Örmények Bukovinában, Erdélyben
A bukovinai örményekről
Bármely Bukovináról szóló írásban esik szó az istensegítsi és fogadjisteni telepítésről, mindenhol megemlítik az örmény Kapri családot, akik miatt a fogadjisteniek el kellett költözzenek. Azonban lényegesen kevesebb az információ magáról a családról, és az örmény népcsoportról is. Bár több írás jelent meg róluk románul Bukovinában, ezek a magyar közönség számára szinte teljesen ismeretlenek. Szükséges néhány szóban elmondani, hogy kik is voltak a bukovinai örmények, és hogyan kerültek ők oda, még a magyarok betelepítése előtt.
A fogadjisteniek egyidőben telepedtek az istensegítsi lakosokkal, előbb a Szucsáva partjára, az Enzenberg-féle kimutatás szerint, 1752-1777 között 66 erdélyi menekült család lakott akkor ott, majd felhúzódtak a Jakabos patak völgyébe. A völgyben már több ház állott akkor. Lényegében a székelyek szabadulni akartak a Kapri család robotja elől, de nem sokáig sikerült nekik. Utólag Kapri János a faluban udvarházat emelt, amely ma is látható, bár pusztulófélben áll.
Az örmény etnikum megjelenése Moldvában és Podóliában a XV. század végén és a XVI. század elején történt. Az örmények eredete, akik a Taurusz hegység vidékéről származtak kelet-Európába az idők homályába tűnik el. Az első örmény államot I. Ardases alapította, majd III. Tiritádesz idejében (301) a kereszténységet hivatalos vallássá nyilvánítják az országban (elsőnek a világon). A törökök 1065-ben elfoglalják az örmény fővárost, Ani-t, a földdel egyenlővé teszik, és a lakosság nagy részét lemészárolják. Akiknek mégis sikerült elmenekülni a fővárosból, azok Kis-Ázsia délkeleti vidékére és a bizánci császárság területére költöznek, ahonnan később Európába szivárognak be. Szucsáva városába 1400-1432 között érkeztek, Alexandru cel Bun uralkodása alatt. Az 1407. október 8.-án kiadott rendeletében az uralkodó támogatta az örmény telepeseket, különböző előnyöket és kiváltságokat biztosított számukra. Társadalmi szempontból az örményeket több csoportba sorolhatjuk be: földesurak, kereskedők, közvetítők, állami főtisztviselők, szolgák, napszámosok és egyházi tagok.
A Kapri kúria Fogadjistenben
1506-ben engedélyt kaptak a szucsávai örmény püspökség létrehozására, ezzel a 100 éves lembergi függőségük megszűnt.
Három feljegyzésben, 1606-1646 között, számuk a városban 1600-3000 személy, és megközelítőleg 3-400 háznak a tulajdonosai. A kozákok 1650-ben történt támadási és rablásai miatt, sok örmény elmenekült Szucsáváról, és új vásártelepet hoztak létre Sztaniszlaus-ban (ma Ivano-Frankivszk).
1669-1672 közt, Gheorghe Duca vajda második uralma idején újabb üldözésben volt részük, egyesek Lengyelországba menekültek, mások, püspökükkel együtt Erdélybe, Szamosújváron és Erzsébetvárosban telepedtek le.
Rövidesen észrevették Moldva uralkodói, hogy hatalmas károk keletkeztek az örmény kereskedés megszűnte miatt, különböző kiváltságokkal és felmentésekkel igyekeztek őket Szucsávára visszacsalogatni. Így jöttek létre a Zamca és Mitoc örmény telepek, ám a föld az uralkodók tulajdonában maradt, mivel az örmények nem voltak ortodox valláson és Moldvában eretnekként voltak elkönyvelve. Mellesleg, ugyanez vonatkozott a bukovinai zsidókra is. Csak a háznak voltak tulajdonosai
Az osztrákok bukovinai bevonulása után, több minden megváltozott az örmények életében. Splényi majd 1779-ben Enzenbeg írásban fejezte ki szándékát Hadiknak (ezek szerint Hadik nem volt ott), hogy szeretne örményeket telepíteni Szucsávára, a kereskedelem fellendítése céljából. Ennek ellenére több örmény a moldvai Botosani-ba távozott.
Céljuk elérésének érdekében megbeszéléseket folytattak Nicolaus Nicorovici lembergi gazdag örmény kereskedővel, aki nagy hatással volt az örmény közösségre. Galíciai útja során még maga II. József császár is kihallgatáson fogadta Nikorovici-ot. Bár a Habsburg adminisztráció terve, hogy különálló örmény telepeket hozzanak létre, nem vált be, mégis az örmény közösség tagjai további kiváltságokban részesültek.
1775-ig az örmények csak árendázhatták a földeket, de az említett dátum után már meg is vásárolhatták azokat. A Kapri testvérek földjei Baiașești, Iacobești (Fogadjisten), Măreței és Todirești falvakben voltak. Kapri János 1785-ben már Măreței falu tulajdonosa, Iacobești falunak (1784. szeptember 1-én vásárolta meg) fele az övé.
Az örmények nemességet is szerettek volna kapni vagy vásárolni, azonban ez nehezebben ment. Az 1787. március 14-én kiadott rendelet szerint az osztrákok csak azokat ismerték el nemeseknek, akik a moldvai hivatalos iratokban (peres, kolostori) így voltak megjelölve. Nehéznek bizonyul az örményeknek az ilyen, így eleinte a neveikhez hivatalosan csak a „von” szavacskát lopták be (lovagi jelentéssel), így lett von Kapri, von Bogdán, stb. Ám bizonyított, hogy már jóval az említett dátum előtt használták a nemesi rangot, ha nem is hivatalosan. A szucsávai Szentketeszt örmény templom cintermében látható volt Grigorie Nigora baron Kapri sírköve, 1731-ből.
Rövid időn belül az örmények már azt is elérték, hogy Szucsáva város polgármestere is örmény eredetű volt (1793. Simon Dzaduri). A 19. század vége felé a bukovinai birtokok harmada az örmények tulajdonában volt. Azonban lassan ők is eltűntek a történelem színpadáról, számos oka van ennek: politikai, gazdasági, vallási.
Splényi felmérései 1775-ből 58 örmény családot említenek, akik jórészt Szucsáva és Csernovic városokba és ezek környékén éltek. 1787. június 16.-án már 141 örmény családról történik említés (363 férfi és 351 nő). Megközelítőleg 80 év után, az örmény családok száma 1000, mintegy 5000 lélekkel. Idővel egyes örmények hatalmas vagyonra tettek szert, számos földbirtokkal és ingatlannal rendelkeztek Bukovinában: Kapri János 1780-ban a Jakabos (fogadjisteni), Băişeşti és Măriţei birtokkal, Kapri Miklós a Todireşti földekkel, Bogdán Moysa a Calafindeşti, Negostina és Serbăuţi részekkel rendelkezett. A XX. század elején Prunkulián földesúr tulajdonában voltak a Liteni, Strejăroaia, Brăeisti, Tolova (vagyis Józseffalva), Corlăţei, Măzăneşti falvak földjei, Szucsáva városában pedig hatalmas házat bírt.
Kapri síremlékek a kúria gangján
Az első Kapri nevű örményről Bukovinában 1731-ből vannak feljegyzések. Akkor temették el Kapri Gergelyt a szucsávai "Szent Kereszt" (Sfânta Cruce) templom kertjében. Az említett templomot az ugyancsak örmény Hankoian Hacih emelte. Báró Kapri János az első örmény kereskedő Bukovinában, akit II. József császár, az 1785. október 24.-én kiadott különrendeletével nemesi rangra emelt. Utólag, 1788-1815 között, az Antonovici, Petrovici, Romaşcan és Bogdanovici családok is lovagi rangban részesültek. A Kapri család utódai: Kapri Miklós (1813-1873), Kapri Mihály (1825-1885), Kapri György (1848-1923). Kutatásaim során még találkoztam a Kapri Emánuel („A földesuraság Kapry Emanuel schismatikus örmény, de nagyon becsületes úriház; a fogadjisteni szegény templomnak négy év előtt egy ezüst kelyhet és új misemondó ruhát ajándékozott.” 1863-ban –sz.megj.) és a Kapri János nevével, aki 200 Ft. adományt nyújtott a fogadjisteni iskola részére 1880-ban. Nevezetes volt a fogadjisteni Kapri család régiséggyűjteménye, és a dornavátra-i Popovici család könyvtára. A Kapri család mondhatni napjainkig kitartott Fogadjisten történelmében. Kapri József őrnagyi rangban esett el a második világháborúban, utódja Németországban él. Néha haza szokott látogatni Bukovinába. Most két éve számomra érthetetlen dolgot követett el. Ősei megmaradt keresztjeit kiszedette a temetőből, és volt kúriájának tornácára vitette fel (Kapri Márta, Kapri Emmanuel).
Bár a fogadjisteni magyarokat nem kötik kellemes emlékek a Kapri földbirtokoshoz, neki is, akárcsak az örmény közösségnek, számottevő szerep jutott Bukovina gazdasági fejlődésében, kereskedelmének sokirányú kibontakozásában. Az örmények állandó kapcsolatot tartottak fenn a lembergi, bécsi és jászvásári kereskedőkkel, ahova leginkább gyapjút és húst exportáltak, fegyvereket, szöveteket és aranyat hoztak be. Helyi szinten termeltek szappant, húsárut, tejtermékeket, italokat, gyógyszereket, ékszereket, és hozzájuk fűződik az állatbőrök bőrök feldolgozása is.
A bukovinai örmények száma a XIX. század második felétől folyamatosan csökkent: míg 1846-ban 2050 örmény katolikust és 1272 örmény gregoriánust tartottak számon, majd 1864-ben 5000 lélekről szólnak a dokumentumok, 1910-re számuk 998-ra csökkent. Hatalmas károkat szenvedtek a II. világháborúban, mint anyagilag, mint emberéletben. Az utolsó nagy csapást a párizsi békeszerződés adta meg nekik (1947), amikor Bukovinát kettőbe osztották. Ekkor a katolikus örmények a mai Ukrajna területéhez kerültek, a gregoriánus (keleti) örmények pedig a Romániához tartozó Szucsáva megye területén maradtak. Kapri Bukovinában már nincs, tudtommal egy utód él valamerre nyugaton.
László János, könyvnek írásához (A bukovinai magyarság…), a fogadjisteni Kapri család könyvtárából is használt fel adatokat.
Források:
Stefan S. Gorovei, Note de istorie medievala suceveana, Anuarul Muzeului Judetean, X, 1983.
Suceava. File de istorie. Documente privitoare la istoria orasului. 1388-1918, Bucuresti, 1989, nr. 198.
Arthur Gorovei, Monografia orasului Botosani, Falticeni, 1926.
Dimitrie Dan, Armenii orientali din Bucovina, Cernauti, 1891.
Emanuel Br. Kapri sírfelirata
Erdélyben
Az örmény - katolikusok egyházi ügyében. Szépvíz, 1879. dec. 10.
A „Magyar Korona” jelen évi 277-ik számában „Róma és a keleti szertartási egyházak” cím alatt figyelemreméltó sorok olvashatók. Ezekben egyfelől, mint örvendetes jelenség van kitüntetve, hogy a legutóbbi török-orosz háború óta keleten a katolikusokra nézve kedvezőbb viszonyok alakultak; más részről pedig kellemetlen s szomorító a figyelmeztetés az orosz kormány egy újabb fondorlatára.
Ugyanis látva ez, hogy a különböző szertartású katolikusok szorosan fenntartani akarják a Rómával való egyezséget, következőleg nem oly könnyen nyerhetők meg a pánszlávizmus alattomos terveinek; s tudva azt is, miszerint a keleti rítusú katolikusok mire sem féltékenyebbek, mint nemzeti szertartásaikra, oly hírrel lepte meg a világot, mintha Simeoni a hitterjesztés sz. congregatiójának praefectusa őszentsége rendeletére tervet dolgozott ki, mely által a keleti különböző szertartású kath. egyházakba a római latin szertartás vezettetnék be, s hogy Simeoni már szétküldte erre vonatkozó utasításait a keleti egyházakhoz.
E hírrel szemben egyetértek az íróval, ki az emberiség érdekében felszólítja azon lapokat, melyek ezen irányzatos hírt átvették, hogy mint koholtat, cáfolják meg. Nem is lehet tagadni, hogy Róma megelégedett mindig azzal, miszerint a hitegység szent köteléke, mely keletet egyesít nyugattal, fenntartatott, és nemcsak nem bántotta ezen különböző szertartások fennállását, hanem maga óvta megsérthetetlenségüket, sőt ünnepélyes bullák által visszavonhatatlanul határozta meg e rítusok iránti köteles tiszteletet.
„Akarjuk - úgymond XIV. Benedek pápa - hogy e rítusok különfélesége fenntartassák a hitegységben. Akarjuk, hogy mindnyájan katolikusok legyenek, de nem mindnyájan latinok legyenek.“
„Elődeinknek - úgymond IX. Pius pápa - nemcsak soha sem volt szándékukban a keleti népeket a latin egyházba bevezetni hanem valahányszor alkalom volt, mindannyiszor a legvilágosabb szavakkal jelentettek ki, miszerint a keleti egyházak tulajdon szertartásait, melyeket a szt. atyák megállapítottak, bántani s eltörölni nem fogják.” Szintén más alkalommal: „Ha a keleti szertartások valakinek szeszélye folytán változást szenvedtek, azt nem kell ezen apostoli székre hárítani.“
„Régi és eretnekies rágalom állítani, hogy a pápák a megállapított szokásokat s keleti szertartásokat eltörölni akarják.“ Nyilatkozata az apostoli sz. széknek 1783-ban kiadott instructiójában.
Oly nagy halmazt képeznek az egyházfők ide vonatkozó rendeletei, intézkedései s nyilatkozatai, hogy köteteket lehetne leírni. Fölösleg is, miután a felhozottak elég világos színben tüntetik ki Rómának jó szándékát a keleti egyházak irányában, és kellő biztosítékot nyújtanak a jelzett muszka hírrel szemben; habár tagadni azt sem lehet, hogy tények léteznek, melyek némileg homályt borítnak az egyházfők sok alkalommal elég ünnepélyes nyilatkozatára, s kétségessé teszik a keleti egyházak iránti jóakaratát. Ily jellegű tény az is, melynek kíméletlen nyomása alatt az erdélyi keleti szertartású örmény egyház görnyedni kénytelen.
Józanon nem lehet tagadni, hogy az erdélyi örményeknek, mielőtt Rómával egyesültek, már volt püspökük! Mennas valóságos püspök volt megtérése előtt és után 1688-ban bekövetkezett haláláig. Hogy utóda Verzercsko nem „Episcopu armenorium terrae Moldavia et Valachiae actu in Transylvania degentis,“ mint Mennas, hanem „Aladni“ püspöki címmel ruháztatott fel és apostoli helyettesi minőségben kormányozta az örményeket, ez mitsem változtat a dolgon; ő azért valóságos püspök volt, s csak arra mutat, hogy a római szék a vele egyesült örmény telepet Erdélyben missziói állomásnak tekintette, s mint ilyen felett a joghatóságot magának fenntartotta. Ápolta is e zsenge ültetvényt atyai gyengédséggel, s gondoskodott lelki szükségeiről.
A miként más missziói állomásuknál, úgy itt is a joghatóságot a szent szék maga gyakorolta apostoli helyettes által, ki magáról s hitküldési működéséről jelentést tenni tartozott Rómába a hitterjesztő gyülekezetek.
A bécsi apostoli nuncium 1750-ben küldött átiratában ekképp nyilatkozik: „Sacerdo- Caristophorus Itaac armenus Transylvaniae alias alumnus in collegio de Propaganda Fide… exposuit sacrae congregationi in relatione, quam de se ipso singulis amis ex plere fenetur.“ Róma tehát sokáig még József császár korában teljes joghatóságot gyakorolt Erdélyben az örmények, mint missiói telep felett.
1786-ban midőn a lembergi érsek József császárt indokolt iratban arra kérte, hogy az erdélyi örményeket, kik Moldovában laktak, és a kik lakhelyeiknek Erdélybe történt áttétele által nemzetiségük és szertartásaiknál fogva hozzátartoznak, rendelné érseki joghatósági alá, ez alkalomból keletkezik két okmány, melyek, habár semmit sem bizonyítanak az örmény egyház által ünnepélyesen tett nyilatkozattal szemben, hogy tudniillik ez soha, sem József császár korában, sem az előtt, sem az után törvényesen nem bocsáttatott Róma által az erdélyi püspöki joghatóság alá, — úgy látszik, mintegy megállapítják kezdetét annak, miszerint a keleti szertartású örmény egyház, egy sem nyelvét, sem rítusát nem tudó püspöki joghatósága alá mikor és miként jutott. — Íme e két okmány a dologra vonatkozó szavai: „Ipso Oxendio demortuo, concives sui in religionis negotio turbas concitant, quas latinus Episcopus Transilvanus Gregorius Baro Mártonfi, in quem jus in illos tanquam antea vagos et ad ventitos, postea vero in sua Dioecesi jam domiciliatos post Oxendii Apostolici Vicarii decessum optimo jure fuerat devolutum.“
És ismét:
„Episcopus Mártonfi usque adeo omuem juris dictionem in Armenos exercoit, ut Armenos in ritu suo deservituros etiam sacerdotes or- dinaverit.“ Mutuam in en re pendit vicem Auxeutio Verzár, qui ad latinum quoque ritum sacerdotes consecravit.“
Ki nem látja át tehát, mily ingatag s a kritika mérlegében semmit sem nyomó védekezést Tartalmaznak e szavak a jelzett érseki kérelemmel szemben! Még ez hagyján, ha már ennyire jutott az örmény egyház! Egy század lefolyása hosszú idő, mely elfelejtesse vele saját nemzetiségű és rítusú fejének elvesztését. Csakhogy szűnnék már valahára a folytonos zaklatás s mostoha bánásmód, mely az erdélyi püspöki széknek erőszakosan magára vállalt gondozása folytán ez elámult örmény felekezetnek mind egyházi, mind világi tagjainak számít bénítja, magának pedig az egyháznak fényét nemcsak rég megtörte hanem végenyészetét is elősegítse.
A t. olvasónak panaszaink hosszadalmas elsorolásával, akár az egyetemes egyházi törvények keretén kívül eső püspöki rendeletek ide iktatásával nem akarván terhére lenni csak annyira bátorkodom jelezni, miszerint itt nem annyira muszkás hírrel, mint inkább ténnyel állunk szemben. Erre nézve pedig édes atyámfiai! Ideje lenne már a magas kormányhoz és Rómába küldött felfolyamodásunk érdekében új lépéseket kísérelni. „Ad huc aliquod dies et ninive subvertetur.”
Kapri sírkő
Bukovinai örmények, 1793.
„A’ Bétsi Udvari Újságnak még mind ez ideig is nagy részét azon áldozatok foglalják el, mellyeket tesznek sok jó szivű Pátrioták a’ most folyó háborúra nézve.
Meg nevezett már egynehányakat a’ Magyar Hírmondó, kivált azok közzül, kik Hazánkból valók, ’s jeles tselekedeteikkel, másoknak is serkentő például kívántak lenni. Ezen jó szivű Hazafiak közzé tartozik, Örmény Nemzetből való Tisztelen. Buzáti Karátsoni Adeodátus, most itt lakó áldozó Pap Ur is, a’ ki, három testvér Attyafijaival eggyütt, akos Ugotsa Vármegyének Tisza-Ujlak nevű Kir. Kam. Helységében birtokosok, tizenkét huszároknak kiállításokra meg-kivántató költségeket, és 12 lovat ajánlott ő Felségének.
Titz. Karátsoni Úrnak testvér nénnyétől született, ’s most itt Physikát tanuló L. B. Meretzai Kápri Antal Urfi. is 50 aranyokat adott által ő Felségének, a mely summát az idevaló Physikusok tettek-öszve hadi segíttségül, ’s általadónak a’ fenn nevezett Úrfit választották, sok jeles tulajdonságaiért. Ezen Úrfi is örmény, Nemzetére nézve, ’s Bukovinának Szutsava Városából vette eredetét, a’ hol néhai II. Jósef Tsászár, útazása’ alkalmatosságával, ezen Famíliának házában több napokat töltött nagy megelégedésére, és azt minden költség nélkül, Meretzai jószágáról nevezendő Nemességre emelte, a’ Közjó, és különössen a’ Ts. Kir. Katonaság mellett tett sokféle érdemeire nézve, Istenben bóldogúltt II. Leopold Tsászár pedig, az utolsó Török háborúban gyűjtött, ’s Hg. Koburg, ’s több más Generálisok, és Fő Tisztek által megbizonyított érdemeiért Báróságra vitte, a’ mint az arról 1791 ben Júl. 15-dik napján ki adott függő petsétes Levele (Diplomája), ’s saját keze írása Felségének bizonyságot teszen.“ (Magyar Hírmondó, 1793. május 14).
AZ ÖRMÉNYEKRŐL. Szépvíz, 1880. január 1-én.
Tekintve a czélt, mely e lap hasábjain megjelent czikkem minden sorát világosan átlengi, nagy fontosságánál fogva elodázhatlan kötelmemmé válik, terjedelmesebb magyarázattal szolgálni a nyilvánosságnak, nehogy az erdélyi örmények, midőn egyházuk védelmére s ennek jogai visszaszerzésére felszólíttatnak, mert hiszem, ezen ősi intézmény iránti kegyelet él s akarat is van bennök, a dicső múltúkból egyetlen kincs gyanánt fenmaradt rítus érdekében szót emelni s tenni is, —olyasmiről vádoltassanak, mi úgy e hon valamit az egyetemes egyház iránt ápolt s tettleg nyilvánult szép múltját elhomályosítja.
Nem a 19-ik század vívmánya, hogy az erdélyi örmény keleti egyház, az idegen gondozás mostohaságán szomorkodik, s feljajdul! Méltó panaszainak árja ott veszi kezdetét, hol a római propaganda 1750-ben B. Baranyai Lászlótól a jezsuitáknak fejérvári collegiuma rectorától informatiót kérvén, eképen szól:
„Conquaesti sunt quidam ecclesiastici rítus armeni commorantes in Transylvania apud s. congregationem de Propaganda Fide, armenos homines catholicos ex quadam propensione erga ritum latinum deserere proprios rítus et id vargere in detrimentum cath. religionis, cum credant ex hoc facili transitu intendi supressionem rítus armeni. (Egyes örmény rítusú egyháztagok, akik Erdélyben, a Szent Hitterjesztési Kongregációban tartóznak, arra buzdították az örmény katolikus népet, hogy bizonyos, a latin rítusra való hajlamból ne hagyjon fel saját rítusaival, és használja azt a katolikus rovására, mivel úgy vélik, hogy ettől a könnyű átmenettől az örmény rítus elnyomására törekednek).
Csakhogy mindannyiszor gondoskodva volt, miszerint e panaszok iránt, akár Rómában akár hazánk uralkodójában mutatkozó jó indulat eredménytelen maradjon. S habár könnyen rá lehet mutatni: mily utakon lettek odafenn az örmény egyház sorsának jobbítása körül a nyomatékos jó indulatok elaltatva, mivel kevésbbé sértik e nemzetmúltját, ez alkalommal elhallgatom, hanem sietek kimutatni: mily helytelen s indokolatlan egy későbbi feltevés, mely ha nem is az összest, bizonyára azokat terheli, kik közönyösen nem nézhetvén az örmény egyház elhagyattatását, érdekében szerepre vállalkoznak.
Sokszor a legszívélyebb társalgás közepeit kell hallanom, hogy mi, keleti szertartású egyházunk biztosításának leple alatt azon honfiakkal szemben, kik az örményeket szívélyesen befogadták s kikkel annyi jó- s balszerencse közt testvérileg éltünk együtt, nemzetiségi viszketegből, seperatistikus tendentiákat ápolunk és a meghasonlás magvát hintjük, amily igazságtalan feltevés: szintoly rút vád ez mindnyájunk ellen, kik a múltból elvitázhatlan hazafiságunkkal, jelenben pedig alkotmányos érzületünkkel bátran dicsekszünk; valamint a magyar nemzet iránti rokonszenvünkre is büszkék vagyunk!!
Hiteles kútfőkből merített történelmi adatokkal bizonyítni, miképp a magyarok és örmények az őshazában Ázsiában szoros viszonyban állottak egymással, már csak azon tudat kapcsán sem nehéz feladat, mely kizár minden kétséget, hogy valaha e két nemzet egymás szomszédságában élt és királyaik családi összeköttetésben voltak egymással.
De utalva vagyunk hinni azt is, miszerint őseink nem kis számmal vettek részt a honfoglalásban is Álmos s fia Árpád seregében, melyhez földrajzi helyzetüknél fogva a kaukázusi tereken csatlakoztak.
A magyar krónikák, valamint a diplomatikus codexek is világosan értesítenek, hogy már első királyaink korában jöttek, s telepedtek le nagy számmal az örmények Magyar -s Erdélyországban, nem is említve, hogy mindkét országban számos helységnevek egykori lakóinak az örményeknek nemzeti nevét mindmáig visszhangozzák.
Mindezeket pedig bővebben elmondani egy terjedelmes munka körébe tartozik. Én a történelmi menetet, röviden bár — ott folytatom, hol e hazában lakó örmények ősei nagyobb számban a tömegesen jelennek meg.
1157-ben foglalták el a tatárok Krimiának jelentékeny parti városát Kaffát, melyben s környékén őseink a Genuiaktól nyert szabadalom folytán mintegy 178 évig békében laktak. Ezen dúlás következtében az ellenség fegyverei elől menekülő örmények előbb Lengyelországba telepedtek le, később pedig Moldva, Bukovina s Oláhországba költöztek át. Azonban, midőn a moldvai fejedelem országában letelepedett örményektől nemzeti nyelvek s rítusuk elhagyását s a görög szertartás elfogadását követelné, ezek készebbek voltak bármely üldözésnek kitenni magukat, hogysem meghajoljanak a fejedelem ebbeli akaratának.
A bekövetkezett üldözés folyama alatt (1672-1676, lengyel-török háború-sz.megj.) nagy haddal törtek be Moldvába a törökök, kikkel az örmények, hazájuk ezen esküdt ellenségével, találkozni nem akarván, körülbelül 3000 család vonult ki Moldva és Erdély havasai közé; ismét háromévi vándorlás után Erdély fejedelme Apafi Mihály engedelmével országa külön helységeibe letelepedtek (1672-ben). A folytonos háborúk miatt népességében különben is megfogyatkozott. Erdélyben szívesen fogadtattak be az örmények, kiknek főfoglalkozása a kereskedés lévén, ennek felvirágzása tekintetéből nagy hasznára lettek az országnak, melyben a jólétet s művelődést szintén nagyban előmozdították. Kísérte is ezért tántoríthatatlan hazafiságukat mindenkor s mindenütt közszeretet s osztatlan elismerés.
Ezek után pedig, t. olvasó, szükséges-e, hogy a hontalan elődöknek e tekintetben méltó unokáit is bemutassam?
Feltűnően ismeretes, hogy az erdélyi örmények a 48-ki korszak előtt nemzeti nyelvüket jobban bírták, nemzeti szokásaikra is féltékenyebbek voltak, felekezeti egyházukkal nagyobb terjedelmű együtttartást tanúsítottak és, az akkori rendszer szerint, saját bírájuk alatt polgárilag is szorosabban fűződtek egymáshoz. Mégis, ki nem tudja, hogy a jelzett időszakban, valamint később a 63-ki politikai hullámzások közepett, egyedül az örmény állott szilárdul s tántoríthatatlanul a jog s törvényesség mellett, egyedül osztotta meg sorsát a magyarral s egyedül tanúsított rokonszenvet iránta és ragaszkodott hozzá mindvégig; pedig ez önzetlen ragaszkodásért s következetes magatartásáért 48-ban bűnhődnie kellett! Utóbb meg, Bécsben már kilátásba helyezett örmény püspökség kérdése, alkotmányos érzületén hajótörést szenvedett!
Nem is lehetséges ez másként! Az örmény nemzetnek veleszületett tulajdona, hogy miután az őshazában is majd 400 éves hontalan, ennek határain kívül is kedves honjának tartja, s vallja a földet, melyen bujdosása után letelepedett. Szorgalmasan műveli ezt, és mint legbékeszeretőbb alattvaló, vagyona s tudományával új hazája felvirágzásán készségesen közreműködik.
E kétségbevonhatatlan állításom igazolására szolgáljon egyedül felemlítése annak, mit a közelmúlt török-orosz háború alkalmával (1877-1878) nyelvrokonaink magaviseletében tapasztalni lehetett. Pedig úgy tudjuk, hogy mindkét állam joghatósága alatt nagy számmal vannak, vagyoni állás, tudomány s műveltség tekintetében nem állnak mögötte e hatalmasságok alattvalóinak, sőt úgy egyházi, mint világi tekintélyes hivatalokat viselvén, némi előnyben is lennének, mégis soha sem foglaltak ellenséges állást kormányukkal szemben, mint tették, s teszik ezt máig is a más nemzetiség.
Ha már a jelzett előnyök daczára ott, és mindenütt, hol csak tartózkodnak az örmények, a kormány iránt ennyi alattvaló hűséggel, uralkodó népe iránt pedig oly kézzel, fogható jeleivel találkozunk a ragaszkodás s rokonérzetnek: mit mutathatnék fel rólunk a jelenben, melyből következtetni lehessen a jövőre?
Mind állami, mind társadalmi magunkviselete, a jelenben kifogástalan következetessége általános elismerésben részesült múltunknak. E kétszáz éves múltunk pedig visszautasíthatatlan zálog, hogy mennyire meg fog felelni a jövő s jelennek!
Rendíthetetlenül hisszük, hogy „áldjon, vagy verjen sors keze, itt kell élnünk, itt halnunk“ azért ragaszkodunk oly tántoríthatatlan előszeretettel e honhoz és ennek legjobb honfiaival közreműködőleg, azért áldozunk önzetlen készséggel, számarányban gazdagon —anyagi nemkülönben, mint szellemi vagyonunkból! Hisz a haza a miénk is; alkotmányos függetlenségében, mi is nyertünk polgári szabadságot; jólléte minket is boldogít; és felvirágzásán örömtelt kebellel mi is ismételjük „Az én hazám a legszebb hon e földön; nem adnám el sem, aranyon sem gyöngyön!” Következőleg távol áll tőlünk, főképp az oly nemzetiségi viszketegség, mely a magyar nemzettől elpártolási szándékot, separatisticus tendentiákat rejtegeti.
Valamint visszautasítunk minden indokolatlan föltevést és minden önérzetünket sértő rút vádakat, melyek nem egyébre szántak, csakhogy visszariasszanak méltányos, törvényes s jogos követelmünktől. Rajta tehát, kedves atyámfiai mi nem kívánjuk a másét, de a magunkét se engedjük! Jogunk van ehhez; a törvény is védelmez minket. Mondva volt: „Vigilantibus favent jura!“ (A törvényeket az éberek támogatják!)
Fáraó Simon, Szépvíz, 1880. január 1-én. Magyar Polgár. 1880. január 30.
Templombejárat
Az örmény egyház latinizálása
Magyar Polgár, 1880 febr. 28.
Az örmény-katolikusok egyházi ügyében. Szépvíz 1880. febr. 1.
Kétszáz s néhány éve már, hogy Erdélyben külön egyházi testületet képezünk. Ezt kezdetben nemzeti püspökök, azután szintén nemzeti apostoli helyettesek, s végre hasonlólag a nemzetből választott általános esperesek kormányozták. Míg nevezett elöljáróink a nemzetben s egyházban az egységet, az isteni szolgálatban az egyformaságot fenntartották; képviselték azt kül- s belügyeiben, ápolták, s gyámolították a nemzetet, védelmezték felekezeti egyházuk traditionalis intézményeit, gondoskodtak papokról, tanító s kántorokról és szükséges liturgiai könyvekről; addig az erdélyi örményegyház egy összetartó egészet képezett. Ez összetartás lehetségessé tette az örményeknek: együttes fellépéssel eredményesen védelmezni egyházuk érdekeit, s megakadályozni jogainak csorbítását. Azonban a rút önzés csakhamar megirigyelte sok viszontagságot kiállott felekezeti egyházunk eme kielégítő helyzetét, s legottan az egység felbontásával, az örmény egyház feldarabolásával megkezdte a műtétet, melynek fájdalmaiban ez, mai nap már közel áll az enyészet sírjához.
Íme az anatómiai operátio!
Mindenekelőtt két esperesi kerületre osztatott fel az erdélyi örmény egyház. A szamosújvárihoz tartoztak a helybeli papság s nép meg a kerületben levő örmények. Az erzsébetvárosihoz szintén papság s népe, a gyergyó-szt. miklósi s szépvízi örmény ajkú papok s hívek, meg az előbbi kerületen kívül álló összes örménység.
Később a gyergyó-szt.-miklósi és szépvízi parochiák elvétettek felekezeti esperes joghatóságtól, amaz a gyergyói, az utóbbi pedig a felcsíki esperesi kerületekbe kebeleztettek be. Végre az esperesek is a cím s hivatal fenntartása mellett, amaz a belső-Szolnok, emez pedig a küköllői kerületekbe olvasgattak be. Ezek felett, újbabszerű félszeg intézkedés folytán, már függ Damokles kardja.
A szétdarabolás első szakában, még a két esperesség fennállott, az erdélyi örmények valamennyien az örmény rítus hívei gyanánt tekintettek. Azonban az operátio második stádiumában már csak azon örmények hagyattak meg az örmény rítusban, kik e nemű parochiák szomszédságában alig egy pár órányi távol eső latin parochiákban és filiáiban laktak; a távolabb eső helységekbe lakó örmények pedig — sua sponte — a latin szertartású lelkészeknek adattak át és e kép, a pápák világos s ünnepélyes parancsainak daczára, törvénytelenül latinizáltattak.
Eme fanyar műtét nem kellő gyorsan hatott, sőt még a fellábadás némely jelei mutatkoznak! Az örmény egyház egységének felosztása után azon örmények, kik az anyaegyház közelében levő fiókegyházakban, de latin szertartású parochiákban laktak, egyelőre meghagyattak volt eredeti rítusok gyakorlatában!
Most tehát ezekre került a sor. 1834-ben kelt határozmányban rendeltetik: hogy a latin és örmény-katolikusok házasságából született gyermekek a latin egyházhoz tartozzanak. 1847-ben Szamosújvárra kül¬dött válasz következőleg intézkedik: „Armeni latino rito baptisati perti¬nent ad parochiam latini rítus, non enim jurisdictio parochi armeni rítus extenditur ultra terminos parochiae.“ (A latin szertartásban megkeresztelt örmények a latin szertartású plébániához tartoznak, mert az örmény rítusú plébános joghatósága nem terjed túl az egyházközség határain.)
Hasonló parancsok adattak ki 1850, 1858, 1873 és 1878-ban is. Sőt ez utóbbi ukázokban kereken ki van mondva, hogy akár örmény, akár latin pap keresztelte légyen az örményt, ha örmény szertar¬tású parochia határain kívül eső helységbe költözködik; már többé nem lehet híve saját rítusú, hanem csak a latin egyháznak.
A gyulafehérvári laboratóriumban bevégzett eme műtét az örmény egyházat kimúlása széléhez sodorta. Alig hiszem, hogy ma a négy parochiának akár melyikében ki lehessen mulatni legalább tíz hívet, kikkel az eddigiek száma egy egész tized alatt felszaporodott volna.
Nemhogy nem szaporodott, de sőt naponta apad, mivel a saját rítusú parochiákból kiköltözöttek, és meghaltak száma mindig felülhaladja a szülötteket.
Nem is olyan rég, hogy Szamosújvárt a plébános mellett 4-5 segédlelkész működött; szintén Erzsébetvároson 2-3 káplán ténykedett, nemkülönben Gyergyó Szt. Miklóson is a plébános másodmagával gondozta a híveket. Most, az elsőben 1—2 káplán szinte fölösleges, az utóbbiakban pedig a plébános egyedül is könnyen végzi hivatalát. Mindez persze csak arra mutat, hogy már nem nagyon messze van az idő, melyben az örmény egyház megszűnt lenni Erdélyben. Sajgó szívvel s könnyes szemmel kísérem a mondottakat, melyeket a valóságban, fájdalom, megcáfolhatatlan tények igazolják.
S most, kedves atyámfiai, nem bámulom a merészséget, mely az egyetemes egyháznak világos szavakban nyilvánított akarata ellen és ünnepélyes törvényeinek daczára az örmény híveknek erőszakos latinizáltatása folytán felekezeti egyházunkra halálos csapást mért, hanem a hallatlan apathiát, édes mindnyájunk iránti kiállhatatlan közönyt, mellyel felekezeti egyház jogainak ilyetén megsértése előtt eddig elnémultunk.
Ahol csak katolikusok vannak, minden irányban Ő szentségének bámulatos apostoli figyelme; apostoli Királyunk és Felségének alattvalói iránt nagy kegyessége intenek, hogy itt az idő! Az egyházfők bullái és a 68-diki vallásszabadságról szentesített politikai törvény kezünkbe adják a fegyvert, mellyel kelhetünk egyházunk védelmére!
Anyagi és szellemi tehetségünk szintén képessé tesz, dicső emlékű elődeink, kik a keresztény vallásért a nemzeti szertartású egyházáért egykor vért, vagyont, s hazát áldoztak fel, fényes nyomdokiba lépve, megmenti az egyetlen ősereklyét, az örmény egyházat.
Dixi et salvavi animam meam!
Fáraó Simon