A BUKOVINAI NÉPESSSÉGMOZGÁS A 18. SZÁZAD VÉGÉN

   Bukovina anexálásakor, az elfoglalt területen (10.441 km²) csak három város létezett: Csernovic, Szucsáva és Szeretvásár, 226 szervezettebb és 52 szétszórtabb falu.

   A történészek, a lakosok számát, 71750-re teszik. Azonban Splényi és Enzenberg kimutatásai eltérő adatokkal szolgálnak: 11421-12443 család 1774-ig, majd 14047-17047 család 1775-1776 között. Ezeket számításba véve, a lakosság száma 58000-85000 között változott. A számok azért változóak, mert a népszámlálás különböző módon történt. Splényi kimutatása csak az önkéntes jelentkezésekre vonatkozott. Mivel a helyi lakosok már több esetben ráfáztak az orosz elfoglalás alatt az ilyen kimutatásokra, az adózás miatt, nem igen tolakodtak jelentkezni. A másik ok az, hogy tavasztól késő őszig sokan „móduváztak” és csak a tél beállta előtt tértek haza (nocsak, nem a magyarok kezdték el!). Ebből az is következett, hogy bukovinai földjeiket elhanyagolták, parlagon hagyták. A következő kimutatásban a lakosokat nem nemzetiség és anyanyelv szerint számolták össze. Kivételt képeztek az örmények, zsidók és cigányok.

   Enzenberg jelentést írt 1781. február 14-én a galíciai Főparancsnokságnak, amelyben leszögezi: „A bukovinai körzetben levő falvak lakossága nagyjából szökevényekből és jövevényekből áll, és nem tévedek, ha azt állítom, hogy a 23000 családból alig akad 6000 moldvai.”

   A több mint 50000 őshonos lakos száma (1774-ben), 1781-re 30000-re apadt, bár a románok száma megnőtt az Erdélyből, Moldvából és Hotin vidékéről bevándoroltakkal.

   Mieg őrnagy jelentése szerint, aki mellesleg jó ismerője volt a vidéknek még a megszállás előtt, a helyzet a következő: „románok, németek, néhány magyar, ruszinok, akik közt még találhatók Lengyelországból, Máramarosból és Erdélyből érkezett bevándorlók, úgyszintén cigányok.”    

   Rumjancev népszámlására alapozva, a helyzet a következő 1774-ben, ami a lakosság számát illeti:  

   J. Budinsky mérnök, a földnyilvántartás igazgatója jelentett 1782. június 22-én a Bukovinai Adminisztrációnak, hogy a rendelkezésre álló földek az akkori lakosok kétszeresét is képesek eltartani. Itt már felvetődött a telepítések gondolata, de számos akadály is. A falvak és a hozzájuk tartozó földek a földesurak tulajdonai voltak, akik ellenezték a telepítést, és még nem létezett jogi alap rákényszeríteni őket, új telepítések elfogadására, falvak létrehozására. Így az újonnan érkezettek a már meglevő vagy kihalt falvakban szálltak meg.

   A telepítésekre vonatkozó eljárások is vita tárgyát képezték. Budinsky és Splényi a vallásilag egyesült parasztokat hozták volna Galíciából, biztosítva nekik vallási szabadságukat.^[1] Ez ellen fellépett Enzeberg, aki a bukovinai telepítéseket nem a Császárság területén élő lakosokból javasolta, gyengítve ezzel a Császárság más részét, hanem a környező országokból, azokat gyengítve. Alapoztak még a helyi lakosok népszaporulatára is. A lényeg az, hogy az állam minimális költségeket álljon.

   A bécsi Haditanács közölte 1784. március 27-én Enzenberggel, hogy Bukovina lakosságának növelése elsődleges célkitűzés, amelyet a helyi adminisztráció kell megvalósítson, támogatva az újonnan érkezetteket. De ki is voltak az újonnan érkezettek?

   Bukovina népességének növelése három módon volt lehetséges: a Birodalom más tájairól hozott telepesekkel, a szomszédos országok lakosainak „becsalogatásával” és a természetes szaporulattal. Azonban nem lehet figyelmen kívül hagyni az illegális bevándorlást, főként Galíciából, és a bukovinaiak, erdélyiek és galíciaiak visszavándorlását Moldvából.

   A Bécs által irányított telepítések szervezettek, szisztematikusak és politikaiak voltak, elsősorban a német telepeseket támogatták. A németek foglalták el a fő hivatalokat, a közigazgatásban, az igazságszolgáltatásban, ők irányítottak minden szociális és gazdasági tevékenységet. A német telepesek kiváltságokban részesültek, előnyökben, adómentességben, különböző munkákra nem voltak kötelesek. A német mesteremberek 30 évre adómenteségben részesültek, a német parasztok, akik saját házakat emeltek az államköltségre és ugaroltak, 3 év adómentességet kaptak. A bukovinai önkormányzatot kötelezte Bécs, hogy a német telepeseknek házat építtessen, és a gazdasági eszközöket beszerezze nekik.

   Bukovinába az első németek a Bánságból jöttek (oda pedig a Rajna vidékéről) 1782-ben, Csernovic és Szucsáva környékére, Rosa, Jucica, Greci, Molodia és Mitocul Dragomirnei falvakba. Következtek 1787-ben a Frankföldi és Baden-Württemberg-i németek (80 család), akik Fratauti (1788), Satu Mare, Milisauti, Sf. Onofrei (1787), Arbore, Itcani, Ilisesti, Tereblecea, Badeuti telepedtek. Később is érkeztek németek, Boemia, Boroszló (Breslau) vidékéről, akik Boureni, Negrileasa (Schwartzhal) falvakba telepedtek, de olyanok is, akiknek Galíciában már nem volt lehetőségük a letelepedésre.

   Hivatlanul is jöttek telepedni vágyók, a szomszédos Moldvából. Ezek inkább kedvére voltak Enzebergnek, mivel, gazdasági eszközökkel, igavonó-és háziállatokkal érkeztek, ők maguk építették házaikat. Már az 1782. október 3-i jelentésében, amikor még alig indult be a németek telepítése, Enzenberg aggodalmát fejezte ki abban az irányban, hogy a német telepesek miatt csökken majd a Moldvából bevándorlók száma. Például 1784. március 20. és május 9. között Moldva és Hotin vidékéről érkezett 97 család (453 személy), tulajdonukban volt 96 ló, 281 ökör, 197 tehén, 303 juh, 288 kecske és 6 disznó, őket Csernovic és Dnyeszter körzetekbe helyezték. Júliusban Moldvából érkezett 325 személy, hoztak magukkal 25 lovat, 95 ökröt, 94 tehenet, 78 bikát, 59 borjút, 183 juhot, 43 kecskét, 17 disznót, ezeket Csernovic Szeret, Szucsáva körzetekbe telepítették. Most már attól tartott Enzenberg, hogy nem lesz lehetőség a telepesek befogadására. Leginkább az elnyomatás, adózás, vagyis gazdasági okok miatt menekültek Moldvából, ahol 1777-1788 között öt vajda követte egymást a trónon. Mindegyik igyekezett rövid távon meggazdagodni, persze a parasztok kárára. Bukovina katonai kormányzása alatt, a Moldvából bevándorlók száma magától beszél: 1781-ben 1330 család, 1782-ben 3033 család, 1783-ban 1021 család.

   Nem lehet figyelmen kívül hagyni az 1763. évi naszódi lázadást, és a madéfalvi eseményeket sem. Mindkettő okot szolgáltatott a moldvai bevándorlásra. Egyesek szerint, bár kissé túlzottnak tűnik, ezek következtében 24000 család távozott Erdélyből. Az erdélyiek zöme az akkori Moldva északi részébe telepedett, majd az osztrákok bejövetelekor Moldva közepe felé menekült. Enzenberg kérelmezte a moldvai Tanácstól az úgynevezett szökevények kiadását, és Beddaus kapitányt küldte Moldvába 10 káplárral ezek felkutatására. Beddaus sikerrel járt, rövid idő alatt 2287 erdélyi menekült családot küldött át, köztük több székelyt, de nem Erdélybe, hanem Bukovinába, minden ingatlanukkal együtt. Ezek különböző kedvezményekben részesültek. Azonban akik 1775. után Erdélyből egyenesen Bukovinába telepedtek, nem kaptak kiváltságokat, adózóként voltak számon tartva. Enzenberg jelentéseiből kitűnik, hogy 1778-ban 5418 erdélyi bevándorló találtatott Bukovinában (főként katonaszökevények), ebből 4897 román. Majd újabb hullám érkezett Erdélyből 1781-1782 között, 3209 személy: hoztak magukkal 484 szekeret és 8662 szarvasmarhát. Az erdélyi telepesek leginkább Bukovina déli részére telepedtek, mintegy helyet adva ezzel az északi részre érkező ruszinoknak, lengyeleknek. Olcsó munkaerőre számítva, még a földesurak is támogatták a galíciai bevándorlókat.^[2] Ezek a bevándorlók élénk vitára adtak okot Enzeberg és Galícia kormányzója között, arra hivatkozva, hogy az 1779 után érkezetteket visszatoloncolják. A bécsi Haditanács 1779. október 2-án rendeletet bocsátott ki arra vonatkozva, hogy Bukovinába csak a galíciai Önkormányzat által kibocsátott engedéllyel telepedhettek a galíciai parasztok.

   A bukovinai lipován-oroszok a vallási elnyomás miatt távoztak országukból, mintegy 2000 család a Fekete tenger partjára. Néhány család 1774-ben Prisaca (majd utólag Lipoveni) faluba telepedett. Az újonnan érkezettek 1780-ban megalapították a Climauti és Fantana Alba telepeket. A bécsi udvar 1783-ban 3 évi adómentességet és vallásszabadságot adott nekik. Két lipován, Alexander Alexejev és Nichifor Larionov felment 1783. október 5-én Bécsbe, nagyobb kiváltságokat kérve. Október 9-én, II. József császár személyesen adta át nekik a császári rendeletet:

1. teljes vallásszabadság nekik, gyermekeiknek, utódaiknak és papjaiknak,

2. 20 év adómentességet,

3. felmentés a katonai kötelezettségek alól,

4. 20 év után ugyanazon feltételek mellet fizetnek adót, mint a többi lakos.

   Ennek hallatára Moldva akkori vajdája megtiltotta a lipovánok kivándorlását. 1784-ben csak 75 lipován család élt Bukovinában, de számuk lassan növekedett, 1844-ben 1966 lipován személy, 1857-ben 2939 lipován lakos élt Bukovinában.

   A lengyelek bevándorlása 1786-tól kezdődött, miután Bukovinát Galíciához csatolták. A galíciai lengyel nemesség már ott kedvező pozíciókban volt, java a közigazgatásban vett részt. 1849-ben már 4000 lengyel élt Bukovinában, java állami alkalmazott, ám 1880-ra már kb. 190 nagybirtok volt a kezükön. A szegényebbje főként a sóbányákban dolgozott.

   Galíciából történt a zsidók bevándorlása is, akik leginkább földbérlők, mesteremberek vagy kereskedők voltak. Ezek bevándorlását így írja le egy szemtanú^[3]: „A bukovinai zsidók az összesen Lengyelországból jöttek. A katonai kormányzatkor szigorúan őrizték őket, és csak alig több mint 100 család volt eltűrve. Akkor nem terjeszkedhettek. De a katonai kormányzat megszűnése után őrizetlenségük és néhány köztisztviselő mohósága miatt az egész országot ellepték a zsidók.”

   Enzeberg beszámolt arról, hogy a zsidók a szabadabb mozgás és a nagyobb nyereség miatt jöttek Bukovinába. Társultak a helyi földesurakkal, de leginkább ezek bérlőivel, és rövid idő alatt hatalmas összegeket nyertek. Befolyásolták a gazdatisztek és bírók megválasztását, ezeken át a parasztságot gazdaságilag lezüllesztették. Valódi számukat nehéz megállapítani, mert mint Budai-Delenau mondja, „leleményesen kivonták magukat a nyilvántartások alól, mintha szent titkot csináltak volna abból, hogy igazi létszámukat sose lehessem megtudni.” Mégis, a bukovinai közigazgatás levéltári anyagából kiderül, hogy 1776-ban 650 család és 2906 személy tartózkodott ott, akik az orosz-török háború alatt, és Bukovina osztrák elfoglalása után telepedtek be. Számuk tovább növekedik, 1779-ben 800 család és megközelítőleg 4000 személy, 1780-ban 870 család és még öt családtalan, 1781-ben már 1050 család és 4631 zsidó lakott ott. Összehasonlításként, 1780-ban Sziléziában 812 család, Alsó-Ausztriában 337 család, Tirolban 57 zsidó család élt. 1848-ra már 11581 zsidó lakos élt Bukovinában, az 1910-es évig 102919-re növekedett. Mindez annak ellenére, hogy ők sohasem voltak telepítve.

   Azonban az osztrákok szorgalmazták a magyarok és szlovákok betelepítését. Az első magyar telepesek 1775-1777-ben érkeztek, és Tibeni (Istensegíts) és Iacobesti (Fogadjisten) falvakban. 1785-ben készületeket tettek az osztrákok, hogy 36 magyar családot Hadikfalvára (Dornesti), 35-öt Andrásfalvára (Maneuti) és 33-at Józseffalvára (Vorniceni) telepítsenek. A magyarok java mezőgazdasággal, gyümölcstermesztéssel és állatneveléssel foglalkozott. Számuk 1825-ben 3100, 1846-ban 5446, 1857-ben 7282 személy.  

   Az első szlovák családok 1820 körül telepedtek Bukovinába. Főként erdőkitermeléssel és üveggyártással foglalkoztak. 1848-re számuk elérte az 1837 személyt.

   Egy másik nemzet, amelynek betelepítését az osztrákok szorgalmazták, az örmény volt. Az első örmény telepesek még a középkorban Moldvába érkeztek, és főleg kereskedelemmel foglalkoztak évszázadokon át. Bukovina elfoglalásakor Splényi alig 58 örmény családot talált itt. Enzenberg írt róluk 1779. november 22-én Hadiknak, javasolva számosabb örmény becsalogatását, és velük együtt a szomszédos országokból való kereskedelmet (Török, Moldva, Ukrajna). 1782-ben az örmények egy kérelmet adott át a Haditanácsnak, amelyben azon jogaik megerősítését igényelték, amelyekben Moldva vajdái őket részesítették 1671-1673 között. A Haditanács az 1782. július 4-én kiadott rendeletével megerősíti jogaikat, vallásszabadságot biztosít számukra,^[4] és javasolja minél több örmény betelepítését Bukovinába. II. József császár (az örmények kérelmére) Szucsávát szabad városnak nyilvánította 1786-ban, majd rá egy évre megengedte nekik, hogy Örményországból hozzanak maguknak papokat. 1780-ban Bukovinában 559 örmény lakott, számuk 1823-ban 2224-re emelkedett. A kereskedelmen kívül földekkel is foglalkoztak, számosan nagy birtokokra tettek szert.    

   Végül még akad egy nemzet Bukovinában, amelynek valódi létszámát sohasem tudták: a cigányok. Ezek vagy kivonták magukat a népszámlálások alól, vagy átvették a környező népek nemzetiségét. Egyes adatok szerint Splényi 294 cigány családot talált Bukovinában. Ioan Nistor történész szerint ezek száma csak természetes szaporulattal növekedett, de egy levéltári dokumentum arra mutat, hogy 1784-ban 38 cigány család lépte át a moldvai határt, érkezvén Bukovinába. Budai-Deleanu 1803-ban számukat megközelítőleg 400 családra teszi. Azonban feltételezhető, hogy valódi számuk sokkal nagyobb volt.

^[1] Az ukrán egyház bizonyos része 1595-ben egyesült Rómával. Ám a Bukovinába telepedett ukránok nagy hányada visszatért az ortodox vallásra.

^[2] Például a bainet-i birtokos Ioan Vasilco, a rapujenita-i Costache Cozmica, a cernauca-.i Doxache Hurmuzaki, a broscauti-i Ioan Savescul, stb.

^[3] Ioan Budai-Deleanu (Csigmó (Hunyad vármegye), 1760. január 6. – Ilyvó (Lemberg), 1820. augusztus 24.) erdélyi román író, költő, filológus, történész.

^[4] A bukovinai örmények a görög-keleti, a Galíciából jöttek a katolikus vallást követték.