Akiknek nem volt hazájuk. Bukovinai testvéreink.
Ifjú Erdély, 1936-02-01/ 6. szám
Túl a Kárpátokon Bukovina szívében, mintegy 160 esztendeje él egy kis magyar sziget. Öt falu szétszórtan lakik mintegy 15 000 magyar. A Szucsáva folyócska partján Andrásfalva (Măneuţi), Hadikfalva (Domeşti) és Istensegíts (Ţibeni) alig pár km.-re egymástól, valamivel távolabb Fogadjisten (Iacobeşti) és Józseffalva (Vorniceni) községekben. Nagy általánosságban csángóknak nevezik őket. Ne próbálja azonban senki se azt mondai nekik, hogy „csángók“, mert ezt igen nagy sértésnek veszik. A „csángó" az ő fogalmaik szerint tekergő félét jelent, amire azt mondják, hogy csángált“. Magukat székelyeknek vallják és büszkék eredetükre. Mindenki tudja közöttük, hogy őseik a mádéfalvi veszedelem idejében menekültek Csíkországból. Mária Terézia királyné alkotmányellenes rendeleteivel nagy terheket vállaikra, miben a székelyek ősi jogaik megsértését látják. Mádéfalván gyűlnek össze 1764-ben a sorozásra, hol a királyné hóhér generálisa, Buccow éjnek idején rátámad a mit sem sejtő fegyvertelen népre s mintegy 700-at lemészároltat. (Siculicidiumnak nevezik ezért ezt az eseményt). A megmenekültek nem bírják elviselni a megaláztatást és ott hagyják hazájukat s bújdosásra adják fejüket. Szomorúan emlékeznek vissza apáiktól hallott dolgokra s búsan mondogatják, hogy szegény székelynek csak a saját hazájában nem volt jó sohasem. Valóban, a magyar elnyomatást minduntalan emlegető románok ehhez hasonló példát nem tudnak felmutatni. A menekülők mintegy évtizedig bolyongnak a Tatros folyó völgyében, végre a császár megszánja és Hadik András generális által letelepíti őket az akkor gyér lakosságú Bukovina területére.
Andrásfalva.
Az öt magyar község közül minket Andrásfalva érdekel leginkább, mert amíg a többi színtiszta katolikus, addig andrásfalvi református gyülekezetünk valóságos kisebbséget képez a kisebbség. A települők között csak kevés református volt. Ezek amikor látták, hogy senki sem törődik velük, követek által keresik Abats János akkori erdélyi püspököt s arra kérik, hogy mivel nincs lelki Pásztoruk, tanítójuk az „Idvesség dolgaira nintsen", rendelne nekik „Lelki Pásztort és Tanítót." A dolog hitelesebb voltáért csatolják az 52 református gazda névét. Az első lelkész 1801-ben érkezik meg Miskolczi István személyében és ezzel kezdetét veszi az egyházi élet. Utóda, Bíró Mózes templomot és iskolát épít Szabó László bőkezű patrónus patraunci földbirtokos segítségével. A hívek száma rohamosan szaporodik. Az 1870-es évek táján már 653 a hívek száma Andrásfalván, a környékbeli falvakon pedig 160.
A nagy szaporodás következtében az 1884 és következő években mintegy 630 lélek vándorol ki papostól, tanítástól a mai Jugoszlávia területére s ott megalapítják Hertelendifalvát. Az otthon maradottak kiheverik a nagy vérveszteséget, valamint a további kivándorlást, sőt új templomot, iskolát és papi lakást is építenek. 1934-ben ünnepelték, püspöki vizitáció keretében településüknek 150 éves, iskolájuk alapításának 100 éves évfordulóját.
A ház.
A politikai község egy nyílegyenes utcából áll, végében a hadiki és cibeni „gatyaszárral“. Ez a„nagyfalú“, a vele párhuzamosan haladó utca az „Újfalu“. Az út két oldalán a fehérre meszelt kisfaházak „drányicával“ vannak fedve. A házak külsejéből következtetni lehet tulajdonosuk anyagi helyzetére, sőt vallására is. A katholikus gazda háza tetején kis fakereszt van. A ház előtt virágos kert, a kis ablakokban muskátli. Az eszterhéjból az ereszbe jutunk. Itt van a „kuptor“, az „espar“ a „gudu“-val, mögötte a „sutu". Innen jobbra és balra ajtó nyílik. Az utca felőli udvaron van a „nagyház“. Ez mindig tiszta s csak nagyobb családi eseményekkor használják.
Bútorzata a magasra vetett ágy, sok magyaros, mint: „békás, kakastaréjos, tányéros, csitkos, pántikás, csipkerózsás“ és „németes“ párnákkal. Az ágyak és falak is maguk szőtte „festékes“-ekkel vannak telerakva. Középen az asztal, körülötte székek és a kanapé. A fal mellett a magyaros motívumú és színezésű tulipános láda, felette a rudas, melyre a szebbnél szebb mintájú „rúdikendők“ vannak felterítve. A „tálason“ díszes edények. A falon képek, reformátusoknál feliratos táblák. A család apraja, nagyja az udvar felőli szobában a „kicsiház"-ban lakik. Padlóját „a tisztaság kedvéért“ fűrészporral hintik tele. A ház kiegészítő része a „suflág“. Itt tartják a lisztet, osztovátát, nyüstöket stb.-t. Az épülettel egy fedél alatt van a csűr, hátrább az istálló. Az udvaron a „disznó és tyúkpajta“, valamint a nyárikonyha célt szolgáló „füstösház“. Életmódjuk. Az andrásfalvi reggel „ebédel“, rendszerint húsételt. Ha 10 óra tájt eszik vajas kenyeret, azt mondja, hogy evett „féldélre“. Délben van a „délebéd“, mely rendszerint valami gyorsan elkészíthető étel pld. rántotta, vagy hideg étel, mint aludttej, túró stb. A vacsora rendszerint „a pityóka aludttejjel“, mely különben az u. n. nemzeti eledel. Ez úgy készül, hogy a meghámozott és kockákra vagdalt burgonyát kevés vízben megfőzik és leöntik pirított hagymás zsírral. A „dudligaluska“is specialitásuk. Ez felerészben főtt, felerészben reszelt nyers burgonyából és kevés lisztből készül. A fő étkezésük reggel és este van, mely abban leli magyarázatát, hogy nyáron az egész családmezei munkán van, s nem igen jut idő ebédet készíteni. Legfontosabb táplálékuk a „pityóka“, tej, hagyma, „főtt málé“ (puliszka), tojás, saláta. Ruházatukban nagyjában megőrizték székely viseletüket. Az „emberek“ ruhadarabja a báránybőr kucsma, a bársony „krecsán“ (kabát), a báránybőrből készült „mejjes“ és „ujjasbunda“ és fekete zsinóros „harisnya“. Lábukon csizmát viselnek, de bakancsot, sőt a szegényebbek bocskort is. Esős időben vagy „porozó“-ban (hóviharan) a „mentovát“ veszik fel. Ez posztóból készült hosszú nagykabát féle. Nyáron gyapotból készült bő „gatyát“ és „lájbit“ viselnek.
A „fehérnépek“ fejükön „ruvát“ hordanak. Egyéb ruhadarab a „rokoja“ nevű szoknya, elől a „karincával“ és a „lájbi“. Lábukon „istrimflit“ viselnek. A lájbi igen szép magyaros motívumokkal van kivarrva. A lányok leeresztett hajfonatukban színes „pántikát“ hordanak. Nyakukon gyöngyöt.
Kendő-e vagy ruva?
Nyelvüket is elég tisztán megőrizték 170 év alatt. Nem lehet csodálni, ha az idegen népekkel való érintkezés következtében néhány idegen szó is becsúszott a nyelvhasználatba, mint refujál, guzgány, zsandár, trifoj, estrázsa, kiria, kalfa, stb. Mondatszerkesztésükön is észre lehet venni idegen hatást, midőn feleségem helyett azt mondják: „a zenyém a zasszony,“ Jánosunk helyett pedig „a mienk a János.“ Az egyik nőszövetségi gyűlésen egy asszony a férfiak dohányzása ellen ekként emelt szót: „Tiszteletes Úr, egy pácska árával egy huszkát veszünk, amiből egy hónapig lehet vakarni”. Az andrásfalvi nyelvben a pácska dohányt jelent a huszka pedig csonka kúp alakba préselt őrölt só, melyből a kés fokával kaparnak az ételbe. Szereti használni a kicsinyítő képzőket, pl. Annácska, Jóskácska. A „gyermek“ szó alatt fiút ért. A lány nem gyermek, az asszony sem ember. Az „ember“ csak a férfi. Nem ismervén egy kifejezéseiket, kezdetben sokszor fonák helyzetbe kerültem. Egy alkalommal, midőn prédikációmban Isten személyéről szóltam, híveim mind lesütötték szemüket. Később tudtam meg, hogy ennek okaz volt, hogy a „személy“ náluk megesett lányt jelent. Az iskolában, amiben egy gyermeket tökfilkónak tituláltam, egész gyermeksereg a pad alá bújt, szégyenében. A Jónás történetében említett tököt „bosztány“ szóval kell helyettesítsem. Amikor a lányoknak azt mondtam, hogy vegyétek le a kendőt fejetekről, úgy néztek rám, mintha hetentotta nyelven szóltam volna hozzájuk. Azóta „ruvát“ mondok. Egyszer egy asszony egy kuffert kért. Készséggel hoztam le a padlásról az ütött-kopott jószágot, de nem akarta elvenni s pár értelmetlen szót mondva, nagy sietve eltávozott. Azt hittem bolond. Később tudtam meg, hogy ő is hasonlóan vélekedett rólam, midőn én levélboríték helyett — mit kérni akart — bőröndöt nyomtam a kezébe s még azt is megkérdeztem, hogy hova akar utazni. Az özvegyet „ögyveznek”, a feketét „feteké“nek mondják. Az andrásfalvi illemszabály szerint ezt, hogy disznó, vagy fáj a gyomrom, csak akkor szabad kiejteni, ha előbb odateszi az ember azt, hogy „bocsánattal legyen mondva“. Az itt nem reprodukálható szavakat azonban minden szégyen nélkül természetesen mondja. A faluban csak a bíró az „úr“. A lelkészt vagy tanítót egyszerűen csak papnak, vagy tanyítónak“ nevezi. A bírót azonban mindig bírónk titulálja.
Érdekes szokások.
Az andrásfalvi furcsaságok közé tartozik az is, hogy a kétlovas szekérbe, melynek egy rúdja van tulajdonképpen, csak egy lovat fog be. Az ökröt nem verik, földjeiket lovakkal művelik. Fő terményük (pityóka“. Ezt úgy termelik, hogy a megszántott földbe a „markirral“ árkot húznak s a családjai ebbe megtelő távolságra beleszórják a gumókat, melyre kapával fölhúznak s a végén lehengerlik a „höngörgetővel”.
A zab jól megterem, az őszi búza e zord talaj alatt gyakran kifagy, ezért inkább tavaszon vetnek. A terekbúza (tengeri) nem mindig érik be még csinkántin sem, azonban nem nagyon búsulják, mert hoznak Moldovából eleget cserélt hagyma vagy burgonyáért. Földjük igen kevés. Egy családra átlag nem igen jut több 2 hold. Ezt azonban, ha jobban megművelnék, háromszor annyit jövedelmezne. Földtrágyázási kísérletemmel kudarcot vallottam. Vetésemet lelegeltették. Mikor kérdőre vontam a tetteseket, azt felelték, így: „Úgy tudtuk, hogy a tiszteletes úr úgyis beszántja, gondoltuk, minek menjen kárba, inkább lelegeltetjük.“
Érdekes, hogy a modern mértékegységet nem fogadták el. Hosszúságmértékük a „prazsina“, mely rudat is jelent. Ez a. m. 75 cm.-nek felel meg. Ha ezzel négyet előre egyet keresztbe mérnek, az is csak „prazsina", de területet jelent. 80 prazsina egy „fácsa“. — Egy katasztrális holdnak negyvennégy prazsina felel meg. Kisebb hosszúságmérték az arasz. Két araszegy „sukk“. A vásznat „sing“-el mérik. Ez kb. 70 centi. Űrmértékük a „petráj“; ez kb. 30 liter. Négy petráj egy „korec“. A „szindzsák“ egy nyolcadl iternek felel meg. Házi iparral csak az asszonyok foglalkoznak. Szőnek, fonnak s igen szép „festékeseket“ készítenek, miket messzi vidékre elvisznek. A férfiak „kiriáznak“, azaz fuvaroznak fát, deszkát s kereskedelmi árukat. Télen, ha saját részükre hordják a fát, akkor erdőlnek, ha a zsidóknak, akkor „tőkére“ mennek. A szegényebbek nyáron „Romániába“, azaz Moldovába mennek mezei munkára. Ha Erdélybe mennek rokonaikhoz látogatóba, azt mondják, hogy „Magyarországba“ mennek.
Szokás a „lánylopás“. Ennek oka a féltékenység, vagy a szülők ellenzése. Ez legtöbbször kölcsönös megegyezéssel történik és nem ritkán a leány mutatja az utat. Bizony úgy elfogyott a lányok szégyene, mint a „papkiszuromszemedvirág verése“, mondják az öregek. A leánylopás rendesen tisztességes házassággal végződik. Amikor a menyasszonyt a legény házához viszik, a kaput szalmafonattal becsóválják. Miután tréfából jól lebecsmérlik kelengyéjét, a nagyházba mennek, hol a vőlegény és menyasszony fogadják az ajándékokat. Mikor valaki leteszi ajándékát, egy asszony rendesen így szól: „...arra ígéri magát, hogy ezzel nem fogja kifizetni, hanem mikor elhívják keresztelni, még többet is ad“. Ezután következik a „kontyoló“, mely abból áll, hogy leszedik a menyasszony fejdíszét, jobb és bal felére egy-egy asszonyt ültetnek s mindhármukat tetőtől talpig letakarják lepedővel. A vőlegénynek ki kell találnia, melyik a menyasszony. Ha nem találja ki, azt kell megcsókolnia, akit megfogott, lett légyen az 90 éves vénasszony is. Az esküvő folytatása a tánc és ének. A ,,muzsikások“ fúvós hangszereken játszanak. Táncuk a csárdás. A legény „elhúzza“ a lányt a táncba. A cselekedetre igentaláló a kifejezés. — Péter Pál napján van a búcsú, melyből a reformátusok csak a „krámot“ tartják. Ez a legnagyobb „ünnep“, melyre hetekkel előre készülnek. Ilyenkor 2 napig éjjel nappal tart a mulatozás. Az ünnepi asztalt rogyásig terítik minden földi jóval, mint sült csirke, „galuska“(töltött káposzta), főtt aszalt szilva, tejbe kása, rétesek. Sorra jár ilyenkor a pálinkás üvegpohár, melyet ivás előtt egymásra köszöntenek. Az alkoholfogyasztás különben nem nagymérvű.
Jöjjenek nálunk es.
Az andrásfalvi minden furcsasága mellett józan gondolkozást, mérsékletes, hitéhez ragaszkodó, buzgó vallásos lélek. Egyházát szereti s annak áldoz is, különösen ha látja, hogy mire megy pénze. A régi időből fennmaradt adóhátralékot úgy tudtam beszedni, hogy „megdolgoztattam” őket. Ez úgy történt, hogy egy napon nekifogtunk a kerítések javításához. Mikor látták, hogy bontódik a régi s én is dolgozom, egymás után vették ki a kezemből a munkát. Míg reggel alig voltunk néhányan, délben, mint, valóságos hangyaboly lett a parókiám. Hozták pénzt is a költségre. Amikor a templom belsejét festettük, önkéntes adakozás útján annyi pénz gyűlt egybe, hogy nemcsak fedezte a kiadást, de fölösleg is maradt. A tavaly 12 000 lej költséggel, a templom külsejét is kijavítottuk, mind az adóhátralékból. Most szinte szomorkodom, hogy alig van kint adóhátralék, mert új iskolát is kellene építeni.
Befejezésül ezzel az andrásfalvi köszöntéssel búcsúzom: „Jöjjenek nálunk es.“
Bagnóczky Géza
A képeket a hidasi parókián készítettem 2009-ben. LGP.