selejtezték. Sajnáljuk, hogy nem tudtunk segíteni” – írták.
   Ez azt jelentette, hogy az első telepítésekről semmi sem maradt fenn. Szerencsénkre, az első telepítés részletes adatai 1927-ban jelentek meg Bukovina fővárosában, Csernowitzban, két román történész, I. Nistor és V. Grecu szerzők által kiadva. A 450-533. oldal között az első bukovinai telepítéseket mutatja be Enzenberg jelentés alapján, és mindez a Bécsi Hadilevéltár 1779-14-51-es ügyiratszámot viselte, amit napjainkra selejteztek. Azonban nem lehet tudni, kinek és mekkora része volt a telepítésben.
   A napjainkra történelmünk jelentős változáson esett át, magyar szempontból. Ezek szerint Bukovinában a nap se kelt fel akkoriban Hadik jóváhagyása nélkül, mindent ő szervezett, csalogatott, telepített és neki köszönhető…vajon mi is? Hadik András 1774 januárjától-júniusáig töltötte be Galícia és Lodomeria kormányzójának tisztségét, utána Bécsben tartózkodott.
   Az igazság az, hogy Hadiknak csak annyi szerepet játszott, hogy hozzá írták a jelentéseket, mint a Haditanács főhadparancsnokához, mivel Bukovina katonai közigazgatás alatt volt eleinte. Természetes, hogy a két tábornok, Splényi és Enzenberg neki küldték a jelentéseket, ezeket Hadik átvette és továbbította császárnőnek, császárnak, vagyis ő volt a kézbesítő. Az is nehezen képzelhető el, hogy egy birodalom főhadparancsnoka, néhány emberrel, idegen országban, jelen esetben Moldvában, kóborolt volna verbuválni. Az egykori szájhagyomány sem említi őt meg. De erre visszatérünk.
   A magyar szerzők szempontjából őseink első telepítése egyszerűen van megoldva, afféle veni-vidi-vici, de az osztrákoknak nem volt olyan könnyű dolguk Bukovina elfoglalását követően, nehéz, és komplex feladatokkal néztek szembe. Tudtak ők ezekről, hiszen Mieg őrnagy már 1772-től térképezte a vidéket, azonban a valóság mégis meglepte őket. Elsősorban el kellett dönteni, hogy polgári vagy katonai kormányzást vezessenek be? Ipar, kereskedelem nem létezett, hidak és utak sem ezek lebonyolítására. Lakosság se volt, hisz elmenekült az orosz–török háború elől. Aki maradt, az alig termelt magának a megélhetésre. Mesteremberek se léteztek. A földek az egyház tulajdonában voltak. Ezekről Enzenberg, rövidesen igazolást kért a tulajdonosoktól. Kőház csak Csernovicban volt néhány, máshol inkább kalibák. Óvatosan kellett kezelni a dolgokat, intézkedéseket, mert nem volt szükség az új vidék lakóinak, földesurainak, egyházának az ellenkezésére.
   A népesség bevonására különböző adó- és katonai kedvezményeket vezettek be, és erre elkezdődött a bevándorlás. Ezt három nagyobb részre lehet osztani: az államilag behoztak és támogattak, a magántelepítések az egyházak és földesurak által, és az önállóan érkezettek. A folyamatot finoman kellett kezelni, mivel az érkezettek különböző nyelveket beszéltek és különböző valláson voltak: keleti és nyugati vallású örmények, ó- és újhitű lipovánok s rutének, ugyanígy románok is, evangélikusok, katolikusok reformátusok, stb.
   Kimutatások:
   A török–orosz háború alatt, 1774-ben az oroszok végeztek egy összeírást, ahol Iacobesti-ben 21 ház szerepel. Istensegítsről nincs jelentés.
Egy másik, korabeli összeírás szerint, 1773-1775 között az egykor Cibény pelesényi részén csak 6 ház állt és egy templom, Iacobesti-en 11 ház . 1786-ban az istensegítsi románokat, templommal együtt, elköltöztették Szeretvásárra, hogy a magyaroknak több hely legyen. A templom ma is megvan.

   László János szerint, az első székely telepesek 1776-ban jelentek meg Bukovinában. Ki hívta meg őket, ki vezérelte őket oda, nem lehet tudni. Oklevelek erről nem szólnak. Fogadjistenben a következő szájhagyomány él: „Az a katonavezér, ki apáinkat behozta, magyar volt.”
   Nagyon valószínű, hogy Splényi tábornok hívta meg azt a száz családot, akik 1777-ben Fogadjistent és Istensegítset, a Szucsáva folyó bal partján, egymás szomszédságában, alapították. Mártonffy Mór, Istensegíts első plébánosa, csak annyit jegyzett fel a plébánia könyvében róla, hogy a két község lakói a moldovai Szamoskából (Zamockiból) jöttek be. Azonban az első hivatalos jelentés csak Splényi utódától Enzenberg Károly (Karl Freiherr von Enzenberg) tábornoktól származik 1779. október 29-ről. Ezekből az következik, hogy az első magyar telepítések magánúton jöttek létre, ezért nem létezik semmi jelentés róluk Bécsben a Hadilevéltárban. Istensegíts a szolkai kolostor és Wolansky lengyel földesúr kezdeményezésre született, hisz a kolostor adott nekik bérbe földet 150 forintért évente, Fogadjisten pedig az ilisesti-i kolostor földjére került.
   A László változat a következő: Mártonffy Mór minorita szerzetes és Tamás Albert, zamockii (szamoskai) bíró vezetésével, egy hattagú, helyvizsgáló bizottság, a Beddaus császári kapitány írásos igazolványával felszerelve, 1776. év november közepe táján jelentkezett, a szerethi kerületi kapitányságnál, ahonnan egy hivatalos kísérő által, a granicsesti-i elöljárósághoz lettek leküldve, meghagyva az elöljáróságnak, hogy a bizottság mellé adjon egy helyet ismerő elöljáró embert, aki, kívánságuk szerint, mindent apróra mutogasson meg nekik. Valamint azt is meghagyta, hogy a vizsgálat tartama alatt, a kapitányi hivatal költségére, tisztességes vendéglátásban részesítse őket.
   A kiküldöttek bizalmatlanok voltak, s még az általuk annyira szeretett, jó papnak, Mártonffynak sem akartak hinni. Granicsesti felől jövet Winklerrel, a Wolansky birtokos intézőjével, az úgynevezett „Kopac-hegy”-ről megpillantották az elpusztult Cibeni község romokban heverő „csonkatemplomának” égnek meredő csupasz falait, az egykori szász község romjait.
   A helyvizsgálat befejezése után, a Wolansky serboutzi udvarában, kétnapi vendégeskedés után, bőséges élelemmel ellátva, Wolansky a saját fogatán vitte őket a határig. Nagy volt az öröm és megelégedés, s a bizottság tagjai nem győztek eleget hálálkodni Mártonffy Mórnak, amiért olyan fáradhatatlanul közreműködött az új haza megszerzésében.
   Az első családok - 1777. március 2-án útnak indultak. Két nappal később a többi. Az első csoportok március 8-án, a második pedig 9-én lépték át Nemericeni-nél a határt és Szucsáván utolérték az előbbieket. Innen egyesülve folytatták tovább útjukat.
1777. március 12-én, az érkezőket a szucsáva-radautzi országút keresztezésénél-az elpusztult Brahoi község helyén épült „rátos”-nál (csárda) várta és fogadta Splényi tábornok megbízottja, és Winkler, a Wolansky jószágkezelője, kiket a Wolansky jószág állományából leölt és nyársonsült ökörhússal vendégeltek meg, és csak kétnapi pihenő után vette kezdetét, a széttelepítés.
   Más források szerint az istensegítsi lakosság, Fogadjisten településsel együtt, Mártonffí Mór kezdeményezésére érkezett Szamoskáról temploma irataival együtt. Ezek megvoltak a 19 század végéig, amikor az aldunai telepítés szervezésekor Odeschalchi elkérte, és azóta eltűntek.
   Az Enzenberg összeírás 1778-ban: Istensegítsben 51 család, Fogadjistenben 64 család lakott.
   A Nistor kimutatás után 1778-1779 között Istensegítsben 51 család (191 személy), Fogadjistenben 66 család (243 személy) volt.

   Raimund Friedrich Kaindl (1866. aug. 31. Csernovic – 1930. március 14, Graz :
   Az első magyar telepesek Bukovinába költözését és a két legrégebbi telep - mégpedig Cibeni vagy Istensegíts és Jakobestie vagy Fogadjisten – létrejöttét, némi homály fedi. Egyik általánosan elfogadott vélemény szerint, ami nem egészen megalapozott, ezek az első telepesek, összesen mintegy 100 család, az 1777-es évben Mártonfy Mór misszionárius vezetésével Moldvából jöttek és megalapították a két nevezett települést.
   Nem ismerünk olyan hivatalos dokumentumot, ami ezt az eseményt ebben az összefüggésben hozná. Teljes joggal vethető fel ezzel a véleménnyel szemben, hogy Mártonffy később az ő jelentéseiben erről az érdeméről - e két falu alapításában játszott szerepéről - nem írt. Ugyanis, például később, amikor 1784 őszén megbízottként, Moldvába küldték, azzal dicsekedett, hogy 150 dezertőrt rábírt arra, hogy Ausztriába visszatérjen.
   Ezzel szemben nem vitás, hogy Mártonfy minorita szerzetest a bukovinai kerületi adminisztráció már 1777 kezdetén Bukovinába hívta, feltételezhetően azért, hogy megkezdje a magyarok bevándoroltatását. A magyar telepítések kezdete bizonyára már Splényi idejére esett.
Ezeknek a telepeknek a sajátos viszonyairól keveset tudtunk. Csak Istensegíts esetében tudott Wickenhauser a helyi hatóságok hozzáférhető beszámolóira támaszkodni. A következőket mondja: „Istensegítsen az épületekhez a fát a tartományi katonai közigazgatás adta. Az istensegítsi határ, a szolkai kolostorhoz tartozott, ezzel a falubeliek Szent György napjáig (1785. április vége) érvényes szerződést kötöttek. Lekötelezettség helyett évenként 150 forint megváltást fizettek,
  Istensegítsről leginkább az a kép, hogy szép, egyenes utcában telepítették őket, azonban ez később jött létre. A Bukovinába érkezés után 2 évig burdékban laktak, a Szucséva folyó mellett, az egykor Csonka templomnak nevezett részen, a kisebb gyermekeket és szoptatós anyákat télen Krincsesdbe vagy Szátulmárera vitték, védeni a hidegtől. Amikor eldöntötték feljebb költözni, valószínűleg az árvízveszély miatt, akkor jött létre a katonás rendbe létrehozott utcák a telkekkel.
   Gáspár Simon Antal, szájhagyomány.
   Egyik füzetében, Gáspár Simon Antal a következőket írja:
„…Molduva északi részen fekvő Bukovinát, amely addig orosz megszállás alatt volt, 1774 őszén megszállták az osztrákok. A megszállást Splényi Gábor tábornok irányította. Ő, mint Bukovina első osztrák kormányzója, jelenést tett Bécsbe a népességről. S javasolja a gyéren lakorr Bukovinát be kell népesíteni jó földművesekkel és iparosokkal. Splényi jól tudta, hogy Molduva tele van menekült székelyekkel. Zöld Péter után a csíki származású Mártonfi Mór minorita szerzetes lett a menekült székelyek lelki pásztora. Mártonfi Mórt orosz-török háború idején 1771-be a Római hit terjesztési kongregáció Molduvába küldte misszionárusnak. A Római kongregáció Mártonfinak pénzbeli segélyt nem adott és így a moldvai, magyar, katolikus gazdák adományából élt, akik családonként egy véka törökbúzát adtak egy esztendőre. Mártonfi pap szerez tudomást arról, hogy 1775-be Bukovinába telepeseket kérnek és közölte híveivel. Erre hírre kapnak rajta azok a székelyek, akik Molduvát nem tudták megszokni. 120 család vállalkozott, hogy ők hajlandók Bukovinába települni. Elküldtek két embert helyt nézni, s ha megfelelő, elmennek Bukovinába. A küldöttek avval a hírvel jöttek vissza, hogy igen szép hely Bukovina, jó szántó földjei vannak és sok erdősége van. Erre felkerekedett 120 család és Mártonfi vezetésivel megindultak északra Bukovina felé, lovas szekerekkel. A moldvai oláh hatóságoktól megszerezték a határátlépési igazolást, hogy a vámon át mehessenek Bukovinába…Az első két esztendő nehéz volt. Földbe ásott kunyhókba teleltek a felnőttek, de az apró gyermekeket a szomszéd oláh falukba Granicsestbe és Szátumáreba szállásoltál el télen. 1777-be elkészültek a házépítéssel…”
   Egy mási füzetében ezt jegyezte fel:
„…Zöld Péter távozása utána a székelységnek Mártonfi Mór minorita atya lett a lelki pásztora. A menekült székelyek egy része letelepedett, gazdálkodni kezdett és nem sokára jó módú lett és belé egyezett a sorsába. A másik része pedig nem tudta megszokni ezt az idegen helyet és szokást, nem tudtak belényugodni a sorsikba. Haza menni nem mehettek, mert a vagyonikat elkobozták. Tíz esztendő telt el így gyötrődve s bánatba, és még mindig nem voltak megnyugudva. Ekkor Mártonfi pap meghallotta, hogy Bukovinát Ausztriához csatolták, és mivel kevés a lakossága, telepíteni akarnak népeket sok kedvezménnyel. Erre a hírre felkerekedett 120 család Mártonfi pap vezetésivel, új hazát keresni, abba reménykedve, hogy ott jobb lesz, mint Molduvában. Lovas szekerekkel indultak útnak észak felé. Bukovina határos Molduvával, azon hely ahol addig laktak, nem volt messze Bukovinától. Szekervel kb. egy napi járó föld. Őseink, nem tudjuk, hogy menni idő alatt értek ki Bukovinába, de az biztos, hogy több nap kellett az utazáshoz, mert nem hajtottak erőst, hogy mindenki elérjen, ne maradozzanak el egymástól. És mivel országhatáron kellett át menni, hát útlevelet, igazolványt kellett bé szerezni, amit az oláhok pasaportnak neveztek. Ebbe belé volt írva a családfő, feleség és a gyermekek, illetve a nagyszülők. A vámon csak azt eresztették átol, akinek a neve be volt írva a pasaportba…Később, szórványosan, sokan jöttek székelyek Istensegítsre, de azok földet nem kaptak csak házhelyet, a falu keleti oldalán levő hegyoldalba. Ebből alakult ki Burduzsén falu rész…”

                                                                                               ………..
   Eddig az összegyűjtött adatok egy része. A közhitben annyi forog, hogy az osztrákok elfoglalták Bukovinát és telepítettek. Igen ám, az osztrákoknak volt területük, de nem volt földjük, mert az összes a kolostorok vagy földesurak birtokában volt. Sőt, még a moldvai bojároknak is volt földjük Bukovinában. Tulajdonképpen az első telepítések az összesen a kolostorok földjeire történtek, és ez ellen ők sem voltak, mivel az adózó és dolgozó parasztság jó része elmenekült a háború elől.
   A helyzet a következő: Splényi kimutatatása szerint 1776-ban 34 kolostor létezett, 446 szerzetessel és 88 szerzetesnővel, többen közülük külföldiek voltak különböző országokból. A kolostorok rendelkeztek 267 ingatlannal, 20 hegységgel, amelyek Bukovina 63 %-át tették ki. Ide tartozott még több földbirtok és a moldvai birtokok (118.433 fálcsa föld = 169596,056 ha) Hotin és Besszarábia körzetekben. A kolostori földek tetemes része különböző idegeneknek volt haszonbérbe adva, örményeknek, görögöknek és zsidóknak. Ez sok elégedetlenségre adott okot, mivel a bérlők a földeket albérlőknek adták ki nagyobb áron, akik nem egyszer visszaéléseket követtek el.
   „Az állami gyarmatosítás mellett az Ausztria által teremtett „rendezett” viszonyok eredményeként ismét életbe lépett a magántelepülés. Már a moldvai fejedelemség idején is gyakori volt a magán- és egyházi birtokokon történő betelepülés, ahol a birtokok tulajdonosai a meglévő földek egyes részeit átengedték a gyarmatosítóknak. Hasonló helyzet állt elő az osztrák hatalomátvétel során is. Így közvetlenül az ország osztrák csapatok általi megszállása után az azonos nevű kolostor birtokain újjáalapították a Mitoka-Dragomirna lipován kolóniát. Hasonlóképpen, 1777-ben egy új kolóniát alapítottak. A solkai kolostor miatt létrehozták az Istensegíts székely kolóniát. Ekkor jött létre Fogodisten második székely kolónia is, az államhatóságok különösebb beavatkozása nélkül.” (Splényi emlékiratai)
   Egyszóval, a bevándorló magyarokat nem várták tárt karokkal. Ha az idősek jól emlékeztek, akkor, amint Gáspár Simon Antal feljegyezte, 1775-ben mentek ki Bukovinába, 1777-re készültek el az első házak, a falu új helyén, ahol ma is látható. Az is nyilvánvaló az írásokból, hogy Mártonffy Mór minorita szerzetes indítványozta és vitte őket Bukovinába és volt velük halálig. A többi legenda, mint Splényi színtiszta magyar hadserege, vagy Andrásfalva elnevezése. Mert ahogy Enzenberg jelenette Bécsbe, hogy megalakzlt a falu és a Hadikgfalva nevet adta neki, úgy Andrásfalva elnevezéséről is kellett volna küldjön jelentést. S nincs.  

    Felhasznált források:
    1. P. S. Dmitriev, P. V. Sovetov, Moldova în epoca feudalismului, VII. kötet, I. és II. rész, Chisinău, 1975.
    2. Plans des Bukowiner Districts bestehend in 72 Sectionn Welche in denen Jahren 1773, 1774 und 1775, von einen Departement der Kays Koniglich. General-Staabst ( Emil I. Emandi térképei után)
    3. Familiea Sbierea, dupa traditiune si istorie. Amintiri din viata autorului, Dr, Ioan G Sbierea, Tipografia Universitara R. Eckhardt, Cernauti, 1899.
   4. László János-A bukovinai magyarság és lecsapolódottjának története 1762-tól 1914-ig.
   5. László János feljegyzése: „László Mihály dédnagyapám “Aranykorona” című imakönyvének tábláján a következő feljegyzések voltak: a falu kitelepítése előtt, a bukovinai földek megtekintésére Móduvából 1776-ban itt járt emberek: Tamás Albert, zamackói bíró, László Antal Édesapám, a gyergyóalfalusi László János fia, László József, volt madéfalvi bíró, Szőts Péter csíkszépvízi lakós, a csíksomlyói törvényszékhez kinevezett (Assesoris Supernumerarii) albírák egyike, Kovács Tamás, kászonszéki nótárius, György János, remetei falusi bíró.
    6. Nemericsén, eltűnt falu, Bosanci falutól délre, a Folticsény –Szucsáva útvonalon. A Google térképen ma csak a tó szerepel: Iaz Nemirceni
    7. K.F. von Enzenberg - „Consignationes,1778”. Ennek töredéke megjelent Szucsáván, a „Lumea Carpatica” folyóirat, 2002, I szám, 58-68. oldalán
    8. Ion. I. Nistor. Bejenari ardeleni in Bucovina, Kiadó: Institutul de Arte Grafice si Editura „Glasul Bucovinei”Év: 1926, Hely: Cernauti, 453 pg.
  9. R. F. Kaindl: Telepítésügy Bukovinában … (F. A. Wickenhauser hagyatékából származó eredeti anyagok felhasználásával). A könyv eredeti teljes címe: Das Ansiedelungswesen in der Bukowina seit der Besitzergreifung durch Österreich, mit besonderer Berücksichtigung der Ansiedelung der Deutschen, mit Benützung der urkundlichen Materialien aus dem Nachlasse von F. A. Wickenhauser). Írta: Dr. Raimund Friedrich Kaindl a csernovici egyetem professzora. Kiadta: A Wagneri Egyetem Könyvkereskedése, Innsbruck, 1902.
   10. Néprajzi Múzeum Ethnológiai adattár, szám: 13991.
   11. Néprajzi Múzeum Ethnológiai adattár, szám: 15207. Írta Gáspár Simon Antal, Halásztelek, 1965, December hó
  12. Sántha Alajos, Bukovinai magyarok-1943.

                                                                                     Bukovina 1944-1948

    Ellenzék. 1944. január 27. A BÁCSKAI SZÉKELYSÉG IS RÉSZT VESZ A MADÉFALVAI ZARÁNDOKLATON. Annak idején hírt adtunk arról, hogy a mádéfalvai kegyetlenség szomorú évfordulóján a négy székely vármegye kegyeletes ünnepséget rendez a híres gyergyói községben. Azóta már megalakult az ünnepség rendező bizottsága, amely előtt most felvetették azt a tervet, hogy a székely együvé tartozás egységének bizonyítására hívják meg és vegyenek részt az ünnepségen a Bácskába telepített csángószékelyek is. A terv tetszéssel találkozott, és most Kovács Károly csíkmegyei főispán nyilatkozott az indítvány felett, azt javasolja, hogy szélesebb körű rendezőbizottságot állítsanak össze, amelynek tagjai legyenek a székely vármegyék főispánjai, vezető megyei tisztviselői és az érdekelt területek törvényhozói, akik kidolgoznák a nagyra tervezett zarándoklás és ünnepség részleteit.

   Keleti Újság, 1944. február 16. Hosszú Zoltán Németh Kálmánnal a Bukovinába menekült székelyek életéről készít filmet Kolozsvár, febr. 15.
   Hosszú Zoltán dr. az ismert székely származású színművész kedden Kolozsvárt tartózkodott. Hosszú Zoltán dr., akit különben „Dani bá“ néven a magyar rádió és a kívánsághangversenyek egyik kedvence, kolozsvári tartózkodása során elmondotta, hogy fejezte be legújabb filmjét „És a vakok látnak“ címmel. Hosszú Zoltán dr. ugyanis filmgyártó céget alapított és saját maga készíti filmjeit. Rövidesen megkezdi új filmjének forgatását, melyben Németh Kálmán dr. Józseffalva apostoli lelkű papja társaságában a Bukovinába menekült székelyek életét eleveníti meg művészi formában. A film története a visszatelepülés napjaiban játszódik le, s így nem hiányzanak majd belőle aktuális vonatkozások sem.
Hosszú Zoltán dr. különben Erdélyben férfi szereplőt keresett filmjéhez, így többek között tárgyalt a kolozsvári Nemzeti Színház egyik tehetséges fiatal művészével.
   Nem lehetetlen, hogy a tárgyalások eredményre fognak vezetni és a legújabb székely vonatkozású film főszerepét kolozsvári színész fogja játszani.

                                 Ps. 1944. áprilisban a szovjetek már Bukovinába voltak, dr. Németh filmez. LGP.

   Keleti Újság, 1944. március 3. Rendeletet adtak ki a 16—18 éves bukovinaiak bevonulásáról. ISZTANBUL, március 2. (Bud. Tud.)
  Ideérkezett jelentések szerint Romániában rendeletet bocsátottak ki a 18 évesek behívásáról. Ugyanakkor kötelesek bevonulni a bukovinai 16—18 évesek is. A fennálló törvény szerint a 18 éveseknek csak 1946-ban kellett volna bevonulniuk.

   Keleti Újság, 1944. május 24. A rádió is közvetíti a bácskai székelyek pünkösdi ünnepét.
  A délvidéki székelyek Németh Kálmán plébános vezetésével május 28-án és 29-én, pünkösd vasárnapján és hétfőjén Szabadkán pünkösdi székely búcsút rendeznek. A székely búcsút Mester Tibor rendezi, a magyar rádió számára Budinszky Sándor közvetíti. A búcsút nagyszabású szabadtéri előadás követi, amelyen Kőszegi Géza színtársulata, a józseffalvi székely énekkar, a szabadkai Népkör énekkar, két zenekar és több mint 500 bácskai székely szereplő mutatkozik be. Színre kerül Németh Kálmán szabadtéri játéka, a „Bujdosó Csíki Csillagok“.
A magyar rádió Budapest I. hullámhosszán a pünkösdhétfői ünnepségeket közvetíti délután 3 óra húsz perctől 4 óra 35 percig. A vasárnapi ünnepségek előtt Bonczos Miklós államtitkár, telepítési kormánybiztos, az Országos Hadigondozó alelnöke mond ünnepi beszédet. A hétfői ünnepségeken minden valószínűség szerint vitéz Imrédy Béla gazdaságügyi miniszter is részt vesz. Incze Antal dr. országgyűlési képviselő mond beszédet.

   Nemzeti Újság, 1944-06-21/138. szám (kivonat)
  Az ősi bácskai rögön új, igazi magyar életet kezdtek a derék csángók. Ügyesen, ötletesen, a maga erején nőtt ember, fúró-faragó készségével, ami a művészet határán mozog, készítették el házuk tájának különféle eszközeit, kerítéseit, kiskapuit, kútkáváit, óljait és különös szépségű holmijaikkal eredeti színeket, formákat és műtárgyakat teremtettek maguk körül — egy egészen külön, érdekes kis világot...
  Színes, tündöklő kis szigetet a nagy egyhangúságban. Az öröm jóízű mámort előidéző korába azonban keserű ürömcseppek is vegyülnek.
  Bármilyen hihetetlenül hangzik is, a Bácska régi magyar lakosai néhol nem örülnek a csángók, idetelepülésének.
— A bácskai magyarok körében sok helyütt rosszul esett — mondja a délbácskai magyarság egyik , vezető egyénisége —, hogy a birtokokat nem ők kapták, hanem a csángók. Példa erre az Újvidék melletti színmagyar, de földszegény község, Temerin esete. A temeriniek igen szorgalmasak, jóravalók, szaporák, föld hiányában napszámmunkából élnek s főleg a Szerémségbe járnak szőlőmunkára. Joggal számítottak arra, hogy a volt dobrovoljác-földekből ők is kapnak majd a felszabadulás után. Ebben azonban csalódtak, mert csak a csángók kaptak földet, a temeriniek semmit sem. És az is elkeseríti őket,, hogy az egyik mágnás visszaköveteli tőlük, magyaroktól, a három éve nekik ítélt földeket és ráadásul a háromévi használatért kártérítést is követel tőlük…
  A sérelmek, mellőztetések és igazságtalanságok elhárításának és jóvátételének módját a kormányzatnak meg kell keresnie és találnia.

   Ellenzék. 1944. augusztus 17. Zavaró átrepülések az ország felett. BUDAPEST, augusztus 17.
   Augusztus 15-én, egyes ellenséges repülőgépek délről berepülve északi irányban átrepülték a Dunántúlt. A késő esti órákban északkelet felől ellenséges repülőgép repült be és a Székelyföld, majd Bácska átrepülése után délnyugati irányban távozott. A visszarepülés délelőtt, illetve a késő éjszakai órákban ugyanazon az útvonalon történt. Mindkét átrepül és zavaró jellegű volt. Bombázásról jelentés nem érkezett.
                                                                                           ************
   Végére érkeztünk a tudósításoknak, melyek 1922-1944 között mutatták be a tanügyi, politikai, közigazgatási helyzetet Bukovinában, majd Bácskában. Értékes adatok, összesen 385 gépelt oldalon. Egyes, eddig ismert dolgokat bizonyítanak, másokat cáfolnak. Mindenki azt válogathatta ki belőle, ami neki megfelelő. A lényeg azonban az volt, hogy a több helyről kapott információkat elemezhessük, összehasonlíthassuk. Az utolsó tudósítás után pár hónappal már kezdődött Bácskából a menekülés, otthonról haza. LGP.

   Vásárhely Népe, 1944-12-21/49. szám. A becsapott hontalanok keresves kálváriája.
  A Bácskába áttelepített csángók tragikus sorsa mutatja meg, hogy a jelszavas politikának milyen katasztrofális következményei lehetnek. A kormányzat annak idején óriási teljesítménynek hirdette, hogy sikerült Bukovinából hazatelepítenie az évszázadok óta ott élő véreinket, a csángókat, akik ezen a Kárpátokon kívül eső idegen világban számos szép nevű községet alapítottak és ott élték zavartalanul a maguk munkás, békességes életét. Jött azonban a nagy világfelfordulás, jöttek a hangzatos jelszavak és a magyar kormányzat is hódolni kívánt a »korszellem« parancsának. Elhatározta, hogy hazatelepíti a csángókat, rábírja őket, hogy hagyják el ősi falvaikat és benépesíti velük azokat a bácskai községeket, amelyek a Bácska visszacsatolása után a szerb telepesek elköltözése következtében lakatlanná váltak.
   Természetesen gyönyörű csábító ígéretek hangzottak el. A hazatelepítésre ítélt csángókkal elhitették, hogy jó cserét csinálnak, bukovinai hajlékukért és sovány földjeikért szebb hajlékokat, zsírosabb földeket kapnak a visszaszerzett magyar Kánaánban, ahol most már véreik között élhetnek, senki sem fogja háborgatni őket és sohasem kell többé birkózniuk az idegen népek beolvasztó törekvéseivel sem. A csángók elindultak és csöndben megtelepedtek a számukra kijelölt helyet művelni kezdték a bácskai földet. Rendbehozták a földúlt házakat. Tán nem is gondoltak arra, hogy elkövetkezhetik valami fordulat.
   De ez a fordulat vaskövetkezetességgel elérkezett. A visszacsatolt Bácskában megjelent az orosz hadsereg és vele együtt Tito partizánserege. Jelentkeztek a szerb telepesek is és a csángóknak máról-holnapra el kellett hagyniuk azokat a hajlékokat, amelyeket a magyar kormányzat jelölt ki számukra és amelyekbe jóhiszeműen költöztek be.
  Száz és száz jószándékú magyar család vált így hajléktalanná és indult el a vándorúton, amelynek most már végét, célját senki sem ismerhette. Az elhagyott bukovinai falvakra hiába gondoltak nagy visszavágyakozással. Az út régen felégett mögöttük. Felégette a rövidlátó politika.
Így aztán légüres térbe kerültek és kisebb-nagyobb csoportokban róják az országutakat, vagy pedig a szabad mezőkön kazlak és boglyák tövében húzódnak meg a könyörtelen decemberi esők elől.
  Az egyik nagyobb csángó-csoport Topolyán várja a csodát, amely ismét hajlékot, megélhetést nyújtana a hontalanná tett családoknak. Ez a Topolyán veszteglő csoport közel nyolcvan tagból, mintegy húsz szerencsétlen családból áll. A családok igen nagyok (a legtöbb családfő nélkül várja sorsának alakulását, mert a katonaköteles korban lévő csángókat is fegyverbe szólította a fasiszta hadiérdek), rengeteg a gyerek a topolyai csángók között, átlag öt-hat apróság van egy-egy családban. Jelenleg a könyörületes szívű topolyai lakosság istápolja őket, ami persze csak ideig-óráig tartó megoldást jelenthet számukra.
  A mostani zűrzavaros világban nem gondol senki sem ezekre a szerencsétlen földönfutókra, míg végre a napokban Dr. Valentiny Ágoston szegedi polgármester gondolt reájuk. Szeged határában akar otthont szerelni ezeknek a hazájukból elcsalogatott és rútul cserbenhagyott családoknak. A télvíz idején semmi esetre sem szabad a szabad ég alatt hagyni ezeket a szerencsétleneket. Sürgősen megvizsgálják a szegediek, hogy mit tudnak tenni ebben az égető kérdésben és a cselekvés sem fog elmaradni.

   Délmagyarország, 1945-01-04/2. szám (részlet).
   Baja történelmi napjairól és újra meginduló életéről beszél a bajai polgármester.
  A szegedi városháza polgármesteri szobájában találkoztunk Baja város polgármesterével. Magyaros, fekete ruhát viselő, őszülő halántékú férfi, akiben mégis könnyen felismertük a Szegedről két-három évvel ezelőtt elszármazott dr. Takács Endrét, a Szent Imre kollégium volt prefektusát.
— Baján találtak a történelmi események. A város legzaklatottabb napjai azok voltak, amikor a bajai kompon — mert a híd bombatámadás áldozata lett, — vonult át a menekülők végeláthatatlan a serege a Dunántúlra. Dr. Takács Endre elmondotta, hogy nyomorúságos látvány volt az átvonuló menekültek serege. Sokszor napokig kellett várniuk a kompra, mert napokon át mindkét komp kizárólag a menekülő németeket szállította a túloldalra. A bácskai és bánáti svábokat „mentették át“ a németek. Még magyar csapatok katonai alakulatok is maradtak le a menekülő németek, svábok miatt.
  Elkeserítő látvány volt a bácskai székely telepesek menekülő tömege, — meséli dr. Takács polgármester. — Azoké a szerencsétlen földnélkülieké, akiket alig négy évvel ezelőtt hajléktalanokká tettek s most ismét földönfutókká kellett válniok a „fajvédelmi politika“ eredményeképpen...

   Szabad Vajdaság, 1945-02-13/35. szám (kivonat)
  A megszállók gonosztetteinek kivizsgálására alakult állami bizottság, a következő jelentést adta ki: Adatok és okmányok alapján megállapítást nyert, hogy Bácska és, Baranya megszállásának barbárságait legfelsőbb polgári és katonai körökben szervezték meg. Ezeknek a hatóságoknak az volt a céljuk, hogy nemcsak népünk ellenállását törjék meg, hanem hogy fizikailag megsemmisítsék népünket ott, ahol egységben a leghomogénabb és a legharciasabb szellemű: Sajkásvidéken és a noviszádi kerületben.
A hadviselésről szóló, 1907 október 18-ikán aláírt hágai nemzetközi egyezmény 45, 46, 47, 50 és 52. szakaszaival ellentétben a fasiszta magyar megszállók a nemzetközi jog előírásainak egész, sorát sértették meg, teljesen megfeledkezve a legelemibb emberiességről. Megszállásuk nyers és barbár volt és gyászba borította népünket: 21.000 bácskai és baranyai szerb, valamint: többezer zsidó megölése, a vagyonfosztás, anyagi javaik elkobzása olyan súlyos bűntény, amiért minden bűnöst, a rendelkezést kiadó személyeket éppenúgy, mint a bűntények végrehajtóit példldásan meg kell büntetni.
   Az állami bizottság megállapítja, hogya súlyos bűntények végrehajtásában háborús bűnösök a következők:
- Vitéz Horthy Miklós, Magyarország kormányzója, a parancsok legfelsőbb kiadója és a legfelelősebb tettes ezekben a bűntényekben;
- dr. Bárdossy László Magyarország miniszterelnöke a honvédek támadása és a januári »razziák« idején;,
- Szálas Ferenc a magyar nyilaskeresztes párt vezére, a német nácik nagy barátja, a szláv népek elkeseredett ellensége;
- Imrédy Béla magyar képviselő, volt miniszter, népünk ellensége;
- Barta vezérezredes, magyar hadügyminiszter 1941 és 1942 években.
- Feketehalmi Czeidner Ferenc altábornagy, a szegedi ötödik, hadtest parancsnoka, aki a magyar kötelékek felett parancsnokolt Noviszádon és a Sajkásvidéken, 1942-ben,
- Novakovics Béla altábornagy a megszálló katonai közigazgatás feje,
- Bajor Ferenc vezérőrnagy, Noviszád parancsnoka,
- vitéz Grassy József vezérőrnagy, aki a csapatok parancsnoka volt a razzia, idején;
- Gyprondy-Novák tábornok, a harmadik magyar hadsereg parancsnoka, aki 1941-ben csapataival bevonult Bácskába;
- vitéz Major tábornok, a Noviszádra bevonult magyar csapatok parancsnoka;
- vitéz Dalnoki Veres Lajos, a Bácskábabevonult magyar huszárdivízió parancsnoka;
- Bales Andor őrnagy, a »kémelhárító« parancsnoka;
- Bátor csendőralezredes,
- Cserfa csendőralezredes az »Annija« épületében székelt csendőrnyomozó különítmény parancsnoka
- Deák László csendőralezredes, aki a razzia alatt a noviszádi csendőrség parancsnoka volt,
- dr. Fehér hadbíró, a bácskatopolai katonai bíróság elnöke,
- Figura Lajos kiskunfélegyházai alezredes, a csendőrnyomozó különítmény tagja.
- Fóti alezredes, a csendőrnyomozó különítmény tagja.
- Gábor kapitány (régi nevén Goretics) szombori elmagyarosodott bunyevác, aki részt vett a razzián.
- Gunde Géza alezredes, a noviszádi járás katonai parancsnoka, aki részt vett a razzián,
- Farkas József alezredes, az »Armijá«-ban székelt különítmény parancsnoka,
- Kofer Jenő főhadnagy, az »Armija« különítményének tagja, aki résztvett a razzián is.
- Kun Bertalan kiskunhalasi alezredes, parancsnok az »Arnija« különítményének kémosztályán,
- dr. Lánczy Imre csendőrszázados,
- Péterfy alezredes, a XVI. határvadász zászlóalj parancsnoka a razzián,
- dr. Rakovszky Antal csendőrszázados, az »Áradja« különítmény vizsgálóbiztosa,
- dr. Zöldi Márton csendőrszázados a razzián,
- Barzsek József, a noviszádi Szroszka Matica kormánybiztosa,
- Blazsek Ferenc újságíró, a »Kilences bizottság« tagja,
- Burghardt Dániel mérnök, noviszádi Gestapo ügynök,
- Derner Ottó kereskedő, Gestapo-ügynök…

   Makói Népujság, 1945-04-10/62. szám
  Rákosi Mátyástól, Mátyásnak kereszteltek egy kis csángó újszülöttet Bácskában, Újvidék. A Bácskába telepített csángó-székelyek tragédiájára vet fényt az a hír, amelyet Feketicsről jelentettek. A politikai jelszavakkal betelepített, de később elhagyott egyik csángó településről Miklós István gazdát elvitték katonának, de az otthonmaradt, áldott állapotban levő anyát pedig elsodorta a háború forgataga. Hazátlanul és céltalanul bolyongott a bácskai országúton nehéz állapotával, míg Feketicsen a szerb szülőotthon befogadta és szeretettel ápolta. Egészséges fiúnak adott életet a csángó asszony. Egy pravoszláv szerb asszony vállalta el a keresztanyaságot és miután a faluban nem volt katolikus pap, a református végezte el a keresztelőt. A kisfiút a Magyar Kommunistapárt vezére Rákosi Mátyás után Mátyás névre keresztelték.

   Szabad Nép, 1945-04-10/13. szám. Osztozzanak Németország sorsában. Kovács Imre a Volksbundistákról.
  A Nemzeti Parasztpárt legutóbbi ülésén Kovács Imre ismertette az időszerű kérdéseket. Bejelentette, hogy Debecenben két hadosztály áll készen a németek elleni harcra.
  A földreformmal kapcsolatban felvetődött a magyarországi népi németek sürgős kitelepítésének kérdése is.
— Azok a svábok, akik az 1941-es népszámlálás alkalmával németeknek vallották magukat — mondotta Kovács Imre —, s léptek Volksbundba, később pedig SS katonák lettek, maguk döntöttek sorsukról és kinyilvánították, hogy egyetértenek hitleri Németországgal. Most hát osztozzanak Németország sorsában. Nem lehet, hogy a legjobb földeket Volksbund tagok foglalják el és Budapesttől 30—50 kilométernyire nagybirtokokban, ötszobás lakásokban terpeszkedjenek. Van elég igényjogosult ezekre a földekre.
Kovács Imre beszéde után vita fejlődött ki. Minden hozzászóló egyetértett abban, hogy a volksbundista svábság ügyét véglegesen és sürgősen rendezni kell, mert ha nem tesszük, aknamunkájukkal aláássák az új népi Magyarországot.

   Délmagyarország, 1945-04-17/85. szám. Felhívás a földigénylőkhöz!
  A magyar parasztság új honfoglalásra indul, hogy tulajdonába vegye a nagybirtokokat és a sváboknak a földjeit, akik elárulva a magyarságot, a német terjeszkedés számára egyengették az utat.
  Az Alföldön és különösen Szegeden oly nagy számmal vannak nincstelen földigénylők, hogy azokat helyben kielégíteni nem lehet. A város határában igénybe vehető föld kevés. Számos igénylő van, aki Szegeden nem kaphatott földet. Az ország több részén várja a föld a munkáskezet.
Felhívjuk a földművelőket, akik vállalkoznak arra, hogy más vidéken telepedjenek le, mielőbb jelentkezzenek összeírásuk végett a helyi hatóságoknál, mert aki elkésik csak önmagát okolhatja. Az idő sürget!
  A földet mielőbb meg kell munkálni. Ezt parancsolja a haza és a nép érdeke.
Földigénylő Bizottság.

   Makói Népujság, 1945-04-21/72. szám
  Száz bácskai hontalant lát pár napig vendégül a város. A szegedi főispáni hivatal ma délelőtt telefonja közölte Nagy Zoltán főispánnal, hogy április19-én a szegedi vonattal 100 bácskai hontalan érkezik Makóra néhány napi ittartózkodásra. A főispán utasítására a város vezetősége mindent megtett a csángók elhelyezése érdekében. Elhelyezési helyül a vásárhelyi utcai Református-otthont jelölte ki és egyben gondoskodott az átutazó csoport élelemmel való ellátásáról is.

   Szabad Nép, 1945-04-22/24. szám. Igénybe veszik a svábok elhagyott házait.
  Jugoszláviából visszatelepülök érkeztek Budapestre. Miután ezeknek lakásuk és élelmük nincsen, Kovács belügyi államtitkár felhatalmazta Pest vármegye főispánját, hogy a visszatelepülök számára a svábok elhagyott házait és felszereléseit vegye igénybe és amennyiben elegendő ilyen ingatlan és vagyon nem volna, úgy a községben lévő svábokat költöztesse és tömörítse úgy össze, hogy a visszatelepített magyaroknak megfelelő otthonuk és gazdasági felszerelésük legyen.

   A Reggel. 1945-04-23/3. szám. Rendelet készül a hazai svábok kitelepítéséről.
  A kormány egyik legfontosabb és legsürgősebb feladatának tartja a hazai svábok kitelepítését. Erre vonatkozólag rövidesen rendelet jelenik meg. A miniszterelnökség kisebbségi osztálya már fel is dolgozta a rendelethez szükséges anyagot, amelyből érdekes adatok derülnek ki. Magyarország mai területén a legutolsó népszámlálás idején 549.000 német anyanyelvű lakos élt, akik közül kereket 300.000 vallotta magát német nemzetiségűnek. A statisztika szerint a hazai sváboknak 400.000 hold föld volt a kezükben. A Volksbundnak körülbelül 140.000 tagja volt, vagyis csaknem ugyanannyi, mint amennyi magát német nemzetiségűnek vallotta.

   Szabad Nép, 1945-05-04/33. szám. Sürgősen rendezik a menekültek ügyét.
  A legutóbbi minisztertanács elhatározta, hogy a belügyminiszter, az igazságügyminiszter és a népjóléti miniszter együttesen rendezzék az egyre nagyobb számú menekültekkel kapcsolatban felmerült kérdéseket. A belügyminisztériumban most dolgozzák ki az erre vonatkozó rendeleteket. Illetékes hely felvilágosítása szerint külön szerv intézi majd a menekültek ügyét. A legnagyobb gondot az elhelyezés okozza. Az a terv, hogy a délről és keletről visszaözönlő magyarok nagy részét Tolna, és Baranya megyékben telepítsék le. Ennek a két megyének több, mint félmillió lakosa van és itt lakik a legtöbb sváb. A svábokat ezekből a vármegyékből kitelepítenék és meghatározott helyen összeköltöztetnék addig, amíg a nemzetközi helyzet lehetővé teszi a magyarországi sváb-kérdés végleges megoldását, a kitelepítést.

    Magyar Nemzet, 1945-05-05/4. szám (kivonat)
  Belgrádból ennek a demokratikus föderatív felfogásnak nagyon érdekes megnyilvánulásait látjuk. Már a Dalnoki MiklósBéla kormány megalakulása napján a magyar demokratikus közvélemény nagy örömmel vette tudomásul, hogy Tito kormánya a bácska-topalyai táborban internált magyarokat szabadlábra helyezte.

  Szabad Nép, 1945-05-08/36. szám. A Vármegyei Nemzeti Bizottság „demokratikus" véleménye (Hogy mentik a sváb tulajdont).
  Még Üröm községben is hírhedt volksbundista család a Gröschl Györgyé. Négy fia van az öreg svábnak, ki megfogadta Bach vezérének egykori tanácsát és nem lépett be a Volksbundba. Tudniillik az volt a tanács, hogy minden családból egy ne lépjen be — hátha változik a világ... Az öttagú családból így „csak“ a négy fiú lett volksbundista, de ők azután a legfanatikusabbak.
  Az öreg svábnak 5 szép háza van Ürömben, négy fia négy házban lakott, maga ,pedig az ötödikben. A tanácshoz híven nem íratta rájuk a házakat. A fiúk SS legények lettek és amikor szorult a hurok — elmenekültek. A házakra jelentkeztek a jogos igénylők. A vármegyei nemzeti bizottságban Gorzó Nándor elnök — aki pedig tagja az egyik demokratikus pártnak — arra az álláspontra helyezkedett, hogy a gyerekek bűneiért nem felelős az apa s a derék svábnak meghagyta minden házát. A megyei nemzeti bizottság nem kívánt a jogi formák mögé nézni, hogy ott meglássa a kijátszást. Házi Árpád alispán elvtárs ezek után azonnal érintkezésbe lépett az Országos Földbirtokrendező Tanáccsal és egyöntetűen leszögezték — ellentétben a megyei nemzeti bizottság véleményével —, hogy itt nem a jogi helyzet az irányadó, hanem a tényleges. Vagyis, ha egy ház volksbundistáé volt — mint ebben az esetben is —, akkor a ház az államé lesz. Az Országos Földbirtokrendező Tanács döntése megadja a méltó választ a megyei nemzeti bizottság „demokratikus“ véleményére.

   Vásárhely Népe, 1945-05-12/108. szám. Csángók kerültek a hazaáruló tolnai svábok helyére.
  Tolna megye bonyhádi járásának sváb falvait megtisztították a volksbundistáktól és helyükre ezerötszáz nincstelen csángócsaládot telepítettek.   Tudnunk kell, hogy a magyar fasizmus szirénahangjai Románia területéről sok csángót csábítottak az országba. Ezeknek a legyilkolt és kiűzött szerb hazafiak földjét akarták adni. A magyar imperializmust a némettel együtt elsöpörte a népek szabadságakarata és a csángók hosszas vándorlás, keserves tengődés után jutottak Tolna megyébe. Vezetőjük dr. Német Kálmán esperes, a Magyar Kommunista Párt Tolna megyei szervezetéhez fordult segítségért és azt meg is kapta. Kakasd, Cikó, Kisvejke, Izmény, Győre, Aparhant és Mucsfa községekből telepítették ki a svábokat.
Hajnalban a demokratikus rendőrség felfegyverzett emberei vették körül ezeket a falvakat, félrehúzták a harangokat és a templomtéren gyülekező lakosság előtt kihirdették, hogy néhány órán belül váltó fehérneművel és pár napra való élelemmel felszerelve jelentkezzenek kitelepítsük végett. A faluban azok a svábok maradhattak, akik nem voltak a Volksbund tagjai, — de ezek száma elenyésző volt. Ellenállásra sehol sem került sor.
  A kitelepítetteket Lengyel községbe vitték és ott az Apponyi Sándor gróf volt birtokán a kastélyában berendezett internálótáborban helyezték el. A sváb falvakba még aznap beköltöztek a csángók. Birtokukba került a föld, a termelőeszközök, a jószágok. A volkabundisták személyes holmiját leltározták és egyhelységben lezárták. A jószág egy napig sem maradt táplálék nélkül, a földek megműveletlenül. A szegény nincstelennép azonnal nekifogott a munkának. A beköltözés estéjén már csángóőrség állt fel a falvakban és azóta állandóan őrködnek, hogy a svábok ne szivároghassanak vissza.

  Szabadság, 1945-05-15/97. szám. Egyéni elbírálás alapján állapítják meg a svábok felelősségét. Mi történik a csángókkal?
  Hétfőn este a miniszterelnökség minisztertanácsi termében pártközi értekezlet volt a hazai fasiszta németség ügyében, az úgynevezett sváb kérdésben. Az értekezleten részt vett Erdei Ferenc belügyminiszter, Gyöngyösi János külügyminiszter, a miniszterelnök képviseletében Balogh István miniszterelnökségi államtitkár és a Függetlenségi Front pártjainak megbízásából Rákosi Mátyás, Szakasits Árpád, Tildy Zoltán, Kovács Imre és Teleki Géza. Veres Péter, a Földrendező Tanács elnöke és Bschtler Péter alpolgármester is megjelent az értekezleten.
  Erdei Ferenc belügyminiszter ismertette a kormány által tervezett intézkedéseket A pártközi értekezlet ezután tisztázta a legfontosabb elvi kérdéseket, megállapította, hogy nem kollektív felelősségre vonás alapján, nem fasiszta módszerek szerint, hanem egyéni elbírálás útján állapítják meg, hogy a hazai németség közül kik vétettek a magyarság ellen, kik voltak a nép és a demokrácia ellenségei. A földreform végrehajtása során ez az elv már kifejezésre is jutott és most folyik a volksbundista, fasiszta németek földjeinek elkobzása. Az elmúlt hetekben javaslatok merültek fel arra nézve, hogy mi történjék a hazai svábságnak azzal a vékony rétegével, amely a nehéz években nemzethűnek bizonyult. A javaslatok szerint ezeket a svábokat össze kellene telepíteni. A pártközi értekezlet elvetette az összetelepítés gondolatát és ehelyett inkább a széttelepítés elve mellett döntött.
  A pártközi értekezlet foglalkozott a csángókés székelyek kérdésével és elvetette azt a gondolatot, hogy őket az elkobozott sváb földekre telepítsék le. Ehelyett azon az állásponton volt a pártközi értekezlet, hogy a csángókat és székelyeket eredeti földjeikre kell visszatelepíteni, mert emberöltőket venne igénybe, amíg régi környezetüktől eltérő földrajzi és termelési viszonyok között gyökeret tudnának verni. A pártközi értekezlet azt javasolta, hogy ebben a kérdésben keressen érintkezést a kormány a szomszéd államokkal annál is inkább, mert Románia részéről már eddig is a legnagyobb előzékenységet és megértést tapasztalta. A belügyminiszter a külügyminiszter bevonásával a napokban elkészíti a pártközi értekezlet álláspontjának megfelelően javaslatát és lehetséges, hogy az előterjesztés már az e heti minisztertanács elé kerül.

   Szabad Nép, 1945-05-19/45. szám. Egy egész svábfalu kerül gyilkosság vádjával a Népbíróság elé. Volksbundista terror.
  Baranya megye villányi járásában a többi svábközség között van egy Kisbudmér nevű község, amelynek lakossága utolsó szálig német eredetű. Lakóinak kilencvenöt százaléka Volksbund tag is volt. A kis svábfalu lakói az elmúlt „szép“ időben, amikor vígan tartott a német világ Magyarországon, boldogan, büszkén viselték népi németségük jelképeit. Minden ház falára rámázolták a „V“ betűt, mivel elhitték, hogy a győzelem az övék lesz. Hatalmas horogkeresztes zászlókkal díszítették fel a falu utcáit, ha valamelyik helyi führerecske végigvonult uszályával a falun.
Egész Kisbudmér a náci őrület kis magyarországi fellegvára, volt és alig volt olyan községbeli, aki szembe mert volna szállani a helyi kiskirályok terrorjával. Akadt mégis egy kisbudméri sváb, Frank János, aki rövid idő után észhez tért és volt bátorsága, hogy kilépjen a Volksbundból.
  A kilépés nagy megrökönyödést keltett a helyi volksbundisták körében és felelősségre vonták az árulót. Ez azonban makacs ember volt, nem hajlott a szóra. Ekkor megindult ellene a hajsza. Háza falára felmázoltak: angol, kommunista és hasonlókat. Ablakát kővel dobálták meg, kiköptek előtte és állandóan fenyegették.
  A szerencsétlennek végül nem volt maradása, eltávozott a faluból és önként jelentkezett katonának a magyar hadseregbe. Távolléte alatt, feleségét és gyermekeit nemcsak megfenyegették, hanem több ízben bántalmazták is. Amikor nemsokára szabadságra falujába visszaérkezett, Volksbund-küldöttség jelent meg nála.
— Térj vissza közénk — mondották neki, bánd meg bűnödet és tedd jóvá, amit a népközösség ellen elkövettél!" A válasz azonban tagadó volt. A kisbudméri Volksbundisták erre a község bírójának lakására vonultak és ott rövid vésztörvényszéki megbeszélés után halálra ítélték Frank Jánost.
Levelet is írtak neki és ebben közölték, hogy halálra ítélték, a halálos ítéletet másnap végre is hajtják. Hajnalban megjelentek lakásán. Megrohanták, összekötözték és a bíró udvarára hurcolták. Itt már összegyűlt a falu apraja-nagyja. Újabb, de most már nyilvános tárgyalást tartottak. Előállt egy SS-katona, aki a falu szeme láttára agyonlőtte a renegátot. Ezután elásták a holttestet, úgy, hogy jobb karját kint hagyták a föld felett, megmerevedett heil-köszöntésre. Hadd lássa a falu népe, hogy köszön volkshundista módra halálában az, aki erre életében nem volt hajlandó.
   Pár nap múlva kiszállt Kisbudmérra egy vizsgálóbizottság, amely megállapította, hogy a nép jogos haragjában hajtotta végre az ítéletet. Hónapokon keresztül nem is lett volna semmi bajuk a kisbudmérieknek, ha közben nem fordul nagyot a világ, nem jelenik meg a felszabadító Vörös Hadsereg, amely hamarosan ráébresztette a valóságra az elbódult svábokat. A pécsi népügyészség elfogta a bűnösöket és most kerül tárgyalásra az az ügy, amelynek vádlottjai egy egész svábfalu lakosai lesznek.

   Szabad Vajdaság, 1945-06-01/122. szám. Visszatérnek Romániába a csángó magyarok.
  Párton kívül értekezlet foglalkozott Magyarországon a svábok, a csángók és székelyek ügyével. Rákosi Mátyás, Szakasits Árpád, Kovács Imre, Tildy Zoltán és Teleki Géza vettek részt az értekezleten. Megállapították, hogy a magyarországi németség fasiszta elemeivel szemben való eljárásnál a demokratikus Magyarország nem követ náci módszereket. A svábságot nem egyetemlegesen vonja felelősségre, de szigorú álláspontja az, hogy a svábok közül senki se kerülje el a büntetését, ha vétett a magyar demokrácia ellen. A magyarországi svábságnak az a kis rétege, amely az elmúlt években kiállt a magyarság mellett, az értekezlet határozata szerint nem esik egy elbírálás alá azokkal, akik elárulták az országot és ma is idegen érdekeket akarnak szolgálni. A fasiszta svábok birtokait mindenütt elkobozzák, ahogy azt a földreformtörvény is elrendeli.
  Külön foglalkozott az értekezlet a szomorú sorsú csángók és székelyek problémájával. A magyar fasiszták, a leglelkiismeretlenebb módon, meggondolatlan kalandba kényszerítették a magyarságukat román földön is megőrző csángókat és székelyeket. Jó propagandának látszott a csángók összeterelése, ősi hazájukból való elhozatala. De a magyar fasiszták egy pillanatig sem gondoltak arra, hogy az ősi földjükről elszakított székelyek sorsát biztosítsák. Nem az Esterházyak, nem a Festetichek sokszázezer holdas birtokaira telepítették őket, hanem idegen földre, a magyar fasizmus által orvul megtámadott Jugoszlávia földjére hozták a szerencsétleneket. Arra a földre, melyet még a magyar fasiszták »nagy barátja«, Németország sem adott át, sohasem végleges zsákmányat, hanem, mint mézesmadzagot tartotta orruk előtt- és ezzel, vagy ezzel is, még több véráldozatra, a magyar nép még nagyobb kihasználására serkentette őket
  A csángók kedvüket vesztetten haza akarnak menni Romániába. A pártközi értekezlet foglalkozott ezzel a kívánsággal is és azt javasolta, kezdeményezzen a magyar kormány ebben az irányban tárgyalásokat Romániával. Kárpótolja-e a demokrata Magyarország a fasiszta Magyarország e játékszerül használt sokezres magyar tömegeit, nem tudjuk Azt azonban tudjuk, olyan világ még egyszer nem lehet, melyben politikai célokért feláldozhatják sok ezer munkáscsalád életét és boldogságát.

   Magyar Nemzet, 1945-06-02/25. szám. Közbiztonságunk és a sváb kérdés írta: Dr. Szakasits György (kivonat)
…Miről is van tulajdonképpen szó? A földbirtokreformról szóló rendelet egyik paragrafusa kimondja többek között, hogy a Volksbund tagjaitól el kell kobozni a földet. Ki volt a Volksbund tagja, azt a rendelkezésre álló adatok alapján a helyi földigénylő bizottság állapítja meg. Ez idáig még rendben volna, bár kétségtelen, hogy a helyi földigénylő bizottságok részéről az ilyen kérdésekben hozott döntések nem mentek bizonyos személyes elfogultságtól.
  Még azt sem minősítenénk súlyos és helyrehozhatatlan hibának, ha a földosztás lázában olyanoktól is elveszik a földet, akik bár német anyanyelvűek, de bizonyíthatóan a Volksbund-ellenes, úgynevezett „hűség-mozgalom" tagjai voltak, akiket a múltban éppen azért üldöztek a falun, mert hitet mertek tenni magyarságuk mellett. Mondom, ez sem helyrehozhatatlan hiba.
  A súlyos és helyrehozhatatlan, legalább is már nehezen korrigálható események azok, amelyek Bonyhádon és környékén történtek. Egyesek, akik magukat a rendőrség tagjainak merik nevezni, s akik még ennél is tovább menve, demokratikus pártjaink egyikének nevével takaródnak, tervszerűen fosztják ki az üresen maradt sváb falvakat és ahelyett, hogy az elkobzott ingóságokat, állatállományt leltároznák, azt további intézkedésig megőriznék, vagy azt fura igényjogosultnak átadnák, feketekereskedelmet űznek a jogtalanul birtokukba jutott értékekkel, kiárusítják — saját számlára — vagy megtartják maguknak és mindezt a község demokratikusan érző és gondolkodó lakosságának szeme láttára, megfelelő terrorral gondoskodva arról, hogy kisded játékukat ne zavarhassa senki…

   Szabadság, 1945-06-21/126. szám. Székely telepesek Tolna megyében.
  A tolnai sváb lakosság kitelepítése és magyar telepesekkel valóhelyettesítése már régebben megindult és ma már megváltozott a helyzet a svábság egyik főfészkében. Eddig 4169 családot telepítettek ki, melyek átlag három főből álltak; legtöbbet — háromszázhatvanhármat — Cikóról és környékéről, a hírhedt Basch főfészkéből, továbbá Tevelről (240) és Hidasról (395). Hidas község annyira elnémetesedett, hogy tizenegy évvel ezelőtt lezárták a református templomot is és tizenegy esztendő után most, június 10-én nyitották ki ismét kapuját.
A kitelepítettek helyére a sok viszontagságon átment székelyek (csángók) kerültek. Cser Sándor, Tolna megye kommunista főispánja, nagy eréllyel és lelkesedéssel hajtotta végre a ki- és betelepítést, Németh Kálmán, a székelyek papja, Bodor György telepítési kormánybiztos és a református pap segítségével. Legtöbb székely Bonyhádra és Hidasra került. Eddig 2380 család — 11.900 személy — kapott új otthont.

   Világ, 1945. augusztus 2.
  A Tolna megyébe telepített bukovinai székelyek a kormány segítségét kérik a svábok egyre tűrhetetlenebb provokációjával szemben.
Régi jogaikat követelik és a Tolna megyébe telepített bukovinai székelyek és e vidék svábjainak viszonyáról adott különös helyzetképet a Világ számára a székelyek Bátaszéken élő együk vezető embere. Sok hánykódtatás, egyéni tragédia, anyagi veszteség és más emberi sorscsapások árán kerültek végre a bukovinai székelyek nyugalmi helyzetbe: a volksbundisták elhagyott falvaiba. 28 községbe telepítették le Magyarország felszabadulása után a bukovinai magyarokat. Nagyjelentőségű intézkedés volt ez, mert a székelységnek a Bácskából való menekülése után a sokgyerekes családokat 178 községre szórták szét Zala megye területén és Északnyugat-Dunántúlon Szálasiék.
A közelmúlt eseményeire pillant vissza a székelyek lelkiatyja, jóban-rosszban hűséges fegyvertáráta, amikor a dunántúli menekülés megrendítő részleteiről beszél. A székely karaván ekhós székelyei valóságos hadicélpontnak, német tréncsapatnak látszott a frontot géppuskázó és bombázó pilóták számára. Kimondhatatlan, mit szenvedtek útközben a csángók. Minden szekérben legalább 7—8 gyerek kuporgott, katonütőtől 12—16 évesig. A lelkiismeretlenség tobzódása volt, amikor egy helytelen politika következtében vitás területre telepítették le annak idején Bárdossyék a bukovinaiakat.
Bukovinából a Bácskába.
Most beszélhetünk először arról, miért is kerültek tulajdonképpen a Bácskába a csángók.
1940-ben, amikor a nácitanhadosztályok megjelentek Románia területén, a bukovinai magyarok valami megmagyarázhatatlan ösztöntől vezérelve, felkerekedtek és átjöttek a belvederei döntéssel a visszaítélt Észak-Erdélybe. Akkor már bizonyos ideje jórészük együtt élt, Bukovinában e területet megszálló és pacifikáló oroszokkal. Az volt a véleményük, hogy a németek háborúba sodorják Romániát az oroszok ellen, ők pedig magyarok lévén, nem hajlandók a békeszerető munkás orosz nép ellen harcba menni a németek érdekeiért.
Azt mondották: Itt már ég alattunk a föld, gyerünk vigasza az öreg hazába! Teleki Pál eredetileg a Magyarországra hazatért több mint 3000 főnyi fegyverfogható munkaképes bukovinai székelyt, a hazától még távol élő népcsoport pionírcsapatát, rögtön a fejérmegyei latifundiumokra akarta letelepíteni. Az volt a terve, hogy nagyszabású földosztással otthont teremt a határon túl maradt székelység számára is, a jó dunántúli földön s ezzel egyszersmind a nagybirtok problémát is megoldja ezen a területen. A a fokozatos áttelepítés már ekkor meg is kezdődött, de nem Fejér megyében. A nagybirtokosok klikkje ugyanis elgáncsolta Teleki jószándékú tervét. Így kerültek a nekik teljesen idegen Dél-Bácskána, a dobrovoljácok elhagyott otthonaiba és földjeire.
A Dunántúl felszabadulása idején jó szolgálatot tett a csángók zala megyei idézése; valamennyien beszélnek oroszul, s igen jól megértették az előnyomuló és megszálló diadalmas orosz seregek parancsait, kívánságait, utasításait a zalai magyarsággal.
Sváb rendőrség...
— Mi történt a tolnai svábsággal?
— A volksbundisták elmenekültek. Természetesen sokan visszamaradtak közülük. Talán abban reménykedtek, hogy megbújva, elfeledkeznek korábbi hangoskodásukról, mert hiszen a velük évszázadok óta együttélő magyarok megbocsátó szelleműek. No meg arra, amit a reakció Tolnában rekedt hívei mentésükre megkezdtek. Először is voltak jegyzők, azután az újjászületésnek tapsoló fregoli-nyilasok, akik — hogy eltereljék magukról a figyelmet — villámgyorsan elhamvasztották a volksbundistákról őrzött listákat. Bevonultak rendőrkapitányok, régi és új jegyzők, megyei vezetőemberek, akik a reakció báránybelibe kiüntetett farkasai voltak. Harsogva kiáltozták, hogy ennek vagy annak a demokratikus pártnak vezető emberei, közben a reakció jegyében intézkedtek s szinte kétségbeejtették a gondolkozó magyarokat. Minden intézkedésük igyekezett az embereiket megutáltatni a várvavárt új szellemet s közben ki is derült róluk, hogy legalább is nyilas pártszolgálatosok, a Szálasi-kormány kitűnő végrehajtói. népellenes bűnözők voltak, a dicstelen nyilasi érában. A bátaszéki rendőrséget is csak minap szervezték újjá, mert eddig sváb rendőrség teljesített szolgálatot. De nemcsak Bátaszéken: Bonyhádon, Majoson, Kismányokon, Nagymányokon, Hőgyészen, Mőzsön, Kakandon, Závodon és más falvakban is ugyan ez volt a helyzet.
Akik visszetértek...
A svábokat kezdetben Szekszárdon internálták. Elsősorban azokat, akiknél lista nélkül is kiderítettek, hogy itt maradt volksbundisták vagy nagyhangú németbarátok voltak.
És megkezdődött Tolnában a földreform. Székely telepesek és régi magyar bennszülöttek jutottak megérdemelten földhöz.
Az utóbbi hetek során visszaszivárgott svábok úgy oldották, hogy amikor a székely nappal aratott, őlk éjszaka ellopták a termást a földről. A gyümölcsöt leszüretelik, de sokszor azt is megteszik, hogy tövestől kivágják a termőfákért.
De nemcsal otthon garázdálkodnak, diplomácialig is igyekszenek segíteni a saját helyzetükön. Már többször menesztettek különféle küldöttségeket a kormány tagjaihoz. Ezek a különtségek szemfprgató alázatoskodással próbálták meggyőzni a kormányt arról, hgy az itthon maradt svábok munkakészsége határtalan, a magyarsághoz való hűsége törhetetlen. Hogy értek-e el eredményt, arról egyelőre még nincs hír. A székelyek küldöttsége érkezett most Budapestre és feltárta a kormányelnök előtt a svábság tűrhetetlen viselkedésére vonatkozó adatokat. Amióta ugyanis megindult a svábok siserehada különféle deputációk alakjában Budapest felé, odalenn Tolnában egyre hangosabbak a svábok, mind zajosabban követelik a maguk jogait. Imitt-amott hangot, adnak annak is, hogy úgyis visszatérőben a régi idők, majd ők megmutatják, mi lesz a „cigánynépséggel.” Ez a cigány népség szerintük a dolgos és békeszerető bukovinai székelység.
Szabó József.

   Szabadság, 1945-08-07/165. szám. A svábok felgyújtják a termést.
  Tolna megye harmadik, de legégetőbb kérdése: a svábkérdés. Le kell szögeznünk, hogy Tolna megye volt az első, ahol a svábkérdést radikálisan igyekeztek megoldani. A felszabadulás utáni hetekben összegyűjtötték a volksbundista svábokat, gyűjtőtáborokban helyezték el ölket s helyükbe a csángókat telepítették, akik becsületesen, két kezük megfeszített munkájával művelték meg a földet.
  A svábok persze, nem nyugodtak bele a helyzet ilyetén fordulásába, minden követ megmozgattak, hogy kiszabaduljanak és hazatérhessenek. A számuk bizony igen negy volt. A Lengyelben, Pakson, Simontornyán, Gyönkön, Szekszárdon és Tolnában levő gyűjtőtáborokban közel 15.000 főnyi svábot őriztek, akikről kivétel nélkül bebizonyosodott, hogy volksbundisták és németbarátok voltak. Hónapokon keresztül éltek ezekben a gyűjtőtáborokban a jó svábok, míg egy nap a kormány rendelete értelmében kivették őket a helyi rendőrségek hatásköréből és ügyüket a Népgondozó Hivatal vette kezébe.
  A Népgondozó Hivatal a közelmúltban igen furcsa intézkedést hajtott végre. Minden svábot, aki nem volt az SS tagja, hazabocsátott. Ezek a volksbundisták boldogan, sietve tértek vissza falujukba. Ott természetesen nem ülhettek vissza rezidenciájukba, nem kaphatták vissza földjüket, mert azt a csángók művelik meg. Tolna megyének szinte nincs olyan községe, ahol véres összetűzésre nem került volna sor a betelepített csángók és a hazatért svábok között. Nemcsak husánggal estek neki a reakciós propaganda által tüzelt svábok a derék és szorgos csángóknak, hanem éjszaka idején hol az egyik falu határában, hol a másik faluban villant fel a gyújtogatás tüzének fénye. Mi történik?
  A svábok éjszaka kimennek a határba és a betelepítettek által learatott gabonát mérhetetlen bosszújukban felgyújtják,vagy szétszórják, a cséplőgépeket megrongálják és így megy ez napról-napra.
  A vármegyei rendőrség tehetetlen, mert hiszen a nemzetiségi ügyek már nem hozzá tartoznak. Nincs itt más mód, mint az, hogy az igazságügy minisztérium és a rendőrség bizottságokat és rendőrcsapatokat küldjön ki Tolna vármegyébe, hogy ott rendet teremtsenek, mert nem folytathatnak építőmunkát a demokratikus pártok mindaddig, amíg minden idejüket és energiájukat a reakció, a svábság és a fasizmus elleni harcra kell szentelniök.

   Kis Ujság, 1945. augusztus 14. Székelyek közt — Baranyában
  Bonyhád, augusztus. Tűző napban gyalogosai járom a tolnai, baranyai dombokon, lankákon keresztülvivő országutakat. De megváltozott itt a világ egy év óta, hogy utoljára jártam erre. Ha egy-egy kerítésen át is szürkül a levakart nyilaskereszt nyoma, a sváb házakról úgy eltüntek a német győzelemre lelkesítők, mintha sohase lettek volna rajtuk. Ijedt bizalmatlansággal nézik az embert a falvakban a szembenjövök, aztán köszönésre szánják magukat, de most már — magyarul. Most meg egy sor ház udvarából dallamot magyar beszéd hallatszik ki. Sok apró gyermek az apa vagy az anya körül. Dolgoznak ebben az új, hídja Isten hányadik világukban. Eresztik a gyökeret. Székelyek. Bonyhádra érek. A sváb lázadás, árulás főfészkébe. Mühl doktor birodalmába. Ahol a Volksbund bölcsője ringott, de ahonnan, ha erőtlenül, de tisztaszándékúan elindult a hazai svábság hűségmozgalma is. És ahol most az erre telepített székelység központja van.
Európa legdemokratikusabb néprétege.
   Egy fiatal pap, László Antal, a szövetkezet vezetője fogad, de hamarosan tanítók, tanítónők vesznek körül, mind már Bukovinában éltek együtt ezzel a székelységgel, velük jártak, küzdölték végig hányatott vándorútjukat és most ezeken az évszázadok óta veszélyeztetett magyar tájakon végleg, örökre le akarnak velük telepedni. Hit, bizakodás és panasz, kemény kifakadások áradnak belőlük, amikor népükről beszélnek. Erről a székelységről, amelyet „Európa legdemokratikusabb néprétegének“ mondanak, hiszen 150 éve nem voltak uraik, akik gyámkodtak volna fölöttük. Sohase voltak jobbágyok, papjaikkal, tanítóikkal maguknak kellett gondolkodnak és gondoskodniuk magukról a messzi idegen világban. Ők maradtak a leghívebbek a magyarsághoz, akik mindenféle népség között élve semmi idegen hatást se vettek át. Tizennégyezer székely sorsa van a szívükön, akik tavaly ősz óta szinte faluról falura, országutakon hányódva, németektől kifosztva, a Bácskából eljutottak egészen ide, ahol a vagyonuktól megfosztott áruló svábok földjére lelepítelték őket. A zöme itt, a tolnai völgységi járásban van S3 faluban. Simontornya körül 6, Baranyában 4 és a Duna-Tisza közén is 4 községben telepítették le őket.
   A svábok aknamunkája.
  Olyan sokévi hányódás, annyi újabb és újabb életkezdés után már végre meg szeretnének telepedni, olyan gyökeret ereszteni itt, ezen a magyar földön, hogy semmi vihar se téphesse ki belőle. És a bizakodás után már a panaszos kifakadásaikat kell jegyeznie az újságírónak. A svábság ellen, amely ugyanaz Budaörsön, mint Tolnában és Baranyában. Amely nem akar beletörődni abba, hogy hütlen lázadásáért bűnhődnie kell és első ijedelme után máris körmönfont ravaszsággal, egymást igazolva igyekszik visszaszivárogni. A volksbundisták, a Volt SS-ek között most annyi a hőségilfozgalmas, mint ahányan Budapesten azzal dicsekszenek, hogy az ellenállási mozgalomban vettek részt. A szekszárdi ügyvédek annyi mentesítési kérelmet adtak már be, hogy a végén már csak a szegény svábok között akad volksbundista. Pedig ezzel csak a hű, a becsületes svábok érdekeit veszélyeztetik.
  És rágalmazzák a székelyeket. Hogy nem tudnak gazdálkodni, hogy nem akarnak dolgozni, a legkisebb vád. De lopással gyanúsítják őket, pedig hát mindennek az itt a legfőbb oka, hogy a svábok visszaélnek a székelyek jóhiszeműségével. Még mindig nem történt meg a végleges birtokbahelyezésük. A legtöbb helyen egy házban kell lakniuk a bundistákkal és nagyon sok helyen az itt maradt régi faluvezetők is a székelyek ellen fordultak. Csak egy-két példa. Csikón a plébános a hittanórákon a sváb gyerekeket ültette az első padokba, a székelyeket hátra zavarta és német nyelven tanította a hittant. Bátaszéken az alispánnál azzal vádolták meg őket, hogy tövestől vágják ki a cseresznyefát és így vitték haza. Ők, akik százezer oltványt szeretnének szerezni, hogy — ahogyan mondják — második Kecskemét legyen a vidékük. Zombán vasárnap a székelyek 150 kereszt búzáját gyújtották fel és az orosz katonai parancsnok is felháborodottan nézte, hogy egy sváb se ment segíteni a tüzet oltani.
„Itt akarunk végleg letelepedni!”
— Koraiak a rágalmak — mondja László Antal. — Várjon mindenki két-három évig és megmutatja ez a székelység, amelyik minden segítség nélkül, családonként 500 gyerekkel, megcsappant állatállománnyal él ebben az idegen, ellenséges világban, hogy versenyre kel a Svábsággal. A legnagyobb baj szétszállságuk, amelyen a telepes gazdaságok megszervezésével igyekeznek segíteni. Az alulról indult szövetkezettel, amely senkitől se kér semmit. A közös tulajdonba jutott traktorok, cséplőgépek, malmok felhasználásával lendítik fel a munkájukat. Havi ezerpengős cégvezetőjük biciklin járja a harmincöt községet. — Itt akarunk végleg letelepedni! — mondják és hálásan emlegetik. Visszavárják Bodor Györgyöt, az ügyeiket Intéző kormánybiztost, hogy már megtörténjék a végleges birtokbahelyezésük, biztosan tudják, mi az övék, nyugodtan dolgozzanak.
Simándi Béla

   Szabadság, 1945-08-15/172. szám.
A BUKOVINAI MAGYAROK letelepítése befejeződött. Bonyhád vidékén helyezték el a 2500 csángócsaládot, huszonöt község határában elterülő 30.000 hold földön.

   Magyar Nemzet, 1945-08-15/87. szám. Sváb invázió a Bácskában.
  Egyik olvasónk írja: A belügyi kormányzat figyelmét szeretném felhívni arra, hogy a Németországból visszaszönlő svábok 18.000 főnyi tömege vissza akar térni jugoszláviai lakhelyére, a Bácskába. Ezek a svábok gyalogosan, szekéren jöttek haza Németországból. A jugoszláv hatóságok nem engedik meg, hogy a svábok hazatérjenek. Egyelőre Csibéria, Bácsalmás, Kunbaja, Tompa és Kelebia községekben tartózkodik ez az óriási tömeg. Betörnek a tanyákba, élelmet és egyéb szükségleti cikkeket keresnek. Lopják a gabonát, ritkítják a kukoricát.A belügyminisztérium távirati utasítást adott a svábok munkába fogására, ez azonban egyelőre eredménytelen maradt. Közben hatezer sváb beszivárgott a Duna-Tisza közére és az ország egyéb részébe
                                                        ………………
   A bukovinai magyarokat Bonyhád vidékére telepítették.
A demokratikus pártok az ipari és parasztszakszervezetek pártközi értekezletet tartottak, amelyen a bukovinai magyarok letelepítésének ügyében határozati javaslatot fogadtak el. A határozati javaslat mindenekelőtt közli, hogy Bonyhád vidékén helyezték el azokat a magyarokat, akiket Bukovinából Bácskába telepítettek és akik onnan kénytelenekvoltak menekülni. Huszonöt községben a település már befejeződött és még öt-hat község vár betelepülésre. A 4400 elkobzott gazdaság tulajdonosainak helyére 2500 magyar családot telepítettek be. A határozati javaslat konkrét, sürgős intézkedéseket kér a telepesek ügyében. A szociáldemokrata párt azzal a módosítással tette megáévá a javaslatot, hogy a településre kiválasztott területen a svábok politikai jogainak átmeneti korlátozását ne anyanyelvi alapon oldják meg, hanem vonatkoztassák a korlátozást mindazokra, akik 1941-ben német nemzetiségűeknek vallották magukat.

   Szabad Vajdaság - Magyar Szó, 1945-09-09/208. szám. Budapestről jelentik.
  A bukovinai magyarok letelepítése befejeződött. Bonyhád vidékén helyezték el a 2.500 csángó családot, huszonöt község határában elterülő 30.000 hold földön. A csángó-magyarokat ezelőtt néhány esztendővel Bácskába hurcolta a fasiszta magyar kormány. Lelketlenül, idegen földre hozta őket szülőföldjükről, olyan földre, melyet hitszegés árán »foglalt« el ideig-óráig. Nem a százezer holdas feudális nagybirtokokon adtak nekik új hazát, hanem kisemberektől ellopott néhány holdakon A demokratikus magyar kormány most jóvátette a fasiszta bűnt. Végleges otthont adott a 2.500 vándorló magyar családnak.

   Vásárhely Népe, 1945-09-29/223. szám
  Csángókat telepítenek a sváb községekbe. Az Ideiglenes Nemzeti Kormánynak az a terve, amely egybevág a potsdami határozatnak ilyen irányú határozatával is, hogy a németeket kitelepíti az országból, kétoldalú haszonnal is jár a magyar népre. Nemcsak azt eredményezi majd, hogy megszabadulunk a sváboktól, akik évszázadok hosszú során át sem tudtak, vagy talán nem is akartak beleolvadni a magyarságba, hanem egyben megnyitja az útját annak is, hogy azokat a nemzethű magyar tömegeket földhöz juttassa, amelyek eddig idegenben voltak kénytelenek vendégjogot élvezni. Elhatározta a kormány, hogy azokat a csángó-magyarokat, akiknek száma mintegy harmincezer főre tehető, s akiket a jugoszlávhatóságok most áttettek a határon,a dunántúli svábok helyére fogja letelepíteni. Ha az összes svábok kikerülnek az országból, hely jut talán majd az összes idegenbe kényszerült magyaroknak is végre a saját hazájukban.

   Uj Szó, 1945-09-20 / 108. szám
  A Bácskában rekedt svábok visszaszivárognak Magyarországba A Németországból visszaözönlő bácskai svábok, akiket a jugoszlávok érthető okokból nem bocsátanak vissza, a bácskai határszélen rekedtek. Közel 12.000 sváb veszélyezteti a közbiztonságot és dúlja a határokat. Az elmúlt napokban megkezdődött a svábok beszivárgása az ország belsejébe. Jelentések érkeztek arról, hogy a pest megyei községekben tűnnek fel sváb csoportok. Beszivárognak Szegedre, sőt még Debrecenbe is került belőlük. Közel 3000-re tehető azoknak a sváboknak a száma, akik a határvidékről eltűntek és az ország belsejébe szivárogtak.

   Délamerikai Magyarság, 1945. szeptember 25. Mi lesz a sorsa a csángó-magyaroknak?
  Buenos Aires, szeptember 24 Emlékezetes, hogy a bukovinai magyar eredetű lakosokat, az.u. n. csángókat 1940-ben a Bácskában helyezték el istak szerb telepesek földjein. Mikor a szerb hadsereg visszatért a Bácskába, a csángóknak menekülniük kellett. A szerencsétlen csángókat akkor a tolnamegyei svábok birtokaiba ültették be, a sok hányattatásban azonban teljesen elvesztették önbizalmukat. Egy küldöttség járt most Pesten, mely a csángók nevében panaszolja, hogy a svábok visszaszivárognak és elveszik, amit ők munkájukkal kerestek.
- Mi kaszálunk — mondták a csángók — a svábok pedig elhordták a termést. Mikor panaszt tettek, a svábpárti elöljáróság csángókat és székelyeket tartóztatott le, mint bűnösöket s máiig is fogva tartja őket.

   Világosság, 1945-10-12/85. szám. 477 EZER SVÁB KÖZÜL alig négyezer bizonyult magyar érzésűnek.
  A Népgondozó Hivatal vezetője nyiladozik a Világosság-nak a sváb földbirtokok felosztásáról A belügyminisztérium hatáskörébe tartozik a Népgondozó Hivatal, amely az ország határain téliről érkező elhurcoltak, deportáltak szociális gondozását és a magyarországi telepítési ügyeket intézi. A Népgondozó Hivatal vezetője, Szepessy Géza miniszteri osztályfőnök az aktuális telepítési ügyekről a következő nyilatkozatot adta a Világosságnak:
— A telepítés kérdéseivel foglalkozó II. ügyosztályunknak az ország területén négy kirendeltsége van. A kirendeltségek egy-egy körzetet képviselnek. Az ország keleti felén van az úgynevezett „toborzó terület“ amelyen azok a földtelenek élnek, akik a földreform lebonyolítása alkalmával már nem juthattak ingatlanokhoz és így áttelepítésre várnak.
— Hogyan folytak le eddig a telepítési munkálatok?
— Eddig a 600-as földbirtokrendező törvény rendelkezései alapján jártunk el. A szabályok szerint 80-100000 volksbundista svábot fosztottunk meg földtulajdonától és ezekre a területekre menekült bákókai magyarokat és erdélyi csángó telepeseket helyeztünk el. Ez az akciónk a befejezés stádiumában van és most új alapokra fejtettük a földtelenek áttelepítésének nagyfontosságú kérdését. Az erre vonatkozó legutóbbi kormányrendelet öt osztályba sorozta a magyarországi svábokat és e kategóriák szerint írta elő a földtulajdonaikkal kapcsolatos rendelkezéseket. Az osztályozás a következő:
1. Volt SS-katonák és nevüket visszanémetesítő volksbundisták. Teljes vagyonuk elkobzandó.
2. Volksbundisták. Majdnem teljes földjüket, vagyonukat elvesszük.
3. A Volksbundot támogató svábok. Az ország belterületén áttelepülésre kötelezettek.
4. Közömbösek. Áttelepülésre nincsenek kötelezve. Csereingatlanokat kaphatnak.
5. Mentesek, akik a magyarság iránti hűségükről komoly bizonyságot szolgáltattak. Jogaik csorbítatlanul megmaradnak.
— Magyarországon 477.000 német anyanyelvű sváb él. Ebből a majdnem fél milliós lélekszámból nem egészen 1%, tehát nem teljesen 4000 azoknak a nemzethű sváboknak a száma, akiket jogaikban csorbítatlanul meghagyunk, miután megbízhatóságukról meggyőződtünk. A Népgondozó Hivatal a „toborzó terület“ települőit a lehetőséghez mérten az ország más részében is teljesen hasonló életkörülményeik
közé helyezi el, mint amilyen körülmények között az átköltözésig élt. Ez az eljárás nagyban megkönnyíti a telepesek nehéz életkörülményeit. A telepítések gyors lebonyolítása érdekében a MÁV és a Szövetséges Ellenőrző Bizottság nagy előzékenységgel bocsát vagonokat a Népgondozó Hivatal rendelkezésére.
   Maros László

   Haladás, 1945-11-10/7. szám (kivonat). Szegény magyar sziget a gazdag sváb tengerben.
  Tolnanémedi csodálatos, nagyszerű magyar sziget az elnyomó, erőszakos idegen fajta közepén. Nyakas, keménykötésű magyarjai évtizedek óta állandó kemény küzdelmet folytatnak az erőszakos, szívósan terjeszkedő, pöffeszkedő és pökhendi svábsággal szemben, amely itt is, mint mindenütt Tolnában és az egész Dunántúlon, nagy anyagi erőkkel és lankadatlan kitartással ostromolta a magyar telepeket, hogy azután győztesen a lábai alá gyűrje az őslakosságot s az ízes magyar beszéd helyén megszólaljon a nyakatekert, ellenszenves, kaffogó germán paraszti szó. De itt mindenkor megtört a sváb aknamunka. Tolnanémedi nyakas magyarjain nem tudott győzelmet aratni a svábság, bármennyire is tenger módjára veszi körül a kis magyar szigetet, amelyet elárasztással fenyeget.
   Pedig a 3400 lelket számláló kis magyar falu nem a legrózsásabb anyagi körülmények között éli nehéz, munkás életét. Különösen amióta a háború szögestalpú csizmái rátapostak. A község közelében négy hónapig volt a front és ennek minden káros következményét viselnie kellett. Az anyagi veszteség 29 összedőlt és leégett ház volt, 50 megrongálódott lakás és közel kétszáz halott, míg a határban jelentős terület, amelyet a folyton váltakozó, hullámzó harcok miatt nem lehetett megművelni. Az arcvonal a község keleti peremén futó Sió partján húzódott végig. Szerencse, hogy mégis aránylag ilyen enyhén úszta meg az istenítéletet: a szomszédos községek mind sokkal többet szenvedtek. Így pl. Simontornya majdnem egyetlen romhalmaz, a híres szociális berendezéseiről ismert Eried-bőrgyárnál és a kendergyárral együtt. Ozora romokban hever. Pincehelyen is csak szánalmas romokat láthatunk és így tovább.
   Kiosztják a földeket a csángóknak.
  A kis magyar sziget helyzetén némileg javulás következett be május hónap elején, amikor itt is végrehajtották a földosztást. A határban csak egyetlen számottevő nagybirtok volt: Széchenyi László gróf tulajdonában levő 3000 holdas uradalom, amelyet a több száz főre rúgó földigénylő között a törvény által meghatározott mértékig fel is osztottak. A földet 6—10—15 holdas parcellában a volt cselédség és az uradalmi tisztek között osztották, a még megmaradt területre azután erdélyi és bukovinai csángókat telepítettek. Az új telepesek örömmel ültek be a birtokba, de csakhamar kitűnt, hogy a túlnyomó részben pásztorkodással foglalkozó csángók — ha meg is volt bennük a föld iránti szeretet és jóakarat — a kemény földmunkához keveset értenek és ez meglátszik földjeiken is. Részben ez, részben az igásállat állomány lesújtó megfogyatkozása az oka, hogy a csángó és általában az új telepesek földjeinek 50—50 százaléka még megmunkálatlan és így ilyen jelentős területen az idén keveset fognak aratni. Ezzel szemben a falu határában csak 8 százalék a megmunkálásán föld, a lakosság régi birtokosainak területein.
   A megmunkálatlan földek parlagon heverésének oka az, hogy ezek tulajdonosai nyilasok voltak és a nácik visszavonulásakor elmenekültek Németországba. Jellemző a tolnanémediek józanságára és helyes magyar érzésére, hogy a közel 4000 főnyi lakosság közül csak 36 volt nyilas és ezek között is csak kettő tartozott a hangoskodók közé (ezek látták jónak azután a menekülést), míg a többi lagymatagon viselkedett és nem szívvel-lélekkel tartozott a kótyagosok táborába. Tolnanémedi mindenkor az igazi magyarok erős vára volt: szép fajtája a magyar népe józanul gondolkozik és magyar meggyőződése mellett bátran kiállott bármikor, még a felsőbb halálommal szemben is...

   Igazság, 1945. december 8. Ki akarták üldözni az ekések legrégibb szövetségeseit.
  Az előadás után dr. Almasan, a vármegye főnöke, elismerően rázott kezet velünk. Mi is vele, akkor már tudtuk, hogy a megyének nincs alispánja, s annak a dolgát is ő végzi, hogy a városnak nincs életrevaló polgármestere, hogy a reakció az alispánoknak való tanult elemeket teljesen hasznavehetetlenné fertőzte. A megye és a város, dolga azért szépen fejlődik. A reakció megpróbálta kiüldözni Groza ekéseinek legrégibb szövetségeseit, a csángókat, akik a Madoszba tömörülve már 1936-ban együtt küzdöttek Groza Péterrel. De az ODA-val való szorosan összeműködő, helybeli Magyar Népi Szövetség felvilágosító munkája véget vetett a csángók kivándorlásának.
   Dubovszky Pál felvilágosításaiból megtudtuk, hogy a kivándorlásba hajszolt csángóktól 5—6000 lejért harácsolták össze a földeket holdanként a mindenre elszánt gazdag földszerzők, de ugyanennyit vettek el egy-egy kivándorló személy Aradra szállításáért a feketén fuvarozók. Emiatt sok határon túlra érő csángó egy árva garas nélkül, minden nélkül ment új földeit szerezni, amelyiknek pedig még maradt valamije, azt a teljesen elértéktelenedett pengő tette hasznavehetetlenné.
   Mindez ráeszméltette a csángók józanabbjait, hogy lelketlen üzérek martalékául estek. De kijózanítólag hatottak a Magyarországról átlátogató Bodor György kormánybiztos felvilágosításai is. Bodor tudtára adta a csángóknak, hogy Magyarország legelső sorban a csehszlovákiai magyarok letelepítésével törődik. Természetesen a Déva környéki csángók nyugtalansága még nem ült el teljesen. A Hunyad megyében eddig nagybirtokosokként élő magyar nagyurak reakciós környezetéből, mivel az ő földjüket a földreform kisajátította, azt híresztelték a csángók között, hogy sor kerül az ő holdacskáikra is, a román reakció megerősíti ezt a hiedelmet, mikor azzal fenyegeti a csángókat, hogy jobb, ha önként adják el földjeiket, mert úgyis határon túlra teszik őket. Az igazság ezzel szemben az, amint azt Mara Ernő, a hunyadmegyei magyar földbirtokosok egyike nekem személyesen mondotta, hogy 60 hold földjét visszakapta, vagyis a hatóságok a földreform törvény szellemében igazságot tesznek, ahol törvényellenes kisajátítások történtek. A csángók, megnyugtatására szolgál az is, hogy Hunyadmegyében újra megkezdték működésüket a diktatúra alatt bezárt összes magyar elemi és középiskolák, ugyanakkor meg 12 új állami magyar iskolát is kapott Hunyad megye magyarsága. A megye 30—32000 lelket számláló magyarsága számára, a magyarnyelvű iskoláztatás tehát teljesen biztosítva van. És ezt maga a dévai Magyar Népi Szövetség isko¬laügyét intéző Közművelődési Bizottság ve¬zetője jelentette ki előttem.

   Magyar Szó, 1945-12-24/300. szám (kivonat).
  Többféle telepítést ért már meg Vajdaság lakossága. A messze jövőbe néző osztrák imperializmus már a török hódoltság utáni időkben svábokat telepített le ezen a vidéken, abból a célból, hogy szükség esetén felhasználhassa őket az itt élő népek, szerbek és magyarok szabadságtörekvései ellen. A sváboknak sikerült is megkapaszkodni, ők a rögben, de nemcsak megkapaszkodtak, hanem lassan-lassan egyre jobban szétterpesztették karmaikat, s egyre több földet markoltak föl a jól termő bácskai humuszból. A hitleri fasiszta Németország azután kitűnő hasznát vette az osztrák imperializmus előrelátásának és kelet felé irányuló hódításaiban kitűnő támaszpontra talált a vajdasági svábokban.
  Aztán volt másféle telepítés is. A régi jugoszláv hatóságok földet osztottak ki az első világháború dobrovoljácainak, de ezzel aztán meg is tettek mindent. Semmiféle segítséget nem nyújtottak a telepeseknek és nyugodtan elnézték azt is, hogy azok nem művelik meg, vagy esetleg eladják vagy elzálogosítják földjüket A nagyszerb politikai klikk természetesen igyekezett a maga céljaira felhasználni a telepeseket. A magyarok csángótelepítési akciója is alapjában elhibázott volt. Ezt a szerencsétlen népet valóban földhöz kellett juttatni, de nem Vajdaság területén, hanem a magyarországi mamutbirtokokból kellett volna kihasítani számukra megfelelő földdarabot. A reakciós magyar kormány azonban természetesen nem nyúlt az általános földreformhoz, hanem a dolog könnyebbik végét fogta meg, odaadta nekik a kiűzött dobrovoljácok földjét.
  A magyar nacionalizáló és imperialista követelések legfőbb megnyilvánulása azonban a vitézek letelepítése volt. Ezek a vitézek úgyszólván csendőri szolgálatot teljesítettek a magyar reakciós rendszer számára és az volt a feladatuk, hogy kordában tartsák a szabadság, a jogok, s így a földreform megvalósítását kívánó népet. Még a csángókat sem tartották elég megbízhatónak, az ő nyakukra is odatelepítettek néhány „rendfenntartó” vitézt. Az eddigi telepítéseknél nem az volt a cél, hogy a földhöz ragadt szegény néprétegeken segítsenek, hanem az uralkodó osztály így akarta levezetni a szociális intézkedések iránt megnyilvánuló egyre hangosabb követeléseket Ezért nem kapcsolódhattak össze ezek a telepítések sohasem az általános földreform kérdésével Ellenkezőleg, jórészt éppen az ez irányban megnyilvánuló törekvéseket semlegesítették.

   Föld és Szabadság, 1946-02-17/7. szám. A svábok kitelepítése.
  Az 1941-es népszámlálás 477.000 svábot tartott nyilván, ebből 303.000 vallotta magát német nemzetiségűnek, öt csoportban éltek: Pest környéken 84.000, Moson-Sopronban 128.000, Baranya-Bácskában 137.000, Tolnában 88.600, Arad-Csanád-Torontálban 16.000 és Budapesten 22.000. Ezeknek mintegy 30—40 százaléka már nyugatra távozott a németekkel. A már kitelepült svábok helyére a Népgondozó Hivatal 27.000 családot, 108.000 embert telepített.

   Uj Szó, 1946-02-20 / 42. szám. Jugoszláv vádirat a magyar fasiszták ellen. A délvidéki kényszermozgósítások.
  A jugoszláviai rendkívüli állami bizottság, melyet a megszállók és támogatóik bűncselekményeinek kivizsgálására küldtek ki, összeállította a magyar háborús bűnösökre vonatkozó vádiratot. A vádirat kitér a bácskai és baranyai terület szerb és más szláv nemzetiségű lakosság kényszermozgósítására. A megszállt területek lakosságának erőszakos úton való mozgósítása a nemzetközi jogba ütközik. A magyar megszállók itt többszörösen megszegték a hágai egyezmény idevágó paragrafusait. Ezt a mozgósítást részint általános sorozással, részint egyéni behívókkal hajtották végre, a magyar katonai hatóságok titkos utasításai alapján a magyar belügyminisztérium, a szegedi hadtest, Bács megye alispánja stb. rendeletei, illetve köriratai értelmében.
   A németek szolgálatában.
  A magyar megszállók az elcsatolt területek lakosságának erőszakos mozgósításával politikai és katonai céljaikat akarták megvalósítani, mondja a vádirat. Egyrészt ezzel akarták még jobban a németekhez, fasiszta uraikhoz kapcsolni magukat, rendelkezésükre bocsátva hadsereget a keleti arcvonalra. A legyilkolt, kiüldözött, internált és mozgósított lakosok helyébe megkezdték a magyar nemzetiségűek betelepítését, gazdasági téren való rablógazdálkodásukkal pedig anyagilag igyekeztek tönkretenni a megmaradt szilárságot. A magyar katonai hatóságok nem rettentek vissza semmilyen bűncselekménytől sem. Hadbíróságokkal fenyegették a lakosságot és így kényszerítették őket, hogy felesküdjenek Horthyra és Hitlerre. Ezzel a felesketéssel is megszegték a hágai egyezményt. A besorozottakat rosszabb ellátásban részesítették, mint a magyar nemzetiségű katonákat, szigorú büntetéseket szabtak ki rájuk és a napi kiképzés után még nehéz munkára kényszerítették őket.
   ,,Kutyaugatásszerű" nyelv.
  Kényszerítették a szláv nyelvűeket, hogy magyarul tanuljanak, megtiltották nekik, hogy »kutyagatásszerű« anyanyelvüket használhassák. Az erőszakosan mozgósítottak helyzete az arcvonalon még súlyosabb volt.
Rabokkal egyenlő bánásmódban részesítették őket. Sokat közülük büntető zászlóaljak is osztottak be. Az életben maradt tanuk szerint a szerb nemzetiségű egységek veszteséglistája óriási volt. Katonai szolgálatra hívták be legfiatalabb és a legidősebb korosztályokat is egészen 62 éves korig, nyomorékokat, süketeket, szívbajosokat is. A szegedi hadtest a szerb nemzetiségűeket 17 évtől sorozta be. Sokat arra kényszerítettek, hogy SS kötelékbe lépjen be, amit a mozgósítottak nagy része még élete árán is megtagadott.
   A bűnösök.
  Az állami bizottság megállapítja, hogy ezekért a bűncselekményekért többek közt Horthy Miklós kormányzó, Bartha Károly honvédelmi miniszter, Werth Henrik vezérkari főnök, Szombathelyi Ferenc vezérkari főnök, Platthy Pál, Feketehalmy-Czeidner Ferenc a magyar megszálló csapatok parancsnokai, Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter felelősek. Az állami bizottság megállapítja, hogy mindezeket a bűnösöket a jugoszláv nép bírósága elé kell állítani, hogy megérdemelt büntetésben részesüljenek.

   Rendőrségi közlöny. 1946-08-01/16. szám. A belügyminiszter 531.281/1946. IV. 12. B. M. számú rendelete A MEZŐGAZDASÁGI MUNKÁLATOKHOZ SZÜKSÉGES MUNKAERŐK BIZTOSÍTÁSA TÁRGYÁBAN.
   A magyar államrendőrség budapesti és vidéki főkapitánysága, valamennyi vármegyei és városi főkapitánysága, valamennyi városi és járási kapitánysága Vezetőjének, Székhelyén.
   Tudomásomra jutott, hogy egyes községekben, főképen azokban, ahol a sváb lakosság kitelepítése megtörtént, illetőleg folyamatban van, a mezőgazdasági munkálatok munkaerő és az újonnan betelepítettek munkakészségének hiánya miatt megakadtak.
  Az ebből eredő károk gazdasági következményeinek elhárítása céljából felhívtam a vármegyék alispánjait hogy a szóban levő községeikben a megfelelő munkaerők munkába állításáról haladéktalanul gondoskodjanak. Utasítottam az alispánokat arra is, hogy amennyiben intézkedésemnek és saját intézkedéseiknek végrehajtása során hatósági kényszerintézkedésekre volna szükségük, úgy karhatalom igénybevétele céljából forduljanak a területileg illetékes rendőrhatóságok vezetőihez.
  Felhívom az elsőfokú rendőrhatóságok vezetőit, hogy a vármegyék alispánjainak megkeresésére az általuk kért karhatalmat haladéktalanul rendeljék ki.
  Egyes községekben a még birtokban levő, de kitelepítésre már tervbe vett, illetőleg a birtokból már kimozdított, de elszállításra még nem került sváblakosság a mezőgazdasági munkák végzését abbahagyta, vagy abban nem vesz részt.
  Felhívtam a vármegyék alispánjait arra is, hogy a sváb lakosságnak ezt a részét szintén állítsák munkába és figyelmeztessék őket, hogy mindazok, akik e munkálatokban nem hajlandók önként részt venni, rendőrhatósági őrizet alá helyezési eljárást fognak vétetni.
  Felhívom az elsőfokú rendőrhatóságok vezetőit, hogy mindazokat a sváblakosokat, akik az a ispánok által e rendelt munkákban önként részt venni nem hajlandók, a 8130/1939. M. E. számú rendelet 1. §-a alapján mint gazdasági okokból káros személyeket helyezzék rendőrhatósági őrizetbe (internálják) és mint rendőrhatósági őrizet alá helyezett egyéneket kényszerítsék a munkában való részvételre.
  Felhívom az érdekelt vármegyei főkapitányságok Vezetőit, hogy rendeletem utóbbi rendelkezéseinek végrehajtása céljából haladéktalanul lépjenek érintkezésbe a vármegyék alispánjaival, alárendelt rendőrhatóságaikat a szükséges utasításokkal lássák el és eljárásukat ellenőrizzék.
Budapest, 1946. július hó 16. Rajk László, s. k. belügyminiszter.

    Szabad Nép, 1946-09-29/220. szám. Névtelen levélíró.
  Téved, leközöljük sorait. Hadd szórakozzanak olvasóink, íme: „Szüntessék be a svábok kitelepítését, ami nem is egyéb a deportáltak bosszúállásánál. Ne vezessék félre az országot, hogy a svábok tették tönkre a magyarokat, mert ők tartották el Budapestet élelemmel, nem úgy, mint ezek az úgynevezett csángók és a többi telepesek, akik csak lopnak és beülnek a mások verejtéke által szerzett házakba“.

  Szabad Nép, 1946-12-22/291. szám. Egy székely telepes asszony írja.
  ...Egyszerű bukovinai származású székely telepes asszony vagyok és tudom, hogy csak a székely testvéreim értik meg az én tájszólásos kifejezéseimet, de szívemből fakadó keserű érzéseimet papírra fektettem, hogy a Szabad Nép soraiban kiírni szíveskedjen: hát elmúlt a Mikulásnap, a szegény székely gyerekek részére nagyon szegény volt. Ha szegény volt a Mikulás, talán gazdagabb lesz az Angyal? Nem hisszük?
  Itt Hőgyészen mi, telepes asszonyok zöldséget, tejet, túrót, vajat, tojást, baromfit megszabott áron adunk el a piacon. És a jóhiszeműség vezet bennünket, hogy áráért a gyereksereg részére vagy egy cipőcskét, vagy egy meleg ruhácskát vásárolhatunk az újonnan érkezett textilekből maximális áron. A piacon is összecsukorgatott forintokkal a markunkban bemegyünk a Hangya Szövetkezetbe, ott nem mérnek nekünk szövetet, mert előbb megnézik a beszolgáltatási papírt, azt mondják, nagyon korán szolgáltatták be. Közben, jönnek tíz-tizenötével a sváb asszonyok, szó nélkül kiszolgálják őket. Visszafojtott keserűséggel kimentünk, be egy másik üzletbe, úgy képzeltük, jó forintunkért bárhol kapunk árut. Ott csak akkor akartak kiszolgálni, ha drágább árut is veszünk. Az üzletekben magyarul csak annyit lehet hallani: „nincs kérem”. A székelyeket vasárnap a templomban a svábok a kórusból leköpdösik. A lelkipásztornak, a nyáj svábik részét, rendre kellene utasítani, addig nem is fizetünk egyházi adót. Minket büdös csángó-oláh cigányoknak csúfolnak az itt maradt svábok. Mert mi rongyos, foltos ruhákban járunk, gyerekeink sápadtak, soványak, rongyosak, nem úgy, mint a svábok, akiket az elmúlt idők egyáltalán nem viseltek meg.
  Tegyenek igazságot a székely telepesek ügyében. Tisztelettel, Dávid Andrásné, született Szabó Zena.“

   Magyar Mezőgazdaság, 1947-02-01/3. szám
  Völgységi Telepesek a címe annak a most megjelent értesítőnek, mely a dunántúli völgységi járásban letelepített bukovinaiszékelységnek immár “hivatalos” lapja. A völgységi járásban 15000 székely találta meg, hosszú és keserves vándorlás, sok-sok szenvedés után, végleges települési helyét. Ennek az életrevaló, rendkívül ügyes, demokratikus szellemű székelységnek minden ügyes bajos, még sok elintézendő dolgával, szövetkezeti ügyeivel, termelési eredményeivel, települési nehézségeivel foglalkozik a bonyhádi Völgység Szövetkezet. Ezeknek a problémáknak kíván hangot adni a szövetkezeti közlöny Bodor György, a letelepített székelység »választott kormánybiztosa« irányításával.

   Szabad Föld, 1947-06-15/24. szám. Ha dolgozunk, itt is megélünk, mert ami otthon volt, azt is munkával kerestük.
  A „csángók”. „Csángó“ kóborló embert jelent. A bukovinai székelyek történelme csupa vándorlás volt. Annak idején az osztrák császári hadak űzték el őket a Székelyföldről, öt évvel ezelőtt nagy hozsannázással hazahozták, hosszú kálvária után a Bácskába küldték őket, most, itt vannak Dél-Dunántúl. Szorgalmas a sváb? Igen, nagyrészük szorgalmas. De a bukovinai magyarok nemcsak szorgalmasak, tehetségesek, vállalkozó kedvűek. Gazdaságilag elmaradottabb vidék az ahonnan jöttek. Szőlőműveléssel például nagyrészük nem foglalkozott- Egy-két év alatt tökéletesen elsajátították ezt a tudományt. Szemlélődtek, jól megfigyeltek mindent és új szakkönyveket olvastak.

    Hivatalos közlöny, Románia 1947: "Rădăuţi vegyes bíróság: A polgári bírósági könyv 1. sz. 703. számú határozata alapján a bíróság elfogadja a Calafindeşti községi, Radóc megyei Tănase Diaconescu felperes keresetét, az ismeretlen lakóhelyen tartózkodó Kiurko George a Ferenz alperessel szemben, és ennek következtében kötelezi az alperest, hogy ismerje el a felperes tulajdonjogát a 4.470/1. sz. 897 Ţibeni, Horaiţ helyen, 37 prazsina területre, és hozzájáruljon ennek telekkönyvbe foglalásához."

„Az 1947. évi 814. sz. törvényszék a polgári keresetet alapján, amelyet Lauric Sofronie a Petre felperes terjesztett elő, Calafindeşti községből, Radóc megyéből, az ismeretlen lakóhellyel rendelkező Gaspar Pal a Ferentz alperessel szemben, és ennek következtében kötelezi az alperest, hogy ismerje el a felperes tulajdonjogát a 4.474/1. sz., 120 prazsina, Horaiţ helyén lévő telekre, Ţibeni község 170. számú tk. törzséből, és hozzájáruljon ennek telekkkönyvbe foglalásához".

„A polgári ítélet 705. számú határozata alapján a bíróság elfogadja a Calafindeşti községből, Radóc megye Popovici Leonte felperes által benyújtott polgári keresetet, az ismeretlen lakóhellyel rendelkező Pal Nistor a Ianos alperes ellen, és ennek következtében az alperest a felperes tulajdonjogának elismerésére kötelezi a Horaiţ régióban található 28 prazsina területre, amely azonos a Tibeni község 1201. tk. old. 4.218/3 és 4.219/3. számokkal, és hozzájárul e parcella tk. foglalásához."

Monitorul oficial. Hivatalos Közlöny, sz. 291., 1947. december 16., p. 8024

   Monitorul oficial
1947: „Judecătoria mixtă Rădăuţi: Prin cartea de judecată civilă Nr. 703, judecătoria admite acţiunea intentată de reclamantul Tănase Diaconescu din comuna Calafindeşti, jud. Rădăuţi, contra pârâtului Kiurko George a Ferenz, cu domiciliul necunoscut, şi, în consecinţă, obligă pe pârât să recunoască dreptul de proprietate al reclamantului asupra parcelei funciare 4.470/1, din corpul tabular Nr. 897 Ţibeni, la locul Horaiţ, în suprafaţă de 37 prăjini şi să consimtă la intabularea acestei parcele”.

„Prin cartea de judecată civilă Nr. 814 din 1947, judecătoria admite acţiunea civilă, intentată de către reclamantul Lauric Sofronie a Petre, din comuna Calafindeşti, jud. Rădăuţi, contra pârâtului Gaspar Pal a Ferentz, cu domiciliul necunoscut, şi, în consecinţă obligă pe pârât să recunoască dreptul de proprietate al reclamantului asupra parcelei 4.474/1, în suprafaţă de 120 prăjini, în locul Horaiţ, din corpul tabular 170 a comunei Ţibeni, şi a consimţi la intabularea acestei parcele”.

„Prin cartea de judecată civilă Nr. 705, judecătoria admite acţiunea civilă, intentată de către reclamantul Popovici Leonte, din comuna Calafindeşti, jud. Rădăuţi, contra pârâtului Pal Nistor a Ianos, cu domiciliul necunoscut, şi, în consecinţă, obligă pe pârât să recunoască dreptul de proprietate al reclamantului, în suprafaţă de 28 prăjini, situat în regiunea Horaiţ, identic cu Nr. 4.218/3 şi 4.219/3 din corpul tabular Nr. 1.201 a comunei Ţibeni, şi să consimtă la intabularea acestei parcele”[33]. [33]

Monitorul Oficial, Nr. 291, 16 decembrie 1947, p. 8024

   Hétfői Új Hírek, 1947-10-20 / 16. szám
  A baranyamegyei Feked község Nemzeti Bizottságának példátlan botránya (Az Új Hírek pécsi tudósítójának telefonjelentése.)
Többször foglalkozott a sajtó a svábmentések körüli visszaélésekkel. Ezek sorából is messze, kiemelkedik a baranyamegyei Feked községben leleplezett nagyarányú svábmentési akció, amelyet a helyi Nemzeti Bizottságtagjai valósággal iparszerűen űztek. Kerkai József földműves, a Nemzeti Bizottság elnöke, Nagy Bálint földműves, a Nemzeti Bizottság jegyzője, Kovács János, a helyi UFOSZ elnöke és községi bíró, Szőke Ferenc földműves, Bartos Dezső földműves, Ládnyánczky József és Kapecska Rudolf nemzeti bizottsági tagok előre megállapított összegért, két libától 600 forintig, sorozatosan állítottak ki volksbundisták és egyéb nemzetrontók részére mentesítési igazolványt. A rendőri nyomozás megállapította, hogy huszonegy jómódú svábgazda mentesült így a kitelepítés alól, akik valamennyien kifizették a megszabott összeget a Nemzeti Bizottságtól kapott mentesítési igazolványokért. Egymás között is megállapodtak a nemzeti bizottsági tagok, az elnöknek és az UFOSZ elnökének 200 forint, a többi aláíróknak fejenkénti 100—100 forintjárt a mentesítési igazolványok aláírásáért. A pécsi államügyészség a svábmentőket előzetes letartóztatásba helyezte.

   Igaz Szó, 1947-08-27/34. szám. I. rész. Óriási hajtórazzia készül a kitelepítés elől megszökött svábok kézrekerítésére. Helyszíni beszámoló Bácska megtisztításáról, ahol félmillió telepes jut földhöz.
  A koraőszi napfény tereferélgető és kedélyesen falatozó társaságot melegít a garai vasútállomás rakodóján. Vannak, akik még a krétával megszámozott vagonok elé cipelik hatalmas motyóikat, mások már az ajtóban állva kandikálnak elő. — Az arcokon semmi megindulás nem látszik, semmi félelem, semmi elkeseredés!
  A bejárat felől hatalmas teherautó fordul óriás porfelhőt kavarva maga után. Egymásután kászálódnak le a feketébe öltözött svábok. Időbe telik, amíg számba veszik holmijaikat, azután kivétel nélkül mindegyik odasorakozik az orvos elé.
  HIRTELEN GYÓGYULÁS.
  A gyanútlan szemlélő, rengeteg, hirtelen súlyos szívbaj-megbetegedésről adhat számot, amely kizárólag a kitelepítés előtt álló svábok között dúl, de ott aztán feltűnő hevességgel. Először ezzel próbálkoznak, de rövidesen frontot kell változtatniuk, mert a turpiságra hamar rájörnek. Ekkor következik a reuma, a tüdőbaj és végsőesetben hatásos gyengeség. Amikor ezeken a stációkon túlestek, a lelkiismeretesen dolgozó orvos minden panaszt meghallgatott és kimondja a végső szentenciát: egészséges, az imént még halál torkában álló betegek gyorsan fordulnak a kocsik felé és életerősen tülekednek valami jó helyért.
  Garán vagyunk, vagoníroznak a svábok, akiket Németország szovjet övezetébe telepítenek ki. Aki a csendőrök, németek és nyilasok deportálásának a képét várja itt — súlyosan téved. A rendőrök barátságosak, a hivatalnokok emberségesek. Egy hangos szó nem hallatszik. Úgy látszik, mintha a legnagyobb békességgel és örömmel válnánk el, a soha viszontnem látásra.
  Pedig nem így van.
  „NEM FOGOK DOLGOZNI!“
  A messziről csendesnek és megbékéltnek látszó társaság egyszerre sunyi ellenség lesz, amint közelebb lépek. Járok a rakodók között és mindenütt gyilkos pillantások, hirtelen abbahagyott beszélgetések és a váratlanul támadt csendben, komor tekintetek kísérnek. Megpróbálok szóba elegyedni az egyik kövér gazdával, de az széles ívben kerül ki és szinte futva siet a kocsija felé. A kocsisor végén egy lány és fiú áll. Hozzájuk lépek és váratlanul szegezem a városiasan öltözött, vékony teremtésnek a kérdést.
— Sajnája-e, hogy el kell mennie? Ő csak vonogatja a vállát. Szeméből gyűlölet szikrázik felém, de nem mer goromba lenni. Szól, de mindenszavát mérlegre teszi és aztán mondja:
— Mit sajnáljak? Semmit? Aztán elfordul és hetykén ellibeg,otthagyva a magas, kövér, pirosképű fiúval. Most az ő hangulatát szeretném megtudni de tőle is kimért választ kapok:
— Mit sajnáljak? Itten paraszt voltam, Németországban úr leszek. Azám! — villan fel apró szeme. — Úr leszek, mert a német otthon úr!
— Aztán hogyan képzeli el ezt az uraságot — faggatom tovább.
— Nem fogok dolgozni! — világosít fel a fiatalember. — Kapom az UNRRA-csomagot, lesz sok nő és... vonogatja a vállát — úgy lesz.
Látom, már el is kezdi az uralkodást. Erős, fiatal fickó, kényelmesen veti a hátát az egyik vagonnak, zsebébe dugja kezét és úgy nézi, mint görnyedeznek az öregek a súlyos csomagok alatt. Eszébe se jut, hogy segítségükre siessen.
— Hát sok szerencsét a Heimatban —mondom neki búcsúzóul.
— A viszontlátásra! — kiáltja utánam. És amint megfordulok erre, látom, hogy gúnyosan vigyorog, kis disznószemei gyűlölettől izzanak.
— A viszontlátásra — ismétli még egyszer és megemeli a kezét. Mintha már fegyvert érezne benne.
   AKIK MEGSZÖKTEK.
  Az ember ezek után azt hinné, hogy a svábok könnyű szívvel és örömmel hagyják el a földet, amelyet oly sokszor és oly csúful elárultak. Ezek, akik most itt rakodnak a garai vasútállomáson, már lemondtak a szökésről. Már tudják, hogy nekik menni kell, tehát utoljára kellemetlenkednek és átkozódnak. Amikor a kitelepítés megkezdődött, először Harta került sorra. Kihirdették, hogy készüljenek fel a családok, csomagoljanak össze és úgy várják a teherautót. Másnap, amikor megjelentek a rendőrök, mind egy szálig eltűnt a sváb, senkit sem találtak otthon. Ugyanígy jártak Hajóson is… Ott már néhányat sikerült összeszedni, de a túlnyomó többség megszökött. A falut szinte lehetetlenség őrizni. Hartának harminchét kivezető útja van, ezenkívül a határon, kertek alján, úttalan utakon keresztül osont ki közel ezer ember a falvakból. Hegy nincsen a közelben, az erdők is kicsinyek és ritkák. A rendőrség feltevése szerint egy részük a határ felé vette útját, hogy Ausztriába jusson, míg a legtöbbje a pincékbe vette be magát. Hajóson és környékén rengeteg borospince van. Ezek sokszor ötven méternyi mélységet is elérnek a föld alatt és mint óriási labirintus hálózzák át a környéket. A pincék összeköttetésben is állnak egymással és így feltehető, hogy megfelelő mennyiségű élelmiszerrel felszerelve idehúzódott le a szökevény svábok legnagyobb része. Azt az időt várják, amíg a kitelepítések befejeződnek és akkor szándékoznak előszivárogni és valami úton-módon a közeli városokba jutni. Ismeretlen „jóakarók” gondoskodtak arról, hogy a szökések száma minél nagyobb legyen. Már eddig több bejelentés érkezett a rendőrségre, hogy a kitelepítés előtt álló vidékeken turistaruhába, finom bakancsba öltözött turisták járnak. Ezek külföldieknek mondják magukat, vagy azt állítják, hogy külföldi, szervezetek megbízottai. Az agitátorok arra biztatják a volksbundistákat, hogy öljék le állataikat, semmisítsék meg a termést és rejtőzzenek el.
  „MI JOBBAN CSINÁLTUK“.
  A választás után, amelyen természetesen az ő általuk pártfogolt politikai párt győz, azonnal megszűnik a kitelepítés és akkor visszakapnak mindent, sőt kártalanítja őket a magyar nemzet — hazudják. És miután az egyes falvakban sok sváb marad vissza, aki ugyan kitelepítendő lenne, de azért nem került rá a sor, mert először azokat rakják vagonba, akiknek külön házuk van, ezek máris elkezdték a telepedők ijesztgetését, ígérik, hogy testvéreik rövidesen visszajönnek. Nehogy valaki hozzámerjen nyúlni egyetlen sváb holmijához, mert az szörnyű bosszú áldozata lesz. A titokzatos agitátorok magja jó földre hullott. A fáradt, éjjel-nappal dolgozó rendőröknek még arra is gondjuk volt, hogy a szabotázs akciókat megakadályozzák. Vörös kakast ígértek, a svábok tüzet prédikáltak a felbujtók és eddig mindössze egynéhány hektoliterbor folyt el a földön, egy állat nem pusztult el. Persze minden megmozdítható holminak az éjszaka lába kelt. Besötétedéskor titokzatos sürgés-forgás indult meg házról-házra és ami elvihető volt, elvándorolt a kedves itt maradó rokonhoz „megőrzésre», amíg vissza nem jönnek. Sokszor nevetnek az emberséges rendőr szemébe.
— Rosszul csinálja a demokrácia —mondták a stábok, akik eldugták a pénzüket, elajándékozták felszerelési tárgyaikat és elszöktetnék a fiatalokat. — Rosszul csinálják a rendőrurak. Mi annak idején sokkal jobban csináltuk!
  MEGKEZDIK A SZÖKEVÉNYEK KÉZREKERÍTÉSÉT.
  Pedig korán örülnek a kárörvendezők. A vagonírozásnak pontosan időben kell megtörténnie, menetrendszerű pontossággal indulnak a szerelvények és a megállapított mennyiségű svábnak augusztus 31-ig túl kell lennie a határon. Ha ez megtörtént, kezdődik a szökevények kézrekerítése. Óriási hajtórazziát terveznek, meglátogatják a hajósi pincesort is a nyomozók, a rendőrök hálóján fennakadnak a spekulánsok. Már szervezik Sopron mellett azt a tábort, ahova ezeket a szökevényeket gyűjtik! Az első napok tapasztalatain okulva, új módszerhez kellett folyamodni. Mikor látta a parancsnokság, hogy nem szabad időt hagynia szökésre, a kitelepítésről nem értesítettek senkit. Rajtaütésszerűen jelentek meg Nemesnádudvar, Csátalja, Vaskút, Császártöltés házainál és a kitelepítendő csak akkor értesült, hogy pakolnia kell, amikor rendőr állott az ajtajában és a kapu előtt a teherautó. Ezzel a módszerrel elérték, hogy a következő falvakban csak alig egynéhány családnak sikerült egérutat vennie. Csak most derült ki az, hogy milyen hihetetlen gazdagságban éltek itt egykor a svábok. Járjuk Vaskút házait és mikor kinyílik egy-egy házhatalmas, vasveretű ajtaja, ámulva lépünk be a freskókkal díszített boltozatos kapualjba. Márványoszlopok tartják a széles veranda tetőzetét, amely a belső udvaron fut körül. A szobákban berakott, nehéz diófa bútorok, csempézett fürdőszoba, hat-nyolc lakóhelyiség, drága szőnyegek, egy lakásban két zongorát is találunk. A hosszú kert végén az istállóban nyolc tehén, négy ökör és négy ló áll. A szekerek mellett egy könnyű kocsi, ez a kisasszonyé volt.
  AMI AZ ÁGYBAN VAN.
  Természetesen mindehhez megfelelő nagyságú föld, szőlő, szántó is tartozott. Ez volt a vaskuti bíró, Hans Marxer háza. De a többi sem marad el fényben és gazdagságban mögötte. Egyetlen ilyen házba és birtokba tíz magyar családot tudnak a hatóságok elhelyezni, de úgy, hogy azok kényelmesen és jól élhetnek odabent. Megáll az autó a 76-os számú háznál. Sokáig kell dörömbölni a csukott ajtón, még az ablaktáblák is be vannak téve. Síró és jajveszékelő asszonyok fogadnak bennünket.
— Jaj, jaj a Szepi halálán van!
Az egyik asszony, nyilván az anya, ő ordít a legjobban. Odaveti magát az ágy lábához, ahol a sötétben csak egy hatalmas duma körvonalait lehet észrevenni. Az orvos csöndet párancsol és először az ablakhoz siet. Gyorsan világosság támad, akkor lépünk közelebb az izzadó gyerekhez. Valóban szívszorító látvány tárul elénk. A fülledt levegőjű szobába, állig betakarva, vörös arccal fekszik a nyolcéves Szepi, szaporán szedi a lélegzetet és csorog róla a verejték. A mama újra sikoltozni kezd.
— Meghal a Szepi, meghal a Szepi — és tépi a haját.
Nyugalmat int az orvos és félretolja a termetes asszonyságot, aki minden áron az ágy és az orvos közé akar furakodni. Rögtön ki is derül a csalafintaság. A gyereknek kutya baja és azonnal visszanyeri rendes színét, ahogy kikerült az izzasztóból. De az ágyból még sok más is kerül elő. Liszt, zsír, szalonna, egy ládika ékszer, kétezer forint egy gramofon és a Mein Kampf. Szigorúan terelgetik az egész társaságot az autó felé.
  ...ÉS MÁS RAVASZSÁGOK.
A következő házban háromtagúcsalád várja a kitelepítést. Anya, lánya és a fiatal nőnek a férje. Mialatt a férfi a csomagokat hordja a ház elé a szőke, karcsú és finoman öltözött ifjasszony odaperdül az egyik nyomozóhoz és a fülébe súg valamit.
— A WC-re akar menni — fordul a nyomozó parancsnokához.
— Tessék — mondja amaz. — De kísérd odáig — adja ki a parancsot.
Elmennek, de feltűnően rövid idő múlva térnek vissza. A nyomozó fülig piros és a karcsú asszonynak a blúzán két gomb nyitva van. Haragos antuszkolja a kocsi felé a germán szépséget.
- Azt hitte, hogy megvásárolhat —mérgelődik. — A szeretőm lesz, ígérte, ha megszöktetem. Átkozott bestiája! Ahogy kiértünk az udvarra, máris kezdte tépni a ruhát magáról. A nyíltképű parasztfiú szinte magán kívül van a dühtől.
— Vigyázzon a felesége erkölcseire — figyelmezteti a férjet, aki sötét arccal rámolja fel a holmit az autóra.
Az asszony a foga között vet oda valamit, de úgy lép fel a teherautóra, mint valami sértett királynő. És így megy házról-házra. Minden családnál külön harc játszódik le, mindenki megpróbál mindent. Aki valóban beteg az maradhat is. Egy öregasszonyt ott hagyják házában, mert egyedül van, nincsen, aki gondozza.
  A kitelepülők nyolcvan kiló felszerelést, ruhaneműt, háztartási cikket, húsz kiló élelmiszert és háromszáz márkának megfelelő pénzösszeget vihetnek magukkal. Az otthagyott házakról leltárt vesznek fel, azután lezárják és a község megbízható elemeiből alakított őrség, a házpásztorok veszik őrizet alá. Egy vagonba 30 ember kerül. A szerelvény ezenfelül minden ember számára 14 napi élelmet visz magával. Egy orvos, ápolónő, vonatkísérő és parancsnok utazik velük a megfelelő számú őrszemélyzeten kívül. Aki a vonatra került az már nem szökik meg. Így utaznak Szobig, ott a magyar kísérők átadják őket a csehszlovák hatóságoknak, azok viszik a német határig, ahol a szovjetkatonaság szállítja tovább.
Vannak, akik önmaguk felett mondanak ítéletet. Sok olyan sváb, aki nem is került volna kitelepítés alá, megszökött. Ezeknek házait ugyancsak lezárják és kulcsaik szintén a községházára kerülnek Rövidesen magyarok települnek ezekre a helyekre, közel félmillió embert tudnak az elköltözött svábok nyomán elhelyezni.
  Még nem is pirkad, amikor elkezdődik a munka és az éjfél még talpon találja a kitelepítőket A rendőrök, a hivatalnokok valóban önfeláldozó munkát végeznek és nem minden kockázat nélkül.
  Az elszökdösött svábok természetesen erősen veszélyeztetik a közbiztonságot. A napokban a miniszteri biztos autóját kőzápor fogadta, amikor az este, az egyik erdő mellett elhaladt.
  Akik már ide, a vagonok elé kerültek, új arcot öltöttek. Nyoma sem látszik annak, hogy eddig a pillanatig milyen görcsösen és mennyi furfanggal próbáltak itt maradni. Egyszeriben utált és gyűlölt lett nekik ez a föld.
  Gőgösen és peckesen sétálnak a sínek mellett, gúnyosan méregetik végig a fáradtan dolgozó hatóságokat, nevetnek, tréfálnak és ha lehet suttyomban fenyegetőznek
  A falvak népe pedig nagyon könnyű szívvel búcsúzik tőlük. Velük elmúlik egy átok erről a gazdag vidékről és Bácska ismét a magyar földegészséges és szerves része lesz. Mindenki csak hálával gondol a Szovjetunióra, hogy lehetővé tette a már kilátástalannak látszó kitelepítést és a belügyminiszterre, aki halasztás nélkül, sürgősen hozzálátott a munkához. Látjuk, hogy kik azok, akik igazán szívükön viselik a magyar nép sorsát.   HAJDUSKA ISTVÁN

  Igazság, 1948-12-25/52. szám. Nyugvóponton a telepítések kérdése.
 A telepítések kérdése felszabadulás óta súlyos problémája a kormányzatnak. A svábok kitelepítése, a megürült sváb falvak benépesítése magyar telepesekkel, a Szlovákiából áttelepülni kényszerültek ezreinek elhelyezése és megélhetésük biztosítása óriási feladatokat rótt különösen a belügyi és a földömívelésügyi hatóságokra. A háború következményeiként merültek fel ezek, a problémák és százezrek sorsa, az ország belső rendje, döntő politikai és gazdasági érdekek függtek helyes megoldásuktól.
  Azok a híradások, amelyek ezekkel a kérdésekkel kapcsolatban legújabban napvilágot láttak, meggyőznek arról, hogy ezen a téren is rendeződtek a problémák. Nem lehet azt mondani, hogy zökkenők nélkül ment a telepítések ügye. Tavaly és tavalyelőtt a politikai és gazdasági életünkben nyíltan megjelenő reakció mindig talált lehetőséget, hogy a hazaáruló céljainak érdekében fokozza a mutatkozó nehézségeket és az érdekeltek között szándékosan szítsa az elégedetlenség és a létbizonytalanság érzését. Népi demokráciánk ereje, mint a harc és építés minden frontján, itt is legyőzte a nehézségeket és a telepítések kérdése hamarosan nyugvópontra jut.
  A sváb kitelepítések ügye.
  Mikor a győztes hatalmak háború után megtartott potsdami konferenciája a közép- és keleteurópai németség Németországba való visszatelepítését elrendelte, örök időkre lehetetlenné akarta tenni e pángermán államok újraéledését. Nekünk magyaroknak egy évszázadok óta tartó önvédelmi harc befejezése lett a svábok kitelepítése. Először az osztrák, azután a hitleri imperializmus polipkarjai fojtogatták a magyarságot, és ennek a sokszor nemzeti létünket fenyegető imperializmusnak volt készséges eszköze, szövetségese a hazai németség. Képviselői ott ültek a minisztériumokban, politikai, gazdasági és kulturális életünk vezető állásaiban és szívós aknamunkával készítették elő a talajt Hitler számára. Emlékezzünk csak a Volksbundnak, a magyarországi németek szövetségének szerepére a háború alatti politikai életünkben, erre, hogy a budapest környéki sváb falvakban, Tolna, Baranya, Bácska sváblakta vidékein, ahol a magyar szó süket fűlekre talált, szabadon garázdálkodhattak a náci agitátorok és toborozhatták az önkéntes SS-ek ezreit.
  1946 elején indult meg a svábok kitelepítése Németországba és az elmúlt nyáron fejeződött be. A félmilliós hazai németségnek körülbelül egyharmada került így vissza Németországba. A kitelepítéssel kapcsolatos rendeletek azonban nem feledkeztek meg arról sem, hogy a svábok között is vettek olyanok, akik hűek maradtak a kenyeret adó magyar földhöz. Azoknak, akik akkor is meg merték mutatni a magyarsághoz való tartozásukat, amikor ezért üldöztetés lett osztályrészük, természetesen nem kellett kitelepülniük és az itt maradtaknak, ahogy Rákosi Mátyás is kijelentette legutóbbi nagy beszédében, szabad életlehetőséget biztosít a népi demokrácia. Megkapnak minden segítséget, hogy beilleszkedve az építő munkába, jóvátehessék a magyarországi németek eddigi bűnös, országpusztító politikáját. A kitelepítések folytán gazdátlanul maradt sváb birtokokat a földreform keretében földnélküli dolgos magyar családok kapták és így két év alatt egész vidékek képe változott meg. Azokban a falvakban, ahol hat-hét évvel ezelőtt, ha magyarul kért, egy pohár vizet sem kapott az ember, most az ország legmagyarabb vidékeiről idetelepített családok munkája erősíti a népi demokráciát.
  A Szlovákiából áttelepült magyarok.
  1945-ben és 40-ban az akkori reakciós, soviniszta cseh hatóságok magyarok ezreit tették át a határon és ezek is az elhagyott sváb portákon találtak új otthont. Később, amikor a csehszlovák—s magyar lakosságcsere-egyezmény keretében rendezetten folyt az áttelepítés, az itthagyott szlovák birtokok mellett a sváb birtokok igénybevételével lehetett házhoz, földhöz juttatni az áttelepítetteket. A béke és rend képe fogadja az embert azokon a vidékeken, ahol nemrég még a népvándorlásszerű jelenségek, a problémák tisztázatlansága, a sok helyen kezdetben rosszul megszervezett munka és nem utolsó sorban a reakció mesterkedései miatt alig folyt termelés és az emberek munkakedvét a létbizonytalanság érzése bénította.
Sok nehézség elkerülhetetlen volt, hiszen falvak százainak lakosságát kellett kicserélni, hatalmas tömegeket beállítani az építő munkába. Azonban az átmeneti bajokat leküzdve, most már megállapíthatjuk: a reakció suttogásainak itt sem lett igaza, a települések által megbolygatott vidékek termelési eredményei semmivel sem rosszabbak a többinél. Politikai életünk megtisztulása a nehézségekből a demokrácia ellen fegyvert kovácsoló elemektől minden téren érezteti hatását: dolgozó népünk érdekében a legnehezebb kérdések megoldásánál is meg tudjuk találni e helyes utat.

                   Bukovina elfoglalása előtt. Követségi jelentések.

    Az 1768-1774 között lezajlott orosz-török háborút, minden nagyhatalom figyelemmel követte: az osztrákok, a franciák, a poroszok, az angolok is.
Már 1770-ben tanulmányozták az osztrákok az eljövendő Bukovinai területet. Ennek megszerzése kapcsolatot teremthetett Gácsországgal (Galíciával), azonban el is zárhatta a lengyelek útját az oláh fejedelemségek felé.

                                                                                     MCCVI
                                                         1771. július 6. Konstantinápoly
   Egyezmény aláírása Mária Terézia és II. József egyfelől, a török Porta másfelől, melyben Ausztria segítséget ígér a törököknek egy béke megkötésében, az oroszokkal.

                                                                               MCCCXXVIII
                                                                              1772. március 3.
   Ausztria és Oroszország politikai álláspontja az eljövendő orosz-török békéről.

                                                                               MCCXXX
                                                                          1772. június 3.
   Cathcart lord, a törökök és osztrákok között július 6-án létrejött egyezmény tartalmát küldi Mr. Stormontnak.
1. Háborús költségekre a Porta 20 000 erszényt fizet a Császári Udvarnak, amelyből 4-et a legnagyobb titokban azonnal a határra küldenek, a fennmaradó részt pedig nyolc hónappal az aláírás után. Kérésére 2000 vagy 3000 erszényt is kap titkos költségekre.
2. A Porta átengedi Havasalföld egy részét a Császári Udvarnak.
3. A Bécsi Udvar meghatározza Moldva, Havasalföld és Erdély közötti határokat.
......................

Cathcart lord megjegyezte, hogy ez az egyezmény nagy benyomást tett Pétervárra, és kétségeket ébresztett az osztrákok jelenlegi magatartásának barátságos, de homályos látszatával kapcsolatban, amely csak akkor hozhat azonnali békét, ha őszinték.
...................................................

A brit nagykövet bőbeszédűen és melegséggel válaszolt. Azt mondta, hogy Európa hatalmainak már nincs idejük tárgyalni, cselekedniük kell.
..............................

Végül azt mondta, hogy a főura soha nem fog engedni a tatárok függetlenségéből vagy Kilbourn elkobzásából, és hogy csak Hotin lerombolásáról és a háború költségeire szánt pénzösszegről engedte meg a meghatalmazottaknak, hogy tárgyaljanak, feltéve azonban, hogy az oroszok visszahódítják a tatárok területét, és Benderrel együtt visszaadják Moldvát és Havasalföldet; hogy továbbá a Fekete-tengeren való hajózásról még nem volt szó, amit az oroszok a tatárok függetlenségének következményének tekintettek.

                                                             MCCXLVI
                                                  Konstantinápoly, 1773. február 17.
   Az osztrákok csalásai, Moldva határainak meghúzásánál.
   Úgy hiszem, már tájékoztattam Önöket, hogy a moldvai határkijelölés gyenge sikere az osztrák biztos kapzsiságának és ügyetlenségének volt köszönhető. Könnyű megérteni, hogy a Portának nem volt szüksége külföldi célzásokra ahhoz, hogy elutasítsa azokat a határokat, amelyek meghaladták a bécsi udvar általa készített és a konvenció alapjául szolgáló térképen leírt követelményeket.
   A konferenciák folytatásával kapcsolatos tanácsomra, megkérdeztem a Reis Effendit, hogy hol állnak a dolgok. A miniszter azt válaszolta, hogy a konvenció egyik cikkelye, kimondja, hogy az osztrákok tartózkodnak Hotin területére való behatolástól, ha a törökök ezen az oldalon megfelelő határt jelölnek ki számukra. Egy mocsár a kifogás, amely ezt a határt alkalmatlanná teszi. Az oszmán biztos vállalta annak feltöltését és lecsapolását. Ezután Barko tábornok, már nem tudva, mitévő legyen, 32 falut kért a térképen rajzolt vonalon túl, anélkül, hogy megemlítette volna, hozzátette a Reis Effendi, azt a 30 órányi országrészt, amelyet a hegyvidéki részen túlléptek.
   A Porta felháborodott ezen az eljáráson, és hogy nem látta előre annak lehetőségét, hogy átugorhat a szóban forgó 32 falun; hogy a bécsi udvar feladata, hogy az ésszerűség és az igazságosság szerint eleget tegyen ennek, és hogy mindennek vége lesz, amint a Konvent feltételeit betartják.
Felkértem, hogy tanácskozzanak az átadásról, rámutatva, hogy mivel nem vehetik el a bécsi udvartól, amit elvett, jobb békésen átengedni, mint hagyni, hogy a viszály csírái megmaradjanak a szomszédos és hatalmas udvarnál.
Valójában nem értem, hogyan tehette ki magát a bécsi udvar indokolatlanul egy nemrég megkötött egyezmény megsértésének.

                                                     A bécsi Udvar rejtett terveiről.
                                                                MCCXLIX
                                                           1773. március 14.
   A bécsi udvar titkos célja továbbra is Havasalföld megszerzése, amelyért akár 12 milliót is hajlandó fizetni. Ennek érdekében szeretné, ha a Porta ultimátumot adna, vagy nagy összegű pénzt ajánlana fel, kétségtelenül azért, hogy aztán felajánlja, hogy a szóban forgó ország megszerzése révén megszabadítja a résztől. Kaunitz herceg azonban attól tart, hogy Oroszországot megszégyeníti, és nem meri azt egy egyezmény tárgyává tenni, ahogyan Thugut úr tervezte. Ez utóbbi azonban felhatalmazást kap arra, hogy – ha ragaszkodik hozzá – biztosítsa a Portát arról, hogy a bécsi udvar minden esetben semleges marad.

                                                                 MCCLXXXIX.
                                              Konstantinápoly 1774. november 14.

D. de Saint-Priest Külügyminiszternek Ausztria moldovai jogsértéseiről.,

Az a hipotézis, hogy a bécsi udvar összejátszon a Portával, hogy az orosz erőfeszítéseket meghiúsítja, számomra valószínűtlennek tűnik.
Moldva inváziója egy egészen ellentétes elven alapul, és a két császári udvar török elleni taktikáját inkább egy olyan tényből kellene feltételezni, amelyben egyetértenek.
Véleményem szerint azonban az osztrák politika jelenleg nem vall más nézetet, mint a nála megnyilvánuló kapzsiságot, ami számomra összeegyeztethetetlennek tűnik a nagy eszmékkel.
Az is erősen kétséges, hogy a pétervári udvar, a porosz király, akinek Nagy Katalinra gyakorolt befolyása erősnek tűnik, bármi akadályt gördítsen majd e szövetség útjába. Az említett inváziónak az a negatív hatása, hogy a törököknek könyebbé teszi a szerződés végrehajtását, és nem lennék meglepve, ha az oroszoktól keresnének védelmet a bécsi udvarral szemben.

                                                     MCCCVII.
                               Konstantinápoly, 1775. március 2.

D. de Saint-Priest a Külügyi Minisztériumnak a bukovinai kérdésről.

Uram,
Az osztrák moldvai invázióról szóló cikkre térve, nagyon kegyetlennek tartom Monsieur de Mercy részéről, hogy egy kedden letagadja Öntől azt, amit a következő kedden bonyolult vallomásokkal, puszta feltételezésekkel bevall Önnek. Nem hiszem, hogy jobban cáfolhatnám őket, mint egy tömör és igaz beszámolóval erről az ügyről a kezdetektől fogva.

   A belgrádi béke óta a jelenlegi háborúig soha nem volt kérdés a Porta és a Császári Udvar közötti határok körüli nehézségekről, és erre mindig emlékeztettem magát. Azt sem felejtette el, hogy Obreskow úr bebörtönzése után a Porta Önt kereste meg, hogy a bécsi udvartól magyarázatot kérjen az ígért semlegességre. Ez alkalommal a Nagy Vezír levelet írt Monsieur de Kaunitznak, amelyben Monsieur Bianchnak volt bátorsága kihúzni egy szót, amely az általa végrehajtott változtatással az örök békét fejezte ki, egy olyan célt, amelyet a bécsi udvar nagyra becsült.
   A néhai Brogniard úr bűnrészes volt ebben a csalásban, hogy érdemet szerezzen belőle; tény azonban, hogy az oszmán kancellária még mindig ugyanazt a kifejezést használta, amelyből a kétértelműség fakadt. Amikor a háború kezdett keserűvé válni a Porta számára, az osztrák parancsnokok a határok jobb kijelölése ürügyén császári sasok elhelyezését javasolták több, Havasalföldtől és Moldvától függő kisebb kantonban. A Porta akkoriban nem volt abban a helyzetben, hogy ezt ellenezze. Ez a két tartomány már az oroszok kezében volt. Hogy ezt a bitorlást szilárdan biztosítsa, a bécsi bíróság az 1771. július 7-i egyezményben gondoskodott arról, hogy a határok meghatározása a császári udvar belátása szerint történjen.
Kétségtelenül ezért állítja de Mercy úr, hogy a Portánál felkérték, hogy rendezze ezt az ügyet, de csak most nyújtottak be kifejezett kérést. Az egyezmény hatályon kívül helyezése semmissé tette a határzáradékot.
   Így állt a helyzet egészen tavaly szeptemberig, amikor az osztrákok bevonultak Moldvába. Az oroszoknak nem voltak csapataik azon az oldalon, ráadásul Romanzow marsall, akit figyelmeztettek és egy ötezer dukáttal teli, gyémántokkal kirakott ládával jutalmaztak, nem ellenezte ezt. Udvara kétségtelenül nem akart viszályt szítani Bécs udvarával a törökök érdekében, és ebben nem is tévedtem. Ráadásul az invázió fokozatos volt, és nem tudjuk, hol fog megállni. Jelenleg a tartomány egyötödét foglalja magában, legjobb területét, ahol több mint 300 falu található. Ezt nevezik de Kaunitz és de Mercy urak egy Erdély és Pocutia közötti közlekedéshez szükséges földsávnak.
   Ami a lengyel tartomány régi igényeit illeti a Moldvában bitorolt részre, nincsenek dokumentumok, és az osztrákok hiába kutatták át az ország összes levéltárát. Az azonban igaz, hogy az internuncius abban a hivatalban, amelyet a Portának adott a tárgyalások megkezdésére ebben a témában, inkább célzott, mintsem hirdetett olyan állítólagos jogokat, amelyekkel a Portát nem lehetett becsapni. Ez a minisztérium különösen arra támaszkodott, hogy ez a közlés szükséges volt az Osztrák Monarchia számára, valamint arra a szívességre, hogy a jó szomszédság megköveteli. Benyújtotta a kérését magyarázó emlékiratokat, de semmi olyat nem fejezett ki, ami a bitorolt rész visszaadására irányuló szándékot mutatott volna.
Az ügyet számos ülésen megvizsgálták, ahol a mufti ellenezte; de a vélemények többsége a bécsi udvarnak igyekezett a lehető legjobban kedvezni. Ez utóbbi megpróbálta korrupálni a moldvai herceget, és apósa, Jakovaki Riso lord és az Internuncio közötti interjúk gyakorisága minden okot ad arra, hogy feltételezzük a köztük lévő hírszerzést. Itt tart az ügy, mivel a Reis Effendi még nem adott választ a császári miniszternek; de biztos vagyok benne, hogy az békülékeny lesz, és hogy ez alkalommal nem leszünk kínos helyzetben. A belgrádi szerződésre vonatkozó garanciánk kitörlődöttnek tűnik a törökök emlékezetéből, és amikor a Reis Effendi utoljára beszélt velem a moldvai ügyről, nem említették. Részben azért nem ajánlottam fel közbenjárásomat a Portának, hogy ne ébresszem fel újra e francia elkötelezettség emlékét.

                                                  MCCCIX
                                      Konstantinápoly, 1775. március 4.
De Saint Priest a Külügyminisztériumnak, Oroszország poroszországi kapcsolatairól és Ausztriának a Portával folytatott tárgyalásairól.

Uram,
   Bevallom, nem számítottam rá, hogy miután békekötésre kerül sor a törökökkel, Oroszország továbbra is eltúlozza majd a porosz királlyal szembeni elégedetlenségét. Ez csak II. Katalin személyes és trónjának bizonytalan helyzetével magyarázható.
   Mindeközben a berlini udvar gyorsan halad a Balti-tenger feletti uralom megszerzése felé, és nem tudom, hogy a közösen felosztó udvarok megállnak-e Lengyelországban, mielőtt teljesen elnyelik azt.
   Az osztrák csapatok már jóval azelőtt bevonultak Moldvába, hogy Romanzoff marsall kiürítette volna ezt a tartományt. Nem foglalták el a megszállt körzeteket. Valójában tárgyalások folynak a Porta és a bécsi udvar között ebben az ügyben, és az előbbi valószínűleg kénytelen lesz áldozatokat hozni az utóbbi érdekében, mert nincs más lehetősége.

                                                         MCCCXIX.
                                    Konstantinápoly, 1775. május 3.

D. de Saint-Priest a Külügyminisztériumnak a béke ratifikálása alkalmából az oroszok és törökök között kicserélt ajándékokról, valamint a bukovinai kérdés állásáról.

Uram,
   a Romanzow marsall által kiküldött két orosz őrnagy egyszerre érkezett ide, és egy gyémántokkal díszített tőrt és burnótos szelencét, valamint egy pompás gyűrűt hoztak a nagyvezírnek. Ez a minisztériumnak 1000 aranyába került.
   Ezek a tisztek arról tájékoztattak minket, hogy a nagykövetek találkozója minden bizonnyal Hotinban fog megtörténni, és hogy Repnin herceg írt Abdul-Kerirn pasának, hogy júniusban fogadja. Az orosz nagykövet feleségét és gyermekeit is kell hozza, ami nem kevéssé lesz kínos lesz számára.
A moldvai határokról szóló tárgyalások valószínűleg folytatódnak; legalábbis a császári megbizott nagyon elfoglaltnak tűnik a Portán. Néhány nappal ezelőtt a véletlen arra késztetett, hogy meglepjem az internunciust, aki vele dolgozott ennek a tolmácsnak a házában, egy térképpel előtte. A Porta meghatalmazottjának a német követségen tett látogatása inkább előkészítő, mint végleges lehetett, és néhány apróság bizonyára ahhoz a következtetéshez vezetett, amelyről egyébként továbbra is hiszem, hogy megoldása csak békés úton lehetséges.

                                               MCCCX LV.
                           Konstantinápoly, 1776. április 17.

D. de Saint-Priest a Külügyminisztériumnak arról, hogyan vélekedik Oroszország Bukovinának Ausztria általi elfoglalásáról.

Uram!
   Úgy tűnik, Repnin herceg mélyen érzi a bécsi udvar moldvai megszerzésének hátrányát egy esetleges orosz-portai háború esetén. Egyik közeli bizalmasa elmondata nekem, hogy ez az átengedés korántsem a törökök áldozata volt, hanem teljes mértékben az ő javukra szolgált; hogy az adózás tekintetében a moldvai adó ugyanaz maradna, és hogy a Porta nyerne azzal, ha az osztrákokra bízná Moldva bejáratának védelmét az orosz csapatokkal szemben. Ez az érvelés nem igazságtalan, és nem volnék meglepve, ha nagy hatást keltene.

Forrás: https://dspace.bcu-iasi.ro/static/web/viewer.html?file=https://dspace.bcu-iasi.ro/bitstream/handle/123456789/49942/BCUIASI_CARTE_V-770_1886%2cVol.1_Supl.1.pdf?sequence=2&isAllowed=y

                                      Székely és csángó telepek.

   A jelenleg Moldvákon 800 négyet mértföldnyi területén lakó magyarság, melynek összegét 60—65 ezerre tehetni — nem mind egyidejű odaszármazás. Vannak őslakók, az úgynevezett csángómagyarok, és olyanok, kik későbben hol egyenként, hol kisebb nagyobb csoportokban származtak oda. Utóbbiak székelyek, és egyéb magyarhoni eredetűek. A csángók jobbára a Besztercze és Szereth vizek partjain találtatnak. A gyarmatosok részint a városokban található magyarság zömét képezik: orvosok, gyógyszerészek, mesteremberek és napszámosok; részint az Erdély és Moldva közti Kárpátok keleti lejtőin, a Tázló és Tatros vizek partjain — kisebb nagyobb községekbe csopor¬tosulva terülnek el, egy-egy székely család a csángók közt is találván megállapodást.
   A kivándorlónak közt ismét két osztályt különböztetni meg, u. m. olyanokat, kiknek kirajzása a múlt századra, vagy még az előtti időkre vezethető vissza, és ezek naturálisai oláh alattvalók, csakis származásoknál fogva lévén régi hazájukhoz kötve. Továbbá olyanokat, kik jelen század elején és azon innen lépték át Erdély határait. Ezek még most is osztrák-magyar alattvalók, s jobbadára a városi magyarság, s a megállapodás nélküli mozgó elem contingensét teszik. Számra nézve a fenn körvonalozott székely telepeket — a körülbelül 2500-nyi városi magyarságot is ide számítva, 11,500-12,000 főre tehetni; míg a többi fél 65 ezerig, 2000—3000 egyveleg idegennek kivételével — a tulajdonképpeni csángó-magyarok törzséhez tartozik.
   Mikor kezdődött Moldova nyugoti tájainak székelyekkeli betelepítése? Arról adataink nincsenek; annyi bizonyos, hogy már II-ik Ulászló (1490—1516) korában némi nyomait találjuk a székely kivándorlásnak. Ugyanis a székelyek Báthori István vajda és székely ispán zsarnokoskodó rendszabályait el nem viselhetvén, ellene panaszt emelnek, azzal nyomatékosítván folyamodásukat, hogy kivándorolnak Moldvába, ha bajaikon nem segíttetik. Ulászló uralma kellő biztosítékot nem tudván adni a székelyek kérelmének, ezek megkezdők a kivándorlást, a szomszédos Moldvában biztosítandók otthon saját uraik nyomása alatt elviselhetlenné vált létüket, Az erdélyi fejedelmek lázongó korszakában hasonló körülmények űzék ki székelyeinket Moldva földjére.
   1764-ben bekövetkezett az erőszakos fegyverfeladás, az úgynevezett határőrség fölállítása. Óvást tesz ez ellen az alkotmányos jogaiban sértett székelység; azonban meghallgatás helyett vérengző zsoldosok borítják el Gyergyót, Csíkot és Háromszéket. A nép újból kérvényez, egy ezerek aláírásával ellátott emlékiratba foglalván ez erőszakos fegyverfeladás elleni tiltakozást.
   Bukov ágyukkal felelt a Csík-Mádéfalva és Taplocza közti téren nagyszámmal összegyűlt székelységnek, százharminckilenc maradt a vérmezőn; a sebesültek száma pedig oly nagy, hogy alig lehetett őket összeszámítani. De ezzel ám még nem volt vége a hajmeresztő jelenetnek: számtalanokat bebörtönöztek; többek között Zöld Pétert, csíkdelnei lelkészt is, tortúrákkal késztetvén őket a vallatásra; ezt sokan ki akarván kerülni, Moldvába költöztek, ekként szaporítván a székelyek moldvahoni gyarmatait.
   A székelyek Moldvahonba való kivándorlását továbbá előmozdítá a franciák elleni háború. Sokan kikerülendők a fegyvert előnyösebbnek tartották búcsút venni a hazától, végre bekövetkezett az 1811-iki pénzleszállítás, az 1816- és 1817-iki éhség: a nép, mely kevésbé termékeny, s lakóinak tömöttségéhez képest szűk földétől nem várhatott kellő biztosítékot, túl ment Erdély határain Moldva felé, hol termékenyebb a föld, s aránylagosan nagyobb a munka s fáradság utáni jutalom, ha mindjárt napszámmal is kényteleníttetnék kiszerezni mindennapiját.
   Az utolsó két évtizedben tévirányú politikai kísérletek okozta általános elszegényedés űzi tova székelyeinket Moldva s Oláhhon földje felé. Biztos adatok szerint csupán Csíkból és Háromszékből többszáznyi székely költözik be évenkint Moldvába és Oláhhonba, ide nem számítva azokat, kik csak rövidebb időre hagyják el Erdély határait. Igy keletkeztek a moldvahoni székely telepek. Körülbelül 59—60, hol tiszta magyarajkú, hol túlnyomólag magyar községekbe csoportosulva, hol oláhoktól lakott községekben elszórva, önálló egyházi kerületet képeznek, a tatrosit t. i., mely öt, u. m. a tatrosi, gorzafali, pusztinai, dormanesti és foksáni anyamegyékből alakul.

                                                                         ******
   Ezeket előrebocsátva, áttérek a Moldvahon tulajdonképpeni magyar lakóihoz, a csángókhoz. Tudjuk a történelemből, hogy hajdanában hunok, aztán magyarok lakták a Dnyesztertől egészen az alsó Dunáig a Pruth és Szereth folyók mentén, keleten a Fekete tengerrel, nyugaton a kárpátokkal határos, Constantinus Porphyrogenitus szerint Atelkuzu — Etelköz, Vízköz, — név alatt ismeretes tartományt. Ennek nyugati részét Moldva képezé. A magyarok elnyomatása után 894—1053-ig besenyők (Bisseni, Patzinakitae) lakták Moldvát. Azon innen körülbelül 1241-ig kunok tanyája volt.
   Továbbá tény az is, hogy valamint a besenyők, úgy szintén a kunok is — a nagy hun fajhoz tartozván, magyarul beszéltek, csak szójárásban különbözvén utóbbiak nyelvétől. Egybevetve ezeket azon történelmi ténnyel, hogy az egykor Cumania név alatt ismert kun birodalom területén — hova Bukovina s Bessarabia is tartozott — IV-ik Béla korában püspökség alapíttatott — episcopatus cumanorum név alatt, mely későbben a szerethi, aztán bákói püspökség nevezetébe ment által, lehetetlen el nem ismernünk azt, hogy Bessarabiának és Moldvának népessége egykor magyar volt, s hogy a Moldva területén mainap lakó csángó magyarok amazok maradványai.
    De hogyan lett Moldva oláhvá? S hogyan történhetett az, hogy egy idegen faj az ősilakók fölé emelkedve dinastiát alapítson? Íme ezt is megfejti a történelem. A Schlözer által közzétett orosz annalisok töredékeiben elmondatik, miszerint egy Drágos nevű előkelő mármarosi oláh nagy kíséret mellett egy vadászat alkalmával üldözött bölön (taurus) által magas alpeseken (a kárpáthokon) keresztül vezettetve gyönyörű viránydús térségbe leereszkedvén, egy kies völgyben lekígyózó folyó mellett az üldözött bölönt szerencsésen elejtette.
   A tartomány szépsége s legelők gazdagsága elbűvölték Drágost és kísérőit; kik elhatározták, hogy a hegyeken túli hazájukat elhagyják és a véletlenül feltalált legelődus tartományt elfoglalják, úgy is történt. Drágos és sokan fajrokonai közül, elhagyva a Mármarost, hova ugyanazon annalisok tanúsága szerint — Thracziából költöztek vala, — átkelvén a Kárpátokon, legelőször azon a helyen telepedtek meg, hol nimródoskodó főnökük a bölönt elejtette. Az ezen helyen levő falu mai nap is Boureni, azaz: ökörhelynek mondatik. Legelső megállapodásuk után Moldva vize mellett ütöttek tanyát, honnan a magasra törő Drágos főnöksége alatt, mindinkább terjeszkedvén, végre az egész ország uraivá lettek. Így alapíttatott meg a legelső moldvahoni oláh dinastia.
    Drágos az elejtett jó jóslatú bölön emlékére országa címeréül az ökörfőt választotta, mely mai nap is Moldva címerén látható.
   A szerencse Drágosnak és utódainak kedvezett. Faja mindenfelé hódított. Az önállóságuktól megfosztott kunok mindinkább beleolvadtak a politikai fensőbbségre vergődő oláh elembe, számtalan nyomait hagyván hátra annak, hogy a mai csángók maradványai azon hatalmas néptörzsnek, mely egykor egész Moldvának, és a vele határos Besszarábiának ura volt. Valóban, ha Moldva területén széttekintünk, mindenütt magyar ősökre utaló bizonyítékokra akadunk.
   Ide tartoznak az alsó Szereth mentén nagy számmal található kunhalmak; némely hegyek nevei, pl. Csakleu — Csáklya, vagy Csákié, a moldvai havasok legmagassabbika. Boda, hegytető a szucsávai kerületben. — Vizek nevei, u. m. Ojtoz, Tázló, Tatros és ennek mellékfolyója Somos (oláhul Szomoszu) stb. továbbá számtalan helységek nevei, miknek gyöke, jelentősége magyar, s csak is a falut, helységet jelentő an, en, én, est ragok által oláhositvák. Ilyenek a jászvásári kerületben: Jassy = Jászvásár (Jászok várossá); Holmu = Halom; Madaraest = Madaras. A botusáni kerületben: Babusén — Babosfalva; Beznoasza = Besenyős: Jánosén = Jánosfalva. A románi kerületben: Oczel = Aczél; Oczelén = Aczélfalva; Bácsest = Bácsfalva , Burjánest = Burjánfalva; Dsudén = Dsiodfalva; Farkasén — Farkasfalva; Tomásén — Tamásfalva. A bákói kerületben: Bakeu — Bákó; Borzest = Borz¬falva; Lápusu = Lápos; Ungurén = Magyarfalva; Madzsirest = Magyarokfalva; Nadisa = Nádas. A tekuezi kerületben: Benest = Benefalva: Berkecsul = Berkes; Bikest = Bükkös: Talpicza = Talpfalva. Buzeu városa a hason¬nevű kerületben Buzeu = Bodza folyója mellett. Baja, Cantacuzinó birtoka. Ismét; Saskán = Sasfalva, Uricest = Urhely, Urakfalva, stb.
   A helységek nevei mellé sorakoznak a moldvánok által használt magyar szók, miknek ottani általánossága csakis Moldva egykori magyarajkú lakóinak a kedvező körülmények közt túlhatalomra vergődő oláh elembe való beolvadásából magyarázható meg. Amazok száma oly nagy, hogy a moldvánok nép nyelve e részben méltán magára vonja a vizsgáló figyelmét. Erdélyben, hol aránylag több a magyar s szorosabb az oláhokkal az érintkezés, nincs annyi magyar szava az oláhnak; jóllehet itt is vármegyei magyarjaink eloláhosodás tekintetében nem megvetendő gyarapítási talajt nyújtottak az akaratlanul más idegen elemet magába olvasztó oláh elemnek. Íme néhány azon szók közül, miket feljegyeztem:
aldasu = áldás; áldueszk = áldom; oldomás — áldomás; ogáru — agár; banueszk = bánom; bárda = bárd; beteag = beteg; birueszk = bírom, győzöm; bireu = bíró; incsellare = megcsalni; dóba = dob; dárda — dárda; fogadueszk — fogadom; fogadén — fogadó, ven¬déglő; fereszteu = fűrész; holmu = halom: botár = határ; dzsiaba — hijjába; káda —kád; kezesug = kezesség; kepneagu = köpönyeg; lakuitor = lakó, lakós; lepedeu = lepedő; leczu = lécz; mantueszk = megmentem, nemerigu = nyomorék; orásu = város: orosén — városi; okosu = okos, eszes; porgalnaszk — pörkölök; rendu — rend; rendueszk = rendelek; rezes = részes, földbirtokos: sugáru = sugár; szabeu = szabó; tagaduesz = tagadom; timariu = tímár: talpa = talp; talpár = talpaló, talpkészítő; ruda = rúd; stb. Úgyszintén vannak tisztségek nevei, mik magyar jelentésűek u. m. hodnodzsiu = hadnagy; hoternicsén = határőr; tenaszu = tanács; bireu, gyireu — bíró. Petrás atya állítása szerint, pedig még a múlt század közepe táján (1750) egy „kapitány de kumány“ kunok kapitánya címet viselő tiszt létezett a vajda udvari személyzete között.
   A csángók magyar ősisége mellett bizonyít továbbá azon figyelemreméltó körülmény, hogy Moldvában léteznek számtalan oly községek, melyeknek lakói a jobbágyság eltörlése előtt is szabadok voltak. Ezen lakosok ősi időtől kezdve „rezesek”-nek neveztetnek; mi annyit jelent, hogy nem hűbérség alapján, hanem mint egykori szabad elfoglalói ez országnak részesültek a birtokból. Már pedig az ilyen rezesek jobbadéra csángók, (valóságos oláh rezes aránylag kevés van,) vagy ha már nem is beszélik a magyar nyelvet, mindazonáltal magyar eredetűeknek vallják magukat. Végre ugyanezt bizonyítja a csángók közti hagyomány. Ők magyaroknak vallják magukat; de azt is tudják, hogy nem egészen azonosak az Erdélyből bevándoroltakkal. Utóbbiakat mindenkor székelyeknek, magukat pedig „csángók“-nak nevezik; sőt — mi nagyon feltűnő — noha a közikbe származott székelyeket szeretik s megbecsülik, mindazonáltal az azokkal a házassági szövetséget kevésbé kedvelik.

                                                                             *****
   Említvén a csángó nevet, önként ezen név eredetének és jelentésének kérdése merül föl; részemről azonban e név fejtegetését másokra bízván, csak annyit jegyzek meg: tán nem volna felesleges behatóbb kutatásába bocsátkozni azon történelmi tényeknek, melynél fogva Csíki Sándor krónikája szerint 1066-ban a székelyek rabonbánja Csángur (csángók urának?) leányát vette el nőül. — Petrás atya elbeszélése szerint a csángó név eredetét illetőleg azt mondják; hogy midőn sz. László király a pogányok elleni harcra készült, ők is melléje állottak. Lovaik kolompokkal lévén ellátva, sz. László csodálkozva kérdezte; miféle csángatók (csángók, csengők) ezek? Annyi bizonyos, hogy minden e névre vonatkozó combinatió annak ősisége mellett bizonyít.
   Mi a csángók lakhelyeit illeti, legnépesebb falvaik vizek mellett vannak, hegyek aljában; gyakran az erdőhöz közel, sőt néhol az erdők közvetlen szomszédságában, hová őket faszűke s a marhatenyésztés jutányosabb folytatása édesgeti. Foglalkozásra nézve földmivelők: azonban a szőlőművelésre és marhatenyésztésre is nem kevés figyelmet fordítanak. E mellett szorgalmas gyümölcstermelők. Kiválóan szeretik a diófákat, melyek nagy kiterjedésű gyümölcsöseikben néha óriási nagyságban díszlenek. Sokan egyéb foglalkozásaik mellett szekerességre adják magukat; púja lovaikkal a Dunától egész Jászvásárig és még tovább járván be az országot. Általában úgy hallottuk őket dicsérni, mint jóindulatú, becsületes, józan életű szorgalmas embereket. Annyi igaz, hogy a földesurak őket munka s szorgalom tekintetében többre becsülik, mint az oláhokat, kik lustáb¬bak, lomhábbak. Vagyon s rendezettség tekintetében is előbb valók oláh honfitársaiknál. Míg utóbbiak falvai, alig 25, 30, 40 házból állván, nem is érdemlik a falu elnevezést, addig a társas élethez szokott csángók tekintélyes falvakká tömörülnek össze, gazdag gyümölcsöseik árnyában helyezvén el házaikat. Házaik egymásra fektetett, szögleteikkel csinosan összeszőtt gerendákból vannak összeállítva, kívül belül agyaggal betapasztva, aztán hófehérre meszelve. Ablakaik akkorák, hogy egy ember kényelmesen kikönyökölhet. A házfedél anyagát rendesen szalma, itt-ott zsindely képezi. Középen a pitvar, kétfelől a lakszobák, melyeknek egyike csak vendégek számára, vagy ünnepek alkalmával nyittatik meg. Így van a gazdagabbaknál; a szegényebb sorsnak házai közönségesen pitvarból s egyetlenegy lakszobából állanak. A szobák berendezése egyszerű, de tiszta. Bosszant a falak mellett egy-két ládaszerű bútorzat nyúlik el, mesterségesen szőtt s élénk cinekkel tarkázott csángószőnyeggel betakarva. Az ágy a szoba egyik szögletében van elhelyezve. Szegényebb sorsúaknál azonban annak helyét négy földbevert cövekre alkalmazott lóca pótolja. Asztal is vagyon; székeket a tehetősebbeknél sem láthatni. A falakat itt-ott képek díszítik. Nem kevéssé feltűnő a fazáras ajtó melletti szögleten belől eső fehérre meszelt nagy kemencze; ez fűtésre és kenyérsütésre egyaránt alkalmas; egyszeri fűtés után egész napon át tartván a meleget. Az udvart, melyhez rendesen gyümölcsös fűződik vesszős kert veszi körül, míg a lakház s gaz¬dasági épületek nem az utca felől, hanem a telken vannak elhelyezve. A csángó falvak nagy része — miképp fentebb mondottuk — a jobbágyság eltörlése előtt a „rezesek“ azaz : szabad birtokosok osztályához tartozott. A többiek jobbágyok voltak.
   A hűbérség megszüntettetett; de azért a volt jobbágyokon csak részben lőn segítve, miután nem az ország viseli a földtehermentesítés terhét hanem minden egyes családfő tartozik kiváltani birtokát. Föld tehermentesítés fejében - rendes adón kívül— egy-egy családfő, birtokához képest, mely egyébiránt miként sokak panaszaiból hallottuk — nagyobb részénél csak 2 ½ „falcea“-t teszen 5, 6, sőt 7 aranyat is tartozik évenként fizetni kérlelhetlen földesurának.
    Hajdanába nem volt így. Ősi időkben a csángók valamennyien szabad birtokosok lehettek s hihetőleg csak a későbben reájok nézve mostohául fejlődő viszonyok hajtják őket a hűbérség igája alá. így történt közelebbi időben a kalugerpatakiakkal. Birtokuk ősi időktől fogva szabad rezes föld vala, míg 1838-ban egy Fiunkul nevű szomszéd birtokos rövid utón — mi Moldvába könnyű volt — álnokul elperlé szabad birtokukat, ellenére azon két birtok¬levélnek, melyeket Sándor és István vajdáktól még a XV-ik században ősi birtokuk megerő¬sítése fejében nyertek vala.
                              *******
   Öltözet tekintetében csángó testvéreink a moldvaik népviseletétől csak keveset térnek el. A férfiak bő ujjú, térdig érő inget viselnek 2—3 ujjnyi széles veres vagy kék fonallal hímzett (lehajtó) gallérral, mely ismertető jele a csángó magyarnak. Derekukat tömötten szőr, kék, vörös vagy zöldsálszerű öv veszi körül, melynek rojtos végei balfelől az öv fölé helyezett 3 — 4 ujjnyi széles tüsző csángó elnevezés szerint „désző“ alul hullámzanak le. A tüsző és öv között bőrtokban rejtett kést tartanak. Lábszáraikat nyárban szűk gatya, télnek idején gyapjúszövetű harisnya fedi, melyet azonban boka táján bocskor szíjakkal le nem szorítnak, mi által nadrágjok — kivévén akkor, midőn csizmát húznak — pantalonszerű alakot ölt. Téli fővegök fehér vagy fekete báránybőr kucsma; nyáron a táj szokásáhóz képest kiskarimáju s közép magasságú, vagy mérsékelt karimájú és alacsonyabb tetejű, hol vörös, hol fekete szőrszalaggal kerített kalapot viselnek. Az ifjaké kedveseik által kötött gyöngyszalaggal van ékítve; derekukat pedig tüszőn kívül fehér óngombokkal díszített hosszú szíj övezi.
   A férfiak általában beretválják hajzatuk talajának tövét, érintetlenül hagyván a fej többi részét, honnan a haj gazdag fürtökben fut le a váltakig. Felül fehér vagy fekete szőrposztóból készült karikásán kizsinórozott, zeke alakú köpenyt viselnek, téli felöltöny gyanánt bundát használván, melyet oláhoson „kozsok“-nak neveznek.
   A nők öltözete: fehér vászon ing, mely nem tapad szorosan a testhez, hihetőleg azért, nehogy a test körrajzai látszassanak, hanem bő redőnyökben fut le az övig, hol oly formálag néz ki, mintha körös-körül ki volna húzva. Az ing elején négy-hat hímzett sáv látható; vállát hasonlólag gazdag hímzés ékíti. A szoknyahelyét sötét színű, általuk„kerítő,“ oláhosan „katrinczá“-nak nevezett szövet-darab pótolya, mely testöket ötször-hatszor kerítő, kis arasznyi széles övök által aként van a csípőhöz szorítva, hogy két szembetalálkozó széle elől takarja egymást. Nevezett övön felül, még egy második, előbbinél tízszerte keskenyebb, „bérnyécz“-nek nevezett tarka szövetű övét hordanak, hasonlólag ötször-hatszor kerítvén azzal testöket. Lábbeli gyanánt mélyen kivágott fekete vagy piros színű papucsot, télben csizmát használnak. Hajukat a leányok ép úgy, mint az asszonyok két ágba kötik, patkó alakjába tűzvén azt fel ujjnyi széles gyöngypártával díszített fejők tetejére, honnan rojtos szélű fehér vászonkendő hullámzik le a vállakra menyasszonyi fátyol alakjában, mi által a nő igen tetszetős alakot nyert. Míg az éltesebb asszonyok nyakán három-négy sorból álló gyöngy­ék látható, addig a leányzók s fiatal menyecskék nyakék gyanánt sárga réz láncacskákkal tömegesített sűrű gyöngy füzért viselnek, különböztetés jeléül hátul hajfonatjaikból egyenlő hosszúságú keskeny, övig érő piros színű szalagocskákon színlett arany s’ ezüst pénzecskéket villogtatván. Az egész ruházat önkészítmény, kivévén a törökös szabású papucsot, s a sötétkékből koczkázott vörhenyesbe játszó ünnepi kerítőt, melyet különbözteted okáért „fatá“-nak hívnak.
   Míg a Tatros és Tázló melletti székely települők nyelv tekintetében az erdélyi székelyek beszédmódjától miben sem különböznek, addig a csángó-magyarok sajátszerű dialectussal bír­nak, mely abban áll, hegy sejpeskedő gyermek módjára ejtvén ki a szavakat, s helyett mindeütt sz-et, cs helyett cz-t használnak. Pl: csendes helyett azt mondják: czendesz ; csók helyett: czók; sebes helyett: szebesz ; csángó, czángó stb. Végre szeretik a kicsinyítő szókat, mint pl. lelkeczkém, leányoczka, házaczka, kerteczke stb. Egyébként tisztán és érthetően ejtik ki a magyar szókat, nem nyújtván azokat, mint a székelyek. Oláhokkal lévén folytonos érintkezésben, itt-ott sok oláh szót is elegyítenek beszédükbe, mi által ez néha érthetetlenné válik, így pl : valaki bizonyos beteget gyógyítani, utóbbihoz, — ki ajánlását el nem fogadta — így szóla: „én tudok discantálni (incantare, babonásan gyógyítani,) de ha nemprimil ; értelme : én tudok gyógyítani, de ha nem fogadja el…
   Legtisztábban beszélnek a Bákó vidékiek. Ugyan is ezek legsűrűbben tömörülvén össze, épen tartották fenn fajuk ősi jellegét. Kalugerpatakán, Bogdánfalván, Nagypatakon, Forrófalván, Klézsében és a szomszéd falvakon, melyek a Szereth jobb partján majd egy folytában terülnek el, alig egy oláh lévén köztük található, azt vélné az idegen, hogy magyar földön van. A férfiak azonban beszélik jobbára az oláh nyelvet is; míg a nők és gyermekek, soha sem lépvén ki völgyeikből — kevésbé értenek oláhul.
   De nem úgy áll ám a dolog a Szereth és Besztercze vizek felső részén lakó csángókkal. Ezek valamint a Szucsáva, Moldova és Pruth mellékiek részben már áldozatai lettek az idegen elemnek. A halucesti, szabófalvi, reketényi, tamásfalvi, és aczélfalvi plébániák számos fiókegyházaikkal, (mintegy 14—16,000 lélek:) csak részben beszélik a magyar nyelvet; míg Hús, Horlest és Kotnara anyamegyékhez tartozandó (mintegy 5—6000 lélek) már végkép elfelejtették ősi nyelvüket. És íme ez az, mit fájlalnia kellene minden magyarnak! Lelke elborul, ha a szegény csángók sorsára gondol; látja a népes virágzó falvakat, de ezen látvány nem hogy emelné, hanem lesújtja lelke örömét. Eszébe jut a néma gyermek, mely nem érti anyja szavát! Azonban nemcsak ezeket siratjuk, mint elveszett gyermekeit a magyar nemzetnek; légió azoknak száma, kik Drágos dynastiájának megállapítása óta hasonló sorsban részesültek. Mekkora ezeknek száma? Nem annyira meghatároznunk, mint inkább csak sejdíteni lehet, azon számtalan oláh helységek neveiből, melyeknek hangzása és jelentése mai nap is magyar. Ezeknek lakói valamikor magyarok lehettek, valamint az oláh helységek lakói is, kiknek magyar eredetéről mai nap is megemlékezik a hagyomány. Hát mekkora lehet azoknak száma, kik nyom nélkül olvadtak be Drágos nemzetségébe, semmi történelmi emlékét sem hagyván hátra magyar származásuknak? Valóban fontolóra véve mindezeket, azt kell mondanunk, hogy a mai csángók csak romjait képezik az egykor hatalmas moldvai magyar elemnek.
   A mondottakkal kapcsolatban nem leend felesleges néhány csángó család nevét is megemlíteni. Ilyenek : Benke, Bartos, Borbócz, Bodó, Csicsó, Donkó, Demse, Hadi, Kancsal, Kósa, Kotyor, Kótya, Mengeres, Perke, Pánczél, Rab, Roncz, Tiba; újabb nevek: Antal, Gyurka, Sándor, Istók, László, Farkas, Róka, Bíró, Fazakas, Kerekes, Szeles, Szabó, Szakáll stb. De találtatnak oláh jelentésű nevek is, milyenek: Dézsán, Bezsinár, Bulaj, Kosán s ezekhez hasonlók.

                                       ******
   Erkölcsösség tekintetében a csángók példányképei az országnak. Lopás, birtokháborítás náluk ritka dolog. De egyéb tekintetben is csak dicséretest hallottunk e derék népről. Így Forrófalván csak két törvénytelen gyermek született 8 év alatt; a klézsei összes megyében pedig — miként Petrás atya mondá — 25 év alatt alig hat-nyolc. A válás köztük csak nevéről lévén ismeretes, családi villongásaik rendesen békességben intéztetnek el. A fiatalság egymás iránti magatartása annyira szemérmes, hogy táncközben is csak férfi, férfivel, leány leánnyal érintkezik. Még nevezetes a „vatáv"- ok és „vatáviczá“-k intézménye. Vatávnak a legények, vatáviczának a leányok vezére hivatik. Teendőjük a fiatalság közti erkölcsösségre felügyelni; arra gondot viselni, hogy a házasulandók a szokásos egyházi énekekben s imádságokban jártasak legyenek; összehívni a legényeket és leányokat az úgynevezett „kalákára”, akár a paphoz, akár máshoz. A vatávok és vatáviczák választás útján szavazat-többséggel emeltetnek ezen tisztre. A választás minden esztendőben egyszer történik, húsvét másodnapján, mindenkor a pap elnöklete alatt; rendkívüli időben csak akkor, midőn ezen hivatalt viselők megházasodván vagy férjhez menvén, a fiatalság köréből kilépnek. Karácsonykor s pünkösdkor mindkét nembeli fiatalság a vatáv és vatávicza vezérlete mellett — tiszteleg a plébánosnál.
   Csángó hitélet. Vallásra nézve a csángók, úgyszintén a határszél melletti székely települők, mind római katholikusok. Protestánsok csak a városokban találtatnak; egyes családok itt-ott falun is, jobbára olyanok, kik Erdélyből származtak oda, a nélkül azonban, hogy bár legcsekélyebb talajt is képesek lettek volna biztosítani maguk részére a határozott katholikus irányú csángó-székely telepek közt. Utóbbiak közé letelepedvén, vagy kihalnak, vagy katholikussá lesznek. Egyetlen kivételt képez a százkuti 183 lélekből álló prot. székely telep, mely — jóllehet katholikus csángók közt megtartotta protestáns jellegét, s jelenleg is saját lelkésszel bír. Moldvában a „katholikus“ név annyira össze van forrva a magyar nemzetiséggel, hogy benszülött, midőn „ungur“-t, azaz magyart em­leget, egyszersmind katholikust ért alatta. Mikor fogamzott meg először Moldva területén a kath. Hit, egész bizonyossággal nem mondhatni. Némelyek véleménye szerint már az V- ik században Nicetas, konstántinápolyi hitküldér által sokan a kat. hitre téríttetvén, Milkov partján a hasonnevű városban püspökség keletkezett, mely midőn az Avarok s más Dácia földjén átvonuló népek ostromait szerencsésen kiállotta volna, ideiglenesen megszűnt, akkor t. i., midőn a magyarok Atelkuzu-ba betörvén, ezen betörésük alkalmával egyszersmind a püspökséget is elhamvasztották. Erre csaknem egész századig tartó szünet állott be; mialatt a magyarok Atelkuzuból elköltözvén Pannonia urai lettek. Előbbi lakhelyüket besenyők, aztán kunok foglalták el. Utóbbiakat megalázta a magyarok győzelme, melyet Szt. László a legyőzettek részben sikerült keresztyénesítésére fölhasználván, az 1093-ig szünetelő milkovai püspökséget hamvaiból ismét föltámasztotta. Ezen időtől fogva a kunok kezdenek a moldvai kat. történetében szerepelni.II-ik Béla korába a többször említett püspökség ismét ingadoz; II-ik András alatt azonban újra megerősödvén, 1228 körül kun püspökség nevezetében megy át, Theodorich püspökkel, kit Róbert esztergami érsek emelt vala a püspöki székre. IV-ik Béla alatt sok kunnak megtérése folytán további gyarapodásnak örvend; ámbátor a hitterjesztés műve itt-ott áldozatokba kerül, mint pl. Szereth városában, hol Béla halála után 8 évvel Balázs és Márkus minorita szerzetesek (eoquod idololatriam obcaecato populo vituperarent) vértanúi halált szenvednek. Ezen időtől fogva számítja a minoritarend Moldvábani működésének kezdetét. 1359-en innen a kunok, mint független nemzet eltűnnek a történelem teréről, a Drágos alatt Mármarosból Moldvába bevándorló oláhoknak engedvén át a szerepet. De azért korántsem szűnt meg amazok közt a kath. hitélet; sőt ez Nagy Lajos alatt a magyar birodalom terjedtével új lendületet nyer, főleg azáltal, hogy V-ik Orbán pápa Laczkó (László) moldvai vajda kérésére, ki maga is latinszertartású katholikussá lön Szereth városában püspökséget állított, melynek következő püspökei voltak:
1370. András (Taslozembicza) Wasito melléknévvel krakói minorita, kitűnő hitszónok és Erzsébeth magyar királynénak gyóntató atyja; későbben (1380) vilnai püspök.
1383. Miklós hasonlólag minorita szerzetes.
1388. István, (Rutén) dominicanus, kit V-ik Orbán emelt a püspöki székre.
1395. István, (Martini) dominicanus.
1400. János, (Sartorius) dominicanus. Kérésére IX-ik Bonifácz a püspöki széket Szerethről Bákóba helyezé át.
Ezen időtől fogva megszűnik a szerethi püspökség s a bákói lép helyébe. Püspökei, illetőleg János utódai a következők:
1414. István (Zaiocsek) krakói dominicanus. Ez idő tájt Moldva, Lengyelország fensőbbsége alá kerülvén, az addig magyar védnökség alatt levő szerethi, illetőleg bákói püspökségnek protectoratusát a lengyel királyok veszik át.
1431. Tamás (Ernheber) dominicanus.
1444. Péter János (Seretensis) minorita.
1451. János (Rosa) domincanus, hitéért görög szakadárok által megöletett.
1460. János Simon (Davidics) a lembergi sz. keresztről nevezett minoriták zárdájának guárdiánja.
1497. Tamás (de Zagradin) dominicanus; VI-ik Sándor által neveztetett püspökké. Halálával a bákói püspökség üresedésbe jővén, bekövetkezett török, tatárdúlások miatt a XVII-ik század elejéig betöltlenül maradt.
1601. körül VIII-ik Kelemen az egy századnál tovább szünetelő bákói püspökséget ismét visszaállította, Bernárdin magyar minoritát ne¬vezvén püspökké. Utóbbi tatár fogságban,
mint vértanú halt meg.
Utódjai:
1605. Jaromos, lengyel minorita.
1611. Valérián, (Lubieniecki), hasonlag sz. Ferenczi szerzetes. Fogságban halt meg.
1618. Ádám (Goski) lembergi minorita; eleinten guardián, azután a lengyelhoni minoriták főnöke, végre bákói püspök.
1624. Miklós, (Fredró) minorita szerzetes.
1633. János (Zamoyski) dominicanus, későbben lengyelhoni püspök. Távozása után a lengyel király és moldvai vajda közt a püspöki szék betöltését illetőleg vita támadván, a moldvai kath. ügyei 1651-ig (Bándini Márcus, azután Porcsesevich Tamás) apostoli visitatorok, biztosok, által láttatnak el.
1651-ben Kurski Mátyás Márián lengyel minorita neveztetett püspökké. Későbben Lengyelhonba tétetett át.
Utódjai:
1660. Jakab (Gorecki), kinek halála után püspöki helyettes gyanánt Paluzzi Vitus címzetes marcianopoli érsek állíttatik be.
1681. Jakab (Dluski) minorita szerzetes; azelőtt zamoski zárdafőnök. Istenfélő életének
bevégeztével a bákói püspökség ismét két szentszéki biztosra, u. m. fennemlített Paluzzi
Vitus címzetes érsek, és 1689-ben Barnabei Felix címzetes püspökre bizatik.
1693-ban Amandus Victorious (Cieszeyko) Domokosrendi szerzetes foglalja el a püspöki széket.
Ezt követte 1699. Sztániszló Ferencz (Bieg anszky) meghalt Wolhiniaban Ostrog nevű városban
1711. János Damascén (Lubienicki); meghalt Varsóban.
1715. Andrián (Skrictuski) minorita szerzetes; meghalt, mielőtt püspökké szenteltetett volna.
1717. Josaphat (Parysievics) lithuani születésű minorita szerzetes.
1733. Tamás (Zateski); fölszenteltetését a halál előzte meg.
1738. Sztániszló ,Raymund (Jesierski) domokosrendű szerzetes. Ez egymásután két püspöki segédet (coadjutort) választott magának u. m.1-ör) Ossolinski Ferencz minorita szerzetest, és ennek kióvi püspökké történt kineveztetése után 2-or) Kazwosieski Domokos Pétert, ki 1789-iki sept. 30-án végezte be földi életét,
1773-kan a lengyel királyság felosztásával — XIV. Kelemen pápa ismét osztrák-magyar protectorátus alá helyezi a moldvai katholikusokat.
1808-ban Careuzi Bonaventura foglalta el a püspöki széket; későbben, mint umbriai
püspök halt meg.
Utódja:
1815. Berardi Bonaventura; VII-ik Pius által neveztetett püspökké. 1818-iki április hó 13-án bekövetkezett halálával egyszersmind megszűnt létezni a bákói püspökség; azóta
ismét Jassyban székelő szent-széki Vicariusok látják el a moldvai katholikusok lelki ügyeit.
Ilyenek: 1818. Paroni Fülöp, olasz minorita; címzetes püspök.
1825. Zabberoni Bonaventura, minorita szerzetes; hellenopoli címzetes püspök; meghalt 1826-iki jul. 30-án.
1858. Ardoini Raphael Péter szárd minorita; címzetes püspök; 1843-ban megyéspüspökké neveztetvén, saját honába visszament hol 1863-iki nov. 12-én végzé be földi pályáját.
1843. Sárdi Pál, olasz minorita; meghalt Jassyban 1848. octob. 27.
1849. Antonio de Stephano, bende-i címzetes püspök. Moldvának jelenlegi Vicariusa Salandari József marciopoli püspök, ki már néhány évtől fogva igazgatja a moldvai missiot.
Lelkészekről régentén magok a püspökök gondoskodtak, a hívek igényeihez képest — midőn csak lehetett magyar szerzetesekre bízván utóbbiak vezetését. 1626 óta Róma, illetőleg a „congregatio de propaganda tide“ látja el minorita hitküldérekkel Moldvában a kath. íveket.
Íme ez a moldvai egyház rövid története. Felette tanulságos ez! A múltat a jelen állapottal összehasonlítva, arról győződünk meg, miszerint hajdanában roppant erősnek kellett lennie a moldvai kath. magyar elemnek; sokkal erősebbnek, mintsem azt — jelen körülmények közt, bár közelítőleg meghatároznunk lehessen.
                               *****
   Hová tűntek a kun nemzetnek ama százezrei, kik egykor Moldva területén laktak, kiknek több ízben történt tömeges keresztényesítéséről tanúskodik a történelem? Fájdalom a Drágos dynastiájának megalapítása óta folyton tartó oláhosodás bűvös hatásának áldozatai lettek… Ám ott vannak most is; ősi kun vér lüktet ereikben; de az idők mostohasága megfosztotta őket nyelvöktől, vallásuktól, s ezzel együtt nemzetiségüktől; csupán azon történelmi igazságot constatirozván részükre: miszerint ugyancsak tekintélyesnek kellett lennie ama anyatörzsnek, mely századokig tartó apadás után is 40-45 ezernyi omladékot (értsd a tulajdonképi csángókat) képes felmutatni az apadás behatóbb részleteit legfellebb sejdíteni tudó utókornak. Több ízben püspökeik s tán lelkészeik sem lévén, nemzedékeket felülmúló szünetek állottak be a moldvai katholikus kunok hitéletében; ilyenkor mi volt természetesebb, mint az, hogy az oláhosodás annál nagyobb hódításokat tegyen amazok sorai közt, kik elhagyatottságukban nem valának képesek ellensúlyozni azon elem hatását, mely politikai tekintetben is rajtok fölényt gyakorol vala, s mai napig is gyakorol. Igazolja ezt a még mainap is szokásos „ungur“ és „ungurén“ közti megkülönböztetés. „Ungur“-nak nevezik egyáltalában a csángókat, kik megtartották magyar nemzetiségűket; vagy ha már nem is beszélik többé a magyart — még mindig róm. katolikusok; míg „ungurén“ névvel az oláhságnak bizonyos osztályát illetik, mely sem vallás sem nyelv tekintetében a több moldvánoktól nem különbözik, s ép azért ezen jellemző el nevezésénél fogva sejditenünk engedi: miszerint az ezen osztályhoz tartozandók mindnyájan magyarok.
   Ámbátor azonban a mai csángók csak omladékáit képezik az egykor Moldvában százezrekre, s talán még többre menő kun elemnek; mindazonáltal most is — a székely főtelepekkel egyetemben — nem megvetendő részét képezik Moldva összes népességének.
   A jásszy-i püspök rendelete folytán 1857- ben összeállított statistikai táblázat szerint Moldvahon összes kath. népessége 47,266 lelket tenne, (mely kimutatást azonban biztos adat gyanánt tekinteni nem lehet, főleg azért, mi¬vel — miként biztos forrásból tudomásunkra esett — az illető olasz lelkészek több parochiában csak hozzávetőleg, vagy a családatyák számbavétele alapján állították össze a statistikai adatokat.
   Az országban bizonytalanul ide s tova mozgó kath. magyar elem — mely megüti a 4 —5000-et, nem vétetett tekintetbe. Azonban az ily úton-módon létesített, fajrokonainknak kevésbé kedvező statisztikai kimutatások mellett is, Moldvahon magyar katholikus népességében — jóllehet az oláhosodás lassú árama folyton tart, — progressiv mozgalmat vesszünk észre.
   Ugyanis 1844-ben Moldva területén 43,244, — 1851-ben 45,184, 1857-ben 47266 katholikus lélek volt; az 1860-iki névtár már 51,049 kalholikust emleget ; s ha az 1851-től 1860-ig észlelhető szaporodást, mely középszámítás szerint, évenként 762,7/8 többletet teszen, a következő, azaz : az 1860-on inneni évekre visszük át, — oda számítva a fennemlitett 5000-nyi mozgó elemet — akkor Moldva összes katholikusainak száma 1869-ben 62,914 lelket mutat föl, kiknek élén jelenleg 26 kath. lelkész van, mindnyájan a minorita szerzethez tartozó egyének ; jobbára olaszok, kik a római propagandától veszik küldetésüket.
Az egészet összefoglalva van tehát :
a) Székely települő állandó lakhelylyel .... 11,500—12,000.
b) Mozgó magyarság………………4000— 5000.
c) Idegen (nem magyar)……………2000— 3000.
d) Eloláhosodott csángó………….14,000—15,000.
e) Ősi nyelvét értő és beszélő magyar....................... 44,914—45,919
f) Összes kat. népesség.................................. 62,914.
g) Egyházi kerület..........................................4.
h) Anyamegye............................................... 25.
i) Fiókegyház..................................................178.
j) Templom.....................................................80.
k) Kápolna .....................................................10.
1) Lelkész...................................................... 26.

   Mit azonban ezen statistikai mozzanatokban hiába keresünk: az az iskola. Mély fájdalom fogja el lelkemet, ha rá is gondolok; mert eszembe jutnak mindazok, miket hallottam, láttam s tapasztaltam. Számos csángó faluban fordultunk meg, s ha nemzeti iskola után tudakozódtunk, mindenütt azt a választ kaptuk, hogy nincs sem tanító, sem iskola. Az úgynevezett kántor — milyen minden templomos községben van — csak szertartás körüli dolgot végez; gyermekek tanításával sehol sem foglalkozik. De nincs mindegyik oda képezve, hogy taníthasson; kevés írás, olvasás, aztán ének és orgonálás, az az egész, mit az ottani kántorok nagy része tud. Akár hány olyan van köztök, kik a székelyföldön falusi iskolánál egyebet nem végezvén, kis ügyesség mellett — Moldvában addig próbáltak szerencsét, míg egyik vagy másik községben kántorságig fölvergődniök sikerült. Nemzeti népiskolák hiánya, s még valami — miről alább szólandok — az, mi a szegény csángó-magyarokat századok óta marcangolja. Valóban oly hiány, mely már ezer meg ezer csángó családnak eloláhosításával bosszulta meg magát. Hátha hozzá gondoljuk, hogy még az oláh kormány is szegény csángó véreink felé fordítja fegyverét! Távol attól, hogy utóbbiak vallását, s nemzetiségét kellően méltányolá, minden törekvését oda irányozta, kiváltképpen mióta a szél Bukurest felől leng, hogy őket nemzetileg megölje, s oláhokká tegye. Ide céloznak minden reformjai, többek közt azon intézkedése is, melynél fogva újabb időben minden jóravaló magyar községben iskolát állított, oly iskolát, melyben „oláh dászkel“ tanít, ki a mellett, hogy görög nem egyesült vallású, azon — a kormány által ily néptanításban főkellék gyanánt tekintett — tulajdonnal bír, hogy egyetlen szót sem ért magyarul. Ezen iskolában magyar szónak hangzania sem szabad; sőt — miképp több példa mutatja - az illető kath. lelkésznek csak azon föltét alatt szabad átlépnie ezen iskola küszöbét, ha oláh nyelven oktatja vallásra tiszta magyarajka gyermek híveit. Ez aztán szabadság, ez példaszerű eljárás; oly eljárás, mely a jégkeblű oroszoknak a szegény letiport lengyelek iránti zsarnok eljárására emlékeztet.
   Mondják meg őszintén magyarhoni ultramontán atyánkfiái: követ-e el a magyar kormány ily égbekiáltó méltatlanságot magyarhoni fajrokonaikkal szembe? Míg a moldvai magyarok vallása, nyelve, nemzetisége, ép azért, mivel magyarok, a legérzékenyebben letiportatik; míg minden csángó faluban, hol néha egyetlen oláh sincs — az úgynevezett „praeviditore”-k, falusbírák, jegyzők stb. mindnyájan oláhok, s mint ilyenek oláh nyelven intézik el a falu ügyeit, addig a Magyarország területén lakó románok szabadon élvezhetik nemzeti létüket, nyelvűk, vallásuk szabad gyakorlatában: senki sem háborgatja őket; az önkormányzat gyakorlatába ép oly szabadon folynak be, mint a magyarok, sőt hogy vallási és nemzeti létüket annál sikeresebben fejleszthessék, tetemes anyagi segélyben részesíthetnek. Mindazonáltal vannak innen is, túl is szájhősök a román atyafiak közt, kik tele torokkal azt kiáltják a világba, hogy a magyar zsarnokoskodik fölöttük. Valóban helyesebben cselekednének ezek, ha felhagynának helytelen izgatásaikkal. A helyett fogjanak kezet velünk; mert hisz őket is ugyanazon veszély fenyegeti, ha karöltve nem haladunk. Kölcsönös szeretet és jogtisztelet legyen azon jelszó, mely bennünket mindenkorra egyesítsen. Ha várják tőlünk román szomszédjaink, hogy tiszteletben tartsuk nyelvöket, nemzetiségüket, — miként ez Magyarhonban valóban meg is történik; akkor mi is kölcsönösség fejében ugyanazt joggal követelhetjük tőlük moldvai fajrokonainkat illetőleg. Ne öljék meg utóbbiak nemzetiségét oly fegyverrel, mely — ha feléjük fordíttatnék, — nekik is előbb-utóbb halált okozna. Petimus, damusque vicissim!

                                                                                                                     *********
   Érzékenyen sújtja moldvai testvéreinket továbbá az is, hogy nemzeti papjaik nincsenek. Egész Moldvában csak négy magyar papot találunk: a többször említett Petrás Incze atyát; P. Hussek János bákói lelkészt; aztán még P. Filusztek Mihály és Ferenczy Bálint atyákat. Az olasz hitküldérek közül csupán kettő beszéli a magyar nyelvet, u. m. Philippe Corridoni pusztinai és Dominico Miglioratti forrófalvi lelkész. Mindketten — daczára hogy törzsökös olaszok — önszorgalmuk által annyira elsajátították híveik nyelvét, hogy ezen a nyelven nemcsak folyékonyan beszélnek, hanem egyszersmind azon a nyelven hirdetik Isten igéjét is. A többiek kivétel nélkül „idegenek Izraelben,“ egy sem lévén köztük, ki bárcsak valamennyire beszélné a magyar nyelvet. Ilyenek aztán oláh nyelven érintkeznek híveikkel, oláh nyelven prédikálnak, —ha prédikálnak — azaz: oly nyelven, mely csak a férfiak, de nem mindenütt a nők és gyermekek is értenek. Nagy baj ez ! Pedig érteniök kellene, missiojuknak a római propagandától kitűzött azon főkötelességét, melynél fogva minden missionarius hat hónap lefolyása alatt tartozik megtanulni a hívek nyelvét „Facto verbo cum SSimo Dno Clemente XIV-o decrevit“ — mondja erre vonatkozólag a congregationak 1774-ik évi martina 21-ről kelt határozata — „ut quilibet missionarius post sex menses ab adventu in missioned subeat linquæ necessariæ examon, et si imperitus repertus, neque spessit, expellatur.“ Mindazonáltal legkevésbé sem felelnek meg a parancsnak, azzal kecsegtetvén magukat, hogy eleget tettek hivatásuknak, ha a rájuk nézve kevesebb nehézséggel járó oláh nyelvet megtanulván, ezen a nyelven végzik papi teendőiket. Azt számba sem veszik, hogy hívei magyarok, kiknek nagy része nem tud oláhul, s hogy az oláhul tudóknak is vajmi rosszul esik, midőn csak koldusként juthatnak el az örök élet kenyeréhez, mely úgy töretik nekik, mintha csak mostoha gyermekei volnának az egyháznak. A kath. anyaszentegyház nem ismer mostoha gyermekeket; mindnyájunkat egyaránt szeret, egyaránt átkáról; akarja, hogy az isteni Üdvözítő eme parancsa szerint: „Elmenvén az egész világba, tanítsatok minden nemzeteket“ minden nép, minden nemzet részére saját nyelve, saját igényeihez képest nyittassék meg az örök élet forrása, mely megszentel és üdvözít. A tanítás legfőbb eszköze a nyelv. Hol ez elmellőztetik, vagy kellően igénybe nem vétetik, ott a tanításnak is óhajtott sikere nem lehet. Ha mindazonáltal hitélénkséggel találkozunk a derék csángóknál — az igazat megvallva — az a nép szívósságának, valamint a néha-néha közte megforduló magyarajkú lelkészek buzgólkodása mellett őseitől örökölt — hagyományszerű — vallásosságának tulajdonítható.

     Kelet, 1871. november 19. Kovács Ferencz.

    Sorsunknak sorsával, már régen számoltak…

   „A bukovinai népcsoportokkal, azok kultúrájának kutatásával újabban mind szívesebben foglalkoztak. Elsőrangú feladat lenne a külön utakon és nyomokon haladó kutatások eredményeinek összevetése. Szükségesnek látszik, hogy magyar és tudományos szempontból a többi népcsoportok odatelepülését is figyelem be vegyük; különösen akkor, ha ezek a népcsoportok közvetlenül Magyarországból települtek át.” (Néprajzi Múzeum Értesítője, 1938. 1. szám, 110-111. old). Igen, kell foglakozni másokkal is, az egykor körülöttünk élőkkel, újabb kutatásokkal és reális történelmünkkel, mert ha betűről-betűre vesszük a most ismert történelmünket, az újabb adatokkal ezeknek legalább fele megcáfolható, vagy a tettekre vagy a méretekre vonatkozólag.

   Akik már régebbtől követik az oldalt azok rájöhettek, hogy nem vagyok Hadik párti, ami a bukovinai történelemben való szereplését illeti. Minden tiszteletem neki a hadtéren elért eredményekért, és ennyi. Most legtöbb helyen őt tartják az első, bukovinai, magyar telepek létesítésének szerzőjének, de abban semmi szerepe nem volt. Nehezen fogadható el, hogy a Haditanács elnökének ilyen szereplése semmiképp nem került feljegyzésre vagy jelentésre. Semmi se hozza őt függésbe az első telepekkel: nem is hívogatott, nem is gyűjtögetett, egyszerűen ott se volt.

   A második telepítésben, amely II. József császár 1783-ban kiadott indítványára kezdődött el, annyi szerepe volt, hogy hozzá érkezett - Bécsbe - minden jelentés Enzenbergtől, melyeket ő továbbított a császárnak. Ezek a tények, a dokumentumok által kimutatott valóságok (forrás: Hadtörténelmi Levéltár Bécsi Kirendeltsége – Ungarische Kriegsarchivdelegation). Az is mese, hogy két falut neveztek el róla Bukovinában. Hadikfalva elnevezését tulajdonképpen ő eszközölte ki (Forrai Ibolya), de Enzenberg is akart kedveskedni neki. Andrásfalva elnevezését a mi ragyogó történészeink tulajdonítják neki, de senki se tudja bizonyítani, a névhasonlóságon kívül ezt, sőt azt se, hogy miként lehette a hadvezér a császár felett az osztrák protokollban, akiről csak egy falut neveztek el? Örömmel venném, ha valaki bizonyítékkal szolgálna.

   Azt már kevesen tudják, hogy röviden az 1764-es események után, úgy Hadik, mint Carrato alezredes kereszteltek Ludovicus Plej kapitánynak egy-egy gyermeket, így a kormányzó és madéfalvi vérengző keresztkomaságba keveredtek. Mindez kiderül a csíkszentimrei anyakönyvekből, ha valakinek kedve volna utána nézni, 1765 október és 1767 augusztus a keresztelési évek. Nemigen bánkódhattak a halottak és kivándoroltak miatt.

   Zöld Péter plébánosról mindenki hallott, és valószínűleg azt is tudják, hogy megszökött a gyulafehérvári fogságból. Mint a szökevényekkel szokás, körözőlevelet adta ki a kézrekerítésére, ahol le vannak írva szökésének körülményei, kinézése, stb. És ki írta alá a körözőlevelet? Hát Hadik András (Andr. Comes Hadik). Ez a csíkszeredai levéltárban található (F27/XIX-33 mappa). Egyszóval, a hős Hadik köröztette a madéfalvi, ellenálló, székely papot. Ez a történelmünk a korabeli dokumentumokra alapozva. Azonban mi tudunk mást is létrehozni, ami kedvezőbb és hazafias, bár széles körben kerüli meg a valóságot, mint a 18-századi erdélyi kivándorlás, és okai.
„Áldásod legyen népeden!” III. Zs.

Gergé, a tiszteletbeli székely.

                                                                           Intro
   Az osztrákoknak nem volt olyan könnyű dolguk, Bukovina elfoglalását követően. A magyar szerzők szempontjából a dolog egyszerű, afféle veni-vidi-vici, azonban az osztrákokra nehéz, és komplex feladatok vártak. Tudtak ők ezekről, hiszen Mieg őrnagy már 1772-től térképezte a vidéket, azonban a valóság mégis meglepte őket. Elsősorban el kellett dönteni, hogy polgári vagy katonai kormányzást vezessenek be? Ipar, kereskedelem nem létezett, hidak és utak sem ezek lebonyolítására. Lakosság se volt, hisz elmenekült az orosz–török háború elől. Aki maradt, az alig termelt magának a megélhetésre. Mesteremberek se léteztek. A földek az egyház tulajdonában voltak. Ezekről Enzenberg, rövidesen igazolást kért a tulajdonosoktól. Kőház csak Csernovicban volt néhány, máshol inkább kalibák. Óvatosan kellett kezelni a dolgokat, intézkedéseket, mert nem volt szükség az új vidék lakóinak, földesurainak, egyházának az ellenkezésére.
   A népesség bevonására különböző adó- és katonai kedvezményeket vezettek be, és erre elkezdődött a bevándorlás. Ezt három nagyobb részre lehet osztani: az államilag behoztak és támogattak, a magántelepítések az egyházak és földesurak által, és a magánúton érkezettek. Azonban ezt is finoman kellett kezelni, mivel az érkezettek különböző nyelveket beszéltek és különböző valláson voltak: keleti és nyugati vallású örmények, ó- és újhitű lipovánok s rutének, ugyanígy románok is, evangélikusok, katolikusok reformátusok, stb.
   Az első magyar telepítések magánúton jöttek létre, ezért nem létezik semmi jelentés róluk Bécsben a Hadilevéltárban. Istensegíts a szolkai kolostornak és Wolansky lengyel földesúr kezdeményezésre született, hisz a kolostor adott nekik bérbe földet 150 forintért évente és Fogadjisten az ilisesti-i kolostor földjére. A különböző etnikumok be- és kitelepedése a következőkben kerül feltevésre. A honlapon található, erre vonatkozó anyag is értékes.
(https://laszlogergelypal.com/index.php/bukowina/371-bukovina-megjelenese-es-viragzasa-maria-terezia-kora-1772-1775-daniel-werenka)
   Nézzük a németeket, szászokat. Jóformán semmit se tudunk erről, az osztrák bevonulást megelőzően. De voltak ott, évszázadokkal előtte. Megemlíteném, hogy Istensegíts első települési helyén is szászok laktak, mint Sántha Alajos megemlíti, 1809-ben még megvolt az egykori a templomuk tornya. Komoly település lehetett, mert nem volt olcsó dolog templomot emelni.

Dr. Raimund Friedrich Kaindl: Telepítésügy Bukovinában…
(részletek)
A németek Moldvában és Bukovinában 1774 előtt
1. A Moldvai Fejedelemség megalapításáig. — 2. A moldvai uralom időszakában, a 14. és 17. század között. — 3. Települések a 18. században (Philippen = Prelipcze, Gartenberg = Sadagura).

   A németek Moldvában és Bukovinában 1774 előtt, a Moldvai Fejedelemség megalapításáig.
   1. Mivel Bukovina messze keleten fekszik, félúton a szláv és a román népek között, a közösségben hajlamosak vagyunk ezt a régiót teljes egészében szláv-románnak tekinteni; alig terjedt el hír, hogy pezsgő német élet is uralkodik ott: a városok szinte teljes egészében németek, a piacok nagyrészt németek; sok faluban német földművesek, máshol német bányászok, üvegművesek és favágók élnek; a német nyelvet minden művelt ember nagy örömmel műveli, és még a nem német vidéki lakosság körében is találni olyan férfiakat, akik szívesen megosztják német tudásukat; a németet túlnyomórészt hivatalos pozíciókban is használják, mivel szinte minden felsőoktatási intézményben ez az oktatás nyelve. Ez a németség természetesen csak az osztrák időszakban (1774 óta) valósult meg; de még a moldvai uralom idején (1342-1774) is sokkal nagyobb számban éltek németek ebben az országban, mint azt hajlamosak lennénk feltételezni; hasonlóképpen germán népek már a korábbi évszázadokban is bejárták ezeket a régiókat. A germán település ezen különböző fázisai általában a Keleti-Kárpátokban és különösen Bukovinában azonban nincsenek összefüggésben egymással!
  Az első germán népek ezeken a régiókon valószínűleg a bastarnok voltak, akik Kr. e. 200 körül jelentek meg itt, de germán eredetük nem teljesen biztos. A Kr. u. harmadik és negyedik században a gótok alapították meg székhelyüket, a következő évszázadokban pedig a gepidák, Erdélyből kiindulva, gyakorolhattak némi befolyást ezekre a régiókra, mielőtt a 6. században eltörölték őket. A Gótikus Birodalom hunok általi pusztulása óta azonban a Kárpátalján kívüli régió elsősorban a szláv és mongol népek játszóterévé vált, akikhez a 12. századtól kezdve csatlakoztak az oláhok, a mai románok ősei. Ezekben a hatalmas mészárlásokban az egykori germán lakosok minden nyoma eltűnt. Az egyes helytörténészek azon állításai, hogy Szucsáva (Soc-awa) már egy „régi gót város”, és hogy a gótok hegyi erődöt építettek a Cecina folyón Czernowitz közelében, teljesen bizonyítatlanok. Az egyes hely- és folyónevek germán eredetű eredete szintén bizonytalan.
  Ugyanilyen helytelenek azok az állítások, amelyek szerint a 13. században a Német Rend és a Szent János Lovagrend befolyást gyakorolt Moldvában és Bukovinában. Az előbbiek befolyási övezete valójában 1211 és 1225 között csak Erdély délkeleti részére és a Dunától délre fekvő területre, Kelet-Havasalföldre terjedt ki; az Irgalmas Lovagrend valóban átvette az uralmat 1247-ben az Dunától nyugatra fekvő Szörénység régióban, a Bánságban és az azon túli kun régióban, amelyhez Moldva is hozzátartozik, de 1260 előtt lemondott róla; teljesen alaptalan az az állítás, hogy hatalmuk egészen Bukovináig terjedt, és hogy várakat építettek Szucsáván és a Cecina mentén. Ezek a régiók inkább a mongolok igája alatt sóhajtoztak a 13. század közepe óta. Csak száz évvel később adódtak olyan körülmények, amelyek a német elemek Prut és Szereth menti régiókba való újabb előrenyomulásához vezettek.
                                                     *****
   Bukovinai németek, szászok a moldvai uralom időszakában, a 14. és 17. század között.
   1342-ben Nagy Lajos magyar király legyőzte az ottani tatárokat, és az országot Magyarország foglalta el. Ennek eredményeként különösen az oláhok, de szászok és magyarok is vándoroltak oda, a szomszédos magyar területekről.
   Bár Moldva, amelynek fő területe akkoriban Bukovina volt, már 1348-ban egy felkelés során elszakadt Magyarországtól, és önálló fejedelemséget alakított ki, az erdélyi és magyar beáramlás folytatódott. Így számos szász település jött létre Moldvában, különösen a városokban. A moldvai Neamţ város már nevével is jelzi német eredetét (neamt = német). A ferences Bernhard Quirini által 1599-ben itt összeírt 64 katolikus család között, a többi városhoz hasonlóan, minden bizonnyal sok szász élt a magyarok mellett. Az egyetlen itt élő pap egy 70 év feletti nős szász (de' natione Sassone) volt. Hasonlóképpen, Tatrosban 68 római katolikus szász és magyar család élt akkoriban. Továbbá sok szász élt Kotnarban, Moldva egyik legfontosabb városában. Ezért a reformbarát János Despota fejedelem (1561–1563) nemcsak templomokat és iskolát, hanem egy könyvtárat is alapított itt. A moldvai krónikás, Nikolaus Kostin, a 18. század eleji író, akinek a fenti információt köszönhetjük, kifejezetten megjegyzi az egyik templomról, hogy „az a mai napig létezik a szászoknál!” Ugyanez a krónikás máshol azt is tanúsítja, hogy nem sokkal előtte szászok Moldva más részein is éltek.
   Bartolomeus Brutti, akkori moldvai „nagykamerás” egy levelében (1587. szeptember 5.) arról számolt be az akkori lengyelországi apostoli nunciusnak, hogy Kotnart szászok és magyarok lakják, és három nagyon szép régi katolikus temploma van; kérte, hogy küldjenek ki néhány papot a Jézus Társaságától a katolikus vallás előmozdítására.
   Egy másik, 1588. január 14-én kelt levelében kijelenti: „Ebben a városban csupa magyar és német él.” A moldvai katolikusok számát 15.000-re teszi; később (1591. január 18-án) körülbelül 20.000-ről beszél. 1599-ben 3500 tűzhelyet számláltak Kotnarban: családok száma 198, azaz 1080 lélek volt. Ezen szászok és magyarok gyermekeit az Erdélyből származó és Luther tanításait követő laikus Peter Elmon tanította. Quirini püspök elégette ennek négy könyvét, mint »eretneket«, és arra késztette, hogy visszatérjen a római katolikus egyházhoz. Román városában akkoriban 25 latin-magyar és szász család élt. Nikolaus Kostin szerint Baja (Moldvabánya), amely már Bukovina határán helyezkedett el, állítólag az ott élő szász fazekasokról kapta a nevét."
   Hogy ezt a helyet a 15. század elején számos katolikus lakta, akik között bizonyára sok szász is volt, abból a tényből is kitűnik, hogy Jó Sándor (1401-1433) római katolikus templomot épített itt. 1455-ben említés történik egy Baja közelében található "Sassicora" (ma Saski-Sasca Mare) nevű településről, amelyet Sándor vajda 1453. január 26-án kelt oklevéllel a moldovicai kolostornak adományozott. 1453. január 26-án a bajai városi képviselők (Scholtus és Pregari) beleegyezésével elrendelte, hogy a város évente 12 véka árpát és 4 véka búzát termeljen a malmából a probotai kolostornak. Megjegyezték, hogy ha a szászok (Sasowe) nem teljesítik a megállapodásukat, alkalmanként 60 ezüst rubelt kell fizetniük a területi fejedelemnek. Abból a tényből, hogy a kötelezett felet hol a város képviselőjeként, hol a szászként említik, azonnal kiderül, hogy Bajának túlnyomórészt szász városnak kellett lennie. Egyébként ugyanez az okirat említ egy szaszkát és egy nagy nemec (azaz német) patakot is. A 16. század végén, információk szerint, Baján a fent említett quiriniek közül, körülbelül 3000 háztartás között mindössze 60 latin családot vagy 316 magyar és szász lelket találtak. Ebből az időből származik egy német felirat, amelyet az elhagyatott templomban találtak, és amelyet a parasztok ma is "szász"-ként emlegetnek:
   „Ezért halt meg, támadt fel és kelt életre Krisztus, hogy a mi halott és élő Urunk lehessen”. GREGOR KIRCHNER. Kr. u. 1572."
   Sajnos ezt, akárcsak a templomban és annak közelében korábban elhelyezett számos más német feliratú emlékművet és sírkövet, 1884 nyarán eltávolították, és a templomnak csak a régi, omladozó kőfalai maradtak meg. Egyébként Baján két katolikus templom is volt; az egyik azonban már 1599-ben romokban hevert.
   Bukovina legrégebbi városainak, Szerethnek és Szucsávának német lakóiról érdekes információkat kapunk egy 1402-ből származó latin nyelvű feljegyzésből, amely a Szereth-i Szent János templomban található csodatevő kehelyről szól. A fent említett templom egy katolikus püspök székhelye volt, akinek egyházmegyéjéhez mindenekelőtt a német telepesek tartoztak. Így egy Laurenz Sprynger nevű személyt Szereth egyik nagyon aljas lakójaként említenek, egy Dorothea Erechlerin pedig Szucsáváról Szereth-be jön, hogy a kehelyen keresztül gyógyulást találjon vakságára. Már alakulnak Szereth „esküdtszékei” (consules jurati) is, és így a német városi formát már itt is bevezették. A moldvai városok általában az erdélyi német városok mintájára kapták szervezetüket. Rendkívül érdekes információkat tudunk meg erről egy 1473. június 15-én kelt, Szucsávából származó okmányból.
   Ez egy német nyelven írt dokumentum, amelyet a szucsávai német városi tanács készített, és nemcsak betekintést nyújt a szerkezetébe és összetételébe, hanem a város nagyszámú német lakosságának kereskedelmét is illusztrálja…
  …De nemcsak a moldvai városok épültek német alapokra. A németek már a 14. században is aktívan terjesztették a katolikus hitet Moldvában. A két misszionárius nemzetisége, akik állítólag 1349-ben Szerethbe érkeztek és ott szenvedtek vértanúhalált, ismeretlen; de nevük egyértelműen arra utal, hogy a húsz évvel később ugyanebben a városban dolgozó Paul von Schwidnitz és Nicolaus Mehlsack misszionáriusok németek voltak. A szász nemzet tagjai már szoros kapcsolatokat ápoltak a moldvai fejedelmekkel. Már az első vajdának, Dragosnak is egy szász nő volt a (második?) felesége, akit a legenda szerint a ma már elhagyatott bajai német templomban temettek el. Utána Dragos fiát és utódját, Gyulát a moldvai krónikások Sasnak becézik. Itt található Saska városa (Sasca Noua), az első moldvai fejedelmek rezidenciája, vagy erről a vajdáról, vagy az ott egykor élő szászokról kapta a nevét. Még a 16. században is egy szász becenéven ismert fejedelem uralkodott Moldvában. Ez a herceg II. Jankul vagy Johann (1579-1582) volt, aki Rares Péter vajda vér szerinti fia volt. Sashoz hasonlóan ő is édesanyjáról, egy kronstadti szász asszonyról, Weiss Jörg feleségéről kapta a becenevét.
   A németeket Moldvában is nagyra becsülték zsoldosként. Amikor Heraklidész despotát (1561-1563) a lázadó alattvalók zaklatták Szucsáván, minden csapata fokozatosan elhagyta, csak a német zsoldosok maradtak hűek. Ekkor a megkeseredett moldvaiak lemészárolták a németeket Szucsáván, és ez a sors érte a fejedelmi vár német helyőrségét is, miután azt kénytelen volt megadni magát. Az áldozatok között említik Joachim Klugert (Prudentiust), aki korábban Neamt várnagya volt, és hűségesen kiállt fejedelme mellett. Hasonlóképpen, a 17. században a német zsoldosokat nagyra becsülték, különösen Vasile Lupul vajda (1634-1654) részéről. Kétségtelen, hogy német kereskedők és kézművesek is aktívak voltak Moldvában. Már 1407-ben különbséget tettek a német és az örmény szekerek között; az előbbiek díja Czernowitzban 4 groschen volt, míg az örményért 6-ot fizettek. A fent idézett 1473-as dokumentum a németek élénk kereskedelmi tevékenységéről tanúskodnak. A német munkásokat és művészeket, a helyi munkaerő hiánya miatt, felbecsülték. Amikor IV. Sándor Lapusneanu herceg (1552-1561) egy csodálatos nyakkeresztet szeretett volna, azt a nagyszebeni ötvösökkel készíttette el.
   De kétségtelen az is, hogy német kézművesek és mesterek maguk is aktívak voltak Moldvában és Bukovinában. Különösen érdekes az a tény, amelyet az utóbbi években fedeztek fel, hogy Bukovina néhány fontosabb épületén 16. századi német mesterek kőfaragó nyomait találták. Ezek az épületek közé tartoznak különösen a szucsávai Szent György és Szent Demeter templomok, az előbbit 1514 és 1522 között, az utóbbit 1531 körül építették, valamint a dragomirnai kolostortemplom, amely 1602-ben épült.
   A 16. század óta, és különösen a 17. században, a német befolyás Moldvában hanyatlóban van, és végül teljesen eltűnt. Ahol a németeket nem erőszakkal nyomták el, mint Szucsáván, végül legalább részben romanizálták (Jassy). Például a bajai elhagyatott temetőben egy sírkőtöredéket találtak a következő felirattal: "Itt nyugszik Anna Göbel” cirill és román betűkkel.
Települések a 18. században (Philippen = Prelipcze, Gartenberg = Sadagora). _
   Míg a németség a 17. század óta fogyatkozott Dél-Bukovinában, úgy tűnt, hogy a moldvai uralom vége felé, az ország északi részén szilárdan megvetette a lábát. August Poniatowski gróf, az utolsó lengyel király apja, 1750-ben német kézműveseket hozatott Breslau környékéről Zaleszcezykibe, egy moldvai határon fekvő lengyel városba, hogy posztógyárat építsenek. Amikor a gyarmatosítók protestáns templomot akartak építeni, Kamieniec püspöke, akinek Zaleszezyki alárendeltje volt, megtiltotta ezt. A német kézművesek távozásának megakadályozása érdekében a püspök a lengyel kormányhoz fordult. Poniatowski 1759-ben az akkor uralkodó moldvai fejedelemhez, John Kalimakihoz (1758-1761) fordult azzal a kéréssel, hogy létesítsen egy német kolóniát a Dnyeszter partján, Zaleszezykivel szemben, a mai Bukovinában, és lásson el ott templomot, valamint lelkészt és tanítót. A kérést készségesen meghallgatták; a Porta jóváhagyásával 1760-ban szabadságlevelet is kiadtak a protestánsoknak. Ezt követően Philippen vagy Philipcze falut, a mai Prelipczét, bérbe vették a moldvai Manoli földbirtokostól, és ott alapították meg a települést.
   De nem minden újonnan érkező volt gazdag és rátermett ember; még Scheidemantel lelkész sem tartozott a legjobbak közé: ennek következtében hamarosan nyugtalanság tört ki. Ezenkívül Gregor Alexander Ghika herceg (1764-1767) szerette volna a posztógyárat Jassyba költöztetni, és valóban sikerült is számos posztókészítőt, valószínűleg Zaleszczykiből, Neu-Filipowába vagy Kiperestie-be (Jassystól délkeletre) vonzania. Ő és utódja, Gregor Kalimaki (1767-1769) széleskörű juttatásokat biztosítottak nekik, ahogyan az előző fejedelmek is tették a szentélyek létrehozásakor. Azonban egy újabb orosz háború zűrzavara, amely nem sokkal később kitört, megakadályozta az új település fejlődését, és a már teljesen leromlott régebbi települések szétszóródásához is vezetett. 1775-ben az imaházat és így a lelkészi székhelyet is Zaleszezykibe költöztették, amit Galícia 1772-es Ausztriához csatolása tett lehetővé. 1782-ben csak négy telepes birtokot számoltak össze. A következő évben három német atya telepedett le a szomszédos Luka és Kriszczatek kolostorok birtokain, amelyeket állami igazgatás alá helyeztek. Három év felmentést kaptak minden szolgaságtól, de feltételként szabták meg, hogy 1787-ben csatlakozzanak az adóköteles nemzeti alattvalókhoz. Úgy tűnik azonban, hogy egyikük nem sokkal később meghalt.
   1784-ben a Prelipczéről érdeklődő német telepesek közül Ull és egy másik, Ferenc nevű telepes, valamint a Zaleszezykiből származó Braun birtokolt földeket Kriszczatekben. 1790-ben eladták a Prelipczén található, a parasztok által már romba döntött épületeket, és ezzel a település utolsó nyoma is eltűnt.
   Ugyanaz az orosz-török háború (1769-1774), amely akadályozta a fent említett német települések fejlődését, más település létrejöttéhez vezetett, szintén Észak-Bukovinában. Annak érdekében, hogy a Moldvát megszálló orosz hadsereget a lehető leggyorsabban zsoldhoz juttassák, elrendelték és pénzverde létrehozását Moldvában, ahol réz- és bronzpénzt lehetne verni a háború céljaira és szükségleteire. Peter Freiherr von Gartenberg kapott parancsot a terv végrehajtására.
   Miután konzultált a csernovici sztároszttal, 1770-ben) a pénzverdét a Prut folyón túl, egy vad, elhagyatott erdőben alapították Rohosna falu közelében, részben Zuczka területén.
   Gartenberg jóváhagyásával a pénzverde dolgozói mellett, akik mind németek voltak, számos más német kereskedő és kézműves telepedett le, és létrejött egy német település, amelyet alapítójáról Gartenbergnek (szlávul: Sadagora) neveztek el.
   1775-ben Splényi tartományi kormányzó kezdeményezésére megkapta a kereskedelmi szabadságot, jóváhagyták a városi alkotmányt, és hat év mentességet minden teher alól. Az akkor Gartenbergben tartalékos alezredes, von Zedlitz báró, még azt is fontolgatta, hogy Gartenberget birodalmi szabad várossá nyilvánítja (1775 júliusában). A városhatár kialakításához meg akarták vásárolni a szomszédos Rohosna falvakat, amelyek több részvényeshez tartoztak, Zuczkát, amely a jassyi Barnowski-kolostorhoz tartozott, és végül Scheroutzot, amely a jassyi Szent Spiridon-kolostorhoz tartozott. A terv nagyszerű volt, de a dolgok másképp alakultak. Splényit 1778-ban elhelyezték, és helyére Enzenberg báró tábornagy érkezett, aki nem igazán lelkesedett az újratelepítésekért. A fiatal város balszerencséje azt is jelentette, hogy 1778 őszén Rohosna tulajdonosai erőszakosan érvényesítették jogaikat Gartenberghez, amelyet nagyrészt az ők földjükön építettek. Kártérítést követeltek, és 1779-ben számos földesúri jogot szereztek a város felett. Ez véget vetett Gartenberg virágzó jólétének. Amikor négy évvel később (1783) Zuczka falut megvásárolták az államkincstártól, ez a megszerzés már nem kedvezett Gartenbergnek, mivel a bővítés tervét elvetették. Mindössze néhány hónappal később, 1783. október 31-én a Gartenberget a csernovitzi járási bíróság, előzetes figyelmeztetés nélkül, feloszlatta, és a várost, mint erre a célra alkalmatlant, törölték a bukovinai városok listájáról.
   Így a két német település, amelyekkel az osztrákok Bukovina megszállásakor találkoztak az országban, jelentéktelen maradt. Csak annyit kell megemlíteni, hogy nyilvánvalóan e települések miatt jelent meg Moldva ezen része 1773-ban „a német Cinut (Tinut - azaz járás)” néven! József császár 1773. június 19-én kelt fontos levelében, amelyet Mária Terézia császárnőnek írt, és amelyben az első javaslatot tette Bukovina Ausztria általi megszerzésére, azt írja, hogy Moldva megszerzendő része „többé nem a német járás”.

Az alapozási munkálatokról
A földmunka, az alap, a pillérek és a konyhafalak együttesen 1,51 öl, darabonként 45 kr...
A falépítéshez 2 öl tégla szükséges, 5 ft.
A kötőanyag ehhez 56 rakomány, 4 kr.
A kőművesek és a munkások munkaköltsége 10 Ft.

A téglázás
A kémény, a kandalló és a kályha alapja téglából történő megépítéséhez 2500 tégla szükséges, szállítással együtt 20 Ft.
Kötőanyag 36 adag, 2 Ft, 24 kr.
A kőművesek és a munkások bére: 8 Ft 24 kr.
Falainak vakolása vagy stukkolása 96 ölet tesz ki quadroban; ezek mindegyike 15 krba kerül.
A padlók döngölése 27 öl hosszan, melynek egyenkénti költsége 9 kr.
Csempék, szállítással együtt 1 Ft.

Berendezés
1 cserépkályha szállítással és beszereléssel együtt, 9 Ft
6 üvegezendő ablak, 3 Ft
1 tetőablak a konyhában, 1 Ft
2 ajtózár reteszekkel és zsanírral együtt, 6 Ft

                                                                                  ***********

Örmények, lengyelek, zsidók és cigányok bevándorlása és letelepedése.   

     A bukovinai örmények
1. Az örmények. A tervezett örmény kereskedelmi kolónia Szucsáván. — 2. A lengyelek. — 3. A zsidók. — 4. A cigányok.
1. Az örmények a kezdeti, moldvai időszakban telepedtek le, elsősorban kereskedőként, és a 17. század vége felé Galíciába bevándorolt és a katolikus egyházhoz csatlakozó örményekkel ellentétben, hűek maradtak a keleti egyházhoz.
1775-ben mindössze 58 család volt, de ez a szám hamarosan megnőtt az újonnan érkezőkkel; még egy örmény kereskedelmi kolónia létrehozását is tervezték Szucsáván. Az erre vonatkozó javaslat – ahogy azt egy 1780. április 4-i jegyzőkönyv is közli – a Lembergben élő Nikorovics örmény kereskedőtől érkezett, aki becsületessége, közbizalomja és hazafias jóakarata miatt mindehol tiszteletet nyert; Javaslatában azonban, bár jó szándékú volt, hibát követett el azzal, hogy túl korán szólt róla, és – ahogy az Udvar és az Államkancellária is megtudta – ezzel felhívta a török minisztérium figyelmét az ügyre. Mivel az ügy most moldvai örmények toborzásáról szólt, úgy döntöttek, hogy „jelenleg nem szabad írásbeli tárgyalásokat folytatni az örményekkel, hanem – ahogyan az Udvar és az Államkancellária is megfelelőnek tartja – csak azok kaphatnak ilyen megfelelő szállást, akik önként érkeznek, letelepedést kérnek, és kellően alkalmasnak találtatnak erre, olyan szállást, amely valószínűleg nem okoz felháborodást külföldön, és nem zavarja az itteni más kereskedelmi intézményeket.” E tárgyalások során Szucsáva fekvését nagyon alkalmasnak nyilvánították egy kereskedőváros számára; hangsúlyozták azt is, hogy ez nem okozna különösebb kárt a galíciai Brody kiváltságos kereskedővárosnak.
   Különösen érdekesek a következők: milyen feltételeket hajlandóak voltak megadni ezeknek a telepeseknek. A jegyzőkönyv ezt így fejezi ki: „Amit az örmény gyarmatnak a benyújtott javaslatai alapján megadhatnának, vagy amire kivétel vonatkozik, az a következőkből állhatna.”
a) A szétszórt örményeknek a katolikusokhoz hasonlóan szabad vallásgyakorlást kell biztosítani, amelyben semmilyen módon nem szabad akadályozni őket.
b) Amint Szuezavában felépülnek a laktanyák, mentesíteni kell őket a katonai szállás alól, amelynek építési költségeit a városnak 8 éven belül meg kell térítenie a kincstárnak.
c) A kereskedők és polgárok fiait nem szabad sem katonának besorozni, sem erőszakkal elvinni; azonban azoknak, akik önként áttérnek a hadseregbe, el kell fogadniuk a hadsereg előírásait.
d) Annak érdekében, hogy a határokat ne zárják le idő előtt, a pestis és marhabetegség hamis híre miatt, a tartományi közigazgatás haladéktalanul kivizsgálja az ilyen eseteket, és kiadja a szükséges utasításokat a bevándrolóknak.
e) Szuczava városa nem mentesülhet a bevezetett vámok alól, de a vámtarifa előírásain túl semmi sem vethető ki rájuk.
f) Ha a szuczávai örmény kolónia növekszik, a bírót kizárólag örményekből kell kinevezni. A bíró alkothatja az elsőfokú bíróságot a bírósági ügyekben, a tartományi számvevő a másodfokút, a Czernowitz-i főszámvevő pedig a harmadfokút. Az itteni vitákat, akárcsak Lembergben, a bíróságok rendezhetik. g) A kolónia jogosult árukat vásárolni vagy ilyen árukat eladni. A tartományi közigazgatás segíteni fogja őket ebben, kivéve, ha ez ütközik a jövőbeli tartományalkotmánnyal; azonban a kincstár erre a célra nem nyújthat pénzügyi előleget.
k) Ami az ott élő moldávokat illeti, őket zavartalan békében kell hagyni. Az örmények azonban szabadon vásárolhatnak tőlük házakat, ha beleegyeznek. Az örményeknek új házak építésére ingyenesen kell földet biztosítani, és Szucsáván a régi épületeket, pincéket és boltozatokat ingyenesen kell nekik átadni. Azok az örmények, akik házakat és földet vásárolnak, nem mentesülhetnek a rájuk vonatkozó hozzájárulás alól, de a megadott mentességi évek miatt mentesülnek a kereskedelmük után megállapított hozzájárulás megfizetése alól.
l) Szucsáva városában az öt meglévő állatvásár mellett további két éves vásárt kell tartani, nevezetesen újévkor és Szent Péter és Pál apostolok ünnepén, oly módon, hogy minden nemzet és zsidó részt vehessen. Brody példáját követve a két új szucsávai éves vásár is mentesülhet minden vám alól, mivel a külföldi kereskedők némi mentességétől eltekintve semmi előnyös nem várható ezektől a vásároktól. E vásárok bejelentésére a császári és királyi területeken a megfelelő időben sor kerülhet; azonban maguknak az örményeknek kell törődniük azzal, hogyan találhatnak lehetőséget arra, hogy e vásárok létezését mindenkivel megismertessék.
m) Ha a moldvai fél túllépi az előírt vámokat, bejelentést lehet tenni a tartományi hivatalban.
n) Sör és pálinka előállítására szolgáló sörfőzdék építése megengedett, bár a régi moldvai lakosokat nem lehet kizárni ebből.
o) Mivel Bukovinában nincs dohánylízing, török dohányt is lehet behozni díj ellenében, amiért cserébe kősót fognak beszerezni Erdélyből.
p) Szucsáván katolikus templomot építenek a katonák számára, amelyet a katolikus örményeknek kellő időben átadhatnak; így lehetőségük lesz iskoláikat e templom közelében alapítani.
g) Ha a pátriárka látogatója kiközösítetteket, kiközösítéseket rendel el a szétszakadt örményekkel szemben vagy alamizsnát ad, erről haladéktalanul értesíteni kell a tartományi közigazgatást.
   Ha Szucsáva betelt, és az örmény családok egy másik városban kívánnak letelepedni, a lehető legnagyobb mértékben támogatni kell őket. Ha 100 családra nőnek, a tartományi közigazgatás jóváhagyásával saját bírót választhatnak, és templomot építhetnek. Ha a családok száma kisebb, akkor saját elöljárót választhatnak. Mivel az új kolónia használhatja az összes kocsmát, sörfőzdét, szeszfőzdét, húsboltot és piacot, ez nemcsak a bíró fizetését teszi lehetővé, hanem némi pénz marad iskolák építésére is, amelyre a beszedett bírságokat is lehet fordítani.
   A következő rendelkezések is az állam indoklására utalnak: „Ez alkalommal, amikor Nikorovics kereskedő a fentiek szerint megtudhatná, hogyan kell az örményeket itt letelepíteni, azt is fel kell hívni a figyelmére, hogy az örményeknek, akiket terve végrehajtásának eszközeiként fog felhasználni, csak szóban és kizárólag saját maga számára, a hatóságok, még kevésbé a Legfelsőbb Bíróság beavatkozása nélkül kell elmagyaráznia a nekik biztosított kiváltságokat és szabadságokat. Hasonlóképpen, amint azt különösen a Bíróság és az Államkancellária világossá tette, sem Nikorovics, sem a gyarmat bármely más képviselője nem engedheti meg magának, hogy török földre lépjen, ha elutasítja a javasolt rendezést, mert ezzel kellemetlenségeket vagy akár büntetést is elszenvedhet a törökök részéről.”
   Nem tudunk e tervek megvalósításáról, sőt további kísérletekről sem; az örmények beáramlása nem történt meg. Enzenberg 1779-es jelentése szerint Bukovinában "akár 200 örmény birtokos" is volt; 1781-ben azonban csak 129, a Szuczavai kerületben élő családot említ. Enzenberg helyesen hangsúlyozza, hogy különálló szektát alkotnak; eutikhiánusok vagy monofiziták. Abban az időben az anatóliai érseket ismerték el egyházi vezetőjüknek. Enzenbergnek helyénvalónak tűnt a szekta katolikus egyházra való áttérítése, ezért küldte az örmény katolikus papot is Szuczava örményeihez. Az Udvari Haditanács ezzel szemben 1783 júniusának elején elrendelte, hogy „nagyon finoman” kell viselkedni, tekintettel nagyon hasznos helyi lakosokra”.
   II. József császár még élesebben szólalt fel az 1783. június 19-i levelében. Ebben – bizonyos értelemben a Türelmi Rendelet kiegészítéseként – a következőket rendelte el: „Az itteni örmény közösség, amelynek istentiszteletén magam is részt vettem, néhány kivételtől eltekintve egyenlő minden más katolikus örménnyel; ezért vallásukkal kapcsolatos minden további vizsgálatot le kell állítani, és zavartalanul kell hagyni őket kereskedelmükben és tevékenységükben, és erőfeszítéseket kell tenni annak érdekében, hogy több ilyen embert hozzanak át.” Később a császár kivételt tett a külföldi egyházi vezetőkkel való kapcsolat megszüntetésére vonatkozó, egyébként szigorúan betartott szabályozások alól, a bukovinai nagyortodox örmények tekintetében.
   1786-ban megengedte, hogy ezek a hittársak a konstantinápolyi örmény pátriárkának, és vele együtt az Ecsmiadzini katolikusnak, a mai Orosz Örményországában, legyenek alárendelve. Ez a kapcsolat ma is fennáll. Mindazonáltal az örmények száma nem nőtt: 1890-ben mindössze 546 görög örményt számláltak Bukovinában.
   Rajtuk kívül katolikus örmények is telepedtek le Bukovinában. Az osztrák uralom kezdetén számuk elenyészően kicsi volt. 1775-ben állítólag csak négy örmény-katolikus család élt Czernowitzban. Számuk csak fokozatosan nőtt, elsősorban a galíciai bevándorlás révén. 1817 elején mindössze 16 család, azaz 500 lélek lakott Czernowitzban, és egész Bukovinában akkoriban 146 család, azaz 666 ember élt. Azóta számuk csak kismértékben nőtt. 1899-ben Bukovina egész területén mindössze 747 örmény katolikust számláltak. Egyébként meg kell jegyezni, hogy csak a nagyortodox örmények őrizték meg nagyobb mértékben nemzetiségüket; a katolikusokat ma már teljes egészében a lengyelek közé sorolják.
                                                                                             ********

   2. A lengyelek.
   Lengyelország Moldvával való kapcsolatai egészen a fejedelemség megalapításának idejéig nyúlnak vissza. Bizonyos, hogy már a moldvai vajdák idején is sok lengyel érkezett Bukovinába (??), mivel egy ideig e föld északi része Lengyelországhoz tartozott, a Sobieski-korszakban pedig hosszú ideig a lengyelek megszállták. Amikor Ausztria Bukovina megszerzésére törekedett, egyes részeinek korábbi, a Lengyel Királysághoz való tartozása nem merült feledésbe. Így Mieg kapitány, akit 1773-ban Bukovinába küldtek, a parasztoktól megtudta, hogy a lengyel határt egykor a Bukovina-gerinc mentén húzták, amely a Dnyeszter melletti Chotintól Uzernowitzig húzódik. A zsidók megmutattak neki egy határkövet ezen a dombon, a Dobronoutz és Czernauka közötti úton. Végül néhány bojár még azt is tudni akarta, hogy nemcsak a csernovici, hanem a szuczawi járás is korábban Lengyelországhoz tartozott, és egyikük egy okmányt mutatott be állításának helyességét bizonyítandó, amely szerint Sobieski egy bizonyos Holubowskit bukovinai birtokokkal adományozott.
   Amikor Bukovina Ausztriához került, valószínűleg nem éltek lengyelek az országban. A török uralom utolsó évtizedeinek viharos körülményei biztosan elűzték őket. Azonban Splényi kíséretében megjelent néhány lengyel. Ha a csernovitzi római katolikus plébánia krónikájának az az állítása helyes, hogy a galíciai határőr, Thomas Edler von Woicikiewiez, aki Splényi tábornokkal Czernowitzba érkezett, volt az "első latin" ebben a városban, akkor őt tekinthetjük az egyik első lengyelnek is, aki letelepedett az ország fővárosában. Számuk később a későbbi tisztviselők, papok, kézművesek és katonák révén növekedett. Ezt a bevándorlást Bukovina 1786-os galíciai uniója ösztönözte, amely csak a 19. század közepén szűnt meg. Azóta sok lengyelt találunk, különösen a köztisztviselők között. Ez magyarázza azt is, hogy miért dominál még mindig a lengyel helyesírás Bukovina helyneveinek hivatalos írásmódjában.
   A római katolikus lelkészek többnyire lengyel származásúak voltak és vannak, még a német plébániákon is, anélkül, hogy mindig kellőképpen beszélnék híveik nyelvét. Ennek ellenére az országban letelepedett lengyelek száma csekély. Abban az időben, amikor Bukovina több mint hatvan évnyi Galíciával való unió után visszanyerte függetlenségét, mindössze körülbelül 4009 lengyel élt, ami az akkori teljes népesség valamivel több mint 1 százalékát tette ki. Azóta a bukovinai lengyelek abszolút száma meglehetősen állandó maradt a megadott szinten az 1870-es évekig, Bukovina lakosságának gyors növekedése ellenére. Ha 1880-ban több mint 18 000 lengyelt számláltak, és tíz évvel később több mint 24 000-et, ez a meglepő növekedés azzal magyarázható, hogy ezekben a népszámlálásokban nem a származás, hanem a beszélt nyelv volt a meghatározó, és hogy ez a nyelv Bukovinában messze túlmutat a tényleges lengyelek számán. Különösen az összes szlovákot a lengyelek közé sorolták, így most már tisztán „lengyel” falvak is megjelennek Bukovinában. A tényleges lengyelek nem alkotnak zárt közösségeket Bukovinában. Körülbelül egyharmaduk (7610 személy) Czernowitzban él.
                                                                                      *********

                            A zsidók.
   Míg az osztrák uralom első évtizedeiben a hatóságok többé-kevésbé igyekeztek a lakosság különböző más elemeit támogatni, a zsidók számának csökkentésére irányuló erőfeszítések a leghangsúlyosabban jelen voltak. „Míg korábban a népesség növelésére irányuló intézkedéseket fontolóra vettük, most az ellenkezőjével kell foglalkoznunk.” Ehhez járulnak a „földműves zsidók” letelepítésére irányuló sikertelen kísérletek.
   A zsidók száma, a megszállás idején, meglehetősen magas volt. Még mielőtt az oroszok megszállták volna az országot, körülbelül 200 izraelita család élt ott. Az orosz megszállás alatt (1769-1774) körülbelül 300 család telepedett le. 1775-ben Spleny 526-ra becsülte Bukovina izraelita családjainak számát, és már a következő évben 650 családot számláltak, míg az országban élő összes család száma körülbelül 17 000 volt. Ezért már 1776-ban megtiltották a földbirtokosoknak és a közösségeknek, hogy külföldi zsidókat fogadjanak be, és malmokat és pálinkafőzőket adjanak bérbe azoknak, akik 1769 után bevándoroltak; a velük már megkötött szerződések 1777 májusában elvesztették jogi hatályukat. Miután Enzenberg átvette az adminisztrációt, már 1778 áprilisában, majd 1779 júliusában is kérte a zsidók magatartására vonatkozó szabályozást, különösen a házassági engedélyek megadásával kapcsolatban. 1779 októberi feljegyzésében Enzenberg így fogalmazott: „Most már csak az az osztály maradt, amely valójában a legközvetlenebbül romboló, a tétlenségnek van kitéve, és amely bőségesen és nem különösebben aggodalmasan tartja fenn magát a foglalkoztatott keresztények zsákmányából, nevezetesen a zsidók; akikből jelenleg akár 800 család is él Bukovinában.” Mivel „ők” – folytatja Enzenberg – „jobban szaporodnak, mint a cigányok, könnyű megítélni, mennyire erős lehet a zsidó szellemi osztály.
   Ezek az emberek, akik itt Bukovinában mindenféle kereskedelemmel és iparral foglalkoznak, még Szuczava, Szereth és Czernowitz városaiban is, saját belátásuk szerint árulnak bort, sört, és akiknek sok falujuk és földbirtokuk van bérbe adva és ennek következtében, ami szörnyű, keresztények az alattvalóik, Sem kereskedelmi, sem földadót nem fizetnek, csak családonként évente 5 guldent. És mivel a zsidó egyetlen más országban sem élvez annyi szabadságot és kiváltságot, és ilyen keveset fizet, mindenki Bukovinában akar letelepedni, amit azonban én semmiképpen sem engedek meg, és rövid időn belül el fogom őket űzni. Úgy vélem, hogy minden zsidó családnak fejenként két dukát adót és türelmi adót kellene fizetnie, és a kereskedelmi adót 20 százalékban kellene megállapítani.
   Részletesebb információkat találunk a zsidókérdésről az 1780 áprilisában Bécsben Enzenberg jelenlétében lefolytatott tárgyalások jegyzőkönyvében. A 27. szakaszban ezt olvassuk: „Bukovinában akár 800 zsidó család is élhet, amelyekből az orosz megszállás előtt körülbelül 400 (?) volt. Hogyan lehetne csökkenteni a számukat, hiszen terhet jelentenek az országnak? Nincs kifogás az ellen, hogy mindazokat a zsidókat, akik az orosz megszállás óta belopóztak Bukovinába, kiutasítsák az országból, ahogyan azt az ebben a kérdésben kiadott legfelsőbb határozatok is előírják, és amelyek szerint az államigazgatás 1778-ban figyelmeztette az összes új zsidót, hogy ne építsenek házakat.
   A zsidók számának csökkentése és Bukovinából való fokozatos kiutasításuk érdekében Enzenberg tábornok nem talált más megfelelő eszközt, mint hogy a lehető legnagyobb mértékben megemelje az adókulcsot, amint azt a 8. szakasz dokumentálja, ahol a kormányzatnak ezt figyelembe kell vennie; hogy a zsidók ne találjanak lehetőséget arra, hogy a rájuk kivetett adóemelést más kerületi lakosoktól visszaszerezzék.” Ezen felül Enzenberg tábornok a következő javaslatokat teszi a zsidók számának csökkentésére:
a) Ha egy zsidó család nem fizeti meg az esedékes adókat, azt aranyban kell megbüntetni, egyharmad részben a bejelentőnek, egyharmad részben a katolikus-latin egyháznak és egyharmad rész behajtandónak jut.
b) A zsidóknak örökre meg kell tiltani, hogy árendába egész falvakat elfoglaljanak, hogy megakadályozzák a keresztények szolgávává válását.
c) A zsidóknak nem szabad kenyeret, mézeskalácsot és más pékárut vásárolniuk, mert ezek közönséges élelmiszerek, és csalárd módon bánnak velük.
d) A zsidóknak továbbra is meg kell tiltani, hogy keresztény nőket 20 dukátért szolgálatba állítsanak, és sohasen sem szabad 40 év alatti nőket alkalmazniuk házimunkájukhoz.
e) Mivel azonban meg kell keresniük a kenyerüket, árendában fogadókat bérelhetnek bor, sör, mézsör és pálinka árusítására, valamint hentesüzleteket is tarthatnak és állattenyésztést folytathatnak. Kereskedhetnek, amelyből a 8. szakasz szerint 15 dukát % adót kell fizetniük.
f) Az czernowitzi főkahal (bizottság), amelyhez a szuczvai, serethi, satagurai és wisznicei kahalok rendelődnek, egy zsidó bírót, egy rabbit és egy német zsidó jegyzőt tart fenn, a galíciai módon bevezetett módon, és a számlákat benyújtja a tartományi közigazgatásnak ellenőrzésre.
g) Minden szerződést, kötvényt, végrendeletet stb. érvénytelennek nyilvánítanak, ha azokat a törvényszék nem erősítette meg.
h) Koldus zsidókat sehol sem szabad megtűrni 3 dukát büntetése alatt, amelyet annak kell fizetnie, ahol a zsidót megtalálják. A külföldi kereskedő zsidóknak ezzel szemben árusító szelvényt kell kérniük a közigazgatástól, amely után mindenkinek napi 30 kr-t kell fizetnie. Árusító szelvény nélkül azonban mindenkinek naponta egy dukátot kellene fizetnie.
   Az 1769 óta az országba beszivárgott zsidók kiűzése érdekében a következő javaslatot teszik:
1. A regionális hivatal küldjön ki egy bizottságot, amely minden zsidó családot egymás után kivizsgál annak megállapítására, hogy már az oroszok előtt letelepedtek-e ott, vagy csak az ő idejükben érkeztek az országba. Ha a később érkezett család jó hírű, vagyonos és jelentős üzletet folytat, akkor engedélyezni kell számukra a maradást és a regionális hivataltól védőlevelet kell kapniuk, de meg iskell őket számolni és a kordonon keresztül kiutasítani. Az így maradó új zsidók száma azonban nem haladhatja meg a 12 családot.
2. A liszt és zöldség kiskereskedelmére tekintettel: „Csak a szükségesnek ítélt régi zsidók, számuk körülbelül 16 fő, maradhatnak a kerületben.”
3. Azok a zsidók, akik 1776 és 1777 között a tilalom megszegésével házakat vásároltak vagy építettek, vagy akik falusi birtokokból kezdeményeztek szerződéseket, és akik ennek következtében a törvény ellen cselekedtek, és akiknek megtartása nem különösebben érdekli az államot, nyilvánosan közzétett három hónapos határidőt kapnak vagyonuk elidegenítésére, majd eltávolítják őket.
4. Ha az eltörölendő zsidóknak falusi birtokaik vannak birtokokban, akkor ezeket a birtokokat nem jogosultak más zsidókra átruházni, amelyeket ugyanazon szerződéssel csak keresztényekre lehet átruházni, vagy a földesúrnak visszaadni.
5. Azonban azok a zsidók, akik árendában kocsmákkal és szeszházakkal vagy vámszedőkkel rendelkeznek, és több évre előre szerződéseket kötöttek, és akik a szokásos módon azonnal előre kifizették a teljes bérleti díjat, ezt a bérleti díjat a szerződés korlátozott időtartamára átruházhatják a megmaradt zsidókra, kivéve, ha más kerületi lakosok a távozó zsidóknak ugyanolyan kártalanítást biztosítanak.
6. Hogy a bukovinai zsidókat mindenki felismerhesse, és a beosonókat annál gyorsabban leleplezzék, mindenkinek kötelezővé kellene tenni egy kétujjnyi sárga szalag viselését a kalapja, sapkája vagy kucsma tetején. Ha azonban egy gazember ezt a szimbólumot nem használja, 12 hónapra nyilvánosan vasba kell zárni, vagy 10 dukát bírságot kell fizetnie.
Ezeket a javaslatokat kezdetben nem hajtották végre. A következő év (1781) május 18-án jelent meg József császár híres kézirata, amely a felvilágosodás korának eszméi által ihletve azt a célt tűzte ki maga elé, hogy a zsidókat az állam hasznos tagjaivá nevelje. Ennek eredményeként május 30-án udvari haditanácsi lemondólevelet adtak ki, amelyben a császári rendelettel összhangban elrendelték, hogy véleményt kell nyilvánítani arról, hogy „milyen mértékben érhető el ez a magasztos szándék itt az országban”. Ugyanakkor azt a parancsot is kiadták, hogy „minden idegen, haszontalan és az országra káros koldus zsidót el kell távolítani a járásból”. Ezen rendeletek eredményeként 1781 júliusában Czernowitzban Enzenberg kormányzó elnökletével bizottságot ült össze, amely a következő intézkedéseket fogadta el a bukovinai izraelitákkal kapcsolatban:
„Mivel az ország fekvése és termékeinek jellege miatt könnyen megkönnyíti a kereskedelmet, a zsidókat valóban tolerálni kell; azonban ha valódi hasznot akarnak hozni anélkül, hogy egyidejűleg káros befolyást gyakorolnának a lakosság többi részére, különösen a parasztlakosságra, akkor véget kell vetni az országban való vándorlásuknak, és a nagyobb városokban, például Czernowitzban, Serethben és Szuczavában kell koncentrálódniuk. Azoknak, akik a mezőgazdaságnak kívánnak szentelni magukat, meg kell engedni, hogy vidéken maradhassanak, és megműveletlen földet kapnak, azzal a feltétellel, hogy nem alkalmaznak keresztény munkásokat. Továbbá csak azok a zsidók maradhatnak a járásban, akik már 1769 előtt letelepedtek ott; mindenki más azonban, kivéve a gazdagokat, akiktől hasznos munkalehetőség remélhető, valamint minden koldus zsidót, el kell tüntetni.
   Az Udvari Haditanács válasza ezekre a javaslatokra, valamint a kormányzat által 1781. október 21-én bemutatott „a bukovinai zsidók – akik akkoriban már 1050 családot számláltak – az állam hasznos tagjaivá válásának részletesebb tervezetére”, valamint a december 19-i megkeresésükre adott válasz, miszerint „mely bukovinai zsidókat kell koldusoknak tekinteni, és ezért el kell tüntetni őket”, annyira kitérő és pontatlan volt, hogy Enzenberg fontolgatta a döntő lépés megtételét. De amikor az Udvari Haditanács egy 1782. február 9-én kelt magas rangú rendelettel számon kérte von Enzenberg bárót, az adminisztrátort, hogy miért nem hajtották még végre az erre a célra kijelölt zsidók kiutasítását, a főbiztos hivatala kijelentette:
   „Az Udvari Haditanács legutóbbi rendeletében von Enzenberg bárót, az adminisztrátort vonta felelősségre azért, hogy az erre a célra kijelölt zsidók kiutasítását még nem hajtották végre.” A tartományi közigazgatás azonnal kiadta a parancsot: „minden olyan zsidónak, aki 1769 óta beszivárgott Bukovinába, és aki évi 4 ft.-nál nem többet fizet, el kell hagynia az országot.”
   Ennek eredményeként 1782 májusára nem kevesebb, mint 372 családot kényszerítettek kivándorlásra Bukovinából, míg 678 család maradt a körzetben. A Haditanács azonban ezzel nem elégedett meg; április 6-i leiratában inkább azt hangsúlyozta, hogy minden 1769 óta bevándorolt zsidót ki kell utasítani. Újabb tanácskozások következtek Czernowitzban, amelyek során Enzenberg, részben a többi bizottsági tag szelídebb nézetével ellentétben, szigorú intézkedéseket javasolt. Az egész bukovinai zsidóság petíciója (1782. július) ellenére mind a Császári Haditanács, mind most már a császár is az ő oldalára állt. Az október 16-án jóváhagyással kiadott udvari leirat elrendelte, hogy minden olyan zsidónak, aki sem mezőgazdasággal, sem kereskedelemmel nem kíván foglalkozni, sem jó hírű kereskedelmi vállalkozáshoz nem rendelkezik az eszközökkel, ki kell vándorolnia. A következmény a következő volt: Enzenberg nagyon pontos osztályozást végeztetett a zsidókról. Ugyanezen osztályozás eredményei szerint (1783. április 29.) a 672 osztályozott zsidó családból 392 mezőgazdasági, 101 „szakember”; 111 kereskedő és kézműves foglalkozásra szánták; a többiek (68) bírák, Kahale-k, iskolamesterek stb. voltak, valamint azok, „akiknek az öregség miatt várhatóan kihalnak.
   A zsidók évi 5000 dukát fizetésére tett ajánlata (1783. április 4.) hiábavalónak bizonyult, feltéve, hogy „kegyesen megadják nekik korábbi életszínvonalukat”. Ennek oka az lett volna, hogy a zsidó ünnepek miatt, amelyek a legfontosabb mezőgazdasági szezonra estek, nem tudták volna megművelni a földeket.
   1783. április 24-én egy közigazgatási rendelet kihirdette, hogy hat héten belül minden, gazdálkodásra kijelölt családnak át kellett térnie erre a szakmára. Nem kevesebb, mint 255 család nem akarta bejelenteni érdeklődését e foglalkozás iránt; Enzenberg kísérlete hiábavalónak bizonyult arra, hogy rábeszélje őket erre. De a zsidók ellenintézkedései is hiábavalóak voltak, különösen egy második petíció Őfelségéhez, amelyet az elsőhöz hasonlóan egy bécsi küldöttség nyújtott be június 10-én. A császár ekkor Erdélyben tartózkodott, és amikor onnan visszatért Bukovinába, az egységes zsidóság legsürgetőbb, 1783. június 19-i kéziratának 10. pontjában szereplő követelései ellenére elrendelte: „A zsidók számára létrehozott rendszert folytatni kell, és vagy jó kereskedőkké és kézművesekké kell válniuk, vagy a mezőgazdaságnak kell szentelniük magukat; különben ki kell őket utasítani az országból.” Ebben az értelemben a császár a petíció, valamint a bukovinai tartózkodása alatt benyújtott mindenféle hasonló petíció ellen is döntött.
   Július 19-én a Birodalmi Haditanács azt is elrendelte, hogy a földművelést elhatározó zsidók kezdetben csak bérleti alapon kaphatnak földet, legfeljebb 20 évre, majd csak akkor sajátjukként, ha áttérnek a kereszténységre. Ilyen körülmények között érthető, hogy a következő években a zsidó családok száma annyira csökkent, hogy Enzenberg 1786. február 25-i jelentésében a következőkről számolhat be: „A zsidók, akik 1782-ben 714 családot számláltak az országban, mára 175-re csökkentek. A Legfelsőbb Rendelet, amely a zsidókat a hasznos mesterségekre és a mezőgazdaságra irányította, az országban meglévő elnyomó bérletek és albérletek helyett, a törvény eltörléséhez vezetett, mivel csak nagyon kevesen nyilatkoztak a mezőgazdaság mellett, a többiek pedig nem voltak jogosultak kereskedelemre vagy más hasznos mesterségekre; ennek eredményeként ugyanez a szám már eddig is csökkent, és továbbra is csökkenni fog.
   Így a zsidók mezőgazdaságra vezetésének szándéka kudarcot vallott. Azt is meg kell jegyezni, hogy 1787-ben ismét szóba került a „földművelő zsidók” letelepedése. 1786 elején a zsidó családok száma (175) az ország összes családjának mindössze 0,6%-át tette ki (teljes szám: 29 102). Számuk azonban hamarosan ismét növekedni kezdett, így 1786 novemberére ismét 308 családot számoltak össze. Azóta a számuk folyamatosan emelkedik, bár mind a 18. században, mind a 19. század elején kiutasításokra került sor. 1811 óta enyhébb kilátások érvényesülnek. Különösen a kerületi vezetők szorgalmazták az izraeliták lehető legnagyobb mértékű védelmét: Utasítást kaptak, hogy ne engedjenek külföldi izraelitákat letelepedni egy új zsidó rend bevezetéséig, hanem a már letelepedetteknek „türelmi okleveleket” adjanak ki. Ezt a parancsot 1816-ban végre is hajtották. A következő évben 1032 családot számoltak össze Bukovinában; annak ellenére, hogy ezt követően különféle tilalmakat adtak ki a zsidó letelepedés ellen, számuk ennek ellenére folyamatosan nőtt. 1846-ra számuk már elérte a 11 581-et, ami a teljes népesség (131 000) 3,12 százalékát tette ki. 1848-ban számuk olyan gyorsan emelkedett, hogy 1890-re 82 717-et számláltak.
                                                                                                   *********   

                 A cigányok.
   Amikor Bukovina Ausztriához került, a cigányoknak két csoportja volt: a letelepedett és a nomád életmódot folytatók. Az előbbiek jobbágyok voltak: a fejedelem, a bojárok és a kolostorok rabszolgái (rabok). Enzenberg különösen hangsúlyozza, hogy a szerzetesi cigányok bizonyos jólétnek örvendtek. Ezért valószínűleg a szabad parasztok is hagyták magukat beolvasztani a jobbágyok sorába. Ők "mentesek voltak minden fejedelmi adótól, a decima és a gostina kivételével"; azonban el is adhatták és elűzhették őket gazdáik. Ez meglehetősen korlátozta a jobbágyságot Bukovinában. Mivel a többi paraszt teljesen szabad volt, az 1781-ben egész Ausztriára kiadott, a jobbágyság eltörléséről szóló pátensnek véget kellett vetnie annak. József császár gyakran idézett, 1783. június 19-i levelében ezt az eltörlést már "meggyőző tényként" említi, megjegyezve, hogy "minden, ami a személyes jobbágyságra hasonlít, már teljesen eltörölték". Mindazonáltal a jobbágyság nyomai még mindig felfedezhetők a Bukovina régióban a közeljövőben.
   Felszabadulásuk után a cigányok föld nélküli, szabad parasztokká váltak. Néhányan ezután csatlakozhattak testvéreikhez, a vándorcigányokhoz, akik különböző jelentésekben "Vagi" néven szerepelnek. Akkoriban Lingurarnak vagy Löffelzigennernek (kanálas cigányoknak) nevezték őket, mivel nagyrészt kanalak, vályúk és hasonlók gyártásával foglalkoztak. Amennyiben parasztvezetők is voltak, Usarzigeunernek (usar cigányoknak) is nevezték őket, míg az Aranybeszterce folyó menti aranymosókat Rudarnak vagy Aurarzigeunernek (aurora cigányoknak) nevezték. Ezek a cigányok családonként 1 Ft. 30 kr. hozzájárulást fizettek, valamint egyéb szokásos adókat is fizettek, a fejedelmi robotjukat évi 52 kr.-ért. A jobbágy cigányoknak állandó kapcsolatban kellett állniuk a cigányok ezen ingatag részével, ezért feltételezhető, hogy ahogyan korábban néhány szabad cigány jobbágyságba került, úgy most a felszabadított cigányok csatlakoztak vándorló, szabad törzstársaikhoz. A felszabadított cigányok közül sokan azonban a nekik juttatott földeken maradtak, látszólag a többi paraszthoz hasonlóan bizonyos adókra és munkára kötelezték magukat. Például Benedek archimandrita két "cigány kocsist" alkalmazott a moldavicai kolostorból való menekülése során (1784 júliusában), bár azt is feltételezhetnénk, hogy még mindig jobbágyok voltak. Az is ismert, hogy 1785-ben még 25 cigány család élt a Humora kolostor közelében. Már 1784-ben, sőt 1788 óta még többen erőfeszítéseket tettek arra, hogy minden cigányt, beleértve a szabad cigányokat is, földművesként vagy kézművesként letelepítsenek, és egyenlővé tegyék őket a többi földművessel. A nomád cigányokat többé nem tűrték meg, hanem ki kellett őket utasítani az országból. Csak azokat a cigányokat engedték be, akik le akartak telepedni, akár gazdálkodás, akár kereskedelem céljából; nekik be kellett mutatniuk a helyi hatóságoktól származó belépési igazolást is, akik hajlandóak voltak befogadni őket.
   A földbirtokosokat arra biztatták, hogy fogadják be a cigányokat parasztként a területükön. A szabad cigányok különleges vezetője – cigánykapitány vagy elöljáró, bíró és fejedelem – végleg 1803-ban megszűnt, és a cigányadót is eltörölték, így ettől kezdve a cigányok ugyanazokat az adókat voltak kötelesek fizetni, mint a többi paraszt. Ezért kiadták a rendeletet, hogy ettől kezdve a „cigány” nevet (mint egy különleges joggal és kötelezettségekkel rendelkező társadalmi osztály megnevezését) kell alkalmazni. Ezzel együtt járt a nomád életmód tilalmának szigorú megismétlése is, amellyel a hatóságoknak valójában sikerült véget vetniük a cigányok nomád életmódjának. A 19. század közepe felé a cigányok vándorlása Bukovinában a hatóságok lazasága miatt ismét gyakoribbá vált. Azóta azonban a közelmúltban visszaszorult, így a vándorló cigányok ma már rendkívül ritkák. Míg 1776-ban Splényi 534 letelepedett és 242 nem vándorló cigány családot számlált, 1878-ban Bukovina összes cigányát, összesen 5295 főt, letelepítették. Mezőgazdasággal azonban még ma is csak ritkán foglalkoznak; inkább faragók, kovácsok, szénégetők és zenészek.
                                                                              *******

Állami és magángyarmatosítás, bevándorlás.
A román és ruszin gyarmatok megalapítása.

1. Települések a 18. század végén (Valeputna, Kriszezatek, Balkoutz-Laudonfalya, Joseffalva-Tolova, Pojanastampi, Lukaczestie). —

   1. A román és ruszin bevándorlók többsége anélkül telepedett le az országban, hogy ténylegesen településeket alapított volna, ahol csak hely és lehetőség kínálkozott rá. Ugyanakkor egyéni kolóniákat is létrehoztak, néha különleges kiváltságok megadásával.
Az első, amelyről tudjuk, Valeputnában történt, a Mestikanestie lábánál, amelyen keresztül a Kimpolungból, a Beszterce menti Dornába vezető út kanyarog. Itt 1783-ban 95 román bevándorló 1097 igás kamarai földet kapott a Mestikanestie hegyen irtásra és húszéves szabadságot a császártól, minden fejedelmi és földesúri adóból. Mivel ott nem volt lehetőség földművelésre, az emberek napszámos munkából és vadászatból éltek. Egy 1785-ös jelentés szerint a jakobenyi vasműben is találhattak munkát; azonban mivel a vasműnek több hétig nem volt pénze fizetésre, az emberek elvesztették az érdeklődésüket az ottani munkavállalás iránt. A szabad évek 1802-ig vagy 1803-ig tartottak. Ettől kezdve minden telepesnek a következő éves földadót kellett fizetni…
…1791-ben Valeputna lakói részben a Máramarosba menekültek, részben pedig Czernowitzban raboskodtak, mivel többségük részt vett az erdélyi Sajói Kemény Zsigmond báró felesége ellen elkövetett rablásban. 1836-ban 31 alattvalót tartottak számon, de még 1843-ban is csak 26 lakost említettek, akik kötelesek voltak teljesíteni az összes szokásos szolgáltatást, nevezetesen a családonként 12 napi feudális adót, az apró ajándékokat és a szénatizedet. 1848-ban, amikor a földbirtoklást június végén eltörölték, 36 alattvalót számláltak Valeputnában. Jelenleg (1890) a számok: 91 ház 835 lakossal, akik közül 301 a román köznyelvet használja…
  … Egy valószínűleg a 19. század elejéről származó jelentés a következőket írja: „Iskolák a folyóvölgyben (a Prut és a Dnyeszter közötti területen) csak Kotzmanban és Kriszczatekben léteznek, ahol német és ruszin nyelvet, olvasást, írást és számtant, valamint vallást tanítottak naponta öt órán keresztül. Kotzmanban 30-40 diák volt, többnyire gazdálkodóktól származó szarvasmarhák; Kriszczatekben körülbelül 50-en voltak papok, szegény földművesek és gazdálkodók, mivel a helyi bérlő gazda élelmet és ruházatot biztosított a szegényebb gyermekeknek.” 1890-ben 999 ember élt Kriszczatekben, köztük 851 ruszin.
   Szintén 1784-ben, a Szereth Kerületi Ellenőrség 1784. április 5-i, az Államigazgatásnak küldött jelentése szerint tizennyolc ruszin család, akik a putnai kolostor kezdeményezésére Moldvából érkeztek, telepedett le a Szereth melletti Balkoutzban. Ezt a birtokot később a tervezett magyar települések számára vették figyelembe, és a létrehozandó településnek, a Laudonfalva magyar nevet rendelték hozzá. Ekkor történt, hogy Genaty Nikolajewiez orosz kapitány – aki korábban osztrák szolgálatban állt, és Bukovina megszállása óta Szerethben élt – kezdeményezésére 1785 márciusában 52 moldvai család, különösen Balinestie faluból, állataikkal és egyéb holmijaikkal Bukovinába költözött. Engedélyt kaptak, hogy a kolostor birtokain válasszanak letelepedési helyet, és e célból Szereth és Szucsáva kerületeken utaztak keresztül.
   Kezdetben Dornestie-t kérték. Miután ezt megtagadták tőlük, mert rövidesen magyar települést terveztek létrehozni ott, Balkoutz-t követelték. Megnyugtatásukra, a szerethi Igazgatóság beleegyezett ebbe. Ezt a döntést Beck igazgató is jóváhagyta, amint az 1785. április 13-i jelentéséből is kitűnik.
   „Tisztelettel jelentem. Balkoutz lakóhely, ahol az 52 moldvai család letelepedni kíván, közel két órányira található a Szucsáva folyó menti helytől, ahol a székelyeket letelepítik (Dornestie). Ezért, az Önök jóváhagyásától függően, megállapodtunk abban, hogy a korábban Balkoutz falu helyén a fent említett családok lakóhelyéül kijelölt hely legyen, és hogy az Igazgatóság erről tájékoztatja őket, hogy beszerezhessék a házakhoz szükséges anyagokat, és ha az időjárás kedvező lesz, azonnal megkezdhessék a mezőgazdaságot.”
   Az Onofri-i kormányzatot többek között arra utasítják, hogy ahol lehetséges, lássák el a telepeseket a szükséges fával. Most azon múlik, hogy ezt az ideiglenes rendeletet jóváhagyják-e vagy sem. Mindkét esetben a szükséges információkat a szereti igazgatóságnak kell átadni. Továbbá megállapodtak abban, hogy ha az orosz családok el akarnak válni az oláh családoktól, akkor nekik Korceste-t jelölik ki, míg a Balkautze fennmaradó részét a későbbi oláh telepesek számára tartják fenn. És mivel ezek a települések teljesen új helyeket hoznak létre, a lakóterületeket, amelyekhez fél iga föld elegendő, úgy kell kijelölni, hogy a házak a helységnek megfelelő sorrendben legyenek elrendezve. Ha egyetlen intéző sem kíván külön mérnököt kiküldeni, erre a célra von Scharfenberg onofri-i jegyzőt lehet alkalmazni.
   Az ebben a jelentésben említett „orosz családok”, akiknek az oláh családoktól való elválasztását kérték, azok a ruszinok, akik 1784 óta Balkoutzban éltek.
   Ez a szereth-i Igazgatóság jelentéséből derül ki, amelynek feladata volt az ügy kivizsgálása. Április 19-én ez a hivatal jelentette: „A Balkoutz meglévő lakói, akik 17 földesúrból állnak, de többnyire ruszinok, és akiknek csak szegényes kunyhóik vannak, szintén azt kívánják, hogy csatlakozhassanak az új telepesekhez egy faluban, amelyet bár lehet, hogy nem szeretnek, lehet, hogy nem akarnak megtagadni tőlük.” Idővel Balkoutz túlnyomórészt ruszinná vált. Az utolsó népszámlálás (1890) szerint 1386 lakosából 1305 ruszin élt Balkoutzban. Magyarokat soha nem telepítettek ide, de a magyar Laudonfalva név megmaradt.
   Az Erdélyből Moldvába kivándorolt magyarok (székelyek) visszatelepítésére irányuló erőfeszítéseik során, amelyekről részletesebben a magyar letelepedésekről szóló részben lesz szó, az osztrák hatóságok egyesítették erőfeszítéseiket, hogy ösztönözzék a Moldvában tartózkodó „erdélyi tartományi emigránsokat” vagy „erdélyi oláhokat” a Bukovinába való bevándorlásra. Hasonló bánásmódban részesültek, mint a székelyek. 1785. február 20-án Enzenberg kifejezte szándékát, hogy ezeket az „erdélyi oláhokat, ha többen érkeznek, az Czeremosher Okolban” telepíti le. Idővel Balkoutz lakossága túlnyomórészt ruszinná vált.
   Az Erdélyből Moldvába emigrált magyarok (székelyek) hazatelepítésére irányuló erőfeszítéseik során, amelyekről részletesebben a magyar letelepedésekről szóló részben lesz szó, az osztrák hatóságok megpróbálták ösztönözni a Moldvában élő „erdélyi tartományi emigránsokat” vagy „erdélyi oláhokat” a Bukovinába való bevándorlásra. Hasonlóan bántak velük, mint a székelyekkel.
   1785. február 20-án Enzenberg kifejezte szándékát, hogy ezeket az „erdélyi oláhokat, ha többen jönnek, az Czeremosher Okolban” telepíti le. Ez nem történt meg; azonban megtudjuk, hogy 1785 szeptemberében a magyar emigránsok mellett oláhokat is letelepítettek Joseffalvára, ezért Enzenberg egy „oláh” templomot is akart építeni egy „magyar” templom mellett, amelyet Martonfy magyar pap nem tartotta szükségesnek. 1890-ben Joseffalván vagy Tolován 351 román élt 561 magyar mellett.
   Nacionalisták letelepedése a mocsaras Pojana Nemtului-n (Német Rét), ma Pojana Stampi, egy elhagyatott területen Dorna felett, az Erdélybe vezető katonai úton. Miután megkezdődött az út építése, 1784-ben egy fa fogadót építettek itt, majd a katonák 1785-ben és 1786-ban laktanyát. 1788-ban Karl Brunuetz postamester a fogadóban rendezte be irodáját, miután 1786-ban elrendelték a Csernovicból Besztercébe tartó, kéthetente közlekedő postajáratot a József császár által újonnan megnyitott úton.
   Mivel a terület rendkívül elhagyatott volt, nem kínált szállást csapatok és utazók számára, továbbá az út karbantartása és az elhagyatott szakaszok hasznosítása munkaerőt igényelt, Beck kerületi kapitány már 1788-ban tervet fogalmazott meg egy falu létrehozására itt, és a környékhez szokott moldávokkal való népesítésére. A török háború alatti rendkívüli kiadások tilalma miatt azonban a tárgyalások elmaradtak.
   Románok és ruszinok (nacionalisták) bevándorlása és letelepedése. Visszavándorlások Moldvába.
1. Általános információk a nacionalisták bevándorlásáról.
1. Enzenberg és Budinszky jelentései, amelyeket már említettünk az általános részben, valóban megdöbbentő növekedésről számolnak be Bukovina lakosságában az osztrák uralom első éveiben a bevándorlás eredményeként. Azonban csak a török Moldvából érkező bevándorlók beáramlását hangsúlyozzák, ahonnan moldvaiak, azaz románok, valamint ruszinok, lipovánok és székelyek érkeztek. De erős beáramlás volt a szomszédos osztrák országokból is, különösen a galíciai ruszinok (rusnakok); hasonlóképpen érkeztek bevándorlók Mármarosból és Erdélyből. Az osztrák területekről történő bevándorlást az államigazgatás többnyire eltitkolta, mert illegális volt. Erről alább részletesebben is beszélünk.
   A lipovánok és székelyek (magyarok) bevándorlását és letelepedését a következő szakaszokban tárgyaljuk. Elsődleges feladatunk itt a moldvai románok és ruszinok beáramlásának vizsgálata. Ezeket a népességelemeket a többi telepeshez képest általában nacionalistáknak nevezték. Bevándorlásuk szinte teljes mértékben önkéntes volt; csak viszonylag kis számban kényszerítettek, különleges intézkedésekkel, a Moldvából való kivándorlásra. Legtöbben meglévő közösségekben és falvakban telepedtek le anélkül, hogy ténylegesen kolóniákat hoztak volna létre. Ezt az tette lehetővé, hogy az osztrák uralom első évtizedeiben a faluközösségek földje még nem vált magántulajdonná, hanem évente elosztották a meglévő lakosok között. Mivel minden földesúr munka- és adóköteles volt, az uradalmi urak örömmel fogadták a parasztok számának növekedését, különösen mivel akkoriban bőven volt beépítetlen földterület. A népesség Moldva és Bukovina közötti ingadozását ezekre az országokra jellemző agráralkotmány okozta, amint azt a következő szakaszban részletesebben kifejtjük. A galíciai és erdélyi bevándorlásnak Magyarországra különösen az volt az oka, hogy Bukovinában a szolgaság lényegesen enyhébb kötelezettségei voltak.
   Moldva, és így Bukovina paraszti lakossága gyakorlatilag nomád állapotban volt Ausztria „meghódítása” idején, sőt azt követően is. Ez elsősorban két körülménynek volt köszönhető: Először is, a lakosok fő foglalkozása akkoriban az állattenyésztés volt, másodszor pedig a moldvai és bukovinai parasztok többsége az akkoriban érvényes paraszti alkotmány szerint szabadon mozoghatott, de egyetlen talpalatnyi saját földdel sem rendelkezett. Mindkét körülmény lehetővé tette, hogy a földesurával elégedetlen vagy annak nemtetszését kivívó parasztok gond nélkül elhagyhassák korábbi otthonaikat, és másokat keressenek.”
   Basil Balsch bojár 1780-ban írt és Hadik grófnak, az Udvari Haditanács elnökének bemutatott „Bukovina leírása” című művében kifejezetten kijelenti, hogy „minden parasztnak, sőt egész falvaknak is megadták az engedélyt”. Moldvában és Bukovinában akkoriban nem létezett igazi szolgai vagy szolgasági viszony: Grigorie Ghika herceg 1766. január 1-i oklevele szerint, minden paraszt köteles volt évi tizenkét napnyi munkát, valamint bizonyos egyéb feladatokat és szolgáltatásokat teljesíteni annak az úrnak, akinek a földjén letelepedett. Ezt a nagyon kedvező kapcsolatot az osztrák hatóságok is fenntartották, annak ellenére, hogy a tartományi kormányzók nem értettek egyet a minimális kötelezettségekkel.
   Mivel ráadásul az ország ekkor már élvezte a toborzás szabadságát (1830/1-ig), és Ausztria védelme alatt a rend és a biztonság példátlan fellendülést mutatott, könnyen érthető, hogy az osztrák uralom első éveiben a török területekről érkező szabadon élő parasztok bevándorlása árvízként söpört végig Bukovinán. A bevándorlók mindenhol rokonokra, sőt barátokra találtak; a kihasználatlan földterület bőségesen volt, és a magántulajdonosok és a vallási alapítványok örömmel adományozták a fent említett kötelezettségek fejében. Ez magyarázza, hogy miért csökkent, különösen az első években, a parasztok száma. A bevándorlók száma rendkívül nagy volt. Valamelyest csökkent azonban, amikor 1780 után mindenféle újítást bevezettek.
   Azonban az 1781-ben és 1782-ben kivándorolt családok összefoglaló listájából, amelyet Budinszky térképészeti igazgató csatolt az 1783-as Bukovináról szóló feljegyzéséhez, kiderül, hogy "Bukovinában, anélkül, hogy bármilyen költséget okozna az államnak, 1781-ben: 361 férfi és 333 nő 636 gyermekkel (359 fiú, 277 lány), 40 rokonnal (20 fiú, 20 lány), 10 szolgával (mind férfi), 595 ökörrel, 448 tehénnel, 110 növendék szarvasmarhával, 291 borjúval, 156 lóval, 41 csikóval, 1781 juhval, 71 kecskével, 41 szarvasmarhával, 23 szekér gyümölcs- és élelmiszerrel, valamint 107 szekér különféle felszereléssel jött. 1782: 425 családfő és 405 asszony 923 gyermekkel (509 fiú, 414 lány), 65 rokonnal (35 fiú, 30 lány), 11 szolgával (10 fiú, 1 lány), 800 ökörrel, 608 tehénnel, 139 növendék szarvasmarhával, 499 borjúval, 178 lóval, 26 csikóval, 2795 juhval, 47 kecskével, 36 szarvasmarhával, 149 szekér gyümölccsel és élelemmel, valamint 181 szekér különféle felszereléssel telepedtek le.”
   Nagyon gyakran említik ezeket a Moldvából érkező bevándorlásokat is 1784-ben. Például Enzenberg a következőkről számol be 1784. április 2-án: „Még ha a lippovánok maradnának is, a moldvai parasztlakosság betelepítése rendkívül gyors ütemben haladna, mivel éppen ezekben a napokban érkezett 15 erős parasztcsalád, 124 szarvasmarhával és sok bútorral a Hotin kerületből, és én már letelepítettem őket. Ha Hotin kormányzói vagy urai nem hagynak fel a zsarnokoskodással, és a moldvai fejedelmek és diváni tisztviselőik nem hagynak fel nyomásgyakorlásukkal, hamarosan már nem lesz lehetséges a telepeseket a Bukovinában elhelyezni, és éppen ezek a telepesek a leghasznosabbak, mivel nincs szükségük előlegre, és maguk építik fel otthonaikat.”
   Néhány héttel később (május 24-én) Enzenberg a következőket jelentette Hadiknak, az Udvari Hadi Tanács elnökének: „A lista kézhezvétele után azonnal leszek méltóztatva azt benyújtani a Moldva túlsó oldaláról és a török radzsából májusban érkezett telepeseket; mivel azonban sokan titkos útvonalakon jutnak be az országba, és ideiglenesen közös gazdaságot létesítenek rokonaikkal anélkül, hogy jelentést tennének az igazgatóságoknak, ezt nem lehet minden hónap végén azonnal lezárni, ahogyan a kordonjelentéseket sem lehetett a hónap végén, hanem bármikor később benyújtani.”
                                ********
   A románok bevándorlása Moldvából és oda irányuló visszavándorlások: románok Erdély-Magyarországról.
   Ez a Moldvából érkező bevándorlás a következő években is folytatódott. Természetesen a még nomád elemek körében is előfordult kivándorlás. Ez vezetett az általános kegyelem kiadásához már 1784-ben, bár hangsúlyozni kell, hogy azt elsősorban a Moldvába kivándorlók figyelembevételével adták ki. A visszatérni kívánók Raicevich udvari megbízottal vagy jassy képviselőjével vették fel a kapcsolatot. Az Udvari Haditanács egy levelében valójában azt állítja, hogy a Moldovából érkezők csak a határon telepednek le, és nem a belső területeken, valószínűleg a közvetlen katasztrófák elől menekülve. Az Udvari Haditanács hasonló nyilatkozatot tett 1786. december 25-én. Ez magyarázza, hogy miért találunk, ismételten, elhagyatott házakat a kivándorlókról szóló jelentésekben, amelyek száma néha igen nagy. Különösen a nehéz években, 1785-ben és 1786-ban sok paraszt vándorolt ki. 1785 novemberétől 1786 áprilisáig, azaz hat hónap alatt 6937 ember hagyta el Bukovinát. A tartományi közigazgatás 1786. szeptember 13-i jelentésében a következő üres kivándorlóházakat dokumentálták: „a Szucsáva járásban 127, Szereth 118, Wizsnitz 30 és Csernowitz 2, összesen 277, néhány negyed- és egész településtől eltekintve, egyébként szinte teljes egészében fél települések.
   Mindezek a házak – áll a jelentésben – fonatból készült, agyaggal borított kunyhók, amelyek, ha évente kétszer-háromszor nem maszatolják be őket, összeomlanak. Már a kivándorlás idején üresek voltak, és most lakhatatlanok. A jobb házakat lebontották, hogy megakadályozzák a rablók ott való menedékét, vagy átadták a szomszédoknak. A kivándorló alattvalóknak, nem voltak saját földjeik. Sokan közülük a második vagy harmadik napon visszatértek, és rosszindulatból felégették már amúgy is szegény kunyhóikat. Ez nagyon tanulságos.
   Ainser kormánytanácsos 1787. november 30-i hivatalos úti jelentésében közölt információkat: „A közelmúltban sok lakos vándorolt ki Bukovina számos falujából Moldvába, és 1786. november 1-jétől 1787. júliusáig (azaz 9 hónap alatt) 221 család vagy 1024 lélek vándorolt ki csak az ottani kamarai és alapítványi ingatlanokból. Ennek az az oka, hogy itt senkinek (a földbirtokosokon és kolostorokon, illetve a vallási alapon kívül) nincs biztos vagyona; mert a három város és a Kimpolung uradalom van állami tulajdonban. Az alattvaló, ha kéri, évről évre annyi földet kap, amennyire a fenntartásához szüksége van, a status quo szerinti adósság megfizetéséért cserébe. Házának pajta és istálló nélkül nincs értéke.
   A gabonát a mezőn kazalba rakják és csépelik, a szalma pedig ott rothad, ahol van. A szarvasmarha télen is kint marad, nyáron a legelőt, télen pedig a szénakazalokra halmozott szénát élvezi. Nyáron és ősszel a gazda gyakran egész napokat van távol, és mivel a kunyhók nagyon szétszórva vannak, nem ritka, hogy a gabona eladása után könnyedén és észrevétlenül áthajtotta szarvasmarháit a határon, egy üres kunyhót hagyva maga után, s máshol könnyen újat állít fel. Ráadásul a moldvainak ismerősei, rokonai és hittársai vannak a túloldalon, ezért bármilyen számára kellemetlen változás esetén annál könnyebben kivándorol, mivel nincs mit hátrahagynia vagy hiányolnia. Saját föld hiánya miatt a föld nagy része részben rendezetlen, részben pedig egyáltalán nem művelt, ezért a mezőgazdaság fejlesztése érdekében bizonyos mértékű földtulajdon szükséges az alattvalók számára. Ez eltántorítaná az alattvalókat a kivándorlástól, és ezután be lehetne vezetni a (földi) adókat. A jelenleg folyamatban lévő adószabályozás (1786-1789) az első lépés ebbe az irányba. Ennek megfelelően a német telepeseknek a letelepedésük után azonnal saját, meghatározott földterületeket kell kiosztani. Az éhínség kétségtelenül nagyban hozzájárult a fent említett kivándorláshoz, csak részben, mivel a lakosok többségét jelentős pénz- és gabonaelőlegekkel támogatták. Ezért sok ház ma elhagyatott és romos, és a hivatalos feljegyzések szerint számos kamatfizetés, szolgalmi tartozás és előleg behajthatatlan.
    A határ túloldalán zajló nyugtalanság miatt most nem kell tartani kivándorlástól, de a túloldalról érkező bevándorlásra és jelentős növekedésre lehet számítani." Azt is meg kell említeni, hogy 1787-ben Ainser 208 olyan kivándorló házát tudta felsorolni, amelyeket más kivándorlóknak lehetett volna kiosztani; de jelentős, hogy ezeket hamarosan ismét a nacionalisták foglalták el. Ainser jelentésének tovább az a hír, hogy 1787. április 17-18-án éjszaka a teljes lipován település, Mitoka-Dragomirva kivándorolt, maga mögött hagyva a teljesen üres falut, és Moldvába menekült. 1790-ben 66 család (152 lélek) vándorolt ki a Szent Ilie birtokról Moldvába, és 28 család (500 lélek) vándorolt be onnan. Stammsberg kerületi tisztjének összeállítása szerint 1789 és 1803 között 14 717 paraszt kivándorolt, és csak 1000-en vándoroltak be Bukovinába.
   Az ország két toborzó kerületi parancsnoksága – „minden fenntartás felhasználása nélkül” – ugyanezen időszakra 21 034 kivándorlót tett volna ki, míg a bevándorlók száma 9790 lett volna. Az 1793. július 19-én kiadott kiáltvány, amelyben a kivándorolt bukovinai alattvalókat büntetlenségük garanciája mellett felszólították a visszatérésre, látszólag sikertelen volt. Az 1806. június 27-én közzétett fenyegetés, miszerint minden bukovinai kivándorlót besoroznak katonai szolgálatra, ugyanilyen hatástalan volt. Az egyes földbirtokosok könyörtelensége jelentősen hozzájárult ehhez a kivándorláshoz. Így a toporouci parasztok 1804. június 7-i panaszában arról számolnak be, hogy a földbirtokos keménysége miatt nincs elegendő megélhetésük; ezért 40 telepes lerombolta házait, kivágta a fákat és a kerítéseket, majd kivándoroltak. Kétségtelen, hogy ez a mozgalom főként a Bukovina és Moldva között ingadozó román lakosságot érintette. Az Udvari Haditanács számítása szerint csak 1815-ben 16 000 ember hagyta el Bukovinát és vándorolt Moldvába. Ezért egy 1816. augusztus 68-i császári jegyzék elrendelte a bukovinaiak folyamatos kivándorlása miatti megfelelő intézkedések megtételét. Körülbelül ekkoriban például Tereblestiében a szlovákokat a moldvai emigránsok földjein szállásolták el, akik felgyújtották kunyhóikat és elmenekültek. És még 1857. április 4-én is kijelentette a járási közigazgatás, hogy nincsenek szántóföldek letelepedésre: azok az alattvalók, akik évek óta Moldvába vándoroltak, visszatérnek, és újra elfoglalják régi földjeiket, amit a bíróságok is megadnak nekik.
   A ma románoknak nevezett etnikai elemek jelentős szerepet játszottak a lakosság Bukovina és Moldva közötti oda-vissza mozgásában, bár nem kizárólagosan. Mivel a bevándorlás messze meghaladta a kivándorlást, különösen az osztrák uralom kezdeti időszakában, a románok száma Bukovinában jelentősen megnőtt.
   Az ország megszállása óta Magyarországról és Erdélyből is érkeztek románok Bukovinába. Tudjuk, hogy 1775 novemberének elején 5018 erdélyi bevándorlót számláltak Bukovinában, akik közül 1763 székely volt, a többieket többnyire románoknak kell elszámolni. A következő évben Enzenberg nagyszabású memorandumában utal erre az Erdélyből és a Máramaros-medencéből a Kampulung vidékére történő bevándorlásra. A következő években számos erdélyi tartományi alattvalót (oláhokat), akik Moldvába emigráltak, székely migránsokkal és más magyar menekültekkel együtt Bukovinába vezettek és ott telepedtek le, amiről a következő fejezet és a magyar telepítésekről szóló részben látható.
   Az érkezők a bukovinai románok számát is növelték. Eredetileg viszonylag csekély számuk volt. Enzenberg még 1781. február 14-én is így nyilatkozott: „A bukovinai körzet vidéki lakossága többnyire Hüchtigből és más idemenekült emberekből áll, és: nem tévedek, ha azt mondom, hogy a meglévő 23 000 családból alig van 6000 igazi moldvai család.” Az „igazi” moldvaiak kétségtelenül magukban foglalják a románokat is, akik akkoriban a bukovinai lakosságnak nem sokkal többet alkottak, mint egynegyedét vagy 25 százalékát. Ha viszont az akkori bukovinai közigazgatási dokumentumok csak moldvaiakról beszélnek (például Splényi 1775-ös Bukovina leírásában), vagy az oláh nyelvet jelölik meg nemzeti nyelvként (?), az előbbi esetben a „moldvai” kifejezést minden őshonos lakosra használják nemzetiségi megkülönböztetés nélkül, az utóbbi esetben csak az uralkodó nemzetet vesszük figyelembe. Így Galíciában akkoriban a lengyelt jelölték meg nemzeti nyelvként, bár a lakosság kétharmada ruszin volt; és az emberek lengyel emigránsokról beszéltek, akik kétségtelenül a galíciai ruszin emigránsokat jelentették. Ezeket a pontatlanságokat az magyarázza, hogy azoknak az államoknak a nevét és sajátosságát, amelyektől Bukovina és Galícia elkülönült, magukra azokra a részekre vitték át, anélkül, hogy figyelembe vették volna, hogy általánosságban kevés hasznukra voltak. Egyszerűen olyan idő volt, amikor a nemzetiségnek nem tulajdonítottak jelentőséget. Aki ezt figyelmen kívül hagyja, vagy nem akarja, az mindig talál okot téves következtetésekre.
1890-ben Bukovinában 208 301 olyan embert számláltak, akik a román nyelvet vallották közös nyelvüknek.
                                     ******
           A rutének bevándorlása Galíciából, Magyarországról és Moldvából.
   3. Az „igazi” moldovaiak, vagy mai szóhasználatunkban románok mellett számos rutén, vagy ahogy akkoriban nevezték és ma is nevezik őket, „rusnyák” élt Bukovinában, már akkor is, amikor az Ausztria része volt. Splényi Bukovina-leírásának helyesbítése, amely talán az akkori udvari titkártól, von Jenischtől származik, a következőket jegyzi meg: „Kétségtelenül különbséget kell tenni a rusnyákok és a moldávok között. Mindkét nemzet görög rítusú, non uniti, és mindkét nemzetnek vannak alattvalói Moldva új birodalmi részén. Az előbbiek száma kevésbé jelentős, többnyire a lengyel határ menti területet foglalják el, ahonnan korábban feltételezhetően származtak.”– mai szóhasználatunk szerint a románokon – kívül számos ruszin élt Bukovinában, még akkor is, amikor Ausztriához csatolták.
   Egy 1779. augusztus 5-i jelentésében Enzenberg „rusnyákoknak” nevezi az Orosz-Kimpolung járás, azaz a Felső-Szucsáwa, a Cseremosz és a Putna mentén fekvő terület lakóit; „hat-három évvel ezelőtt már bejárta ezt az egész területet”, és ezeket a hegylakókat nagyon szorgalmas és képzett embereknek ismerte meg.” Egyébként ezt a területet már jóval az osztrák uralom előtt Orosz-Kimpolung Okolnak hívták, és a lakóira vonatkozó „rusznyák” kifejezés is korábban megjelent. Nem feladatunk itt ezeket a körülményeket felidézni hanem csak azt mutatjuk be, hogy a ruszinok száma hogyan növekedett gyorsan az ország osztrák megszállása után. A gyakran idézett 1779. október 30-i jelentésekben Enzenberg a következőket írja: „Az is biztos azonban, hogy a vidéki lakosság nem úgy telepedett le, ami hasznos lenne az ország számára és összeegyeztethető lenne a gazdaságával.”
   A régi oláh-moldvai családok - régi szokásuk szerint, kizárólag a biztonság kedvéért - a legvadabb és legzordabb hegyekben élnek, hogy védve legyenek a tatároktól és törököktől. Egy másik, még nagyobb részük, lengyelekből és rusnyákból áll, akik az elmúlt években keltek át Bukovinába, Moldva határán, a Hotin kerületben és Galíciában él azzal a félelemmel, hogy visszaszolgáltatnák őket (nevezetesen az illetékes hatóságoknak) Moldvába.
   Kétségtelen, hogy Enzenberg itt a Galíciából menekülő ruszin alattvalókra gondolt. A katonai közigazgatás jelentéseiben ritkán találunk egyértelmű utalásokat ezekre. Ennek magyarázatát abban kell keresni, hogy a paraszt alattvalók kivándorlását Galíciából más, különösen feltöretlen földekre, például Bukovinába, ismételt rendeletek szigorúan tiltották. Mindazonáltal elegendő bizonyítékunk van erre a bevándorlásra. 1779. január 12-én a lembergi főparancsnokság arról számolt be, hogy a ruszin bevándorlók száma Bukovinába 1778 végén körülbelül 9000 lélek volt. További információkat arról, hogy milyen nagyszámú görög-katolikus, azaz ruszin elem bevándorlása történt Bukovinába, az 1780. április 4-i nagyszabású jegyzőkönyv nyújt, "a Bukovinai kerület létrehozásának ügyében". A jegyzőkönyv 24. pontjának címe: „Hogyan lehetne visszahozni az Egyesült Egyházba azt a számos egyesült családot, akik Erdélyből, Máramarosból, Lengyelországból, de különösen Galíciából vándoroltak Bukovinába, és akik ott átélték a szakadást.
   A javaslatok között pedig mindenekelőtt a következő megjegyzést találjuk: „A Bukovinában már élő unitusok számára kis templomokat kellene építeni Szucsáva, Szeret, Csernovitz, Szadagura és Wizsnitz városaiban, majd Moldvai Kampolungban, és minden templomban unitus papságot kellene alkalmazni és finanszírozni. Ez lehetőséget adna a környékről betelepült unitus telepeseknek vallásuk gyakorlására.” Ez világosan mutatja, hogy már 1780-ban is szétszóródtak az országban a ruszinok. Amikor Enzenberg ezt követően kellemetlen módon hangsúlyozta, hogy Bukovina lakossága mennyire megnőtt az ő idejében, a Haditanács így válaszolt: „Bukovina lakossága valóban megnőtt, de ez kizárólag a Galíciából és Erdélyből érkező bevándorlásnak volt köszönhető.” Galícia és a szomszédos Magyarország, ahonnan még mindig sok görög-katolikus ruszin érkeznek Bukovinába munkásként, így a bevándorlók túlnyomó többségét adták, akiknek letelepedése olyan gyorsan növelte az ország lakosságát. Ez összhangban van Enzenberg fentebb idézett 1781-es megjegyzésével, miszerint a 23 000 lakos közül mindössze 6000 volt igazi moldáv.
   A galíciai ruszinok bevándorlásának okai igen sokrétűek. A galíciai ruszinok ősidők óta vonzódtak Moldvához, részben vallási, részben gazdasági okokból. Mivel a Nagy Római Katolikus Egyházhoz tartoztak, a papok Moldvába költöztek, hogy ott kapják meg pappá szentelésüket. Az unió létrejöttekor sokan tekinthették menedéküknek Kelet-Moldvát; még ma is görög-katolikus zarándokok tömegei utaznak Galíciából Szuezbe, hogy megnézzék a Nagy Római Katolikus Egyház védőszentjének, Keresztelő Szent Jánosnak a múmiáját. Ezt súlyosbította a parasztok lengyel földbirtokosok általi elnyomása. Milyen jelentős volt a különbség az ő helyzetük és a galíciai ruszin parasztok helyzete között, különösen mióta a moldvai parasztok szabadon költözhettek! Itt, Moldvában, az uradalom urát, aki megöli alattvalóját, halálra ítélik, sőt, a megölt paraszt feleségét és gyermekeit szabadon engedik; ott, a lengyel Galíciában, a mágnás a következő mondással szólítja meg alattvalóját: "Megöllek és megfizetek." Moldvában Grigorie Ghika herceg a fennálló körülmények jogi szabályozásával 1766. január 1-jén létrehozhatta a robotot, évi tizenkét napra.
   Galíciában, még II. József uralkodása alatt is, az alattvaló évente ötvenkét-százötvenhat napot szolgált! Nem csoda, hogy ilyen körülmények között, különösen mivel Bukovina, megszállása után, szintén élvezte a toborzás szabadságát, és könnyen lehetett szállást találni, a Galíciából érkező menekültek száma óriási mértékben megnőtt, a számos ellene irányuló rendelet ellenére. E rendeletek igen nagy száma és súlyossága arra utal, hogy a kivándorlás igen jelentős volt. Így a bukovinai lakosság többsége, akik szokásaikban és hagyományaikban nagyon közel álltak a galíciai ruszinokhoz, ebbe az országba érkezett. Ezeknek a telepeseknek a sokasága kezdetben Észak-Bukovinába özönlött, ahol egyébként sokan már a moldvai korszak óta letelepedtek. Ők voltak azok, akik 1782-ben és 1783-ban olyan gyorsan elfoglalták a Kotzman-vidék földjét, hogy a tervezett német településeknek nem maradt hely. 1804-re a Prut és Dnyeszter közötti, ruszinok lakta területet már a Bukovina régió legnépesebb részének tekintették. A ruszin települések fokozatosan szinte teljes Bukovina kiterjedésében megjelentek, nemcsak a dombvidéken, hanem a hegyekben is (huculok), amint azt egy pillantás Bukovina nyelvi térképére is mutatja. Részletesen természetesen csak néhány esetben tudjuk bizonyítani, hogy mikor telepedtek le ruszinok ezen vagy azon a helyen; hangsúlyozni kell azonban, hogy a bevándorlás a 19. század közepéig folytatódott.
   A Moldvából Bukovinába érkező ruszinok száma valószínűleg viszonylag kicsi volt. Erről a következő fejezetben fogunk többet megtudni. Egyébként ezek a ruszinok valószínűleg eredetileg Galíciában telepedtek le. A ruszinok számára csak kisszámú tényleges település jött létre. További információkért vesd össze a következő fejezetet. A ruszin köznyelvet beszélő lakosok teljes száma 1890 végén 265 154 volt.

                             ERDÉLYI BEVÁNDORLÓK BUKOVINÁBAN (kivonatok). I. Nistor

    Kivándolás Erdélyből az évszázadok során.
   1247-ben IV. Béla király engedélyezte a Máltai rend lovagjainak, hogy Szörény és Kunországában uralkodjanak azzal a feltétellel, hogy a hegyeken túlról nem fogadnak bevándolókat, a király külön engedélye nélkül.
   Azonban 13. század közepére Erdélyből kivándorlás indult meg, mégpedig olyan nagy számban, hogy maga a magyar király is kénytelen volt intézkedéseket hozni a kivándorlás megtiltására. Az 1247-ben hozott, majd a következő évszázadokban szüntelenül ismétlődő tiltó intézkedések azonban hatástalanok maradtak.
   1447-ben az erdélyi nemesek panaszkodtak Hunyadi Jánosnak, Erdély akkori kormányzójának, hogy a parasztok elhagyták a községeket és a határon át Moldvába menekültek. Még a székelyföldiek is a külföldi a fejedelemségekbe menekültek.
   1493-ban a székelyföldi székek küldöttei panaszt tettek László királynak, hogy a hatóságok különféle üldöztetései miatt számos székelyföldi csoport elhagyja faluját, Moldvába és Havasalföldre menekül, ahol, mint az említett országok vajdáinak alattvalói dolgozák meg a földeket, és úgy tűnt, hogy azok is.
   A székelyföldi kivándorlás a 18. századig folytatódott, a mellékletben található küldeményekben vagy forrásokban ugyanis számos székelyföldi kivándorlót találunk, akiket Bukovinába letelepítették, és a székely falvakat, Tibenit és Jakobesti-t magalapították.
   Moldva gazdasági élete számára az erdélyi munkaerő szinte nélkülözhetetlenné vált. A 16. század közepére Beszterce község bizonyos okokból leállította a mezőgazdasági munkások Moldvába való beáramlását. Ezután Moldva uralkodója, Alexandru Lăpușneanu kénytelen volt levelet küldeni Beszterce lakosságának, amelyben arra kérte őket, hogy engedélyezzék az erdélyi munkások átkelését Moldvába, ahol a pestis több ezer emberéletet követelt, így a mezei munka, külföldiek segítsége nélkül, szinte lehetetlen volt.
   1662-ben Mihai Apaffy erdélyi vajda szemrehányást tett a beszterceieknek, amiért nem őrzik jól a moldvai határt, mondván: “Hallottam, hogy a szegénység elkezdett átterjedni Moldvába. Ezért gondoskodjatok az ösvények és utak őrzéséről, és ne hagyjátok, hogy a szegénység eluralkodjon, mert ha mindenki elmegy, ki marad, hogy adót fizessen a hatalmas császárnak?"
   És 1683-ban ugyanez a vajda ismét írt a besztercei népnek, hogy „bizonyosan tudva van, hogy a nemesek jobbágyai közül némely csavargók és értéktelen emberek kivándolás ürügyével át akarnak jutni a moldvai vámon. Amiért minden kellő gondossággal megparancsoljuk nektek, hogy legyetek nagyon óvatosak velük, hogy ne engedjetek át senkit közülük, ha nem akartok emiatt magatokra haragítani”.
   1699 májusában az erdélyi kormány jelentette I. Lipót császárnak, hogy az ország lakóinak kivándolását csak sok és nagy erőfeszítéssel lehet megakadályozni, mivel a szomszédos államok a jobbágyokat magukhoz csalják, nagy anyagi előnyöket és mindenekelőtt szabadságot kínálva nekik.
A moldvai lakosság soraiban a pestis, a rabszolgaság és a kivándorlás okozta űrt folyamatosan erdélyi kivándorlókkal töltötték be. Dimitrie Cantemir helyesen állítja, hogy Moldva vidéki lakossága „orosz, erdélyi vagy magyar eredetű volt, ahogy az utóbbiakat nevezték”. Az erdélyi kivándorlókat Moldvában “ungureni ardeleni” néven ismerték, amelyből a Moldvában oly gyakori Ungureanu és Ardeleanu vezetéknevek származnak.

   1717-ben Dumitru kapitány, óradnai (Máramaros) parancsnok, jelentette a beszterceieknek, hogy „az emberek Moldvába menekülnek, és egyikük, aki sok pénzzel tartozik tegnap este elszökött. Küldtem egy csapatot utána, talán csak el tudom fogni; az emberek az erdőben vannak szétszóródva, és nem tudom őket lehozni a faluba. Ki felel értük? Mert ismerik az összes ösvényt, és az erdőben maradnak. Niculai is eladta minden vagyonát, és ők is Moldvába akartak menni, de az emberek elmondták nekem, és elkaptam őt.”
   1746-ban Beszterce és Szamos megyéből jelentős számú lakos átkelt Moldvába, mert már nem tudták elviselni az adók terhét. Az erdélyi parancsnokság kénytelen volt szigorú intézkedéseket tenni a határőrség érdekében. Ha a tiltó intézkedések nem voltak elegendőek, amíg az erdélyi kormány semmit sem tett a kivándorlást kiváltó okok megszüntetése érdekében, a bécsi udvar rendelkezései holt betű maradtak. Semmit sem tettek az elnyomott, megalázott lakosságért. A természettudós Hacquet, aki 1763-ban Erdélyben utazott, ijesztő képet festett az erdélyiek politikai, társadalmi és gazdasági állapotáról…
   …Moldvában, a bevándorlók, nagy előnyöket élveztek, amelyeket még a fejedelmi oklevelek is garantáltak nekik. Constantin Vodă Racoviță 1756-os oklevelében elrendelte, hogy "minden bevándorló, attól a naptól kezdve, hogy az országba érkezik, legalább hat hónapig zavartalanul maradjon, és utána letelepedhet, fejenként tíz lejt, az örgek öt lejt fizetve... És hogy ne legyen semmi bajuk és ne bántsák őket azt is elhatároztuk, hogy miután sokan összegyűlnek, ezek a jövevények választanak maguk közül egy bölcsebbet bíróvá, aki apróbb ügyeiket rendezné és nagyobb ügyeiket “diván” tárgylja meg. Sulzer megerősíti az oklevél rendelkezéseit, kimutatva, hogy a bevándorlók fejenként 6-8 lejt fizettek, és hogy a fejedelem megengedte nekik, hogy maguk közül válasszanak egy intézőt, aki kormányozza őket és védje érdekeiket.
   Az erdélyi bevándorlók nagyon keresettek voltak Moldvában, mivel szorgalmasak és jártasak voltak a háztartási ügyekben. Ezért a moldovai bojárok gyakran küldtek ügynököket Erdélybe, hogy a lakosságot kivándorlásra ösztönözzék.
   1765 körül egy dornai élénk agitációt indított Erdélyben a Moldvába való kivándorlásra. Másrészt a határon lévő közigazgatási szervek megkönnyítették a bevándorlást az országba. Grigore Vodă Ghica 1765-ben az erdélyi kormány diplomáciai jegyzékére válaszolva kijelentette, hogy nem tud a kivándorlási propagandáról, és nem hiszi, hogy közigazgatási szervei támogatnák a bevándorlók Moldvába való határátlépését, de a román határőrezredek felállítása új okot adott a kivándorlásra.
   1763 augusztusában Buccow tábornok azt javasolta, és Mária Terézia jóváhagyta, hogy „csak az egyesült románokat vegyék fel a határőrszolgálatba, míg a nem egyesülteket a vonalezredek kiegészítésére toborozzák”, mert így „a nem egyesültek késztetést éreznek a határ átlépésére”. A határőrezredek felállításával elérni kívánt hitvallási cél még világosabban megmutatkozott Hadik gróf császárnéhoz intézett jelentésében. Naszód környékén a lakosság örömmel fogadta a határőrezred felállítását, mert a határőrök bizonyos előnyöket és szabadságokat élveztek. A nép csalódottsága azonban fokozódott, amikor bejelentették, hogy azoknak, akik a határőrséghez kívánnak csatlakozni, le kell mondaniuk ősi hitükről, és fel kell venniük az uniót. Mivel azonban ezek az egyszerű és tiszta szívű emberek az ősi elhagyásában lélek elvesztését látták, határozottan ellenezték a hit megváltoztatását, inkább a lakhelyüket áldozták fel, mint elfogadni a javaslatot. Miután megtudták, hogy soraikból 10 vezető, bárki felhatalmazása nélkül, eskü alatt kijelentette, hogy a nasszódi határőrség teljes kontingense az egyesült egyházhoz kíván tartozni, és a jövőben is annak része kíván lenni, kereken megtagadták a határőrséghez való csatlakozást, és azok, akik már csatlakoztak, eldobták fegyvereiket, kijelentve, hogy semmit sem akarnak tudni a katonai fegyelemről. De amikor Buccow tábornok Petru Paul Aron egyesült püspök kíséretében Nasszódra érkezett, hogy tanúja legyen az eskütételnek, a román határőrök megtagadták az eskü letételét, eldobták fegyvereiket, és hangosan kiabálták, hogy a románok nem értik, hogy katonák is legyenek, jobbágyként dolgozzanak és adót is fizesenek, sőt, elveszítsék ősi hitüket is. A lázadók élén a feldrui Ștefan Cutea állt, Tănase Todorean Besztercéről fiával, Pinteával, Toader Cătanăval stb., ilyen neveket a Bukovinában letelepedett bevándorlók között is találunk Botoșanában, Câmpulungban és Dornában. Ilyen körülmények között az eskütétel elmaradt. Buccow tábornok és Petru Paul Aron püspök mindenféle tett nélkül távozott Naszódról.

   Kétségbeesésükben a Naszód környéki lakosok küldöttséget küldtek a pesti ortodox püspökhöz, Dionisie Novacovici-hoz, mivel az erdélyi ortodox románoknak még nem volt saját püspökük, védelmet kérve az unitusok üldöztetése ellen. A küldöttség tagjai panaszkodtak a püspöknek, hogy katolikus katonákkal kísért unitus papok kóborolnak a román falvakban, elfognak 6 idősebb embert, és megkérdezik tőlük: “Maradni akarnak unitusok?" Azokat, akik nemmel válaszoltak, megkötözték és börtönbe vetették, némelyiket könyörtelenül megvertek, és azokat, akiket nem tudtak elfogni, és 20-30 Ft. pénzbírsággal sújtották…
   …A szerencsétlen emberek egyetlen megmentésüket a kivándolásban látták, ezért 1763 őszén nagy csoportokban Moldvába vándoroltak. Véres összecsapások zajlottak a moldvai határon. Az egyik ilyen összecsapás alkalmával 4 ember halt meg és 80 megsebesült a csatatéren. Egy konzuli jelentés szerint közel 24 000 család menekült Moldvába ekkor. Ekkor Balaceana, Botoșana és Tereblecea falvakat telepítették be Bukovinába, Corlata, Berchișești, Uidești és Dorna falvakban pedig jelentősen megnött a bevándolók számát. A kivándorlások a következő évben, 1764-ben is folytatódtak, amikor a 2. Határőrezred új parancsnoka, Enzenberg báró, Bukovina későbbi kormányzója, sikerült megnyugtatnia az embereket és hatékonyabb ellenőriztetni a kivándolást.
   Egy 1777-es hivatalos jelentés szerint „120 év alatt több ezer család vándorolt ki Erdélyből Moldvába, amelyhez akkoriban Besszarábia és Bukovina is tartozott, valamint egész Havasalföldre, azaz Nagy- és Kis-Havasalföldet, valamint néhány, akkoriban a törökök által uralt vidékre, az úgynevezett rájákba, mint például Akkerman, Brăila, Giurgiu és környéke, valamint a Temesvári Bánság.
II. Józsefig olyan nagy volt a zsarnokság Erdélyben, hogy az emberek még a törököknél is menedéket kerestek.
   A bécsi levéltárban két összeírás maradt fenn az erdélyi bevándorlókkal kapcsolatban, akiket 1778-ban Bukovina egyes falvaiban találtak. Mindkét forrást, illetve összeírást a lvovi főparancsnokság parancsára állították össze 1778. január 27. és december 15. között. Mindkettőt Csernovicban keltezték, és Enzenberg tábornok, Bukovina akkori katonai kormányzója írta alá. Az egyik 1778. november 3-i, a másik 1778. december 15-i dátummal rendelkezik. Az összeírásokat tisztek készítették, akik faluról falura utazva beszélgettek a bevándoroltakkal, és táblázataikba bejegyezték:
1. A falu vagy birtok nevét, ahova a bevándolók letelepedtek;
2. Az adott falvak vagy birtokok tulajdonosainak nevét;
3. A családfő, apa vagy anya nevét;
4. A férfi családtagok számát;
5. A női családtagok számát;
6. Mikor jöttek Erdélyből;
7. A falu vagy város neve, ahonnan ejöttek;
8. A bevándorló foglalkozása;
9. A kapott szántóföld kiterjedése korec-ban;
10. A szénaföldek kiterjedése fálcsá-ban; 11. A közös földhasználat;
12. Arendába vett földek;
13. A megvásárolt földek;
14. Önkényesen használt földek;
15. A falusiak felelőssége alá tartoznak;
16. Hasznosak a falusiak számára;
17. Erdélyben szabad határőrök voltak;
18. Erdélyben alattvalók vagy jobbágyok voltak.
   Az 1. számú össszeírás összesen 1200 családfőt tartalmaz, 5018 lélekkel, nevezetesen 2623 férfival és 2395 nővel. Társadalmi helyzetük szerint 410 határőr család volt, nevezetesen 308 a 2. román ezredből és 102 az 1. székely ezredből, összesen 1768 lélek, akik közül 930 férfi és 838 nő. A fennmaradó 790 családfőből 343 jobbágy, 238 zsellér, 206 alattvaló, 2 szabad és 1 cigány volt. Az összeírásban található adatok szerint a bevándorlók "határőrökként", "jobbágyokként", "alattvalókként" és "szabad emberekként" szerepelnek. Ez a besorolás egy bizonyos társadalmi differenciálódást jelez, amelyet lényegében még nem tanulmányoztak. Ezen csoportok jogai és kötelességei az állammal és a megművelt földjeik tulajdonosaival szemben még nem teljesen tisztázottak. A jobbágyok, szolgák és alattvalók városi kötelességei nem különböztek sokban egymástól. Az elnyomás, a kifosztás és a megaláztatás mindenkire egyformán nehezedett.

   A jobbágyokat többnyire vidéki birtokokon telepítették le, míg a zsellérek és a szolgák általában városi földeken éltek…
….A II. összeírás szintén Enzenberg aláírását viseli, keltezése Csernovic, 1778. december 15., és az I. küldemény kiegészítéseként kerül bemutatásra. 117 családfőt tartalmaz, feltüntetve a letelepedési helyüket, a családfő nevét és a családtagok számát: feleség, fiak, lányok és rokonok. Feltünteti a vagyonukat is: lovak, tehenek, borjúk, juhok és sertések, amelyekkel a bevándolók Bukovinába érkeztek. Jelzi Bukovina azon helyét, ahol a határt átlépték, a származási községet és a vármegyét, valamint a bevándorlók lévő dokumentumait. Végül feltünteti bukovinai letelepedésük dátumát és azokat az okokat, amelyek a bevándolás útjára vezették őket. A bevándolók többsége inkább nem árulta el vándorlásuk okait a bizottság előtt. Néhányan azonban elég bátrak voltak ahhoz, hogy habozás nélkül elmondják, mi késztette őket otthonaik elhagyására. Így született meg a vallomás, hogy Bukovinába menekültek, hogy megőrizzék ősi hitüket. Mások a jobbágyság elviselhetetlen terhét említették a kivándorlás okaként. A II. konsignációban szereplők mind 1778 nyarán és őszén Bukovinában telepedtek le, ami bizonyítja, hogy a kivándorlás akkoriban még teljes lendülettel zajlott.
   Néhányan Borsabányán keresztül, Máramaros felől érkezve érkeztek a feledelemségbe, mások Óradnán, megint mások ismét Magurán és Tölgyesen keresztül. Több kérdezett a bizottság előtt azt vallotta, hogy szülőfalujukat elhagyva "dombon, völgyön és erdőn át" haladtak, hogy elérjék Bukovina határát. A II. összeírásban szereplő bevándorlók születési helye nagyobb pontossággal meghatározható, mivel a megye is fel van tüntetve. Az I. küldeményben a megye nincs feltüntetve, és emiatt a bevándorló származási helyének meghatározása komoly nehézségekbe ütközik. Ez pedig azért van, mert különböző megyékben vannak azonos nevű községek.
   A bevándorlók túlnyomó többsége Moldvával szomszédos megyékből érkezett, nevezetesen: Beszterce-Naszód, Maros, Csík, Háromszék, Máramaros, Szamos (Szolnok-Doboca), Kolozsvár, Torda, Szatmár, Szilágy és Bihar megyékből.
   Mindkét összeírás, 79 bukovinai faluban mutat be erdélyi bevánorlókat. Dornától kezdve a bevándorlók lassan és szisztematikusan észak felé nyomultak, elérve a Prut völgyét, ahol 1778. április 24-én 16 család telepedett le Molodiában.
   Az összeírás erdélyi bevándorlókat mutat a következő településeken: Dorna, Ciocănești, Fundul-Moldovei, Pojorîta, Sadova, Câmpulung, Vama, Moldovița, Bucșoaia, Stulpicani, Gura-Homorului, Manastirea-Homorului, Voronet, Corlata Corlățele, Baieșești, Brașca, Dragoești, Măzănăești, Capu-Codrului, Valea-Seaca, Lucăcești, Zăhărești, Liteni, Ilișești, Stupca Berchișeștie, Brăiest, Balaceana, Tolva, Securiceni, Reuseni, Bosancea, Suceava, Uidești, Părtești, Solca, Botoșana, Soloneț, Teodoresti, Arbore, Mihoveni, Buninți, Ițcani, Mitocul-Dragomirnei, Călinești-Cuparencu, Patrăuți, Căreșei, Iacobesti, Iacobesti, Țibeni, Iaslovat, Mileșăuți, Rădăuți, Horodnic, Vicovul-de-Sus, Vicovul-de-Jos, Straja, Plosca, Sf. Onofrei, Bahrinești, Bainet, Rogojești, Siret, Carapciu pe Siret, Cupca, Cireș, Ciudei, Camena, Tureni, Cernăuți, Ostrita, Molodia és Zeleneu.
   Az I. Consignation-ban található bevándorlók érkezése nem egyszerre történt, hanem 1718 és 1778 között fokozatosna. A legrégebbi telepesek a Fundul Moldovei-i Simeon és Vasile Ungurеаu, mindketten Óradnáról származnak, akik 1718-ban vándoroltak Moldvába.
   1728-ban Simeon Oștinar, eredetileg Sf. Ioan-i, és Gura-Homoruluiban telepedett le a borgói Tudor Căilă.
   1733-ban Mihai és Grigoraș Moroșan, mindketten borgói származásúak, megtelepedtek Radócban.
  1738-ban a berghiai Marin Danilă Dornában, Vasile Moroșan Bistrából Szatul-maréban, a maier származású George Gandii pedig Moldovițán telepedett le.
  1738 és 1758 között szórványos településekkel találkozunk Straján, Radócban, Horodnikban, Vikovon, Câmpulungban, Uideștiben, Dornában, Gura-Homoruluiban stb.

   1760-tól kezdve a bevándorlás gyakoribbá vált, és 1761 és 1764 között érte el csúcspontját, amikor tömeges kivándorlásokat észleltek, amelyek természetesen összefüggtek a jól ismert nasszódi zavargásokkal. Ekkor egész falvak vándoroltak Moldvába, élükön a pappal, a tanítóval, a bíróval és a falu véneivel. Ekkoriban Botoșana, Balaceana, Tereblecea stb. falvak kapták a legnagyobb kontingens bevándorlót.
   Az 1. székelyföldi határőrezredből érkezők 1762 és 1776 között egyenként lopakodtak Bukovinába, és megalakították Iacobești és Țibeni székely falvakat.
   A Naszód régió lakosságának 1763-as és 1764-es elvándorlásától eltekintve, a bevándorlók nem nagy csoportokban, hanem általában 2-5, vagy több családból álló kis csoportokban érkeztek, és vagy egyetlen faluban, vagy szétszórva a szomszédos falvakban telepedtek le. A következő évben ismét több családból álló csoport érkezett, majd több éves szünet után, újonnan érkezett menekültek telepedtek le a korábban letelepedett bevándoroltak mellé.
  Ha a rendelkezésünkre álló összeírásokból nem jönnénk rá, hogy az egymást követően érkező bevándorlók Erdély különböző falvaiból indultak, hajlamosak lennénk azt hinni, hogy ezek a bevándorlások egy jól átgondolt terv szerint történtek. De a családok különböző falvakból és vármegyékből indultak, és véletlenszerűen telepedtek le, ahol helyet találtak. Az újonnan érkezők azokat a falvakat részesítették előnyben, ahol erdélyi származású társaikra találtak. Az I. és II. konsignációk szerint a fő foglalkozásuk a mezőgazdaság volt. Találunk azonban közöttük kézműveseket is, mint például: asztalosok, molnárok, fazekasok, ácsok, patkolókovácsok, szűcsök, asztalosok, hegedűsök, sörfőzők, kocsmárosok és fogadósok.
   Magányos bevándorlók alig voltak. A családok meglehetősen nagyok, 6-11 gyermekes családokat találunk. A férfi nincsenek túlsúlyban van a nőkkel szemben. Amikor Bukovinában letelepedtek, a szántóföldet és kaszálót kaptak. Ezeket egyéni használatra adták, de a legelők közösek maradtak. A szántóföld kiterjedését a vetéshez szükséges mag mennyisége alapján számították ki. Ez a mennyiség a kukorica esetében ¼ korec és 12 korec között változott. Mivel Bukovinában egy korec (100 kg) kukorica elegendő volt egy fálcsa föld bevetéséhez, a szántóföld 20 prazsina és 12 fálcsa között, a kaszálók kiterjedése fél fálcsa és 15 fálcsa között változott. A letelepedés feltételeit esetenként, megállapodás után határozták meg. Ingyen kapták a földet tized és haszonbér fejében. A tulajdonjog csak 1848-ban keletkezett. Sok bevándorló egyszerű, napszámos paraszt maradt, semmi földterület nélkül.
                                                                                            *******
    Az erdélyi és moldvai bevándorlás 1778 után is folytatódott.
  A bécsi udvari haditanácshoz intézett 1781-es feljegyzésében Vasile Balș bojár panaszkodott, hogy a határőrök megakadályozzák a román migránsok belépését Bukovinába, követelve ezen zaklatások megszüntetését. Úgy tűnik, Balș panaszát figyelembe vették. A határon megszűntek a zaklatások, és 1781-ben és 1782-ben 786 család 3209 lélekkel, 8662 szarvasmarhával és 464 szekér élelemmel és felszereléssel érkezett Bukovinába.
   A lakosság Moldvából történő bevándorlással történő növelése nagyon kényelmes volt az osztrák kormány számára, különösen mivel II. József császár 1783. június 19-i bukovinai ünnepsége alkalmával megjegyezte, hogy a lakosság számának növelése a legfontosabb kérdés Bukovinában, és e cél eléréséhez minden eszközt be kell vetni, a nagyobb költségek nélküli gyarapítás csak a moldvai betelepedőkkel volt lehetséges, akik amellett, hogy semmit sem kértek a hatóságoktól, ellátmánnyal, munkaállatokkal és háztartási eszközökkel is jól ellátva érkeztek az országba. Sajnos nem ismerjük ezeknek a bevándorlóknak a nevét vagy eredetét. Sok erdélyi származású élt Moldvában, és egy ideig az erdélyi kormányzat katonai dezertőröknek kezdte tekinteni ezeket, és mint ilyeneket, visszakövetelni őket Moldova uralkodójától. Ez a gondolat a szászoktól származik, amely már 1718-ban követelte, hogy a fejedelemségek lakóinak menekülését katonai szolgálatból való dezertálásnak tekintsék. Igényeiben, az erdélyi kormányzat a pojarovaci (1718) és a belgrádi (1739) békeszerződésekre támaszkodott, amelyek valójában különleges záradékokat tartalmaztak a hadifoglyok kiadatására vonatkozóan, de az erdélyi kivándoroltakra nem.
   Kaunitz osztrák kancellár azt állította, hogy Bukovina határainak kijelölésekor megállapodtak abban, hogy az erdélyi dezertőröket, a moldvai kordonon át menedéket talált rabszolgasorba taszított cigányokra cserélik. Kaunitz azt is állítja, hogy az osztrák konstantinápolyi internuncio már 1757-ben engedélyt kapott a Portától a fejedelemségek fejedelmeinek a katonai dezertőrök kiadatására vonatkozóan. Ezen állítólagos kikötések alapján az osztrák kormány a legszélesebb körű intézkedéseket tette az erdélyi kivándoroltaknak, régi hazájukba való visszatérése érdekében. Egy konstantinápolyi porosz jelentés adja a leghitelesebb magyarázatot ezekre az intézkedésekre. „Az osztrák kormány” – áll a jelentésben – „megfigyeli, hogy több mint 40-50 éve nagyszámú alattvalója Magyarországról, Erdélyből és más örökös tartományokból Moldvában és Havasalföldön telepedik le, de a kivándorlás soha nem volt nagyobb, mint 1767-ben, amikor úgy vélik, hogy 24 000 család vándorolt be Erdélyből ezekbe a szultánnak alávetett tartományokba, mivel Siskovicz és Buccow osztrák tábornokok azzal a tervvel álltak elő, hogy határőrséget állítanak. Az osztrákok jelenleg 8000 moldvai és 16 000 havasalföldi családot tartanak számon, ami 96 000 lelket jelent, nem számítva családonként több mint 4 lelket, általában mindenkit, aki valaha élt az örökös tartományokban, dezertőrnek tekintenek. Hogy ennek a panasznak megadják a kellő jelentőséget, egy kapitányt küldtek Moldvába tíz őrmesterrel, akik egyik városból a másikba, egyik faluból a másikba mentek, és semmi mást nem csináltak, mint hogy tájékozódtak az osztrák tartományokból származók nevéről és személyes leírásáról, hogy azokat viszont a Vodától és a Portától igényelhessék. Ezek a követek sok moldvai őslakost vonzanak, akiket könnyen hajlandónak találnak elhagyni otthonaikat, mind a törökök iránti gyűlöletük, mind az osztrákok által ígért előnyök miatt, ha alávetik magukat. Ezek az ígéretek olyannyira beváltak, hogy sok moldvai és munténiai lakost deportáltak Bukovinába és Osztrák Lengyelországba, sok, szinte teljesen üres falut hagyva maguk után. Moldva fejedelme jogosan ellenezte ezeket a túlkapásokat, de a császári megbízott átadta neki Kaunitz herceg levelét, amelyben ez a miniszter kijelentette, hogy ha Moldva fejedelme továbbra is ellenzi udvara eljárását, akkor közös ügyet fog tenni a pétervári udvarral eltávolítása érdekében. Az ilyen fenyegetések nem olyan természetűek, hogy ne keltsenek benyomást olyan időben, amikor a Porta túl gyengének érezte magát ahhoz, hogy energikusan szembeszálljon a két császári udvar intrikáival, ráadásul Moldva fejedelmét már 1785. január 12-én letették a trónról. (Ebből a jelentésből világosan kiderül, milyen volt az osztrák politika Moldva fejedelmeivel szemben.)

   Bedeus kapitány és őrmesterei Moldvában kezdték meg tevékenységüket, megyéről megyére utazva, hogy felkutassák őket és Erdélybe való visszatérésre kényszerítsék őket. Az osztrák ügynök, Raicevich 1783-ban közölte Enzenberggel, hogy kifejezetten Jászvásárba jött, hogy rávegye a fejedelmet a kiadásokra. Képzett őrmestereket kért a szökevények felderítésére. A következő évben Kaunitz közölte Raicevichszel, hogy az udvari haditanács és a császár úgy találta, hogy egy őrmester túl kevés a dezertőrök felderítéséhez. Ezért az oroszok példáját követve külön szolgálatot kell létrehoznia a dezertőrök felderítésére és hazaszállítására, valamint a visszatérők utazási költségeinek kifizetésére. Úgy döntöttek, hogy egy tisztet, több őrmestert és egy sebészt küldenek. 1784. március 26-án Raicevich arról számolt be, hogy Moldvában a dezertőrök felderítése könnyebb, mint Havasalföldön. Moldvában az osztrákok javára az „1776-os egyezmény” és az „oroszok példája” állna. Moldvában a dezertőrök kétféle típusúak: „valahiai és székely határőrök”, „reguláris katonák”. Román és székely határőrök telepedtek le Erdély határain, a reguláris hadsereg katonái pedig Moldva keleti és északi régióiban szétszóródtak. A családos határőröket közvetlenül Erdélybe kell küldeni, a reguláris hadsereg katonáit pedig Jászvásárba, majd Bukovinába szállítani. Moldova számára elegendő lenne 12 őrmester a határőrségtől és 6 más ezredektől, kettő-kettőt kijelölve, egyet a toborzásra, a másikat a szállításra. Ezeknek az őrmestereknek egyenruhában kell lenniük, és ismerniük kell az ország nyelvét. Rendelkezésükre kell állnia kocsiknak nők és gyermekek szállítására. Mindegyiküknek császári parancsot kell kiadnia a kerületi adminisztrátoroknak, hogy ne okozzanak nehézségeket a községbe besorozott és adófizető dezertőrök felvétele. Enzenberg segédtisztje, Bedeus kapitány volt megbízva a moldvai dezertőrök felkutatásának és hazaszállításának vezetésével, akik 1784 nyarán érkeztek Jászvásárba „szolgákkal és lóvakal”. Érkezés után Bedeus azonnal munkához látott. Őrmestereket küldött a megyékbe, hogy felkutassák a dezertőröket, és Jászvásárba küldjék őket a fejedelmi dívány elé, aki megvizsgálja az okmányokat és jóváhagyja a kiadatást. A dívány úgy döntött, hogy a moldvaiak házastársait nem adják ki. Bedeus tiltakozott ez ellen a döntés ellen, követelve a dezertőrök kiadását, függetlenül attól, hogy házasok-e vagy sem. Nem sokkal ezután megérkezett Schmelz sebész, hogy megvizsgálja a dezertőrök rokkantsági állapotát. A moldvai hatóságok kísérletei, hogy megakadályozzák a Moldvában született dezertőrök asszonyainak és gyermekeinek kiadását, hiábavalóak maradtak, mert Enzenberg ügynökei még az „anyjuk méhéből származó gyermekeket” is katonáknak tekintették. Ráadásul a nők nem akartak elszakadni a férfiaiktól, hanem készségesen elkísérték őket Bukovinába. Sahlhausen őrnagy összeállított egy listát a Moldvába menekült alsóbb rangú határőrökről. Ez a lista 51, 14-22 éves dezertőrt tartalmazott, akik mindannyian a Naszód környéki határ menti falvakból menekültek el. Néhányan a hegyekből menekültek az esztenákról, mások a Beszterce város környékéről, sőt néhányan az ezred kiképzőteréről is. A fiatal kivándorlók egész Moldvában szétszóródtak, eközben Enzenberg arról számolt be Bécsnek, hogy Bukovina lakossága az elmúlt négy évben, azaz 1778-1782 között 6000 moldvai családdal nőtt, és 1784-ben a bevándorlás folytatódik. A minap értesítettek 15 hotini járásbeli családot: „Ha a hotini pasa és Moldva bojárjai – mondja Enzenberg – nem hagyják abba szörnyű elnyomásukkal, akkor hamarosan nem lesz hely Bukovinában, ahol a jövevények menedéket találhatnak és letelepedhetnek, pedig ezek a telepesek a leghasznosabbak, mert nem követelnek pénzt, maguk építik házaikat.”
   A moldvai intenzív bevándorlás miatt, a Cozmeni régióban a németekkel folytatott gyarmatosítási hadjáratot 1783-ban leállították, mivel gyarmatosításuk jelentős államkincstári kiadásokkal járt. Bedeust és munkatársait azonban keserűen becsapták, abban a hitben, hogy a moldvai hatóságok közömbösen fogják szemlélni az ország elnéptelenedését. Egy napon két őrmesterét letartóztatták a panțiri Gyímes közelében, és Bákóba exportálták a járásba, ahol felolvastak nekik egy fejedelmi parancsot, amelyben az őrmestereket a legszigorúbb büntetéssel fenyegették meg, ha a kerületben barangolnak. Amint megjelentek a kerületben, el kell őket kergetni, megverni és elvinni Jászvásárba, vagy közvetlenül az erdélyi határra, vagy akár meg is lehet ölniük. Amennyiben az intézők nem teljesítik ezt a parancsot, őket megkötözik és Jászvásárba viszik, ahol 300 ütést mérnek a talpukra, és elbocsátják őket intézői szolgálatukból. Hanyagságuk miatt nem intézőknek tekintik őket, hanem kutyáknak; ha a németek ennyi lakost felfedeznek és kivisznek az országból, akkor kitől fogják beszedni a fejedelmi és saját jövedelmeiket?
   Ezután mindkét őrmestert a határra kísérték, és kiutasították az országból. Bedeus beszámolt erről az esetről a haditanácsnak, és kijelentette, hogy ilyen körülmények között nem tudja többé sikeresen teljesíteni küldetését. Az ügynökség közbenjárása a feledelemnél is hiábavaló maradt, így Oechsner ügynök jelentése szerint „csak bolondot csinál magából, nem kap választ tőle”. Csak később, Raicevich közbenjárására válaszolt a fejedelem, hogy amint a termést betakarították, megengedi a dezertőrök felkutatását. Véleménye szerint, hogy a jövevények szabadon maradhatnak Moldvában, vagy visszatérhetnek szülőföldjükre.
   Raicevich újabb közbenjárást intézett Alexandru-Vodă Mavrocordathoz, panaszait a pozserováci békeszerződés XIII. cikkére alapozva. Erre a fejedelem azt válaszolta, hogy abban a szerződésben nem bevándorlókról és dezertőrökről van szó, hanem kereskedőkről, mert a "tugiar" szó a török szövegben "kereskedőt" jelent, és nem "subditus"-t (alanyt), mint a latin szövegben. Raicevics azon kérésére, hogy az osztrákoknak ugyanolyan könnyítéseket biztosítsanak a dezertőrök felkutatására, mint az oroszoknak, a fejedelem azt válaszolta, hogy az oroszoknak megengedik, hogy szláv honfitársaikat és dezertőreit kutassák fel, nem pedig más nemzet dezertőreit.
   Az osztrák követelésekkel kapcsolatban a helyzet megváltozik, „mert ha Moldvában 10-12 000 magyar él, akkor egész Erdélyt és a Temesi Bánságot románok lakják, amint az a Fejedelemség kronográfjaiból is látható. Ezekkel a nehézségekkel szembesülve XI. József császár 1785. december 2-i határozatával úgy döntött, hogy csak igazi, még szolgálatra alkalmas dezertőröke fogad be. Nem szabad hazaszállítani azokat, akik hasznavehetetlenek, akiket őrizni kell, hogy ne meneküljenek el újra, és ne csábítsanak el másokat. Nem lehet hasznodra egy olyan lakosság, amelyet állandóan őrizned kell. Ezért a császár leállította a dezertőrök és kivándoeltak erőszakos hazaszállítását, a dezertőrök felkutatására irányuló egész akciót tehát csak a katonai szolgálatra alkalmasakra és azokra korlátozta, akik önként akarnak visszatérni.
   1784 májusában Enzenberg ismét jelentette Bécsnek, hogy újabb bevándorlók érkeznek a Hotin járásból és Moldvából, akiknek regisztrációja még nem történhetett meg azonnal, mert néhányan közülük átlopakodtak az erdőkön, rejtett útvonalakon haladtak, és észrevétlenül a Bukovinában élő rokonaikhoz és ismerőseikhez telepedtek.
   A moldvai bevándorlás Bedeus kapitány és őrmestereinek elbocsátása után is folytatódott. Az orosz diplomáciai ügynök a jászvásári udvarban továbbra is felkutatták a cári területekről származó állítólagos dezertőröket, és hol nagyobb, hol kisebb csoportokban szállított át a kordonon Bukovinába.
   Az 1788-as osztrák-orosz-török háború újabb nehézségeket hozott Moldvára. A lakosok a hegyekbe menekültek. Sokan vándoroltak Bukovinában. A természettudós Hacquet, Solca erdeiben számos alsó-moldvai és besszarábiai bevándorlóval találkozott, akik a törökök terrorja elől Bukovinába menekültek. A szerencsétlenek hónapokig vándoroltak az erdőben mindenükkel, családjukkal, felszerelésükkel és jószágaikkal együtt.
A birtokosok és parasztok közötti kapcsolatokra vonatkozó, az Organikus Rendeletben foglalt rendelkezések alkalmazása 1832-ben újabb moldvai bevándorló hullámot indított el Bukovinába. Kisebb csoportokban 1832 után is átkeltek a kordonon. A Şistovi békeszerződésben a dezertőrök és a bevándorlók kérdését a 27. cikk VIII. bekezdése tárgyalta, amely kimondja, hogy az egyik szerződő felek alattvalói, akik a háború előtt vagy a háború alatt a másik országában telepedtek le, továbbra is teljes mértékben annak az országnak az uralma alatt állnak, ahol letelepedtek, és régi uruk soha nem igényelheti őket. A fentiekből kitűnik, hogy Erdély mindig is jelentős kontingenssel járult hozzá a moldvai lakosság növekedéséhez. A 18. század második felében ez a növekedés igen jelentős volt. A Moldvában elosztott kontingens 8000 családfőre emelkedett, ami körülbelül 32 000 lelket jelent.
   Sokkal nagyobb számú családfő rejtőzködött el a moldvai falvakban megváltoztatott vezetéknevekkel, hogy elkerüljék a Bedeus kapitány parancsnoksága alatt a dezertőrök eltávolítására irányuló szolgálat által gyakorolt ellenőrzést. A moldvai falvak tele voltak erdélyi bevándorlókkal. Raicevich 1784-es jelentéséből megtudjuk, hogy ezekből még Ismail környéki falvakban is találtak, és hogy néhányan közülük az erőd erődítményeinek építésén dolgoztak. Így az etnikai áramlat folyamatos volt, Erdélyből kiindulva, Moldván áthaladva és Bukovinába érkezve.

 Forrás: Codrul Cosminului 1925-1926, I. Nistor

               A magyarországi származású bukovinai népcsoportok történetéhez.

   A bukovinai népcsoportokkal, azok kultúrájának kutatásával újabban mind szívesebben foglalkoztak. Elsőrangú feladat lenne a külön utakon és nyomokon haladó kutatások eredményeinek összevetése. Szükségesnek látszik, hogy magyar és tudományos szempontból a többi népcsoportok odatelepülését is figyelem be vegyük; különösen akkor, ha ezek a népcsoportok közvetlenül Magyarországból települtek át.
   A bukovinai és moldvai tótok bukovinai sorsával és életformájával a legutóbb a csernoviczi egyetem tanára Reli foglalkozott behatóan (Bratislava. VIII. 3. 220. o.). Röviden ismerteti történetüket, közli, hogy kézirata, mely részletesebben tárgyalja a kérdést, a csernoviczi levéltárban van elhelyezve. A cseh és tót telepesek közül, akik a XVIII. sz. végén és a XIX. sz. elején költözködtek ki Bukovinába, a csehek hamar feladták népiségüket. Vagy elköltöztek, vagy beolvadta k a szomszédos német telepesek közé. A beolvadás annál könnyebben ment, mert számuk kicsiny volt. A sokkal nagyobb számú tótság egy tömegben telepedett le s így töredékben még ma is megőrizte nyelvét, de főleg a római katholikus vallását. A tót telepesek három nagyobb tömbben élnek, a Szucsáva, Szeret, Moldva forrásvidékén és Csernovicz körül szétszórva.
   Telepítésük 1793-ban indult meg, nagyobb részt trencsén-megyei tótokból toborozódta k, s akik mint erdőirtók mentek ki a görögkeleti vallásalap erdei javadalmaira. Az erdőirtás helyén irtványközségek keletkeztek, ahol aztán megkezdődött a föld belterjesebb megművelése. Mint hogy a körül lakó oláhság állattartó elem volt, nem vette jó néven a legelők feltörését és emiatt viszály keletkezett. A vallásalap intézőbizottsága kárpótolta az oláhságot az elvesztett legelőkért.

   Az itt lakó tótság számát nehéz megállapítani, mert egy része már beolvadás alatt áll. A régi statisztikai adatok is helytelenek, mivel lengyeleknek veszi őket, azon az alapon, mert lelki gondozásukat lengyel róm. kath. papok látták el. Reli (id. helyen) különben egy térképet is közöl a bukovinai tót telepekről, ahol a közsé¬gek neveit is felsorolja . Három csoportra osztja őket, az elsőbe : Huta Noua, Huta Veche, Crasna (cseh telepek), Ciudeiu, a másodikba: Gura Putnei, Putna, Voevodeasa, a harmadikba: Solca, Solonetulnou, Ples és végül a Csernovicz-környéki szórványok.
   A tót telepesek legerőteljesebb kivándorlási időszaka 1802-től 1817-ig tart. Rendszerint az oláhok által előbb felgyújtott és elhagyott porták helyére költözködtek be. Az elvonuló oláhok Moldvába húzódtak le. Ilyen felgyújtott két falu volt Tereblecea, Toporauti. A szaporodó tótság számára létesiti a helytartótanács 1834-ben Gura, Solca , Solonetulnou, Cacica, Ples községeket. Az itteni tótság tehát Magyarországból ment át Bukovinába, amit a levéltári adatok, személy és családnevek, de különösen a még elevenen élő néphagyomány is igazol. A kiköltözés okát a nehéz megélhetési viszonyokkal és a magyar földesurak keménységével magyarázzák.
   A bukovinai és moldvai népcsoportok kultúrelemeinek története feltétlenül közös vonású. Magyar szempontból nem kerülheti el figyelmünket a Magyarországból kiszármazott tótság népi kultúrájának problémájának az ismerete, mert nem lehetetlen, hogy számos eddig megoldatlan kultúrjelenségre, tárgyra elfogadható magyarázatot adnak.
    Márkus Mihály.

Néprajzi Múzeum Értesítője, 1938. 1. szám, 110-111. old.

                                                              Népességmozgások Bukovinában (1940-1948) 
                                                                                         Dumitru Sandru

    A bukovinai magyarok utolsó, nagy kivándorlásáról, sok adat, beszámoló és kimutatás létezik, nagyjából azt tartalmazza, amit mi írtunk le saját magunkról: hazamentünk Bácskába, amely hazánk lett egy ideig, de otthonunk nem. Azonban érdekes módon mások is írtak rólunk, csak ezek vagy nincsenek felkutatva, vagy nincsenek számba véve. Távolság, hozzáférés, nyelvi akadály, mindenféle kifogás létezik, azonban ez nem lehet tényleges ok, ha az igazság kiderítése megköveteli.
    Hagyomány úgy fogalmazni nálunk, hogy őseink azért jöttek el Bukovinából, mert a románok kiviselték magukat és itt minden román hibás lett, még akkor is, ha véletlenül kománk volt. Nos nem, itt az akkori román kormányt kell hibáztatni a rendeletei miatt, és nem általánosítani. Különben egyetlen etnikum se kérte hivatalosan hogy elhagyja Bukovinát, csak a magyar. Se német, se zsidó, se ukrán, se lengyel, de őket vitték. Mi mentünk.
A második világháború első éveiben a nemzetközi és politikai helyzet nagyon egyszerű volt: elsősorban minden népet a saját országába telepíteni. Virágzott az ultranacionalizmus, a szovjetek elfoglalták Észak-Bukovinát, a magyarok Észak-Erdélyt, mindenhonnan nyomták kifelé azokat a románokat, akik még nem menekültek el. Ennek hatása Bukovina minden kisebbségére kihatott, németekre, zsidókra, magyarokra, lengyelekre, ukránokra, stb. Adatokkal bizonyított, összefüggő írás ezekről nem jelent meg, 2003-ig. Ekkor adta ki könyvét a bukovinai születésű Dumitru Sandru professzor (1934-2013), amelynek címe: Miscari de populatie in Romania (1940-1948), vagyis Népességmozgások Romániában 1940-1948 között. Könyve két nagy részre oszlik, az első rész 1945-ig tart, a második 1948-ig. Tartalma sokatmondó, és néhány fejezetet említek csak meg belőle: népességmozgás Észak-Bukovinában és Besszarábiában a szovjet ultimátum után, népességmozgás Dél- és Észak-Erdélyben, a németek emigrálása, a román-bolgár népességcsere, a román-jugoszláv népességcsere, a bukovinai székelyek kivándorlása, a zsidók deportálása, a cigányok deportálása, lengyel menekültek, majd a második részben a német etnikumok deportálása a Szovjetunióba, a náci németek és magyar soviniszták letartóztatása, a németek menekülése, visszajövetele és kitoloncolása, egyszóval sok és értékes írás található könyvében.
    Persze, minket ez a nemzetközi kontextus - szokás szerint - nem érdekel, így csak a Dél-Bukovinai magyarokról írt részekből fordítok. (László Gergely Pál)

                                                                                Dumitru Sandru professzor (1934. Sasca Mica, Bukovina-2013)
                                                                                                                              *****
    Romániában két népszámlálás zajlott le a világháborúk között, 1930. december 29-én, és 1941. április 6-án. Az elsőben 11.104 magyar mutattak ki Bukovinában, a másodikban 9.501-et. Ez azzal magyarázható, hogy Észak-Bukovina már szovjet hatalom alatt volt. A székelyek mindkét alkalommal magyaroknak mondták be magukat. Radóc megyében a következő képpen állt a helyzet: Hadikfalva 3487 lakos, Istensegíts 2469, Andrásfalva 2284, Új-Szátulmáre 198, Ó-Fratóc 84, majd Szucsáva megyében Józseffalva 705 és Fogadjisten 174 magyar lakossal.
   A második világháború első éveiben, amikor Európa szinte minden részén a revizionista országok kormányai által folytatott propaganda hatásai súlyosbították a kisebbségi csoportok ultranacionalista érzelmeit a nemzetállamokban, és a vérrokon lakosságot azon állam ellen uszították, amelyben éltek, a dél-bukovinai székely nép körében egyre nagyobb érdeklődés kezdett megnyilvánulni a magyar területre való letelepedés iránt.
   A szovjet kormány által Romániának 1940. június 26-án adott ultimátum után a magyar kormány puhatolózott Bukarestben a dél-bukovinai székelyek Magyarországra történő esetleges áthelyezésével kapcsolatban, de az erről szóló tárgyalások csak a következő év tavaszán kezdődtek, és a megállapodást csak 1941. június első felében írták alá.
   Különböző agitátorok biztatására, a környékbeli székelyek már jóval azelőtt kifejezték kivándorlási vágyukat, hogy a két állam kormánya aláírta volna a Romániából távozni szándékozók jogállásáról szóló megállapodást. Néhányan közülük 1940 utolsó hónapjaiban már bevándoroltak Magyarországra, még mielőtt a romániai magyar közösség befolyásos elemei szervezett propagandakampányt indítottak volna közöttük, amely csak a következő év elején indult be.
   1941. január 17-én a Különleges Információs Szolgálat (S.S.I.) egy jelentésben megjegyezte, hogy Untu László hadikfalvi, Malecz és Bognoczky andrásfalvi, valamint Elekes Dénes istensegítsi papok propagandát folytatnak a magyar lakosság körében, hogy rávegyék őket a Magyarországra való távozásra. Közel egy hónappal később, 1941. február 24-én a Szucsávai Regionális Csendőrfelügyelőség közölte a Csendőr Főfelügyelőséggel, hogy az 1941. január 26-i 41628. számú körrendeletet követően vizsgálatot folytatott Radauti megye falvaiban a magyar származású lakosság magatartásával kapcsolatban, meghatározva, hogy a küldött jelentés megbízható, titkos ügynököktől származó információkon alapult.
   Itt a kivándorlási propagandát Hadikfalva, Andrásfalva és Istensegíts római katolikus papjai folytatták. A hadikfalvi Sebestyén Antal pap által, a bukaresti magyar követségről és konzulátusról hozott legutóbbi utasításokat követve, Radauti megye három településének magyar kisebbségei Magyarországra készültek bevándorolni. Az indulás dátuma 1941. március 5. volt, ehhez a hazatelepülők számára szükséges dokumentumokat beszerezték. Az itt élő magyarok az összesen igyekeztek eladni a vagyonukat, csak az indulásig és az útra szükséges élelmiszereket hagyták meg.
Mivel a Radauti megye három falujának magyarjai már régóta kifejezték kivándorlási vágyukat, és a formaságok elintézése ismételten elhalasztásra került, elkezdtek morgolódni: ha a román állam még ezen a napon - 1941. március 5-én - sem engedélyezi a távozást, köteles lesz élelmezni őket. Sebestyén Antal pap meglátogatta a megye összes olyan községét, ahol magyar kisebbségek éltek, és azt tanácsolta a lakosoknak, hogy amennyire csak lehetséges, a 16 éven felüliek házasodjanak össze, mivel a Magyarországra nőtlenül érkező felnőtt személyeket lágerekbe helyezik, míg a többiek házakat és földet kapnak az államtól. Ennek a propagandának az lett az eredménye, hogy az adott falvakban naponta anyakönyvezték a házasságokat.
   A Szucsáva megyei Józseffalva községben a kivándorlás kezdeményezése szintén egy római katolikus papé volt. 1941. március 13-án a Szucsávai Csendőrlégió a 704. számú tájékoztató feljegyzésben feljegyezte, hogy a helység magyarjai levelet kaptak korábbi plébánosuktól, Németh Kálmántól, aki akkoriban már egy nagykárolyi (?!) templomban szolgált, abban biztatja őket, hogy adják el vagyonukat, mivel március 15-én hazaviszik őket Magyarországra. Röviddel ezelőtt a józseffalvi római katolikus pap Bukarestben is járt, ahol felvette a kapcsolatot a magyar konzulátus munkatársaival, hogy támogatást kérjen erőfeszítéseihez. A romániai magyar főkonzul azonban azt tanácsolta neki, hogy egyelőre senki ne adja el földjét és gazdaságát. Azonban Németh Kálmán levelének kézhezvétele után, a lakosok továbbra is elidegenítették vagyonukat.
    Ugyanezen a napon, a szucsávai megyei csendőrlégió a 706. számú tájékoztató jegyzékben arról számolt be, hogy Ion Antonescu tábornok által elrendelt, az általa kezdeményezett politika elfogadásáról vagy elutasításáról szóló, 1941. március 2-3-i népszavazás során elégedetlenség támadt a fogadjisteni község lakói körében – ahol 174 magyar élt – mivel nem engedték meg nekik, hogy szavazzanak. Már március 2-án a danilai szavazókörzet elnökének elrendelték - amelyhez akkoriban fogadjisteni település tartozott - hogy ne engedélyezze ennek az etnikai csoportnak a szavazását. A tilalom valójában csak ürügy volt az elégedetlenségre a magyarok számára, mivel már korábban írásban kérték a kivándorlást, és nem mutattak semmi érdeklődést az ország problémái iránt. Most okot találtak arra, hogy megjegyezzék, a hatóságok nyíltan demonstrálják nekik, hogy Romániában idegeneknek tekintik őket, és emiatt kell minden lépést megtenniük, a Magyarországra való áttelepülésük érdekében.
Miután úgy döntöttek, hogy elhagyják Romániát, és miután a bukaresti magyar diplomáciai képviselet ígéretet adott a mielőbbi távozásra, 1941 tavaszán a dél-bukovinai magyarok beszüntették földjeik megművelését. A szucsávai Csendőrfelügyelőség az 1941. május 3-i 3044. számú tájékoztató feljegyzésében rögzítette, hogy a Radauti megyei Hadikfalva, Andrásfalva és Istensegíts településekről származó magyarok szabotálják a mezőgazdasági munkákat, nem vetik be földjeiket, azokat házaikkal és jószágaikkal együtt eladják a távozásra való tekintettel, amely a hadikfalvi vasútállomásról történik vonattal, napi 400-500 fős csoportokban.
    A túlnyomó többség megszerezte a kivándorláshoz szükséges dokumentumokat, kivéve 12 istensegítsi, 9 andrásfalvi és körülbelül 90-100 hadikfalvi család, akik pénz nélkül nem tudták fedezni ezek költségét, és számukra előfizetési listákat indítottak, amelyeken keresztül a szükséges forrásokat meg lehetett szerezni. Nagyon sok székely adta el házát a szomszédos községek román lakosainak, amelyeket a vevők egy része nem azért vásárolt meg, hogy beköltözzön, hanem hogy lebontsa őket, és a bennük keletkező fát tüzelőanyagként használja fel. Andrásfalván például 73 házat adtak el és bontottak le, Hadikfalván 20-at, Istensegítsen pedig 12-t. Emellett az andrásfalvi községben élő magyarok a gyümölcsfák egy részét is kivágták. A Magyarországra távozottak vagyonuk nagy részét nem tudták eladni, így azokat elhagyatva hagyták, és senkinek sem adták át gondozásra. A Radauti megye három községéből érkező magyaroknak ígéretet kaptak arra, hogy április 26-án és 27-én a bukaresti magyar követség küldötte utazik oda, hogy személyesen leltározza az eladatlan vagyontárgyakat, de az nem jött el, és bejelentette, hogy május folyamán érkezik.
Ugyanakkor a kivándorlást kérő lakosok felhagytak a helyi közigazgatási szervek rendelkezéseinek és a román állam jogszabályainak tiszteletben tartásával. Április 27-ig 173 hadikfalvi, 31 andrásfalvi és 27 istensegítsi magyar bevonulási parancsot, de mindannyian elutasították azokat, és bemutatták a helyi hatóságoknak a Magyarországra való távozásukkal kapcsolatos dokumentumokat. Néhány magyar meghatalmazást hagyott különböző ügyvédekre az elidegenítetlen földek eladására vagy bérbeadására, a föld adójának megfizetése nélkül, azzal az indokkal, hogy nem idegeníthetik el azokat, mivel az eladási ára nagyon alacsony lett volna, körülbelül tízszerese az általuk kért árnak.
   1941. május 13-án a Rendőrségi Főigazgatóság a 28517S számú rendelettel értesítette a Csendőr Főfelügyelőséget, hogy a Radauti megyei Hadikfalva, Andrásfalva és Istensegíts községekből származó székelyek egy része, akik a bukaresti magyar konzulátus és követség által kiállított igazolások alapján költöztek Magyarországra, nem értesítették a román hatóságokat, és kifizetetlen adósságokat hagytak hátra maguk után. Miután a Csendőrség Főfelügyelősége tájékoztatta a Radauti Csendőrség Légióját a Rendőrségi Főigazgatóságtól kapott utasítás tartalmáról, a csendőrség megyei vezetősége 1941. május 26-án jelentette a Főfelügyelőségnek, hogy intézkedéseket hozott annak érdekében, hogy a magyarok ne kapjanak kivándorláshoz szükséges okmányokat mindaddig, amíg nem tudják igazolni, hogy kifizették az államnak az adóikat.
    Abban az időszakban, amikor a dél-bukovinai székelyek Magyarországra távoztak, sokan közülük képtelenek voltak megszerezni az eladásra kínált ingatlanokért a kért összegeket. Ebben a tartományban, ahol a két világháború közötti időszakban a föld csereértéke a legmagasabb volt az országban, a mezőgazdasági népesség magas sűrűsége miatt, a megművelhető területegységre (hektárra) vetítve, most a német származású lakosok Birodalomba történő elvitelét és a zsidók tulajdonában lévő vidéki birtokok „románosítását” követően viszonylag nagy rendelkezésre álló földalap jött létre, ami természetesen az árak csökkenéséhez vezetett. Igaz, hogy Dél-Bukovinában számos család talált menedéket az oroszok által megszállt tartomány északi részéről, a Magyarország által annektált északnyugati Erdélyből és a Bulgáriának átengedett dél Dobrudzsából, de vagy nem rendelkeztek a földvásárláshoz szükséges tőkével, vagy nem akartak letelepedni ezeken a helységekben, vagy abban reménykedtek, hogy visszatérhetnek oda, ahonnan jöttek, így a kínálat messze meghaladta a keresletet.
   A román hatóságok és a bukaresti magyar követség képviselői között létrejött megállapodások értelmében Andrásfalva, Istensegíts és Hadikfalva (Radauti megye), Vorniceni (Suceava megye), valamint a másik három falu összes magyarjának, ahol kisebb számban éltek, 1941. június 7-ig el kellett hagynia az országot, kivándorlásukat véglegesnek tekintették, és kérésük alapján hajtották végre. A székelyek kivándorlása Bukovinából egy 1941. június elején megkötött román-magyar megállapodáson alapult, amely nem öltötte a román kormány és a szófiai kormány között a lakosságcsere, illetve a Német Birodalom között, a németek dél-bukovinai és dobrudzsai kitelepüléséről kötött egyezményekhez hasonló jogi formát. Az illetékes hatóságok úgy ítélték meg, hogy az érintett családok véglegesen elhagyják az országot, és hogy a magyar állampolgárságért folyamodva joguk van felszámolni az itt birtokolt ingó és ingatlan vagyonukat. A megállapodás aláírásakor azonban a dél-bukovinai székelyek nagy része már magyar területre letelepedett.
   A Romániából távozott székelyek pontos száma nem ismert. Joseph S. Schetmann azt írja, hogy az 1941. júniusi megállapodás értelmében 3906 dél-bukovinai székely családot, 15593 főt telepítettek át Magyarországra, de az általa megadott szám több ezerrel meghaladja az itt regisztrált magyarok számát mind az 1930. december 29-i, mind az 1941. április 6-i román népszámlálás során, így semmiképpen sem fogadható el valósnak. A szám annál is inkább eltúlzottnak tűnik, mivel csak azokból a községekből távoztak székelyek, ahol tömör tömegekben éltek, a források nem említik más nemzetiségű személyek távozását. A dél-bukovinai székely emigránsokat a volt jugoszláv Bácska tartományban telepítették be, ahol közel 28 000 hektár földet, lakást és mezőgazdasági felszerelést osztottak ki nekik azoktól, amiket más etnikai származású lakosok, különösen szerbek hagytak el, vagy a horthysta hatóságok elkoboztak tőlük.
   Egy újabb román-magyar megállapodást követően, 1941 októberétől kezdődően további 850 besszarábiai magyar távozott Magyarországra, majd 1942 márciusa és szeptembere között további 1631 Moldvában élő magyar, akiket – a dél-bukovinai magyarokhoz hasonlóan – gyarmatosítottak Bácska tartományban. Itteni koncentrációjuk rontotta a helyi lakosok gazdasági helyzetét, akik panaszkodtak, hogy állapotuk romlott, most már az éhezéshez állnak közel.
   A magyarok kivándorlásával az általuk el nem idegenített földek és gazdaságok az Állami Vagyonkezelőséghez kerültek, a Mezőgazdasági és Földművelésügyi Minisztérium keretein belül. Csak Andrásfalva, Istensegíts és Hadikfalva (Radauti megye) községekben az állam mintegy 6000 hektárnyi területet vett át. Ezeket a földeket eleinte a szomszédos községek lakóinak adták bérbe, egyes bérlők pedig az 1945. március 23-i agrárreform-törvény kihirdetése után is, 1948-ig bérleti szerződéssel használták azokat.
   Az üresen álló gazdaságokat az elfoglalt területekről menekültekkel töltötték meg, különösen Bukovina lakosaival, akiket Dél-Dobrudzsában gyarmatosítottak az 1921. július 17-i agrárreform-törvény alapján, és 1940 őszén tértek vissza ebbe a tartományba. Mivel a menekültek, akik szinte teljesen megfosztottak minden élő és holt mezőgazdasági felszereléstől, nem vállalták a föld bérlését, és mivel a helyiek a nagyszámú behívott férfi miatt nem voltak képesek a rendelkezésre álló területet teljes megművelni, a polgármesteri hivatalok feladatul kapták, hogy találjanak módot a kiaknázásra.
   1942 márciusában Andrásfalva, Radauti megye községi tanácsa közölte a prefektussal, hogy miért nincsenek igények az adott földek bérbevevésére. A lakosok – a tanács nevében a polgármester pontosította – a szegénység miatt nem tudják bérbe vanni ezt a földet a korábban megállapított hektáronkénti 2500 lejért. 1942-ben az adók majdnem megduplázódtak 1941-hez képest, a szántás ára szintén megduplázódott, a vetőmag ára pedig megháromszorozódott. Ilyen árak mellett a községi közigazgatás – amint azt a jelentés befejezésében is megjegyzik – mentesült a teljes földterület megművelésének biztosításáért viselt felelőssége alól.
   1942 őszén Radauti megyében telepedett le, többek között, 74 család, 383 taggal, akik 1940. június 26. után érkeztek a Storojinet megyei Jadova községből, valamint 90 család, 408 lélekkel, akik Északnyugat-Erdélyből menekültek, kezdetben Kolozsvár-Torda megyébe, ahonnan ugyanazon kormány 1942. augusztus 11-i 300. számú határozatának jóváhagyásával elküldték őket,
   Az előbbieket a székelyek által elhagyott istensegítsi házakban, a többieket a megye más községeiből 1940 őszén kivándorolt németek háztartásaiban szállásolták el. A szucsáva megyei Józseffalváról származó magyaroktól származó földeket is a menekültek birtokába juttatták. Itt 31 Csernovic megyei család kapott 1944-ben egyenként három hektáros telkeket, az 1940. április 25-i gyarmatosítási törvény alapján, de birtokjogaikat csak 1946 decemberében véglegesítették, a telepesek addig bérleti alapon birtokolták a földet. Később, Radauti és Szucsáva megyékben, az 1945. március 23-i agrárreform-törvény alapján 236 dél-dobrudzsai családot juttattak földhöz.
   Az 1941-ben Magyarországra távozott székelyek vagyonának jogi helyzete 1945 tavaszán, még a második világháború befejezése előtt bonyolulttá vált, mivel a Magyarországra bevándorolt székely egy része, akik nem mondtak le román állampolgárságukról, nem alkalmazkodott az ottani országban uralkodó státuszhoz és a kialakult társadalmi-gazdasági viszonyokhoz, illetve mivel a kiűzött szerbek – az északnyugat-erdélyi románokhoz hasonlóan – megfosztották őket a kapott javaktól, és a száműzetésből visszatérve, vagyonukat visszaszerezték.
1945 áprilisától kezdődően ezek a magyarok visszatértek, követelve a távozásukkor el nem idegenített vagyonuk visszaszolgáltatását. Mivel a kivándorlók egy része továbbra is állampolgára maradt annak az államnak, amelyet elhagytak, jogalapjuk volt jogaik teljes helyreállítását követelni, annak ellenére, hogy a Belügyminisztérium 1944. augusztus 23. után kiadott rendeletei sorra korlátozták ezt a helyzetet. Ezenfelül a szovjet katonai szervek román területen történő beavatkozása, valamint a Szövetséges (Szovjet) Ellenőrző Bizottság képviselőinek beavatkozása, az 1944. szeptember 12-i fegyverszüneti egyezmény rendelkezéseinek ortodox és túlságosan önérdekpárti értelmezése szinte leküzdhetetlen problémákat okozott nemcsak a hazatérő székely családoknak, hanem a román kormánynak is.

                                                                      Dr. László Antal - Az istensegítsi németek

                                                                                                   Előszó
    Lengyelország első felosztása során, 1772-ben a Habsburg Birodalom Galíciát kapta meg. Azonban ez a tartomány délről katonailag sebezhető volt. Ezért a tőle délre eső Bukovinát, mint történelmi régiót, a bécsi udvar meg kívánta szerezni. Bukovina teljes területe azonban akkor már több évszázad óta az oszmán birodalomnak hűbéres, moldvai vajdák uralma alatt volt. Miután az 1768-ban kitört újabb orosz-török háború 1774-ben, orosz győzelemmel végződött, így Bukovina teljes területe orosz megszállás alá került. Mivel ez a vidék, az orosz-török front hosszú vonalának nyugati végén feküdt, az oroszok számára kevésbé volt lényeges. Ezt az osztrák diplomácia felismerte, és még az oroszok kivonulása előtt egy nem túl nagy osztrák katonai egység Splényi Gábor tábornok parancsnoksága alatt, Galíciából Bukovina területére bevonult. Splényi katonái a határoszlopokat gyorsan kitűzték. A birtokba vételt, az osztrákokkal szövetséges oroszok hallgatólagosan tudomásul vették, a török császár pedig a moldvai vajda unszolása ellenére sem lépett fel katonai erővel.
   Az osztrák katonai közigazgatás berendezkedett az újonnan megszerzett tartományban és - az eredeti céloknak megfelelően - elkezdte a katonai feladatvállalás társadalmi-gazdasági bázisának kiépítését, a szokásos módon, betelepítésekkel. Ebben először feltehetően - az eredetileg is - Moldva északi részébe gazdasági okok miatt kivándorolt, vagy a katonaság elől illetve alól kimenekült székely-magyarokra esett a választásuk. Így jött létre 1776-ban, az első két magyar telepes falu Istensegíts és Fogadjisten, majd rá közel tíz év múlva a másik három. A magyar betelepítési lehetőségek elapadása, valamint tartomány természeti erőforrásainak részletesebb megismerése után, a bécsi vezetés célszerűbbnek látta a telepítést német nyelvterületről folytatni. Az osztrák hivatalnokok mellett, elsősorban bányászathoz, ipari tevékenységekhez, erdőműveléshez, valamint földműveléshez értő családokat toboroztak és azok letelepülését segítették elő az 1700-as évek végén és az 1800-as évek elején, közepén.
A földműveléshez értők első csoportja, mintegy húsz sokgyermekes család 1782 júniusában Bánátból érkezett, akik részben Molodia faluban telepedtek meg. Majd 1787 augusztusában újabb 50 család, körülbelül 180 fő jött Galíciából, akik eredetileg Frank- és Svábvidékről származtak. Többségük a már meglévő magyar falvak közelében (Fratóc, Szatulmáre, Millesóc, Bágyóc stb.), egy részük a magyar falvak (Hadikfalva, Andrásfalva) üresen maradt házaiban telepedett le. A Molodiába és a Szatulmáréba települtek katolikusok, a többiek általában evangélikusok voltak.
   Közben Európában a stratégiai erőviszonyok is megváltoztak, a török birodalom tovább gyengült, Franciaország pedig Napóleon hatalomra jutásával, katonailag, gyorsan erősödött. Ezáltal Bukovina stratégiai jelentősége gyakorlatilag megszűnt, közigazgatásilag pedig Galíciához csatolták. Közigazgatási önállóságának helyreállítása 1849-ben, gazdasági-társadalmi felemelkedése csak a 19. század utolsó harmadában indult el.

                                                                                                   A kezdetekről
   Német nevű személyek már az 1700-as évek végén felfedezhetők az istensegítsi anyakönyvekben, általában akkor, amikor- a környéken frissen alakult német falvakból, vagy Andrásfalvára, Hadikfalvára telepített- német családokból hoz át magának feleséget egy székely-magyar fiú. Ilyen volt például Dorothea Knoblauch vagy egyszerűen úgy magyarosan, Fokhagyma Dorottya.
Aztán a Fogadjistenben letelepedett Meichel bádogos mester által alapított családból is kerültek át Istensegítsre a későbbiekben, az ő vezetéknevét viselő menyasszonyok, vőlegények.
   Az 1810-es évek végén, az 1820-as évek elején vándorolt be Istensegítsre egy Johann Bauerfeind nevű iparos legény, aki a különböző lábbelik készítéséhez értett, azaz suszter volt. Megtetszett neki itt egy leányzó László, alias, Miklós Éva, akit 1821. november 18-án el is vett. A házasságból 8 gyermek született, akikből öt vált felnőtté, három leánya és két fia házasodott meg. István fiának csak leányai születtek, Ferenc fiának egy fia született. Az istensegítsieknek a Bauerfeind név kimondása nehéznek tűnt, ezért a családra a Szász ragadványnevet akasztották. A család Szebenből származott és evangélikus vallású volt. Ez számomra akkor derült ki, amikor megtaláltam azt az 1866. április 22.-i bejegyzést, mely szerint „Anna Mária Bauerfeind özvegy, született Folbath, 87 éves, Szebenben született, lutheránus, áttért a katholikus vallásra.” Úgy látszik, hogy Johann Bauerfeind anyukája, sok gyermek nagymamája tisztességes temetést szeretett volna magának, és ennek feltételéül Druzsbacki (Druzbáczky) Bonaventúra domonkosrendi szerzetes, az akkori tiszteletes ezt kötötte ki. Bauerfeind Ferenc és a két éves fia, Pius halálával, végül Johann leányának, Évának, Roth Istvánnal kötött második házasságának bejegyzésével, az 1860-as évek végére valahogy eltűnnek a szülőkre vonatkozó, Bauerfeind nevű bejegyzések az istensegítsi anyakönyvekből. Az 1880-as évek után pedig, már nagyszülőként sem íródik be a Bauerfeind név. László János lelkész későbbi Status Animarium-ában családfőként, vagy feleségként sem találkozhatunk ezzel a névvel.
A bukovinai magyar falvak legényei és leányai, általában saját falujukban kerestek maguknak házastársat. Ha nem is volt túl gyakori a magyar falvak legényei, leányai közötti házasság, de azért elvétve, megesett. Időnként természetesen az is előfordult, hogy környékbeli falu nem magyar, többnyire német legénye vitt el feleségnek istensegítsi leányt, avagy istensegítsi fiú hozott magának környékbeli faluból nem magyar, többnyire német menyasszonyt.
   Az 1870-es években elsősorban a vasút kiépülésével kezdenek szaporodni, a német családokra utaló nevek. Kezdetben ők voltak a vasút alkalmazottai az állomásfőnöktől a távíró kezelőn át a bakterokig.

                                                                                        Német családok betelepülése
    A nagyobb tömegű beáramlás a bukovinai magyarok al-dunai kirajzása következtében indult el. Az áttelepülő magyarok többsége föld és ház tulajdon nélküli nincstelen volt, akik a kilátástalanságból próbáltak menekülni, de szép számmal voltak olyanok is, akik házzal és kisebb-nagyobb földtulajdonnal rendelkeztek ugyan, de az anyagi gyarapodás, a jobb élet reményében indultak el. Ők a házaikat, földjeiket pénzzé tették, eladták elsősorban helybeli módosabb gazdáknak, akik helyszűkében voltak és több földre vágytak, de megtakarítással is rendelkeztek.
   Istensegítsből is elment több mint ezer, pontosabban 1160 ember, a lakosság mintegy harmada. Ekkora létszámcsökkenés nem mehetett végbe negatív következmények nélkül. A falu túlzsúfoltsága enyhült ugyan, de a falusi közösség belső munkamegosztásának egyensúlya felborult. Az elmentek nagy része ugyan Moldovában kereste meg az évi betevő falatot, de sokan voltak köztük olyanok is, akik helyi gazdák szolgái voltak. Csökkent az éhes száj, de csökkent a munkaképes emberek száma is. Szakszerűen mondva, a faluban munkaerőhiány alakult ki.
   Ahogy az ilyenkor lenni szokott meg is indult a környékbeli falvakból a bevándorlás a megüresedett helyekre. Ők döntő többségben hasonló kultúrával, gazdálkodási ismeretekkel és tapasztalatokkal rendelkező katolikus vagy evangélikus németek voltak. Köztük voltak, akik házat és földet béreltek, esetleg vásároltak, tehát gazdák lettek. Voltak olyanok is, akik vagyonnal nem rendelkeztek és így aztán szolgák lettek magyar gazdáknál. Természetesen jöttek mesteremberek is (kovácsok, ácsok, asztalosok). Az istensegítsi keresztelési anyakönyv bejegyzéseiből az állapítható meg, hogy 1882 és 1900 között legalább 60 olyan család költözött be a faluba, ahol a férj is és az asszony is német volt. Nem csak a közeli falvakból jöttek, hanem Bukovina távolabbi vidékeiről is. Sőt még Galíciából is jöttek néhányan.
   Minden vándorlás során nagy a fluktuáció. Itt is ez volt a helyzet. A 60 német családnévből az első világháború utánra a fele sem maradt meg. Voltak, akiket még a háború előtt Amerika csábítása, és voltak, akiket a háború és az azt követő uralomváltás szele vitt el.
A bevándorló németek tehát többségében családosok voltak, több gyerekkel, várandós asszonyokkal. Először még a megszokott német bábát hívták szüléshez, keresztszülők is németek voltak és egymás között házasodtak. De ez nem tartott sokáig.
   Néhány éven belül jó lett már a magyar bába, a keresztszülők egy része is magyar lett, és megindultak a vegyes házasságok. Egyre több német fiú magyar lányt, és magyar fiú német lányt vett el feleségül. A németek szép lassan betagozódtak Istensegíts székely- magyar paraszti társadalmába. Az első világháború előtt már egyre szaporodtak azok a gyerekek, akinek német volt a családi neve, de magyar volt az anyanyelve, illetve magyar volt a családi neve és német volt az anyanyelve. A német anyanyelvű családokban is egyre hátrébb szorult a német nyelv, hiszen a faluban magyarul beszéltek az utcán, a kocsmában, magyar volt a mise a templomban és magyarul tanították a gyerekeket az iskolában. Egy erősen zárt bukovinai faluközösségben - mint amilyen Istensegíts is volt - az nem sokat számított, hogy az osztrák közigazgatás alatt német volt a hivatalos nyelv. Az együttélésnek bizonyára voltak egyéb társadalmi és gazdasági kihatásai például az életmódra, vagy a munkakultúrára, a gazdálkodás színvonalára.

                                              Uralomváltás az első világháború után
    De 1920 után sok minden megváltozott, Bukovina Romániához került. Az új államhatalom - ami ezelőtt nem volt - megjelent közvetlenül, lent a falvak szintjén is a román csendőrök, tanítók képében. Ezt érezhette saját bőrén minden felnőtt és gyerek. Megtudta a derék cibényi - amire eddig nem is gondolt - hogy ő román kenyeret eszik. Ha pedig román kenyeret eszik, akkor románul kell beszélnie. Csendőri tettenérések voltak a kocsmákban, román nyelven kellett tanítani és tanulni az iskolában. Ez persze a soknemzetiségű Bukovinában egyaránt sújtott mindenkit, de- az államnyelv megváltozása miatt relatíve- leginkább a németeket. De persze ők jobban is tudtak alkalmazkodni a megváltozott helyzethez.
Mire a Nagy-román nemzetállam megvalósításának álmait a végeken is foganatosítani lehetett volna, az 1930-as évek elejére, már új szelek kezdtek fújni Európában. A náci propaganda itt sem csak süket fülekre talált. Berlinben és Moszkvában a politikai vezetők újból ábrándozni kezdtek és szorgos kezek új határvonalakat rajzoltak, egyelőre csak a térképekre, és papíron számolgatták, hogy egyes népcsoportokkal kapcsolatos problémákat hány vasúti vagon segítségével lehetne megoldani.

                                                   A németek áttelepítése a Harmadik Birodalomba
   1940-re végképp kiderült, hogy hol is értek össze a berlini és moszkvai térképrajzolók ceruzái. Ez Románia számára sem lett kedvező. 1940 júniusában a Szovjetunió ultimátumban követelte magának Besszarábiát és Észak- Bukovinát. Német és olasz nyomás hatása alatt Románia engedett és így Besszarábia és Észak-Bukovina szovjet megszállás alá került. Mivel Hitler ekkor már készült a Szovjetunió megtámadására, ezért szükségessé vált a szovjet kezekbe került, ütköző zónában élő németek visszavonása.
   1940. szeptember 5-én írta alá a Szovjetunió és Németország a ”Megállapodás a német származású lakosság áttelepítéséről Besszarábiából és Észak-Bukovinából a Német Birodalomba”című dokumentumot. Ez a szerződés részletesen szabályozta- többek között- az áttelepítendő személyek körét. Ezek szerint mindenki, aki igazolni tudja, hogy legalább egy német nagyszülői ággal rendelkezik, az németnek számít és ez által áttelepülő.
1940. szeptember 15-én Csernovicban megkezdte munkáját az észak-bukovinai áttelepítési bizottság és az első vasúti transzport 1000 áttelepülővel, szeptember 27-én már meg is érkezett Németországba. A kitűzött határidőnek megfelelően, november 17-én az utolsó transzport is átlépte a határt.

   Tehát a népcsoportok problémái és a vagonok száma közötti megfelelést a berliniek is először saját népükön gyakorolták be. Mivel Bukovina eredetileg Ausztria része volt, így Hitler úgy tekintett az egykori osztrák tartományra, mint német érdekeltségi területre. Ezáltal a visszatelepítést Dél-Bukovinára is kiterjesztette. Azon a kicsiségen nem akadt fenn, hogy Dél-Bukovina Románia része maradt. Hamar egy szerződést kényszerítettek Romániára, amelyben Románia lemondott dél-bukovinai német nemzetiségű állampolgárairól, engedélyezte, hogy német katonai segédlettel hagyják el ezek Romániát, és vállalta a kitelepülő németek által ott hagyott vagyon (föld, ház, gazdasági felszerelések stb.) kőolaj- és benzinszállítással történő ellentételezését. Hangsúlyozni kell, hogy Románia nem a kitelepülőket kártalanította, hanem a német államnak fizetett.
Végülis Bukovinából, összességében 95 ezer 770 lélek települt át. Egy népszámlálás szerint 1941-ben 7 ezer 295 német élt Bukovinában, tehát csak valamivel több, mint hét százaléka az eredeti számnak.

                                                                       Az áttelepülők sorsa a náci Németországban
   A megérkező áttelepülőket először egy fogadótáborba szállították, ahol átvizsgálták őket különböző egészségügyi, biztonsági stb. szempontból. Ebben a táborban szigorú rend volt, kijárási tilalommal. Itt kapták meg az állampolgárságot, itt tetoválták bőrükbe a vércsoportot. Általában már innen elvitték a férfiakat és fiatal legényeket a katonaságba, többnyire az SS-be. Itt az első táborban elkezdték szelektálni, különböző csoportokba sorolni az embereket. A besorolás elsősorban a családi leszármazás alapján történt. Leegyszerűsítve, akinek csak egy nagyszüleje volt igazoltan német, az A-csoportba került, akinek mind a négy nagyszüleje német volt, tehát „tiszta német” volt az O-csoportba került. Mivel a csoportosítás elsődlegesen a nagyszülők száma szerint történt, így az A-csoport már eleve tagolt volt. Mivel más egyéb a megbízhatósággal összefüggő tényezőket is figyelembe vettek, ezért az A-csoport tovább tagolódott és az O-csoport is tagolttá vált. Az áttelepülők túlnyomó többsége Bukovinában egyszerű parasztember volt, azzal csábították őket, hogy itt kulcsrakész udvarházat kapnak négyszeres telekkel. Az O-csoportba került család már várományosa lett ennek, az A-csoportban lévő pedig várományosa annak, hogy az O-csoportba kerüljön. Az „A” azt jelentette, hogy Alte Reich, tehát az ebben a csoportban lévők a Harmadik Birodalom háború előtti területén lévő munkatáborokban dolgoznak, és szorgalmukkal reménykedhetnek előrejutásban. Az „O” azt jelentette, hogy Ost, azaz kelet. Tartalmilag pedig, hogy e csoportba tartozó család, a háborúval a birodalomhoz csatolt területeken (tehát Lengyelországban és Csehországban) önálló parasztgazdaság várományosa lett. Hogyan tudott a német állam az áttelepülőnek kulcsrakész gazdaságot adni? Úgy, hogy eredeti cseh vagy lengyel tulajdonosától, valamilyen indokkal, egyszerűen elvette azt.
   Az újgazdának sokszor, általa ismeretlen természeti viszonyok között, ellenséges környezetben kellett teljesítenie a hadigazdálkodás szigorú beszolgáltatási kötelezettségét. Aztán ahogy telt az idő a beszolgáltatási kötelezettségek egyre nőttek, a front közeledtével a környezet is ellenségesebb lett. Végül, egyszer csak menekülni kellett, és földönfutó lett a – többek között - Bukovinából ideszakadt, áttelepített németség.

                                                   Kísérlet az istensegítsi németek kettészakadásának számszerűsítésére
    A dél-bukovinai németek kitelepítéséről nem sikerült részletes adatokhoz jutnom. Nem ismert számomra az erre vonatkozó szerződés megkötésének időpontja, az áttelepítés pontos kezdete és befejezésének időpontja sem. Az valószínűsíthető és a mellékelt visszaemlékezések alapján feltételezhető, hogy rögtön az észak-bukovinai akció befejezése (1940. november 17.) után elkezdődött, és karácsonyra talán már be is fejeződött. A Harmadik Birodalomból kiküldött áttelepítési bizottságok, elsősorban a városokra és a homogén német falvakra koncentrálva végezhették feladatukat, a német hadsereg és a vörös kereszt segítségével. Azokra a családokra, már a német precizitás mellett sem juthatott kellő idő és energia, akik olyan falvakban éltek, ahol a létszámuk nem volt jelentős. A bukovinai magyar falvakat is meglepte a németek kitelepítése és annak gyors lebonyolítása. Ez is közrejátszhatott abban, hogy a bukovinai magyar irodalomban a németek kitelepítését nem, vagy csak mellékesen említik meg. Annak felidézése a személyes visszaemlékezésekben is ritkán történik meg.
    Érezték a bukovinai magyar falvak vezetői, a lelkészek és a tanítók, hogy most már rajtuk a sor. Összeírták a falvak lakóit a családfők nevével, megőrizve az utókor számára. Szerencsére még a németek elvitele előtt. Brendján István tanító által készített istensegítsi lista, Sebestyén Ádám könyvében is megtalálható. Azt végignézve, megállapítható, hogy viszonylag sok, német származásra utaló családnév szerepel benne.
Kiindulásképpen meg kell jegyezni, hogy ki a német, azt leegyszerűsítettem arra, hogy az, akinek német neve van.
    A faluban lakó német nevű zsidó családokat leszámítva, 36 házban 14 különböző német vezetéknevű családfő nevét találtam. Szakmámból eredően igyekeztem a számukat pontosítani. A családokat elsősorban a születési anyakönyvi adatok alapján sikerült azonosítani. Az anyakönyvi adatokból kiderült, hogy a fent említettekhez képest több német család van, mert néhány házban több család is él együtt. Nemcsak a házastársakat sikerült azonosítani, hanem az is nyilvánvalóvá vált, hogy a német férjek többségének magyar felesége van és számos magyar férfinek van német felesége. Ezért németnek vettem azokat a családokat is, amelyekben az anya a német nevű. De nem vettem azokat a családokat figyelembe, amelyeknél csak a nagyszülők között volt német nevű. Így összeállt, hogy 1940 őszén legalább 58 olyan család volt Istensegítsen, akik az áttelepítési bizottság szempontjából áttelepítendőnek minősülnek, akiknél felmerült a németországi áttelepülés vagy az istensegítsi magyarokkal való maradás dilemmája.
   Vonzották őket az áttelepülési bizottságok ígéretei, taszították a romániai kisebbségi lét hátrányai, maradásra bírta őket a megszokottság, az itt maradó közeli rokonság elhagyása, a baráti szálak szétszakítása, és nem igazán gondolhattak a Harmadik Birodalom nyers katonai, illetve gazdasági érdekeire. Németországnak emberanyag kellett a háború folytatásához, jól gazdálkodó, a birodalomhoz hű, nagycsaládokra volt szüksége a bekebelezett cseh és lengyel területeken, egyben vagyonos áttelepülőkre, akiknek itt hagyott értékeivel ellentételezni lehet a román kőolaj- és benzinszállításokat.
   Istensegítsen, az áttelepülésre szóba jöhetők azonban általában nem ilyenek voltak. Többségük Burduzsén nevű falurészben lakott, tehát jórészt szegény, legalább is vagyontalan volt, alkalmi vagy idénymunkából élt, esetleg vasúti munkásként kereste meg kenyerét. Kevés családnak volt gazdálkodási készsége és tapasztalata, és alig volt köztük nagycsaládos. Ezekben a családokban az istensegítsi átlaghoz képest kevesebb gyermek született, de lényegében azonos volt a csecsemő és kisgyermek halál. Az anyakönyvi kigyűjtésem szerint az 58 család teljes létszáma nem éri el a 232 főt, ami a 4 fős átlaglétszámhoz kellene. Több csonka család is volt, ahol egy öregasszony vagy egy anya és egy gyermek jelentette a családot.
A németnek minősülő családok körében a döntés nem volt egyszerű és könnyű. Persze egyszerű és könnyű volt a fiatal, vagyontalan, nyugdíjjal járó vasúti állás nélküli, a magyarokhoz rokonsággal nem kötődő családoknak, de ilyen alig volt. Egy nehezen elviselhető, de ismert jelen és a remélt jobb, de ismeretlen jövő között dönteni, a menés vagy maradás lehetséges előnyeit, hátrányait kellett mérlegelni. A viszonylag magas asszimilálódási szinten lévő többség számára a döntés különösen nehéz volt, és bonyolult folyamat eredményeként alakult ki.
A   kik a Németországba történő áttelepülés mellett döntöttek, azokra, természetesen ugyanaz a sors várt, ugyanazon a procedúrán kellett, hogy átmenjenek, amiről már a fentiekben írtam. Többségük számára- a kulcsrakész parasztgazdaság négyszeres telekkel- ígérete valószínűleg csak hiú ábránd maradt.

Táblázat az istensegítsi német családokról, a Bukovinából történt áttelepülés idejéből (1940-1941)
Név                           Családok száma                        A családfő vezetékneve                 Németországba ment                 Magyarországra jött           ΣΣ

                                  Tiszta Vegyes Σ                              Német Magyar Σ                             Biztos Valószínű Σ                  Biztos Valószínű Σ
Brunner                        1         8         9                               5             4          9                               1             4            5                      1           3            4            9
Gertl                             1         4          5                              2              3          5                                -             -             -                      2           3            5            5
Hehn                            4         2         6                               6              -           6                                -            6             6                      -            -            -            6
Hirschmüller              1         9        10                               7             3         10                               2            4             6                      4            -           4          10
Hoffmann                   -          4         4                                3             1          4                                -             -              -                      3            1          4            4
Kopp                           1          -         1                                1              -          1                                 -            1             1                                                              1
Linzmayer                  1          1        2                                2              -          2                                 -            2             2                       -            -           -            2
Mayer                          2         1         3                                3              -          3                                 -            3             3                       -            -           -            3
Nunweiler                   -         8         8                                4              4          8                                 -            -              -                      7            1          8            8
Ollinger                       1         -         1                                 1              -          1                                  -           1              1                      -            -           -            1
Rumpel                       1         1         2                                 1              1          2                                1            1             2                       -            -           -            2
Uhl                              1         1          2                                1              1           2                                -            1              1                      1            -           1           2
Wolf                            -          1          1                                -              1           1                                 -            -              -                       1            -           1           1
Wiertschek                 -          4          4                               4               -           4                                 -            -              -                       3            1          4           4
Összesen                    14      44        58                             40             18         58                               4           23           27                    22            9         31         58

A táblázat első oszlopa azokat a német vezetékneveket sorolja fel abc rendben, amit az áttelepülés szempontjából szóba jöhető családfők és/vagy feleségek (leánykori névként) viseltek. A táblázat értelmezése szerint „tiszta” az a család, amely családban a férj is és a feleség is német nevű, értelemszerűen „vegyes” az a család, amelyben vagy a férj, vagy a feleség német, és a másik magyar. Az összesen sor egyértelműen mutatja a vegyes családok többségét, a német családok asszimilációjának előre haladott voltát.
   El tudom képzelni a német befogadó és az azt követő átnevelő munkatáborok derék bürokratáinak arcát, amikor egy ténylegesen áttelepült család családfője így válaszolt a feltett kérdésekre: nevem Hirschmüller Péter, anyám neve György Anna, feleségem Illés Ágnes, fiam pedig Árpád. Bizonyára némi nehézséget okozott számára, –akár kézzel írt, akár géppel- a füle által hallott György szó leírása, és elgondolkodhatott, hogy miféle különleges német keresztnév lehet, az Árpád.
    A vezetéknevek megoszlását bemutató oszlopcsoport szerint a szóba jöhető családok közel egyharmadának családfője magyar volt, mégpedig olyan mértékben- Nisztor Vilmos (felesége: Rumpel Anna) kivételével - hogy mindegyik férj apja is és anyja is egyértelműen magyar volt.
A táblázat utolsó két oszlopcsoportja azt mutatja, hogy az áttelepítésre szóba jöhető családok közül –nagy valószínűség szerint-hányan választották a Németországot és kik maradtak akkor 1940 telén Bukovinában, és lettek 1941 tavaszán a bácskai célállomásra induló vonatok utasai. A szétválasztás során az óvatosság elvét alkalmaztam, tehát mindkét csoportot-, ahogy a táblázat fejléce mutatja- kétfelé osztottam.
   A Németországba mentek csoportjában biztosnak vettem azokat, akikről valamilyen forrás bizonyítja, hogy oda mentek. Ebben a csoportban csak négy család van – ugyanis, ahogy már jeleztem - a vonatkozó szakirodalom nem igen foglalkozik a bukovinai magyar falvakból áttelepült németekkel. Mivel, csak négy családról van szó, ezért részletesen leírom a bizonyító forrásokat.
   Brunner Edvárd (anyja neve: Rosalia Massier) és Szőts Emma (Makrai Brigitta) 1938. december 26-án kötött házasságot. A bejegyzéshez Elekes Dénes plébános utólagosan a következő széljegyzetet írta: „A Menningeni Országbíróság R.88/51.We sz. a válást végítélettel kimondta. 1951. jún.20.”
   Hirschmüller János (Josephina Hehn) és Buzás Anna (Beréti Mária) 1925. január14-én kötött házasságot. Elekes Dénes a bejegyzéshez utólagosan a következő széljegyzetet írta: „ausgewandert nach Deutschland”. Ezt megerősíti a mellékletben közölt kanadai újságcikk is.
   Hirschmüller Péter (György Anna) és Illés Ágnes (Máthé Apolló) 1928. október 14-én kötöttek házasságot. Németországi kimenetelüket, öccse igazolja, Csupor Tibor: Mikor Csíkból elindultam című könyvének 206. oldalán. Lásd melléklet.
   Nisztor Vilmos (Rosalia Pits) és Rumpel Vilma (Amalia Ast) 1936. szeptember 20-án kötöttek házasságot. Kimenetelükről Lőrincz Imre: A bukovinai Istensegítstől a völgységi Majosig című könyvének 418. oldalán olvashatunk. (Lásd a mellékletet.)
   A valószínű szó a Németországba mentekkel kapcsolatban azt jelenti, hogy majdnem biztos. Ugyanis az ide sorolt családokban vagy mindkét szülő német vagy legalább is a családfő, és egyiknél sem szerepel az istensegítsi anyakönyvekben, hogy neve 1941-ben megváltozott volna. Ugyanis az idegenül hangzó családi neveket Bácskában 1941 végén a hatóságok nyomására az érintett családok magyarosították. Ezeket a gondos Elekes Dénes az anyakönyvbe utólag felvezette. Tudomásom szerint néhányan mégsem magyarosítottak, ezért átnéztem Földi István könyvében lévő listákat is. Ilyen vezetéknevűeket ebben a listában sem találtam.
    A Magyarországra jöttek csoportjában is a biztos azt jelenti, hogy dokumentumokkal lehet alátámasztani az idejövetelt. Ennek legfőbb forrása szintén az Elekes Dénes által vezetett anyakönyv. Ugyanis akinél beírta a magyarosítást az biztos, hogy Magyarországra jött, hiszen a magyarosítás 1941-ben Bácskában történt. Így lett aztán a Nunweilerekből Nagyfalusi, Hoffmannokból Udvari, a Wiertschekekből (Vircsikekből) Virányi, az egyik Gertl-ből (Görtlből) Gergely, a másikból Gellért és egy Brunnerből Pataki. Emellett Elekes Dénes nagyon sok Bukovinában még fiatalkorú személyhez beírta az 1945 utáni különböző helyeken történt bérmálásokat, házasságkötéseket. Ezek azonosításával jött létre ez a 22 családot jelentő szám.   
   Összességében elmondhatjuk, hogy az így kialakult számok, ha nem is pontosak, de a kialakult arányok egyértelműen bizonyítják, hogy a náci Németország által németnek és Németországba áttelepítendőnek tartott istensegítsi családok többsége családi, rokoni, szomszédsági, baráti kapcsolatuk által magyar sorstársaikkal tartottak. A három és fél éves bácskai „kitérő” után végül ők is a „visszacsonkult” Magyarországon telepedtek le bukovinai magyarokkal együtt.
    Német gyökerekkel, a Magyarországról kitelepített németek helyére. Ma már szinte mindegyikük Tolna, Baranya, Észak-Bácska valamelyik falujának temetőjében együtt pihen békességben, őslakos német, áttelepült bukovinai és felvidéki magyar társaságában.

        Az anyag megírásához forrásként felhasználva:
www.bukovinasociety.org/buko/sitefiles/PDF/siewi-gertrud-unsere-rankel-familiegeschichte-2004.pdf
László Gergely Pál: A bukovinai Istensegíts és Fogadjisten. Déva 2009.
László Gergely Pál: Bukovina másképp. Déva 2018.
Sebestyén Ádám: A bukovinai székelység tegnap és ma. Szekszárd 1989.

   Mellékletek:
  Ami felülről nézve egyszerű logisztikai feladat, az alulnézetben súlyos emberi sorsforduló. A mindennapos életvitel megváltozása, megszokott környezet elvesztése, emberi kapcsolatok megszakítása. Nézzük meg, hogyan éreztek azok az emberek, akik ezt akkor átélték.

   Jacob Welisch: Ein Buchenlanddeutscher erzält
   Egy akkor 9 éves fiú, aki a Gurahumora melletti kis erdei faluból, Bori-ból jött el szüleivel 1940-ben:
„Az áttelepülés Németországba? Nos, mit mondhatok erről? 1940. december 12. volt az a nap, amikor szüleim és én elhagytuk otthonunkat. A csomagunk már napokkal vagy hetekkel azelőtt a pályaudvaron volt raktárban. Ez egy párás, hideg decemberi nap volt, és ráadásul karácsony előtt, ami mindig szép és kellemes volt. Mint gyermek, észrevettem, hogy szüleim sírtak. Az előest nagyon hosszú volt, 19 óráig mindenkinek, akik ehhez a transzporthoz tartoztak a megjelölt időpontra meg kellett jelenniük a pályaudvaron. Borzalmas volt látni, ahogy az emberek érkeznek. Legtöbben sírtak, és én még ma is kérdezem magamtól, azt kellett mondani, hogy a népi németek önként utaztak Németországba. A német katonák és tisztek mindent megszerveztek. Erre az estére úgy tudok emlékezni, mintha csak tegnap történt volna. Itt nekem most rövidíteni kell és ezt az estét elfeledni. Csak egyet akarok még kiemelni. A két mozdony által húzott nagyon hosszú szerelvény elindulása előtt és alatt sokak által zengett a dal: „Nun ade, mein lieb Heimatland” (kb. Isten veled, kedves Szülőföldem). Mindkét mozdony nagyon hosszú füttye jelezte, hogy a vonat indul és Gurahumora pályaudvarának fényei lassan eltűntek, ez volt a búcsúzás az otthonomtól, ahol születtem.”
A továbbiakban részletesen elmeséli további sorsukat, ami összefoglalóan az ő szavait idézve a következőképpen foglalható össze: mennyországot ígértek, és most egy erőszakos diktatúra kezeibe kerültünk.
Megtalálható http://www.bukovinasociety.org/welisch-jacob-buchenlanddeutscher-erzaelt-D.html

   Maria Beckers: Eine Gedenktafel für unser geliebtes Poiana Micului (früher: Buchenhain)
   Hogyan ír erről Buchenhain (Poiana Miculi) egyik utolsó német szülöttje Maria Beckers, született Hones:
   „A németek a következő alternatíva előtt álltak: vagy az őshazába visszatérnek, vagy orosz uralom alá kerülnek. A birtokokat az áttelepítési bizottságok felleltározták. Mindent megtettek annak érdekében, hogy az áttelepülés kívánatos legyen. Például fotókat mutattak azokról a házakról, amit majd Németországban kapunk.
   Ha az ember egy országot elhagy, akkor egy éjszaka alatt minden idegen lesz, nincs többé otthon, nem számíthat többé védelemre. Akkor nem volt teljesen kizárt, hogy Romániában a körülmények tovább rosszabbodnak. Az áttelepítés mindenesetre az önkéntesség alapján ment végbe. Mégis majdnem az összes német elhagyta az országot.
   Különösen az idősebb emberek mentek nehéz szívvel a földjükről, amit őseik verejtékükkel és kezük munkájával irtottak. Mert ők voltak a szívós, igénytelen cseh erdeiek (Böhmerwälder-ek), akik jártasak voltak az erdei munkában, akik tapasztalatukkal, szorgalmukkal, alkotókedvükkel semmiképpen sem jelentéktelen részben hozzájárultak a föld megművelhetőségéhez.
   A fiatalabbak inkább lelkesek voltak, hittek abban, amit az áttelepítési bizottság mondott nekik. Szerettek volna kapni Németországban üzemkész gazdaságot négyszeres telekkel és legfőképpen 4-6 hétig tartó tábori ellátást. Ők persze tudták azt is, hogy a szűk Humor-völgy számukra nem jelent rózsás jövőt. Így aztán a Német Birodalomba történő visszatérést a lehető legjobban lehetett végrehajtani.
1940. november 28-án volt az útra kelés nagy napja egy új ismeretlen hazába, amit a Führer minden áttelepülni szándékozó külföldi németnek előkészített. Az első vonat körülbelül 600 személlyel, a falu lakosainak felével elment, és pár nap múlva követte a második vonat a maradék falusival. A templomtérhez vezető úton, ahol a gyülekezés volt, a búcsúzkodók még egyszer felnéztek a szeretet falujuk két magas hegycsúcsára és az azokat szegélyező erdőkre, hogy azután gyalog (mintegy 10 kilométert megtéve) a gura-humorai pályaudvarra menjenek. Gyakran álltak románok az út szélén és csóválták fejüket. Nem értették, hogy a németek miért mennek el és kérdezték: Hová mentek ti németek? Nincs már kedvetek, itt lenni Romániában? Kínos volt, hogy nem tudtak erre semmit sem felelni, nem tudtak konkrét célt megnevezni. Ezért egyikük azt mondta: csinálunk nektek helyet, hogy jobban ki tudjatok terjeszkedni.”
            www.bukovinasociety.org/buko/sitefiles/PDF/Beckers-Buchenhain-2003.pdf

                                                                                                     ●
   A bukovinai magyarokkal foglalkozó irodalomban a németek kitelepítésének körülményeiről, ennek hatásáról, családok szétszakításáról, a rokoni szálak elszakadásáról, és arról, hogy kivel mi történt, az alábbi leírásokat találtam:
Lőrincz Imre: A bukovinai Istensegítstől a völgységi Majosig, Magvető 1986, 417-418. old.
   „Amikor hazaérkeztem Istensegítsre, hát az állomáson, a főúton hatalmas díszkapu van emelve, azzal a felirattal németül: „Mi német népek haza akarunk menni német hazába, Németországba!” Nem tudtam elgondolni, hogy mi fog itt történni. Nem sok német volt a faluban, de azért voltak sokan olyanok, hol az asszony német volt és a férj magyar, és fordítva, így mind Németországba jelentkeztek. Volt nekem egy inasom is, ott növelkedett fel nálam, mint segéd sokáig dolgozott, Nyisztor Vilmos a neve. Szintén német lányt vett feleségül, és ők is elmentek Németországba. Mivel három nap szabadságot kaptam, még volt annyi idő, hogy elbúcsúzkodjak keresztapámtól, aki szintén német volt, Johan Bekker volt a neve. A szomszéd községben lakott, Szatulmáréban. Amikor odaérek, csomagolnak, a német katonák eresztették le a templom tornyából a harangokat, mert azt is vitték magukkal. Naponta ötszáz személyt szállítottak el, és indulás előtt elmentek a temetőbe, és onnat búcsúztatták el őket. Indulás előtt mindenki kapott a nyakába egy számot. Az asszonyok a gyermekekkel együtt mentek, 14 éves korig. A férfiak megint külön, és úgy vagonérozták be őket. Nem volt szabad mást vigyenek, csak egy bőröndöt, ami abba belefér, a többi dolgokkal a katonák rendezkedtek, azok csomagolták és indították útnak.”
   /Megpróbáltam azonosítani Nisztor Vilmost az anyakönyvi adatok alapján. Akire ráillik Lőrincz Imre által leírtak az a Nisztor Vilmos lehet, aki 1915. április 12-én született (apja keresztneve Titusz, anyja neve Pits Rozália) és 1936. szeptember 20-án kötött házasságot Rumpel Vilmával, aki 1919. december 8-án született (apja keresztneve Péter, anyja neve Ast Amália). Elekes Dénes plébános az 1937. október 11-én, a 133-as házban született Irma leányuk nevéhez azt írta be utólag, hogy bérmálva Hidason 1950-ben, házasság Solti Lászlóval 1964. december 25. Pécs. Ezek szerint – a remélhetőleg ma is élő – Irma néninek kalandos útja lehetett, amíg Bukovinából a háborúzó Németországon át Magyarországra került./

         Csupor Tibor: Mikor Csíkból elindultam, Szépirodalmi Könyvkiadó 1987, 206. old.
    Illés Gábor csátaljai tanácselnökről szóló fejezetből:
„- Te Illés elvtárs, miért bántod a németeket? (Én?) Hiszen a nővérem 1940 óta Nyugat-Németországban él, a sógorom német, s nekem nem volt bajom soha velük.”
/Illés Gábor nővére Illés Ágnes, aki Kanadában született 1912-ben, 1928. október 14-én kötött házasságot Hirschmüller Péterrel (anyja neve: György Anna), Istensegítsen. Az istensegítsi anyakönyv szerint a családnak az 1940-es áttelepítésig hat gyermeke született, az utolsó kettő, akik ikrek voltak 2 illetve 3 hónapos korukban meghaltak, és korábban még egy fiúgyermekük is meghalt 3 hónapos korában. Az akkori istensegítsi viszonyok között ebben nem volt semmi különleges. A különleges az volt, ha minden gyermek felnőtt, különösen akkor, ha azok ikrek voltak./

    Andrew Buzash of Regina and his sister Anna Hirschmüller of West-Germany
   Brother,sister reunited after 57 years
(részlet egy 1983-as kanadai újságcikkből, közreadta Facebook-on Betty Draper)
    A kiemelt részlet magyarul: „Amikor a második világháború elkezdődött a nővérek a férjeik országába költöztek, így Anna Németországba, Ágnes és Erzsébet Magyarországra.”
   /Buzás János 1912-ben ment ki Kanadába, azzal a céllal, hogy a családja követni fogja. Az első világháború miatt azonban erre hosszú ideig nem nyílt lehetőség. Időközben a lányai eladósorba kerültek és sorban férjhez mentek: Anna 1925. január 14-én Hirschmüller Jánoshoz (anyja neve: Josepha Hehn), Erzsébet 1926. október 20-án Pék Simonhoz, Ágnes 1927. május 10-én Borbándi Déneshez. Így csak a felesége, Beréti Mária és fia, az 1910-ben született Buzás András ment ki utána Kanadába. A bukovinai németek szervezett áttelepítése idején 1940 novemberében- decemberében, a nagyszüleiben is „tiszta német” Hirschmüller Jánosnak, magyar felesége ellenére sem sok választása lehetett- az önkéntesség akkori német értelmezése mellett- arra, hogy menjen, vagy maradjon, amikor már a magyarok lába alatt is forró volt a talaj./

   Végül két visszaemlékezésből egy-egy részlet:
   Erős Gergely mesélte Csátalján:
   „Volt nekem egy ősöm, akit Borsos Istvánnak hívtak. Szép szál derék fiatalember volt. Emiatt a katonaságnál a huszárok közé sorozták be, a győri huszárezredbe került be. Amikor egyszer szabadságot kapott és itthon volt, felvette a szép huszár egyenruháját, végigsétált Istensegíts főutcáján, majd átment Szatulmáréba és megkérte Radmacher Katalin kezét.”
   /Az, hogy milyen eredményességgel járt ez a kézfogó azt szintén az istensegítsi anyakönyvekből tudhatjuk meg. Ezek szerint Borsos István és Radmacher Katalin 1898. február 19-én kötött házasságot, és hét gyermekük született, szerencsések voltak, hiszen csak két gyermekük halt meg, egyik csecsemőként, másik kisgyerekként az első világháború alatt. Három fiúk és két lányuk felnőtt és családot alapított./

    Édesanyám, László Antalné (született Ádám Piroska), az egykori Bács- Istensegíts védőnője, mesél az ottani munkájáról:
   „Érettségi után sajnos nem vettek fel a tanítóképzőbe, a hallásom miatt, így munka nélkül maradtam. Ida néni, a nagynéném segített, hogy a Stefánia Egyesület önkéntese lehessek. Egy év elteltével az egyesület javaslatára, a következő évben Budapesten, a Vas utcai védőnő-képző tanulója lehettem, gyakorlati időmet a Külső- Kőbányai úti kórházban töltöttem. A képző elvégzése után szinte azonnal Újvidékre rendeltek és ott kellett jelentkeznem a katonai közigazgatás parancsnokságánál. Itt kineveztek Bács- Istensegíts és a körzetileg hozzátartozó Istenvelünk és Istenhozott telepes falvak védőnőjévé. Ott tudtam meg, hogy már volt itt kinevezve egy védőnő, de látva a körülményeket, nem vállalta a munkát. Elsőrendű feladatom volt mindhárom faluban a családlátogatás, a várandós kismamák és a kisgyermekes anyák rendszeres felkeresése, egészségügyi tanácsokkal való ellátása. Ezen kívül az óvodák, iskolák egészségügyi ellenőrzése, a gyermekek átvizsgálása, különösen a hajtetű és a trachoma szempontjából. A körzeti orvos hetente egyszer rendelt, a gyermek betegek kezelésébe is be kellett segítenem. A munkával nem is lett volna baj. Baj az emberekkel volt. Az anyukák többsége idegenkedve fogadott, alig fogadták meg a tanácsaimat, nem tartották be a higiéniai előírásokat, sok lakásba ki-be jártak a tyúkok és más baromfik. A lakások többsége rendetlen, takarítatlan volt. Haragudtak rám, ha a telepfelügyelőnek jelentettem az előírások be nem tartását, pedig azt nekem muszáj volt, hiszen engem is ellenőriztek. Igazán egy fiatalasszonnyal volt nagyon jó kapcsolatom, ő feltűnően pedáns volt, Gáspár Istvánnénak nevezték, leánykori nevén Hirschmüller Hildának hívták.”
   /Anyám, halála előtt néhány évvel mesélte el ezt nekem a szekszárdi házunk verandáján. Ez az eddig 11 oldalas írás tulajdonképpen ezért az utolsó mondatért született. A Hirschmüller családi név már a fentiekben is többször előkerült, hiszen ők voltak a legtöbben, az 58 családból 10, ahol vagy a férj, vagy a feleség viselte ezt a vezetéknevet. Mit is tudtam meg eddig a Hirschmüllerekről?
   Istensegítsen a Hirschmüllereknek két ága volt. Az első két családfő, Péter és Ambrus közül Péter volt az idősebb, 19 évvel. Nem voltak testvérek, ez biztos, mert szüleik mások voltak. A feleségek között is hasonló korkülönbség volt, így majdnem egy emberöltőnyi távolság volt korban, a két istensegítsi család között. Mindkét ág valószínűleg Molodiából származik, ebből Csernovic melletti katolikus német faluból. A Hirschmüller ősök már az 1800-as évek elején ott voltak a faluban.
   A rövidebben leírható ággal kezdem. Hirschmüller Ambrus 1891-92-ben kerülhetett Istensegítsre és 1893. január 19.-én kötött házasságot, a már 7-8 éve itt élő Hehn Ádám - Huber Antónia házaspár, akkor 19 éves leányával, Josephinával. Kilenc gyermekük született, de csak az 1905 előtt született gyermekeik élték túl az első világháború keleti frontjának hullámzásait. Három fiúk lett felnőtt, mind a hárman magyar leányt vett feleségül. Egyik fiúk, János biztosan, a többiek is valószínűleg családjukkal, Németországba települtek át. Leányuk Karolina a falu jegyzőjéhez, Ollinger Adolfhoz ment férjhez. Feltételezhető, hogy Ollinger úr is a német közigazgatásban tudta hasznosítani Istensegítsen szerzett tapasztalatait.
A másik ágon, Péter biztos, hogy Molodiából jött. Feleségével, Ludovikával 1884-ben kerültek Istensegítsre. A továbbiakban ezzel az ággal kívánok egy kicsit részletesebben foglalkozni.
   Péter több lábon álló, mindenhez értő mesterember volt, hol az van írva róla, hogy ács, vagy, hogy kovács, vagy, hogy földműves. 11 gyermekük megszületéséről tudhatunk az anyakönyvi adatok alapján, ebből két gyermek sorsát nem tudtam követni. A maradék kilencből öt, csak úgy csecsemőként, kisgyerekként halt meg, János fiúk pedig katonaként esett el az első világháborúban. Így aztán csak három fiúnak lett lehetősége arra, hogy családot alapítson. Károly fiúk egy magyar lányt vett el 1918-ban, de további anyakönyvi bejegyzés nincs a családról, annak ellenére, hogy neve szerepel a Brendján István által összeállított 1940-es listán. Rudolf fiúk német leányt vett el feleségül, vasutas volt, hat gyermeke született, azok is különböző településeken. Ők valószínűleg a Németországba menő vonatra szálltak fel.
   A szülők az 1930- évek elején haltak meg, az akkori viszonyok között szép kort megérve, először Ludovika 75 évesen, 1931-ben. Ahogy ilyenkor lenni szokott, férje hamarosan követte őt nem egészen egy év múlva, 82 éves korában.
   Utoljára hagytam idősebb fiúkat, Ferencet, aki 1906-ban, 23 éves korában nősült, György Anna nevű, 18 éves magyar lányt vette feleségül. Egy-egy anyakönyvi bejegyzésnél, az van a foglalkozásához írva, hogy custos via ferr., azaz vasúti bakter volt. 1907 és 1921 között kilenc gyermekük született, ebből öt gyermekként meghalt, egy fiúk és három leányuk érte meg a felnőtt kort.
   Péter fiúkkal már az előzőekben megismerkedhettük. Annyival egészíteném ki, hogy Árpád fiúknak volt még egy bátyja is, a nála két évvel idősebb akkor kilenc éves Ferenc, valamint egy húga is, Irén, aki akkor, 1940-ben három éves volt. A fentiekben már írtam, hogy az elindulás előtti fél évben történt egy kettős tragédia a családban, március végén ikrek születtek, akik sajnos két illetve három hónap múlva meghaltak. Szóval ők ilyen körülmények között, ilyen lelkiállapotban indultak el az ismeretlenbe.
   A legidősebb leányuk, Krisztina, 1931-ben, 18 évesen ment férjhez Barabás Ambrushoz. Az 1941-es bácskai áttelepülésig, négy gyermekük született, ebből csecsemőkorban kettő meghalt. Elekes Dénes plébános úr gondosságának következtében tudhattuk, hogy a család 1945-ben Kalaznóra kerül. A szemben lakó szomszédom, a velem egykorú, szintén László Antal, kalaznói. Ezért bátorkodtam tőle megkérdezni, hogy Kalaznón ismert-e egy idősebb asszonyt, akinek a leánykori neve Hirschmüller Krisztina. Ő a fejét rázta és azt mondta, hogy a kalaznói svábok között nem ismert ilyen nevű nőt. Erre én azt kérdeztem, hogy a székelyek közt ismert-e egy Barabás Ambrus nevű embert? Erre pedig azonnal rávágta: „Hogyne! Vele együtt dolgoztam a tsz-ben, amikor anyukámnak segítettem, 17 évesen, a munkaegység teljesítésében.” - Na, ennek a férfinak volt a felesége Hirschmüller Krisztina, mondtam neki.
   Krisztina idősebbik húga Berta, egy ideig nem ment férjhez, de szült két gyermeket. Az anyakönyvbe az első gyermek neve mellé nincs írva semmi, a második mellé, akit Aladár névre kereszteltek, az van írva, hogy a gyermeket Szőts Géza István 1944-ben örökbe fogadta és a gyermek 1947-ben meghalt.
   Minden évben, többnyire a halottak napja körül el szoktunk menni a temetőkbe Budapesten, Nyíregyházán, Túrkevén, Mezőtúron, Szekszárdon, Bonyhádon, Kismányokon, Majoson, hogy szüleink, nagyszüleink és a többi hozzánk közelálló rokonaink sírjára, ha mást nem is, de egy szál virágot lerakjunk. Néhány éve, éppen Kismányokon kerestük fel apai nagyszüleim sírját. Ebben a temetőben-, hiszen ez egykor sváb falu volt- az a szokás, hogy egyik oldalra a németeket, a másik oldalra a székelyeket temetik. Éppen sétáltunk a sírok közt, amikor megszólalt a feleségem: ”Milyen érdekes, a székelyek oldalán egy német van eltemetve!”
   Megnéztem a sír én is közelebbről és olvasom: „Itt nyugszik Hirschmüller Ferenc 1883-1963. Amíg a szívünk dobog, érted imádkozunk! Bánatos feleséged és gyermekeid. Béke poraira.”
   Amikor hazaérkeztünk, az volt nekem az első, hogy az istensegítsi anyakönyvben utána nézzek. Stimmelt a születési évszám. Azóta már a sír közelében megtaláltuk Berta lányuk és férjének, valamint fiúk, Aladár sírját is. Közben kiderült az is, hogy Berta, egyik apai nagynénémnek sógornője, ugyanis Szőts Géza István és nagynéném férje Szőts János bácsi testvérek voltak. Így aztán elmondhatom, hogy kicsi a világ, még az istensegítsi németek között is vannak, szegről-végről rokonaim.
    Végül eljutottam Hildához a család legkisebbik lányához, akire édesanyám oly szívesen emlékezett vissza. Róla az istensegítsi anyakönyvekből az olvasható ki, hogy 1921. július 8-án született a Szeret városhoz közeli Musenicán, 1938. április 17.-én kötött házasságot Gáspár Istvánnal, és 1939. július 26-án született Ferenc fia.
   Életének végét a majosi temetőben találtam meg. A sírköveken egymás mellett, az egyiken: Hirschmüller Ferencné (1888-1979), a másikon: Gáspár István (1916-2002) és alatta Gáspár Istvánné (1921-2002), a harmadikon: Gáspár Ferenc (1940-1995) és alatta Gáspár Hilda (1963-1975).
Ezek szerint az első sírkő alatt György Anna nyugszik, a második alatt férjével Hirschmüller Hilda, a harmadik sírkő alatt Hilda néni fia és 12 éves unokája./

          Pécs, 2018. november 28.

                     László Antal

                                                                                                 A bukovinai zsidók

                Előszó
   Bukovina, mint tájegység az elmúlt ezer évben hol egyik, hol másik birodalom, császárság, királyság, fejedelemség perifériáján helyezkedett el, ebből következően társadalmi-gazdasági szerepe Európában, két időszakot kivéve, jelentéktelen volt. Az első ilyen időszak akkor volt, amikor a genovai hajósok, a Fekete-tenger északi partvidékén gyarmatokat létesítettek és kikötők egész rendszerét építettek ki, lehetővé téve egy új, keleti- nyugati szárazföldi kereskedelmi útvonal kialakulását. Ez az útvonal Szucsáva városában ágazott ketté, és mindkettő Bukovinán ment át, egyik Erdély felé, másik a Kárpátok északi lábánál Krakkó és Boroszló irányába vezetett.* A szárazföldi kereskedelmet az itáliaiak mellett görög, örmény és zsidó kereskedők bonyolították le.
Bukovina osztrák uralom alatt
   „A zsidók száma az okkupáció idején meglehetősen nagy volt. Már az oroszok általi megszállás előtt mintegy 200 család lakott itt. Az orosz megszállás időszaka alatt (1769-1774) 300 család telepedett le. 1775-ben Splényi Gábor tábornok jelentésében 526 izraelita családot említ Bukovinában, és már a következő években 650 családot számoltak.” (R. F. Kaindl, 1902.)
Bukovina katonai közigazgatása nem jó szemmel nézte a zsidó családok számának gyarapodását, mert ez a telepítéspolitikájuk irányával ellentétes volt. Ezért már 1776-ban megtiltották a földesuraknak és a községeknek, hogy idegen zsidókat fogadjanak be, és az 1769 óta bevándoroltaknak malmot, szeszlepárlót bérbe adjanak.* *
   Mint szerte Európában akkoriban, az osztrák törvények is, csak a keresztényeknek tette lehetővé, hogy ingatlant (házat, földet) vásároljanak, illetve birtokoljanak. Ugyanakkor a Bukovina katonai kormányzója, Enzenberg tábornok kényszeríteni akarta az ott élő és az oda bevándorló zsidókat arra, hogy földműveléssel foglalkozzanak. Ők azonban csak kiszámítható, egyértelmű tulajdonosi, birtoklási garanciák mellett lettek volna hajlandók erre. Ez azonban csak úgy valósulhatott volna meg, ha áttérnek keresztény hitre, amit természetesen a zsidók nem vállaltak.*** A katonai kormányzat további megszorító intézkedései, zsidók adójának emelése, a rendelkezések betartását kikényszerítő szankciók szigorítása következtében - ahogy ezt Kaindl írta - a zsidók nem szántó-vető parasztok, hanem koldusok lettek. 1782-ben meg is indult az elvándorlás. Amíg 1781-ben 1050 zsidó családról tudtak Bukovinában, számuk 1786 elejére 175-re csökkent. II. József császár, mint felvilágosult uralkodó a zsidó kereskedőket, iparosokat a Habsburg birodalom szempontjából hasznos embereknek tartotta. A császár 1786-ban, Bukovina kormányzóját, az Udvari Haditanács és Enzenberg között kialakult - döntően más jellegű- ellentétek miatt leváltotta és - többek között - a zsidókat sújtó megszorító kormányzói rendeleteket is visszavonatta.
   *Az itt átmenő forgalom hasznából kezdte el Jó Sándor moldvai fejedelem, a ma a világörökség részét képező ortodox kolostorrendszer kialakítását.
   **A genovai kereskedők egy francia orvostól tanulták meg, hogyan lehet bor-seprűből pálinkát készíteni, majd arra is rájöttek, hogyan lehet gyümölcsből, sőt gabonából hasonló szeszes italt előállítani. Nyilvánvaló, hogy a velük együttműködő más kereskedők is hamar elsajátították a szeszfőzés fortélyait.
   ***Voltak Európában olyan helyek, például Portugália eldugottabb részein, például Belmonte-ban, Trancoso-ban, ahol egy kisebbség, a kiűzetés elkerülése érdekében formálisan áttért katolikus hitre, de titokban megtartotta zsidó szokásait. Őket nevezték kriptó-zsidóknak.
   A zsidó családok azonban csak lassan tértek vissza, számuk 1816-ban érte el az 1781. évi szintet. A zsidó népcsoport hasznossága a Habsburg birodalom szempontjából különösen a napóleoni háborúk időszakában vált nyilvánvalóvá. Ugyanis Bukovinában, de különösen Galíciában sok földesúr lengyel volt, akik nem közvetlenül, személyesen irányították a gazdaságukat. Erre a feladatra többségében zsidó gazdatiszteket alkalmaztak. A hadjáratok során, ezeknek a gazdatiszteknek kiemelkedő szerepe volt az osztrák hadsereg élelmiszerrel, ruházattal történő ellátásába. 1840-es években a zsidók megkapták az ingatlan vásárlás és birtoklás jogát, ezzel gazdasági tevékenységük lényeges korlátai megszűntek. Teljes jogegyenlőségük az 1860-as években valósult meg. Lélekszámuk a 19.-20. század fordulóján elérte a 100 ezer főt. Arányuk a teljes lakosságon belül 13% körüli szintre emelkedett. Többségük a városokban lakott, ott általában lakosság egyharmadát alkották. Jellemzően kézműiparral, kereskedelemmel foglalkoztak, anyagi gyarapodásuk alapján sokan nagybani kereskedelembe és gyáriparba kezdtek befektetni. A fizikai munkát végző gyáripari szakmunkások között is jelentős volt az arányuk. A felsőbb szintű oktatási intézményekben, a zsidó diákok aránya volt a legmagasabb, így a felnőttek között is az iskolai végzettségük az átlagnál lényegesen magasabb volt. Az egyetemi végzettséget igénylő szakmákban (orvos, ügyvéd, mérnök, tanár stb.) arányuk kimagasló volt. A városok tőke- és munkaerő piacán a német és lengyel nemzetiségűeknek komoly konkurensei voltak.A falvakban is szinte mindenütt ott voltak, az egyes községek lakosságának, általában 1-2%-át tették ki. A döntően önellátó paraszti társadalomban is megtalálták azokat a piaci réseket, ahol a kereslethez rugalmasan alkalmazkodó kínálatuk vevőkre talált. Jellemzően szatócsok, kocsmárosok, malmosok és kisiparosok voltak. A bukovinai zsidók többsége jiddis anyanyelvű volt, ennek következtében nem volt nehéz számukra a hivatalos német nyelv elsajátítása, de általában nem okozott gondot a falusiak által használt (román, ukrán, magyar stb.) nyelvek megtanulása sem. Így sajátos közvetítő szerepük volt az egyes nemzetiségek és a közigazgatás, valamint a nemzetiségek egymás közötti kapcsolatában, így a közjogi és magánjogi ügyletekben, szerződések kötésében is. Mivel a falusi emberek, illetve közösségek vezetői sem a hivatalos nyelvben, sem a jogszabályi előírásokban többnyire nem voltak járatosak, ezért általában alárendelt szerepbe kerültek, hol okkal, hol ok nélkül bizalmatlanok voltak, a többségében zsidó közvetítőkkel szemben. A bukovinai székelyek is sokszor kerültek ilyen helyzetbe. A 19. század derekán Bukovinában is megszűntek a feudális kötöttségek, a jobbágyok felszabadultak. Gazdasági tartalmát illetően ez azt jelentette, hogy megszűnt a dézsma és a robot, a paraszt eddigi jobbágytelkének tulajdonosa lett. Ezáltal levált a földbirtokos nagyüzeméről, a továbbiakban földjén önállóan gazdálkodott, maga döntött abban mit termel és azt hogyan, magára kellett vállalnia a mezőgazdasági termelés összes (gazdálkodási, időjárási, növény- és állatbetegségi stb.) kockázatát. A jobbágytelkek korábbi elaprózódása miatt általában néhány holdról volt szó, így a kockázatok kivédésére, tartalékok képzésére rendszerint, nem volt lehetősége. A földesúr a dézsma eltörlésével elvesztette jövedelmének egy részét, a robot eltörlésével elvesztette az ingyen kapott munkát. Ez pedig rákényszerítette a nagybirtokosokat arra, hogy megmaradt majorsági földjeiken hatékonyan gazdálkodjanak.
   Az ingyen munka megszűnése, a földesúri majorsági gazdálkodás hatékonyságának növekedése, egyes nagybirtokosok tönkremenetele, csökkentette a mezőgazdaságban a munkaerő keresletét, ugyanakkor a tönkrement kis és nagybirtokok egyben növelték a munkaerő kínálatát is. Magyarországhoz, Galíciához hasonlóan, Bukovina agrártársadalmában is az 1870-es évekre jelentős mértékű munkaerő felesleg alakult ki. Ezt a bukovinai magyar falvakban az átlagnál magasabb népszaporulat még inkább súlyosbította. Ennek enyhítésében különösen fontos gazdasági-társadalmi szerepük lett a munkaerő-piaci közvetítő szolgáltatást nyújtó vállalkozóknak, akik többségében szintén zsidók voltak. A munkaerő közvetítéssel foglalkozó vállalkozók (meklerek), felismerték, hogy a szomszédos Moldvában a nagybirtokokon tartósan, jelentős szezonális munkaerőhiány van, ezért Bukovinában, ahol ekkor már jelentős munkaerő többlet jött létre, munkaerő toborzásba kezdtek a magyar falvakban is. Mivel az emberek húzódoztak a távolban, bizonytalan körülmények között, a teljes idényt kitöltő munka elvállalásától, ezért a meklerek előleg fizetését ajánlották fel, sokszor a teljes bért is előre kifizették. Mivel bármi közbejöhetett, az el nem végzett munkára eső előleg visszafizetését –kamatostól- a munkaszerződésben szigorúan előírták. Ebből a későbbiekben sok probléma, vita, sőt bírósági per adódott, leginkább abból, hogy még a fizetőképes adósok is méltánytalannak tartották a kamat felszámítását a felvett előlegre. A bíróságok természetesen általában a hitelezőnek adtak igazat. Azzal az indokkal, hogy a használatba adót a vagyontárgya használatáért, használati díj illeti meg, így jogosan igényli az előleget adó a kamatot, a pénz időleges használatáért, a nem teljesült szerződés, jelen esetben, az elmaradt munka esetén. A szerencsétlen keresztény hívő persze valami egészen mást hallott a kamatról a templomban, és meg volt a véleménye, főleg akkor, ha nemcsak a felperes, hanem az ő védője, sőt a bíró is zsidó volt. Az előlegfizetés rendszere érdekes módon jelentősen befolyásolt egy, ettől igen távol állónak tűnő eseményt. Ugyanis 1882-ben a bukovinai magyarok egy részének hazahozatalára irányuló társadalmi mozgalom Magyarországon elérte célját. A szükségesnek vélt pénz adakozásból összejött. Elkezdődhetett a telepítésre vállalkozók összeírása a bukovinai magyar falvakban. A telepítést szervező társadalmi bizottság azzal számolt, hogy az al-dunai telepítésre maximum ezer fő fog jelentkezni. Azonban, amikor elterjedt annak híre, hogy a Moldvába szerződöttek előlegét a hazatérést szervező bizottság átvállalja, így a jelentkezők száma, rövid időn belül, több mint duplájára emelkedett. A jelentkezők, akiknek földje volt, eladta. A földet általában helybéli vagyonosabb ember vette meg, de vettek földet németek és zsidók is. Így vált földbirtokossá Hersch Liebermann és Benjámin Hertz. (László J. 2001. 4. sz. 82-86. old.) László János kéziratában megnevez még egy istensegítsi zsidó személyt a századforduló körüli időkből, Aifelmann Ármint, akitől a lócsempészek ellopták két szép almásszürke lovát. (László J. 2001. 3. sz. 80. old.) Mivel ezekkel a nevekkel később nem találkozunk, ezért feltételezhető, hogy különösen az első világháború körüli időkben viszonylag nagymértékű mozgás lehetett a falusi zsidók körében.Az első világháború alatt Bukovinában a front többször hullámzott ide-oda, emiatt a polgári lakosság is nagyon sokat szenvedett. Különösen kijutott a zsidóknak, akiket az osztrákok is, de persze az oroszok is azzal gyanúsították, hogy az ellenségnek kémkednek. Így aztán nem csoda, hogy a háború befejezése után, sokan az amerikai kivándorlást választották.

                                                                                                                                              Radóci zsidótemető

                                                                                                          A román uralom alatt
   Mint ismeretes az első világháború után a Párizs környéki békeszerződések értelmében Bukovina teljes területe Romániához került. Az kevésbé ismert, hogy Óromániában az első világháború előtt a zsidók csak egyénenként nyerhették el az állampolgárságot, minden egyes esetben a parlament jóváhagyásával. Így történhetett meg az, hogy a félmilliónyi zsidó személy közül csupán négyezer főnek volt állampolgársága. „Európában Románia volt az utolsó állam, ahol a zsidók általános állampolgári jogot nyertek. Ez is csupán nemzetközi nyomásra történt 1920-ban, amikor a párizsi békeszerződés feltételeként ezt a kérdést a román kormánynak rendeznie kellett.” (Demény, 1994.)Nagyrománia megalakulásakor a lakosság 40%-a nem román nemzetiségű volt, ennek ellenére az 1923. évi román alkotmány Romániát nemzetállamnak nyilvánította. Az állam a deklaráció és a valóság közötti szakadékot a társadalom minden területére kiterjedő románosítási programjával, elsősorban a kisebbségeket érintő jogszabályi korlátozásokkal kívánta áthidalni. Ez nemcsak Erdélyben, hanem Besszarábiában, Dobrudzsában és különösen Bukovinában, komoly feszültségeket okozott, ahol a román relatív többség is vitatott volt, és a terület, mint volt osztrák tartomány gazdasági-kulturális, közigazgatási színvonala jóval meghaladta a román átlagot. Ez természetesen minden nemzeti kisebbséget sújtott, a legnagyobb létszámú magyarok mellett, az ország gazdaságában kiemelt jelentőséggel bíró örményeket, görögöket és zsidókat. Az állami megszorító, kiszorító intézkedésekkel párhuzamosan, különféle félkatonai szervezetek, elsősorban a Vasgárda tartotta félelemben, az egész országban a kisebbségeket.1938-ban az állampolgárság felülvizsgálatát elrendelő jogszabály alapján minden zsidónak, bíróságon be kellett mutatnia az állampolgárságát bizonyító okiratát. A bürokrácia lassúsága következtében, a romániai zsidóság több mint egy harmada, az irreálisan rövid határidőre nem tudta teljesíteni ezt, ezért 225 ezer ember, egyik napról a másikra elvesztette állampolgárságát.1940-ben három hónap leforgása alatt sorra le kellett mondania Romániának Besszarábiáról, Észak-Bukovináról, Észak-Erdélyről, és Dél-Dobrudzsáról. Ez traumaként élte meg a román lakosság. Bűnbak lett az összes kisebbség. A vasgárdisták bosszúja nem maradt el, de az állam sem volt rest, sorozatban készültek a kisebbségeket korlátozó rendelkezések. Ebből a zsidók sem maradtak ki.A vagyont érintő korlátozó, kiszorító intézkedések indoklása a következő volt: „a román hagyományoknak megfelelően a falusi tulajdon a maga minden formájában szükségszerűen az etnikailag román származású egyének kezébe kell, hogy jusson.” Az 1940. október 4-én kibocsátott törvényerejű rendelet kimondta, hogy a zsidók nem birtokolhatnak, nem szerezhetnek, nem tarthatnak kezükben falusi tulajdont, beleértve mindenféle földterületet, lakást és hozzátartozó épületeket. Ezzel az intézkedéssel a falusi zsidó családokat megfosztották lételeműktől. Ott ahol eddig éltek, ettől kezdődően jogellenesen laktak, védtelenné váltak. Azt csinált velük bárki, amit akart, legyen az katona, csendőr, vasgárdista, vagy éppen helybéli hőbörgő.Azt, hogy mi történt Bukovinában a zsidókkal, egy Radócról származó személy visszaemlékezése alapján az alábbiak szerint lehet összefoglalni:Az 1940. évi, a falusiakat érintő korlátozó, ellehetetlenítő jogszabályok és a Vasgárda randalírozása miatt kb. 2000 falusi zsidó menekült be a városba. A menekülteket a hitközség segélyezte.Radóc megyéből a zsidó lakosságot 1941. október 9.-10-én vitték el Transznyisztriába. Az onnan elhurcolt, megölt zsidó lakosság otthonaiba zsúfolták össze őket, a megélhetési lehetőségek biztosítása nélkül. Önsegélyező bizottságokat hoztak létre, felvették a kapcsolatot a békén hagyott bukaresti gazdag zsidókkal, az ő adományaikból tartották fenn magukat. Túlnyomó többségük nem élte túl a deportálást. A zsidók számának alakulása Bukovinában megyénként 1930 és 1942 között:
Megye                      1930                1941.09.01.                  1942. 05.
Csernovic                51 681              49 497                           16 794
Campulung              7 748              6 572                                    76
Radóc                      11 397              6 432                                    72
Storojinetz               15 395             4 312                                    60
Szucsáva                  6 697               5 074                                    31
Dorohoi                  14 874             11 547                              2 316
Összesen              107 975             83 497                              19 349
   A deportáltak egy része azonban Mogiljev- Podolszkijba került. Ők szerencsésnek mondható helyzetbe kerültek. Ugyanis a városban német-román katonai parancsnokság működött, így az atrocitások nagy részét elkerülték. Csernovic város főmérnökét, Jaegendorf-ot is ide deportálták, aki engedélyt kapott Mogiljev közműveinek helyreállítására és egy vasöntöde üzem beindítására. Így az odakerült családok munkához és egyben keresethez jutottak. Ezáltal az ide kerültek 80%-a túlélte a deportálást. 1944 márciusában szabadultak fel, de csak kis részük tért vissza Radócra. A háború után az USA-ból sok élelmiszert és ruhát kaptak. 1948-ban kezdődött el a nagy kivándorlás Izraelbe.
                                                                      Mit tudunk a bukovinai magyar falvakban élt zsidókról?
A bukovinai magyar falvak lakossága nemzetiségek szerint 1930-ban:
Falvak                 Magyar           Román             Német             Zsidó              Egyéb           Összesen
Andrásfalva       2 280                93                        110                  64                      10                 2 557
Fogadjisten        153                   633                        29                   13                      27                  855
Hadikfalva        4 534                 129                       129                  84                     58                 4 934
Istensegíts         3 045                  34                         105                 38                     17                  3 238
Józseffalva        543                     560                       40                   18                      2                   1 163
Összesen          10 555               1449                      413                 217                    114                12 748

   A táblázatból láthatjuk, hogy mind az öt faluban laktak zsidók, és a lélekszámok alapján megállapíthatjuk, hogy minden faluban több, legalább 2-3 család élt. A lakosságnak átlagosan 1,7%-a vallotta magát zsidónak, és ebben nincs nagy gyakorisági szóródás a falvak között. Nem véletlen, hogy a legnagyobb lélekszámú faluban, Hadikfalván éltek a legtöbben, mert egyben a falu városiasodási jeleket felmutató közlekedési csomópont is volt. Erről a zsidó közösségéről van a legátfogóbb információnk, mert Hugo Gold által szerkesztett könyvbe van egy Hadikfalváról szóló cikk, amely egy helybéli túlélő, Mosche Landau visszaemlékezését tartalmazza.
   Ezek szerint Hadikfalva megalapítása után már elég hamar megjelentek itt a zsidó kereskedők, akik a közeli Szeret városából érkeztek. Árubeszerzés céljából Radóc és Szeret hetipiacára jártak. Az utak rosszak voltak és nem voltak biztonságosak. A férfiak, ha hosszabb útra indultak úgy búcsúztak el a családtól, hogy esetleg már nem látják életben egymást. Az utazási, szállítási problémákat csak a vasút megépítésével (1870) sikerült megoldani. A faluban imaház épült és volt a közösségnek metszője, aki gondoskodni tudott a kóser vágásról. A hívők csak ünnepek alkalmával jártak zsinagógába, Szeret városba vagy Radócra. Szabó József doktor volt az orvos és Metsch nevű ember a gyógyszertáros. A Szeret városából jött Jehuda Leib Kraft, a faluban a Szucsáván két malmot is épített. A malmok az első világháborúban megsemmisültek. A háború után, Jehuda Leib Kraft örökösei építették meg Hadikfalván, Bukovina legnagyobb vízturbinás malmát.
   Jelentős mezőgazdasági termék exportot bonyolítottak le a két világháború között, azok a mintagazdaságok, amelynek tulajdonosai Margosches, Adelstein, Wassermann és Blum voltak. Lipa Laufer jól ismert szarvasmarha exportőr volt. Mosche Braunstein pedig gyümölcsöt szállított a nyugati piacokra.
    1939-ben a Kraft cég, keményítő- és szőlőcukorgyárat épített, amely naponta 50 vagon burgonyát tudott feldolgozni.
   1940-ben, Észak-Bukovina orosz megszállását követően a román katonák itt is bántalmazni kezdték a zsidókat. Mosche Landau és Hermann Rudich csak a szerencsének köszönheti, hogy nem ölték meg őket. 1941-ben a szereti és a radóci zsidókkal együtt deportálták a hadikfalvi zsidókat is. A kevés túlélő szétszóródva van az egész világban.
Ilyen jellegű visszaemlékezést más falu zsidóságáról nem találtam. Ugyanakkor a bukovinai székelyekről szóló irodalomban össze lehetett szedni annyi információt Istensegíts zsidó lakosságáról, amit érdemes itt leírni. Ebben kiinduló pont Sebestyén Ádám könyvében (192-201. old.) közölt lista Istensegíts utolsó családfőiről. Brendján István tanító a magyarok mellett a más nemzetiségűeket is beírta, így a zsidókat is. Nagy segítségemre volt Szőts Feri bácsi visszaemlékezését tartalmazó könyv (Mészáros 1987), amelyet László Gergely Páltól kaptam ajándékba.
A fentiekben közölt táblázatból látható, hogy az 1930-as romániai népszámlálás során- a gyermekeket is beleértve- 38 személy vallotta magát zsidónak, Istensegítsen. Ennek nagyjából megfelel az, hogy az utolsó családfőket mutató listában 9 olyan ház van jelölve, ahol zsidók éltek.
Zsidó családok által lakott házak
3./24. Vinter Rózsi
4./14. Klinger (zsidó boltos)
6./1. Winter Leib (Lébacska boltos-zsidó)
6.26. Fuksz Osián
6./32. Káhn Strul (Esztny bá)
6./49. Fischler Peiszek (Pecek zsidó)
8./3. Weinstein Sámuel (Dugyi zsidó)
8./13. Winter (zsidó) Antónia
19./4. Berl malmos

A táblázatba beírt számok közül az első a falurészt, a második a ház sorszámát mutatja. Ezek szerint az istensegítsi zsidók, természetesen Berl malmos kivételével, mind a fő utcán, illetve, annak északi meghosszabbításán laktak.

                                                                                                                                               Radóc

                                                                            Kik is voltak ők, az istensegítsi zsidók?
    A Berl nevű ember teljes nevét nem sikerült megtudnom. Sok helyen felmerül a neve, de csak mindig úgy, hogy Berl a malmos. Őróla azt lehet tudni (Mészáros, 1987. 23.-24. old.), hogy ő vette meg a malmot 1929-ben a Szőtsöktől. Történt ugyanis, hogy a 1928-29-es év tele nagyon hideg volt, a Szucsáva már novemberben befagyott és csak áprilisban kezdett olvadni, de akkor hirtelen. Ebből nagy árvíz lett és az elvitte a malmot a védőműveivel együtt. Korábban Szőtsök dézsma biztosok voltak, és jól meggazdagodtak, de addigra már nagyon eladósodtak és így nem volt pénzük a malom újra felépítésére. Berl ajánlkozott arra, hogy a malmot megvegye. A Szőtsök kénytelenek voltak a malmot eladni a hozzá tartozó kilenc fálcsa földdel. Az új tulajdonos a régi hagyományos köves malom helyett, egy korszerű hathengeres malmot épített, amely nagyon jó minőségű lisztet tudott készíteni. Az összes környékbeli faluból ide hozták a parasztok a búzájukat őröltetni. Tehát jól ment az üzlet Berl-nek, mindaddig, amíg el nem kezdték bevezetni a zsidó ellenes rendszabályokat, és el nem kezdődött az üldözésük, gyilkolásuk. Őt is elkapták az ott járőröző katonák, akik megkötözve el is vitték. (Mészáros, 1987. 57.-58. old.) Felesége a malom kocsisának, Máté Lázárnak pénzt adott, hogy próbálja kiszabadítani férjét. Lázárnak a pénz ellenében sikerült is Berl-t kiszabadítani, aki feleségével együtt még akkor éjszaka Radócra menekült.
Fischler Peiszek, akit az istensegítsiek Pecek zsidónak neveztek, szintén egyszerű boltos volt, akinek csak meg kellett kopogtatni az ablakát és kész volt kiszolgálni a vevőt, ha éppen éjjel volt, akkor is. Így lehetett ez, akkor is, amikor egyik éjjel egy vasgárdista zörgetett be hozzá petróleumért. Fischler Peiszek készségesen kiszolgálta és nyújtotta a kezét az érte járó pénzért. A vasgárdista erre közvetlen közelről hasba lőtte a boltost. Így fizette meg a petróleum árát.
   A vasgárdisták a vonatokon zsidókra vadásztak, egyszerűen kidobták őket a robogó vonatból. Nem válogattak, csecsemőtől az aggastyánig fogták, akit értek. Szőts Feri bácsi szerint Istensegíts határában kilenc, vonatból kidobott halottat találtak.
   Ez a két utóbbi eset nagyon megdöbbentette az istensegítsieket és mély nyomokat hagyott bennük. Ezeknek az eseményeknek, több verzióját is hallottam idős rokonaimtól, ismerőseimtől.
   A kiszemelt áldozatok közül a szegényebbje, mint például Winter Leib, azaz Lébacska boltos, próbált meglapulni, de sok ember csak súlyos sérülésekkel élte túl az atrocitásokat. Feri bácsi is egy ilyen embert, egy radóci kereskedőt kísért el a zsidó leányokhoz, Winter Rózsihoz és Antóniához, és két napig bújtatta házukban Kahn Strul feleségét, ahogy mondta Esztrujnét.
Berl a malmos, mivel gazdag volt, talán megúszta, remélhetőleg belekerült abba a háromszáz főbe, akiket a lekenyerezett radóci csendőrfőnök, Szeretnél átengedett, az akkor éppen ott húzódó szovjet határon.
   Weinstein Sámuel, akit a Dugyi zsidó ragadványnévvel illettek az istensegítsiek minden valószínűség szerint a faluban népszerű, kedvelt ember volt. Róla Bardócz Antal Maroknyi székely című, általa regényes krónikának nevezett könyvében olvashatunk. Ebből nem csak azt tudjuk meg, hogy boltos volt, hanem fény derül vagyonára, gazdálkodására és üzleti módszereire is. Több lábon álló szatócs lehetett. Háza, boltja mellett, öt hold földdel is rendelkezett és azt háziszolgával illetve szezonban napszámosokkal műveltette meg. Az eredményesen gazdálkodó magyarok példáját követve, a falu talajminőségének és a környék éghajlati viszonyainak leginkább megfelelő, kis földigényű, kelendő, tárolható és jó áron eladható zöldségféléket (hagymát, káposztát, krumplit) termelt, aminek egy részét valószínűleg boltjában értékesíthette a falu erre rászoruló népének, a terményeinek nagy részét pedig radóci felvásárlóknak adhatta tovább. Ismerhette jól a falu lakóit, sőt a bukovinai magyarok lelkivilágát is, hiszen nem várt arra, hogy a pénztelenek jöjjenek el hozzá hitelt kuncsorogni, hanem azt megelőzve, bizalmat feltételezve, kivitette előre a szükségesnek vélt árut rászorulókhoz. A könyvben leírtak alapján feltételezhető, hogy a listában a 4./14.-es házban lakó Klinger zsidó boltos, Weinstein Sámuel rokona volt.
   Fuchs és Klinger nevét és foglalkozását, László Gergely Pál: A bukovinai Istensegíts és Fogadjisten című könyvének 136-ik oldalán találtam meg, amikor a szerző Kalaznóra került György Márton bácsit faggatta: „Zsidó volt ott hét, ám, zsidó kocsmáros volt ott csak kettő: Fuchs és Klinger.”
Végülis levonhatjuk a következtetést, hogy az utolsó években Istensegítsen hét zsidó család élt, Winter Leib, két, feltehetően felnőtt leánya külön-külön élt a családtól. Foglalkozásukat illetően négyen szatócsok voltak, ketten kocsmárosok és volt egy molnár is.
   Azt, hogy végülis mi történt a magyar falvak zsidó családjaival, pontosan nem tudjuk. Akinek sikerült elmenekülnie valószínűleg ugyanannyi esélye volt a túlélésre, mint annak, aki maradt és a sorsra bízta az életét. Egy dolgot tudhatunk. Szabó József hadikfalvi körorvos, akinek körzetéhez Istensegíts lakossága is tartozott, deportálásra került Dnyeszteren túlra. Ott is halt meg. Neve szerepel a mártírok tábláján.
   Romániában ma kevesebb, mint 10 ezer olyan ember él, aki zsidónak, vagy zsidó származásúnak vallja magát. Hadikfalván (remélem most is) él egy zsidó származású ember. Akik arra jártak, bizonyára találkoztak vele. Nekem is sikerült megnéznem Radu Furman múzeumában, az elődeink által használt és általa összegyűjtött eszközöket, dokumentumokat. Amikor ott voltunk, Izraelben élő leánya és unokái éppen ott nyaraltak, a hazai hőségtől menekülve. Velük gyermekeink angolul beszélgettek és persze meglepetés érte őket, amikor Gábor fiúnk- egy kis időre- átváltott héberre.
   És kik voltak Istensegíts zsidó ragadványnevű családjai?
                                                   A „zsidó” ragadványnévvel illetett családfők:

6./10. Bőte (Zsidó) Mihály
6./51. Szabó (Zsidó Ádám) Lajos
16./10. Bőte (Zsidó) Péter
20./5. Szabó (Zsidó) Miklós
34./12. Szabó Zsigmond (Zsidó Zsiga)
   Felmerül a kérdés velük kapcsolatban: vajon a ragadvány név egyszerűen csak arra utal, hogy az illetők, csupán a zsidókról alkotott sztereotípiáknak megfelelő személyiség tulajdonságokkal rendelkeztek-e, avagy származásuk ténylegesen zsidó volt-e?
   A választ ismét Szőts Feri bácsi adja meg. Az ő visszaemlékezéseit tartalmazó könyv (Mészáros, 1987.) 142. oldalán találjuk a Kétarasznyi kenyér nevet viselő fejezetet, ami így kezdődik:
„Vót Bukovinában egy hülübütyü ember, Zsidó Ádám Jóskának hítták. Ők Szabók voltak tulajdonképpen… Szabó Ádám volt a nagyapjik. De valahonnan ő egy zsidótól származott. Zsidó zabigyerek vót. Egy szógálónak csinálta gyerek. De a zsidó azér nem hagyta sárba a gyereket, támogatta, felnőtt, s lett belőle egy jó gazdaember. S ekkor lett neki két fia. De azér úgy hitták csak es, Zsidó Ádám. Így lett Zsidó Ádám Lajos és Zsidó Ádám Jóska a fia. Ez a Jóska egy kicsit olyan kótyagos vót.
Osztá az első háború alatt elvitték katonának, pedig egy kicsit hibás vót, méges elvitték! Elkerült Magyarországra, itt élt, nem tudom mennyi ideig … A háború alatt. Neki csak e vót mindig, mikor visszakerült, e vót mindig: a kék hegyeken túl, szóval araszos szalonnát, kétaraszos kenyeret esznek a magyarok! Oda kell menni! Ott van az élet! Állandóan aszondta, neki már csak e vót a problémája… Akárhányszor odamentem, csak aszondta, hogy a kék hegyeken túl a magyarok arasznyi szalonnát és kétarasznyi kenyeret esznek! Csak ült az eresz alatt, s mondta, mondta…
Oszt hamarabb átjöttünk a kék hegyeken túlra, mint Jóska gondolta vóna. Ahogy meghótt, két évre jöttünk es…”
   Ha valahol istensegítsi névvel találkozom, az első az, hogy megkeresem az istensegítsi anyakönyvben az illető személyt, és amikor megtalálom, akkor utána nézek, hol lehet rokonsági kapcsolódást saját őseimmel. Most is ezt tettem.
Szerencsém volt, viszonylag hamar megtaláltam Szabó József halálának és temetésének bejegyzését, igaz, hogy nem egészen pontosan emlékezett az unokájának mesélő majosi Szőts Ferenc bácsi.
   Elekes Dénes istensegítsi plébános latin nyelvű beírása szerint a 73 éves, 1868. május 4-én született, Szabó József 1941. január 18-án halt meg és másnap el is temették. A mindig precíz Dénes bácsi bejegyzése alapján egyértelmű, hogy az elhunyt szülei Szabó Ádám és Nisztor Rozália voltak, feleségét pedig Keresztes Katalinnak hívták. Így aztán könnyen és minden kétséget kizáróan el lehetett jutni Szabó Ádám születési körülményeinek megismeréséhez.
   Édesanyja Szabó Borbála, 19 éves korában, 1841. június 8-án házasságon kívül szülte, Ádámot és ikertestvérét Évát. Sőt az édesanya nem sokkal később újra várandós lett és 1844. január 4-én ismét ikreket szült, két fiút, Jánost és Istvánt, akik azonban születésük után hamar meghaltak. Az édesanya, Borbála, valamint gyermekei - Ádám és Éva - további sorsa eltér a házasságon kívül szült leányanyák és azok gyermekeinek általánosan jellemző sorsától.
   Ugyanis a jellemző az volt, hogy a leányanyákat nemcsak az egyház pellengérezte ki, hanem a faluközösség, sőt általában a család is kiközösítette. Az anyának a gyermek természetes apjával való kapcsolata a jövevény hírére- tisztelet a kivételeknek- általában megszűnt. Gyakran a leányt és gyermekét be sem engedték a házba, az istállóban húzták meg magukat. Az ilyen körülmények közé került gyermekek túlnyomó többsége csecsemő, vagy kisgyermek korában meghalt, a leányanyának nem volt lehetősége új életet kezdeni, nem tudott férjhez menni. Így volt ez régen mindenütt, nemcsak Bukovinában.
   Ezzel szemben a 25 éves Szabó Borbála, az akkor hat éves gyermekeivel férjhez ment egy 29 éves özvegy emberhez, akivel közös gyermekeik is születtek. Leányának, Évának önálló élete sem a legjobban indult, ő is leányanyaként szülte első gyermekét, de férjhez tudott menni, első házasságában is született egy gyermeke, de az is és a férje is korán meghalt, de újból férjhez ment és az élete az anyakönyvek tanúsága szerint, a szokásos módon alakult, azaz még további gyermekei születtek és 70 éves kora felett halt meg. A 6./10. házban jelzett Bőte Mihály, Szabó Éva fia és Mihály fia a 16./10. háznál szereplő Bőte Péter, Szabó Éva unokája volt.
   Ádám sorsa tipikus istensegítsi férfi életút. 24 éves korában megnősül, elvesz egy 20 éves leányt, aztán időre megszületik az első gyermek, aki megismerteti velük a csecsemő halál szomorúságát. De az élet megy tovább, az elkövetkezendő 23 évben másfél-kétévenként jönnek sorban a gyerekek, összesen 13-an. Öt gyermekük érte el a felnőttkort és házasodott meg.
   Szabó Borbála és gyermekeinek, az istensegítsi anyakönyvek adataiból felvázolt életútja alátámasztja Szőts Feri bácsi véleményét. A gyermekek természetes apja „nem hagyta sárba” sem a szerelmét, sem a szerelmének gyümölcseit.
   A könyvben emlegetett Jóska két fia, Miklós és Zsigmond a (20./5.) illetve (34./12.) számok alatt szerepelnek az 1940-es családfői listában. Ők és Jóska 19 évvel fiatalabb öccse, a Brendján István tanító által összeállított listában szereplő Szabó Lajos (6./51.), eljutottak a „kék hegyeken túl”-ra. Szabó Lajos a csátaljai temetőben alussza örök álmát feleségével, Sántha Brigittával. Ott pihen mellettük Brigitta legkisebb öccse is, Sántha Alajos, aki megírta a bukovinai magyarok történetét.
   Még egy megjegyzés: Szabó Ádám legkisebb gyermeke, Katalin az én László Antal nagyapám első felesége volt. 1910-ben kötöttek házasságot. Sajnos Szabó Katalin korán meghalt, 1913-ban. Közben lett egy gyermekük, Albert. Nagyapám újranősült, elvette Kajtár Mártát, a nagyanyámat. Közben kitört a Nagy háború, nagyapámat is elvitték újból katonának. Már nem élhette meg második fia, apám (a későbbi Anti pap) születését. Az árván maradt Albert élete sem tartott sokáig. Az 1910. január 18.-án megkötött, László Antal – Szabó Katalin házasságból, 1915-re már nem maradt senki.
                  Felhasznált irodalom:
Bardócz Antal: Maroknyi székely (Kráter Műhely Egyesület, Pomáz, 2013.)
Demény Lajos: Zsidóellenes törvényhozás Romániában 1940-1944 között (Regio - Kisebbség, politika, társadalom 1994. 5. évf. 2. sz.)
Gold, Hugo (szerk.): Geschichte der Juden in der Bukovina (Tel-Aviv, 1962.)
Kaindl, Rajmund Friedrich: Das Ansiedlungswesen in der Bukovina (Innsbruck, 1902.)
László Gergely Pál: A bukovinai és Fogadjisten (Corvin Kiadó Déva, 2009.)
László János: A bukovinában élő (élt) magyarság és kirajzásának története (Székelyföld Kulturális Folyóirat, 2001. 1-4. szám)
Mészáros Sándor: A kék hegyeken túl… (JAK Füzetek 29. Magvető Könyvkiadó, Budapest 1987.)
Sebestyén Ádám: A bukovinai székelység tegnap és ma (Szekszárd, 1989.)

                                                                                                                                                 Szeretvásári zsidótemető

Mellékletek:
1. Szőts Feri bácsi visszaemlékezése a bukovinai zsidókat ért atrocitásokról
Mészáros Sándor: A kék hegyeken túl … JAK füzetek 29. (Magvető Kiadó Budapest 1987. 55.- 61. old.)   

   „Bukovinában erre /t. i. Észak-Bukovina 1940. június 28.-i szovjet megszállására/ a zsidóság egy kicsit felnyílott. Azt hitték, hogy a muszka most a tenyerikbe vesz őköt, megszabadítsa a romántól Bukovinát. A hadseregbe a zsidó katonatisztek esszeszervezkedtek, megtámadták a román hadseregeket, abba bízva, hogy az orosz segít. Leverték őköt, onnattól osztá nem vót megállás a zsidóknak.
   Elrendeltek egy általános mozgósítást, béhívtak bódog-bódogtalant. Én es megkaptam a béhívót. Mentünk sokan a vonaton, megtömték úgy a vagonyokat, hogy a levünk folyt ki. Nem tudtuk mér kell menni, de a parancs az parancs.
   A vonaton osztá megtudtuk. Igazoltatni kezdtek mindenkit a granyicsárok, elyen határvadászok. Ha valakinek sápadtabb vót az arca, finomabb a bőre, nem vót parasztkeze, akkor azt minnyá vették elé. Sánta Emrébe es beléköttek, gyanús lett az egyik granyicsárnak. Láttam, hogy olyan erőst megnezi Emrét, de nem tudtam, mér. Elment, de visszajött. Vizsgálni kezdte a papírjait, nezi, forgassa, nezi az arcát. Emre kiteltebb ember vót, finomabb vót a bőre, nem vót olyan parasztforma. Reáfogta, hogy zsidó.
   -Uram, én magyar vagyok, nem zsidó! – mondta neki Emre, mer jól tudott románul.
   -Nem érdekel, zsidó vagy te es! Zsidó pufád van!
   Kötte az ebet a karóhoz a granyicsár, nem engedett az Istennek se. Hejába mondták a többiek es, hogy magyar, hejába mutatta az igazolványát, az csak hajtogatta a magáét.
   Szerencsére Botosánba értünk, eppe megállt a vonat. Ez a granyicsár má oda vót jutva, hogy elviszi Emrét. Mikor megállt a vonat, szólt ennek az egyik társa, hogy jöjjön csak. Ekkor Emre leugrott a vonatról, elkeveredett a sok nép közt, s megmenekült. Még Botosán előtt egy állomáson leugrott, úgy ment bé gyalog az ezredjibe.
   De a zsidók nem tudtak megmenekülni, akit a vonaton kaptak. Annak jaj vót! Vót olyan haddelhadd, hogy az Isten őrözzön meg tőle! Akit megfogtak, kivették az ablakon! A robogó vonatból. Az egyiket nem tudták kituszkolni, hejába gyömöszkölték, a zsidó csimpaszkodott, má teljesen kilökték a vonatból, de a két kezivel belékapaszkodott a vagonyablakba, sírt, könyörgött az életiér. Ezek a granyicsárok meg nem bírtak vele, annyira csimpaszkodott. Akkor odament az egyik, kivette a bajonétot, s az ujjait levagdalta, úgy esett le a robogó vonatról.
A másikot kézen fogta két granyicsár, bévitte két vagon közi, felnyitották az alját, s úgy eresztették bé a vonat alá. Gyúrták bé a vonat alá! Nem neztek semmit, ha zsidó vót, má vitték es, nem vót ideje megmukkanni se.
Váratlanul törtek rejik szeptemberbe, nem vót üdejik eszmélni se. A kicsi gyermeket az anyjával lelökték fejjel lefelé az esszekötő részen a vonatról. Pólyás vót a gyermekecske.
   Nem es jó az elyenekre visszagondolni. … Csak a mü falunk határában kilenc hullát találtunk meg a vasút mentén. Esszeroncsolódva úgy, hogy nem lehetett rejik üsmerni. Az egyiknek a feje felhasadott, a fejbőre hajastól előreliffedt, ahogy felvágták. Szegén visszahúzta magára, elkénlódta magát a faluig, de az arcára rászáradt a vér. Megrémültem tőle, mikor megláttam. Int nekem, hogy hallgassak. Akkor megüsmertem, Radócon vót kereskedő, a piacon többször láttam. Kérte, hogy segítsek neki, vigyem bé a zsidó leányokhoz. Bévittem, de ott se vótak biztonságba. A zsidó leányok aszondták:
   -Ne törődjön semmivel, mü majd elintézzük!
   Ez az ember magyarázta, hogy Radócon van neki egy üsmerőse, az majd megmenti.
   Ebbe megnyugodtam, mer azt akartam, bújjon meg nálam, ott méges nagyobb biztonságban lesz, mint itt. Vagy két éjen bújtattam nálunk Esztrujnét, mer nagyon keresték. Má vagy három napja béjött egy csapat katona a faluba, lementek a falu közt, le egészen Milisócig, ott felmentek az országútra, Granicsesten es végigmentek, osztá visszajöttek. Állandóan kerülték ezt a részt. Lassan vonultak, meg-megálltak, béneztek egy-egy házba, s mentek tovább.
   Egyik nap kimentek a malomhoz, se szó, se beszéd, elvitték azt az embert, aki megvette tőlünk a malmot, mer az es zsidó vót. Még azt se hagyták neki, hogy más ruhát vegyen magára. Egy kocsira felültették, kezeit esszekötték, s vitték.
   Máté Lázár vót a kocsisa. A zsidónak a felesége adott neki egy köteg pénzt, s elkűdte:
   -Lázár! Itt van ez a köteg pénz! Menj, s az uramot hozd vissza!
   Lázár meg sem nezte a pénzt, úgy ment utánnik. Aztá má bánta, hogy nem olvasta meg, hogy mennyit adott az asszon, örökké aszonta nekem:
   -Nem vót annyi eszem, hogy bár a negyedrészit elvegyem!
   Ezek a katonák megálltak a zsidóval a falu szélin, megpihentek, ettek-ittak. Két katona örözte a zsidót. Lázár esszeszedte magát, odasomfordált az egyikhez. A katonát félreintette:
   -Melyik a tiszt?!
   Megmutatta neki. Lázár félrehívta azt es, megmutatta a pénzt. A tiszt nem szólott semmit. Lázár megijedett, hogy őt es odaülteti a zsidó mellé, a pénz elveszi, s ha kell, még le es lövi. De most már nem curukkolhatott.
   A tiszt odahívta magához az egyik katonát:
   -Oldd el ezt az embert!
A katona csak nezett rea.
   -Oldd el, no!
Eloldozta zsidót. A tiszt levágott két pufot neki:
   -Eredj előttem!
   Leoldotta a fegyverit, bévitte a zsidót a kukoricásba. A többieknek kiadta a parancsot: irány előre! Esszeszedelőzködtek, Lázár ott maradott, várta, mi lesz.
   A tiszt békésérte jó messze a kukoricásba, nem látta senki. Akkor kettőt lőtt. Lázár nem mert bémenni utánnik, félt, hogy őt es lelövi. El akart menni a pénzvel, de mire feleszmélt, a román tiszt visszajött.
   -Menj, keresd meg a gazdádat!
Akkor tette el a tiszt a pisztolyát. Lázár nem tudott megmozdulni se.
   -Add ide a pénzt, s menj keresd meg a gazdád!
   Há hallja Lázár, hogy valaki füttyent. Odanezett, a zsidó ott van. A kukoricatábla végiből leskőd kifele. Int Lázárnak, hogy adja oda a tisztnek a pénzt. A tiszt se olvasta meg, de jó vastag köteg vót, bétette az inge alá, s elment.
   A zsidóék még azon az éjen békőtöztek Radócra. De csak a gazdagok tudtak így elmenekülni, a szegényebbje, mint a mü falunkban Lébacskáék, csak lapultak. Nem vót hova menjenek. A radóci gazdag kereskedők lekenyerezték a csöndérparancsnokot, az mentett meg közülik, akit tudott. A barátjik vót, az előző évekbe, mikor még nem vót ekkara a nyomás, együtt ittak, együtt mulattak, vadászni járt a gazdag zsidó kereskedőkvel. A szegényebbek maradtak, nem tudtak kimenekülni a muszkához. Ők béfogadták, mint menekülteket. Hitler trombitált a németeknek, hogy jöjjenek el Bukovinából, mer őköt a Birodalom keblire öleli. Sztálin a másik ódalon ugyanúgy. Besszarábiát és Észak-Bukovinát hezzácsatolta Szovjetúnióhoz, s kürtölt a zsidók után. Úgy hívta őköt, mint menekülteket, nem zsidókot.
   Egy nagy szerelvényt esszeállítottak nekik, arra felfért vagy háromszáz zsidó. Mikor mentek el, a németek megköpködték. Szeretbe megérkeztek, ott a románok köpködték meg őköt. A csöndérség húzott nekik elyen kordont, béállították őköt a piactérre. Felvették az adatokat, honnan jő, mennyi kincse van, mit viszen magával, mer csak a tehetősebbje menekült.
   Megmondták, hogy csak két batyuval mehetnek átol, annyival, amennyit a kezikbe elvisznek. A hadikiak ott vótak, elvállalták, hogy átolviszik a határon szekervel őköt. Megegyeztek, hogy én téged jó pénzen elviszlek. Akkor jött oda a zsidó:
-   Ezt dugd csak el!
  Odaadott neki elyen értékesebb dógot, amit félt, hogy elvesznek. Nagyon megvizsgálták őköt a románok, apróra kiforgattak mindent, elvették tőlik, amit bérejtettek a gagyájikba. A hadikiakot nem vizsgálta a kutya se! Esszecsombolyították a zsidók pénzit, bétették a párkába, ahová a lovaknak tették fel a szénát, azt bétették a saroglyába: irány a határ!
   Vót olyan eset es, aki visszaadta a zsidóknak a pénzt vagy az aranyat, de vót olyan es, aki lelökte a zsidót a határnál a szekérről, megfordította a szekere rúdját, nem nézett hátra, mér ordítozik a zsidó. Jött a következőér. Némelyik góbé székely meggazdult így. A szegény zsidó toporgott egy üdeig, hátha visszajő a kocsisa, de mikor látta, hogy hejába lesi az utat, átolment a határon. Ott a muszka katona es megkérdezte: -Te mér jöttél ide?! Ki hívott téged?!
   Mehetett a szegény zsidó az anyjába es, mindenütt reajárt a rúd. A falunkba es meglőtte egyik gárdista Fisert. Akkor má mindent elvettek a románok a zsidóktól, a malom államosítva lett, de Fiser még nem húzódott el Cibényből, az üzletit fenntartotta. A román gárdista odament egy éjen, megzörgette az ablakját:
   -Adjon egy üveg petróleumot!
   A zsidó felkőtt, ő éjjel-nappal kiszolgált, még sábeckor es, akkor reabízta a kiszógálást a szógájára. Fiser felkőtt, kinyította az ablakot, odaadta a petróleumot. Erre a gárdista hasba lőtte. Közvetlen közelről. Megadta a petróleumnak az árát.
Mű, magyarok, nem haragudtunk a zsidókra, inkább segítettük, ahogy lehetett, szegényeket. Én sajnáltam őköt, mer ők még nálunk is rosszabbul jártak. Még a kommonisták es beverték az ablakjaikot. Eppe a szemem láttára történt.
   -Mit csinálsz, Lajos?! – mondom neki.
   -Há, mit csinálnák?! Mit csinálnák. … Béüttem a zsidónak az ablakját!
   -Mér te?!
   -Mer burzsuj! Ez zsidó, ez burzsuj!
   -Burzsuj az anyád valaga, te marha! Ennyit ér az eszed, hogy a másik szegénembernek vered bé az ablakját?!
   -Nee, Ferenc, nee! Te es a zsidókot véded! Te es zsidó párti vagy! De én kommonista vagyok, én ezt elvből csináltam!
Elöntött a méreg.
   -Bolond vagy te, nem kommonista! Olyan szegén vagy, hogy még a nyáladat se tudod lenyelni, s nekiállsz béverni más ember ablakját!”

                                                                                                                                            Szeretvásári zsidótemető

2. Bardócz Antal édesanyja (szül. Makrai Borbála), amikor Weinstein Sámuelnél szolgált
   Bardócz Antal: Maroknyi székely. Kráter Kiadó, Pomáz, 2013. 122.- 123. old.
„Bori megkérdezte Dugyi zsidót, hogy volna-e munka a boltjában, vagy a ház körül. Azt mondta, hogy szívesen dolgozna nála, bármilyen munkát elvállalna, ami adódik a ház körül. A boltos felvette Borikát, mivel tudta, hogy a leány igen szorgalmas, talpraesett és ügyes. Volt a zsidónak öt hold földje, melyben hagymát, káposztát, krumplit szokott termelni. Úgy gondolta, hogy a leányka egy-két napszámossal ezt a munkát el tudja végezni. Ha meg a földdel való munka szünetel, akkor a boltban, meg a háztartásban is hasznát tudja venni. Szóval felfogadta, havonta tíz-tizenöt forintot ígért, ami egyáltalán nem mondható soknak. Bori olyan szorgalmasan, talpraesetten és önállóan tevékenykedett, hogy egy hónap múlva húsz forintra emelte a fizetését.
   A boltban bevezette azt a módszert, hogy ha cukorból, pirospaprikából és egyéb fontos árukból olcsóbb tételhez jutott, Borival elküldte hitelbe a családoknak. Becsomagolt két kiló cukrot, meg egy kis zacskó paprikát és elküldte a Livádába lakó Lovász Menyhértéknek. Dugyi zsidó felírta, s azt üzente Borival, hogy küldök kendteknek cukrot meg paprikát, majd ha lesz pénzük, behozzák. Véletlenül pont híján voltak Lovászék a cukornak, mivel pénzük nem volt, így nem akartak a zsidóhoz menni hitelért. Nagyon megörültek, azt mondták, hogy a zsidó megérezte nincstelenségüket, és isteni sugallatra küldte a leánykát. Nagyon hálálkodtak, köszönték, a leánykának még két forintot is adtak örömükben fuvardíjként. Persze Bori ezt nem adta oda a zsidónak, az az ő fizetsége volt. Mivel a boltos zsidó tapasztalta, hogy ez tetszik az embereknek, egyre több csomagocskát küldött Borival, amit hitelbe adott, és majd ha pénzt kapnak, megadják. Mondanom sem kell, hogy senki nem felejtette el megadni a legjobbkor jött élelem árát. A boltos zsidót nem győzték dicsérni, hogy milyen rendes ember, hogy a nagy pénztelenségben a leánykával elküldi az árut. Borika is örült, mert ha nem is mindenki adott két forintot egy-egy szállítmányért, de valamennyit igen, ha pénz nem volt, egy darab kalácsot, vagy kenyeret, esetleg málét adtak a szállításért és a jókor jött élelmiszerért. Dugyi zsidó, aki ezzel a módszerrel igen népszerűvé vált a faluban, úgy érezte, hogy Borika munkája, ügyessége, szorgalma, kedvessége és talpraesettsége lendítette fel az üzletet. Nagyon meg volt a kisleánnyal elégedve, semennyi pénzért nem engedte volna el a leánykát. Borikának is jó volt ez a munka, mert a hivatalos keresete mellett pár fillér még jutott neki is. Így pótolni tudta a kanadai munkavállalást, mert neki nagyon rosszul esett, hogy nem engedték el a szülei.
   Bori nappal dolgozott a zsidónál, este meg a fonóba járt, máskor meg otthon szőtt, készítette a stafírungot, ha majd férjhez megy, meglegyenek a szokásos dolgok.”

              Pécs, 2019. február
                  László Antal

                                                                                                                          Gyökerek

    Amikor életem felénél komolyabban kezdett érdekelni a bukovinai magyarság története (így nevezem őket, mint Sántha Alajos vagy nagyapám, László János) elsősorban mindenféle előítéletről lemondtam. Nem egy felfogás után indultam el, s igyekeztem volna azt bebizonyítani, hanem a fellelt adatok fényében szándékoztam bizonyítani a tényeket. Bukovinai történelmünk jelenleg olyan, mint a politikusok beszéde. Ők is azt mondják, ami hihető vagy amit az emberek könnyen elfogadnak, és nem mindig az igazat. A bukovinai magyarság történelme egy 250 éves tölgyfa, ahol úgy külföldön, mint Erdélyben, mindenki a törzset figyeli és a koronát, és arról nyilatkozik. Azonban az említett kettő nem létezhet gyökerek nélkül, de azok nem látszanak. Én a gyökerek után indultam el.
    Mindenki, aki nem nézi a gyökereket, úgy kezdi történelmünket, hogy a „madéfalvi veszedelem következtében.” Ez egy kiinduló pont, de én nem a Csángóföld vagy Bukovina felé mentem, hanem Beszterce felé. Ugyanis ott kezdődött 1762-ben a határőrség szervezése. Kerestem az ottani adatokat, rájöttem, hogy ott már 1763-ban az osztrákok ítéltek, botoztak, vesszőztek és akasztottak. Náluk még a görög-katolikus vallás is a dologba keveredett, akár a besztercei szász nemesek. És mentek a besztercei románok és magyarok Bukovinába, valami 5 ezren.
    Majd megakadtam a nagyapám bejegyzésén, hogy Bukovinába olyanok is telepedtek, akik már 20-30-40 éve Moldvába éltek. Nos ezeknek közük se volt Madéfalvához vagy a 1762-1764-es katonai szervezéshez. Miért mentek ezek Móduvába? Mehettek 1717-1719-ben a pestisjárvány miatt, 1736-ban az éhség miatt (mint Bod Péter krónikás leírta), a hétéves háború (1756-1763) következtében, gazdasági, társadalmi, természeti csapások miatt.
Például mit tudunk az andrásfalvi reformátusokról? Ők nem Raráncsán voltak eleinte, hanem Sadhora-n, mely jelenleg Csernowitz külvárosa, de akkor mint külön település. Ott volt akkoriban Bukovina egyetlen kálvinista temploma. Majd a Szucsáva melletti Scheia helységbe bolyongtak, onnan kerültek Andrásfalvára. Bíró Mózes tiszteletes leírja, hogy honnan származtak: Bíró - Nagyváradról és Erdélyből Péterlakáról, Buta – Erdély, Péterlakáról, Gombkötő, Kántor, Kemény - Nagy-Bányáról, Fejér, Varga, Kerekes - Doboka vármegyéből, Király - Felső Bányáról, Kis – Holtmarosról (Erdély), Kováts, Lőcsey, Nagy – Beszterce vidékéről, Ömböli - Nagy-Bányáról, Puskás, Szabó Deésről stb, és ezeknek annyi közük volt Madéfalvához, mint az utólag beköltözött bajorországi vagy bánsági sváboknak.
   Tovább: mi volt Bukovinába a telepítés előtt vagy közvetlen utána? Erről a magyar szerzők szinte semmit se írtak, De igen a németek, akiktől fordítottak hűségesen a bukovinai románok, és maguk is írtak kimutatásokat, főleg a kolostoraik scriba-i. Kevés még az oroszoktól is maradt lejegyezve, akik az osztrák bevonulás előtt uralták Bukovinát. Így alakul a történelmünk, itt vannak a gyökereink, s ezek nélkül csak lebegünk, mint levél a víz hátán.
    Kezdhettem volna az írást úgy is, hogy sokat gondolkodtam, és többször, alaposan megfontoltam, hogy az alábbi sorokat papírra vessem. Az igazság az, hogy nem is fontolgattam, nem is gondolkodtam sokat, mert az emberek félrevezetése, a történelem meghamísítása a hazafiasság nevében, és bármely igaztalan állítás, soha, de soha nem volt kenyerem. Egy történelmi adat cáfolása nem alapulhat a legendákra, találgatásokra vagy magánvéleményre, hiszen minden embernek más lehet a lelki állapota. Ám amikor a korabeli dokumentumok szólalnak meg egy-egy történelmi eseményről, akkor azokat fölösleges értelmezni és magyarázni, mert azt kell leírni és kiadni változatlanul, amit tartalmaz. Nem szeretném senkinek a véleményét befolyásolni, nem ez a célom. Az adataimat, a saját kutatásaim eredményeit közlöm olyan szempontból, ahogy én azt látom, aztán mindenki döntse el, hogy marad a legenda vagy a reális történelem mellett.
    Hogyan is írnak azok, akiket nem veszünk számba? Nézzük:
   „Ahhoz, hogy a bukovinai székelyek sorsát elfogulatlanul megismerhessük, a mádéfalvi veszedelem előzményeinek, lefolyásának és következményeinek ismerete is szükséges.” (Földi István, Mádéfalvától a Dunántúlig, Szekszárd, 1987, 27. old).
    Írja Bod Péter: Nem ritkák a helyi zendülések, lázadások, amelyeket azonban véres bosszú követi. 1738-ban a székelyek is vettek annyi bátorságot, hogy petícióval forduljanak az illetékesekhez: „…Mert meg sem állhatjuk és sem viselhetjük ezen súlyos szolgálatot, el kell hazánkból bujdosnunk, ha nagyságod nem szánja meg a sok szegényt…Ezen helynél romlottabb, nyomorultabb nincs és szegényebb is egész Erdélyben.”
    És tovább: „A XVIII. század óta Bákó vidéke élénk összeköttetésben állott Székelyfölddel, különösen Csíkkal. Ez a kapcsolat azonban nagyon egyoldalú volt, mert a székely kivándorlással ellentétes irányú magyar bevándorlásról nincs tudomásunk”. (Mikecs László-A csángók, Bolyai Akadémia 1941, 84. old.)
    1762. telén 1763. tavaszán 292 család, mintegy 900 székely költözött Moldvába. Gazda László így emlékezik meg erről: „A moldvai katolikus Misszió prefektusa, Iosif Cambioli 1762. április 9-én kiadott dokumentumban írja, hogy Talpától félórányi távolságra, nyugatra egy 12 házból álló épületcsoport található, amit „Bargavani”-nak neveznek, 55 katolikus hívővel. Egy évvel később, 1763-ban ugyanaz a prefektus egy a Szentszéknek és XIII. Kelemen pápának küldött jelentésében leszögezi, hogy a katolikusok száma állandóan nő az Erdélyből érkező menekültekkel.”
(Gazda László: Csángómagyar falvak I. A-G, Nap Kiadó Kft, 2009, 120. old).
   Szemszög kérdése, hogy ki hogyan értelmez valamit, minthogy az a megrögzött szokás is, hogy nem az számít ki-minek született, hanem az, hogy kinek érzi magát. Azonban mielőtt „megszülettünk” volna Bukovinában, valahol kellett legyünk és itt a történészek úgy szögezik le a dolgokat, hogy Moldvában voltak őseink. Egy része ott tengette napjait (Máté és László kománfalvi, Orbai forrófalvi, Kovács klézsei, Váncsa moldvai), de mások nem, mert olyan is akadt, aki egyenesen a telepekre ment, de nem Moldvából, mint:
Olajos és Forray-Sirmay Borsód megyéből,
Latzick Heves megyéből,
Dávid Veszprémből,
Sallai Ceglédről,
Fekete Selmecbányáról,
Fogarasssy János Hosszúpályiból,
Chrycko vagy Hrickó Galíciából,
Kerekes Teke-Beszterce,
Máté nádasi, a másik mezőújfalvi (Maros megye) a harmadik oláhkékesi,
Nisztor Krasznából (Galícia)
Basa, Balogh és Mátyás borgói (Beszterce),
László székelyhídi (Bihar megye),
Antal tornovai (Arad megye),
Győrfi nagyváradi,
Márton girolti (Kolozs megye),
Okos bégamonostori,
Kiss margittai,
Galambos rábai,
Csernik (Görgényüvegcsűr),
Nagy (Feketehalom-Brassó) stb.

    Ezek talán még hírből sem értesültek a székelyföldi határőrszervezés eseményeiről, a legtöbben katonaszökevények. Történelmünk kovácsai erre állíthatják, hogy igen, de a java telepes székelyföldi és csíki volt, akik az 1762-1764-es katonaszervezés miatt menekültek Moldvába. Ennek a Bécsi Hadilevéltár adatai ellentmondanak, és mindez Bukovina akkori katonai kormányzójának, Enzenbergnek a pontos jelentéseiből kiviláglik.
   Az adatok feldolgozásával kiderült, hogy ki és mikor hagyta el Erdélyt, illetve hány éve tartózkodott lakhelyén, mielőtt onnan Bukovinába vándorolt volna. Esetünkben most nem a nemzeti hovatartozásról beszélünk, hanem a kivándorlás éveiről, feldolgozva 210 család adatait.
Bukovinába telepedett olyan 18 család, aki 1744-1761 között hagyta el Erdélyt, még nem volt határőrszervezés.
    Majd 1763-1766 között 22 család hagyta el Erdélyt, a nagy veszedelem idején, és költözött később Bukovinába. A madéfalvi események után, 1765-ben életbe lépett az amnesztia. Hadik András 1764-68 között Erdély katonai főparancsnoka és királyi biztosa, az erdélyi kormányszék vezetője lett. Miért nem hozta vissza ebben az időszakban a menekülteket, miért csak 20 évvel később?
    Az amnesztia után két évvel kezdődően (1767-1784 között) 170 olyan család távozott, a java Erdélyből, akik később Bukovinában telepedtek le. Összegezve röviden, hogy senki türelmét ne tegyem próbára, a Bukovinába bevonultak ¾ -e jó 3 évvel a madéfalvi események és az 1765-ös amnesztia megadása után távozott Erdélyből. Mi az oka ennek? Véleményem szerint elsősorban a Mária Terézia által kiadott 1767-es Urbáriumi rendelet, a jobbágyi szolgáltatásokról. S akkor mennyire befolyásolta őseinket a katonaság szervezése? (https://hu.wikipedia.org/wiki/Úrbéri_rendelet).
    Két év után, 1769-ben adta ki a főkormányszék Erdélyben Mária Terézia királynő rendeletéből a "Bizonyos Punktumok" cím alatt ismeretessé tett úrbéri szabályzatot. Ezek a "Bizonyos Punktumok" alkották az erdélyi úrbérnek, az 1791-i törvényeket leszámítva, egyetlen és szilárd alapját egészen az 1846-i úrbéri törvényekig.
    E Bizonyos Punktumok a jobbágyok számára jelentékeny könnyebbítéseket egyáltalán nem tartalmaztak. Összes előnyük abban volt, hogy a jobbágy és a földesúr között való viszonyt szabályozták, és ezzel a durvább visszaéléseket lehetőleg megakadályozták. Legnagyobb hibájuk az volt, hogy amíg egyfelől megállapították a jobbágytartozások minimumát, addig a jobbágytelkek terjedelmének kiszabását "a földesúr okosságára"' bízták. Ez okozta később, hogy igen sok "okos földesúr" - csakhogy mentől nagyobb számú jobbággyal, illetőleg munkáskézzel rendelkezhessék saját földjének megmunkálására - oly kis terjedelmű jobbágytelkeket hasított ki, hogy egy jobbágycsalád kettőn sem tudott volna a megszabott kötelezettségek teljesítése mellett nyomortól mentesen megélni. Ez volt egyik fő oka, hogy a nagyobb igényű magyar jobbágy igyekezett megmenekülni a jobbágyságtól és inkább személyes szolgálatra vállalkozva vagy mesterséget tanulva a városokba hozódott, vagy elvándorolt s helyét átengedte a kevesebb igényű román parasztoknak, akiket a földesurak az a része, amelyik csak a munkáskéz számára nézett, szívesen telepített le a magyar jobbágytól elhagyott üres jobbágytelkekre. "Magyar jobbágy veszekedőtárs, cigány jobbágy galamb majorság (azaz könnyen elrepül), oláh jobbágy, túrós bödön" - volt az erdélyi nemesség között az elterjedt és ismeretes szólásmód.
   Voltak még egyéb hibái is e szabályrendeletnek, amelyek különböző visszaéléseknek lettek a forrásai. Mária Terézia egy 1774. július 6-án kiadott rendeletével igyekezett ezen segíteni. Ebben megtiltott minden olyan visszaélést, amely a robotmunkára vonatkozott és elrendelte, hogy a jobbágynak is kell annyi időt engedni, hogy a maga munkáját kellő időben elvégezhesse. Megtiltotta a jobbágyakkal való kegyetlen bánást és megparancsolta, hogy a jobbágytelek okvetlenül olyan terjedelmű legyen, hogy abból az úrbéres családjával együtt megélhessen. (https://szekelyivadekok.tripod.com/erdely_41.html). Ezt már sokan nem várták be Székelyföldön.
    Majd 1785. augusztusában 27 - novemberben 30 között 61 család jött Szucsávára, közülük mintegy 40 székely. Vagyis kb. 21 nem székely.
A fenti adatok az összesen bizonyíthatók. Ennek ellenére ma már lélekben megnyugodtam, hogy mindenki bukovinai székely, még az is aki, csak 1876-ban érkezett Bukovinába, mint vándor. Mert erre is akad példa. 

                                                                                                            Honnan?

    Sok év munkájába került néhány bukovinai magyar származási helyét megtalálni. Több családnév van (pl. Máté, Nagy, Balog, László, Szőts, Szabó) különböző származási helyekkel, ezért valaki családjának eredetét bebizonyítani a családfák is szükségesek. Három nagy forrás került feltevésre, de a kutatás még nem állt le. Ez a kezdet kezdete, de voltak még be- és kivándorlások, mint az első két falu esetében az 1780-as években, Józseffalva esetében 1815-1816 körül, stb. Engem különösen az első telepesek érdekeltek, mert ott van a lényeg származásunkat illetően. A többi folytatás, nem kezdet.

    Forrás:
    UNIVERSITATEA DIN CERNĂUȚI
    Codrul Cosminului, Cernăuți 1927, Institutul de Arte grafice și Editură „Glasul Bucovinei''
    CONSIGNATION
    Deren in dem Buccoviner District sich aufhaltenden Siebenb. Emigranten wie solche vermöglicher General-Comado-Verordnung d.d. Lemberg 271 Januar 778 von denen hiezu eigends ausgeschickten H. Officiers befunden worden.

    Enzenberg Consignatio
   Két összeírás található azokra az erdélyi bevándorlókra vonatkozóan, akik 1778-ban bizonyos bukovinai falvakban találtattak. Mindkét összeírás a lembergi főparancsnokság utasítására jött létre, és 1778. január 27 - 1778. december 15-e között zajlott le. Mindkettőn a csernovici dátum van és ellátva Enzenberg aláírásával, aki akkor Bukovina katonai kormányzója volt. Az elsőn a dátum 1778. november 3, a másikon 1778. december 15. Az összeírást a tisztek végezték el, akik faluról falura mentek és kikérdezték a bevándorlókat.
   A legtöbb bevándorló elhallgatta a menekülésnek okát, azonban mások elmondták panaszaikat: az elnyomás, a vallási üldözés, a katonai szolgálat miatt jöttek. A második összeírásban szereplők az összesen 1778 nyarán és őszén jöttek, ezek származási helye jobban pontosítható, mivel az illető vármegyék is fel vannak tüntetve. Mivel az első összeírásban csak a helységnevek kerültek feltüntetésre, a családok származási helyének beazonosítása bizonytalan, mivel sok azonos nevű helység létezik, más-más megyékben.

ISTENSEGÍTS (51 család, 191 személy)

Családfő - Honnan - Kiment
Száva Mátyás - Szépvíz, 1771
Nagy József - Háromszék, 1776
Fülöp József - Szépvíz, 1764
Nagy János – Szépvíz, 1772
Máté Lőrinc - Nádas-MS, 1770
Kajtár Mihály - Dánfalva, 1771
Barabás György – Dánfalva, 1772
Kajtár Lőrinc - Dánfalva, 1771
Ferenc Antal – Dánfalva, 1771
Safta József - Madaras, 1771
Lőrinc János –Madaras, 1764
Máté Mihály - Mezőújfalu, 1772
Borbáth András - Dánfalva, 1772
Balog Ferenc - Gricfalu, 1771
Varlich János - Dánfalva, 1771
Antal József - Tornova Arad, 1772
Sánta János - Szentgyörgy, 1796
Lőrinc János - Szentgyörgy, 1773
László Ferenc - Szentmihály, 1772
Tamás Antal - Előpatak, 1772
Sebestyén Antal - Oláhnémeti, 1772
Basa György - Borgó, 1772
Laczkó István - Gyergyószt, 1763
Theiss János - Vajdei, 1772
Theiss Albert - Mikefalva, 1772
Balog János - Borgó, 1772
László Péter - Szentmihály, 1771
Mátyás Antal - Borgó, 1776
Forgács György - Madaras, 1772
László Antal - Szentmihály, 1772
Szabó Mihály - Kézdialmás, 1767
Györfi András - Nagyvárad, 1776
Máté József - Borgó, 1761
Kiss János - Madaras, 1761
Kajtár Bartis - Dánfalva, 1772
Borbáth Mihály - Oroszfalu, 1769
Szabó Antal - Újváros SB, 1767
Szabó Mihály - Újváros SB, 1767
Máté Ferenc - Kománfalva, 1772
Sofilan Vasile - MMSziget, 1772
Szőts György - Maroshévíz, 1772
Ballinek Ferenc - Maroshévíz, 1772
Tamás Tamás - Szentgyörgy, 1772
László Mátyás - Komolló-Réty, 1772
Notankó Maté - Borgó, 1764
Tamás Antal - Mikfalu, 1764
Moldovan C-tin - Nagybánya, 1773
Vígh István - Szentimre, 1773
Horgova Ion - Hídvég CV, 1773
Virste Vasile - Nagybánya, 1772
Jeremiás Mihály - Nagybánya, 1773

   FOGADJISTEN (66 család 243 személy)

   Családfő - Honnan - Kiment
Bíró Mózes - Szenttamás, 1766
Márton Imre - Girolt-Kolozs, 1764
Renibi (?) János - Gyergyószent, 1772
Márton János - Gyergyószent, 1758
Rácz Péter - Gyergyószent, 1771
Gábor István - Gyergyószent, 1772
Fekete János - Selmecbánya, 1750
János Mihály - Gyergyószent,1765
András Mihály - Szenttamás, 1765
Kálmán Péter - Madaras, 1752
Ákos Pál - Szenttamás, 1768
Kurkó János - Szenttamás, 1768
Ákos János - Szenttamás, 1768
Ákos Jakab - Szenttamás, 1768
Kajtár József - Szenttamás, 1772
Dobos Antal - Szentdomokos, 1771
Bíró Antal - Szentdomokos, 1771
Lőrinc János - Gyergyószentmikl, 1770
Mészáros Mátyás - Gyergyószentmikl, 1771
Bogár József - Gyergyószentmikl, 1762
Balog Tódor - Csíkcsomort, 1771
Orosz István - Ditró, 1758
Csibi András - Ditró, 1765
Mera Mihály - Ditró, 1768
Keményik Antal - Szentmiklós, 1770
Balog József - Szenttamás, 1771
Márton Gergő - Szentmiklós, 1773
Bartis Dávid - Al.Boldogfalv, 1772
Bartis József - Al.Boldogfalv, 1772
Nagy József - Al.Boldogfalv, 1773
Rehibi Ádám - Ditró, 1771
Bodók János - Alsórépa-MS, 1766
Todor János - Kolozsvár, 1774
Jurgó Jenő - Szenttamás, 1770
Daragamos Péter - Gelence, 1753
Kató András - Gidófalva, 1758
Nagy László - Al.Boldogfalv, 1773
Jánki Jenő - Szenttamás, 1770
Gáspár Márton - Szentdomokos, 1770
Gáspár János - Szentdomokos, 1771
Okos András - Bégamonostor, 1772
Zul (?) József - Alsórákos, 1769
László János - Székelyhíd-BH, 1768
Deák Zakariás - Hatolyka, 1771
Bartók Ferenc - Hatolyka, 1758
Bartók István - Hatolyka, 1758
Lőrinc Mihály - Szentmihály, 1772
Pap Ádám - Szentdomokos, 1771
Pap József - Szentdomokos, 1771
Pap Samu - Szentdomokos, 1771
Lőrinc János - Szentmihály, 1772
Máthé István - Szentdomokos, 1772
Burzán István - Ikafalva, 1772
Beklo (?) Antal - Bojca, 1772
Kolok János - Ikafalva, 1772
Forgács János - Vád, 1770
Teplu Petru - Horta, Arad, 1772
Serbán István - Szentgyörgy, 1777
János Péter - Szentdomokos, 1772
Dallak Mihály - Szentsimon, 1772
Patse Albert - Szentdomokos, 1772
Móra Ferenc - Ditró, 1768
Okos János - Mikháza, 1768
Máthé János - Olahkékes, 1770
Sándor Mihály - Szentmihály, 1763

    Forrás:
    Kirchenbuch, 1785-1940, Katholische Kirche Radautz (Bukowina)

    Néhány származás a radóci katolikus anyakönyvekből 1786-1802 között: (19, 7 nő). Nem lehet tudni mikor mentek ki.
Kerekes Pál, Teke, Beszterce
Nisztor János, Kraszna, Galícia
Szabó Mihály, Kézdialmás
Sebestyén József, Szászmencent-Felsődetrehem
Orbai Anna, Forrófalva
Molnár János, Aldoboly
Gáll Ilona, Csíkpálfalva
Kovács József, Klézse
Fábián Katalin, Nyújtód
Csíszer Antal, Szentimre
Fábián György, Szentlélek
Fábián Ferenc, Szentlélek
Jakab Erzsébet, Madéfalva
Váncsa Rozália, Moldva
Lajos Ferenc, Somlyó comitat, Pálfalva
Miklós János, Gelence
Petres Lucia, Csíkszentimre
Both István, Csíkrákos
Jakab Zsuzsanna, Madéfalva

    Bécsi Hadilevéltár, KA HKR Karton 1434. Exp.1785-5-8, KA HKR Karton 1439. Exp.1785-14-182., HKR Protc. 1885

Telepítés 1784. nov. 8 és 1785. január 2. között. 94 család
Első csoport: 1784. november 8. 44. cs
21 család Kömpényből

Név...............Származás..........Honnan, mióta él ott
Badarian Simon - Torda – Ruginoasa, 9 éve
Kovács György - Raskevy - Szagna. 9 éve
Czirps Miklós - Carlowitz - Gaureni, 5 éve
Kristóf Ignácz -Szenttamás -Forrófalva, 5 éve
Bőte Ferenc - Szenttamás - Szalang, 5 éve
Ambrus József - Mintszent – Szalang, 3 éve
Szabó Ferenc - Szentkirály - Kalugerpatak,10 éve
Dotz István - Zsögöd – Kimpenj, 3 éve
Páll József - Mintszent - Szalang, 3 éve
Dobos Mihály - Vacsárcsi - Kimpenj, 11 éve
Dénes István - Ménaság - Kimpenj, 6 év
Molnár Jakab - Kászon - Kimpenj, 10 éve
Csalok Juon - Ditro - Kimpenj, 4 éve
Bőte József Szenttamás – Szalang, 19 éve
Molnár László -Csíkrákos -Kimpenj, 2 éve
Finna Józsi - Zabola - Tamásfalva, 4 év
Nagy József - Szépvíz - Kimpeny, 5 év
Kolka Kokatson - Nagyvárad - Hermenesti, 11 éve
Géber Mihály - Csíkdánfalva - Kimpenj. 5 éve
Guzorán Imre - Szenttamás - Szalang, 5 éve
Erős János - Szentmiklós - Kimpenj, 7 éve
Gábor Mihály - Csitro - Kimpenj, 17 éve
Montgy Stephan Sarmely Stech, 8 éve
Sorbán Iwan - Mentzent - Isteni, 14 éve
Illés György - Szépvíz - Isteni, 15 éve
Ványolós Antal - Ditró - Hangba, 5 éve
Kopacz Antal - Szépvíz - Serperes, 5 éve
Csip János - Zsögöd - Szalang, 6 éve
Cseke István - Szentgyörgy - Kimpenj, 7 éve
Sipos István - Mentzent - Bogdánfalva, 2 éve
Bogos István - Szépvíz - Kimpenj, 5 éve
Kalmár Gergely - Szenttamás - Szalang, ¾ éve
Szentes Albert - Dettse - Szalang, 4 éve
Futó György - Szentgyörgy - Kimpeny, 4 év
Kiss Márton - Rábapatak - Kimpenj, 7 éve
Erős Ferenc - Szentmiklós - Kimpenj, 4 éve
Szabó Simon - Szentmiklós - Kimpenj, 4 éve
Antal István - Szentimre - Kimpenj, 4 éve
Kovács Péter - Vacsárcsi - Kimpenj, 21 éve
Simon Józsi - Szépvíz - Kimpenj, 11 éve
Ambrus János - Szépvíz - Kimpenj, 21 éve
Deák Antal - Szépvíz - Kimpenj, 21 éve
Szakács Albert - Szépvíz - Kimpenj ,5 éve
Szőts András - Taptaz - Kimpenj, 5 éve

    Második csoport: 1784. november 30. (24 család)
    Név............Származás............Honnan, mióta él ott
Kiss György - Margitta - Ruginoasa, 23 éve
Kristóf Ignácz - Szenttamás - Forrófalva, 5 éve
Sallai István - Cegléd - Husztvár, 7 éve
Bokor Mihály - Csíkszentgyörgy - Husztvár, 10 éve
Pataki Pál - Felsara - Stey, 10 éve
Dávid Ferenc - Veszprém - Mikloseni, 34 éve
Páll András - Gyepesi - Isteny, 2 éve
Bothon Máté - Popesti - Moldau –
Benkő István - Barót - Gheresti, 7 éve
Katona János - Papolcz - Halontsesti, 40 éve
Galambos György - Rába - Pujesti, 25 éve
Sebestyén Mihály - Mentzent - Jenekaty, 12 éve
Csernik Józsi - Üvegcsűr - Ruginoasa, 5 éve
Nagy György - Feketehalom – Stey, 30 éve
Rendets Ádám - Dorog - Stey, 10 éve
Leopold Bertalan - Szentmiklós - Stey, 14 éve
Csernik János Üvegcsűr Ruginoasa, 5 éve
Német Józsi --- Huszt, 4 éve
Iva András - Nanás - Ruginoasa 10 éve
Dreschler Márton - Bitsko (MM) - Ruginoasa, 14 éve
Malinkowitz József - Máriafalva - Huszt, 10 éve
Gáll György - Szentmiklós - Eskely, 8 éve
Papp Miháj - Erdőd (SM) - Stey ,28 éve
Olar Gyorgio - Nymtiu (NT) ---, 21 éve

Harmadik csoport: 1785. január 2. 27 család
Név..............Származás............Honnan, mióta él ott
Fodor Albert - Csíkszentgyörgy - Tomesti, 17 éve
Ganischej Ladislaus - Debrecen - Balanestie, 10 éve
Popesky Juon - Hadák, Torda - Oboriceni, 17 éve
Varga Albert - Csomortán - Popestie, 10 éve
Kovács Mihály - Kövesd - Kukuteny, 20 éve
Ferenc Piki - Hadaz - Cseszkany, 35 éve
György András - Csíkszereda - Cseszkany, 5 éve
Pognar Paul - Darmstadt - Szabóvári, 3 éve (SM)
Korpus József - Ditró - Tomestie, 3 éve
Wentzel Wolf - Bulow - Oborestie, 18 éve
Mihaczy György - K.Vásárhely - Cseszkany 4 éve
Bodor Mihály - Makó - Szudenj, 24 éve
Varga Sándor - Léczfalva - Zsidófalva, 3 éve
Bodó András - Kászon - Topesti, 16 éve
Szőts István - K. Vásárhely - Gergess, 6 éve
Molnár István - Szepesvár - Zsidófalva
Szabó Mihály - Szárhegy - Durianesti, 11 éve
Bege György - Gyergyóalfalu - Burinicz, 10 éve
Siló János - Szereda - Buriniez, 19 éve
Jakab József - Szentgyörgy - Kimpenj, 12 éve
Szabó József - Maksa - Forrófalva, 3 éve
Nagy Mihály - Bölön - Halotsa, 2 éve
Beck András - Zabola - Kalugerpatak, 4 éve
Csáki András - Zabola - Kalugerpatak, 4 éve
Nagy István - Csíkdánfalva - Halasfalva, 4 éve
Imets Tamás - Maksa - Stey, 4 éve
Reszek István - Szentmárton - Burianesti, 14 éve

     A helvéthitü családnevek ezek:
1 Balog. Háromszékről.
2. Bíró. Nagyváradról, és Erdélyből Péterlakáról.
3. Biszak. Háromszékről
4. Gombkötő. Nagy-Bányáról
5. Buta. Erdély. Péterlakáról.
6. Fejér. Doboka v.m.
7. Getző, Győrfi. Háromszékről.
8. Kántor, Kemény Nagy-Bányáról.
9. Katona, Háromszékről.
10. Kerekes, Doboka V.-Mről. Erd.
11. Király. Felső Bányáról.
12. Kis. Holtmarosról Erdélyben.
13. Kováts, Lőcsey, Nagy. Beszterczevidékről.
14. Német. Három-Székről
15. Ömböli. Nagy-Bányáról.
16. Puskás, Szabó Deésről.
17. Székely. Három-Székről.
18.Varga. Doboka v. m.
19. Rátz. Székelyföldről.
20. Máthé. 26. Bónis. 27. Kurutz.

                                            Bukovina megjelenése és virágzása, Mária Terézia kora 1772-1775
                                                                              Daniel Werenka

    Werenka könyvéről Andrásfalvy Bertalan úr beszéde jutott eszembe: „…a múltról se tudunk mindent, úgy, ahogy annak rendje lenne…” Nagy igazat mondott, hiszen bizonyítottan egyoldalú a bukovinai magyarok történelme. A csak magyar szerzők műveinek feldolgozása vérszegénynek bizonyult, és erre akkor jövünk rá leginkább, ha más, idegen szerzőktől is olvasunk az említett korról vagy helyzetről. Ezért láttam szükségesnek, hogy a bukovinai románok által nemrég közölt Werenka mű lényegesebb részeit lefordítsam magyarra. S miért ne mondanám, űzött a kíváncsiság, hogy mikor említi meg a szerző, a dokumentumok alapján, Splényit vagy Hadikot, hiszen a magyar szerzők az összesen e kettőnek tulajdonítják Bukovina elfoglalását és a magyar telepek létrejöttét.
    Ha valaki kissé átnézte az osztrák-orosz-török viszonyokat 1770-1775 között, akkor magától meggyőződik, hogy az olyan állítás, mint „Splényi színtiszta magyar hadsereg élén vonul be Bukovinába” még párhuzamosnak sem mindható a megtörtént eseményekkel, és politikai szempontból is elképzelhetetlen volt. Az oroszok, bár sok és fontos győzelmet arattak a törökök ellen, és övéké volt Bukovina, most szembesülniük kellett egy belső lázadással, a törökök belügye is zavaros volt, és ezekben a zavaros vizekben halásztak az osztrákok.
   1774-ben Mária Terézia kancellárja, Kaunitz értesítette az isztambuli osztrák követet, Thugutot, hogy Ausztria eldöntötte Észak-Moldva elfoglalását, mivel ez stratégiai összekötő pont Erdély és az 1772-ben megszerzett Galícia között. Egyben azt a valótlan történelmi tényt is tudomására hozta, hogy Észak-Moldva valamikor a lengyel Pokucia része volt, így a terület a Habsburgokat illeti.
   Thugut buzgón munkálkodni kezdett, és rövidesen megküldte a költségvetést is Bécsbe: 10.312 piaszter Moruzi Konsztantin dragománnak, 3100 piaszter Tahor Agának, aki az új határt kellett kijelölje. Az orosz marsall, Rumjancev is kapott ajándékba 5000 aranydukátot és egy briliánsokkal díszített szelencét, mivel ő kellett beengedje az osztrák csapatokat Bukovinába még az 1775. május 7-én aláírt szerződést megelőzően, amelyben hivatalosan megerősítették Bukovina átadását az osztrákoknak. Kissé rugalmasabban úgy is kifejezhetnénk magunkat, hogy Bukovina megvásárlásra került még a szerződés aláírása előtt.
   Két huszárcsapat még 1774 májusban bevonult Moldvába. Mindenesetre ezek voltak az első osztrák csapatok, melyek a mai Bukovina földjén tért foglalni igyekeztek. .....E közben osztrák részről minden előkészületet megtettek a Moldvába való bevonulásra. Három lovasezred és öt gyalogzászlóalj báró Splényi Gábor vezérőrnagy alatt parancsot kapott, hogy később megállapítandó időben Galíciából az új határőrvonalra induljon. E csapatoknak a legszigorúbban meghagyták, hogy a bukovinai lakosság iránt barátságosan, az oroszok iránt udvariasan és szerényen viselkedjenek. Főhadiszállásul Csernovic jelöltetett ki.
   A királyi csapatok 1774 augusztus 31 -én a helyi körülményeket már jól ismerő Mieg őrnagy vezetése alatt Szniatynból, hol a főparancsnok tartózkodott, vonultak át a határon s még az nap Csernovic érkeztek. Szeptember 2-án Szeretet és Szucsávát, másnap a Moldva völgyében Kapukodruluit szállta meg. Minthogy minden fő őrségről néhány embert küldtek ki a fontosabb határpontokra, a Dnyesztertől a Moldva vizéig három nap alatt meg volt alakítva az őrvonal, mely szeptember derekán 400 emberből állt.
   Báró Ellrichshausen táborszernagy, Galícia parancsnoka, e közben a kérdéses területet csaknem egészen megszállotta. Október 24-én Splényi tábornok is Csernovicba érkezett. Összesen négy helyőrségi zászlóalj és egy huszárezred volt akkor Bukovinában. Novemberben még egy helyőrségi zászlóalj s egy második huszárezred érkezett oda. Elrichshausen e sereget minden eshetőségre elegendőnek találta. A császári sasok kitűzése is előbb megtörtént, mint várták, Rumjanzov beleegyezésével 1774 szeptember 16–19-én.
   Szájhagyományuk egy másik kijelentése, hogy „aki apáinkat behozta (Bukovinába), az magyar volt.” Ebben lehet valami igaz, hisz egyike azoknak, akik a moldvai magyarokat Bukovinába csalogatták az Mártonffy Mór szerzetes volt, azonban akkor már Bukovina osztrák volt, nincs köze a tartomány elfoglalását megelőző tárgyalásokhoz.

   Bukovina elfoglalásának első hivatalos történetét Daniel Werenka írta meg. Munkája 1892-ben jelent meg az Archiv für österreichische Geschichte (Archivum az osztrák történelemhez), címe: Bukovina megjelenése és virágzása (Bukowinas entstehen und aufblühen. Maria Theresia zeit.
Munkája sohsem látott teljes magyar vagy román fordítást, bár sok történész használt fel belőle adatokat és megcsonkított információkat nacionalista célokból, ahol egyes népeket tömegeknek mutattak be, és nem közösségeknek (mint a bukovinai román történészek).
   Werenka érdeklődési köre szinte mindenre kiterjedt, ami a bukovinai elfoglalást illeti. Hiszen voltak előzetes puhatolózások és leveleződések osztrák részről az oroszok felé, de a lengyelekkel is tárgyaltak és végül a törökökkel is. Előszavában Werenka megköszöni a közbenjárók segítségét és segítőkészségét. És itt bizony sokan voltak: Arthur Graf von Bylandt-Rheidt hadügyminiszter, Eduard Graf von Taaffe miniszterelnök és belügyminiszter, Paul Freiherr von Gautsch kultúr- és nevelésügyi miniszter, a császári ház, az Udvar és az Állami Levéltár igazgatója, Alfred Ritter von Arneth, a belügyminisztérium osztályvezetője Rudolf Freiherr vom Breisky, a Hadilevéltár volt igazgatója Adolf Freiherr von Sacken marsall, a jelenkori igazgató Leander von Wetzer vezérkari ezredes, Rechberger von Rechkron ezredes, a térképarchivum igazgatója, a volt igazgató Carl Herradauer Edler von Heldenauer alezredes, stb.
   A bukovinai román történészek a múlt rendszerben úgy emlegették a terület elfoglalását, mint „Bukovina elrablása”, csak azt felejtették el feljegyezni, hogy akkor a terület már nem az övéké volt, hanem a törökök uralkodtak ott, amíg az oroszok be nem vonultak. Vagyis az osztrák bevonulás előtt az orosz volt az úr Bukovinában. Rumjancev orosz hadvezér, mivel barátság kötötte Barkó huszárezredeshez, megengedte neki, hogy 400 osztrák huszár élén bevonuljon Bukovinába, kitűzni a császári sasokat a Kordon szélére. Mellesleg Barkó egy időben mint önkéntes szolgált az orosz hadseregben.
   Ausztria nem tartott igényt Bukovinára, csak Lengyelország első feloszlatása után (1772). Galícia és Lodoméria elfoglalása után az osztrákoknak szükségük volt Bukovinára megvédeni az újonnan bekebelezett területeit úgy az oroszok és törökök ellen, mint Moldva ellen is, hiszen a törökök által uralt Moldva és a jövendő Bukovina között nem igen lehetett tudni, hogy merre van a határ. Politikai és katonai szempontból fontosnak mutatkozott Bukovina elfoglalása.
   Az osztrákok békésen szerették volna elfoglalni Bukovinát, de tudatában voltak annak, hogy a törökök jószántukból sose mondanak le a területről. Kaunitz tervei szerint a törököket „fait accompli” vagyis kész helyzet elé kell állítani, persze orosz segítséggel, akik akkor a jövendőbeli Bukovina területét uralták. Így nem kényszerültek tárgyalni a törökökkel. Próbálkozások Rumjancev gróf felé irányult, elnyerni ennek jóváhagyását Bukovina elfoglalására az oroszok visszavonulása után. Erre a volt önkéntes, Barkó lett kiszemelve, mivel az orosz szolgálata alatt – 1772-ben - elnyerte Rumjancev tiszteletét és barátságát.
   Miért is fordult Kaunitz Rumjancevhez, és nem az orosz udvarhoz? Saját bevallása szerint: „Hogy Oroszország ne kerüljön egy „impegno”-ba (kötelezettség) a Portával szemben, és elkerülni bizonyos és jogos panaszbeadványokat, tervünk végrehajtásában nem voltunk vigyázatlanok jogos kérelmünkben, és bizalmasan értesítettük az orosz hadvezért...”
Rumjancev késznek mutatkozott elfogadni Barkó javaslatát annak ellenére, hogy több orosz tábornok ellenezte a tervet. Mielőtt az oroszok 1774. májusban elhagyták volna Bukovinát megengedte, hogy két osztrák parancsnok jöjjön Bukovinába, kitűzni a császári sasokat rögtön az oroszok eltávozását követően.
   Minden arra mutat, hogy Bukovina elfoglalásának tervét Kaunitz dolgozta ki még Lengyelország első feloszlatása idején. A hozzá írt jelentésébe, 1773 elején, Thugut megjegyzi azok a térképek, amelyekre Kaunitz lapoz nem pontosak. Többek között ugyanazon területek különböző elnevezéseken szerepelnek, a határvonalak hozzávetőlegesek, és javasolja újra elkészíteni mindent, „világosan és megcáfolhatatlanul” bármennyire is nehéznek ígérkezik, hogy a Porta bármelyik tisztviselője, aki a tárgyalásokon részt vesz, még akkor is megértse miről van szó, ha nincsen alapos földrajzi ismeretei.”
   Thugut figyelmeztetett, mielőtt komolyabb tárgyalásokba kezdtek volna a Portával, hogy az oroszokkal az egyezség nagyon gyenge alapokon áll, ez alkalmat adhat Muhzun Oglu-nak, hogy veszélyes terveit az osztrákok iránt gyakorlatba ültesse át, és mindent az oroszoknak ajánljon fel, egy tartósabb béke megszerzésére. Ezek voltak az kiinduló pontok a diplomáciai tárgyalások megkezdésére, Bukovina megszerzésének érdekében. Azonban csak tárgyalásokkal Ausztria semmit sem ért volna el, ha katonai szempontból nem állnak neki terveiknek.
   Az osztrákok csapatokat gyűjtöttek össze az eljövendő határ közelében. Szokásuk szerint tiszteket küldtek előre a terepet feltérképezni, jelen esetben a Galíciában állomásozó tiszteket. Köztük volt Seeger ezredes is, aki Lengyelország első feloszlatása előtt a Galíciát elfoglaló osztrák csapatok élén állt (1769) és feltérképezte a császári sasok által határolt új területet. Utólag őt Varsóba küldték, ahol sokáig elidőzött olyan dokumentumok felkeresésével, amelyek igazolnák a Moldva és Bukovina közötti határ jogosultságát. A Bukovinát feltérképező tisztek az ő parancsnoksága alatt voltak. A hozzá legközelebb álló, de kiváló szakember is Friedrich von Mieg százados volt, akinek Bukovinában ugyanolyan szerep jutott, mint Seegernek Galíciában.
   1773 elején a Steinbacher őrnagy alárendelt tisztjei – az igazgató Seeger volt – utasítást kaptak a Moldvának Pokuciához eső részének feltérképezésére. A terület a Dnyeszter és Cseremos közötti részt foglalta magéba, és a következő képpen osztották fel maguk között: a Dnyeszte és a Prut folyók között Mieg százados, a Sniatyn – Kuty vidéket Kuzendorff százados, Kuty és a hármas határ között Harbach százados. Mivel Kuzendorff megbetegedett és korházi kezelésre szorul, a helyét, a késedelmek kiküszöbölés miatt, Mieg vette át. Azonban az említett okok miatt csak 1773 szeptember 17-én sikerül Bukovina általános térképét elkészítenie. Felhívta a figyelmet a bukovinai terület katonai és politikai előnyeire és javasolta a galíciai és bukovinai határ megnyitását Moldváig.
   A térkép nem készült el részletesen 1773-ban, a kedvezőtlen időjárás és az egyik feltérképező tiszt megbetegedése miatt. Azonban Mieg tudatában volt annak, hogy miként lehet a szünetet az osztrákok javára kihasználni. A határmenti és közbecsülésnek örvendő lakosokat kikérdezte, hogy az általa talált természetes határ valamikor nem képezett-e valós határt Lengyelország és Moldva között? Ezt szóban többen bizonygatták, sőt az egyik nemes, Striska, egy 17. századi adománylevelet is átadott neki, ahol a határ meg van jelölve. Ezt abban az esetben tette, ha Mieg nem adja ki nevét az oroszoknak vagy a törököknek.
   Örvendve a váratlan felfedezésnek, Mieg egy második jelentést küldött feljebbvalóinak, amely tartalmazta felfedezése elemzését és az adománylevelet. Az adománylevél szerint Holubowski Stefánt megerősítették a Piedacus falu feletti tulajdonjogában 1691. december 20-án, a Szobieszky János lengyel királynak tett szolgálataiért. Kétségtelenül az adománylevél nagy értéket képezett Kaunitz számára, hasznosnak bizonyul tervei megvalósításában.
   A jelentések következtében Mieg és Seeger császári elismerésben részesültek. Amig Mieg a bukovinai helyzettel ismerkedett, addig Seeger Varsóban a történelmi dokumentumok után kutatott, bebizonyítani Mieg feltételezéseit a határra vonatkozóan. Első jelentésében Seeger bizonyítani akarta, hogy a Mieg által talált természetes határ valamikor Pokucia régi határa volt. Két hónapon belül egy másik, de hosszabb jelentét küldött Bécsbe, amely a lengyelek jogosságát bizonyítják Moldva annak a részére, amelyre az osztrákok szemet vetettek.
   A jelentéseket számba véve kétségtelen, hogy az egykori Bukovina mindig vita tárgyát képezte Lengyelország és Moldva között. Ez nemcsak a lengyeleknek tulajdonítható, hanem Moldva vajdáinak is, akik sokszor igényeltek lengyel segítségét hatalmuk megerősítésére.
   Seeger két utolsó jelentését összehasonlítva észrevehető, hogy az elsőben történelmi bizonyítékokat hoz fel a Moldva és Bukovina közötti természetes határ megerősítésére, míg a másodikban Magyarország jogosságát bizonyítja a két román fejedelemségre. A második jelentés szerint Lengyelországnak nincs joga Moldvára vagy Bukovinára, bár a történelem során többször uralta a vidéket, de sohasem volt képes több ideig megtartani őket. A Mieg és Seeger által felhozott bizonyítékok szerint, amikor a törökök elfoglalták Moldvát könnyen kirobbanhatott volna egy háború, ha Magyarország jogosságát fejezi ki a két román fejedelemségre. Ezért Kaunitz elkerülte Magyarország jogát említeni Moldvára és csak Lengyelország jogát fejezte ki Bukovinára, amely jelen pillanatban inkább megfelelt a helyzetnek.
   Amíg Mieg és Seeger az osztrák érdekekért aktív diplomáciai tevékenységet fejtett ki, addig Barkó is jeleskedett az oroszok által elfoglalt területen. Behatóan tanulmányozta az 1773-as orosz-török kampány lezajlását, majd fontos jelentéseket küldött a bécsi Hadügyminiszériumnak, amelyekben a talaj- és altalaji gazdagságokat hozta előtérbe. A Barko jelentései előtt Mária Terézia még nem tartott igényt a román fejedelemségekre. De miután az orosz tábornok elküldte Barkónak az 1773-as kampány feljegyzéseit, nézete a keleti területekre gyökeresen megváltozott. Azonban semmit sem lehetett kezdeményezni, az orosz-török háború befejezéséig.
   Az 1774-es év elején több minden zajlott le az orosz táborban. Serbatov herceg Jászvásárba ment átvenni az orosz hadsereg parancsnokságát. Obreskov miniszter Románvásárba utazott a béke gyorsabb megkötése érdekében, amely segített volna Rumjancev tárgyalásait. Az oroszoknak szükségük volt a béke elérésére, mivel a háború alatt nagy veszteségeik voltak és ezeket nem lehetett pótolni. Kitört a Pugacsov vezette fölkelés, és több dandár csatlakozott hozzá. Mindezt tetézte, hogy Pugacsov Kazanyban győzedelmeskedett a cári orosz tábornok, Bibikov hadserege felett, mire Oroszország kénytelen volt újabb csapatokat küldeni-elvonni a felkelés leverésére. Moldvában és Oláhországban az oroszoknak 108.000 katonájuk volt összesen 1774-ben.
   Az osztrákok sem tétlenkedtek, II. József parancsára már készítették a Pokucia határát jelző császári sasokat az új határra vinni, az orosz kivonulás után. Mária Terézia pedig írt Siskovicsnak, hogy behatóbban tanulmányozza a Moldva és Erdély közötti Kárpátok vonulatának összetételét.
Közben igyekeztek befejezni 1774-ben Bukovina feltérképezését. A munka leállt januárban a pestisjárvány miatt.
   A parancsokat és a viselkedésre vonatkozó szabályokat elküldték Miegnek a feljebbvalói, amikor ez értesítette őket arról, hogy az oroszok készülődnek kivonulni Bukovinából. Számítottak arra, hogy kisebb csapatokat küldjenek előre Bukovinába, miután II. József császár is jóváhagyta a tervet. Azonban a császár figyelmeztette őket, hogy igyekezzenek kerülni az orosz csapatokat, mert ez könnyen megakadályozhatja Bukovina elfoglalását. Főleg az volt meghagyogatva, hogy a császári sasokat ne mutogassák csak abban az esetben, miután az oroszok kivonultak, hogy az elfoglalásnak ne legyen kihívó jellege. A bevonuló csapatok ellenőrzésére maga Galícia katonai kormányzója – Ellrichshausen – is Moldvába utazott, és hosszú jelentést küldött az eseményekről. Azonban csak akkor lehetett volna Bukovina elfoglalását véghezvinni, ha a háborúnak szerencsés kimenetele lesz az oroszokra nézve. Ha az oroszok győznek, akkor Ausztria remélheti Bukovina elfoglalását, ha nem, akkor hiába voltak Kaunitznak a készülődései és tervei. Minden a csatatéri eseményektől függött.
   Rumjancev belefogott egy végleges eredmény elérésébe. Elindul Jászvásárból, mozgósította csapatait és elrendelte a törökök megtámadását. Az oroszok átkeltek a Dunán ennek torkolatánál és véres harcokban legyőzték a törököket a sumeni és várnai csatákban, igyekezvén a törököket rávenni egy béke megkötésére.
   Minél inkább tanulmányozzuk az eseményeket, annál inkább kitűnik azoknak a személyeknek a tevékenysége, akikre a feladatot – Bukovina elfoglalását – rábízták. Ellrichshausen hosszú jelentésket küldött Bukovináról. A Mieg által talált új határt, Moldva s Bukovina között a Csernovic-Hotin vonalon, és amelyet Seeger is bizonyított, Ellrichshausen elemezte, és jónak találva, beleegyezését adta.
   Abban az időben Bukovina lakossága inkább a szarvasmarha állomány tenyésztésével foglalkozott, és eleinte a fűben gazdag vidékeket ménesek létrehozására javasolták. Radóc vidéke különösen alkalmas volt erre, és nemsokára létrehoztak egy lóneveldét. Ennek történetét 1774-től lehet tanulmányozni. Az osztrákok javasolták néhány üveggyár létrehozást is, ami később meg is történt.
   Bukovina uralása annyira jelentős volt katonai szempontból is, hogy erre Mieg és Ellrichshausen többször is felhívta a bécsi udvar figyelmét.
A kücsük-kajnardzsi béke megkötésének ideje alatt Mieg tovább folytatta a feltérképezést az új bukovinai-moldvai határ mentén. Ellrichshausen sürgette a munka befejezését, és nemsokára Mieget Csernovicba küldte az oroszok kifigyelésére.
   Kétségtelen, hogy Bukovina megszerzésében a legnehezebb dolga Thugut bárónak volt, aki akkoriban az osztrák nagykövet volt a Portánál. Tőle függött a Portával való tárgyalás megkezdése. 1773. februárban kérelmezett Kaunitztól Modlvának egy jó térképét. Ebben vonatkozik Enzenberg egy jelentésében levő rajzra, aki akkoriban a II. oláh határőrezred parancsnoka volt Erdélyben, ahol a Pokucia és Erdély közötti útvonalat tüntette fel, Moldván keresztül. Eleinte Thugut csak a két nagyhatalom közötti kapcsolatok fenntartására igyekezett, kiküszöbölve azokat a külső tényezőket, amelyek befolyásolhatták volna a Portával való egyezséget Moldva bizonyos részének megszerzésében. Miután rájött arra, hogy békés úton a törökökkel semmit sem ér el úgy döntött, hogy könnyebb egy már elfoglalt területet megszerezni, mint azt békésen elnyerni. Ebben Barco is támogatta.
   Három hónappal a béke megkötése előtt, 1774. májusban, Rumjancev már megengedte bizonyos osztrák alakulatoknak, hogy a csernovici körzetbe hatoljanak egészen a Csernovic-Hotin erdő közelében, persze azzal a feltétellel, hogy semmiben sem akadályozzák az orosz csapatok kivonulását. Barkó volt az, akit Rumjancev először beengedett az osztrák csapatok élén, aki feltehetőleg az első volt az osztrákok közül, aki értesült a kücsük-kajnardzsi béke megkötéséről, bár valószínűleg a részleteket nem ismerte. Sok ideig a békekötési feltételek titokban voltak, és csak szeptemberben került sor bizonyos részletek kiszivárgására. A hónap első felében Barkó Jászvásárból Bécsbe küldte a békekötés főbb pontjait, míg Lobkowitz Szentpétervárról csak a hónap végén küldött jelentést: „elolvastam a békekötés főbb pontjait, amelyeket Panin gróf és orosz miniszter mutatott meg csak olvasásra, de nem sikerült egy másolatot is megszereznem.”
   Barkó egy utóbbi jelentéséből a bécsi Hadügyminisztériumnak azt is megtudhatjuk, hogy mikorra ígérték meg az oroszok a kivonulást a két oláh fejedelemségből. Oláhországot a béke megkötése után két hónappal. Moldvát pedig öt hónap után kellett volna kiüresítsék. A kedvezőtlen időjárás miatt 1775. januárban Moldvát gyakorlatilag egy hónappal a megígért határidő után ürítették ki, amikor Bukovinát már gyakorlatilag az osztrákok uralták.
   Mieg Szucsávára utazott megismerni az emberek és a fontosabb személyek viszonyulását a békekötéshez. Később Jászvásárba utazott, ahol találkozott Barkóval és az orosz tisztekkel, majd minderről jelentést küldött Ellrichshausennek. A bojárok és a lakosság eléggé levert állapotban volt, mivel semmi jóra nem számítottak egy ilyen gyorsan kialkudott békéről. Az ország teljesen le volt szegényedve. Mieg két nagy utat járt be, először Szucsáva ls Jászvásár között, majd Szucsáva és Sznyatin között. Nagyon kevés orosz csapatot talált, Runmjancevnek köszönhetően, és így az osztrákok lassan vonulhattak befelé Bukovinába. A szándékot II. József császár is jóváhagyta, megbízta Mieget, hogy ajándékot vigyen Rumjancevnek Jászvásárba, adja át egyelőre Barkónak. A Splényi és Kiss dandár készen állt bevonulni Bukovinába, de vártak Rumjancev jóváhagyására.
   Rövidesen Barkó jelentette Foksányból, hogy Rumjancev jóváhagyta az új határ elfoglalását, és kivonulása után már rögtön ki lehet tűzni a kétfejű sasokat. Továbbá megírta, hogy Rumjancev megbetegedett, és az orosz hadsereg parancsnokságát Soltikow gróf vette át, aki Rumjancev ellenfele volt.
   Egy 1777-ből származó listán, ahol a köztisztviselők nevei szerepelnek, 1774 szeptember 1-től már úgy van Splényi beírva, mint Bukovina kormányzója, csernovici székhellyel. Ebből következik, hogy az orosz hadseregben fellépett parancsnok cserének nem sok befolyása volt a helyzetre. Rumjancev jóváhagyása után az osztrák csapatok már bevonultak Bukovinába, illetve Csernovicba, 1774. augusztus 31-én. Azonban Csernovicban már májustól egy huszárdandár állomásozott.
   Ellrichshausen jelentése szerint Kiss tábornok Splényi előtt érkezett Bukovinába Prvodoreknél (a kéziratban Prudek) lépve át a határt, ahol a Stain regiment állomásozott.
   Az osztrák csapatok dandárai megkezdték az elővonulásukat Bukovina elfoglalására: a Thürheim, Siskowitz, Nugent, Brinken, Stain, Hadik és Barkó huszárok, a Türök Hussar és Wuerttemberg dragonyosok a határokhoz közeledtek. Az első három Barkó gyalogos és huszárregiment a jobbszárnyon helyezkedett el, a két Hadik huszárregiment a balszárnyon, arccal Moldva felé. A főbb stratégiai pontokra nagyobb erőket helyeztek ki, a kevésbé fontosakra kisebb alakulatokat, és ez Ellrichshausen jelentéséből is kitűnik. A csapatoknak felhívták figyelmüket arra, hogy a lakosság majd barátságosan fogadja őket, és az oroszokkal is finoman kell bánni.
   A Prut két oldalán fekvő csapatok közötti kapcsolat érdekében parancsot adtak egy csónakhidat létrehozni a folyón át. Azonban ez nem ment könnyen, és 1775-ig csak egy függőhidat építettek. Az említetett dátumig a Horacea kolostor melletti kompot használták átkelésre. Azonban ez nem felett meg egy nagyobb forgalomnak, és nem is működött mindig az időjárás miatt. Azonban mindezt kiküszöbölte az 1777-ben épített híd.
   A foganasított intézkedések ellenére, a Bukovinába érkezett csaptok még nem voltak annyira erősek, hogy egy esetleges veszély esetén megvédjék, ezért lassan újabb csapatok érkeztek. Csak október 24-én jelentette Ellrichshausen Hadiknak, hogy a katonai intézkedések 25-re fejeződnek be. Ezek után nekifogtak a császári sasokat kitűzni az oroszok távozása előtt, mert a törökök már értesültek az osztrákok meneteléséről, ami a helyzetet megnehezítette volna. A császári sasokat november 19-én tűzték ki, annak ellenére, hogy az orosztok csak 1775 januárban vonultak vissza.
   Azonban az osztrák csapatok elhelyezése több nehézséggel találta magát szembe, ezért II. József császár a következő rendeletet adta ki: „A zászlóaljakat nem kellene az ősz végén és télen még kevésbé kalibákba elszállásolni, hanem a legközelebbi falvakba. A csaptok ellátásban részesülnek, hogy a lakosokat ne terheljék az élelem és elszállásolás miatt, bár Bukovinában alig néhány valamirevaló épület létezik.”
   Az intézkedés következtében a lakosok megkedvelték az osztrákokat, ellentétben az oroszokkal, akik kegyetlenül kihasználták őket és tartalékaikat. Csak Moldva területén, az oroszok 13.484 szekeret foglaltak le különböző szállításokra. Csernovic körzete 1.500 szekeret, Szucsáva pedig 2.000 szekeret kellett beszolgáltasson. A békekötés után, az elmenekült lakosok egy része kezdett visszaszállingózni.
   Azonban az osztrákok bevonulása Bukovinába, bár még az orosz csaptok nem vonultak vissza, és a főbb stratégiai pontok elfoglalása részükről nem maradhatott sokáig titokban. Erről legelőbb a jászvásári Diván szerzett hírt, és rögtön értesítette a szilisztrai pasát, ahonnan az üzenetet továbbították Konstantinápolyba. A jászvásári Diván két bojárt is küldött Csernovicba, hogy a Kordon parancsnokának három kérést tegyen fel. Mieg őrnagyot Barkó már előre értesítette ezek érkezéséről, aki olyan válaszokat adott, amelyek a két bojárt kielégítették. A Diván képviselőjének, Beldiman George-nak elmondta, hogy az invázió Őfelsége óhajára történt, megvédeni a határokat a rablásoktól és prédálásoktól. A császári sasok pedig kataszteri pontokat jelölnek. Úgy nézett ki, hogy Beldiman és Sturza bojárokat a válsz kielégítette.
   A moldvai Diván azonban komolyan kezelte a problémát. Értesítette a szilisztrai pasát Bukovina elfoglalásáról, aki Rumjancev képviselőjéhez, Repnin-hez fordult, megkérdezni, hogy a közlemények valósak-e? Úgy néz ki, hogy Repnin semmit sem tudott az osztrákok szándékáról és csak Rumjancev nevében intézkedett, aki azonban lábadozott és nem tárgyalt a Portával.
   Amikor a Porta tudomást szerzett az osztrákok bukovinai bevonulásáról, barkónak nehéznek bizonyult a bécsi udvar terveit eltitkolni. Eldöntötte, hogy a jászvásári Divánnak bemutatja az osztrákok terveit, egyben a szomszédos hatalmak figyelmét is felvonni a csapatmozgásokra. A Mieg lépései sem tűntek veszélytelennek, mivel nemcsak a törökökkel, hanem az oroszokkal is összeütközésbe került volna. A törökök kívánták volna az oroszok által elhagyott területet elfoglalni, az oroszok pedig még nem vonultak ki Bukovinából. Az utóbbiak követeltek több ezer szekeret és 26.000 tallért a bukovinai területről.
   A következő lépés lett volna rögtön elfoglalni Bukovinát az orosz kivonulás után. A jelentések szerint, Erdéllyel már létrejött a kapcsolat, és csak a császári sasok kitűzését halasztották el addig, amíg Rumjancev visszatér Jászvásárból. Tulajdonképpen már 1774 október 24-én a Bukovina-Moldva határ már osztrák felügyelet alatt volt.
   Rumjancev betegsége három hónapot tartott és több esemény is befolyásolta ezt. Egyik a török nagyvezér halála volt, akivel a kücsük-kajnardzsi békét megkötötte. Félő volt, hogy a békefeltételek nem lesznek betartva, netán visszarendelik Oroszországba betegsége miatt. Azonban Szolimán pasa nagyvezér levele megnyugtatta, ami a kötött békét illeti. Eldöntötték, hogy az orosz csapatok két hónap alatt ürítsék ki Oláhországot, és öt hónap alatt Moldvát.
   Az osztrákok Rumjancev betegsége miatt nagy bizonytalanságban voltak, hiszen az orosz parancsnokság előbb Soltikov, majd Repnin keézbe került, aki nyílt ellensége volt Rumjancevnek és az osztrákoknak. Azonban nemsokára Repnin is beteg lett, így az oroszok legmagasabb rangú parancsnoka a két fejedelemségben Tutolmin ezredes kezébe került. Ekkor közölték az osztrákok a Bukovinát illető szándékukat a Divánnal és Tutolminnal.
   Foksányból Rumjancevet Barladra szállították, onnan pedig Jászvásárba. Innen levelet intézett Mária Terézia császárnőhöz, és Barkó is írt Ellrichshausennek Rumjancev állapotáról. Egy ideig még Barladon kell maradjon, de megengedte az osztrák sasok kitűzését, amely akció november 19-én ért véget. Ennek következtében 1774. november 12-e számít annak a dátumnak, amikor az osztrákok befejezték előkészületeiket Bukovina elfoglalására, és ez történelmünkben fontos jelentőséggel bír.
    December elején Rumjancev egészségi állapota jobbra fordult. Barkó jelentést küldött Jászvásárból, amelyben december 11 vagy 12-re jósolta meg Rumjancev távozását a városból. Azonban az elmenés még váratott magára másfél hónapot, és csak 1775. január 14-én érkezett meg az orosz tábornok Mahiljevbe. Az orosz hadsereg visszavonulását a tábornok betegsége is elódázta, másfelől csak a jászvásári korházban 2363 sebesült katonát ápoltak.
   Közben egy kisebb török csapat (480 fő) 10 ágyúval felszerelve Hotin előtt 8 kilométerrel ütött tábort. Thugut az alkalmat arra szerette volna felhasználni, hogy kérje általuk Bukovina önkéntes átadását. Előzőleg tárgyalások folytak Testa diplomata által a Portával. Testa meghívta Reis effendit egy megbeszélésre február 1-én, ahol Kostaki Moruzi is részt vett. Thugut kifejtette a török követnek, hogy a padisahhal szembeni őszinte tisztelete miatt ő már előre tudatta Ausztria jogos követeléseit és azokat a minimumra csökkentette le. Ausztria csak a már elfoglalt területre tartott igényt, ez neki létfontosságú volt a Galícia és Erdély közötti kapcsolatára. Ennek érdekében egy közös bizottság létrehozását javasolta, amely feladata lett volna az új határ meghúzása Erdély és az oláh fejedelemség között. Megvitatták az orsovai problémát is, ahol az osztrák kifejtette, hogy előnyös lenne a törököknek az osztrák tulajdont megkapni, a nándorfehérvári békekötés értelmében.
   A tárgyalás végén arra következtettek, hogy Reis effendi jelentést kell tegyen a szultánnak és miniszterének, mialatt Thugut megfogalmazza kéréseit a Porta iránt, ami Bukovina átadását illeti. Thugut a tárgyalások eredményeiről értesítette Kaunitzot is, abban a reményében, hogy Reis effendi nem fogja ellenezni Ausztria kérelmeit.
   Eközben Ghika, Moldva fejedelme, Bukovina egy új térképét és jelentését küldte a Portának, azzal a megjegyzéssel, hogy ha mégis Moldva egy része osztrák kézbe kerül, akkor sem kellene az általuk jelenleg elfoglalt egész részt átadni.
   Látva azt, hogy a Porta hajlik Bukovina átadására, Kaunitz bővebb utasításokat küldött Thugutnak, az új, Bukovina–Moldva határra vonatkozólag. Thugut válaszában kijelentette, hogy veszélyes lenne a jelen helyzetben a törököket új határvonal elfogadására rávenni. Szerinte meg kell várni a törökök válaszát az utolsó javaslatra. A hírek szerint van esély Bukovina elfoglalására, de nem a benyújtott javaslat szerint. Riso értesítette arról, hogy Ghika térképet és jelentést küldött a Portának, különösen a Prut-Szeret folyók közötti részről és a Szeret-Moldva vidékről, amelyet az osztrákok nemrég foglaltak el, de amely jog szerint Moldva földje. Erről a Porta nem értesítette Thugutot.
   A tény, hogy Ghika egy emlékeztetőt küldött a Portának, amely részletesen leírja az új határt azt bizonyítja, hogy Barkó tévedett, amikor az osztrák hadügyminiszternek azt jelentette, hogy a moldvaiaknak nincs fogalmuk arról, hova vannak a császári sasok kitűzve.
   Ha a tárgyalások csak helyben és az érintett felekkel zajlanak le, akkor ezek kimenetele előre látható lett volna. Azonban a francia nagykövet közbelépett Moldva javára, így a helyezet nehezebb és bonyolultabb lett. Amikor De Priest francia követ Thuguttal beszélt megjegyezte, hogy a Portát nagy ingerelte Ausztria viselkedése. Szerinte Thugut valamilyen cserét ajánlhatott volna fel, mondta De Priest, azonban ez hallani sem akart semmilyen cseréről. Sőt igyekezett meggyőzni a francia követet, hogy a Porta jobban tenné, ha önként lemondana Bukovináról.
   Thugut minden követ megmozgatott annak érdekében, hogy a török Dragomán jóindulatát elnyerje, akinek még magánúton is ígéreteket tett, amelyeket Kaunitz is elfogadott, mivel a jelen helyzetben hasznosnak látta.
   Kaunitz értesítette Thugutot, hogy a moldvai Diván Jászvásárból egy formális óvást küldött Oroszországnak, amelyben kérelmezi Oroszország védelmét az osztrákok Bukovinai igényével szemben. Az oroszok gyorsan válaszoltak, kijelentve, hogy jelen pillanatban Moldva török uralom alatt van, és nem szólhat bele a törökök belügyeibe. Mindezek ellenére Kaunitz intette Thugutot arra tényre, hogy az oroszok és poroszok ármánykodnak folytonosan Ausztria ellen, a jelen helyzetben azonban ezek nem befolyásolják a tényeket.
   Úgy nézett ki, hogy Ghika viselkedése zavarba hozta Kaunitzot. Azonban ő azzal vigasztalta magát, hogy ha a dolgok mindig ilyen egyszerűen és olcsón lennének megoldhatók, akkor ő mindent elérhet Ghika barátsága nélkül is.
   A Porta még tartozott egy válasszal a Thugut által benyújtott memorándumra. Miniszteri tanács jött létre a törököknél ennek megbeszélésére, de nem jutottak eredményre. Thugut később megtudta, hogy a lemondás Bukovináról volt a fő téma. A tárgyaláson résztvevők egy barátságos megegyezés javára voltak Ausztriával. Thugut bizalommal tekintett a jövőre, azonban ezt befelhőzte Ghika újabb levele a Portának. Ebben az osztrákok újabb moldvai előnyomulását mutatta be, Szlatina és Erdély között, a Szeret folyó és Szucsáva között és a Szamoson, amely szerinte Moldva része. Egy újabb térképet is csatolt a jelentéshez.
   A moldvai bojárok rávették a fejedelmet, hogy egy nagy követséget menesszen a szultánhoz, bepanaszolni az osztrákokat. Állítólag Ghika késleltette a követség elküldését, mivel egy különös szimpátiája volt az osztrákok iránt.
   Thugut nyíltan kiállt Riso ellen, és felszólította, hogy mondjon le az olyan akciókról és tárgyalásokról, amelyek nem az osztrákok javára szolgálnak. Riso védekezett, hogy ő az osztrák érdekeket védi, de nem bízik abban, hogy a törökök beleegyeznének valaha észak-Moldva elvesztésébe és az új, az osztrákok által kijelölt határba.
   A Thuguthoz érkezett hírek eléggé nyugtalanítóak voltak, tudomására jutott, hogy a moldvaiak most a cár protekciójáért folyamodna.
   Kaunitz a bukovinai ügyet egy kölcsönös cserével szerette volna elintézni és mind határigazítást, hogy a Porta ne képzelje azt az osztrákoknak tett engedményről, hogy ez egy jövendőbeli koalíció alapja lesz. Ha a jelen helyzetben nem lehetséges egy hivatalos elismerés a bukovinai területre, akkor ismerjék el mint meghódított területet.
   Thugut jelentéseimből kitűnik, hogy a Porta szándékozott követséget küldeni Bécsbe azzal a javaslattal, hogy az osztrákok vonják ki csapataikat Moldvából és mondjanak le Bukovináról vagy legalább csökkentsék igényeiket. Thugut ezzel nem éretett egyet, erre a Porta lemondott a követség küldéséről és jóváhagyta egy határrendezési bizottság megalakítását. A két török megbízott inkább azzal a határrésszel kellett foglalkozzon, amelyre szüksége volt Ausztriának megteremteni a kapcsolatot Galícia és Erdély között. A Porta először a Ghika térképnek elfogadását javasolta, ahol a határ Erdély és Pokucia között vonult. Később beleegyezett az Erdély és Podólia közötti határba és az osztrákok által elfoglalt területbe. A császári csapatok által elfoglalt Hotin vára környéki részt vissza kell szolgáltatni a törököknek. Mindezek által Thugut nem volt elégedett és kérte a határok kitolását. Úgy nézett ki, hogy a törökök ezt elfogadják, csak a Hotin és Altorsowa között terület képezte vita tárgyát. Reis Effendi és Ahmet mufti (a török törvényhozók követe) április 2-3-án éjjel találkoztak Thuguttal, és ellenezték az újabb követelést mondván, hogy a Padisah inkább lemond az osztrákok barátságáról, minthogy Hotin várát és környékét átadja. Azonban Thugut nem veszítette el türelmét, és más módot keresett céljai elérésére.
   Kaunitz teljesen egyetértett Thuguttal. Szerette volna, ha a Porta részletes utasításokat ad ki, hogy bármilyen félreérést elkerüljenek utólag, mindezt a Porta önérzetének megsértése nélkül. Ha halogathatnák a török határbizottság létrejöttét, ez az osztrákok javát szolgálná. Alábbhagyna a törökök jelenlegi merev magatartása, közben Ausztria megerősíthetné álláspontját.
   Miután a Portával jó irányba haladtak az alkudozások, az osztrákok igyekeztek Bukovina népességét is közelíteni az osztrákokhoz. Ezért Ellrichshausen javaslatára olyan intézkedések történtek, mint az adócsökkentés 2 forint 30 krajcárra, ez is az utak kijavítására, mivel a népesség nem bírt volna el nagyobb adóterheket. Ellrichshausen szerint az ilyen intézkedések a nép szimpátiáját nyerik meg Ausztriával szemben, mivel Ghica fejedelem éppen megkétszerezte az adókat, nevezve ezeket „önkéntes ajándéknak.” Az osztrákok nagyon értékelték a javaslatot.
   Végül Thugut írásban kapta meg a Portától a lemondást Bukovináról. Thugut ezt jelentette Bécsbe, hogy a szerződést aláírták 1775. május 7-én. Ezt a fővárosban 12-én vették kézhez. Nem üzent hamarabb, mivel május 10-ig még bizonyos problémák vetődtek fel.
   A szerződés nem tartalmazott mindent, amit Thugut elvárt, azonban ez ki kellett elégítse Ausztriát, mivel területet kapott, méghozzá vérontás nélkül. Mária Teréziát nem igen nyűgözte le a szerződés, és eleinte Thugutot sem akarta kitüntetni a Szent-István érdemrenddel. Valószínűleg még nem volt tisztában a terület stratégiai jelentőségével, ami a Birodalom kapcsolatát illeti Galíciával. Azonban utódja értékelte Bukovina jelentőségét, és valószínűleg sokan ezért tartják, hogy a terület elfoglalása a II. József ötlete volt.

Fordítás románból: László G. P.
Kép: Karte des Bukowiner Kreises - Atlas der Königreiche Galizien und Lodomerien, Wien 1786.

1. Bukowinas Entstehen und Aufblühen, Maria Theresias Zeit 1772-1775. (1893, In: Archiv für österreichische Geschichte 78, 99-296)
2. Andrásfalvy Bertalan. Néprajzkutató, antropológus, Széchenyi díjas, egyetemi tanár, politikus, többszörös országos érdemrenddel kitüntettet, Pécs város díszpolgára.
3. Pjotr Alekszandrovics Rumjancev-Zadunajszkij (1725-1796) marsall
4. Vincenz Freiherr von Barco (1719-1797) Feldmarschallleutnant, Militarkommandant von Ungarn
5. Wentzel Antonius Eusebius von Kaunitz (1711-1794), osztrák államférfi, diplomata
6. Johann Amadeus Franz von Thugut (1738-1818), osztrák diplomata
7. Karl Reinhard Freiharr von Ellrichshausen (1720-1779), Feldzeugmeister, Militarkommandant von Böhmen
8. A dragomán jelentése lehet tolmács, de olyan tisztviselő is, aki a török és a nyugati államok kapcsolatával van megbízva.

                             A BUKOVINAI MAGYARSÁG írta: Bálint Sándor

    A BUKOVINAI magyarokkal az utóbbi időkben a magyar közvélemény különös szeretettel foglalkozott. Nemzeti jelentőségű cselekedet volt a hazatelepítésük. Most, amikor egy újonnan megjelent derekas monográfia (Sántha Alajos: Bukovinai magyarok. Kolozsvár, 1942.) nyomán próbáljuk a madéfalvi veszedelemtől a bácskai hazatérésig terjedő viszontagságos sorsukat megrajzolni, azokra a szertekallódó magyarokra gondolunk, akiknek még nem sikerült megtérniök a szentistváni hazába. A bontakozni kezdő orosz pánszlávizmus feltartóztatására Mária Terézia elhatározta a székely határőrség megszervezését. A székelység ősi gyepűvédő hivatásának felújításáról volt tehát szó. Sajnos, az üdvös, magyar szempontból annyira fontos szándék végrehajtása nem történt meg a kellő tapintattal, a székely nép érzékenységének és szerzett jogainak tiszteletben tartásával. Amíg Mária Terézia önkéntes jelentkezéssel akarta a keleti határőrvidéket kiépíteni, addig bizony a császári tisztek, főleg Buccow tábornok, túlbuzgóságukban az erőszakos toborzástól, a lakosságnak katonai elszállásolással való megterhelésétől sem riadtak vissza. Különösen Csíkban volt nagy az elkeseredés. Nagyarányú kivándorlás indul meg Moldvába, úgy, hogy már a hatóságok is félnek a vidék teljes elnéptelenedésétől. A nép ellenszegülése mit sem használ, sőt amikor egyszer mintegy ötezres tömeg verődik össze, hogy együttes tiltakozásának nagyobb foganatja legyen, a katonai hatóság a felvonulásban támadást szimatol és 1764 január 7-én Madéfalván 200 székely esik oktalan gyanakvásának áldozatául. A madéfalvi veszedelem, deákul SICVLICIDIVM (a betűknek számértéke 1764-et ad ki), egykori névtelen iskolamesterektől egészen Nyírő József ismeretes regényéig számos irodalmi feldolgozásra talált. Siskovics generális (Buccow utóda) könyörtelen katonai álláspontjának és a madéfalvi veszedelemnek fájdalmas következménye a csíki székelység kivándorlása. Már 1762-ben, amikor először kísérleteztek a határőrség felállításával, 300 család bujdosott ki Csíkból. Hiábavaló volt a határszélek megerősítése, a kivándorlás mind nagyobb méreteket kezdett ölteni. Ehhez hozzájárult a hivatalos vizsgálat eljárása is, amely mindenáron a székelységre akarta a vérfürdő ódiumát hárítani. Ez a körülmény újabb családokat késztetett menekülésre. A bizottság vizsgálatából egyébként kitűnt, hogy a székely ellenállás lelke a katolikus papságvolt, amelyről tudjuk, hogy milyen meghitt, patriarkális kapcsolat fűzte a hívekhez mindenkor. Különösen Zöld Péter csíkszentléleki, Beke István delnei, Némethy József csíkszentmihályi és Szász János csíksomlyai plébános buzdította a népet igazának védelmére. Zöld Péter volt a mozgalom lelke.
    Úgy látszik Bécsben sem helyeselték egészen a történteket, mert még 1764-ben Erdély katonai főparancsnokává a magyar Hadik Andrást, a legendáshírű hadvezért nevezte ki a királynő. Hadik Halmágyi István guberniumi titkár egykorú naplója szerint «a maga mansuetudójával, bölcsességével és egyenességével megoltá azt a nagy tüzet, amely Buccow alatt gerjedt vala és minden confusiókat, amennyire tőle lehetett, helyrehozott). Hadik közbenjárására Mária Terézia széleskörű amnesztiát hirdetett. Erre a Moldvába bujdosott székelységnek egy kis részét maga Zöld Péter vezérelte vissza az ősi szülőföldre, a többség azonban odakint maradt.
    Moldva, a régi Etelköz, valószínűleg már a vérszerződés óta — legalább részben — magyarlakta terület. (V. ö. Domokos Pál Péter: A moldvai magyarság. Kolozsvár, 1941.) A most kibujdosott székelység egyfelől a Szereth-menti régi magyar falvakban húzódott meg, a többség azonban a Tatros, Tázló és Beszterce folyók mentén új falvakat (Pusztina, Sóskút, Belényes, Draló, Nagyszalánc, Kisszalánc, Szalanka, Sóstázló, Szamoska, Csügés stb.) alapított. A moldvai vajda, mint jó földműveseket, igen megbecsülte és nagy kedvezményekben részesítette őket. Hogy ez a székelység Románia civilizációjában nagy szerepet játszott, kétségtelen tény. Hadik szeretett volna minden székelyt visszatelepíteni, de nem sikerült, mert Moldvában jobban ment a soruk, mint otthon.
    Amikor 1774 őszén Bukovina osztrák örökös tartománnyá lett, a magyar Splényi Gábor katonai kormányzó azt tanácsolta a királynőnek, hogy a termékeny országrészt jó földművesekkel és iparosokkal kell benépesíteni. Splényi szemmel kísérte a moldvai bujdosókat és kapcsolatba lépett a székely származású Mártonffi Mór minorita baráttal, akit a Congregatio de Propaganda Fide a Moldvába szóródott magyarság lelki gondozásával bízott meg. A tárgyalások eredményeképpen Szamoska moldvai faluból Mártonffi vezetésével mintegy 100 család Bukovinába telepedett át. A dolog egyelőre ennyiben maradt. 1783-ban azonban II. József utasítja Hadik Andrást, aki ekkor már a legfelsőbb haditanács elnöke, hogy Bukovina benépesítését minden erővel szorgalmazni kell. Amikor Oroszország a Moldvába menekült orosz alattvalók kiadását követelte, mi is hasonló követeléssel léptünk föl, maga II. József a telepítés sikere érdekében teljes amnesztiát hirdetett. Közben Mártonffi népének jó sorsa a moldvai magyarság körében is ismeretessé vált.
    Maga Bukovina egyébként valamikor huzamosabb ideig tartozott magyar fennhatóság alá. Nagy Lajos missziós imperializmusa erre a vidékre is kiterjedt. Amikor 1774-ben főleg geopolitikai okokból a habsburgi monarchia birtokába került, a magyarságnak nagy szerep jutott: a tartományt magyar katonák szállják meg, első kormányzója Splényi Gábor magyar ember, első igazi telepesei szintén magyarok. 1776—77 folyamán a Mártonffi-vezette raj a Szucsáva partján megalapítja Istensegíts és Fogadjisten falukat. Az elnevezés jellemző szakrális hangulata Mártonffitól származik. Első dolguk volt, hogy Istennek hajlékot emeljenek, kápolnájuk a Szentháromság tiszteletére épült. 1784 végén újabb székely csoportok jönnek Moldvából. Hadik rendeletére minden családapa naponként 4, minden családanya naponként 3 és minden gyermek, naponként 2 krajcár segélyt kapjon addig, amíg rászorulnak. Azután külön segélyt kaptak házépítéshez és a gazdasági eszközök beszerzéséhez. 1785-ben Hadikfalva és Józseffalva, végül Andrásfalva születik meg. Józseffalva kivételével valamennyi a Szucsáva mentén, ahol jó ivóvizet, dús legelőt, termékeny földet talált ez a sokat hányt-vetett nép, amely alaprétegében székely, de Moldvába bujdosó, más vidékről származó magyarok is fölszívódtak benne.
    Mártonffi mint Istensegíts papja pasztorálja nemcsak a maga faluját, nemcsak a többi magyar községeket, hanem a Bukovinában állomásozó magyar katonaságot, sőt a környék lengyel és német lakosságát is. Mártonffi anyagi nyomorúságaikban, az új életkezdés nehézségeiben is nagy segítségére van híveinek, a legmagasabb hatóságoknál is eljár az érdekükben. Van ideje arra is, hogy iskolákat alapítson, amelyekben deákok (licentiátusok) oktatták a gyermekeket a legszükségesebb ismeretekre. Ezzel úttörő és példamutató tevékenységet fejtett ki Bukovina tanügyében is. Mártonffi apostoli buzgalmának köszönheti az egyetemes magyarság, hogy a bukovinai székelység nem kallódott el, mert a szellemi és gazdasági önellátás megalapozásával biztosította jövőjét, fennmaradását. Később is, jó ideig, magyar minoriták gondozták a híveket. Különösen kivált közülök Deák Orbán és Cseke Juvenál. Mártonffi és Cseke jeltelen sírban pihen az istensegítsi temetőben. Az úttörő magyar minorita misszió munkáját később a lembergi egyházmegye papjai folytatják, akik buzgó székely híveik kedvéért szívesen tanulnak meg magyarul. Andrásfalván a katolikusok közé reformátusok is telepedtek. Leghíresebb papjuk az érdemes Bíró Mózes volt. Jellemző Bíró izzó magyarságára, hogy Szent István király ünnepét hívei között meggyökereztette. A két felekezet egyébként mind mai napig békés egyetértésben él egymással.
    A bukovinai magyar katolikus kultúrmunka más területeken is gyümölcsözik. Mártonffi Mór irányításával magyar telepesek honosítják meg a szőlőtermelést. Az először szűrt borból Hadik Andrásnak is küldenek Bécsbe.
    Istensegíts mint elsőszülött, vezető szerepet élvezett a bukovinai faluk között. A második moldvai raj először Hadikfalvát alapítja meg. Mártonffi azon a helyen, ahová a templomot akarták építeni, ünnepélyes szentmisét mondott, prédikált, majd elénekelték a Te Deumot. Végül Enzenberg, az új kormányzó nevet adott a falunak. Mint látjuk, a sokfelől összeverődött bukovinai magyar telepes tömegek katolikus ihletésből fejlődtek élő, virágzó népközösséggé. A bukovinai magyarság száma a telepítés hivatalos befejezésekor (1786) 702 család, 2136 lélek volt.
    Az úrbéri teher, továbbá az 1831-i dúló kolera, az 1866-i szűk esztendő sem tudta a fejlődést megakadályozni. A múlt század folyamán többször fölmerült a hazatelepítés gondolata. A mozgalmat az Istensegítsből való LászlóMihály kezdeményezte. Országos bizottság (tagjai közt ott találjuk Jókait, Apponyit, Eötvös Károlyt, herceg Odeschalchi Artúrt, Szádeczky Lajost, Rákosi Jenőt stb.) intézi az ügyet. 1000 lelket akarnak egyelőre hazatelepíteni, a végén 4000-re emelkedik a számuk (1883). Az Alduna mentén három ma is virágzó, törhetetlen magyarságú falut népesítenek be, Hertelendifalvát, Sándoregyházát és Székelykevét. Ez a telepítés általában rosszul sikerült. A tervszerűtlenség, bürokratikus túltengés, nehéz természeti viszonyok a lakosok egy részét visszatérésre indították, nagyobb részük azonban meggyökeresedett. Egyéb bukovinai települések: Gyorok (1883), Déva (1888), Vajdahunyad (1892), Vice (1900), Magyarnemegye (1900), Marosludas (1905), Strigyszentgyörgy (1910), Csernakeresztúr (1910). A század elején Kanadában is alakult egy bukovinai telep, Székelyföld néven.
    Az 1883. évi nagy kirajzás után a nép zöme Bukovinában maradt. Katolikus vallásának, magyarságának megőrzésében, iskolaügyének fejlődésében nagy szerepe van a Szent László Társulatnak, amely magyar papokról, tanítókról, könyvekről gondoskodik és arra törekszik, hogy az értelmiség elsősorban magából a bukovinai népből kerüljön ki. A teljes hazatelepítésre folyton készülnek, de az ügy mindig elodázódik.
A világháborúban a bukovinai magyarság sokat szenved, majd a saint-germaini békekötés értelmében román alattvalóvá lesz. A magyar iskoláztatás lassan megszűnik, a nemzeti érzés ápolása a katolikus, illetőleg reformátusegyházra marad. Az erdélyi klérus dicséretes buzgósággal vesz részt Majláth Gusztáv püspökkel az élén a messzire szakadt magyar hívek lelki gondozásában. Mártonffi magvetése, a vallás patriarkális, de mindeneket betöltő szelleme most különösen tápláló gyümölcsöket terem. A hitéért, nyelvéért minden áldozatra kész bukovinai magyarság nem hagyja magát: a kertgazdálkodásból, szerezésből tisztességgel meg tud élni.
    1939 Áldozócsütörtökén hatalmas tűzvész pusztítja el Józseffalvát, amely az egész romániai magyarságot megmozdítja. Ettől fogva a bukovinai magyarság kérdése állandó napirenden van. Az orosz veszedelem idején, de főleg a második bécsi döntés után éppen a józseffalvi plébános, Németh Kálmán minden követ megmozgat, hogy a nemzet hazatelepítse őket. Ez 1941 tavaszán vált valóra, amikor is Bácskában jelöltek ki új lakóhelyet a számukra s ezzel megtértek a szentistváni haza egységébe.

• Katolikus Szemle 57. (1943) 9. szám / Tanulmányok / Bálint Sándor: A bukovinai magyarság

                                                                                          Bukovina. Honnan jöttünk?

   Mielőtt a témába belevágnánk, el kellene eldönteni, hogy Splényi vagy Hadik párton vagyunk-e? Mert a László János szerint Splényi hozta be a magyarokat, mások szerint Hadik András. Szép mikor a sajátjainkat dicsérjük, még akkor is, ha tetteiket személyes vagy állami érdekek vezették. A kérdés az, hogy ki-meddig munkálkodott? Mert Splényi 1777-ben tovább állt, helyette Enzenberg jött. A legtöbb jelentés, kimutatás és maga a népszámlálás is tőle ered. Ha Hadikot emlegetjük, és az adatokat róla, akkor ő 1775-1786 között csak telepítgetett Bukovinába. Más források szerint Istensegíts és Fogadjisten már az osztrák bevonulás előtt létezett, amikor Hadiknak még nem volt arra tennivalója. Splényi meg sem említi Hadikot.
Mit is ír Mártonffy Mór plébános, aki mellesleg szemtanú volt az ügyben: „A Moldvában szétszóródott magyar nép kijött Mária Terézia Felséges Császárnő idejében 1772-ben és megmaradtak a Zamosten (Szamoska) birtokon 1776-ig, mikor kimentek Istensegítsbe nagyságos Splényi Gábor vezetésével, Mártonffy Mór lelkipásztorral, aki a falunak az Istensegíts nevet adta, aminek jelentése Isten-segíts. Deus adjuvet.” A latinból átvett fordítás azonban kétféleképpen is értelmezhető: Splényi Gábor vezetésével vagy Splényi Gábor vezetése (kormányzása) alatt. Ezek szerint Hadik sem csalogathatott, legalább is az első tizenöt évben Madéfalva után, és a Kajtár Lőrinc féle elnevezés is legenda, még akkor is, ha megható. Továbbá Mártonffy meg sem említi Madéfalvát, bár nehezen hinném, hogy nem jutottak az események tudomására. Magyarokról beszél (gens hungarica), nem székelyekről. Az is nehezen hihető, hogy a telepítéskor kérdezgették a moldvai magyarokat: madéfalvi menekültek vagytok-e? Akkor jöhettek.     Mint említettem, a történelmünk azzal kezdődik, hogy: „a madéfalvi veszedelmet követően a Moldvába menekült székelyek alkották…
Hadik életrajzában feljegyeztetett, hogy: „élete végén kegyelmet eszközölt ki a Habsburg kényszersorozás elől Moldvába menekült székelyeknek és családjaiknak, akiket az általa kormányzott Bukovinában telepített le. A bukovinai székely települések közül Hadikfalvát és Andrásfalvát is őróla nevezték el hálából.”
    Hadik 1790-ben halt meg. Élete végén, Bukovinában már megszületett a második generáció, ezeknek nem volt szükségük amnesztiára 24 évvel Madéfalva után. Az amnesztia Madéfalva után egy évvel lépett életbe, 1765-ban. A két falu elnevezését majd alább megvitatjuk, ez a Szádeczky Lajos rossz fordításnak és nacionalizmusának köszönhető.
    Szóval az eredetileg még „osztrák Moldova” néven ismert Bukovina lakossága 1777. október 1-én kezdte meg letenni a hűségesküt az új hatalom iránt. Négy év alatt, Bukovina lakossága 47.175 lakossal növekedett, elérve a 116.925 személyt. Enzenberg tábornok jelentésből, aki 1777. november 16-án vette át tisztségét, megtudhatjuk, hogy honnan is érkeztek a telepesek - Erdély, Máramaros, Moldva, Galícia – valamint foglalkozásukat, ingó vagyonukat, származásukat és azt, hogy milyen falvakat létesítettek.
    A telepesek vagy új helységeket hoztak létre (Tereblecea, Botoșana, Iaslovăț, Teodorești), vagy a régebbi településeken helyezkedtek el (Stupca, Corlata, Gura Humorului, Solca, Ițcani, Voroneț, Sadova, Dorna, stb.) Az Istensegítsbe, Fogadjistenbe, Hadikfalvára, Józseffalvára és Andrásfalvára telepedette magyarok mellett még érkeztek rutének, akik a galíciai bojárok birtokairól menekültek a kizsákmányolás elől, lipován-oroszok (Climăuți, Lipoveni, Fântâna Albă, majd Lucăvăț helységekbe), szlovákok Solonețu-Nou, Pleșu, Poiana Micului helységekbe, és főleg németek, zsidók, örmények, cigányok, stb.
    Ami a bukovinai magyarság eredetét illeti, akadnak olyanok, mint említettem, akik megrögzötten a Székelyföldhöz kötik azt, sőt annyira is jutottak egyesek a kutatásokban, hogy minden bukovinai magyarnak csíki eredetet adnak. Ezek szerint a Kaschler, Meichel, Nistor, Brendian, Ciganyuk, Gafiuk, Lávrik, Szemcsuk, Csernik bukovinai nevek, az összesen csíkiak.
    Nos következzék a csíki eredet megtárgyalása. Aki ezt csak állítja, és nem dokumentálja, rendre megtagadja a bécsi Hadilevéltár adatait, Rumjancev orosz tábornok (1774-ig) és Enzenberg népszámlálását (1778-1779 között), Bíró Mózes andrásfalvi tiszteletes (1830-1865 között) feljegyzéseit, az anyakönyvi adatokat, a történelmi visszaemlékezéseket és folytathatnánk. A Bécsi Hadilevéltárban található az Enzenberg által elkészíttetett alapos, németes és pontos kimutatás nemcsak a bevándoroltakról, hanem a családtagokról, állataikról, gazdasági felszereléseikről, társadalmi állapotukról, származási helyükről. Az Enzenberg népszámlálásból csak a mostani Szucsáva megye területét figyelembe véve, több mint 620 magyar jegyeztetett fel, akik már 1752-től kezdődően Bukovinában éltek, megközelítőleg 40 helységben, java Ilisesti környékén.
    De vannak magyarok Aradról, a Nyárád mentéről és ezeket Bíró Mózes tiszteletes kísérte végső útjukra. László János író pontosan rámutat arra, hogy a telepítés előtt a földeket megtekintő személyek fele a gyergyói medencéből származott el. Írások jegyzik fel, hogy az Ömböliek Szatmár megyéből vagy Felsőbányáról, a Szőtsök egy ága Maroshévízről, a László egyik ága Gyergyóalfaluból a másik Kománfalváról (Moldva) származik, egyik Sebestyén ág a Nyárád mentéről, Kurkó Mária „bákói” bejegyzéssel szerepel, bár a Kurkók áltatában Csíkszentdomokos környékiek, stb. Az andrásfalvi reformátusok is az összesen csíkiak egyesek szerint. Nagy utat tettek meg a Csernovictól keletre levő Raráncsáig. Miért nem mentek ők is Csángóföldre? Vagy hol vannak róluk az ottani adatok? Miért van kizárva még annak a lehetősége is, hogy Észak-Erdélyből származnának? Mert Andrásfalván: „1801-1835 között volt Miskolczy István a lelkipásztor… Ő volt az, aki kiderítette, hogy nemcsak székelyekből áll a bukovinai falvak lakossága, hanem szatmári, felsőbányai, Beszterce vidéki, magyarnemegyei, Doboka vármegyei magyarokból is.” És hol maradnak a csángók, hisz közülük is kerültek a bukovinai telepekre?

    Bukovina elfoglalását, az idők során, különböző nemzetek történészei bőségesen tanulmányozták és leírták, azonban mi csak az első két magyar kolónia, Isten-Segits és Fogad-Isten esetére összpontosítunk. Nem titok, hogy a bécsi udvar elsősorban az új terület katonai megerősítését és területi biztonságát célozta. A katonaság, a hadsereg eltartása érdekében több minden szükségeltetett: a vidék gazdasága, a termelés és nem utolsó sorban a lakosság jóindulata a nagyobb helységekből és községekből, hisz ezek biztosították a századok elszállásolását, fenntartását. Ezeknek szükségük volt emberséges szállásra, élelmezésre és takarmányra a lovaknak. A Splényi által készített jegyzetekből (Bukovina leírása) arra következtethetünk, hogy eleinte mindez hiányzott. A problémák megoldását ő a telepítésekben látta, olyan megbízható emberek (parasztok, mesteremberek) behozatalát, akik ellentétben a talált helyi lakossággal, többet tudnak termelni annál, mint amennyit elhasználnak. A terméstöbblet biztosította volna a katonaság és az állatállomány ellátását. Elsőként Splényi német telepeseket szándékozott hozni a Birodalom területéről, de a nagy távolságok és a rövid idő miatt ez a terve eleinte meghiúsult.
    A magyar történészek szerint, az első két magyar falu megalakulása Splényinek tulajdonítható, bár nincs forrás arról, hogy ezt mire alapozzák, legfeljebb annyi, hogy Splényi ott volt 1775-től. Azonban tudjuk, hogy a terepmunkát Mieg őrnagy, Mártonffy Mór plébános és Beddaus kapitány végezte, felkutatva és csalogatva elsőként a Moldvába otthonra talált magyarokat és székelyeket. Bizonyos források szerint, az új területen (10.442 km2) alig 11.421 család lakott, így hely is volt, föld is akadt, bár ez utóbbiak az ortodox kolostorok tulajdonában. A legenda szerint az első székely telepesek 1776-ban jelentek meg Bukovinában, de ki hívta őket arról nincs dokumentum csak szájhagyomány, hogy „aki apáinkat behozta az magyar volt.” Ez lehetett Mártonffy is, nemcsak Splényi. Egy másik szólás az, hogy három hét volt az esztendő a telepítéskor, vagyis 1777-ben, amikor az első 100 telepítendő család Bukovinába érkezett. Azért telepítendő, mert az Enzenberg népszámláláskor 1778-1779-ben kiderült, mint említettem, hogy előttük már több mint 600 magyar lakott Bukovinában, igaz nem egységes telepen, hanem szétszórtan.
   Mártonffy szerint 1776-ban mentek ki, de valószínű, hogy már előtte egy évvel ugaroltak. Ezek szerint a bukovinai magyarok egy része lengyel, török, orosz, moldvai fennhatóság alatt volt, majd 1775-től lettek osztrák alattvalók. Tulajdonképpen az osztrákok már 1774-ben bevonultak lassacskán, csak a szerződés került megkötésre rá egy évre. “Nem ismerünk olyan hivatalos dokumentumot, ami ezt az eseményt ebben az összefüggésben hozná. Teljes joggal vethető fel ezzel a véleménnyel szemben, hogy Mártonffy később, a jelentéseiben, erről az érdeméről - e két falu alapításában játszott szerepéről - nem írt. Ugyanis, például később, amikor 1784 őszén megbízottként, Moldvába küldték, azzal dicsekedett, hogy 150 dezertőrt rábírt arra, hogy Ausztriába visszatérjen.”
    Érdekes, hogy már 1774-ben, miután az osztrákok tulajdonképpen beosontak Bukovinába, halomra mentek a jelentések Bécsbe és jöttek onnan az utasítások vissza, mégis az első jelentést a magyar falvakról csak 1779. október 29 – én küldte Enzenberg Bécsbe, pedig az istensegítsi összeírás is már 1778. január 27-én megtörtént.
    Nehezem hinném, hogy Splényi nem írt volna jelentést Bécsbe egy olyan eseményről, mint két település létrehozása. László János, monográfiája megírásához, adatokat kért és kapott, Groza Péter akkori miniszterelnök segítségével, a bécsi Hadilevéltárból. Istensegítsről és Fogadjistenről nem létezett semmi. Miért? Mert már az osztrák bevonulás előtt léteztek. Csak Istensegíts esetében tudott Wickenhauser a helyi hatóságok hozzáférhető beszámolóira támaszkodni: „Istensegítsen az épületekhez a fát a tartományi katonai közigazgatás adta. Az istensegítsi határ, a szolkai kolostorhoz tartozott, amivel a falubeliek – ugyanúgy, mint a klimóczi lipovánok a putnai kolostorral – Szent György napjáig (1785. április vége) érvényes szerződést kötöttek. Lekötelezettség helyett évenként 150 forint megváltást fizettek.” Mártonffy volt a falukáplán, évi 255 forintért vállalta a papi teendők ellátását.
    Az Istensegítsben élő 51 családból, 36 már 1764 előtt elhagyta Erdélyt.. A román krónikások feljegyzik, hogy a cibényi templom 1730-ban épült, majd utólag Szeretvásárra költöztették. Ami a fogadjisteni adatokat illeti, csak azon a dátumon, a 65 családból 31 került oda 1771-1773 között. Meglehet, hogy az osztrák elfoglalás után csak az eskütételnek adtak egy ünnepélyesebb arculatot az utólag, 1773 után beköltözött 40-45 családdal egyetemben. Furcsa az, hogy eleinte Fogadjisten nagyobb volt, mint Istensegíts, hisz a szájhagyomány ennek ellentmond. Igen ám, de az egyházi anyakönyvekből kijegyzett házszámokból is ez derül ki. Akkor az is lehetséges, hogy az arány akkor változott meg, amikor Kapri megvásárolta a fél Jakobesti falut. Akkor az ottaniak egy része felköltözött a Jakabos völgyébe, akik pedig helyhiány miatt oda nem mehettek, azok Istensegítsbe költöztek az elhagyott házakba. Hiszen köztudott, hogy a telepítéskor biztosított kedvezmények megszűntével sokan elhagyták házaikat. Ez a jelenség később a többi magyar falu esetében is megismétlődik.
    Részünkről először Mártonffy Mór jelöli meg Istensegítset ezen a néven, 1776-ban. Földi István úgy említi Hadikot, mint aki 1777-ben hívta a magyarokat áttelepedni Moldvából, de 1784-ben is, ha szép szóval nem, akkor kényszerrel. Ezek szerint vagy 7-8 évig Hadik csak csalogatással foglalkozott. Lehet ilyent elkövetni, egy idegen állam területén? Hogyha Hadik András csak 1777-ben hívta magyarokat, akkor kik lakták Istensegítset akkor, amikor már a térkép is jelezte a települést, és a népszámlálás is? A magyarok tervszerű, további telepítését Bukovinába, maga II. József császár kezdeményezte. 1783. november 9-i kéziratával megparancsolta Hadik Andrásnak, az udvari haditanács elnökének, hogy néhány altisztet küldjön a dunai fejedelemségbe a dezertőrök felkutatására és a határon történő áthozásukra. Szóval Hadik tulajdonképpen csak 1783 után kezdett működni a telepek érdekében, akkor is parancsra, és nem felebaráti szeretetből.
   Az orosz elfoglaltság alatt, Bukovinában Rumjancev és Rimszkíj-Korszakov is végeztetett népszámlást, azonban ez annyira hiányos és felületes, hogy nem lehet rá alapozni.
   Azonban az Enzenberg tábornok által végzett népszámlálás 1778-1779 között fontos és pontos. Megjegyzendő, hogy a román történészek, akár a 19. századi, akár a későbbiek, mindnyájan 1776-előttire teszik a két falu létrejöttét. Nicolae Ciachir bukovinai történész érthető módon külön választja az erdélyi magyar és székely telepeseket.

   Az osztrák kimutatásoknak köszönhetően újabb ismereteknek jutunk tulajdonába, a telepesek eredetének megismerésére. Például Erdélyből (nem moldvai menekültek) Bukovinába jött 1778-ban 4857 román és 431 magyar telepes (Istensegíts és Fogadjisten megalakulása után!). Vajon ezt a 431 magyart is Hadik hívta? Ekkor már érvényben volt az amnesztia a madéfalvi mozgalomban részt vettek számára. A tulajdonomban levő Enzenberg lista szerint az említett Tereblecea-n (Istensegítstől 28 kilométerre) már Bukovina bekebelezése előtt is voltak magyarok (zárójelben a kitelepedés éve): Bogár László (1764), András István (1763), Aba Sámuel (1763), Birta Gergely (1763), Simon János (1863), Rab Gábor (1762), Szász Cyrill (1765) és Jakab János (1773). Nézzünk kissé körül néhány bukovinai településen, különösen figyelve az Erdélyből érkezettek betelepedési éveit:
BALCĂUŢI. A faluba 1780-ban, 113 lipován család lakott, 1786-ban beköltözött pár magyar család a Laudonfalva nevű részre.
BOSANCI 1772-1774-1777-ben érkeztek erdélyi telepesek,
BOTOŞANA 1762-1763-ban több, mint 100 erdélyi család telepedett le,
BRAIESTI Erdélyi telepesek 1763-1778 között,
BRAŞCA 1768-1774 között,
CÂMPULUNG MOLDOVENESC 1744-1776,
CHILIŞENI 1756-1778,
CORLATA 1762-1772,
DORNA-VATRA vagy VATRA DORNEI 1748-1774,
DORNEŞTI vagy HADIKFALVA. 1775-ben a faluban egy pap és 26 paraszt lakott. 1785-ben magyarokat telepítettek, majd 1787-ben németeket a Kriegsdorf telepre,
DRĂGOIEŞTI. 1756-1773,
GURA HUMORULUI 1728-1773,
IACOBEŞTI vagy FOGADJISTEN. Rumjancev orosz tábornok kimutatása: 1772-1773 között 21 ház, 1 szegény, 20 jobbágy. 1775-ben 20 parasztcsalád és 74 székely-magyar család, akik Ilisesti vidékén voltak 1752-1772 között. Az I. Székely határőrezredből származik többsége.
IASLOVĂŢ. 1753-1764,
ILIŞEŞTI. 1762-1778, 50 erdélyi család,
ISTENSEGITS vagy ŢIBENI. 1771-1773 között jött létre, de a Mártonffy Mór által javasolt név csak 1776-ban jelenik meg először,
LITENII LUI BOGDAN. 12 erdélyi család 1763-1774 között,
STUPCA. 1774-ig 45 erdélyi család,
TEREBLECEA-UNGURENI. 1754-1778 között több, mint 50 erdélyi család .
    Lehet azt biztosan állítani, hogy az erdélyi telepesek közt nem voltak magyarok? Mert a szegénység nem válogat nemzetiségek szerint. Rónai Béla neves professzor előzőleg már említett, kitűnő összefoglaló munkájában a következőként emlékezik, a bukovinai magyarok összetételéről: román család 75, német 95, orosz 7, cigány 11, rutén 38, lengyel 34, cseh és szlovák 70, horvát 1, egyéb 11. Sajnos, nem történik említés a csángókról, akik valószínűleg magyarokként kerültek elkönyvelésre. De voltak köztük, hiszen nem egyszer említődik meg a Csángó mint családnév, és nem tartom kizártnak, hogy eredetre utal.
    Bukovinában, az elfoglalt területen, a hűségesküt 1777. szeptember-októberében tették le. Például 11 falu, köztük Istensegíts és Fogadjisten is 1777. szeptember 27. és október 8-a között tette le ünnepélyes körülmények között az esküt: Gura Humor, Serbăuţi, Călăfindeşti, Călineştii lui Cuparencu, Călineştii lui Naica (Ienachi), Mărăţei, Găureni, Doromeşti, Fogady Isten, Isten Segit, stb. Ezzel az újabb telepek létrehozása közel 10 évig szünetelt. Majd az 18. század vége felé újból beindult, köszönhetően az időközben végzett, menekültek felkutatására.
   Az 1899-ben kiadott „Die Österreichisch-ungarische Monarchie in Wort und Bild” könyvben a két falu megalakulást 1776/77-re teszik, még akkor is, ha ezt semmi sem támasztja alá. A legenda szerint 1777-ben az első két magyar faluban 100-120 család lakott, megközelítőleg 400 személy. Később, 1786-ban már tudjuk a jelentésekből, hogy a számuk 400 család és 1300 személy, ezt 1795-ben már 1800-2000 személyre nőtte ki magát.
Érdekes az a térkép, amelyik Bukarestben található az Állami Levéltárban, az első a két magyar faluról, Istensegítsről és Fogadjistenről. Neve: “Plans des Bukowiner Districts bestehend in 72 Sections welche in denen Jahren 1773,774 und 775 von einem Departament de Kays: Königlicher General Staabs geometrisch aufgenommen worden.” (A bukovinai körzet tervrajza 72 részletben, az 1773, 1774 és 1775-ben elvégzett felmérések után, a Császári-Királyi vezérkar kirendeltsége által.)
   A kézzel kivitelezett térkép kitűnő grafikával, léptékkel ellátott, aprólékos, a rajz, az írás és a használt tinták minősége kiváló, a rajta látható elemek ma is könnyen leolvashatók. A részlegek (lapok) téglalap alakúak, 638/422 mm méretben, összetéve őket egy 5,6/4,5 méteres térképet kapnánk.
   A térkép elkészítésének éve.
  A leltárban fellelhető 1773-as évszám nyilvánvalóan téves, neves román földrajztudósok (Al. Ungureanu, 1980 és 2004: V. Baican 1996) vagy történészek szerint általánosan elfogadott nézet, hogy a térkép három év alatt, 1773-1775 között készült el. Ennek nagy a valószínűsége, mivel a feltérképezett terület is, a kor technikájához viszonyítva, hatalmas. Mégis, minden oldal felső sarkában az 1778-as évszám található, amely azonban a kiadási évet jelenti a szakértők szerint.
Egy másik lehetőség is fennáll. Az 1773-1775 között elvégzett felmérések eredetileg egy másik térképet eredményeztek (Brouillons der Bukoviner Aufname bestend in 71 Sectionen, 1:57.600 léptékkel, ugyancsak az Állami Levéltárba található), és ezt 1778-ban megnagyobbította Fr. Von Mieg kétszeresre, 1:28.800 léptékkel. Ami minket illet, a következtetés egyszerű: a felmérések 1773-1775 között készültek el, akkor már Istensegíts és Fogadjisten már meg volt alakulva, mivel a térképen fel vannak tüntetve. Ezért nincs a két falu megalakulásáról jelentés küldve Bécsbe, mint például Hadikfalva esetében (1785). Érdekességként az s látszik a képen, hogy merre volt a Csonka torony rész, vagyis ahol a szászok temploma állt, akkor már romokban (ruin Kirch).
    Enzenberg, a császár akaratával egyezően, még 1784 szeptemberében Moldvába küldte Mártonffy minorita szerzetest. A szőlőművelés bukovinai bevezetése és elterjesztése érdekében jelentős mennyiségű szőlővesszőt kellett vásárolnia, és másrészt – ami bizonyára a fő feladata volt- „Moldvában lévő székely emigránsok közül még többet - fel nem jegyzett módon- rábírni a visszatérésre.” Elfogadható, hogy Enzenberg az emigránsoknak az ügynökökön keresztül megüzenhette a főhatóságokkal egyeztetett javaslatokat, a velük való bánásmóddal kapcsolatban. Mártonffy egy későbbi tudósításából (1784. november 25.) tudjuk, utazása sikeres volt, nemcsak 110 ezer darab szőlővesszőt és ezer darabonként 30 koronáért vásárolt, hanem – ahogy már korábban említve lett – 150 dezertőrt felkutatott és rávett arra, hogy visszatérjen Ausztriába.
Továbbá, szeptember 15-én Enzenberg azt nyilatkozta az udvari haditanácsnak, hogy a székely falvakat a határon akarja elhelyezni, mert őket tartotta „a legmegbízhatóbb és leghasznavehetőbb”-eknek.
    Szeptember elején (1784) – az erdélyi főparancsnokság egyetértésével – azt közölték Enzenberggel, hogy a Moldvából visszakísértek egyes csoportjait, várhatóan, Erdélyben vagy más határőrvidékeken fogják letelepíteni. Enzenberg, mint látjuk, ezt a főparancsnoksággal történt megállapodást figyelmen kívül hagyta. Von Preiss táborszernagy, az erdélyi főparancsnokság parancsnoka szeptember 14-én tájékoztatta az udvari haditanácsot, hogy az erdélyi menekülteket, akik Moldvában tartózkodnak, visszaküldené Erdélybe, a vidéki alattvalókat /jobbágyokat?/ a földesurakhoz, a határőröket a korábbi helyükre, részben pedig a Törökországgal történt legutóbbi határ kiegyenlítésekhez szeretné helyezni. A korábbi rendelkezéseknek megfelelően az udvari Haditanács szeptember 29-én erre azt válaszolta: az erdélyi főparancsnokság jusson egyetértésre a bukovinai adminisztrációval, aszerint, hogy az a menekült, aki Bukovinában akar maradni, azt ott hagyják, a többieket pedig Erdélybe vissza kell küldeni. Az erdélyi főparancsnokság ezt a rendelkezést egészen méltánytalan módon értelmezte: a számukra szükséges minden székelyt visszatarthatnak, és csak a fölöslegesek maradhatnak Bukovinában. Ebben a felfogásban írt október 15-én Enzenbergnek. Figyelemreméltó, hogy Enzenberg ezt az egészen méltánytalan kérelmet kishitűen fogadta, és még ugyanazon a napon, október 26-án, amikor megkapta, részben október 27-én parancsot adott az alátartozó hatóságoknak (Beddaus, a szucsávai igazgatóság, a 2. oláh és a 2. kaszárnya ezred parancsnokság), hogy az Erdély felé elküldött menekülteket, Moldvából azonnal hozzák Szucsávára. Az a gyorsaság szinte megmagyarázhatatlan, amellyel Enzenberg reagált az erdélyi főparancsnokság kérelmére, az udvari haditanács összes parancsára (szeptember 1, október 1, október 13), amelyek október 26-ig a kezébe kerültek. Aztán 1784 november elsején érkezett meg von Preiss erdélyi főparancsnok október 22-re datált levele. Közölte ebben, hogy Beddaus kapitánynak parancsot adott arra, hogy a Moldvában található dezertőröket és emigránsokat 3 osztályba sorolja. Az erdélyi határőrvidék megszervezése?/ előtt kivándorolt határőrök, valamint a vidéki alattvalók Bukovinában maradhatnak vagy visszatérhetnek Erdélybe, ellenben mindazokat, akik a határőrség felállítása után vándoroltak ki és mindazokat, akik a határőrséghez újabban csatolt falvakból származnak, Moldvából közvetlenül, a gyímesi hágón keresztül, Erdélybe kell küldeni.
    A felkutatott magyar menekültek/dezertőrök újabb csoportja, 1784 november elején érkezett Szucsávába. 22 székelyhatárőr, 14 dezertőr a tábori és garnizon ezredekből és 8 erdélyi vidéki alattvaló. Itt megtudták, hogy a közben megérkezett parancs (október 27-i) szerint őket Erdélybe kell vinni, erre hatalmas elégedetlenség tört ki köztük. Röviddel azelőtt egy székelytől hallottak kedvezőtlen hít. Elmondta, hogy őt májusban átszállították Erdélybe, kénytelen volt a Moldvából magával hozott állatait és holmiját eladni. Mivel földet nem kapott, koldus lett, és szabadságlevéllel Moldvába visszatért, hogy valamerre szolgáljon. Nagy izgalom uralkodott el a megtévesztett magyarok között, miverl megtudták, hogy erős fedezet alatt Szucsávából Erdélybe kell továbbmenniük. Ezekből az emberekből nyílván nem maradt senki Bukovinában, mint ahogy már fent említettük, mert a később készült összeírásokban, ennek a transzportnak nincs szemmel látható nyoma.
    A második csoport november 8-án jött Szucsávába. Ez a csoport 33 családapából és 9 egyedülálló fiatalemberből állt. Ők tudták, hogy a nekik tett ígéret ellenére, Erdélybe kell menniük, azonban azt nem vállalták, hogy Csíkba visszamenjenek. A nekik járó, egy nap pihenés után, őket ugyanúgy óvintézkedések között továbbszállították Kapukodruluiba (Capu Codrului). Ott az első csoportot utolérték és november 9-én Enzenberg parancsa szerint besorozták őket Csak néhány fiatalembert küldtek Erdélybe, a többiek visszamentek Szucsávára.
    Aztán november 30-án érkezett Szucsávára egy további transzport, összesen 47 család. Ők azok közül valók, akikre Beddaus Jászvásáron, november 13-án datált levelében nyomatékosan felhívta a figyelmet, hogy ellenszenvvel viseltetnek hazájuk iránt, mégis nagyobbik részüket Erdélybe küldte, mert még nem érkezett meg Csernovicba az udvari haditanács november 27-i döntése. Csak a Szucsáván 1785 január 2-án elhelyezett transzportot kezelték e rendelkezés szerint. A három transzportból (november 8, november 30, január 2.) összesen 94 család vagy mintegy 400 lélek maradt vissza Bukovinában telepítésre. A nagyon pontos összeírás szerint magukkal hoztak 41 lovat, 7 csikót, 167 ökröt, 75 üszőt, 118 tehenet és 63 borjút, ezen kívül 82 szekeret és számos háztartási felszerelést. A menekültek közül többen 20, 30, sőt egyesek 40 éve megtelepedve, laktak Moldvában. Ezeknek a magyaroknak az odaköltözésével a bevándorlás nem zárult le; tovább tartott 1785-ben egész éven át és még tovább a következő években. 1785 augusztusában 27, novemberben 34 család jött Szucsávára, közülük mintegy 40 székely. 1786. január 12-én 27 székely család jött, május 3-án 32 család, majd később még 8 család.
    1783. november 24-től 1786. május 14-ig összesen „830 erdélyi menekültet (675 a határőr- és katona ezredekből, valamint 155 vidéki alattvaló) 474 asszonnyal és 983 gyerekkel (556 fiú és 427 leány) összesen 2287 főt szállítottak vissza Moldvából Bukovinába.” Azonban nem ismerjük pontosan, hányan maradtak közülük Bukovinában, és hányan költöztek vissza Erdélybe vagy Moldvába. Ehhez jött még az is, hogy Enzenberg szándékával szemben, később a katonaszökevényeket vissza kellett küldeni a csapattestükhöz.
Beddaus 1786 május 14-én átadta átfogó jelentését, amelyben részletesen referált és jelentett tevékenységéről, „hogy az egész előbb említett ügy lényegében befejeződött, már Moldva minden körzetét beutaztuk, az előhívott és megtalált dezertőröket elszállítottuk.” Ténylegesen nincs már több lényeges, ami történhetne.
    Az első bukovinai, magyar telep, amelyről jelentéseknek vagyunk birtokában, Hadikfalva vagy Hadikdorf volt. Enzenberg 1785 április 12-én azzal a sürgető kéréssel fordult Beck főigazgatóhoz, aki akkoriban vette át Bukovinában a kolostori javakat, hogy egyrészről 140 székelycsalád számára, akik már megérkeztek vagy még várunk, másrészről a „csak nemrég” megérkezett 50 moldvai családnak tűzzön ki területet, azaz ki kell tűzni két falut a székelyeknek, egy falut a moldvaiaknak. A székelyek számára az egyik telepítési helynek, mint ismeretes az ősi, nagyjából lakatlan Dornesti lett kinézve. Második helyként, Szeretnél lévő Balkócz (Balcauti) uradalom lett szemügyre véve. Utolsóként Laudonfalva, azaz Laudondorf lett kiszemelve, anélkül, hogy tudnánk, mikor történt ez. Ide már 1784 tavaszán rutének telepedtek le, amit - az 1785 április 13-én kibocsátott javaslat következtében - 52 moldvai családnak engedtek át. Kaindl szerint itt magyarok sohasem telepedtek le, azonban adataink szerint megfordultak ott, csak kevés ideig.
   Hadikfalván, az építkezés vezetésével, Nagy /Lajos/ számvevő, majd később Diwisch főhadnagy volt megbízva. De a magyarok a házakat maguk akarták megépíteni, így az építkezés nagyon lassan haladt előre, úgyhogy Hadikfalván 1785. szeptember elejére csak 35 ház készült el, azok is tető nélkül, tehát szemmel láthatóan csupán félkészen álltak a falak. A tartományi közigazgatás 1785. november 9-én kénytelen volt megbízni Diwisch főhadnagyot azzal, hogy „ellenkező esetben a lusta telepeseket erőszakkal ösztönözzék.” Erre a parancsra a székelyek kivándorlással fenyegetőztek, ám 1786 január végéig már legkevesebb 40 ház készült el. Csak ez év októberében fejeződött be az építkezés. Említésre érdemes, hogy Hadik gróf, mert a falu róla lett elnevezve, ablaküveget, ajtóvasalatokat és más ajándékokat adott. Istentiszteletet és iskolai oktatást 1786. január kezdetétől a községházán tartottak.
   De a viszonyok nem voltak szerencsések. 1786. március 2-án Mártonffy plébános kénytelen volt levélben fordulni a tartományi igazgatáshoz, ebben kifejti „hogy 18 hadikfalvi telepes kilátástalannak érzi magát, a létfenntartás miatti szükségből kénytelen alacsony áron ökreit eladni és 25 Gulden előleget szeretnének a jövendőbeli hozamra felvenni”. A kérés nem került meghallgatásra, mert az ilyesfajta, előre történő kifizetéseket, az udvari haditanács 1785. március 16-i leirata megtiltotta.
   Józseffalva megalakulásáról már kevesebb adat áll rendelkezésünkre. 1785 szeptember16-án, Mártonffy egy tudósításban tájékoztatja az udvari Haditanácsot, hogy már elkezdték Józseffalva megalapítását és ezt a falut 60 családnak szánják. Továbbá megjegyzi, hogy itt oláhok is letelepedtek, akik nyilvánvalóan visszahozott erdélyi alattvalók vagy vidékiek, ezért Enzenberg tervezi, hogy a magyar templom mellett, egy oláh templomot is építtet.
    A telep létesítésére vonatkozó terv 1785 júliusában született, és elsősorban 120 székely dezertőr számára. Helységük Szucsáva városától délre fekvő Vorniceni határban fekszik és a szlatinai kolostorhoz tartozik. A telket a kimpolung-i, vama-i és corlata-i hegyi parasztok használták, akik maguknak tavaszi vetésű terményeket termeltek, szénafüvet kaszáltak, és mint egyedüli hasznos dologból tizedet fizettek a kolostor részére. Ezt követően a telepeseknek a terület átengedéséért családonként 2 forint 30 krajcár járulékot kellett fizetniük a szlatinai kolostornak. 1785/86 telén lakosok a szomszédos falvakból - Dragoiestiből és Stupkából - megállapodott bérért, építéshez való faanyagot hozattak. Miután 1786 januárig csak egy ház készült el, 1786 márciusában jött 13 ács, köztük 7 Moldvából, hogy a házakat, istállókat és gazdasági épületeket felépítsék. A telepesek az építkezéshez, ugyanúgy, mint Hadikfalván, túl lomhán álltak hozzá, ezért minden eszközt meg kellet ragadni, hogy őket arra ösztönözzék, amint a tartományi adminisztráció mondta: belőlük jóravaló földműves váljék. Mivel a rendelkezésre álló földterület csak 30 családnak volt elegendő, Beck kerületi kapitány 1788. június 23-án egy csereüzlet során rábírta Ienachi Cantacusino moldvai bojárt, hogy a Józseffalvánál lévő Tolova uradalmáról (205 fálcsa 12 prazsina) lemondjon a vallási alap javára. A görög-keleti vallási alap ezt a területet haszonbérbe adta a telepeseknek 123 Gulden 52 krajcárért, amit leginkább legeltetésre használtak. Így aztán ez a terület a telepesek birtokába átkerült, ezért a falut jelenleg is Józseffalvának vagy Tolovának nevezik.
    1785 végén a tartományi adminisztráció úgy vélte, hogy egy újabb telep megalapítására kell gondolni. December 4-én az iránt érdeklődtek a fratóci gazdasági hivatalnál „vajon hol tudnának 40 család letelepedésére egy falut kijelölni.” Rövid idő múlva már az adminisztráció elő is állt, egy 50 családból álló telep tervével, Fratóctól keletre, a síkságon, ami a magyarok által lakott Hadikfalva és Istensegíts szomszédságában van. Mártonffy plébános 1786. február 20-i tudósításában az áll, hogy Andrásfalva néven, egy ötven család számára alkalmas telep megalakítása várható a közeljövőben. A tudósítás szerint a telepítési üggyel megbízott Diwisch főhadnagy 1786. február 26 és március 20 között elindította a székelyeket, akik eddig többségében Istensegítsen voltak elszállásolva. Február végén 27 család Fratócba költözött és márciusban kimérték a falut. Ezután áprilisban és májusban további 85 család követte őket. Minden házigazda kapott szabályos ház- és kerttelket fél hold kiterjedésben.
    A vetés megtörténte, valamint a kertek és a házhely kialakítása után, 1786 májusában megkezdődött a házépítés oly módon, mint Hadikfalván. Erre a célra márciustól, minden környező településen, ahol a szükséges mennyiség rendelkezésre állt, fizetés ellenében, építőfát vásároltak és a székelyek maguk, kézben vagy fogatolással hazaszállították. Pénzt Heinrich területi igazgató Szeretvásáron, számla ellenében biztosította.
    A száz ház asztalos munkája 1786. április 28-án 700 Guldenbe került, a dránica szegeket Erdélyben 1 forint 3 krajcárért (ezer darabonként) vásárolták. A telepesek sorsa láthatóan rosszul ment, ugyanis a fratóci igazgatóság 1787. január 13-án azt a feladatot kapta a körzeti hivataltól, hogy andrásfalvi székelyeknek, szükségből, adjanak a Fratócon tárolt csöves kukoricából 370 vékát, vékája 30 krajcár, vagy esetleg ledolgozhatják jövő nyáron ott, a magtár építésénél. Ennek ellenére 1787. júliusban 28 család kivándorolt, így aztán 1787. augusztusban csak 56 házigazda maradt. Ezek a megmaradt emberek, azonban a nekik juttatott földnek csak az egy nyolcadát művelték meg, így aztán Danss telepítési biztos azt javasolta, hogy a hadikfalvi telepesekkel egyesüljenek, és oda költözzenek át. Ezzel szemben az akkori jószágigazgató, Schaiblein, a magas költségek miatt amellett volt, hogy a székelyek inkább javítsák a házukat és optimizálják a földművelésüket.
    Nincs tudomásunk arról, hogy a zömében református magyarok mikor érkeztek Raráncsába. Már 1785. október 4-én Beddaus, arról tudósított, hogy van egy 30 kálvinista családból álló egy egész telepre való magyar, akik Bukovinába jőve, téli tartalékaikat már felemésztették. Valóban, 1786. májusban 40 család jött Szucsáva város felé, ahhoz legközelebb lévő szomszédos Skejában (Scheia) helyezkedtek el. Közben kitört a törökökkel a háború (1788-90). A vidék, mivel a Hotin erőd szomszédságában helyezkedett el, különösen veszélyeztetve volt. A reformátusok elhagyták a telkeiket majd Hadikfalvára, Istensegítsre és Andrásfalvára költöztek ideiglenesen. Elhagyott telkeiket moldvai visszavándorlók foglalták el, így a magyaroknak már nem volt lehetőségük oda visszatérni. A kolostor sem akarta őket visszafogadni.
   A Raráncsa faluból kénytelenül elvándoroltak nem akartak egymástól elválni, ezért újból kellett maguknak letelepülési helyet keresniük. Beck 1786. május 10-én azt javasolta, hogy ezeket oda küldhetnék, ahol ők egy saját községet képezhetnének, anélkül, hogy a vallásuk miatt „feltűnést és ellenszenvet” keltenének.

   A zuczkai intéző, Templ, 1786. október 22-én jelenti, hogy számukra a telkeket és az építőfát kiutalta. De még további 40 család telke megmaradt, így a tartományi adminisztráció megparancsolta a zuczkai gazdasági hivatalnak, hogy a további telepeseket is fogadja. Ennek ellenére a telepítés nem folytatódott.
    Egy értékes összeírás szerint 1786 elején Bukovinában 702 magyar családot illetve 2136 főt számoltak össze, éspedig Istensegítsen 276 családot vagy 817 lelket, Fogadjistenben 154 családot vagy 499 lelket, Hadikfalván 224 családot vagy 685 lelket, Józseffalván 48 családot vagy 135 lelket. Még számolnunk kell azokkal, akik januárban érkeztek és Andrásfalvára átköltöztek, akik májusban jelentek meg és a Raráncsára-ra küldött családok, összesen mintegy 70 háztartás vagy 200 lélek, ha a magyar családokra átlagosan csak három főt számolunk. Tehát Bukovinában 1786 közepén körülbelül 770 család vagy 3350 magyar volt.
    De már fent az is hangsúlyozva volt, hogy már ennek az évnek a közepén elkezdődött a magyarok kivándorlása. Így 1787 nyarán Andrásfalván 7, Hadikfalván 28, Józseffalván 16 ház üresen állt. Ezért gondolhattunk akkoriban arra, hogy az andrásfalviak egy része éppenséggel átköltözhetett Hadikfalvára.
   A magyarok majdnem száz évig nyugodtan éltek a tartományban és nagyobbik részüknek kielégítő jólétük volt, egy részük azonban ismét vándorbotot fogott kezébe.
   Az 1880-as év végén Bukovinában összesen 9887 magyar lakott. Nacionalista fondorlatok és magyar ügynökök rábírására 1883-ban több mint 1000 család vándorolt ki Bukovinából Magyarországra, ahol rájuk szörnyű csalódás várt. Emiatt mintegy 400 család vissza is tért. 1890-ben az összlétszám csak 8139 fő volt. Az 1880 – 1890 közötti mozgásról a következő táblázat ad pontos áttekintést:
Helység                     Létszám 1880-ban          Kivándoroltak 1883-ban        Visszajöttek              Létszám 1890-ben
Istensegíts                        2660                                             353                                  150                                2286
Fogadjisten                      270                                                 46                                     -                                    133
Hadikfalva                       3349                                             262                                  200                                3255
Józseffalva                       793                                                  61                                    30                                  561
Andrásfalva                    2468                                              336                                      -                                 1712
Összesen                          9887                                        c. 1000                              c. 400                                 8139

    Gondolhatnánk arra, hogy az a tragikus tapasztalat, amit a Bukovinából kivándorolt magyarokkal műveltek a telepítők és az akkori kormány, elégségesnek bizonyulhatott arra, hogy a hasonló csábításoknak ellenálljanak. Azonban senki sem tanult az esetből, mert sokkal nagyobb csalódásokban részesültek a bukovinai magyarok Babsán, Magyarnemegyén, Marosludason, Vicében, Sztrigyszentgyörgyön, Csernakaresztúron, Vajdahunyadon, a második dévai telepítéskor, stb. Az érdekes ebben csak az, hogy minden felelős közeg mosta kezeit, mint Pilátus.

Források:
1. https://hu.wikipedia.org/wiki/Hadik_András_(hadvezér)
2. Árus Csongor László: Szemelvények a moldvai szórványmisszió történetéből
http://www.parokia.hu/v/szemelvenyek-a-moldvai-szorvanymisszio-tortenetebol
3. R. F. Kaindl - Das Ansiedelungswesen in der Bukowina seit der Besitzergreifung durch Österreich, mit besonderer Berücksichtigung der Ansiedelung der Deutschen, mit Benützung der urkundlichen Materialien aus dem Nachlasse von F. A. Wickenhauser, Innsbruck, Verlag der Wagner’schen Universitats-buchhandlung, 1902, 244 - 248. old.
4. Földi István, Mádéfalvától a Dunántúlig, Szekszárd, 1987, 31. old
5. Nicolae Ciachir, Din istoria Bucovinei 1774-1944, Ed. didactica și pedagogica, R.A., Bucuresti, 1993.
6. Ion Drăgușanul. Povestea așezărilor Bucovinene, Editura Mușatinii, 2012, Suceava
7. Raráncsa - románul Rarancea vagy Redcăuți, ukránul Ridkivți, németül Rarancze vagy Ridkiwzi, helység Csernowitz mellett, kissé észekkeletre.

                                                             Láthatár, 1939-10-01/10. szám
                                Az aldunai székely községekben... Hertelendyfalva—Vojlovica

    Valószínűleg kevesen tudják, hogy Pancsova és Kevevára (a mostani Pancsevo és Kovin) között, a Duna balpartján, a múlt század második felében három, nagyobbára csángó-székely lakosságú község keletkezett. Az Alduna partjait azokban az időben még nem védték töltések, úgyhogy a tavaszi árvizek rendszeresen döntötték az alacsony, lapos torontáli partot és lehetetlenné tették nemcsak a települést, hanem a rendszeres földművelést is.
    A Délvidéknek a töröktől való visszafoglalása után, Mária Terézia uralkodásától kezdve, több ízben is megpróbálták ezeknek a végeknek állandó jellegű betelepítését. A bécsi politika akkori elveinek megfelelően elsősorban német, szerb, horvát és román lakosságot telepítettek. Az „aldunai réti földek“ néven nyilvántartott terület nagysága ekkor meghaladta a 150.000 holdat. 1865 óta a vármegye újabb területeket igyekezett ármentesíteni, és ezekre németeket, bolgárokat és szlovákokat hozatott. Az 1876-i nagy árvíz azonban minden telepítést elsodort és így újabb, kitartóbb erőkre volt szükség a régi terv sikeres megvalósításához.
    Ekkor terelődött a figyelem a bukovinai székelyekre, az ú. n. csángókra, akik rossz anyagi és társadalmi helyzetük miatt hajlandóknak is mutatkoztak a visszavándorlásra. Tisza Kálmán kormánya és az országos csángó-bizottság támogatták az elgondolás megvalósulását, míg csángórészről Thomka Károly andrásfalvi református lelkész állott a mozgalom élére. Az aldunai csángótelepítés céljaira csakhamar 100.000 forint gyűlt össze, a kincstár pedig 36.000 kat. hold földet bocsátott rendelkezésre. 1883elején Odescalchi Artúr herceg kiutazhatott Bukovinába, hogy magával hozza az első csángótelepeseket.
     A csángómagyarok több csoportban érkeztek új lakóhelyeikre, öszszesen 3 községben nyertek elhelyezést: Hertelendyfalván, Sándoregyházán és Székelykevén. Ma mind a három község Jugoszláviához tartozik és nevük: Vojlovica, Ivanovo és Skorenovac.
    Hertelendyfalva, mely az akkori főispántól, Hertelendy Józseftől kapta nevét, mind a 3 község közül a legkisebb volt. Ide a már említett Thomka Károly lelkész vezetésével összesen 778 telepes érkezett, túlnyomóan református vallásúak. A katolikus csángók közül 1932 Székelykevén és 810 Sándoregyházán telepedett le, úgyhogy Bukovinából összesen 3520 csángótelepes érkezett az Alduna mentére.
    Ily módon jöttek létre 1883-ban a dunamenti csángófalvak, melyek mai napig is fenntartották magukat. Sorsuk, fejlődésük nemcsak érdekes néprajzi tanulmány, hanem az egész magyarság szívügye is. Ma, midőn a magyar közvélemény egyre fokozódó figyelemmel és érdeklődéssel kíséri idegenbe szakadt csángóvéreink életét, nem lesz érdektelen közelebbről megvizsgálni e csángótelepes községek helyzetét sem.  

    Az első látogatás Vojlovicának, az egykori Hertelendyfalvának szól. A „Vojlovica“ név egy régi kolostortól származik, mely a falu határában fekszik. A mai Vojlovica már egészen összeépült Pancsovával, úgyhogy kezdetét csak a vasútvonal jelzi. A falu eredetileg a déli irányban vezető útnak csak egyik oldalán foglalt helyet; ma a másik oldalon is keletkezett már egy házsor. Ez a rész azonban közigazgatásilag Pancsovához tartozik. 
Hertelendyfalva már első pillantásra kellemes benyomást tesz a látogatóra. Hosszú, egyenes főutcája távlatot biztosít, míg sakktáblaszerű felépítése, fasoros utcái rendezett külsőt kölcsönöznek neki. igazi bánáti telepes község!

    Mindjárt a főutcán meglepetést kelt a számos sötétkékre meszelt ház, melyek sehogy sem árulnak el magyar ízlést. Később megtudtam, hogy ezek német és leginkább szlovák házak, melyek erős színezésükkel elütnek az egyszerű magyar hajlékoktól. De szomorúan lehet mindjárt megállapítani, hogy a magyarság alig is van képviselve a főutcán és a jobb falurészeken, mert már a telepítéskor kisemmizték őket az ígért helyekből. Első helyen azokat a szlovákokat és németeket helyezték el, akik Máriaföldről és a Bácskából menekültek az árvíz elől. A csángómagyarok aztán telepedhettek a falu mögötti erdőirtásokra. (Sőt mintegy 200 közülök vissza is fordult, mert már nem jutott neki hely az ígéretek szerint). Ez a beosztás máig sem változott: legelői vannak a szlovákok, aztán jön a német utca, és végül a magyar utca, mely már valamivel keskenyebb és szegényebb is az előzőknél.
A nemzetiségi megoszlás Hertelendyfalván ma is erősen érezhető, bár nemzeti vagy faji ellentétről szó sem lehet. Az érintkezés nyelve a magyar maradt, még a németek és szlovákok között is. Sajátos nemzeti egyéniségét azonban egyik falurész sem vetkőzte le. A statisztika szerint Vojlovica nagyközségnek 1931-ben, az utolsó népszámláláskor 3656 lakosa volt. Ebből magyar 1662, szlovák 1174, német 759, egyéb 61. A 61 „egyéb“ nagyobbára szerb munkáscsalád, akik az olcsóbb lakásviszonyok miatt költöztek ki Hertelendyfalvára, leginkább Pancsováról. 1939-ben a lakosság száma már meghaladja a 4000-et is.
    A mostani adatokat a település idejének számadataival összehasonlítva kiderül, hogy a magyarság és a szlovákság megkettőzte lélekszámát, míg a németek alig haladtak. És itt mindjárt rá kell mutatni a legörvendetesebb tényre: Hertelendyfalva csángómagyarsága mindmáig erősen szapora,ami biztosítja további fejlődését és fennmaradását. Az egyke ismeretlen, az utcákon nyüzsög a sok gyerek. A háború óta eltelt két évtized születési arányszáma kb. 35 ezrelékre, a halálozási mintegy 20 ezrelékre tehető, úgyhogy egy 15 ezrelékes elég magas természetes szaporodás jön ki. Márpedig a természetes és a tényleges szaporodás a faluban körülbelül ugyanazt jelenti.
    A szaporodás ezen örvendetes számarányán kívül azonban sok szomorú és kedvezőtlen körülményről is említést kell tenni. Mindenekelőtt a hertelendyfalvai magyarság nagyon szegény. Szegény önmagában véve és szegény a más nemzetiségűekhez viszonyítva. 1938 szeptemberében pl.
435 magyar gazda kezén volt a föld 24,8%-a,azaz 1201 hold;
304 szlovák gazda     „     ,,              „ 29.8%-a, „ 1448 „
160 német gazda       „     „                „ 15.3%-a, „ 750 „
idegenek (hitelezők, ügyvédek, stb.) 7.5%-a, „ 362 „
egyéb (terméketlen, közös legelő, stb.) 22.6%-a, „ 1094 „
           (100% össz. 4856 hold).
    E rövid statisztikából kiderül, hogy a falu összlakosságának 40%-át kitevő magyar lakosság a földnek csak alig 25%-át birtokolja. Ez a tény annál is súlyosabb, mert a mai 1201 kat. hold földtulajdonnal szemben a letelepedéskor a magyarok kb. 2000 holddal rendelkeztek.
    Minthogy 435 magyar gazdának összesen 1201 hold földje van, könnyen kiszámítható, hogy az átlagos magyar birtok nagysága alul marad a 3 holdon! Hozzájárul ehhez a föld meglehetős széttagoltsága. Minthogy a gyermekáldás elég nagy, újabb földszerzésre pedig sem tárgyi, sem egyéb okokból nincs kilátás, a föld további elaprózódásával kell számítani. Ebből következik, hogy a föld egymaga többé nem fog tudni megélhetést nyújtani. A számítások eszközlésekor (1938 szeptember) a falu 899 gazdájából 670 szorult mellékkeresetre, amiből 380 volt a magyar. A 62 földnélküliből 57 került ki a magyarok sorából, így tehát már most is, a jövőben pedig még többen fognak elsősorban ipari mellékkeresetre szorulni, ami a népfölöslegnek a közeli városokba való szivárgásával egyértelmű.

    Hertelendyfalva földje elég termékeny, a földmegoszlás is jó. Az 1/4—2 holdas birtokok a föld 45.6, a 2—10 holdasok 36.9%-át teszik ki. (Nagybirtok nincs és nem is volt, úgyhogy a jugoszláv földbirtokreform nem érintette). Sajnos, a termelés módja még mindig az ősi búza-kukorica rendszer,melyről nem hajlandók letérni. Ez a két termény foglalja el a bevetett terület 71%-át, míg a többit az állattenyésztéshez szükséges takarmánynövényekkel vetik be. Ily módon persze semmi hely sem, vagy alig jut ipari növényekre, kertgazdálkodásra, szőlőre vagy gyümölcsre. A termelés technikai szempontból távolról sem kielégítő.
    Hasonló a helyzet a másik főfoglalkozási ág, az állattenyésztés körül is. A sík határnak megfelelően igavonásra csak lovat használnak; ennek ellenére csak minden 9 emberre jut 1 ló. 1 szarvasmarha minden 8, 1 disznó minden 6 emberre jut. A magyarság minden bizonnyal itt is rosszabbul van képviselve az átlagnál. Az állatállomány javul, de okszerű állattenyésztésről még nem lehet szó.
    Önálló ipara a falunak alig van. Néhány mesterember ellátja a mindennapi szükségletet, a többi cikk a városból jön. Annál fontosabb a férfiés női lakosság egy mindig tekintélyesebb részének foglalkoztatása a pancsovai és belgrádi munkatelepeken, ahol 300—1000 dinárt keresnek havonkint, egyrészt a közelség, másrészt a közlekedési kedvezmények is elősegítik. Ezzel az irányú eltolódással a jövőben még fokozottan kell számolni. Magyar szempontból itt pillanthatjuk meg a falu életének legfontosabb változását, melyre még szellemi életének ismertetésénél vissza fogunk térni.
Most vázolt szegénységüknek megfelelően alakul a hertelendyfalvai csángómagyaroknak életmódja és táplálkozása is. Sajnos, itt is alacsonyabb szinten mozognak a többi nemzetiségnél. Egyoldalú termelésük következtében nem rendelkeznek megfelelő változatosságú és táperejű étrenddel; főként kevés tejet, tejterméket és tojást fogyasztanak. Főtáplálékuk a kenyér; ha ez már nincs, a málé. Változatosságot legföljebb a krumpli, bab, káposzta és paradicsom jelent, míg hús csak ritkán kerül asztalukra. Iskolás gyerekek körében gyűjtött adatok valóban szomorú képet festenek a falu sovány táplálkozási viszonyairól! Még szerencse, hogy aránylag csekély az alkoholfogyasztás, ámbár 11 kocsma is van a községben. A szeszes italok közül rendszerint a pálinka járja, míg a bor vasárnapra marad. Sört csak a németek isznak.
    Ami a házakat illeti, moldvai hazájukból az ottani építési módszert hozták magukkal. Akárcsak a Kárpátok alján, házuk eleinte fából épült, háttal északnak. Később, 1890 táján, áttértek a vályogverési módszerre; a mai csángóházak 85%-a ilyen. A házakat cseréppel fedik, kívül-belül meszelik. Ezek a házak jobban füllenek, mint a szlovákok és németek téglaházai, de nedvesebbek és ezért a tuberkulózis melegágyai. 1884-ben 419 ház volt a faluban, 1938 szeptemberében 837, 62-vel kevesebb, mint amennyi család. A magyarok közül 57 családnak nincsen háza. 20 kivételével a magyarok házai egy szoba-konyhásak, a többi 2 szoba-konyhás.
A     csángó házak eredetileg beljebb épültek, mint az utca vonala, hogy „az idegen ne nézzen be a feleség ágyába“. A ház — nagysága szerint — két vagy három részre oszlik. Az utca felől van egy szoba, az u. n. „nagyház“, aztán jön a konyha, előtte egy kis tornáccal, ez az „eresz“; és végül a nagyobb házaknál van még egy szoba, mely a konyha másik oldalán nyílik, és ez a „kisszoba“. Bejárat csak egy van és mindig az udvarból nyílik. A tornácot fafaragások díszítik. Istállók és színek külön, az udvar hátsó részén vannak. Ház, udvar és lakás elég tisztáknak mondhatók. Állatok közül csak kis csibét tűrnek meg a szobában.
    Lakásuk belül mindenekelőtt sötét, mert a két utcára néző ablak kicsi, s még hozzá azokat is elfüggönyözik és elzsalugáterezik. Bútorzatuk ma már csaknem kizárólag a közönséges városi tömegbútor; a régi tulipános ládák egyre ritkábbak lesznek. Az ágyakat már csak az öregek vetik magasra, hogy majdnem a mennyezetet érik. Az ablakok fölött, körül a szobában már csak ritkán látni a székely korsókat, festékeseket. Ezek lassankint eltöredeznek, utánpótlás pedig nem érkezik. Ily módon a lakás egyre jobban veszi eredeti székely-csángójellegéből és helyt ad a városi, gyakorlatiasabb szempontoknak.
    Az anyagi műveltség rövid felvázolása után szólni kell a falu lelki, szellemi életéről is. Voltaképpen ez az, ami a legnagyobb fokú érdeklődésre tarthat számot, hiszen Hertelendyfalva anyagi szempontból vett élete és műveltsége igen sokban egyezik más, hasonló felépítésű magyar falvakéval.
Mindenekelőtt érdekes megemlíteni, hogy a több mint félszázados különélés ellenére a hertelendyfalvaiak megőrizték sajátos eredetüknek tudatát és a visszamaradottakkal való szellemi kapcsolatukat. Hozzá kell azonban tenni, hogy ők a legerélyesebben tiltakoznak a „csángó“ szóhasználat ellen, mert ezen a „csatangoló“-nak egy rövidítését értik és gúnynévnek tekintik, öntudatos székelyeknek vallják magukat, akik tisztában vannak vele, hogy őseik Erdélyből, a Székelyföldről kerültek Bukovinába. Ámbár a közbeeső határ miatt a további cserék és utazások szinte lehetetlenek, még mindig előfordul, hogy különösen rokonok áttelepednek Bukovinából Hertelendyfalvára. Magam is találkoztam egy fiatalabb lánnyal, aki 3 év előtt jött egy bukovinai csángófaluból és még érzett is erősen a kiejtésén az ottani tájszólás. Természetes azonban, hogy az idő tűnésével ez a szellemi kapcsolat lazul és hovatovább történeti visszaemlékezéssé fog válni.
    A székely eredet öntudatának megfelelően Hertelendyfalva lakossága a jugoszláviai magyar kisebbség egyéb elemeitől is megkülönbözteti magát. Nincs szó szembenállásról vagy ellentétről, hanem csak a külön egyéniség öntudatosításáról. Ez azonban nem üres meggyőződés, hanem különböző, bonyolult szellemi, jellem- és egyéniségbeli eltérések kikristályosodása.
    Talán ez a sajátos egyéniség-öntudat képesítette a hertelendyfalvaiakat arra, hogy mindezideig Pancsova és Belgrád közelségében sem vesztettek túl sokat külsőleg és belsőleg. Mint mondottam, az utóbbi években a falu valósággal összeépült Pancsovával, mely közigazgatásilag már Belgrádhoz tartozik. Az érintkezés állandó: a férfiak munkába járnak, a lányok elszegődnek szolgálni. De nemcsak hogy nincs szó beolvadásukról, hanem eddig még csak felszívni sem tudott belőlük a város. A hatás persze lassan, de biztosan mégis érezhető és számolni kell vele, hogy a jövőben még csak fokozódni fog.
    Mint már fentebb szó volt róla, Hertelendyfalva további sorsára nagymértékben a főváros közelsége fogja rányomni bélyegét. A szegénység rákényszeríti a lakosság egy részét, hogy a városban keresse meg kenyerét: ezek magukba szedik az új levegőt és terjesztői lesznek odahaza is. A visszatérő cselédlányok levetik rakott szoknyájukat és levágják hajfonataikat; a legények Bata-cipőt hordanak és modern táncdalokat énekelnek. De ez még nem is lenne olyan baj, ha vele párhuzamosan nem változna meg székely egyéniségüknek legmélyebb alapja is, először csak öntudatlanul és észrevétlenül, aztán egyre kiáltóbban. A régi bútorzat, a népviselet, az énekek és szokások elhagyásával lassan kint tovatűnik a régi művészi érzés, a hangulat és a régi életformák is, hogy helyüket az uniformizált városi környezetnek adják át.

   Ez a probléma egymaga nem különlegesen hertelendyfalvai. Mindenütt fölmerül, ahol a korszerű követelmények többé nem tudnak megférni az ősi környezettel. Csakhogy Hertelendyfalva esetében csaknem elszigetelt, magára hagyatott falut látunk, ahol félős, hogy a nemzeti öntudat külsőségeinek feladásával elvész maga a nemzeti öntudat is. Az eddigiek alapján ítélve nincs ok a közvetlen aggodalomra. A régi székely bútorzat ugyan — mint említettük — már átadta helyét az újabb gyári daraboknak, de a népviseletet még a falu ifjúságának is kb. kétharmada hordja! Ez az a pont, ahol a hertelendyfalvaiak nemcsak sokat, hanem túl sokat költenek. Az ünneplő ruha férfiaknál és nőknél egyaránt díszes. A lányok ruházatának az alapszíne a meleg sötétpiros, a kék és zöld mára inkább városi színhatás. A székely lány ruhája Hertelendyfalván is 2—3 fehér alsószoknyából, piros rakott szoknyából, fehér, bőujjú ingből és aranyos díszítésű vörös bársony pruszlikból áll. Ma már a ruházat számos eleme eltér a régi, szigorú szabályoktól, de a fontos az, hogy a legtöbben még szívesen hordják a nemzeti viseletét. Az asszonyok öltözete ugyanilyen, csak piros helyett fekete színnel, és hozzá fejkötőt hordanak.

   A férfiak munkához gyakran még mindig a bő gatyát hordják, míg különben fekete posztónadrágot és csizmát, újabban inkább közönséges cipőt, mellényt és kabátot. Nyáron kabát nélkül, nyitott mellénnyel járnak, amihez hozzájárul a legények selyem nyakkendője, a „fejem ruva“. Általában a ruházat anyagát már nem készítik maguk, mint régebben. Hertelendyfalva népviselete, különösen a lányoké és asszonyoké, rendkívül tetszetős, egyszerűségében is szép és megkapó. A gyöngyösbokréták alkalmával is mindenütt feltűnést keltettek. Látva a tetszést, melyet mindenütt arattak, maguk is mintha újból kedvet kaptak volna a már-már ledobott népviselet további hordására. Ezek ellenére számítani kell vele, hogy idővela városi ruházkodás további hódításokat fog tenni.
   Érdekesen alakul a hertelendyfalvai székely varrottasok kérdése is. Bukovinából a minták igen nagy gazdagságát hozták magukkal, amelyhez idővel még újabb, főként idegen hatásra keletkezett elemek járultak. Az utóbbi években néhány művészbarát jugoszláviai magyar megrostálta a hertelendyfalvaiak által készített mintákat és csak azokat tartotta meg, amelyekről kimutatható volt, hogy eredeti, hamisítatlan erdélyi-bukovinaiminták. Ezzel egyrészt elejét vették a varrottasok elfajulásának, másrészt azonban megmerevítették régi fejlődési fokán. Hertelendyfalva varrottasai semmiben sem különböznek az erdélyi székely munkáktól: ugyanolyan anyagból, ugyanolyan öltéssel, piros és kék, vagy piros és fekete színekben készítik őket. Újítás inkább csak abban van, hogy a kézimunkákat igazi iparművészeti értelemben mindenfélére alkalmazzák (terítő, függöny, törülköző, kefetartó, diványpárna, szalvéta, zsebkendő, gyerekruha, stb., stb.) De éppen a varrottasakkal kapcsolatban állapítható meg legjobban, hogy képzelőerejük kiapadóban, művészetük öntudatlansága megszűnőben van. A kézimunkákat nem díszítésre és saját élvezetükre, hanem a piac számára készítik. Az eladás megszervezése még folyamatban van; sajnos, nagyobb eredményhez tőke kellene, mert a földhözragadt szegény embereknek annyi pénzük sincs, hogy a kézimunka anyagát előlegezzék, így is éhbérért csinálják a rendkívül szemrontó munkát.
    A vallásos élet nem különösen bensőséges. A magyarok közül 1350 református, 312 róm. hat. A reformátusoknak külön ,,magyar” templomuk van; mellette a lutheránus „tót“ templom foglal helyet, míg a katolikusok Pancsovára járnak istentiszteletre. A többséget képező reformátusoknak papja a kiváló Thomka Károly, a csángókat idevezérelt Thomka Kálmánnak a fia, akinek unokája viszont, Thomka Viktor, Újvidéken működik ref. lelkészként. Mindketten hertelendyfalvaiak és kitűnő ismerői az aldunai székelység kérdéseinek. Ezen rövid tanulmány számos adatát merítettem Thomka Viktor Hertelendyfalváról írott pályadíjnyertes művéből.
    Családi életük alapja a munka- és vagyonközösség, de sok benne az érzelem is. A család korlátlan feje az apa. Korán házasodnak, a lányok 16—18, a fiúk 19—22 éves korukban. A szülők alacsony kora és rendszerinti gyenge tápláltsága következtében rendkívül magas a csecsemőhalandóság.
Műveltség tekintetében talán elég lesz megemlíteni, hogy a falunak van magyarnyelvű állami elemi iskolája, ahol azonban az államnyelvet is tanulják. 1938—39-ben 275 magyar tanuló iratkozott be, 4 tanerő (3 magyar és egy szerb) vezetése mellett. Az analfabetizmus 2%. Van 300 kötetes népkönyvtár. Kisebbségi magyar lapoknak 80 előfizetője van.
    Társadalmi különbségekkel itt is találkozunk, ha nem is társadalmi ellentétekkel. Nagy különbség áll fenn az „alvidéki“ és „felvidéki“, az egylovas és kétlovas gazda között. A földnélküliek külön negyedben laknak és külön kocsmába járnak. Mindezek ellenére jól megférnek, ha irigykednek is egymásra. Az „osztályellentétek“ jelszava még nem jutott el hozzájuk s így nem is panaszkodnak senkire. Társulási hajlandóságuk kicsiny. Majdnem minden egyesületben ugyanaz a néhány ember szerepel. Van Gazdakörük, Tűzoltó Egyesületük, Ifjúsági Egyesületük, Dalárdájuk. Ez nem sok, de elég, s amellett szép működést fejtenek ki. Különösen népszínművek előadása igen kedvelt.
    Szokásaik, dalaik és népköltészetük még mindig az ősi forrásokból táplálkozik. Az öregek még mesélik a régi regéket és el-eldúdolják a régi dallamokat, de azokra új szöveg már ritkán készül. A tudatalatti mélységekből még elő-előtör egy régi mértékű rím vagy rokon melódia, de a nehéz élet, az új környezet és csekély számuk lehetetlenné teszi a további alkotást. Nyelvükmég ma is az a jól érthető, zamatos székely nyelv, amit Bukovinából hoztak magukkal. Szókincsük, kiejtésük nem változott, mint ahogy egyelőre szerb hatást sem lehet fölfedezni. A nyelv itt is a magyarság nagy ereje, amelyet eddig egészen töretlenül sikerült megóvni.
    Hertelendyfalva-Vojlovica egy szép élmény és minden szomorú jelensége ellenére is biztató látvány. Az egyedülálló, különben is vegyes lakosságú falu magyarsága ott küzd 55 éve az idegen tengerben. Helyzete súlyosbítva van szegénysége és a városra utaltsága által, mely végeredményben elnyeléssel fenyegeti. De erejét megmutatta azáltal, hogy számát több mint megkétszerezte, és a mai nehéz körülmények között is élni, fejlődni képes! A látogató kétségtelenül azt a benyomást nyeri, hogy a magyar Hertelendyfalva léte és fennmaradása minden nehézség ellenére is biztosítva van.
            Bolgár László