I. Ferenc József császár elfelejtett kiáltványa.
Anghel Popa
A dokumentumoknak, akárcsak az embereknek, megvannak a maguk sorsai, néha szándékosan vagy figyelmetlenségből megsemmisülhetnek, néha feledésbe merülhetnek, az idő leplének hosszú csendje borul rájuk. Az utolsó kategóriába tartozik I. Ferenc József császár kiáltványa, amely 1898-ban, az Osztrák-Magyar Birodalmat alkotó népekhez szólt. A Bukovinai Hercegségnek szánt kiáltvány román, német és ruszin nyelven készült. Egy példányát, szerencsés véletlen folytán, a szucsávai archívumban őriztek meg. A Birodalommal vagy a császár személyiségével foglalkozó történészek nem használták fel a dokumentumot, mert nem ismerték, vagy jelentéktelennek tartották.
Mi a jelentősége a Kiáltványnak? Az 1898-as év a Habsburg-ház számára jubileumi év volt, Ferenc József császár uralkodásának 50. évfordulóját ünnepelve. Az eseményt kiterjedt ünnepségek jellemezték, amelyek egész évben, az egész birodalomban zajlottak. Az ünneplést ősszel hirtelen egy tragikus esemény szakította félbe, amely mindenkit a mayerlingi drámára emlékeztetett.
1898. szeptember 9-én de Hohenembs grófnő megérkezett a genfi "Beau Rivage" szállodába. Egy jól értesült helyi újság, még aznap közölte olvasóival, hogy a szóban forgó személy valójában az Osztrák-Magyar Birodalom császárnéja, Erzsébet, akit magánéletében Sissynek nevezett a család. Az információ csak részben volt pontos. A szállodában egy idős nő tartózkodott, akire az eltelt évek és események rányomták bélyegüket, csak emléke az egykori császárnének.
A birodalmi élet, annak minden összetett és nehéz problémájával, erkölcsileg és fizikailag nyomot hagyott rajta. A házasságkötés után az őszinte szereteten alapuló feleség kötelezettségének eleget tett, utódokon keresztül biztosította a trónöröklést, de soha nem tudott alkalmazkodni a császári udvar korlátaihoz, amelyet idegen környezetnek, száműzetése igazi helyének tartott. Nem értette császárnői küldetését, nem volt hajlandó feláldozni magánéletét a birodalmi kötelezettségekért, és alapvetően ez a múltban és ma is koronás fejek drámájáért. Két rögeszme emésztette meg: a félelem attól, hogy a szerelem megszokássá válik közte és a császár között, és a vágy, hogy megszerezze saját szabadságát. Álmodozó volt, és az álmokra ráfizetnek. Nem értik meg a hozzá közel állók, még birodalmi férje sem, és melankolikus lesz. Fizikai megjelenése miatt egy drasztikus diétának veti alá magát, ami aláássa az egészségét. Az elmúlt években, a gyenge morális és a halál gondolatának elűzése miatt, általában a birodalmon kívül utazással próbálta orvosolni magát. Az 1898 őszi genfi út végzetesnek bizonyul, a császárné számára az utolsó volt.
Szeptember 10-én, valamivel ebédidő után a császárné csak társával, Sztaray grófnővel a város mólójához ment, hogy hajóra szálljon. Az útvonalon, a szálloda közelében érte utol végzete. Egy olasz kőműves, Luigi Luccheni egy reszelővel mellkasába szúr, ami átüti a szívét. Bevitték a szállodába, ahol meghal. A bérgyilkos anarchista volt, mint sokan mások, akik akkoriban kísértették Európát, megszállott ember, az élet abortusza, aki minden kudarca miatt halálosan gyűlölte a koronás fejeket. A halál volt a mottója ezeknek az elesetteknek, akik egyenrangúak társadalmáról álmodoztak. Ferenc József császár családjának sorsútja Mayerlingben kezdődött, Genfben folytatódott, nem tudva akkor, hogy majd Szarajevóban ér véget.
Bécsben a császár megdöbbenve fogadja a császárné halálhírét, és ennek szavai jutnak eszébe, amikor felajánlották neki, hogy egy testőr kísérje el: „Ki támad meg egy olyan öregasszonyt, mint én?” Sors! I. Ferenc József uralkodott érzelmein, császári méltósága ezt megkívánta, de szenvedése - a meghitt hozzátartozók későbbi vallomásai szerint - páratlan volt. Mégis, hihetetlen módon, hallatszott a mormolása: „Senki sem tudja, mennyire szerettük egymást”. Sőt, legfiatalabb lánya, Marie-Valerie mellett, könnyeket hullatott.
Őszintén szólva, a Birodalom népei együttérzésüket fejezték ki a szeretett és ártatlan Erzsébet császárnő erőszakos halála iránt. A Birodalom legtávolabbi szegleteiben saját kezdeményezésükre, a központi hatóságok döntése nélkül a lakosság gyászba kezdett, és részvétnyilvánító táviratok ezreit küldték a császári családnak. A gesztus mély benyomást tett a császárra, és úgy fogta fel, mint a soknemzetiségű birodalma egységének és az emberek monarchiába vetett hitének bizonyítékát, amely tény valósággá vált. Ebben az értelemben szólította meg őket 1898. szeptember 16-án Kiáltványban.
A Bukovinai Hercegségnek címzett példány román nyelvű szövegét, teljes egészében reprodukáljuk:
"Az én népeimhez!
A legkeményebb megpróbáltatás nehezedett rám és a házamra. Hölgyem, trónom dísze, a hűséges feleségem, aki életem legnehezebb óráiban vigaszom és támaszom volt, akivel többet veszítettem, mint amennyit szóban kifejezhetek, nincs többé. Szörnyű sors ragadta el tőlem és népeimtől.
Gyilkos kéz, a társadalmi rend megsemmisítésére törekvő őrült fanatizmus eszköze, a legnemesebb nőre emelt kezet, vak és határtalan gyűlöletében átütötte azt a szívet, amely nem ismert gyűlöletet, és csak a jóér dobogtt. E határtalan fájdalom közepette, amely áthatott engem és házamat, ezzel a hallatlan tetttel szemben, amelyen az egész jól nevelt világ elborzad, szeretett népeim hangja hozott először, megkönnyebbülést szívembe.
Megadóan leborulva az isteni gondviselés előtt, amely oly nehéz és felfoghatatlan sorsot hozott rám, hálát kell adnom azért a nagy jóért, ami megmaradt bennem: a fájdalom órájában körülvevő sok millió szeretetéért és hitéért, amely körbevesz engem és családomat. Ezerféle képpen, közeliek és távoliak, kicsik és nagyok megnyilvánulása, az elhunyt császárné és királyné iránti fájdalma és gyásza.
Egyhangon felhallatszik mindenki siránkozása, mint a lelkemet gyászoló hatalmas veszteség hű visszhangja. Amint szentséggel megőrzöm hőn szeretett feleségem emlékét az utolsó órámig, úgy ő népeim hálájában és tiszteletében is örök emlék marad. Fájó szívem mélyéből köszönöm ennek az odaadásnak az újabb bizonyítékát.
Ha elnémulnak az idei év ünnepi hangjai, akkor az odaadás és a meleg együttérzés számtalan bizonyítékának emléke megmarad bennem, mint a legértékesebb ajándék, amit megtarthatok. Fájdalmunk új, bensőséges köteléket alkot a trón és a haza körül.
Népeim állhatatos szeretetéből nemcsak a számomra szánt küldetés melletti kitartás kötelezettségének erős érzése, hanem a sikerre való remény is ered. Imádkozom a Mindenhatóhoz, aki annyi megpróbáltatásnak vetett alá engem, hogy adjon erőt ahhoz, hogy teljesítsem, amire elhívattak.
Kérem, áldja meg népeimet és világosítsa meg őket, hogy megtalálják a szeretet és a kölcsönös megértés útját, amelyen boldogulhatnak és boldogokká válhatnak."
SCHÖNBRUNN, 16 szeptember 1898, FRANZ IOSIF m. p.
Fordítás románra: Ana-Gabriela Drahta.
Fordítás magyarra: én
Forrás:
Analele Bucovinei, Anul XVIII, 2/2011, 571-574. old.
https://hu.wikipedia.org/wiki/Wittelsbach_Erzsébet_magyar_királyné