Kétmillió honvédszurony véd titeket…

   Nemrég valaki felhívta a figyelmemet, hogy egy olyan történelmi műsort mutattak be a második világháborúból, amikor a szerbek, oroszok a bácskai magyarokat kivégezték, kínozták, stb. Sajnos mindez megtörtént, és gyakorlatilag ez csak az epilógusa volt annak, amit a magyar hadsereg elkezdett. Hogy tulajdonképpen mi történt 1941. április elején, arra jellemző a székely vallomása a verekedés után: „úgy kezdődött, hogy ő visszaütött. A lényeg az, hogy senki se bánt senkivel kesztyűs kézzel, ilyen a háború. Azonban csak felét mutatni be az eseményeknek az nem csak szándékos félrevezetés, hanem már szinte uszítás is. Hiánya történelmünknek.
    Évekkel ezelőtt (kb. 20-25) mondtam egy arra illetékes személynek, aki egy szervezet ranglistáján második volt akkor, hogy miért nem írjátok le a bácskai eseményeket és úgy, ahogy történtek? Jött a szokásos ködösítés, hogy: igyekezünk abban, gyűjtünk adatokat, most nem megfelelő az időpont, sajnálatos események… és nem lett belőle semmi. Pedig a Bácskából menekülő magyaroknak akkor még élő tanúi voltak, akik elmondhatták volna névlegesen, hogy háltak árkokban, temettek erdőkben, egy kalap szőlőért adtak két tehenet, mert azok nem voltak képesek úgy rohanni, ahogy az emberek.
    Úgy néz ki, hogy évek során sok egyszerű embernek elnyertem a bizalmát, mert jönnek, gyűlnek az adatok. Miért küldik ezeket Erdélybe? Azt csak ők tudhatják, de lehet az is, hogy valami hiány akad odaát. Nagyon hátrányunkra van és lesz, hogy pontosan a reális történelmünket mellőzzük, mert a sok fesztivál, kóstoló, találkozó stb csak hagyomány szempontjából lehet értékes.
Érkezet egy hatalmas boríték, benne a 76 éves feladó 10 oldalas levele, majd régi levelek. Neveket nem közölhetek, de istensegítsi leszármazott. Íme egy rész:
„Soha nem kíváncsiskodtam – rosszul tettem – apám kanadai levelezései felől, a levéltitok az nálunk mindig tiszteletben volt tartva. Ha merném inkább apámat hibáztatnám, amiért ezeket a leveleket nem igazán osztotta meg velünk. Hiszen már akkor, 30-35 évvel korábban sokkal többet megismerhettünk volna azoknak az embereknek az életéből, sorsából, akik a felmenőink szomszédai, rokonai vagy barátai voltak még az „őshazában” Bukovinában. Most ezeket a leveleket küldöm el Neked, hogy használd fel ha van rá lehetőséged és őrizd meg az utókornak, hogy lássák, ím ilyen makulátlan és tisztességes emberek is éltek még hajdan ott Bukovinában, nem feledve magyarságukat és székely mivoltukat sem évtizedek és sok ezer kilométer távolságban sem. Ezek nem másolatok, ezek eredeti, kézzel írt levelek.
Itt szeretném megjegyezni, hátha eszedbe jutna megkérdezni, hogy miért küldöm ezeket a leveleket Neked, hogy nem látok jobb megoldást? Nem látom az elkötelezettséget egyetlen rokonomban, unokámban sem, hogy olyan érdeklődést tanúsítana a közelmúltunk iránt, mint ahogy azt megérdemelné. Nálad – bármilyen nagy is már a házi irattárad – úgy gondolom, ezek a levelek otthonra lelnek. És valamikor talán még használhatóak lesznek a magyarok, bocs a székelyek becsületének ébrentartására…
…Anyám – isten nyugosztalja – engem kicsi koromtól kimondottan vallásosnak nevelt. Akkortájt, az ’50-es években magam sem bántam, mert gyerekként a legnagyobb dicsőség az volt, ha valaki eljutott a miseszolgálatban az első ministránsi beosztáshoz, tudod, aki csengeti a főszertartási eseményeket, Úrfelmutatást, stb. Egyszer hosszan mesélt (közben talán sírt is) arról, hogy amikor Bácskából Sármelléken (menekültek valahol Zalaapáti az már, kőkeményen Nyugat-Magyarország, addig utaztak menekülve, először a csetnikek aztán a ruszkik elől) környékén egy faluvége helyen - mert úgy-e senki sem szívesen látott menekülőket a saját portáján – letáborozva a komaasszonyával együtt rőzsét szedni mentek a kiserdőbe. Mint a mesében, a két asszony egy-egy köteg rőzsével a hátán igyekeztek az echós szekerek felé, hogy főzzenek valamit az utazó családnak. (1 éves volt az a nővérem, akitől az első dedikált könyvedet kaptam és 3 éves a bátyám, aki már sajnos 12 éve nincs velünk). Az erdőszélén megjelent a pap, és közölte velük, hogy ez az erdő egyházi tulajdon, innen még rőzsét sem vihetnek el. Egy pap! A szeretet, a hit stb. hirdetőjét nem érdekelte, hogy még tüzet sem rakhatnak a menekülők a hulladékfából, ami egyébként az enyészetté vált. Te érted ezt a magatartást, egy római katolikus egyházfi részéről?
  Amikor anyám ezt elmesélte, mondom 12-13 éves voltam és hitbuzgó, én azóta soha többé, úgy értsd ahogy mondom, soha többé nem voltam hajlandó templomba menni. Esetleg kegyeleti okból…”
   A következő vallomás: K. R: „Mikor apáméknak kiosztották a házat Bácskában, a szerb vére még nem volt a falon megszáradva. De nem volt hova menni, be kellett költözni”.
   L. I: „A bácskai meneküléskor apám a két tehenet egy kalap szőlőért adta oda cserébe. A tehenek nem voltak képesek lépést tartani velünk a menekülésben, a gyermekei meg éhesek voltak, s nem volt mit enni adni”.  
   Néhai Szőts Gergely:
- Akartam vóna menni, de apám nem akart menni. Aszongya, hogy amikor a másik háborúban vót, nem tudom hány évig Németországban vót, az osztrák ideje alatt. Nem ment. Méges, lehet jobb lett vóna, ha elmentünk vóna! Ott es erőst sokan elvesztek. A szerb határhoz tették, ott a szerbek elpusztították őköt. Aszongya, hogy jöttek éjjel a szerbek, s kineztek, hogy 20-30 ember, ezt s ezt vették ki, s akkor kimentek, lelövöldözték őköt.
L. G: - Férfiakat és nőket is?
Sz. G: - Férfiakot, igen, csak férfiakot. Elmentek (meghaltak).
L. G: - Elég szerencsétlenül jártak!
Sz. G: - Jaj-jaj! Hogy mondták, hogy dógoztatták őköt, kik el vótak menekülve, cukorrépa vót, meg kellett dógozzák. S akkor karácson előtt áttették Magyarországra. De immá’ sokan meg vótak halva. Hát bétették őköt egy iskolába, s hát azokat vették. Ott olyan vót szegényeknek…Hát attak enni es. Asztán hideg vót, nem vót szabad, hogy felőtözzenek. Ott annyian meghaltak! Betegek vótak. Gyermekek, felnőttek, minden…Eleget vótak szegények izélve…Nekem es vótak rokonok, akik ott meghaltak.

   Gáspár Simon Antal
   Hogy a menekülők karavánján belül milyen volt az élet, milyen törvények uralkodtak, hogy hömpölygött végig az áradat, Bácskában a Dunáig, s onnan át a Dunántúlra, Gáspár Simon Antal - istensegítsi születésű, aki Bácskában Istenvelünk faluban lakott - feljegyzéseiben minderrõl ekként emlékezett meg:
  „1944. október 5-én az éjjeliőrök kopogtak be az ablakon éjfél után, hogy készüljünk fel, mert menekülni kell. Ez a kétségbeejtő hír kirekesztette az eszünket. Jaj, most mit csináljunk? Mindenünk ott maradt, csak a puszta életünket mentettük.
   Nagy szorongással s búval nekifogtunk pakolni, de mit lehet egy egylovas szekérre felrakni a kilenctagú család mellé. Egy kevés gúnyát, felvevőt, s ágyi gúnyát, de még annak se volt hely. A feleségem sietséggel nekifogott, hogy kenyeret süssön, azt hitte, hogy lesz talán annyi üdőnk, hogy meg tudjuk vámi, amíg a kenyere kisül. De éppen amikor bévette a kemencébe, akkor jött a parancs, indulni kell. A tészta a kemencében maradt. És mü elindultunk megismételni a madéfalvi menekülést. Három-négy kilométert haladtunk a falutól, ott megállított a bánáti sváb menekülők vége láthatatlan hosszú kocsisora, amely négy sorban elfoglalta az egész, széles úttestet. Nem engedték, hogy mü közikbe keveredjünk. Ott álltunk egész estig. Hozzánk jött Németh Kálmán plébános, és azt mondta, hogy mindenki menjen vissza a falujába, nem kell menekülni. Ez a hír megörvendeztetett, és siettünk haza, hogy a feldúlt házat rendbe tegyük, és az állatokat és baromfit megetessük.
   Szerda napon volt ez a menekülési indítás. Csütörtökön, pénteken még a mezei munkát, bétakarítást végeztük, többet nem gondoltunk a menekülésre, bár a bánáti svábok végeláthatatlan sorban folytak szekerekvel, traktorokval és autókval Németország felé. De mü nem gondoltuk, hogy még reánk es sor kerül. Október 7-én, szombaton még elmentem Topolyára, a malomba öt mázsa búzát becseréltem, nem es gondolva, hogy azt a lisztet mások fogják megsütni és megenni. Nyugodtan felvirradtunk vasárnap, október 8-ra.
   Istensegítsből eljött László Antal plébános, hogy misét mondjon az istenvelünki híveknek. A pap mindig hozzánk szállott meg a kocsijával, mert én voltam sekrestyés, harangozó és templomgondnok egy személyben. Éppen akartam harangozni, amikor telefonon parancs jött Kuláról a járási hivataltól. Istenvelünk község azonnal készüljön fel a menekülésre. Erre a hírre elmaradt a szentmise, és úgy felkavart rendet és csendet, hogy teljesen fejetlenség lett a községben. Sírás, futkosás, pakolás. Velünk megismétlődött az a helyzet, hogy a kenyerünk újra a kemencében maradt, mert a németek kizavartak a faluból. Több embert megvertek a német katonák, akik nem siettek elindulni.
   Én es befogtam a lovamot, az asszony az ágyi gúnyából csak azt tudta felpakolni, ami jobb volt, a viselteseket otthagytuk, mert nem volt hova pakolni. A felvevőgúnyát es csak a javát. Mindenünk ott maradt, amit elhoztunk Bukovinából: bútor, szerszám, osztováta és minden, ami egy gazdaságban szükséges, a sok termény, négy darab hízott disznó és sok baromfi, ludak, récék, tyúkok. Semmit se tudtunk elvinni, ott maradt minden, és nekünk menni kellett. Csak lóval, tehenvel és egy üszõvel indultunk a nagyvilágba. Ott maradt, amit nehezen Bukovinából elhoztunk, és amit Istenvelünkön szereztünk négy év alatt. Megindult az istenvelünki menekülõ karaván Topolya felé. Nehezen haladtunk, mert a sok menekülő kocsi egymástól nem tudott haladni. Közben rengeteg nagy tömeg zsidót kísértek, es a tisztek, amíg a zsidók elvonultak, leállították a szekereket. Végre megindultak a szekerek.
   Másnap reggel értünk Bajmokra. Mielõtt elhagytuk Bajsát. egyik szomszédom, Gergely Tamás - mivel negyed magával nem volt terű a szekeren, mü pedig tizen voltunk a mü szekerünkön - édesanyámat a kicsi unokámmal, Gyurkóval felvette az õ szekerére, és elhajtott előre. Bajmok véginél egy kocsmánál megálltak. Mikor mü odaértünk, nem lehetett ott megállni, tovább kellett hajtani. Bajmoktól körülbelül két kilométerre megálltunk etetni. Mellettünk haladtak a többi szekerek. Ahogy jöttek, azt mondja Bokros Jóskáné: „Antal, szaladjatok vissza a korcsmához, mert a Tamás szekere felfordult és anyád és a kicsike erőst megütötték magikot, még a karjaik es eltörött.
   Az asszony és én ész nélkül szaladtunk vissza. Igaz, hogy a ló felborította a szekeret és megütötték magikat. Nem hagytam tovább ezen a szekeren. Elvittem a mü szekerünkhoz, és többet nem biztam másra.
   Megindultunk újra, de olyan nagy volt a kocsik száma, hogy négy-öt sorban mentek a szekerek az úton. Megközelítettük a Bajmok és Bácsalmás között levő trianoni határt. Ott légitámadást kaptunk, és összezsúfolódott a sok szekér. Nem lehetett menni se előre, se vissza.
Ebben a szorongatott helyzetben elérkezett a feleségemnek a szülésideje. Elképzelhető az a nagy bánat, amely engem elfogott. Most mit csináljak? Mezőségben vagyunk, nincs a közelben egy hajlék, Bácsalmás messze van, légiriadó van, nem szabad mozogni. A feleségem irtózatos kínokat szenved, a gyermekek a szekeren. Hozzáfogok, leszedem a gyermekeket, a szekertől félreviszem, hogy ne hallgassák a jajgatást. Ekkor az egyik komaasszonyom azt mondja nekem, menjek, mert a harmadik szekeren van az istensegítsi bábaasszony. Szerencsére meg is találtam, odahívtam es nemsokára megszületett a tizenkettedik gyermekünk, aki a legnagyobb életveszélyben érkezett, mert ahol elhaladtunk, mindenfelé szórták a repülők a bombát, és gépfegyvereztek, nem is említve, hogy a hajósi erdőben a partizánok meg is támadtak. A bábaasszony azt tanácsolta, hogyha beérünk a faluba, egy háznál kérjük, hogy engedjék a kicsikét megfüröszteni. Az első háznál megpróbálkoztam, de nemhogy a fürösztést meg engedték volna, de még vizet se engedtek meríteni a kútból.
   A kaput bezárták, hogy ne mehessünk bé. Bácsalmáson es nagy felfordulás volt, onnat es menekülésre készen álltak. Nem tudtunk sehol szállást kapni, az út szélén megálltunk, s ott virradtunk. Az édesanyám és a gyermekek az útszéli árokban feküdtek, a feleségem a kicsi újszülöttel a szekeren, én meg a ló előtt ültem és etettem.
   Éjjel elszunnyadtam, és arra ébredtem, hogy szabad marhákat tereltek és ráhajtották az árokban pihenő édesanyámra és a gyermekekre. A marhák rejatapostak édesanyámra és a gyermekekre, akik fájdalmasan jajgattak, mert kinek a lábára, kinek kezére vagy más tagjára tapostak reja. Ezzel újra többesült a kín és a bánat. Bácsalmáson Bajára lettünk irányítva, hogy ott kelünk át a Dunán, és Dombóváron és Kaposváron szállásolnak el. De a bajai hidat lefoglalták a németek, még közel se eresztettek magyar menekülteket. Akkor tovább irányítottak Kalocsára, hogy ott kompval megyünk át a Dunántúlra. Azonban itt se sikerült, itt es a németek dirigáltak.
  Mikor értünk Kalocsára, nagy záporesőt kaptunk, megázott mindenünk. Úgy gondoltam, hogy a beteg feleségemet a kicsikével béviszem a kórházba, és majd ha megállapodunk valahol, visszajövök értik. Azonban ez sem sikerült. A németek az orvosokat elvitték, és nem volt senki felelőse a kórháznak.
  Kalocsán a város szélin töltöttük az éjszakát, és reggel megindultunk Dunaföldvár felé. Ez az útszakasz es erőst megviselt. Minden órában jöttek az oláh repülők, és gépfegyvereztek. Ilyenkor ott kellett hagyni a szekeret és háromszáz méternyire el kellett távolodni. Az egész család az én karomra került, és nekem kellett elvinni a szekertől távol. És mikor megszűnt a támadás, visszahordani a szekerre. A sok légitámadás miatt nehezen haladtunk, este későn értünk Dunaföldvárra. Amikor a hídra értünk, újra légitámadást kaptunk. Szórták a bombát, de a hídra értünk, de a hídra nem esett egy se, mind a Dunába hullott.
  Dunaföldváron megálltunk a piactéren, és ott pihentünk másnap tíz óráig. Nem volt semmi ennivalónk, a gyermekek éhesek voltak. Pénzünk volt, de nem lehetett vásárolni sehol semmi élelmiszert, se a boltokban, se a gazdáknál. A gazdák minden kaput bezártak, hogy a menekülők bé ne mehessenek, még vizet sem engedtek az udvarukon levő kutakból meríteni.
  Dunaföldváron reggel azt mondja a feleségem, hogy valahol melegítsek vizet, hogy a kicsikét megfürössze. Sokat járkáltam, de mindenütt a kapu zárva volt, sehol se engedtek be. Sok járkálás után egy kaput találtam, ami nem volt bezárva. Oda bémentem, de meg es bántam. Egy hosszú vénasszony jött ki, és mérgesen reám förmedt, mit keresek? Erre mondom én: Mama, legyen szíves egy kicsi meleg vizet adni, hogy megfürösszék egy újszülött kicsikét. Erre olyan feleletet kaptam a vénasszonytól, hogy még ma es elpirulok, mikor eszembe jut. Azt mondta: Miféle népek maguk, hogy még a meneküléskor is gyereket csinálnak? Nem szégyellik magukat? - S még mondott csúnya szavakat, de én elsiettem onnat, hogy ne halljam tovább azt a becstelen szavait.
  Visszamentem a szekérhez, s kérdi az asszony, hogy miért nem vittem vizet. Nem mondtam meg, hogy lepirított egy vénasszony, legalább ő ne sértődjék meg a sok szenvedés mellett. Azonban ott van a másik baj és szenvedés: nem tudok enni adni a gyermekeknek és a családnak. Panaszkodom komámuram, János Jóskának, hogy az egész család éhes, és nincs honnat venni legalább kenyeret. Aszongya a komám, Jóska.
   Én otthon daráltattam volt kukoricát, s adok. Abból főzzenek puliszkát. Adott es, de abban se volt köszönet. A nyers kukoricalisztet bétette a szekeren az ülés alá. Azon ültek négy-öt nap, az annyira megdohosodott, hogy messziről ment a bűze. De nagy úr az éhség, gondoltam, megpróbálom, főzök puliszkát, hátha meg lehet enni. Azonban Dunaföldváron nem volt mód kellett. Helyet kellett adni a most érkező menekülőknek. Megindultunk éhesen. Én nem éreztem, hogy éhes vagyok, csak a gyermekeket sajnáltam, mert még előtte való nap es alig ettek valamit, és erőst éhesek voltak, nem szólva a gyermekágyas feleségemről, aki kellett volna a kicsit szoptassa, de nem volt mitől teje legyen. Ő es éhezett, és a kicsike es. Ilyen keserűséggel bujdostunk, jártuk a kálváriát, szenvedett kicsi és nagy egyformán. Dunaföldvártól körülbelül egy kilométerre újra légitámadást kaptunk. Veszedelmesen gépfegyvereztek, tizenkét ellenséges repülő. Az úton öt-hat sorban hajtottak kocsikkal, traktorokkal a bánáti és bácskai sovábok. A nagy légitámadásra nagy lett a bonyodalom. A repülők dolgik végeztével eltávoztak, és megindult a menet. Az én szekerem előtt levõ menekülőnek a lova megbokrosodott, megállt, én nem tudtam elkerülni, mert nem volt hely. Addig kellett ott várjak, amíg az előttem levő szeker megindult. Amíg ott kellett várjak, addig a magyar menekülők szekerei elhaladtak, és mindenfelől sovábok vettek körül. Az egyik sováb azt mondja nekem: - Mit keresel te itt köztünk? Erre keservemben azt válaszoltam:
   Biztos, hogy nem titeket, hanem azokat, akikhez én tartozom. A sovábok erre kezdték gyalázni a magyarokat. Erre én es mondani kezdtem azt, ami fájt. Ti, sok hazaáruló, mért gyalázzátok azokat, akiknek a hazájában biztatok és gazdagodtatok, amíg a haza fíai százezer számra kellett elbujdosson idegenbe, ti meg bitangoltátok a magyar földet, szégyen és gyalázat! Erre több sováb vett körül, és fel akarták borítani a szekeremet. Egy elszaladt, és hívott egy német tisztet, hogy büntessen meg, amért én őket hazaárulóknak neveztem, és piszkoltam a németeket.
   Oda es jött egy félidős tiszt, nem tudom milyen rangú volt. Azt kérdezte, mi baj van, németül. A sovábok meg olyat es mondtak reám, amit én nem mondtam. Egyszerre még tízen es vádoltak. Azonban a tiszt azt kérdezte, hogy ki vagyok, és mit keresek itt. A sovábok kórusban mondták: - Ungár! A tiszt azt mondja: Nem azt kérdem, hogy miféle náció, hanem azt, hogy miért van itt. Erre egyik azt mondja, hogy - magyar menekülő. Erre azt kérdi:- És ti? Mi is menekülők vagyunk. No, ha ő is menekülõ és ti is, mit akartok vele? Hagyjatok békét neki. Így aztán felhagytak rajtam, de bennem még jobban megerősítették az irántuk való gyűlöletet. Ezek után nemsokára az utunk elvállott a sováboktól. A magyarok a Balaton felé, a sovábok pedig Győr felé vonultak. Hogy megtisztultunk a sováboktól, Cece község határában megállapodtunk. Estefelé volt, a lovak es fáradtak voltak, meg kellett pihenni. Ekkor én es nekifogtam, hogy a dollott törökbúzalisztből puliszkát főzzek. Kész lett a puliszka. A magyar közmondás azt mondja, hogy legjobb szakács az éhség. A velünk menekülő óvóné, Sima Rózsi budapesti lány es evett. Csudálkoztam, hogy finnyás úri lány létére még dicsérte azt a jónak egyáltalán nem mondható, dohos, keserű puliszkát, amit elfogyasztott.
   Másnap reggel bementünk a Tolna megyei Cece községbe. Ott a piactéren megállott a menet, hogy megetessük, megitassuk az állatokat. Ott újra légitámadást kaptunk, onnan újra kellett menekülni. Minket Dunaföldváron Zala megyébe, Pacsára irányítottak, és azt az utat követtük. Simontornyát immár jól elhaladtuk volt, amikor azt a hírt kaptuk, hogy az istensegítsiek forduljanak vissza, mert más irányba kell menni. A hadikiak és az andrásfalviak mentek előre, és mü megfordultunk és visszamentünk Simontomyára. Akkor kisült, hogy egy fiatalember, aki vezetőnek szánta magát, nem elégedett meg a Dunaföldváron adott útiránnyal. Cecén valaki azt mondta, Győrbe menjünk, de a nagyobb része a menekülteknek nem volt hajlandó másfelé menni, mint ahova irányítva voltunk.
   Így hát kétfelé szakadtunk, egy része ment Gyõr felé, s a többség Zala felé. A családom es megoszlott. Erzsi lányom a kisfiával és urával az apósáékkal mentek Győr felé, és mü mentünk a megadott irányba. Nyolcad napja, hogy menekülünk, Enying határában egy urasági malomnál a kapuban áll két mienk fajta ember és egy úr. Mikor odaértünk, azt mondja az uraság: Jóemberek, ne menjenek tovább! Itt ebbe a gazdaságba húzzanak bé, az állatokat etessék meg, és akinek nincs kenyere, az itt kap lisztet és süthet. A mai napon Horthy Miklós fegyverszünetet kért az oroszoktól, és itt várják meg, hogy a tárgyalás mit eredményez. Erre mind beálltunk a nagy udvarra. A gyermekeket és asszonyokat bérendezték a szobába, a lovaknak szénát adtak a cselédek bőségesen. Az asszonyok nekifogtak a kenyérsütéshez. Az úrnő megtudta, hogy újszülöttünk van, magához hivatta és ajándékot adott a kicsinek és a feleségemnek jobb ennivalót. Az asszonyok egész éjjel sütötték a kenyeret. Másnap reggel kíváncsian vártuk, hogy mi lesz, vége lesz-e a háborúnak. Tíz órakor azt a hírt hallottuk, hogy Szálasi nem engedte meg a fegyverszünetet, Horthyt eltávolították, és õ tovább folytatta a harcot. A hír után újra megindultunk a bujdosás útján.
   Elérkeztünk a Balaton terére. Utunk a Balaton mellett három napig tartott. Itt a lakosság adakozott a menekülteknek élelmet, kenyeret. Balatonszemesen, mikor éppen beértünk a községbe, újra megtámadtak az oláh repülők. Iszonyatosan bombáztak és gépfegyvereztek. Leszedtem a családot a szekérről, és egy ház mellé húzódtunk, ott vártuk, hogy minden pillanatban meghalunk. Ott mellettünk egy katolikus pap fohászkodik: - Uram Jézus, könyörülj rajtunk! Mikor eltávoztak azok az átkozott repülők, meglátja a pap a feleségem karján a kicsi újszülöttet, és kérdezi: Ilyen kis gyerekük is van? Milyen idős? Mondom, hogy most született, amióta menekülünk. Azt mondja: Akkor nincs megkeresztelve? Nincs - mondom -, nem volt ahol megkeresztelni.
   Akkor jöjjenek gyorsan a templomba - mondja a pap -, hogy megkereszteljem, nehogy kereszteletlen meghaljon ebben a veszedelmes üdőben. Komaasszonyunk, János Jóskáné a keresztvíz alá tartotta. A pap a kicsiket megajándékozta tíz pengõvel, hogy azt gyümölcsöztessük, és ha megnő, akkor legyen emlékajándék. A harmadik éjjelt Balatonkeresztúron töltöttük. Másnap este Sármelléken háltunk, és utána Zalaapátin át elértünk Pacsára. A pacsai járásbíróság, minket tizennégy családot Nemesszentandrásra irányított, a többieket Szentpéterúr, Búcsúszentlászló, Sándorháza és még a körülöttünk levő falukba szállásoltak el. Ez a keserves menekülés tizennégy napig tartott Bácskától Zaláig. A nemesszentandrási községi elöljáróság szeretettel fogadott, és iparkodott, hogy jó elbánásban részesüljünk. Azonban nekem ott es az a kellemetlen sors jutott, hogy családom négy házhoz lett elosztva, és a ló a szekervel az ötödik helyre. Reggelenként szaladgáltam az egyik háztól a másikig, hogy nem történt-e valami baj a gyermekeimmel.
   Két-három nap így telt el, de aztán elmentem a bíróhoz, s kértem, hogy a családomat vagy egybe rendeli, vagy megyek tovább. Így aztán megvitatták a vezetők, és adtak nekem egy üres házat, amelynek a gazdája, Sándor Jancsi Búcsúszentlászlón lakott, és az itteni háza üresen állott a Rigó-hegyen. Ott aztán elfért az egész család, és helye lett a lónak és tehénnek és üszőnek, amit magunkkal hoztunk Bácskából. Október 22-én értünk Szentandrásra, ott nagyban folyt a betakarodás, szüretelés. Sürgős munka volt, mü es kivettük a munkából a részt, még a legküsseb es dolgozott, úgy hogy elláttak élelemmel, akinek dolgoztunk. Én a lóval fuvaroztam, és a család, az összes, ment szüretelni, vagy ami munka akadt. Lassan belényugodtunk volna a sorsba, dehát egyszer azt dobolják, hogy a menekültek el kell, hogy hagyják a községet, és kell menni Németországba
   Erre erőst felháborodtam. Én nem megyek Németországba, még ha agyonlőnek es. Nekem elég volt a németekvel, még a híriket sem akarom hallani, nemhogy közéjük menjek.
   De nem hagytak fel. Minden nap dobolták, hogy a menekültek induljanak Németországba. Azt mondták, hogy itt hadszíntér lesz, s azért kell elmenni. De többszöri felszólításra sem voltunk hajlandók Németországba menni. Egy német tiszt eljött a mi lakásunkba, mert megmondták, hogy én lebeszélem a többit es, hogy ne menjünk semmiféle parancsra az országból ki. A tiszt egy magyarul beszélõ sovábot hozott tolmácsnak. Hogy belépett a házba, azonnal adta a parancsot, hogy készüljünk fel és induljunk Németországba. A tolmács magyarra fordította, hogy mit mond a tiszt. Nem megyünk sehova, mü már menekültünk vagy ötszáz kilométert, tovább nem megyünk - ezt feleltem. Itt harcok lesznek - mondja a tiszt -, itt nem lehet maradni. Aki nem teljesíti a parancsot, az agyon lesz lőve. Erre a feleségem közbeszólt: Uram, kilencen vagyunk a családban. Én a kilenc golyó árát megfizetem, hogy ne károsodjék Németország. Lőjjenek agyon, de mégse lépünk le az országunk határáról. A tiszt erre káromkodott egyet, és elment.
   Ezután nem kényszerítettek többet az indulásra, azonban Németh Kálmán döntötte el a kérdést. Elment a legfőbb német parancsnoksághoz s azt mondta: - Uram, azt kérdem, lehet-e egy néptörzset erőszakkal Németországba vinni, amely törzs a szó szoros értelmében gyűlöli a németeket, és mindenáron tiltakozik, nem akar kimenni Németországba.
   Így szabadultunk meg az elhurcolástól. Akik Győrbe menekültek, azoktól elvitték a leventéket és a katonaköteles férfiakat, de mü, akik Zala megyében voltunk, a németországi elhurcolástól megmenekültünk. De kirendeltek munkára ott a helyszínen. A férfíakat erdőre favágni, és hadi munkára még a gyermektelen asszonyokat és leányokat es. Münket, a szentandrási menekült férfiakat a peleskei erdőbe rendeltek fakitermelésre. Ott dolgoztunk egész télen át a felszabadulásig.”

   Gy. J. Van tíz percem, hogy megírjam mi volt Bácskában.
   Én ott születtem, s amikor visszajöttek a szerbek, akkor menekülni kellett a székelyeknek. Tizenöt falu volt a bukovinai székelyek által lakott: tíznek szóltak és ötnek nem. Mit csináltak az akkori szerbek? Lágerbe tették az öt falu lakosságát, szalmán feküdni s ki voltak szolgáltatva az akkori partizánoknak, és akkori hatalomnak s azért kerültünk ide Bács megyébe másik év áprilisába. Soha meg nem említették, hogy ez a közel hétszáz családok mit szenvedtek és mit éltek át. Apukám fogságba esett és 1946-ba jött haza. Nem volt mit enni, egy rossz házba rakták a székelyek nagy részét, amit a németektől elvettek. Még egyszer sem említette a szövetség, hogy mit élt át ez a hétszáz család. Potápi, Csíkiék, meg lett említve nekik ez, de nem hallották meg. Apu testvérit felrobbantottak a partizánok csak a táskáját találták meg, őt sehol. Öten voltak s mind az öt személy szétrobbant a földdel lettek egyenlővé. Ez is lehetne egy könyv témája.
   Kalaznóiak nem voltak lágerbe, nem lettek tetvesek, nem ettek lerágott kenyeret, amit a lágerőrzők meghagytak, nem vitték őket dolgozni a tanyákra. Anyukám nagyon szép asszony volt és a mamám bekente a haját hamuval, hogy kikerüljek a bajt.

    Sántha Menyhért (eredeti helyesírással):
  …Amikor Bácskába telepítettek Antal István propagandaügyi miniszter azt mondta: „Drága magyar testvérek most má végérvényesen elfoglaltátok örökös hazátokat dolgozzatok és ne féljetek semmitől mert kétmilio honvédszurony véd titeket.” Igen és egy szép napon kiütték a kétmilio szuronyt kőnnyedén a magyar hadsereg kezéből. Mert észrevették hogy a magyar kormány kételkedni kezdett a német győzelembe és bizalmatlanná vált előttük magyarország. S orozva lerohanták. Romania aki totális harcot folytatott a németek oldalán kilépett a háborúból. És ezáltal gyors ütemben közeledett a front a magyar határok felé. Rövidesen má magyar területen folynak a harcok má az ágyudörgés is hallatszik.
   Helyzetünk aggasztóvá vált, menekülni kell ebből a tűz fészekből mennél előbb amíg nem késő, hogy legalább lépjünk át a Trianoni magyarhatáron. Várjuk a hatoság irányitását, de nincs semmi, egyik szép napon a hatoság elmenekül, nekünk pedig azt üzeni a főszolga biro hogy ránk vonatkozolag nincs semmi rendelet. Isten ovjon titeket. Hová lett a kétmilio magyar szurony aki megvéd bennünket? Ott felejtettek. Bácsistensegits má elmenekült, jött a hír! Estére jár az idő, nem indulhatunk. Gyorsan őrséget állítottunk a telep körül, senki ne aludjon az éjjel, mindenki csomagoljon hogy reggel korán együtt az egész indulunk. Reggel felsorakoztak a kocsik akinek nem volt fogata azokat felosztottuk a kocsikra hogy nemaradjon le senki. Baromfit disznokat mindenki kiengedte az udvarba kukoricás goréját felnyitotta mindenki hogy legyen amit egyenek szarvasmarhájáűt mindenki hajtotta magával és így indultunk utnak otthagyva minden munkánk gyümölcsét. Csak amit a kocsikra fel tudtunk pakolni azzal indultunk a nagy bizonytalanságba. Hogy mennél előbb jussunk át a régi határon. Közben Bácstopolya és Kossutfalvai utszakaszon leállították a végeláthatatlan kocsisort mert partizán veszély van. Jön szembe velünk egy csendőr ezredes Motorosan és azt mondja magok hová mennek? Kiajoisen báncsa magukat? Azonnal forduljanak vissza a telepre, magokat nem báncsa senki. Aligment kétszáz métert és lefogták partizán volt. Így aztán elindult a menet másnap délbe átléptük a határt Bácsalmásnál. A piactéren megállva megetessük a lovakat, de joformán odasem adtuk a szénát a lovaknak s jött a kisbíro hogy a most érkezett menekültek azonnal induljanak tovább mert veszély van.
   Elindultunk Baja felé, Bácsbokordon a németek megállítanak és nem engednek Baja felé. Naks Jánoshalma! Menyünk Jánoshalma felé. Így jutottunk Csonapjára. Csonapján megháltunk az utszélen, az eső zuhogott éjel és nappal egyaránt. Reggel a csendőrség megint Bajának irányít mert Jánoshalmán harcok folynak arra nem lehet menni a németek azért irányítottak arra hogy nekik az út legyen szabadabb mi ne akadályozzuk nekik a tervszerű menekülést. Így jutottunk Bajára. Ahol kétnap és kétéjjel kellet a Dunaparton áljunk a szűnni nemakaró esőbe, nem engedtek a németek előre a komphoz. Aztán jött egy csendőrszázados aki átvette a komp rendészetet és beosztotta. Két gőzhajó vontatta komp szállítja a németeket kettő pedig a magyarokat. Egymásttol távol egy százötven kétszáz méterre. A kompon a honvédek rendezkedtek. Egyszer csak beszalad egy német ezredes a százados leadja a jelentést az éppen akkor kikötött kompra felakar hajtani, a százados azt mondja ezredes úr itt nem mehet, itt csak a magyarok mehetnek, az önöké ott van tul tessék oda menni. Erre az ezredes a farzsebéhez nyúl és pisztolytvesz elő erre a százados elkiáltja magát honvédek fegyverbe! És az ezredesnek azt mondja: Vaszhamzi kir Dünkirchen? Heita nach ki riszt ungarn, az apád sárgalábu sváb istenit az anyádnak, azt akarod hogy mi védjünk hogy tudjatok menekülni.
   A Berlini rádio sokszor hányta az angolok oraalá hogy Belgiumbol amikor menekültek Dünkirchennél a Belga csapatokkal védették magukat hogy hajora tudjanal szálni. S most itt a magyarok védjenek hogy tudjanak menekülni. Az ezredes aztán a mikor látta hogy több mint kétszerkettő, szépen elkotrodott onnan. A honvédség utat nyitott nekünk és átkeltünk a Dunán. S most énekelhettük a Székely himnuszt hogy kitudja merre merre visz a végzet göröngyös uton sötét éjjelen. Csak mentünk de nemtudtuk hogy hová, volt aki meg kérdezte hogy hová megyünk, azt mondtuk hogy tőnkre, hát az merre van kérdezi, az kérem nincs a magyartérképen. Azt mondják hogy a történelem nem ismétlődik meg de velünk megismétlődött. Őseink sorsára jutottunk a mikor Madéfalvátol elmenekültek. Ez ismétlődött meg most velünk. Nincstelen hazátlan bujdosok lettünk szétszorodva a Dunántulon. A Dunától elindulva késő délután érkeztünk Bátaszékre. Sváb község, nem fogadott be senki, az utszélen háltunk, reggel tovább megyünk Bonyhádfelé. Mórágy sváb, Mőcsény sváb, Bonyhádra érve ez is sváb. Megbotránkozva latoljuk, vajon holvan magyarország? Bonyhádrol elindulva má esteledik, a főjegyzőtől megkapjuk az irányitást Somogy megyébe Böhönye községbe. Bonyhádrol kiindulva elérünk Majosra nemfogad be senki mert ezekis svábok, megyünk tovább következik Nagymányok itt is svábok senki benemfogad. Mányok végébe az utcaszélen hálunk a lovakat letakarva mi pedig az út árokba szalmát hordtunk és oda feküdtünk le, szerencsére az eső elált de belepett a zuzmara reggelre. Innen reggel tovább indultunk estére Bikalra érve magint az utszélen háltunk. Másnap oktober 15 én Dombóvárra értünk. Áthaladva rajta a faluvégén félre huztunk hogy a lovakot megetessük és mi is ebédeljünk. Közbe az egyiknek volt egy telepes rádiója s a kocsi hatuljanak a végébe egy pokrocra a földre letette és bekapcsolta hogy meghalgassuk a híreket. És pont akkor mondta be Horthi a kapituláciot. Ekkor elhatároztuk hogy valamerre lahuzunk az országutrol mert a németek ha elkezdenek menekülni minket az uton elgázolnak. Honvédségi teher gépkocsik jönnek velünk szembe és kiabálnak: Vége a háborunak testvérek, forduljanak vissza és menjenek haza! Igen ám de mi hova menjünk hol amihazánk? A sors markába vagyunk, vagy valahova utat mutat vagy végérvényesen összeroppant. Égre tekintve fóhászkodtunk hogy hol vagy Názáreti csillag mutass utat hogy merre menjünk ebbe a nagy bizonytalanságba. Ember fia legyen aki valami kép vigasztalást tudna nyujtani. Igy ilyen töprengéssel értünk Kaposvárra...