Hazatérő csángók, Bukovinából (1883-1914)
László János, dévai telepesgazda mondta 1907-ben Budapesten:
„Huszonnégy esztendeje történt meg az első telepítés. Odescalchi Artur herceg volt a kormány kiküldött biztosa, aki fölöttébb egyszerűen oldotta meg a föladatát. Közhírré tette, hogy aki Magyarországon akar megtelepülni, két nap alatt szedje össze a cókmókját, mert a harmadik napon lesz az indulás. Nagyon természetes, hogy csak azok jöhettek, akiknek jóformán semmijük sem volt, mert módosabb gazdaember nem szakadhat el tömérdek károsodás nélkül évtizedes otthonától. A vagyontalan népséget azután letelepítették a Bánát egy mocsaras vidékére, ahol a földet soha nem művelték, ahol az életet akkorig csakis a különböző vadak és szárnyasok jelentették. Házuk nem volt a szegény székelyeknek, vándorcigány módjára, kocsikon, összerótt sátrakban laktak és háromszor is vetettek addig, amig egyszer arattak, mert az emelkedett földdarabok nem termettek, a lapályt pedig vagy az áradás, vagy a belvíz tette tönkre. Végül azonban megszabadította az állam a telepeseket az árvíz veszedelmétől. Szabályozta a vizeket, de nem ingyen tette. Olyan terhet rótt a vagyontalan, a mindennapiért küzdő csángókra, hogy elviselni a legtöbben nem tudták. Sokan földönfutókká lettek, sokan más vidékre menekültek, többen egyenesen vissza Bukovinába.”
Székely Nemzet, 1883-03-03/34. szám. A csángó-magyarok hazatelepítése. márcz. 2. (?)
Egy gyönyörű ábránd, egy igéző szép álom megvalósulása tart ma kétes izgatottságban ezer magyar embert Bukovinában. Álmodtak egy tündérországról, zengő kalászoktól sárguló hullámos mezőkről, édesanyaföldnek boldog lakóiról, akik ugyanazta nyelvet beszélik, akik őket ölelő karokkal várják és beültetik egy termésgazdagparadicsom közepébe. Ellátják a föld minden javaival. És olyan szépen kérik: jöjjetek haza!
Ezer csángó magyar regél erről a tündérmeséről otthon a gyermekeinek, akik elgyönyörködnek a bűbájos képen és még álmaikban is ott látják azt a fényes magyar várost, azokat a drága palotákat ott a nagy Duna partján, hallják a zengzetes magyar szót a testvérek ajkairól, mikor olyan szépen kérik: jöjjetek haza! És az álom nem üres ábránd többé. Ez a merész ábránd nem hiú álom már. Egy derék lelkész, Tomka Károly, addig fáradozott, míg ma ezer csángó egy szívvel-lélekkel, közös akarattal útra készen áll. Nincs semmi akadály arra, hogy ismét a miénk legyen ez a nép, jönnek, indulnak, készen vannak akármelyik perezben elfoglalni a munkáskéznek oly jövedelmező telepet az Aldunánál, de visszatartja őket a saját szegénységük.
Tomka Károly azt írja levelében, melyet Nagy György kormánybiztoshoz intézett, hogy útiköltségre elég volna személyenként 20 frt. Tehát az 1000 ember számára húszezer forint. A bizottság, mely a csángó magyarok érdekében oly kiváló tevékenységgel működik, belátta, hogy a kormány most ekkora segélylyel nem járulhat a nagy nemzeti czél kiviteléhez. Magángyűjtéseknek aligha lenne gyors eredménye. Az ezer csángó magyar ide apellál tehát magyar testvéreihez, a magyar társadalomhoz. A határszélen a boldog remény izgatottságai közt várják: „mikor itt a megváltás órája, mikor itt a boldog óra már!...“
Hisszük, hogy nincs messze a szabaduláspersze. A magyar társadalom erénye a szeretet. A fajszeretet áldozatra is képes. Meghozza a maga áldozatát e közös szent szél érdekében a társadalom.
Milyen fájó szívvel nézzük azokat a székelyeket, akik vándorbotot vesznek kezükbe és idehagyják őshazájukat a romániai kecsegtető életmód reményében. Ha száz kezünk volna, mindenikkel visszatartanék őket, csakhogy ne menjenek idegen országba elpusztulni. Akik itthagynak bennünket, elvesztek azok ránk nézve örökre. Néhány család nem állhat ellen az idegen szokásoknak, idegen erkölcsöknek s bármily nagy legyen szívóssága nemzeti jellege iránt, belemerül, belevesz a nagy tömeg idegennemzetiségébe és elenyészik nyomtalanul, emlék nélkül, mint a csepp víz a tengerbe...
Mennyit el nem követ kormány és társadalom azon néhány családért, kik csüggedtreményükben kivándorolnak tőlünk?
Mennyit meg nem tenne hát most amagyar kormány és társadalom azon testvérekért, akik idegen földön ki vannaktéve az elenyészés szomorú sorsának s akikmost önkényt akarnak hozzánk bejönni. Nekünk, akik a nagy Széchenyi szerintolyan kevesen vagyunk, szükségünk van amagyar faj szaporítására, szükségünk van elhanyagolt testvéreink visszafogadására. Valóban, koncentrálnunk kell itt a magyarságota magyar földön, mert a mi fajunknak ezenkívül „nincsen számára hely“. Jól vetette fel egyik nagyobb lapunk, hogy csak lassan szaporodunk s ez is csupán extensive, a nem magyar elemek beolvasztása által történik. De habár lassan is, a beolvasztás munkája folyamatban van. Hogy azonban a magyar elem intenzivitása nagyobb eredményeket mutathasson fel, arra a magyarság koncentrálása szükséges. Ezer magyar bevándorlása történeti tény lesz a magyar nemzet életében. És ha most megnyertük ezt az ezeret, jövendőben követheti a másik ezer s azután ismét annyi. Csak meg kell kezdeni a nagy munkát. Nagy eredményeket nagy lelkesedés szülhet, s mi nem hisszük, hogy a magyar birodalom területén volna valaki, akit eme szentügy áldozatokra ne hevítene.
Olyan időket élünk, amikor minden faj koncentrálódni igyekszik. Nagy szükségünk van arra, hogy a magyar fajból egyetlen ember se hulljon ki. A történelem szava hangosan szól mellettünk. A mai Európa nemzetiségi aspiratiói még hangosabban hívják haza — hozzánka csángókat.
Félegyháza, 1883-03-18/10. szám. Telepítsünk. Ez a szó hangzik ma Kárpátoktól Adriáig. Ez a szó foglalkoztatja ma a magyar társadalmat minden rétegében. Ez a szó az, mely végre-valahára visszhangra talált nagy Magyarországban.
Történelmünk lapjain nem kevésszer találunk egyes részleteket, egyes adatokat a telepítésről. Nevezetesen Mária Therézia idejéből, aki a török hódoltság elmúltával az ország bánáti részét telepítette be thüringiai és elszászi németekkel, akik nemhogy fizettek volna valamit betelepítésük alkalmából, hanem még ők kaptak építőfát, vetőmagot, igásjószágot és gazdasági szerszámokat. Legkésőbb pedig 1851-ik évben az aradmegyei peregi kincstári pusztára telepíttetett az akkori bécsi kormány által majdnem 200 morva- és cseh család, kiknek mindegyike 3—300 frt. kölcsönt kapott és a majorságosan kezelt kincstári földterület nekik kiosztatott.
Ámde a telepítés iránti lelkesedés éppen nem található fel egyetlenegy esetnél sem oly nagy mérvben, mint a minőben az mai napság nyilvánul. És ez nagyon is indokolt, mert jóllehet, ha volt is szó annak idejében a telepítésről, de arról nem volt szó, hogy kiket telepítsünk.
Ma arról van szó, hogy saját véreinket, édes magyar testvéreinket, a száz esztendővel ezelőtt Bukovinába kiszakadt magyarokat hozzuk vissza s telepítsük meg az örökös hazában. Mert jelenlegi otthonukban kellő megélhetésük és gyarapodásuk biztosítva nem lévén, a bizonyos megsemmisülés veszélye fenyegeti őket. Ők, maguk önszántából akarnak visszajönni az idegen földet, hol, dacára legnagyobb szorgalmuk, munkásságuk és iparkodásuknak sem képesek annyit keresni, hogy saját és családjuk életét a legnagyobb nélkülözések mellett is fenntarthatnák — ők maguk akarják felcserélni régi hazájukkal, Magyarország, az édesanya szentföldjével. Ők, maguk jöttek hozzánk, testvér testvért jött kérni, hogy adjunk nekik helyet az ő és a mi dicső elődjeink drága vérén szerzett közös hazában, mit önhibájuk nélkül kellett egy hosszú század lefolyásáig nélkülözniük, mely alatt vért izzasztó munkát végezve, napról napra fogytak és pusztultak. Itt akarnak élni köztünk, hol őseik bölcsője ringott, hol édes elődjeik porai nyugosznak.
Öröm és üdvrivalgás fogadta az egész ország a visszakívánkozókat, s ahol csak küldöttjeik megfordultak, mindenütt lakomát, estélyeket s banketteket rendeztek számukra. S az általános lelkesedés, mely időről-időre fokozódik, azt látszik bizonyítani, hogy a betelepítés sikerülni fog. Nagyban elősegíti ezen várva-várt esemény teljesülését azon körülmény, hogy maga a kormány is azon van, hogy bukovinai magyar testvéreink betelepíttessenek. Az Alduna mentén, hol a kincstárnak terjedelmes birtokai vannak, s ahol ez ideig csupa nem magyar népség lakik s ott is csak szórványosan, jelöl ki helyet számukra s a telepítéseket hasonló módon folytatva, a végekig kitolja a magyar nemzetiséget, s alkot új határőröket, akik nem ellenségei, hanem harcosai lesznek a magyar nemzeti eszmének. Tudvalevőleg bukovinai testvéreink küldöttjei a múlt évi december hóban nemcsak a miniszterelnök- és a pénzügyminiszternél, hanem a király őfelségénél is tisztelegtek, és mindenütt kegyesen és biztatólag fogadtattak. Ezenkívül a képviselőház pártkülönbség nélkül osztatlan lelkesedéssel fogadta és tette magáévá a bukovinai magyarok betelepítésének nagy fontosságú ügyét.
Nem kevésbé szolgálhat édes megnyugtatásul ezen dologban ama fontos esemény is, hogy a keleten lakó magyarok hazatelepítésének előmozdítására alakult országos bizottság kezébe vette e nagy nemzeti kérdést, amely bizottság kétségkívül egyedüli feladatának fogja tekinteni, hogy bukovinai véreink betelepítése mennél előbb megtörténjék. „Már is, ezeren állnak véreink közül vándorbottal a kezükben útra készen. Csak a végszót és a segítő kezet várják, hogy a haza földjére tegyék lábaikat, s rövid néhány hét és ezer fejjel szaporodott meg egy csapásra a haza leghűbb fiainak száma abból a legszívósabb fajból, mely kitartóbban küzd mint bármely más, egyediségének lételéért. Kerek ezeren kerekedtek fel, de szegényes holmijukat, elhagyandó otthonukat nem képesek hirtelen értékesíteni s ezért költség nélkül vannak.“ Ezer embernek együttvéve 20.000, egynek pedig külön-külön 20—20 frtra van szüksége, hogy egyszerre ezeren lépjenek át a határon s térdükkel érintsék e föld szent porát, mint hosszú téveteg vándorútról megtért gyermek.
A keleten lakó magyarok hazatelepítésének előmozdítására alakult országos bizottság még akkor újabb ülést talán nem is tartott, még iránya sem volt jóformán kiszabva a módnak, ahogy legjobban lehetett volna a hazatérőkön segíteni, midőn egyesek már is csoportosultak filléreikkel a haza szent oltára körül. De a 20,000 frt. még mind ez ideig sincs együtt, s szegény bukovinai testvéreinknek még mindig várniok kell. Talán mert nem minden magyar hallotta meg testvéreinek kopogását küszöbén. Ez az, amiért tollat fogtunk, ez az a miért felemeljük szavunkat, kérve-kérvén mindenkit: „avassák magukat a szent mű apostolaivá, ne sajnálják a legnagyobbat lelkesen s a legcsekélyebbet szégyenkezés nélkül megtenni érdekében.”
Adakozzunk bukovinai magyar testvéreink részére.
Székely Nemzet, 1883-04-05/51. szám. A csángók itthon vannak. — április 4. (?)
A társadalom nagy munkája, a hazafias mozgalom, mely elszakadt csángó véreink hazatelepítését tűzte valaki czélul, eredményt mutat fel ma. Körülbelül 800 csángó indult meg útnak s érkezett meg azóta rendeltetése helyére.
A nyomorult viszonyok közt élő bukovinai csángókban az éhség, a kínos munka nem fojtotta el a hazaszeretetet. Magyaroknak tartották magukat annyi esztendők ínségei és nyomorai között, nem halt ki szívekből a testvérnemzet iránt való ábrándos rajongás. Egy kibeszélhetetlen vágy lelkesítette őket a testi szenvedések alatt, egy hagyományos, fiúról fiúra szálló reménység adott nekik erőt megállani a mostoha viszonyok kemény csapásai alatt: — az a hit, hogy vissza fognak egykor térni Magyarországba. Lehet-e csodálni, ha most, mikor százan meg százan vesznek búcsút a nyomorúság küszöbétől, ez a megválás mostoha hazájuktól felkölti a vágyat az otthon maradókban is és rohamosan, lázas sietséggel készülnek ezerszámra Bukovinából a többiek után haza— Magyarországra.
Oly nagyfokú csak a szenvedésük lehetett eddig, mint amekkora fékezhetetlen az öröm, a minő határt nem ismerő a lelkesedés most, hogy itthon vannak. A bukovinai magyarokat valóságos honvágy-roham lepte meg, ami ellenállhatatlan, aminek nincs határa. Haldoklók tétették fel magukat a szekerekre és aki az után halt meg, boldog mosolylyal vált meg a földi élettől, mert a magyar földön látta utoljára a napot. A családapát azután ajándékozta meg a nő gyermekkel és büszkén emelte magasra újszülöttét az apa, mert magyar földön látta meg először az a napot. Oly szédítő, annyira csábító jelenetek ezeka csángó magyarok hazavándorlásából, hogy az ember szíve hevesebben dobog fel azokra. És ha elgondoljuk, hogy a megváltás eme dicső munkáját a magyar társadalom indította meg és saját erejéből juttató czélhoz, lehetetlen az őszinte elismerés legmelegebb hangján nem szólnunk azon lelkes hazafiakról és honleányokról, akik összerakott filléreikkel hazát szereztek a hontalanok számára.
A magyar társadalom legszebb tényei között lesz e nagymérvű adománygyűjtés emléke feljegyezve mindig. Itt látszott meg valóban, hogy a magyar nemzet tud lelkesülni és képes áldozatokat hozni nemzeti czélokért. A csángók hazatelepítése olyan hazafias tény, amelynek belső értékét kellőképen alig méltányolhatnék.
Ámde azon pontnál, hol ezer csángóhelyett 15 ezer azonnal való átköltöztetéséről van szó, meg kell állapodnunk egy kissé. Itt már odáig jutnánk aztán, ahol magát a visszatelepítés ügyét veszélyeztetnek elhamarkodó intézkedések, lázas sietségek vagy kivihetetlen ígéretek veszélyei által. Teljesen magunkévá tesszük a „Nemzet“ azon észrevételét, hogy a telepítést csupán társadalmi után hajthatjuk végre a kormány beavatkozása nélkül, aminthogy ez a dolog természete szerint nem is lehet másként.
A betelepítésnél ezen szemponton kívül mindenesetre tervszerűen kell eljárni. Nem egyszerre — mondja a nevezett lap — hanem fokozatosan kell végrehajtani azt. S ezt nemcsak a politika, hanem egyszerű eszélyességi szempont is követeli. Mindenesetre csak annyi csángót szabad haza hozni, amennyit itthon el lehet helyezni. Lelkesedésből és ovátiókból a szegény csángók meg nem élhetnek. Nekik föld, instructió, ház, pénz kell. Föld sok van ugyan Magyarországon, de uratlan föld az már nincs.
Első foglalásban csak őseink vehettek részt ezer esztendő előtt, prima occupatio ma már csak Amerikának egy kis részében lehetséges. De igenis vannak a Dunától elfoglalt területek, vannak kincstári birtokok, hol a telepítés hasznosan volna megvalósítható. A területeket azonban előbb kiszemelni, a viszonyokat úgy kell megállapítani, hogy a hazatérő csángók létfeltételei biztosítva legyenek. Különben az egész betelepítési ügy kompromittálva lesz. A hazafias lelkesedés gőze el fog párologni. A betelepített csángók saját erejükre lesznek hagyatva, s ez nem is lehet másként. Küzdeni fognak az élettel, az elemekkel, a Duna kitörő árjaival. S pusztuljon el csak egy-két csángó község, a tönkrejutottak térjenek csak vissza nyomorban, nyomorultabban, mint érkeztek, Bukovinába, kívánva sem kapunk több ezer csángót, aki Magyarországra költözzék, éhen halni. Az ősi hazautáni heves vágyuk talán nem fog lelohadni, de az okosság felülkerekedik s bukovinai testvéreink jobb időket, s ügyesebb kivitelt várnak.
A túlbuzgóaknak tehát fékezniök kell rohamukat; a lelkesedés túlzásaiban csapongóknak a kérdés prózaibb oldalát is tekintetbe kell venniük. Okkal, móddal és eszéllyel kell megvalósítani a betelepítés nagy, hazafias művét. S ép azért, mert e hazafiasmű kiválólag fontos ránk nézve, bár jóhiszemű túlzással, nem szabad azt kompromittálni. Végül is első feladata a magyar államnak a meglévő munkás erőket megtartani s midőn oly jeleket látunk, olyan híreket hallunk, mint a maiak is, hogy a székelyföldről tömegesen, pláne 600-an mennek ki Moldvába, Oláhországba munkát keresni, s akkor önkénytelenül tollunk alá jön a régóta kért munka sürgetése.
A bukovinai csángók visszatelepítésére komoly rendszerességgel sokat tehet lassanként a társadalom. A kivándorló, munkakereső székely nép sorsán igen sokat fogkönnyíteni a kormány, ha munkát ad neki itthon.
Székely Nemzet, 1883-04-24/62. szám. A csángók. — April 23.
Nagyon komoly hírek érkeztek Bukovinából. A hazatelepítés ügyét nyugtalanító hírek készülnek kompromittálni. A legújabb tudósítások szerint az otthon maradt csángók rendkívül zavart helyzetbe jutottak. A hazaköltözés ábrándszerű vágya felizgatta ott élő véreinket, kik potom áron eladogatták csekély birtokukat, házaikat és összecsomagolták batyuikat, hogy minden órán készen lehessenek a nagy útra, mely őket rég várt Kánaánokba, a magyar földre, az ígéret szent földére beviszi. Otthon már nem maradhatnak, szükségképen jönniök kell haza. Itthon pedig még nincs kellő intézkedés téve sem lakóhelyről, sem munkáról. Otthon már nem kapnak munkát, mert Oláhországban, ahova járni szoktak, felmondták a munkaszerződést, visszaadták a felvett pénzelőlegeket, és itthon pedig még nem kapnak munkát annyian, ahányan be akarnak telepedni.
A helyzet kezd kétségessé válni. Akik a hazatelepítés reménye fejében ingatlan és felesleges ingó vagyonukat pénzzé tették, most összedugott kézzel ülnek és szorongva várják az indulásra hivó jelt, mikor a kétségbeejtő állapot véget ér valahára. Csakhogy az indulásra hívó szózat nem jön meg Budapestről, sőt a bizottság határozottan azt adja nekik utasításul: „várjatok még, mert ez idő szerint nincs hova jönnötök; sem helyet, sem munkát nem tudunk a számotokra biztosítani”.
Csakhogy ott meg a helyzet tarthatatlan. Odescalchi herczeg nyúlt levelében határozottan megmondja, hogy az otthon maradók hazaszállítása „sürgős és becsületbeli kötelesség“. Valóban az Odescalchi megmondja nyílt levelében azon teendőket, melyek a betelepítés gyors keresztülvitelére szükségesek, ellen esetben csúnya felsülés lesz a vége, mégpedig a szegény csángók rovására. Majdnem kétezer ember várja a szabadulás óráját, akikre nézve az otthonmaradás teljes lehetetlenség többé. E czélra a nemzet lelkes adakozásaiból begyűlt tekintélyes pénzösszeg van, épen elég az utazásra: küldjön ki tehát a csángó-bizottság biztosokat és a hazaszállítás munkáját azonnal kezdje meg.
Körülbelül ezek az Odescalchi szavai. Amikre a csángó-bizottság rövid felelete ismét csak az lesz, hogy „nem lehet!“ Mert ha az összegyűjtött pénz elégséges is az útiköltségekre, ha, amint a nagyobb lapok ajánlják, a kormány kincstári helyeket adna is a betelepülők számára, még mindig fennmaradna a kérdés: hol vesznek munkát? Erre természetesen megvan a feleletük a mi lapjainknak, hogy t. i. adjon nekik munkát a kormány. Ott van a budapest-újszőnyi vasút vagy egyéb kincstári építkezések, alkalmazzák őket ott. A legrosszabb esetben van ínségi munka, s ahogy szokott a kormány leégett községek, árvízkárosult vagy más elemi csapásokkal látogatott vidékekre nézve eljárni, gyakorolja azt most is úgy a csángóknál.
Igen okos beszédek a papiroson. Hanem a kivitel nagyon sok akadályokba ütközik. Először is a csángóknak azonnal indulniuk kell, a lakóházakkal beépített helyekre és kenyérkeresetre alkalmas munkákra is tehát azonnal szükség van. Honnan vegye ezeket valaki, ha nincs, ha nem gondolt rá előzetesen, még ha az a valaki egy magyar kormány is. Hisszük, hogy a kormány a tőle telhető segítséget nem fogja megtagadni, minthogy nem is tagadhatja meg; de aztán, ha a betelepülésnél itt mindjárt a kezdet kezdeténél olyan szomorú nehézségek merülnek fel, mint a mostani is, annyit elvárhat a kormány, hogy a beállott zavart állapotokért a felelősséget ne hárítsuk rá. Mert tény, hogy a csángó bizottság sokkal többet lelkesített, mint amennyit a következmények számbavételével tett, és az is tény, hogy a lelkesedést a magyar sajtó sokkal inkább tüzelte a csángókban, mint a magyar közönségben, aminek az eredménye az lett, hogy a csángók indulásra készen állanak, anélkül, hogy itthon elfogadásukra a legszükségesebb intézkedéseket megtettük volna.
Igenis, ha tervszerűen fogunk a betelepítés munkájához, ha számbavesszük saját erőnket és helyzetünket és összehasonlítjuk a hazatérni szándékozó csángók számával s az elhelyezés követelményeivel, szóval, ha először gondoskodtunk volna pénzről, helyről, barakkokról, munkáról stb. és csak azután hoztuk volna a csángókat, akkor ma nem ijednénk meg saját magunkon. Mindazonáltal a betelepítés munkáját be fogjuk, mert be kell fejezni. Csakhogy erre idő szükséges. És ha ezen idő alatt komolyabb bajok híreit vesszük Bukovinából, az ránk nézve nagyon is keserű tapasztalat jövőre.
********
A Bukovinában maradt csángók ügye.
Bukovinában lakó véreink közül a nemzet példátlan áldozatkészsége s egyesek önfeláldozó fáradozása révén sikerült 2000 lelket megmentenünk. Ezek most Pancsova mellett dolgoznak és helyezkednek el, a jövendő jólétnek többé-kevésbé biztos kilátásával.
De ez a szám csak egy negyedrészét képezi hazatelepítendő bukovinai véreinknek. Más szóval, még körölbelől 6000 fölbiztatott lélek tekint az idegen földről a haza megszentelt határai felé s törik vagy szakad, kocsin vagy gyalog, összekuporgatott pénzével, vagy megmaradt koldusbotjával, igy vagy úgy, de haza akar jönni minden áron.
És ez elől az áradat elől kitérni egyértelmű volna a nemzet ígéreteinek meghazudtolásával s a fajszeretet megsértésével. Azzal egyszer és mindenkorra tisztában kell lennünk, hogy künn maradt csángó véreinket minden körülmények közt és minél hamarabb haza kell hozni az anyaországba, ha csak azt nem akarjuk, hogy e derék, ragaszkodó nép a végínség és nyomor által üldöztetve, mint oldott kéve hulljon szét megbolygatott községeiből.
Az első hazaköltözés szertelen vérmes reményeket ébresztett a künn maradtak között. Jöttek volna valamennyien azonnal, de visszamaradtak a biztatásra és ígéretre, hogy eladhassák szerény fekvőségeiket. Majd hazahozzák őket azután, — így szólott a biztatás, — még a tavaszszal, vagy a nyáron, aratás előtt és adnak nekik munkát meg szerény települőföldet.
S íme, a hazatelepítés egyszerre megszűnt. Új települő földről és munkáról szó sem esik többé, s mialatt odakünn az emberek egyre másra készülnek a nagy útra, itthon, rövid mámor után, kezdenek megfeledkezni mindenfelé ugyan annak a népnek nagy többségéről, melynek kisebb és hozzá szegényebb részét alig két hete még tejben-mézben fürösztötték.
Odescalchy Arthur herczeg, a csángóvezető,imént tett közzé egy nyílt levelet, melyben Bukovinában maradt véreink kétségbeejtő helyzetét ecseteli, fölszólítván „az orsz. csángóbizottságot,“ hogyelvállalt misszióját tökéletesen teljesítse.
*
Szucsaváról a következő látiratot küldték a Bukovinában visszamaradt csángó népesség kínos helyzetéről a Pesti Naplónak:
„A bukovinai magyarok között Józseffalva szegénységének sorsa a legszomorítóbb. A többi négy faluból hazavitték a legszegényebbeket, nálunk Józseffalván csak felírták az itt járt urak, de haza nem vihették, mert még akkor nem voltak készen. A nép azonban bízott, hogy nem feledkeznek megróluk, ha a többieket haza segítették, annál inkább, mert a gazdák is itt maradtak, azok is várták, hogyértük jön valaki.
Ritkán jön hozzánk hír a többi távoli magyarfaluból, mert mi tőlük elszakítva, messze, oláhok között élünk, kiktől békességben sem maradhatunk; de most halljuk, hogy a szekeres gazdák már indulnak is, ránk meg senki sem gondol. Pedig a feliratkozott nép a többi falusiak elindulási hírére erősen készülődni kezdett, nem várta azt, míg a pesti urak írnak, eladogatta szegénységét, hogy készen találják, ha jönnek érték és a gazdákért.
Halljuk, a többi falukból is mennének újra, de az ő bajuk nem olyan nagy, mint a miénk, mert ők mehettek volna, mikor falujokból a többiek mentek, de Józseffalváról akkor még senki sem mehetett. A bíránk megtelegráficozta Pestre még amúlt vasárnap, hogy hetven család, úgy mint háromszáz ember, mindennap várja az indulást, eladták szegénységüket, úgy, hogy itt többet nem maradhatnak. Mindennap lessük a táviratot a mazzanesti postánkon, de még eddig nem jött válaszunk.
Istensegítsből halljuk, hogy itt kellene maradnunk jövő évig, inkább pénzsegítséget kapna szegénységünk, de az nem kárpótolhatja a haza készülő hajléktalanokat, akik házukat eladták és munkát sehol, most már Moldvában sem kapnak. Istensegíts, Hadikfalva, Andrásfalva erős nagyfaluk, a legszegényebbek, akik csak akartak, már hazamentek onnan, tőlünk pedig senki sem mehetett még, pedig a mi falunk a legszegényebb, nincs is benne csak vagy nyolczszáz magyar, a többi oláh, közültünk is nagy messze mind csak oláhok laknak, akik közt el kell pusztulnunk, ha Magyarország rajtunk nem segít. Nincs is másban reménységünk a jó istenen kívül, mint a magyar hazánkban, hogy még a tavaszon, amilyen hamar csak lehet, hazasegíti a háromszáz szegénységünket, a földes gazdákcsak megélnek aztán jövő évig.“
Székely Nemzet, 1883-05-31/82. szám. A csángók helyzete.
Gróf Bánffy Béla országgyűlési képviselő, a csángó-egyesület egyik igazgatója, tudvalevőleg a pénzügyminiszter által felhívatott, hogy a Bukovinából bevándorolt székelyek jelenlegi állapotáról és az állandó elhelyezésekre szánt helyekről szerezzen magának a helyszínen meggyőződést. A gróf már visszatért Budapestre; útja eredményéről a következő érdekes részleteket közölhetjük:
Gróf Bánffy Pancsovára megérkezvén, Tallián Béla torontálmegyei alispán, Nagy György szegedi jószágigazgató és Fekete Zsigmond országgyűlési képviselő társaságában, tekintette meg az egyes telepeket s ez alkalommal a következőket tapasztalta:
Ivanova községben 200 család van elhelyezve, fele a falu egyik végén az eddigi bolgártelepesek kertjeiből kihasított magaslaton fekvő, családonkint 200 négyszögölnyi parczellákon, másik része a falu túlsó végén telepedett meg alacsony helyen, melyet nemcsak a földből másfél ásónyira felbugyogó belvíz tesz nedvessé, hanem a helység magasabb részeiből lefolyó esővíz is. Az itt elhelyezett bevándorlók gyékényből készített sátrakban laknak, eddig még éhséget nem szenvedtek, miután szükség esetében rendelkezésre állottak a könyöradományokban befolyt élelmiszerek.
Sokkal nyomasztóbb volt a Gyurgyevőn elhelyezettek állapota. Ezek közül 300 család, mely a legutóbbi transporttal jött, még mindig fedélnélkül van s a korábban jöttek is csak részben vannak még gyékényből készült sátrakkal ellátva. Ezek már éhséget is szenvedtek, sőt többen ruhájoknak egy részét élelmiszerekért zálogba voltak kénytelenek adni. Itt mulaszthatatlan szükség volt azonnal hajlékról gondoskodni, s történik ez akképen, hogy a kormány által adott segélyből kátrányos ponyvával fedett sátrak készülnek, miután ezek szárazabban lévén tarthatók, mint a gyékénynyel fedett ponyvák, az egészségi szempontoknak inkább megfelelnek.
Az eddig bevándoroltak összes száma 3319, köztük 889 munkaképes, de ezek is keveset értenek az általuk most végezni szokott kubikoláshoz, úgy, hogy beleértve az esős napokat, amikor dolgozni nem lehet, egy-egy munkaképes csak 30 krt szerezhet átlag naponta és abból természetesen magát és az átlag egy-egy munkaképesre eső 3 munkaképtelent fenntartani nem képes.
Az egészségi viszonyok eddig nincsenekugyan veszélyeztetve, mert kórházban csak 16 beteg fekszik és 26 születés ellenében 21 haláleset fordult elő, de azért a helyzet aggasztó, mert alig hihető, hogy az ideiglenes menhelyen összeszorított telepesek a nagy nyári hőséget s az erre következő esős és hideg napokat baj nélkül képesek lennének kiállani.
Gróf Bánffy mindenekelőtt azt javasolja tehát, hogy egymagasabb szakértelmű orvos küldessék ki annak megvizsgálására, hogy a kijelölt telephely, tekintettel a települők eddigi egészen más klímájú lakhelyére, általában alkalmas-e telepítésükre. Hogy a telepesek elhelyezésére mennyi föld áll rendelkezésre, az ma biztosan meg nem állapítható, az függ részben a régi telepesek viszonyai rendezésétől és attól, vajon az új töltés, mely sokkal erősebb ugyan az elpusztult, régi töltésnél, képes leendő azt nagyobb árveszély ellen is megvédeni.
Gr. Bánffy Béla tehát azt javasolja ezért, hogy maguk a községek magasabb területeken helyeztessenek el, melyek esetleg magánosoktól vásárlandók meg, úgy, hogy csak a külsőségek legyenek az esetleges árvízveszélynek kitéve, de a belsőségek az újabb elpusztulástól minden esetre óvassanak meg. Azt javasolja továbbá, hogy a települőhelyül kijelölt vojlovitzi erdő, mely 536.000 frtra van becsülve, ne adassák át fával együtt a telepeseknek, mert ezek a kitűnő minőségű fát kellőleg nem értékesíthetnének, hanem a fát értékesítse az állam s ennek ára egy részén vegyen át a korábbi ármentesítő consortium kezén levő földekből mintegy 3600 holdat, melyre azután a most elhelyezhető 400 családon túl, a többi települő családok nagy része is elhelyezhető lenne.
A betelepült székelyek helyzete tehát, kik egyébként otthon is igen szomorú viszonyok közt tengődtek, itt sem javult és a helyzet úgy amint most van, fenn nem tartható, a jövőre nézve nem megoldhatatlan ugyan, de a nemzetiség és humanitás érdekeinek megfelelőleg csakis úgy lesz megoldható, ha a kormányveszi kezébe az ügyet s az elhamarkodott telepítést a rendelkezésre álló hatalmi eszközök latba vetésével igyekszik jobb irányba terelni.
Gróf Bánffy tapasztalatairól tett jelentését a kormánynak már benyújtotta, s ennek lesz feladata a további intézkedéseket megtenni, hogy a betelepült székelyek munkával és hol szükséges, élelemmel láttassanak el, s hogy a végleges telepítés újra rendeztessék. Megnyugtató lehet a közönségre nézve az, hogy a kormány ez egész ügyet erélyesen szándékozik kezébe venni, mit már az által is bizonyított, hogy saját megbízottját gróf Bánffy személyében, nem várva semmi pressiót, kiküldötte.
Székely Nemzet, 1883-07-22/111. szám. Öngyilkos szolgabíró.
Pancsováról távírják az „O. É.“-nek szerdáról. Baróthy Ferencz gyurgyevói helyhatósági biztos és t. szolgabíró tegnap bejött Pancsovára s az éjjel öngyilkossági szándékból magát pisztolylövéssel életveszélyesen megsebesítette. Az öngyilkos Gromon kormánybiztoshoz levelet intézett, melyben tette okául azt adja elő, hogy a magára vállalt feladatnak megfelelni képtelen. A telepítési csángó ügyek a legrendetlenebb állapotban vannak. Tallián torontálmegyei alispán jelentése sajnos, nagy részben igazolva van. Gromon Dezső egész erélyére és odaadására van szükség, hogy az ügyek rendbe hozassanak. Számos csángó visszautazni készül Bukovinába. (?) Ma a pancsova-kubini ármentesítő társulat ügyében Grenon kormánybiztos elnöklete alatt zajos értekelet tartatott, hol szintén nagy rendetlensége konstatáltattak. Nagy György volt kormánybiztos végkép elutazik onnan.
Székely Nemzet, 1883-09-30/148. szám. A hazatérő csángók.
Marosvásárhelyről írják: Az Aldunától Bukovinába visszatérő csángók segélyezése ügyében a csángó-bizottság polgármester jelenlétében Kinizsy nyugalmazott honvéd lovas őrnagy elnöki meghívására ülést tartott, melyben a visszatérők segélyezését emberbarátilag elhatározta. A bizottság a segélygyűjtés tárgyában a városi tanácshoz és a székely asszonyok társulatához átiratot intéz, toábbá a polgármestert felhatalmazta, a meglevő pénzalapból családonként 5 frtnak kiutalványozására. Egyes családok vendégszeretőleg fogadták a nyomorral küzdő hazatérőket.
Népszava, 1883-10-14/41. szám.
Most azonban, midőn annyi panasz érkezik azokból a vidékekből, ahol a csángókat letelepítették, hogy ezek a szegények ott éhséggel küzdenek, hogy nagyon csalódtak reményeikben, midőn Bukovinát, hol tovább mint egy századig laktak, elhagyták, hogy Magyarországba jöjjenek és már igen sokan ismét visszaköltözködnek Bukovinába, mert itt meg nem élhetnek. Így tehát lehetetlen, hogy lapunk is, mely az emberiség jogai érvényesítése mellett küzd, ne szólaljon föl a szegény csángók ügyében, kárhoztatólag ne nyilatkozzék a fölött, miért csábították be Magyarországba ezeket a szegény embereket, ha nekik jobb életmódot nem biztosíthattak, mint a minővel Bukovinában bírtak.
A hiba itt egy részben a kormányban, más részben magában a magyar nemzetben, azaz egyesek közönyösségében és szívtelenségében keresendő. Az első főhiba az volt, hogy a csángók letelepítése elhatároztatott, anélkül hogy valaki megvizsgálta volna, várjon az a föld, ahol őket letelepítik, jobb-e annál, amelyet elhagytak. Magyarország mindig büszkélkedik földje termékenységével, pedig bizony talán egy európai államban sem olvashatni annyi ínséges évekről, mint nálunk, ám, a szegény Szászország, hol 380 négyszög mértföldre közel három millió lakost lehet számítani, soha sem panaszkodik ínséges évekről, míg az 5800 négyszög mértföldnyi termékeny Magyarországnak tizenöt és fél millió lakosa minduntalan ki van éhínségnek téve, ott egy négyszög mértföldnyire 7700 lakos jön, nálunk pedig csak 2700.
A másik hiba, miért telepítették a csángókat oly vidékre, mely mindig ki van téve a Duna áradásainak? Nincs-e Magyarországon, jelesül annak legtermékenyebb vidékein elég hely számukra? Ott vannak a gyéren lakott alföldi megyék, Békés, Csongrád, Csanád, Nagy-Kunság, Jászság, a hajdúvárosok, ott a roppant kiterjedésű Hortobágy. Nem czélszerűbb és humánusabb lett volna-e őket ott letelepíteni?
A kormány biztosokat küldött oda, hogy ezek gondoskodjanak róluk. Nálunk a biztosságokat úgy lehet tekinteni, mint igen jó jövedelmező állásokat magukra a biztosokra nézve s ha a kormány valakinek anyagi körülményein akar segíteni, biztosnak nevezi ki. Ebből erednek azután azok az országgyűlési botrányok, mint a mineknek a múlt években igen gyakran voltunk már tanúi, hanem hát mire való az elsimítás, az eltussolás.
Más részről magának a magyar nemzetnek közönyössége és apathiája is súlyosítja a szegény csángók helyzetét. A magyarokról majdnem azt lehet mondani, a mit Csörgő törvényszolga mond Ludas városáról a „fekete asszonyban": „Mikor a háború kitört, Ludas városa mindent megajánlott, csak katonákat nem, mikor a nagy ínség bekövetkezett, Ludas városa mindent ajánlott, csak pénzt nem." Ezt látjuk, mihelyt valamely humanisztikus czélra kell pénz, mindenki visszavonul.
Székely Nemzet, 1883-10-16/157. szám. A csángók.
Jönnek és mennek a bukovinai székelyek. Marosvásárhelytt e hó 10-én összetalálkoztak a jövő-menő csángók. Bukovinából hat szekeren jöttek az Aldunához, három szekeren pedig innét mentek vissza Bukovinába. A város polgármestere megfelelő segélyben részesítette valamennyieket.
Kecskemét 1883-11-01/88. szám. Csángótanító.
Andrásfalvi Márton andrásfalvi csángótanító elindult Bukovinából, hogy a Pancsova környékére telepített csángóknál ismét, mint tanító működhessék, azonban hogy-hogy nem, városunkba érkezett s útiköltsége itt már elfogyott. Hogy útját folytathassa, kérvényt nyújtott be a tanácshoz segélyért, amit 3 frtban meg is adtak neki.
Pesti Hírlap, 1884-08-15/225. szám. A gyoroki csángók sorsa.
A Gyorokra letelepített csángók szánandó sorsáról az Arad és Vidéke a következőket közli. Tudvalevőleg a Dunánál letelepített csángók egy évig csak elnyomorogtak valahogy, de a jövőt illetőleg semmi biztos kilátásuk nem lévén, százharminc család — körülbelül 559 lélekkel — elszakadt az Al-Dunán letelepültektől, — s a kincstár részéről ajánlott földbirtokra Gyorokon települt le. Ennek az új kolóniának Gyorokra települése is minden előintézkedés nélkül történt. Egyszer csak megérkeztek, úgy, hogy még a községi elöljáróság sem volt jövetelükről értesítve. A kincstári földek fel sem oszlottak, a házhelyek ki sem mérettek. A Gyorokra települőket egy helyhatósági biztosra, szolgabírói hatáskörrel bíró 23 éves fiatalemberre bízták. A kocsin érkezőket Scholtz Emil vezette, kinek tapintatos bánásmódját eléggé jellemzi, hogy folytonosan a kezében levő kutyakorbácscsal és zsandárokkal fenyegette a szerencsétlen népet. A kis Gyorok községben aztán úgy ahogy elszállásoltattak, a betelepülések óta kedvezőtlen éghajlati és anyagi viszonyok folytán már annyira elcsigázott, szánalomra méltó csángók. De jóllehet már ötödik hónapja élvezik a jó gyorokiak vendégszeretetét, jövőjüket illetőleg még most sem tudnak bizonyost.
E vajúdó bizonytalanságot megunva, máris számosan elhagyták Gyorokot s testben lélekben megtörve, visszatértek Bukovinába. A múlt héten is ismételten három szekérrel indultak a szerencsétlenek — „haza“, elhagyott fészkeikbe. Az önhibájukon kívül oly keserű megpróbáltatásokon átment szegény nép sorsa valóban szánalomra méltó, sőt kétségbeejtő. A nyár vége felé jár, azaratási munkának már vége, legfőbb ideje lenne, hogy csángóink már hozzáfogjanak a házépítéshez. De hogyan? Miből?
A gyoroki elöljáróság építtetett ugyan egy vert falu mintaházacskát, de lesz a legegyszerűbb építkezés sem olyan könnyű dolog, hogy térszerű vezetést nélkülözhetne, különösen az e téren járatlan parasztnépnél. S aztán minthogy semmijük sincsen, miként foghatnának az építkezéshez? Hozzávaló faanyagot kapnak ugyan, hanem a házak alapját képezendő kő (tégla) mennyiségéről s az építési munkálatokat vezető szakemberekről, ácsokról, még nincsen gondoskodva, sőt a mi legtöbb a házhelyek még tökéletesen ki sincsenek mérve! Pedig 120—130 házat felépíteni nem csekély dolog!
Az ősz már már a küszöbön van, ha beáll az esőzések időszaka, építkezni nem lehet s mi lesz akkor a jóformán szabad ég alatt tanyázó szegény csángókból? S a tél beálltával, midőn egyedüli keresetforrásuk — a napszám — annyi jövedelmet sem hoz, hogy a mindennapi kenyeret megszerezhessék, vajon ki fog majd segíteni rajtuk?
Ily körülmények között csak szánni lehet a sors által sokat üldözött szerencsétlen csángókat. Végül azt ajánlja az A és V. cikkírója, hogy karolja fel a gyoroki csángók ügyét Arad megye törvényhatósága és közönsége.
Nemzet, 1885. október 26/1131. szám.
A Bukovinából bevándorolt székelyek 3 községben telepíttettek meg, u. m.: Hertelendyfalván, Nagygyörgyfalván és Gyurgyevón; a községek területe és mivelési ágak szerint felosztása a következő:
I. Hertelendyfalván 406 telepes számára 208 hold beltelek, 1738 hold szántó, 688 h. kaszáló, 380 hold legelő és ugyancsak 383 hold legelő az előtérben összesen 3394 hold.
II. Nagygyörgyfalván 419 telepes számára 175 hold beltelek, 2953 h. szántó, 570 h. kaszáló, 403 legelő és az előtérben is 403 hold összesen 4505 hold.
III. Gyurgyeván ideiglenesen 511 telepes számára 104 h. beltelek, 2423 h. szántóföld, 487 h. kaszáló, 476 legelő és 476 h. az előtérben összesen 3476 hold.
Ez ideig felépült: Hertelendyfalván 183 ház, Nagy-Györgyfalván 197 ház, Gyurgyevon 340 ház ideiglenes lakhely. Ezek közül a folyó évben: Hertelendyfalván 39 ház, Nagy-Györgyfalván 13 ház készült el, a többi mind az 1883. és 1884. évre esik. A községek alakulása Gyurgyevó kivételével oly stádiumban van, hogy ha a székelyek honosítva volnának, a község kötelékébe be lehetne már őket osztani és a községeket a felügyelet gyakorlása mellett önállósítani.
Templom a telepeken nincs, de az állami iskolák Hertelendyfalván és Nagy-Györgyfalván már elkészültek 2 osztálylyal és két tanítói lakkal. Gyurgyevőn csak ideiglenes barokk-iskola van 2 osztályra. Községház a községben még nincs.
Az 1884. évben a székelyek egészségi állapota átalában kedvezőnek volt mondható. Mert habár az év első felében úgy a betegek, mint a halálesetek száma nagyobb volt a rendesnél, ezek a második félévben különösen az őszi hónapokban annyira csökkentek, hogy e vidék bármely rendezett községe sem mutathatott fel ennél kedvezőbb egészségi állapotot.
A születések és halálozások egybevetése a három telepen az 1884. évre szaporodást tüntet fel:
Gyurgyevon született 86, meghalt 64, + 22,
Nagy-Györgyfalván szül. 48, = 28, + 20,
Hertelendyfalván született 30, = 21, + 9,
Összesen született 164, meghalt 113, +151.
A kórházak közül a gyurgyevót a székelyek által felette sűrűn vétetik igénybe, míg a homokczi kórházat többnyire idült betegek keresik fel. A múlt év ősz végén észlelt kedvező egészségi viszonyok, a tél beálltával rosszabbra fordultak, a gyurgyevói ideiglenes lakások ugyanis egy kemény és viharos télnek elviselésére elégteleneknek bizonyultak. Ennek daczára az 1885. évi január 1-től július végéig előfordult születések és halálozások egybevetése szaporodást tüntet fel, ugyanis:
Gyurgyevón született 51, meghalt 45 +6
Nagygyörgyfalván 43, = 13 + 30
Hertelendyfalván 30, = 21 +9
Összesen született 124, meghalt 79 + 45.
A telepek közül Nagy-Györgyfalvának és Gyurgyevónak okleveles bábája nem lévén, két székelynő küldetett Szegedre a szülészeti tanfolyamra. Ezek tanfolyamukat sikeresen elvégezték és folyó évi augusztus hó óta a telepeken a szülészetet gyakorolják.
Gyurgyevon az elhelyezés — miként fennebb mondatott — csak ideiglenesnek tekintetett, s ezért a házak is akkér épültek, hogy azok alkatrészeit könynyen szétszedni és a végleges házak építésénél felhasználni lehessen.
Gyurgyevó egész határában nincsen oly földerület, melyet töltésszakadás esetén biztosítottnak lehetne tekinteni. E bajon kétféle módon lehetne segíteni: a belsőségek feltöltése, vagy azoknak a határral szomszédos magaslatra való áthelyezésével. Az első mód a másodiknál nemcsak tetemesen költségesebb, hanem kevésbbé czélhoz vezető is, mert a feltöltés megvédené ugyan a belsőségeket az áradástól, de nem az áradás után kifejlődő mocsárjég egészségtelen kihalásától; sőt azon helyeken, melyekről a föld kiemeltnek, a mélyedések állandóan vízzel telnének meg, mi a lázas légáramlatokat állandókká tenné. Ez okon az áthelyezés módja választatott. A tárgyalások ez irányban már hosszabb ideje folynak s azoknak kedvező befejezése legközelebb remélhető, siker esetén az áthelyezés a jövő év tavaszán fog történni.
A járványos betegségek ellen, mint a múlt évben, úgy most is a szükséges intézkedések pontosan teljesítettek. Az elárusított étel-italneműek vizsgálatára, a köztisztaságra, halottkémlelésre és az ivóvízre kiváló gond fordíttatik. Fertőztelenitő szerek nagy mennyiségben lőnek beszerezve, a fertőztelenités hatóságilag eszközöltetik. A telepeken egészségi őrök ügyelnek a tett intézkedések pontos végrehajtására.
Nemzet, 1886-03-06/1262. szám. Templomot a csángóknak.
Bornemisza Ádám, aldunai telepítési kormánybiztos előterjesztése folytán a miniszterelnök január 15-diki rendeletével megengedte, hogy a hertelendyfalvi evang. református templom felépítési költségei országos gyűjtés által szereztessenek be.
Hertelendyfalvára a Bukovinából bevándorolt ref. vallásu székely testvéreink telepíttettek, — és Bornemisza kormánybiztos felhívást intéz az ország lakosaihoz, tegyék adományaik által lehetővé, hogy Hertelendyfalván a ref. vallású székely testvéreink részére templomot lehessen építeni. A kormánybiztos a felhívásban hangsúlyozza, hogy nem csak valláserkölcsi, de különösen magyar nemzeti szempontból égető szükség van, és azután így folytatja: »Példa rá Torontál megyében fekvő Debelyács község, hogy a magyar nemzetiségnek mily erős oszlopa a református egyház. Nevezett község a volt határőrvidéki kormányzat idejében is, körülvéve különböző nemzetiségektől, és küzdve különböző áramlattal, megtartotta nemzetiségét, és hű maradt hazafias érzületéhez, a legnehezebb körülmények között is. Hogy tehát azon nagy áldozatok, melyeket úgy a nemzet, mint a magas kormány a székelytelepesekért tett, jövőre nézve biztosíttassanak, ennek legnagyobb garantiája, a telepeken magyar jellegű egyházközségeknek alakítása.
A róm. kath. vallásu székely testvérek e részbeni szükségleteiről a hazafias magyar catholicus főpapság gondoskodni fog, a ref. székely telepeseknek azonban ily támaszuk nem lévén, azok a nemzet nagylelkűségére szorulnak. Annál inkább, mert saját erejükből templomot építeni nem képesek, a magas magyar kormány áldozatkészsége pedig más irányban van igénybe véve. Szentül meg vagyok győződve, hogy elég, miszerint az igen tisztelt közönség ezen szükségről tudomást szerezzen és az ország polgárai valláskülönbség nélkül hozzá fognak járulni filléreikkel a czél előmozdításához. Az adakozásokra nézve legczélszerűbbnek vélem, ha azok a lapok útján küldetnek be, amelyeket ezen adakozások befogadására és egyáltalában ezen ügynek szíves támogatására, ezennel tisztelettel felkérem. A magyar sajtó úgy is kiváló érdemeket szerzett a telepítés körül és örök hálára kötelezte Bukovinából bevándorolt székely testvéreinket.”
Nemzet, 1886-03-21/1277. szám.
A csángó-magyar egyesület holnap vasárnap d. e. 11 órakor közgyűlést tart a régi városház termében. Az igazgató tanács a következő Somssich Pá elnök és László Mihály titkár által aláírt jelentést terjeszti a közgyűlés elé, 1885. évi működéséről.
Az egyesület igazgató-tanácsának törekvése a lefolyt évben is arra irányult, hogy az 1885. évi április hó 19-én tartott legutóbbi közgyűlésnek határozatait, amennyiben ezt az egyesületnek szűk anyagi viszonyai megengedték, teljesítse. Nem intézett azonban általános felhívást a nemzethez, mert a lefolyt évnek mostoha eredményei után nem vélte ezt időszerűnek, sőt miután a kedvezőtlen gazdászati viszonyok maigsan sem változtak jobbra, némelyek azon nézetben vannak, hogy ily felszólításnak kibocsátása ma sem lenne czélszerű, nem is fogná az óhajtott sikert megteremni; az igazgatótanács azonban úgy vélekedik, hogy a tömeges visszatelepülők honosításáról szóló törvény meghozatala után ez ügyet továbbra halasztani nem szabad s nem szabad elmulasztani mindannak megkísérlését, ami a külföldön élő csángók nemzetiségének fentartását elősegítheti; ennélfogva czélszerűnek tartaná, hogy az egyesület a megyei és városi hatóságokhoz, nagyobb községekhez, egyházmegyei és kerületi főnökökhöz és testületekhez külön gyűjtőíveket küldjön, felkérvén őket arra, hogy minél nagyobb számú alapító vagy rendes tagoknak szerzése által törekedjenek az egylet pénzbeli erejét növelni, egyszersmind az iránt is czélszerűen intézkedni, hogy az aláírt összegek azután rendesen be is szolgáltassanak.
Ezen felszólításoknak, melyeket az igazgatótanács közgyűlési jelentésének kapcsában kellene szétküldeni és a felkértek buzgóságának sikerétől fogna már azután függni, hogy mennyire lehet képes egyesületünk keleten, különösen Romániában lakozó fajrokonainkat gyámolítani, kik, hogy magyarok maradjanak, már csak azért is kívánatos és fontos, mert naponta többen óhajtanak visszatérni ős hazájukba és szaporítani azon törzsnépet, melytől a mostoha sorsnak viszontagsága egy időre elszakította őket; ettől függ az is, vájjon tehetségünkben fog-e állni a visszasóvárgókat annak idejében útiköltségeiknek pótlásával istápolni, ami pedig nagy jelentőségű feltétele a visszatelepedhetésnek, mint ezt a Bukovinából beszállított székelyek számára nyújtott segélyezés eredménye bizonyítja.
Egyesületünk azonban szűk anyagi tehetségei mellett is nyújtott bár csekély, de mégis némi segélyt a lefolyt 1885-ik évben, jelesen az erdélyi és reform, egyházi igazgató-tanácsnak rendelkezésére bocsátott 900, azaz kilenczszáz forintot. A Bukovinában Andrásfalván létező ref. egyháznak 200 azaz kétszáz forintot ajándékozott, e szerint a múlt évben 1100 forintot juttatott egyházi és iskolai segélyezésekre. Nem különben az Istensegíts bukovinai r. kath. hitközség templomának és iskolájának felépítésére f. évi január hóban szintén 200, azaz kétszáz frtot utalványozott, mely összeget azonban csak az 1886-iki számadásban fogunk kimutatni, ezenfelül az Athenaeum, Franklin és Pallas könyvkiadó-társulatoktól ajándékozott több száz kötet könyvet osztott szét romániai rokonaink között.
Fájdalommal ismerjük el, hogy mindez kevés, igen kevés és azon szükséglethez, melyet a siker biztosítása megkíván, nagyon elégtelen, amint ez a múlt évi jelentésünkből és a nyomban következő előterjesztésünkből eléggé kitűnik. A Romániában élő közel 80.000 magyar nemzetiségének biztosítására két hatalmas eszköz kínálkozik: egyház és iskola! Ha képesek lehetnénk úgy a rom. cath., kik többen vannak, mint az ev. reformátusokat, kiknek számát közel 30.000-re becsülik, elegendő lelkipásztorokkal és tanítókkal ellátni, nincs kétség benne , hogy magyarokul megmaradnának és az első kedvező alkalommal tömegesen, addig is kisebb számban folytonosan fognának eredeti hazájukba visszaszállongani, azonban ehhez, mint már említettük, nagyobb pénzerő kívántatik, mint amennyivel egyletünk ma rendelkezik.
A róm. katholikusok számára Bukarestben egy esperességet, Jassyban és a vidéken még legalább öt plébániát kellene ugyanannyi iskolával felállítani, mire évenként 10—12.000 forintnyi segély kivántatnék; a reformátusoknak pedig arra, hogy a már létező lelkészi állomásaikat és iskoláikat fentarthassák és a még szükségeseket felállíthassák, évenkint legalább 6000 frtra lenne szükségük.
Tehát 16—18,000 frtnyi évi jövedelemnek biztosításától függ 70—80,000 magyar nemzetiségének fennmaradása!
De ennyit egyletünk nem képes nyújtani, mert a magyar csángó-egylet vagyona 1885. decz. 31-én mindössze 20,405 frt 09 krból állott, jelesen: 1. Földhitelintézet záloglevelekben (névérték 10.000 frt) 9712 frt 50 kr. 2. Készpénzben 9657 frt 59 kr. 3. Künlevő hátralékban 1035 frt, összesen 20,405 frt 09 kr.
Ezen kimutatásból világos, hogy a sikert biztosító segélyt egyletünk mai helyzetében nem nyújthatja, mert összes vagyonának évi jövedelme, a tőke százalékát számítva, körülbelül 8004 frtot tesz, a 316 rendes tag után járó évi 3 frt jövedelem pedig, miután a hátralékosok száma a százat meghaladja, biztosan 5 600 írtnál többre alig tehető, rendelkezésünkre tehát évenkint csakis mintegy 1,400 frt áll, de képes lehetne, igenis képes lehetne nagyobbszerű segélyt nyújtani, ha a szétküldendő legalább 2,000 gyűjtőívnek mindegyikére csak tíz részvényes tag írná alá nevét, és kötelezné magát, hogy évenkint három forintot fog az egylet pénztárába befizetni, akkor igenis képes lehetne az egylet a küntevőket egyház és iskolai tekintetben teljes mértékben segélyezni, sőt mégaz annak idejében betelepedni szándékozók útiköltségeinek fedezésére is vállalkozhatnék.
Sokan kételkednek ugyan, kételkednek egyáltalában azon, hogy az egyesület törekvéseinek sikere lehessen, valamint az első kísérlet is teljesen meghiúsultnak tekintetik ; — ezekkel szemben legyen szabad ezen legelső kísérletnek eredményére rámutatni, megjegyezvén, hogy a telepítés maga nem lévén a mi feladatunk, az annak megoldása körüli eljárásnak helyes vagy helytelen voltáért minket sem dicséret, sem megrovás nem illethet, mert az egyesületnek közreműködése e tekintetben csak annyi volt, hogy a nemzet által áldozott kerekszám 80,000 frtnak legnagyobb részével fedezte 4000 bukovinai székelynek beszállítási költségeit, kik közül, mint már múlt évi jelentésünkben kitüntettük, 40 család visszaköltözöt, a többi a kormány istápolásával hazánkban végkép megtelepedett; ezekről nem lesz érdektelen a tisztelt közgyűlésnek és általa a nagyközönségnek megtudni, hogy a betelepültek, sok baj és küzdelem után lassanként mindinkább meghonosodnak, ma négy telepet képeznek.
Egyet Arad megyében, a gyoroki határban, az úgynevezett székely telepen, hova 126 család szállittatott, melyek mindegyikének 800 négyszögöl belsőség mellett 3786/1600 rész, tehát körülbelül negyedfél hold külső földet adtak, ezenfelül élelmezésre a kormány 600 frtot, lakházépítésre pedig 22,997 frtot előlegezett nekik.
Másikat Torontál megyében az Aldunánál, Hertelendyfalván, hol 190 család telepedett meg, kik közül 15 zsellér; ezek 400 négyszögöl belsőség melett szántóföldeket és illetékes legelőt is kaptak, rakháraikat már majd mind felépítették.
Harmadikat Nagy-Györgyfalván, hol 199 család szállott meg, kik közül 21 zsellér; ezek is 400 négyszögöl belsőséget nyertek és a rendelkezésre állott szántóföldekben és legelőkben részesültek, házaikat majd mind felépítették. Ezen három telep jövője biztosítva van, csak a negyedik Gyurgyevón (Rádayfalván) megszállott 375 család helyzete még határozatlan, ezek még barakkokban laknak és a nekik szánt földek a vizárnak nagyon ki lévén téve, jövőjük biztosításáról a kormánynak még ez évben gondoskodnia kell.
Mindnyájuknál hiányzik még a templom, az iskolák azonban Nagy-Györgyfalván és Hertelendyfalván már elkészültek. A betelepülteknek egészségi állapotát is kielégítőnek jelentik a kormány közegei, mert az éghajlati változás és a beszállításnak fáradalmai nemkülönben a készületlenség okozta kényelmetlenségek és nélkülözések folytán bekövetkezett számosabb betegségek daczára, a halálozás a szokottnál nem volt nagyobb, ugyanis a lefolyt év végéig 45-tel szaporodott a letelepedettek száma; a betegek ápolására két kórházat állítottak fel, a járványos betegségek elhárítására pedig czélszerű intézkedésekről gondoskodva van.
Íme az eredménye első beszállításunknak, mely ha nem volt minden baj és nagyobb nehézségek nélkül eszközölhető, ez a dolog természetében fekszik; annak pedig, hogy nevezetes költségbe került, oka az, mert a betelepítés kellő előkészület nélkül rögtönözve hajtatott végre, tanulságára a jövőnek, hogy hasonló vállalatokra eleve elkészüljön. Mindezt csak azért említettük fel, hogy kiderüljön, miként az első kísérletnek is, daczára az általunk sem tagadott soknemű hibának és fogyatkozásnak, megvan a maga sikere, melyet eltagadni nem lehet, miután a magyar haza polgárainak számát közel négyezer emberrel szaporította, kik nemsokára négy községbe alakulva, fognak a magyar nemzet szellemi és anyagi erejének gyarapításához járulni.
A telepítés maga — mint már említettük — a kormány műve, mi csak a beszállítás költségeinek fedezésével járultunk ahhoz, az érdem pedig a magyar nemzeté, mely hazafias lelkesedéssel fedezte a jelentékeny költségeket. Mindezeknél fogva ismételjük azon reményünket, hogy azon esetre, ha egy újabb felszólításnak óhajtott eredménye lenne, elszakadt hazánkfiai vallásuk és nemzetiségük fenntartása mellett kedvezőbb viszonyok beálltával tömegesen fognának őshazájukba visszatelepedni.
Nemzet, 1886-06-21/1367. szám. Pancsova, jun. 20.
Az 1883. évben Bukovinából Hertelendyfalva, Nagy-Györgyfalva és Gyurgyevóra bevándorolt székelyek honosítása keresztülvitetvén, f. hó 21. és 22-én, teszik le honpolgári esküjüket Bornemissza Ádám kormánybiztos, mint a belügyminiszter által ezzel megbízott kezeibe. Az ünnepi szertartáson részt vesz a kormánybiztoson kívül Kéry Gyula, a kormánybiztosság titkára, a telepítési tisztikar és Zsák Gottfried plébános, a telepközségek róm. kath. híveinek lelkésze. Torontál megyét az ünnepélyen Janics Ágoston szolgabíró fogja képviselni.
Pesti Hírlap, 1887-07-31/209. szám. A csángók közül.
(Eredeti levél.) Hertelendyfava, júl 27.
Tekintetes szerkesztő ur! A magyar nemzet lelkesedése folytán, 1883-ban Bukovinából közel 1000 magyar család (nem „csángó“ hanem „székely-magyar“) települt vissza és hazánk déli határán, Hertelendyfalva, Nagy-Györgyfalva, Székelykeve és Gyurgyevó községekben új otthont nyert.
Az említett községekben lakó német, tót és bolgár lakosok a magas kormányhoz és a nemzetéhez való tántoríthatlan hűségük jeléül a bejött vendégekkel telepbirtokukat és tűzhelyüket is megosztották, aminél többet bizonyosan a debreceni magyar emberek sem tettek volna.
Az idegen országból hozzánk átplántált csemete már is erőteljes fává nőtte ki magát, melynek gyümölcsét a velük egy községben lakó német, tót és bolgár hazafiak is élvezik s a magyar nyelv elsajátításában már náluk is nagy előmenetel észlelhető.
A visszatelepitett magyarok zöme áldja azt a férfit, aki visszajöveteleket szóba hozta. Áldja nemcsak azért, hogy hazajöhettek, de azért is, mert gyermekeik most már nem kénytelenek alacsony viskóban beszívni a romlott és miazmákkal teli iskolai levegőt reggeltől estig, mint az Bukovinában történt velük.
Trefort Ágost vallás és közoktatásügyi miniszter a kis székely-magyarokról sem feledkezvén el, Hertelendyfalván, Steinbach Antal kir. tanácsos és tanfelügyelő fölterjesztése folytán oly iskolaépületet építtetett, mely épület bármely városnak díszére válnék. Ha már a külseje csinos, még csinosabb a tanterem belső berendezése. Az oktatáshoz szükséges szemléleti eszközök mind megvannak, öröm benne tanítani.
Minap egy bécsi tanár ezen telepközséget bejárta, több ,,Csángó“-házat megnézett és igen tisztának és rendesnek találta azokat. Az iskoláról így nyilatkozott:
— Nem hittem volna, hogy ezen községnek ilyen szép iskolája van.
Iskolánk legnagyobb jótevője a Pancsován székelő kormánybiztosság, mely a szegény magyar tanulókat taneszközökkel látja el; továbbá a pancsovai „Gromon Dezső magyar nyelvterjesztő egyesült“, mely az idei zárvizsgálatok alkalmával osztályonkint 4—4 drb ezüst- forintot osztott ki a nem magyar ajkú, de a magyar nyelvben legnagyobb előmenetelt tanúsító növendékek között. Az iskolai gondnokság gondnoka Frischauf József. Szabadkay Ignác községi jegyző úgy mint mindig, az idén is megjutalmazták a tanulókat. A jövő tanévre 338 tanköteles íratott össze. Még egy tanerőre — most kettő van — nagy szükség volna. Egy kisdedóvó-intézet felállításáról is volt már szó, de ez eddig csak tervezve van.
Pesti Hírlap, 1888-05-10/130. szám. Az alsó Dunától Bukovináig.
Toprongyos, kolduló csoportok vonulnak az alsó Dunától északnak, pihenőt tartva a nagy magyar falvakban és városokban, hol kenyérrel és alamizsnával könyörülnek rajtuk jó szívek. Kik e vándorbottal és koldustarisznyával messze idegen földre indulók?
Véreink, a csángók, nemrég még a szalmatűzként föllobbanó és hirtelen lelohadó nemzeti lelkesedés tárgyai. Egykor zászlókkal, ékes dikciókkal, testvéri öleléssel fogadtuk őket. Útjuk a Kárpátoktól az alsó Dunáig majdhogy nem lyukkal és kalácscsal volt kirakva. A magyar városok, melyeken keresztül vonultak, versenyeztek egymással megvendégelésükben. Ünnepeltük őket vezércikkben, tárcában, költeményekben. S a sok oldalról igénybe vett magyar társadalom valóban nemcsak örömmel karolta föl betelepítésük ügyét, hanem megnyitotta erszényeit is, hogy anyagilag szintén gyámolítsa azt a hazafias ügyet, melynek közéletünk kiválóbb férfiai közül sokan odaadó buzgalommal szolgáltak.
Röstelkedve be kell azonban vallanunk, hogy a csángók betelepítésének ügyével teljes fiaskót ért a magyar társadalom. Kiket meg akartunk menteni a magyar faj számára, hogy az alsó Duna mentén megtelepedve, élő torlaszt képezzenek a nemzetiségek ellenében, vérmes reményeikben csalatkozva, a Duna árvizétől ürgék módjára kiöntve, szegényebben, mint valaha, sóvárognak vissza a „tejjel és mézzel folyó” Ígéret földéről a zord éghajlatú régi hazába. Kikről azt hittük, hogy magasztalt szorgalmuk és élelmességük kiáll minden megpróbáltatást, most a könyörületre szorulva vándorolnak vissza Bukovinába.
Mindezekért ki a felelős? Bűnbakokat nem keresünk, de szemlélve a dolgok lefolyását, a hibák végzetes láncolatával találkozunk majdnem az összes tényezők részéről, kik e betelepítést előkészítették, keresztülvitték és a magyar anyaföldre zarándokoltak sorsára befolyást gyakoroltak. S meg kell mondani mindenekelőtt azt a keserű igazságot, hogy a csángókat elkapattuk, vérmes remények felkeltésével és túlságos dédelgetéssel elkábítottuk. Ami Magyarországon rájuk várt, az nem volt örökös lakmározás a mások terhére, hanem komoly, megfeszített munka, hogy boldogulhassanak a magyar társadalom segítségével ugyan, de a saját szorgalmuk és igyekezetük által. Tagadhatlanul nem a bukovinai magyarságnak színe-java volt az, mely sietett fölszedni sátorfáját és követni a hívogató szózatot. A szorgalmuk által vagyongyüjtővé lett csángók jobbadára otthon maradtak és kik eljöttek, a szegénység kenyerét ették régi hazájukban.
Csoda-e, ha az a túlzott dédelgetés, melylyel tittobban találkoztak, azt a hitet kelte fel bennük, hogy már ezentúl gyöngyélet lesz a sorsuk a magyar testvérek kegyelméből? Hiszen az is megtörtént, hogy egy felsőmagyarországi megye alispánja díszmagyarba öltözve üdvözölte őket, a torontáli alispán pedig szörnyen fölháborodott, amiért Nagy György kormánybiztos töltéskészítési munkálatokra fogta őket, hogy pénzt keressenek és egyúttal megvédjék otthonukat a Duna ellenében. Megmondották szemtől-szembe a „nemzet vendégeinek,“ hogy ilyen munka méltatlan hozzájuk; hitegették őket, hogy az állam kötelessége eltartani a bevándoroltakat, felköltötték a demoralizáció szellemét s tápot nyújtottak annak a renyheségnek, mely mindent másoktól vár.
Nagy György meg tudta ugyan védeni a csángók betelepítésére kiszemelt területet a Duna hullámaitól, de nem tudta megakadályozni Torontál megye volt alispánjának azon káros experimentumait, melyek a csángók demoralizációjára vezettek. A csángó-betelepítés ügye egyáltalán kisiklott az arra hivatottak kezeiből, a közönség figyelme lassan kint teljesen elfordult az egykor határtalan lelkesedéssel és dinom-dánommal fogadott testvérektől s a Duna árvize végül teljesen tarthatlanná tette helyzetüket.
Magyarországnak nincs oka büszkélkedni a csángó-betelepítés epizódjával. Pedig az alapeszme föltétlenül helyes volt és az ma is. Megerősíteni a magyarság pozícióit a déli megyékben letelepítés által, egyenesen elsőrendű politikai érdeke a magyar államnak. Nagy területeken még csak szórványosan sincs beékelve a magyar elem a nemzetiségek tömbébe. Minden magyar község bástyáját képezné ott a magyar állameszmének. S kiszámithatlan horderővel bírna, ha egy-két évtized alatt tíz-húszezernyi magyarság fészkelné meg magát az ország déli határain.
E kérdéssel foglalkoznia kell — nem a társadalomnak, amely e föladat megoldására képtelen, hanem az államnak, mely egyedül biztosíthatja egy nagyszabású kezdeményezés sikerét. Nem szabad megengednünk, hogy Magyarország, melynek áldott talaja okszerű művelés mellett hasonlíthatlanul nagyobb számú lakosságot tarthat el, évenként sok ezer munkás kezet veszítsen el a kivándorlási láz következtében. Ezt az áramlatot oda terelni Délmagyarországba valóban elsőrendű politikai és gazdasági érdek.
Székely Nemzet, 1888-05-17/77. szám. Csángók vándorlása.
Többször volt már szó arról, hogy a Bukovinából betelepített csángók nem igen vannak sorsukkal megelégedve s hogy már eddig is számosan visszavándoroltak régi hazájukba. Aradról most azt írják, hogy a gyoroki csángók egy részében szintén feltámadt ez a vándorhajlandóság s ott hagyva házat, földet és gazdaságot, éj idején felkerekednek és a nyakukba veszik a világot. A napokban a következők szöktek meg Gyorokról: Bíró József, Balassa Ignácz, Balovi István, Molnár István, Peredy Sándor stb. összes családtagjaikkal. Aligha fogják őket reklamálni, mert valamenynyien dologtalan emberek voltak.
Pesti Hírlap, 1888-07-26/206. szám. Nagy-Györgyfalva, július 22.
Folyó hó 21-én délután 5 órakor tétetett le Székelykevén — melynek lakosságát legnagyobbrészt az 1883-ik évben Bukovinából visszahonosott csángó magyarok képezik — a községháza és iskolának alapköve.
A szomszéd községekből, valamint Pancsova városából igen szép számú úri közönség gyűlt egybe. Az egyházi szertartást Reinlein Ádám bresztováci plébános végezte, a jelen volt úrhölgyek nagyobb része az alapkő letételénél egy-egy téglát helyezett el. Ezután gr. Bethlen Miklós igen sikerült beszédet mondott, fejtegetve a községet, illetve közösséget, minek befejeztével a pancsovai zenekar kísérete mellett elénekeltetett a „Szózat" és „Hymnus".
S ekkor megindult a menet egy ezen ünnepélyre elkészített sátor alá, mire megkezdődött a tánc, ének s toasztok árja. Az első felköszöntőt Szabadkai Ignác hertelendyfalvi jegyző mondta gr. Bethlen Miklósra, ecsetelve fáradhatlan törekvését és lankadatlan buzgóságát a csángó telepek érdekében. Ezután felszólalt Görgey aljárábíró, ki a csángó-egyletet éltette. Erre gr. Bethlen Miklós felelt, azt mondva, éljenek ugyan a csángó-egylet tagjai, bár még nagyon keveset tettek a csángók ügyében, de hiszi, hogy a jövőben nagyobb eredményt mutatnak fel. A mulatság virradtig folyt s lelkét gr. Bethlen Miklós képezte, mint az ünnepély ügyes és tapintatos rendezője.
Pesti Hírlap, 1888-09-29/269. szám.
A csángó-egyesület ma Kamermayer Károly elnöklete alatt választmányi ülést tartott, melynek legérdekesebb tárgya OdescalchyArthur herceg és Szádeczky Lajos jelentése volt, kik nemrég az aldunai székely telepeken járván, a telepes községek helyzetét tanulmányozták. Jelentésük legörvendetesebb része az, hogy a visszavándorlásról szállingózó hírek alaptalanok, a telepesek nagy része otthonosan érzi magát uj hazájában, falvaik legnagyobb részét fölépítvék, s áldják a gondviselést s a magyar nemzet áldozatkészségét, hogy idegen földről az őshazába visszatelepíté őket.
Csak épen Székelykevéről vándorolt vissza Bukovinába 300 telepes családközül 30—35 tehetős család, mert az árvízteljesen tönkre tette termésüket s a kubini védgát elszakadása folytán ezután is hasonló sorsfenyegette őket.
Az árvíztől különben nemcsak Székelykeve, hanem Sándoregyháza (korábban Nagy-Györgyfalva) is sokat szenvedett, csak Hertelendyfalvának volt az idén jó aratása. Különösen Székelykevén nagy a nyomor az árvíz miatt, mert nincs vetőmagjuk s az idén nem volt mit aratniok. Ennélfogva a választmány Királyi Pál, Hoitsy Pál, Czorda Bódog, Kamermayer Károly, Madarász József és Szádeczky Lajos hozzászólása után elhatározta, hogy a székelykevei csángók segélyezése érdekében fölterjesztést fognak intézni a kormányhoz, megkeresik a Jószív-egyesületet is, továbbá Bischitz Dávidnét, hogy az árvíz által sújtott csángókat segélyezze. Ezenkívül a Csángó-magyar egyesület is megszavazott az ínségeseknek 2000 frtot. A csángó-magyar-egyesület vagyona most 28.866 frt 36 krra rúg.
Nemzet, 1888-11-16/2234. szám. Rökk Szilárd alapítványai.
A tanács ma folytatta Rökk Szilárd alapítványai tárgyalását. A Rókus-kórházi szükségletre 2000 ft, a tanítók országos árvaháza részére 3500 ft, a szabadságharcz szobor felállítására 7000 ft, a váczi siketnéma intézet számára 5000 ft. jutott, ez utóbbira olyképp, hogy a kamatokból egy fiú és egy leány alapítvány képezendő.
A Bukovinából hazatelepített csángók részére 120 ft különösen a tiszta morál, vallás és nevelés terén működő egyének jutalmazására. Az összeg kiadatik a csángó egyesület igazgatóságának és erről a vallás- és közoktatásügyi minisztert értesítik. 500 ft a tudományegyetem segélyegyesülete részére; 450 ft a bölcsődének; 2200 ft a szegény gyermekkórháznak; 3000 ft a Rókus-kórházban ápolt és szegénységben elbocsátottaknak adatik ki. Budapesten felállítandó nőgyógyászati kórházra hagyott 66000 frtra nézve felhívta a tanács a közegészségi ügyosztályt, hogy a kórház miként való létesítése, illetőleg az alapítványnak miként leendő felhasználása iránt a közegészségügyi bizottság útján tegyen conkrét javaslatot. Végül a fennmaradó 50.000 ft iránt a tanács ezúttal nem intézkedik véglegesen, csak jelzi, hogy jó volna az alapítványi összeget az állatkínzás megakadályozására fordítani, felkéri ennélfogva az állatvédő egyletet, hogy saját szempontjából adjon véleményes jelentést arra nézve, miként lehetne az alapító intenzióját legjobban érvényesíteni?
Magyar Közigazgatás, 1889-02-28/9. szám.
Az 1883. évben Bukovinából bevándorolt és honosított székelyek (csángók) közül egyik vadászati kihágást követett el, minek folytán a bérlő által feljelentetett és ellene az eljárás megindítva és az illető elmarasztalva lett. Mielőtt az ítélet jogerőre emelkedett, a szóban forgó egyén minden vagyon hátrahagyása nélkül visszament Bukovinába előbbi illetőségi községébe. Tisztelettel kérdem: vajon megkereshető-e a bukovinai illetékes hatóság az ítéletnek végrehajtása iránt és ha nem, mily eljárás volna követendő? Hasonló eset fordult elő egy más egyénnel is, ki azonban Bulgáriába költözött ki.
Népszava, 1891-02-27/9. szám.
Az alsó Dunánál, a szerb határ mellett, 1869-ben létesített telepítvényeken szánalmas kép tárul elénk. E telepítvényeket most Hertelendifalva, Sándor-Egyház s Szekelykeve néven nevezik. A 21 év előtt letelepülők kis ingatlanai a sok sürgetés daczára, még most sincsenek a telekkönyvekben bejegyezve s a közigazgatási közegek itt valóságos basáskodást visznek véghez. A telepitvényesek (vagy gyarmatosok) ámbár közvetlen adót nem fizetnek, (de annál több községi pótlékot) a választások alkalmával velők mégis mint szavazó gépekkel rendelkeznek s a ki a basauralomnak nem rendeli alá magát —kis vagyonát is elvesztheti (?).
Földjeik jövedelme épen elégséges saját szükségleteik fedezésére, — ha az árvíz el nem viszi a termést. Akiknek 21 év előtt még vagyonuk volt, mikor a gyarmatra jöttek, itt teljesen koldusokká lettek. 1
1883-ban a csángókat is e három helységbe telepítették le. A hazafias sovinizmus valóságos vitatánctot sejtett, de a szegény csángók nem nagyon épülnek e hazafiasságon, mert szeretnének már ismét előbbeni hazájukba, Bukovinába visszavándorolni. Csakhogy le vannak ide kötve.
Pesti Hírlap, 1891-09-21/259. szám. A vándorbot.
A Dunántúlról lehangoló jelenségek miatt érkezik panaszos hír. A kivándorlási mozgalom föltartózhatlanul terjed és újabban Veszprém megyében ragadja magával egész járások lakosságát. Tizennyolc magyar községből, mint a helyi viszonyokkál ismerős tudósítónk jelzi, közel háromszáz család kelt útra Amerikába a tavaszszal, most pedig a devecseri és pápai járások községeibe indult meg a mozgalom. Devecserben múlt hétfőn a csendőrség tartoztatott le egy csoport fiatal munkást, aki útra készült kelni Brazíliába.
Nagyon szomorú dolog ez. Alig van már része hajdan Európa Kánaánjának tartott hazánknak, melyből kisebb-nagyobb csoportokban kivándorlási útra ne kerekednék a lakosságnak épen legmunkabíróbb része.
Legrégibb a kivándorlás a székely földről a szomszéd Romániába, mely el van árasztva magyar mezei munkásokkal, cselédekkel, iparosokkal, kiknek gyermekei rendszerint már eloláhosodnak.
Ezt követte a dunántúli magyarság kivándorlása Horvát-és Szlavónországba, melyet föltartóztatni egyik legfőbb célja a dunántúli közművelődési egyesületnek.
Sorrendben harmadik mozgalom a felsőmagyarországi megyék lakosságának kivándorlása az Egyesült Állárdokba, amely mozgalom még növekedőben van. Legutóbb pedig Szerbiába kezd özönleni az alsó Duna mentéről a lakosság. Szégyenpír ég arcunkon, ha olvassuk, hogy a csángók, a Bukovinából a magyar társadalom által Pancsova környékére telepített csángók, akiknek déli határunkon erősíteniük kellett volna a magyarság helyzetét, tömegesen kelnek át a Dunán, hogy Szerbiában keressenek boldogulást.
És most a Dunántúlról még Brazíliába is csoportosan vonul a magyarság! Valóban mélyen elszomorító jelenségek, meryek a kormány és a törvényhozó legbehatóbb figyelmére méltók. Melyek megdöbbentő kritériumát képezik közgazdasági bajainknak: a kisbirtok pusztulásának, a munkásbérek elégtelenségének, a mezőgazdaságunkra zúdult csapásoknak, a gyári ipar hiányának, egyszóval a kereseti források elégtelenségének.
Magyar Hirlap, 1892-12-17/348. szám. Csángók a miniszterelnöknél.
Szegény csángóknak mindig panaszuk van. Az édes hazában, amelyért odahagyták Bukovinát, nagy ragaszkodásukért cserébe az intéző körök részéről csak közönnyel és sok esetben visszaélésekkel találkoztak. Ma az aldunai székely magyar telepek (Hertelendifalva, Sándoregyháza és Székelykeve) egy küldöttsége járt fenn a miniszterelnöknél, elpanaszolván neki különféle sérelmeiket és átnyújtva egy terjedelmes memorandumot. Ugron Gábor vezette a négytagú küldöttséget, amelynek nevében Tomka Károly lelkész kérte a minisztert, hogy ne feledkezzék meg az ő nagy bajaikról. Wekerle miniszterelnök megígérte a csángóknak, hogy bajukon segíteni fog, mert ügyüket nemzeti ügynek tekinti.
Magyar Hirlap, 1893-01-08/8. szám. Szegény csángók!
Tomka Károly ev. ref. lelkész mintegy 380 hertelendifalvai, sándoregyházi és székelykevei csángótelepes aláírásával ellátott terjedelmes felterjesztést intézett a telepesek nevében a földmivelési miniszterhez, a csángók szánalmas állapotának orvoslását kérve a kormánytól.
A kérvényben hűen és meghatóan ecseteli ama bizalmat és reményt, mely sietve készteti a csángókat, hogy az anyaország hívó szavára hallgatva, annak kebelébe visszatérjenek. Hallgattak és bízva bíztak a szép szavakban és vérmes reményekben s most itt vannak az édes hazában, az édes testvérek között, akik — oly mostohául megfeledkeznek róluk.
„Fájdalom — mondja tovább a kérvény — a közérdek, melyet e vidéken híven szolgálni mindenkor szent missziónknak fogjuk tekinteni; a magyar állami és nemzeti közérdek, mely követeli, hogy minden magyar honpolgár a nemzeti ígéretek szentségéről meg legyen győződve; a közérdek, mely követeli, hogy mi, mint a magyarságnak e vidékre szokatlan és nehéz helyzetbe telepített határőrei és előőrsei, anyagi jólétünk alapját, mint további fenmaradhatásunk feltételeit bírjuk, ezen nemzeti és állami közérdek annak bevallására késztet, hogy a nemzeti ígéretek irányunkban nagy részükben beváltva nem lettek. Nem tudjuk és nem is kutatjuk — ezt a magas kormány bölcseségére bízzuk, hogy kinek hibájából történt, hogy a telepítési feltételek közül a következők nem tejesíttettek:
1. A 10 hold kitűnő minőségű szántóföldet a csángótelepesek közül csak igen kevesen kapták meg családonkint — a legtöbben csak 5—7 holdszántót kaptak. De ezen földek — különösen a sándoregyházi és székelykevei határban — jórésze a belvíz-szabályozás befejezetlen vagy helytelen volta miatt az egész éven át talajvíz alatt állván, nemszántóföld, hanem mocsárszámba megy.
2. A nekünk családonkint ígért két-két hold legelő-illetőséget egyáltalában nem kaptuk meg.
3. Hogy a földváltság-ár megállapítása körül mennyire méltatlanul és a visszatelepítésünkkor nekünk adott ígérettől mennyire eltérően terheltetünk, mutatja azon körülmény, hogy csak vízszabályozási költségjárulék czímén, beleértve a kezelési költségek járulékát, az 1891. és 92. évre átlag holdankint 8— 10 frttal rovattunk meg. Kérdjük, vajjon megfelel-e ez azon ígéreteknek, miszerint a váltságár, beleértve az ármentesítési költséget, holdankint 100 frt, a legelőnek ártérbe eső része pedig 2 frt lesz? — Megfelelnek-e azon további ígéretnek, miszerint a váltságárt — beleértve a vízszabályozási költségeket — 32 illetve 37 ½ év alatt részletekben fogjuk törleszteni? S mind e költségeket és előírt járulékokat a legnagyobb szigorral végrehajtás útján veszik meg rajtunk. A nemzeti becsületre és méltányosságra hivatkozva kérik ügyük szorgos megvizsgálását és orvoslását.
Nemzet, 1893-01-19/3734. szám. A bukovinai csángók kérelme.
A bukovinai csángók a következő kérvényt intézték a csángó-egyesülethez:
Nagyérdemű csángó-egyesület, kegyelmes uraink! Mint a magyar nemzet előőrsei nemzeti ügyet szolgálunk itt az idegenben. Senkink sincs. Minden reményünk testvéreinkben van. Tőlük várunk, kérünk, remélünk mindent, mi nemzeti életünk fentartására szükséges. Erősítsenek meg e reményünkben, eddig is tapasztalt áldozatos és hazafias támogatásuk által.
A szükség hajt — az osztrák kormány kényszerít, hogy 300 tanköteles gyermeknek 3 osztályt létesítsünk a mostani szűk iskola helyett ; templomunk rozzant faépület, melyen már a reparáczió sem fog, tavaszszal az építéshez kell fognunk.
Szegények vagyunk. A községnek magánvagyona nem lévén, minden az adóforintok utánjárja. Szegénységünkben ezer ]tra tévelyedtünk. A magas kormány engedélyével gyűjtést rendeztünk a felebbi czélra Bukovinában. Az eredmény végtelenül csekély.
Csalódásunkban a bizalom magyar testvéreinkhez vezet. Ne vegyék rossz néven a testvér közeledését. Tudjuk, hogy ezer a baj, ezer a szükség mindenfelé és a nagyérdemű csángóegyesület áldozatát ezer oldalról veszik igénybe, de azt is tudjuk, hogy a magyar nemzet szeretete végtelen a nemzet szent ügyéhez s mi árvák, ennek tudatában ahhoz a nemes egyesülethez fordulunk, mely épen a nemzet szent ügyének előmozdítása végett alakult: a külföld magyarjai üdvére és föntartására.
A nagyérdemű csángó egyesület áldását érzi minden árva, a Dunától a Fekete tengerig. Ne hagyjanak minket sem el, hisz a tíz év előtt itt maradtaknak megígérték, hogy nem hagynak el kulturális ügyeinkben. Legyen szent az ígéret a magyar szájában és mi boldogulunk.
Iskolánk megnagyobbul és templomot is építhetünk és nemzetiségünk e fentartóinak birtokában, az osztrák birodalom legszélső határán is nyugodtan élhetünk szent hitünk és nemzetiségünkben.
Hódoló tisztelettel maradtunk Istensegitsben (Bukovina), 1893. jan. 10.
A nagyérdemű egyesület kész szolgái: László István plébános, Szőcs Jóska bíró. Segélyadományokat Teleki Géza gróf (József-tér 7. szám) elfogad.
Magyar Hirlap, 1893-06-27/175. szám. Kivándorlás Amerikába.
Temesmegyéből — mint levelezőnk írja — még mindig sokan vándorolnak ki Amerikába. Úgy látszik, azonban, hogy a kivándorlók nem valami nagyon boldogulnak az új világban, mert alig várják, hogy a visszautazásra való költségeket megszerezzék és azután jönnek vissza Magyarországba. Különösen nagyobb mérvet öltött a a kivándorlás Székelykévén, a csángótelepen. Ennek az oka, hogy a csángókközött korlátozták az adásvételt és így a családok annyira megszaporodnak, hogy egy házban és egy telepen már meg nem férnek. Ez viszi őket rá, hogy szerencsét próbáljanak Amerikában.
Székely Nemzet, 1895-01-30/17. szám. Hírek a csángókról.
Bukovinában két csángó falu volt mostanában pap nélkül: Hadikfalva és Andrásfalva. Nagy gondja volt ez a falubelieknek, mivelhogy oly pap kell ide, aki magyarul is tud, a minő nem igen akadt a galicziai szemináriumban. Hadikfalva már kapott papot, Kubassek Jánosnak hívják, Andrásfalva még pásztor nélkül van.
A tartományi hatóságoktól rendelet érkezett, mely szerint Andrásfalva, Hadikfalva és Isten segíts három osztályú elemi iskolákat kötelesek felállítani; nem tudják, hogy találnak elegendő tanítót, aki magyarul is tud s e mellett a törvények által megkívánt német képesítő vizsgálatot le tudja tenni.
Hadikfalván is, Istensegítsen is egy-egy tanító van most, kik közül az első 600, az utóbbi 300 gyermekkel vesződik. A csángó faluk egészségi állapota kedvező, a tél elég enyhe volt azon a tájon, kevés hóval. Andrásfalván már készülnek a millenniumi kiállításra. Háziipari czikkeiket fogják kiállítani a csángók.
Pesti Hírlap, 1899-02-17/48. szám. A magyarság egyik végvára.
A magyarkormány a régi Gyurgyevó-telep határában, a mai Székelykévén, a nyolcvanas évek elején Bukovinából jött székely csángókat telepített meg. A kormány szándéka az volt, hogy az ország határán ezen különféle idegen nemzetiségek lakta vidéken olyan tiszta magyar községet teremtsen, mely a magyarságnak nemcsak végvára, de egyúttal terjesztője is legyen. Sajnos, a község ezen hivatásának eddig nemigen felelhetett meg.
Az utolsó 4—5 év elemi csapásai a községet és lakosságát a végpusztulás szélére juttatták. Ismeretes az a nagy éhiség, mely itt az elmúlt 1897/98. év telén uralkodott. Ekkor azután Darányi Ignác földmivelésügyi miniszter hozzáfogott a község oly módon leendő felsegélyezéséhez, hogy az a jövőben képes legyen hivatásának megfelelni. A múlt évben Kolozsvári László miniszteri titkár telepítési miniszteri megbízott előterjesztésére minden lehetőt megtett az uralkodó ínség enyhítésére. Közel 1600 frt értékű vetőmagot osztott ki a község földmivelői közt, az ínségen pedig 10,000 frtnyi segítséggel enyhített.
A miniszter a nyár folyamán mintaszerű óvodát is építtetett, melyet e napokban teljes fölszereléssel adott át Kolozsvári László miniszteri titkár, Sebesztha Károly kir. tanácsos tanfelügyelőnek. Pongrácz Miklós járási főszolgabíró a nagyszámban megjelent községi lakosság nevében köszönte meg a miniszternek a község iránti jóindulatát azon biztosítással, hogy a lakosság iparkodni foga kormány pártfogását kellően meghálálni. A községi képviselőtestület pedig rendkívüli közgyűlésben elhatározta, hogy a miniszternek az óvoda létesítéséért föliratilag köszönetet mond.
Hazánk, 1899-06-30/155. szám. Pusztuló csángótelepek.
A torontálmegyei s a dunamenti csángó községek újabban pusztulásnak indultak, mert a lakosság ott akarja hagyni házait és földjeit és vissza akar térni Bukovinába. A bukovinai csángókat ugyanis annak idején úgy telepítették, hogy 15 esztendeig csak adót fizessenek és semmi mást, 15 év múlva azonban kezdjék fizetni földjeik örök váltságát, azaz kezdjék meg a vételár kamatait és 40 évre beosztott törlesztésének hányadát fizetni. Ez az időpont a jövő év január 1-én érkezik el, s most fölhívták a csángó gazdákat, hogy írják alá a végleges adás-vételi szerződéseket. Ez a fölszólítás óriási fölháborodást keltett a községekben.
A gazdák kiszámították, hogy évenkint 200—250 frtot kell ezentúl fizetniük, de minthogy eddig is csak épen hogy megélhettek a kezükre adott 20—20 hold földön, ezután tönkre kell menniök, mert megtakarítani nem tudnak semmit. Az állam tudniillik 250 forintjával számítja nekik a földek holdját, ami igen magas ár, s emiatt tesz ki oly nagy összeget a törlesztés. A csángók közül eddig elé egy sem írta alá a szerződést.
Népszava, 1899-07-04/52. szám. Hazafiság.
Ha az éhezők megunták a nyomort s segítségért fordulnak a bőségben urakhoz, mit is szoktak feleletül nyerni? Ha tűrhetetlen lész a helyzete sokaknak s jajszavuk eljut a társadalom — a hivatalos társadalom —s a nemesszívű államférfiak füleihez, mit is szoktak azok felelni? —Találjanak a kínlódók vigaszt, megnyugvást a hazafiságban! Felejtsék el gondjaikat s emelkedjenek fel ahhoz a nagy gondoláshoz, hogy „Áldjon vagy verjen sors keze, itt élned, halnod kell" .
Torontál megyéből néhány száz magyar család készül kivándorolni. Készül elhagyni az országot s visszamenni újra Bukovinába, honnan a lelkes, hazafias társadalom egyévtized előtt becsalogatta őket. Hisz emlékszünk a „csángó" lelkesedésre. Emlékszünk, hogy mint folyt a gyűjtés, mint szólt a nagy dob s mint szállott egekig fel az üdvriadal, melyet az akkori miniszterelnök tiszteletére rendeztek, mikor visszatelepítették a közös hazába a bukovinai székelyeket.
Az állam, a társadalom kitárt karokkal fogadta őket. Ingyen föld, lakóházak s még kitudja, mi minden volt, amivel elhalmozták őket Mi azonban hirdetjük, hogy az alsó osztály ne várjon semi jót felülről. Ne várjunk nemesszívűséget a kizsákmányolóktól. Ha azok mégis ilyenek akarnának egyszer tetszeni, úgy vigyázzunk zsebeinkre s kerüljük jó messzire el állítólagos jóakaróinkat. A csángóknak mindenesetre így kellett volna tenniök s így bizonyára nem jutottak volna mai helyzetükbe.
A torontálmegyei telepítvényeken ugyanis a nemesszívű hatóság a teljesen elszegényedett s legrosszabb sorsban levő földmivelőknek a napokban avval a meglepetéssel szolgált, hogy mindegyikük elé egy-egy kötelezvényt nyújtott a jegyző, melyben holdanként 250 frt lefizetésére kell magukat kötelezniök, mintegy negyvenév időtartamán keresztül. Azok a szegény emberek, kiket rosz termés, adó és meggazdagodott jegyzők a tönk szélére vittek, fizessenek ily összegeket!
A csángók elszörnyedtek és most rakják össze holmiaikat, hogy itt hagyják e szeretett hazát, melynek áldásos karjait oly szépen érezték fejek felett. Mert hát ez a hazafiság. — Üzlet, melynek segítségével jámbor hívőket utolsó garasuktól meg lehet fosztani, s a kizsákmányolás egyik nem utolsó eszköze. De azért le a nemzetköziekkel!
Pécsi Figyelő, 1899-08-25/193. szám.
Vajon mit tett a magyar állam az itthon való megélhetés megkönnyítéséres ezzel a kivándorlás megakadályozására, vagy csak a kivándorlottak magyarságának megmentésére! Semmit! Rábízza az amúgyis agyonsanyargatott társadalomra, hogy közművelődési egyesületei révén gondoskodjék a kivándorlottak magyar iskoláztatásáról, de még annyi ereje sincsen, hogy e társadalmi tevékenység útjából az ottani hatóságok gyűlölködése által támasztott akadályokat elhárítsa.
Határainkon kívül, a távol Bukovinában véreinknek, a tőlünk elszakadt csángóknak virágzó telepeik voltak. Ezekre is a magyar társadalomnak kellett, fölhívnia az álmos kormány figyelmét. Közadakozással előteremtette azok hazautaztatására szükséges összeget, erélyesen követelte, hogy a kormány, a minden haszon nélkül kezében tartott, állami birtokokon telepítse meg őket s biztosítsa tisztességes megélhetésüket a hazában.
A kormány, amely nem térhetett ki ez elől a követelés elől, ki is hasított számukra birtokaiból pár ezer hold árterületet, de nem elégedett meg azzal, hogy a települőket az eddig hasznavehetetlen területeknek művelhetővé tételére kötelezze s ezzel a magyarságot erősítve, új gazdasági erőforrásokat nyisson a nemzeti állam számára, hanem búsás áron sózza a nyakukba a zsombékokat.
Mit is szóltak volna az osztrákok, ha a magyar kormány az ő területüknek szorgalmas lakóit ingyen földekkel csalta volna el régi hazájukba?
A visszatelepült csángók aztán hangyaszorgalommal láttak hozzá, hogy a kákatermő zsombékokat ármentesitsék s életet termő földdé átalakítsák. Ez a munka természetesen lekötötte a települők egész gazdasági erejét s a földvételár törlesztésére már nem jutott.
A nemzeti államot építő kormány azonban nem ismer irgalmat: ragaszkodik jogához, perel és árvereztet, a szegény csángók pedig, akik verejtékes munkájukkal tették termővé az állam földjét, összeszedhetik sátorfájukat s mehetnek vissza az idegenbe, ahol nem érzik az atyai kormány támogató keze súlyát.
Ott van Erdély bércei között az őseredeti székely faj, melyet minden oldalról szorongat az oláhság. Földje mostohán fizet, azért ősidőktől fogva ipari tevékenységgel pótolta, mit a föld megtagadott tőle. Ez az ipar természetesen nem lehetett gyáripar, de a kisipar körében födözte minden ruházati szükségletét, házi fölszereléseit, sőt még kivitelre is dolgozott. Jött azonban az osztrák gyáripar korlát nélkül való versenye s agyonnyomta a székelyek kisiparát. A székelyföldre beköltözött az ínség s kiszorította onnét a magyar nemzeti államnak azon a nemzetiségi vidéken egyedüli előőrseit: a székelység tömegesen vándorol ki Oláhországba. Addig a magyar kormány élet-halál harcot viv a közös vámterület föntartásáért, nehogy az osztrák ipar válságba kerüljön a magyar fogyasztó terület elvesztése folytán. De, hogy szemrehányás ne érhesse, kiterjeszti figyelmét a magyar iparra is: fölhívja a hatóságokat, hogy egyenlő minőség és ár mellett magyar gyármányoknak adjanak előnyt, maga pedig buzgón csinál statisztikát a gyáriparról.
Miatta elhorvátosodhatnak a szlavóniai kivándorlók, elpusztulhatnak a visszatelepült csángók, megszökhetik minden székely, neki csak arra kell ügyelnie, hogy a magyar osztrák közösségen hiba ne essék, mert neki ebben a közösségben kell kiépíteni a magyar nemzeti államot.
Népszava, 1902-04-15/42. szám. Nincsen nyomor?
A nyomorúságot folyton tagadják azok, kiknek állandóan tele a kamrájuk, azonban néha ügyetlenségből-e vagy szándékosan, elárulják magukat. Egyik fővárosi lap közli:
Csángók telepítése. Vagy 30 bukovinai csángómagyar család hagyta oda szülőföldjét, hogy őseink hazájában fellelje azt, amit elérni Bukovinában képtelen volt: a mindennapi kenyeret. A kivándorlók legnagyobb része „Istensegíts" községbeliek, de a többi csángó községbeliek között is akadnak többen, akik otthonukat szívesen felcserélnék. A már úton levő kivándorlók Krassó-Szörény megyébe Baksán telepednek le, ahol a kormánytól telket nyernek, melynek értékét csak 10 év múltával, nagyon előnyös feltételek mellett kezdik törleszteni. A kivándorlók útját bizvost egy miniatűre honfoglalással lehetne összehasonlítani. Agyoncsigázott gebék vannak a ponyvás szekér elé fogva, amelyre a család összes vagyona van felrakva. Egy láda, egy-két dunyha, alatta a szegény ember istenáldása , egy csomó, a hideg széltől pirosra festett orczájú apró gyerek. A karaván egy hét alatt Beszterczére érkezett, innen még vagy tíz napig tart, amíg a reményekkel szépen kifestett új hazájukba érnek.
— És mit csinált a telkével, — kérdezte beszterczei tudósítónk az egyik atyafit, akinek csak egy ló volt befogva a kocsija előtt.
— Nem volt nekem telkem, — szólt bánatosan. Egy házacskám volt, pici kertecskével, azt eladtam 180 frtért.
— És ki vette meg a házikóját?
— Hát, instálom, becsülettel legyen mondva, sváb vette meg. Ezek furakodnak be már a magyar falukba.
— Hát miből élt bácsi, ha nem volt földje?
— Eljártunk Romániába kapálni, aratni, fát vágni.
— És mennyit kerestek ott?
— Hat hét alatt kerestünk 15—17 forintot. Aztán hazatértünk s ha elfogyott a kenyerünk, újra kimentünk az idegenbe.
— És van-e valami írásuk?
— Hát, minek is volna nekünk írás? Hisz haza érkezünk, otthon leszünk, ahol testvéreket találunk, akik nem hagynak elpusztulni, mint az idegenbeliek.
Darányi a múlt évről kimutatta, hogy a munkabérek a mezőgazdaságban emelkedtek. Az emelkedés ilyen, mint a fenti sorok mutatják. Romániában hat hét alatt keresnek 15—17 frtot és azért érdemesnek tartják oda kivándorolni. Bizonyosan, ha itthon csak tízet kereshetnének, nem mennének el Romániába. Ezek az emelkedett munkabérek. Azonkívül ne felejtsük el, hogy az istensegítsiek boldog telepesek, tehát Darányi módszerével lettek így fölsegítve.
Népszava, 1904-03-03/26. szám. FÖLDMVELŐK. A lehetetlenség.
A gazdagoknak a szíve nagyon fáj a szegényekért. Segítenének is rajtuk édes örömest, csak ne kerülne semmibe, még utánjárásba sem. Még inkább segítenének azonban, ha nekik búsás hasznuk lehetne belőle. Hajh, de nagyon szomorú idők járnak. Még tüzes harapófogóval sem igen lehet már a munkásokból hasznot húzni ki. Ami lehúzni való volt rajtuk, azt már lehúzták régen. És ha az emberbarátok egyebet nem tehetnek a szegény népért, legalább annyit tesznek, hogy sajnálják őket. Ezt sem őszintén cselekszik, de azért mégis megcselekszik. Elvégre valamit csak tenniök kell. Ez a kötelességérzet indította az urakat húsz esztendővel ezelőtt arra, hogy a csángókat meg kell menteni.
Szó sincs róla, a csángókon kívül volt még itt menteni való magyar elég, de hát azok még akkor nem voltak szocialisták, hallgatni kellett tehát róluk. A csángók sem voltak azok, azonban a polgári szeretet enyhe napsugára mégis rájuk áradott, mert hát valakivel szemben csak gyakorolni kell a jótékonyságot. Megalakították a csángó-egyesületet, az meg megalapította a csángótelepítést. Hogy az isten se nézze tétlenül a napot, neki is legyen része a nagyszerű alkotásban, a falujok nevét Isten segíts-re keresztelték el. Ez történt valamikor régen. Hogy újabban mi történt ebben az ügyben, azt a régi ügyekkel együtt igy mondja el egyik polgári lap:
„Aki húsz esztendővel ezelőtt, — mikor a vidéki városok fölvirágzott pályaudvarain örömrivalgással és tormás virstlikkel vártuk a csángókat, — azt mondta volna, hogy az egész csángó telepítési terv ostobaság, azt először is agyonverték, azután kinevették volna. Hogy lehet olyat meg csak beszélni is? Hiszen annyira ment a lelkesedés, hogy a szerecsen gyerekekre gyűjtött bélyegeket is kiskorú csángó csemetékért akarták adni. Szerencsére a csángó anyáknak több eszük volt s csak a lelkesedéssel és formával nyújtott virstliket fogadták el, a bélyegeket a szerecseneknek hagyták. Falvakat csináltunk nekik, templomokat és iskolákat bele, azután reáhagytuk a csángókra, hogy disznóólakat ők építsenek. Ám de miből? Hitelbe kaptak földet, ekét, mindent, de forgalmi tőkéjük egy vörös réz krajcár sem volt A szociológus bölcsek kiszámították, hogy mennyi föld elegendő a létminimumra, de azzal nem számoltak, hogy a létminimumból adósságot nem lehet fizetni. Így történt, hogy a szegény csángók kezdetben valahogy eltengődtek, de adósságot bizony nem fizettek. Későbben aztán nem is tengődtek, mert az adósság fejében elvitték a földeket, ekéket a fiskálisok. A föld, az eke, a lelkesedés mind elfogyott, a nagyhangú hazafiak más egyleteket és szövetkezéseket alapítottak s szegény csángók elkeseredésükben Isten segíts-re változtatták egyik falujok nevét. De bizony Isten se segített.
A csángók mentek vissza Bukovinába, vagy Amerikába és Romániába. Hosszú évek óta nem hallottunk már semmit se az elköltözött csángókról, se a csángó telepítő egyesületről, amely annak idején az egész országot végig pumpolta. Az utolsó nagyobb hír az volt róluk, mikor egy híres közéleti férfiú felsikkasztott belőlük amennyit lehetett. Hát most vége a csángó álomnak, hivatalosan is. Az egyesület igazgatóválasztmánya mai gyűlésén Márkus József főpolgármester tette meg az indítványt, hogy oszoljon fel az egyesület. Nincs már pénz és nincs érdeklődés. Gróf Teleki Géza meg Rákosi Jenő mondták reá kenetes hangon, hogy bizony legokosabb lesz kimúlni. Így. Most röviden tudomásul veszik a kimúlást.
A sokoldalú elfoglaltsággal igénybe vett uraknak nincs idejük hosszasan beismerni egyet és mást. Sok egyesület alapítása vár még reájuk. S valaki azt ne mondja, hogy hiábavaló hiúságokkal és stréberségekkel bolondítják a nagyközönséget. Az ilyen embert először is a tisztes hazafiság nevében agyonverik, aztán ki is nevetik. Éppen, mint a csángóknál A csángókkal pedig most már törődjék az ördög.
Az egyesület megtette a magáét, annyi pénzt gyűjtött, amennyit csak bírt. El is költötte becsülettel. Ha a csángók még sem akartak boldogulni, az már igazán csak az ő bajuk.
Kecskemét, 1904-07-31/31. szám.
Nem volt szerencsés az alföldi csángótelepítés. 1883-ban 3460 fő költözött be, 401 Hertelendyfalván, 800 Sándoregyházán kapott helyet, amely előbb Nagy-Györgyfalva nevet viselt, 2199 pedig Székely-Kevén, melynek a neve azelőtt Gyurgyevo volt. Sanyarú 15 év alatt azonban belátták, hogy a Duna őket ott meg nem tűri, megkezdették tehát 1898-ban a visszavándorlást Bukovinába azok, kiket az alföldi mocsárláz és a nélkülözések még életben hagytak. 1899. júniusban új 500 lélek készült fölkerekedni és a bérces hazába visszatérni. 1900. november vége felé a csángók utolsó maradványai vették kezükbe a vándor, de most már koldusbotot, hogy az idegenbe, Bukovinába visszavándoroljanak, könyöradományok segítségével. Hertelendyfalva és Székely-Keve népe nagy áldozatokkal tette a földjét termőképessé és a Duna árja 1900-ban ismét elfoglalta tőlük és ez évben a a szomszéd román és szerb községektől sem bírtak bérletet kapni. Az adóvégrehajtás megindult ellenük, házaikat nagyszebeni román, nagybecskereki és pancsovai szerb takarékpénztárak kölcsöneivel román és szerb szomszédok vették össze és rögtön birtokba ültek. 200 családnál több vándorolt vissza 17 évi eredménytelen küzdés után, mit a természeti viszonyok okoztak s a nem okos politika nem enyhített.
Pesti Hírlap, 1906-05-18/136. szám. A bukovinai székelyek visszatelepítése.
Az a mozgalom, mely a 80-as években a csángó magyarok visszatelepítése érdekében megindult, de kevéssé szerencsés kezek vezetése alatt egy-két rosszul sikerült telepítés után az akkori kormány lanyhasága következtében abban is maradt, most újra feléledt. Ugyanis a Bukovinában élő székelyek körében erős áramlat indult meg az ősi hazába való visszatelepülésre, mintegy ellensúlyozásaként a kivándorlási ügynökök abbeli titkos munkájának, hogy a mindegyre nehezebb megélhetési viszonyokközé jutó székegységgel kis parcellákra szakadt birtokaikat eladatván, őket a Kanadába való kivándorlásra csábítják. Ebbéli óhajtásukkal a magyar kormány elé küldöttségileg járultak s törekvéseik fölkarolása végett az Országos Nemzeti Szövetséghez fordultak. A hat tagból álló küldöttséget, amelynek tagjai voltak: Lovász Ferenc, Both Péter Simon, Sántha István, László Sebestyén és László János, továbbá Göndöcs István egyházi karnagy, Zseni József, a Nemzeti Szövetség igazgatósági elnöke, vezette Wekerle Sándor miniszterelnök elé.
A miniszterelnök igen meleg fogadtatásban részesítette a küldöttséget s elismerő szavakban fejezte ki afeletti örömét, hogy a Bukovinában élő magyarok századokon át megtartották nemzeti jellegüket s az ősi haza, Magyarország iránt érzett ragaszkodásukat. Visszatelepítésük iránt nyilvánított óhajtásukat a Nemzeti Szövetség előterjesztésében a legnagyobb rokonszenvet fogja megfontolás alá venni s a telepítési akció keresztülvitelének módozatai felől értekezni fog a földmivelésügyi miniszter úrral.
Az elintézésre váró állami ügyek nagyszáma miatt gyors intézkedést nem igér, de ebből ne azt következtessék Bukovinában élő magyar véreink, mintha visszatelepítési törekvésüket nem akarnók előmozdítani. A kormány ezzel az ügygyel is alaposan akar foglalkozni, nehogy az elhamarkodott intézkedések miatt a kívánt eredmény elmaradjon. Lelkes szavakban buzdította őket magyar származásuk fentartására s meleg üdvözletét küldte bukovinai testvéreiknek.
A jellegzetes típusú székely küldöttek láthatólag kellemes benyomást keltettek a miniszterelnökben, akit beszéde végeztével lelkesen megéljeneztek.
A küldöttség ezután Darányi Ignác földmivelésügyi miniszternél tisztelgett, aki szintén igen szívesen fogadta a derék székelyeket. Küldetésüket és óhajtásukat itt is Zseni József adta elő, utalván beszédében azon nagyfontosságú állami érdekre, mely a kivándorolt magyarok visszatelepítésében igen sürgős kormányzati feladatként jelentkezik.
A miniszter elismerve azon nagy nemzeti érdekek fontosságát, melyek a kivándorolt magyarok hazatelepítéséhez fűződnek, a Bukovinában élő magyarok erre irányuló óhajtását a legnagyobb rokonszenvel fogadja. A kormányintézkedések megtétele iránt azonban ezúttal kötelező ígéretet nem tehet, mivel előbb meg kell ismernie a bukovinai székelyek viszonyait minden vonatkozásukban. Erre nézve szívesen fogadja a Nemzeti Szövetség előterjesztését, amelylyel behatóan kíván foglalkozni.
A miniszter a küldöttekhez életviszonyaik felöl kérdéseket intézve, tőlük barátságos búcsút vett. A küldöttség ezután Zseni Józsefnél tisztelgett, hogy megköszönje ügyüknek a Nemzeti Szövetség részéről történt felkarolását.
Mezőssy államtitkárörömének adott kifejezést, hogy az általa is helyesnek és megokoltnak tartott telepítés ügyét a meghívottak ennyire megvilágították. Ezzel az értekezletet berekesztették.
Népszava, 1907-04-07/84. szám. A bukovinai székelyek visszatelepítése.
Hogy milyen szemérmetlenül űzik a mi uraink a világcsalást, azt alkalmunk van újból bemutatni annak az ankétnek kapcsán, melyet Mezőssy földmivelési államtitkár elnöklete alatt tegnap tartottak a bukovinai székelyek „haza”-telepítése dolgában. Mint köztudomású, ezelőtt másfél évszázaddal több száz székely család Erdélyből Bukovinába vándorolt ki a mostoha megélhetési viszonyok miatt. A mi jó uraink most ezeket a szegény nyomorgó embereket szeretnék felhasználni arra, hogy egyrészt kifényesíttessék velük ugyancsak megkopott tekintélyüket, másrészt, hogy a kivándorlók helyébe olcsó munkaerőt plántáljanak át. Megütötték a nagydobot. Vissza kell hoznunk külföldre szakadt véreinket! Meg kell menteni őket az amerikai kivándorlási ügynökök karmaiból!
Népszava, 1907-10-16/245. szám. A bukovinai csángók és az erdélyi magyarok.
Hivatalos és nem hivatalos honfibánat sokat sóhajtozott már a Bukovinában élő csángók szomorú sorsa felett. Siránkozott a kisded magyar seregen, mely „az idegen népek tengerében hiven megőrizte nyelvét és magyar erényeit." A bús sóhajoknál egyebet azonban nem kaptak eddig nagy Magyarországból a moldvai és bukovinai hegyek tövében nyomorgó testvérek. Most már kapnak egyebet is. Kapnak a földmivelésügyi minisztertől földet.
Mint Déváról jelentik, a bukovinai csángókat Hunyad megyébe telepítik be. Összesen 4460 hold területet vásároltak erre a célra, 9700 települő számára. A bukovinai csángók tehát jönnek, de hol vannak az erdélyi magyarok? Erre is megadja a választ egy newyorki jelentés, amely szerint a legutóbbi két hét alatt ezerhétszáz ember érkezett oda Magyarországból. Igen sok köztük a román és a székely. Ezeknek a helyét kell betölteni a bukovinai csángóknak; a nép atyja, a jóparányi tehát nem a csángókon, hanem a munkaerő nélkül maradt hunyadmegyei birtokosokon segített; nem a honfibú, de az agrárius érdek parancsolta a telepítést, ami különben a csángók sorsában nem jelent semmi változást. Legfeljebb azt, hogy Magyarországon keresztül jutnak Amerikába.
Népszava, 1907-12-05/288. szám. „Csángó véreinkért!"
A magyar agráriusok százezerszámra űzik ki az országból a munkásságot. Más oldalról pedig nagyra vannak vele, hogy a Bukovinába szakadt szegény csángó magyarok közül néhány százat vissza akarnak telepíteni a drága hazába. Mi már írtunk Darányi Nácinak, a nép jóakaró atyjának, arról a tervéről, hogy Hunyad megyébe csángókat akar telepíteni.
Akkor mindjárt megmondtuk, hogy az agráriusok derék sáfárja nem akar ezzel egyebet, mint a kivándorolt magyarok helyébe olcsó napszámosokat szállítani a hunyadi ezerholdasoknak. Hogy más egyéb is rejlik az ügy mögött, azt nem tudtuk, mert azt hittük, hogy a csángókat kincstári birtokokra akarják telepíteni. Azt nem is sejtettük, hogy az állam erre a célra magánbirtokokat vásárol össze, amikor van elég kincstári birtok, melyből évről-évre temérdek értékűt pocsékolnak el a kormányok. Most már tudjuk.
A „Figyelő" című kőnyomatos írja ugyanis a következőket: Darányi földmivelésügyi miniszter úr a bukovinai csángók hazatelepítése céljából több birtokot vásárolt Hunyad megyében. Vlad Aurél dr. országgyűlési képviselő ezekre a vásárlásokra a következőket mondja: Három birtok vételéről tudok. Mind a hármat horribilis árakon szerezték meg. Azok a szegény nyomorult csángók ugyancsak meg lesznek nyomorítva ezekkel a birtokokkal. De beszéljenek a tények.
Szentiványi Gábor képviselő birtokát 420.000 koronáért vásárolták meg és pedig fundus instructus nélkül, sőt föntartva azon jogot, hogy Szentiványi a kastély körüli 20 holdnyi, szőlővel is beültetett, területet évi 640 koronáért bírhassa.. Pedig e terület haszonélvezetéért 3000 korona évi bért bárki is adna. Ugyanezt a birtokot fundus instructussal egyetemben 240.000 koronáért szívesen odaadta volna a birtokos még két év előtt is, hiszen erre ily értelemben optiót adott Stein nevű dévai kereskedőnek.
Alpestes községben Barcsay Tibor eladósodott birtokos elhanyagolt birtokát, mely legföljebb 300.000 koronát és 420.000 koronáért vette meg a kormány.
A harmadik birtokvétel jellemzi legjobbankormányunk politikáját. Folt községben a Kovács-féle birtokot 424.000koronáért — fundus instructus nélkül — megvásárolta a földmivelésügyi miniszter. Ez a birtok 5—6 évvel ezelőtt, mikor a 60.000 korona értékű erdőség még le nem volt tarolva fundus instructussal együtt 260.000koronáért volt fölkínálva Adamovics Amália földbirtokosnőnek, aki ezt az árat is túl magasnak találta. Ebben a községben az egyik birtokos, aki törvényszéki bíró, állítólag befolyásolta a tagosítás munkálatait, mely oly szerencsétlenül végződött, hogy a népet megfosztotta legelőitől és rétjeitől. Az így teljesen tönkrement szegény nép kénytelen kivándorolni, ez idén is 70—80 család ment ki Amerikába. A telepítési akció céljaira megvett birtokból a szegény ottlakó nép a letarolt erdőrészt legelőnek kérte, de ezt a kérelmét a földmivelésügyi miniszter nem teljesítette és megfosztotta őket teljesen annak a reményétől, hogy a régi lakosság pusztulásának valahogy vége lehessen, mert ezen birtokrész befásítása már meg is kezdődött.
Tehát miről is van szó, mikor a nemzeti kormánynak „csángó véreinkért" dobog a szive? Nem egyébről, mint néhány érdemdús hazafi — nemzeti köpködő, levégzett zsentri — megjutalmazásáról. Ilyen alakoknak a birtokait vásárolta meg Darányi az ország pénzén, másfélszeres, kétszeres áron. Tehát nem csángó véreink megsegítéséről, hanem az ezerholdas érdektársak talpraállításáról van szó. Ez az ügy pedig veszedelmesen emlékeztet az értéktelen kőszénbányákra, melyeket a kormány a kincstár számára vásárolt… És mer-e még valaki kételkedni abban, hogy a koalíció uralma a közélet megtisztulását jelenti''?
Népszava, 1908-03-01/53. szám. Ezerholdasok fölsegítése.
Az agráriusok kőnyomatos lapja a következő érdekes dolgokat közli a kormány telepítési akciójáról: Darányi földmivelésügyi miniszter újabban 7442 kataszteri hold földet vásárolt telepítési célokra a Királyhágón túl. Az újabban vásárolt területek között van Kemény József bárónak gerendkereszturi 1800 holdas, továbbá Tamássy Péter dezsméri lakos 1200 holdas birtoka.
Ismeretes dolog, hogy a kormány a Bukovinából hazatelepedni kívánó magyarokat Hunyad vármegyébe óhajtja letelepíttetni. Ebből a célból Darányi földmivelésügyi miniszter Déva környékén 4290 holdat szerzett meg, melynek javarészét, miután az mezőgazdasági mivelésre — erdőterület lévén — nem alkalmas, a telepítés nem az idén, hanem csak a jövő évben veszi kezdetét. Ezekkel az új birtokvásárlásokkal öt hunyadmegyei község hozzátelepítéssel növekedik és bukovinai magyarokkal erősödik, mert a bukovinai öt magyar községből hazatelepedni vágyó véreink itt találnak is otthont. Megjegyezzük, hogy Bukovina öt magyar községében a hazatelepedés vágya oly nagy mérveket öltött, hogy a földmivelési kormány a jelentkező bukovinai csángók mindegyikét ez idő szerint letelepíteni nem bírja. Azért Alsófarkadin községben, Hátszeg városa mellett, megvette Lónyay Menyhért gróf ezerholdas birtokát. Alvincen pedig, ahol a kincstárnak már volt telepítési célokra kétszázhatvannégy holdas birtoka, ujabban megvásárolta Novák Gyula birtokát is s így ma Alvincre is letelepítenek több szorgalmas csángó családot.
Amint ezekből látható, Darányi úr, a kopár tátrai sziklák jókedvű és gavallér vásárlója, nagyban csinálja az ezerholdasok mentését. Ahol egy protekciós gróf vagy dzsentri megszorul pénz dolgában, vagy túl akar adni megint, távol eső, keveset jövedelmező birtokán, ott megjelenik Darányi apó a degesz állami bugyellárissal és tömi az illető nemzet-föntartó elemet pénzzel, ahogy csak bírja.
Maga a telepítés ellen nincs szavunk. De miért kell éppen ott telepíteni, ahol ez eladósodott nagybirtokosok bőkezű fölsegítésével és kevés hasznot hajtó birtokok drága leváltásával jár? Miért kell telepítési célokra a miniszter belátásától, szeszélyétől, jóakaratától függő áron vásárolni a birtokát? Ha telepíteni akar a kormány, akkor csináljon kisajátítási törvényt és sajátítsa ki az alkalmas birtokokat törvényben megszabott kulcs szerint. De az a birtokvásárlás, ami itt most folyik, egy kissé szagos. És aztán minek Bukovinából hozni telepeseket? Micsoda ostoba svindli ez? Magyarországból tízezrével űzi ki Darányi a magyar parasztot gyalázatos törvényeivel, azután hozat Bukovinából néhány száz elbúsúlt, züllött, élhetetlen alakot, aki azért kívánkozik ide, mert odakint nem tudott zöld ágra vergődni. De kár is erről beszélni. Nem a telepítés itten a cél, hanem az ezerholdasok fölsegítése állami pénzen.
Népszava, 1912-04-05/82. szám. Vándoroljatok ki!
A grófi maffia átkos munkáját az ország népének végtelen nyomorúsága tükrözi vissza. A nagy gyermekhalandóság, a járványos betegségek terjedése és a kivándorlás emelkedése jelzik azt, hogy a grófok forradalmát minél előbb le kell törni, mert ha rablóhadjáratukat nem korlátozzák, akkor elpusztul az ország. Csütörtökön két helyről érkezik az a hír, hogy a nagy nyomorúság Amerikába és Romániába kergeti a magyarok ezreit.
Hunyadmegyéből jelentik, hogy a híres csángótelepítés teljesen csődöt mondott. Az állam nagy garral világgá kürtölte, hogy a csángókat visszahozza a magyar hazába. Az állam rendezte a visszatelepítést, amelyet azonban néhány nagy hazafi iüzleti célokra használt ki. A csángókat teljesen kifosztották, úgy, hogy azok ismét kénytelenek más országba vándorolni. A jelentés szerint A hunyadmegyei csángótelepesek baja ismét fölújul. Az állami visszatelepítés, amelyet a magánosok vettek kezükbe, csődöt mondott. Sok panasz merült fel az egész megyében, de különösen elszomorító a helyzet Sztrigyszentgyörgyön és Csernakeresztúron.
A visszajött csángók a szó szoros értelmében kifosztva állanak, maholnap dobra kerül mindenük és mehetnek koldulni. Szép reményekkel kecsegtették és csalogatták őket haza és mostegyesek annyira kihasználják őket, hogy tudatlanságukban tönkremennek és hazájukat ismét kénytelenek itthagyni. Csernakeresztúrról, pozitív értesülés szerint, többen készülnek Bukovinába visszatérni és nem riasztja őket vissza az ott töltött hosszú évek nyomorúsága sem annyira, mint amennyit anyagiak miatt itthon szenvedtek rövid pár év alatt.
Hunyad megyében a lakosságnak csak tíz százaléka magyar. Most ismét tömegesen vándorolnak ki a magyar nyelvűek, mert a szeretett hazában jobban kifosztják őket, mint külföldön. A Szeged mellett fekvő Tápé színmagyar lakossága szintén ki akar vándorolni. A község lakossága forrong, mert nincs keresete. A község határában 700 hold terméketlen árterület kivételével az összes földek Szeged város tulajdonát képezik. Földbérletet akarnak, mert ha nem kapnak, el kell pusztulniok.Kétezer ember készül a kivándorlásra,hogy megszabaduljon a nyomorúságtól. A termékeny magyar haza nyomorgó népe szökik, menekül a grófok országából. A tízezer holdasok tatárjárásánakez a szükségszerű következménye.
Népszava, 1914-03-20/68. szám. Pénz van, de nincs csángó. Egy elaludt mozgalom.
Pécs 14.000 koronája. Körülbelül egy évtizeddel ezelőtt, néhány szerepelni vágyó ember hazafias jelszavakkal mozgalmat indított az iránt, hogy a Bukovinába szakadt csángó-magyarokat visszatelepítsék Magyarországba. Ugyanakkor akadt egypár lelkes adakozó, aki pénzzel is támogatta ezt a mozgalmat. Ezek között volt néhai Farkas István pécsi ügyvéd, aki 10.000 koronás alapítványt tett a csángók visszatelepítése céljára. Az alapítványt Pécs városa kezelet és a pénz a város kezelésében 14.000 koronára növekedett. Mostanában valahogyan napirendre kerülta pénz hovafordításának kérdése, de Pécs városa teljesen tanácstalanul áll a kérdéssel szemben, mert a telepítés mozgalma évekkel ezelőtt elaludt és ma már nincs folyamatban semmiféle ilyen akció.
A mozgalom annak idején meghozta a vezetőknek azt, amit titokban reméltek: a szereplés lehetőségétés a hírnevet, amit az ügyesebbek nagyon jól kamatoztattak a maguk hasznára. A kimondott célt azonban nem érhették el, egy fia csángót sem tudtak hazacsalni az édes anyaföldre. A csángók, ha nem is gazdagodtak meg, de élnek olyan jól Bukovinában, mint itt élnének. Minek jöjjenek haza, Magyarországba, ahol a nép nem tud megélni, ahol a közigazgatás üldözései várnának rájuk? Minek jöjjenek haza, robotmunkát végezni, erejüket veszíteni, vérüket hullatni a földesúrért, aki nyúzná, kihasználná őket, amíg munkaképesek, öreg napjaikra pedig kidobná nyomorúságos viskóikból?
A magyar viszonyok nem alkalmasak arra, hogy hazacsábítsák az idegenbe szakadt testvéreket, akik jól tudják, hogy a hazafiias lelkesedés szalmalángja, amivel csalogatták őket, nem nyújtana meleget és megélhetést a részükre, ha botor fejjel rászánnák magukat a hazavándorlásra. A józan csángók nem dülnek be a mozgalomnak, amely a hír szárnyára emelt néhány strébert és azután ellankadt, rohadt és jobblétre szenderült. Pécs városa pedig itt áll most megfürödve a 14.000 koronás összeggel, amit nem tudnak az alapítványban megjelölt célra fordítani. A városi tanács, hogy elintézze az alapítvány függőben levő ügyét, szerdai ülésén elhatározta, hogy fölterjesztést intéz a belügyminiszterhez, engedje meg a teljesen céltalanul és fölhasználás nélkül heverő alapítvány rendeltetésének megváltoztaását. Ha a belügyminiszternek van esze, nem fogja tovább heverni hagyni a mai pénzszűkös világban elég nagy összeget jelentő alapítványt, hanem hozzájárul ahhoz, hogy valami hasznos és reális célra fordíttassék. Ha okos dolgot akarnak cselekedni Pécs tanácsosai, határozzák el, hogy a 14.000 koronát a munkanélküliek javára fordítják. Szociális kötelességet teljesítenének ezzel, egyúttal jótéteményt is gyakorolnának és nem is a saját pénzükből.