Árpádfalva Brazíliában
Colonia Árpád Falva
1925 körül 140 magyarországi családból álló népcsoport telepedett le a településen. Használatukkal és szokásaikkal saját kultúrájuk gyűjteményét hozták létre, különös tekintettel a Santo Estevão templom építésére, 1934-ben.
Egyszerű építmény, erősen a római építészet hatásával, magyar írással őrzi a bibliákat, jegyzőkönyveket, üléseket, cédruspadokkal, gyarmati stílusú oltárral. Pres városától körülbelül 10 km-re található. Epitácio, a települést Caiuával összekötő mellékúton. Fontos helyi kulturális örökséget képvisel.
Colonia Árpád.
Láthatár, 1940-08-01/8. szám. Árpádfalva.
A S. Paolo fővárostól 880 km-re levő magyar telep, jobban mondva, kis magyar falu szociocentrikus felmérése a 15 éves múlt után nagyon indokolt. Nemzeti szempontból fontos az, hogy az árpádfalvi magyarság ameddig marad méltó faluja szép nevéhez, tudományos szempontból pedig a kutatót az érdekli, hogy egy új településnél, egy középeurópai kis magyar csoport Brazíliába való átültetésénél milyen településföldrajzi, faji, gazdasági, kormányzati, községi, kulturális stb. problémákat lehet megfigyelni s főleg a beolvadásra, a népi-faji jelleg átalakulására vonatkozólag keres törvényszerűségeket. A mi szemünk azonban nem tud teljesen érdektelenül tudományos lenni az észlelt jelenségek meglátásánál és feltárásánál, mert a megfigyelő nemcsak a szemével lát, hanem a szívével is. Az őszinte és felismert szubjektivizmus azonban egyúttal a legnagyobb objektivizmus is. A kérdéseket tehát a következőképen csoportosítjuk:
1. Milyen települési tényezők határozzák meg Árpádfalva kialakulását és fejlődését?
2. Árpádfalva településtörténete, mai életének kialakulása. Ünnepek, látogatások, események a telep életében.
3. Milyen Árpádfalva mai gazdasági, kulturális, vallási, szociális élete?
4. Árpádfalva jövője.
***********
Egész Brazíliában a legnagyobb önálló, faluszerű település Árpádfalva, (Colonia Árpád) mely S. Paulo várostól csaknem 900 km-re fekszik mint a Sorocabana vasútvonal utolsó előtti feltételes megállója. Állomásélete természetesen még nincs, csak egy tábla jelzi: Colonia Árpád felírással, hogy az utas, magyar helyre érkezett. A telep lakói árpádfalviaknak nevezik magukat, (bizonyos büszkeséggel) a környező lakosság azonban csak magyar kolóniának (colonia hungara) hívja a telepet. A hivatalos hatóság még nem ismerte el külön helységnek, úgyhogy vasúti jegyet is vagy az előtte levő Caiuára, vagy az utána következő Porto Epitacio Pessoára kell váltani.
Árpádfalva határán folyik a hatalmas Paraná folyam, amely ezt a vidéket az ősidőkben beláthatatlan árvízzel öntötte el, lerakván az alföldjellegű, őserdővel borított, szelíd lankás, de leginkább sík területekre az ország belsejéből hozott finom iszapot. Ezért a föld itt igen termékeny, kihasználatlan, őserdei szűzföld, amely busásan terem s így bőségesen megfizeti a szorgalmas kezek munkáját. Azonban mindjárt kezdetben, 1924-ben, a legnagyobb és soha helyre nem hozható települési hiba volt az, hogy a tájékozatlan, tapasztalatlan, a nyelvet és a termelési lehetőségeket nem ismerő magyarság az ügynökök egyoldalú rábeszélésére a fővárostól csaknem ezer km. távolságra választotta ki ezt a helyet az első brazíliai magyar falu településhelyéül, amely termelési szempontból talán megfelelő lenne, de közlekedési, áruszállítási szempontból rendkívül hátrányos, mert a szállítási költségek fölemésztik a kevés hasznot. Összehasonlításképen képzeljük el: mintha egy tiszántúli kisközség, mondjuk, Bagamér parasztjai, akik családonként kb. 20—30 mázsa búzát termelnek, de szövetkezet nélküli, egyéni kisparaszti gazdálkodásban s arravolnának kényszerülve, hogy a terményt Berlinbe szállítsák! A nagykereskedelem azonban itt is ravasz, bőbeszédű ügyes ügynököket küld ki a helyszínre, akikkel már előre fölvásároltatja az egész évi termést, persze, potomáron.
Sajnos, a mi szegény magyar parasztjainknak ezelőtt 15 évvel senki sem adott tanácsot arra vonatkozólag, hogy a településnél a legfontosabb a vasúti összeköttetés, a gyors szállítás, a jó föld és a kedvező éghajlat. Összeköttetés tehát nincs, a terményt nem tudják gyorsan szállítani, mert csak nagy keservesen tudnak kikönyörögni egy vagont a vasúttársaságtól, s így a föld hiába elsőrangú, jól termő, könnyen művelhető az irtás után, porhanyós, gazdag erejű föld, mégis kevés eredményt tudnak felmutatni.
Még az éghajlatról kell néhány szót szólanunk. Árpádfalva 300 méter magasan fekszik a tengerszín felett. Ez azt jelenti, hogy éghajlata valamivel egységesebb, határozottabb, hőmérséklete az egyes évszakokban kevésbé ingadozó, de nyárban forróbb, télben hidegebb, mint S. Paulo városé, amely 740 m. magasságban fekszik. A tavaszi (szeptember—december) hőmérséklet középátlaga 24° C, legnagyobb: 40—41° C, legkisebb: 10° C; nyáron (december—március) legnagyobb 42° C, legkisebb 10° C, középátlag 25° C; ősszel (március—június) legnagyobb: 36° C, legkisebb 0° C, középátlag 22° C; télen: (június—szeptember) legnagyobb: 36° C, (aug.) legkisebb: 0° C (aug.) középérték: 19.4° Celziusz.
Az éghajlati tényezők emberformáló, átalakító, újjáépítő vagy degeneráló hatását a földrajztudósok ma erősen hangsúlyozzák. Az éghajlat a földrajzi hely fekvésétől, a szárazföld és a vizek, a folyók és a hegyek elhelyezésétől függ s nemcsak az állat- és növényvilág kialakulását és alkalmazkodását határozza meg, hanem éppen úgy befolyása van az emberi munkakifejtésre is s így emberi kultúrára és civilizációra. A hőmérséklet hatása, mondjuk meg, kedvezőtlen hatása, ma már nagyon meglátszik az árpádfalvi magyar telepeseken, különösen az öregeken, azaz az első kolonistákon.
A 15 éves szörnyű küzdelemben, a természeti környezettel, az őserdővel vívott örök harcban, a számára idegen fajú és nyelvű nép ethnikai szerkezetében, az éghajlat szeszélyes váltakozásaiban megfáradt, megtört, sáppadt, sárga, beesettképű, köhécselő, tehát biológiailag szemmel láthatólag is leromlott lett ez a hősi s hajdan igen deli nemzedék. A második generáció azonban — a mai ifjúság s különösen a gyermekek — már sokkal szerencsésebben kerül ki ebből a küzdelemből, amely a dunai medencei mérsékelt éghajlatú magyar szervezet és a féltrópusi brazil vadon között játszódik le a szemünk előtt immár 15 éve. Szinte bámulatos az, hogy a brazil föld, a természeti erők, biológiai értelemben is milyen gyorsan megváltoztatják a szervezetet, alig 10—15 év alatt fölszívja az európai eredetű és fajú szervezet biológiai karakterét, hogy délamerikaivá, brazíllá tegye. A hajszín és a termet megmarad, de a vér teljesen kicserélődik és elerőtlenedik. Itt született fiainkból sohsem lesz olyan erős, derék, tagbaszakadt, pirosképű, szálas magyar legény, mint amilyenek a magyar földön teremnek. Még sokáig magyarul beszélnek, de a szervezetük már brazilul gondolkodik és érez. Az éghajlat azonban nemcsak rekkenő, fojtó, fullasztó trópusi melegből, hirtelen lezúduló, fergeteges nyári záporokból, nyers, csontevő, langyos téli hidegből áll, hanem buján szaporítja a férgeket, rovarokat, hangyákat, legyeket, tetveket, szúnyogokat, vadállatokat, azaz a „bicho“-kat, ahogy a brazil az összes állatokat nevezi.
Kezdetben a rengeteg szúnyog ellen úgy védekeztek, hogy kezüket-lábukat, fejüket bebugyolálták, vagy nagy tüzeket raktak a hirtelen eszkábált pálmakunyhó elé. Husz-harminc lépésre párduc üvöltött, majmok lármáztak a fákon s az első termést megették az óriáshangyák, a gyenge kukoricát elvitték a papagályok, vagy a majmok dézsmálták meg s még elzavarni sem lehetett őket, mert megdobálták az embert. Papíron igen regényes ez, a valóságban azonban keserves volt. Az árpádfalvi magyarok ma már büszkeséggel beszélnek a kezdeti nehézségekről, mint egy hőskorszakról, amely elmúlt és soha vissza nem tér...
Colonia Árpád. Conquista na floresta primitiva.
Honfoglalás az őserdőben.
Árpádfalva 1924-ben alakult Kelemen Gábor vezetésével. Érdemes feljegyeznünk az első hős kilenc család nevét: Kelemen Gábor és neje Zoltai Julianna, (Érdszöllős, Szilágy m.), Hiri Ferenc és Tar Julianna, Egri János és Sekrestyés Katalin (Nagyfalu, Szilágy m.), Oláh Jenő és Tötös Erzsébet (Nagyfalu, Szilágy m.), Rózsa Lajos és Galambos Eszter, (Pacalusa, Szilágy m.), Sólyom Sándor és Juhász Terézia, (Tóti, Bihar m.), Molnár András és neje, Kovács Gyula és neje (Tóti, Bihar m.) Medve Imre és Lincz Otti, (Bicske, Bihar). A földet S. Pauloban vették, 20 alqueire-it fejenként, alqueire-ét 300.000-ért (100 pengő) ami itt drága árnak számítható abban az időben. Egyharmadát előlegnek azonnal ki kellett fizetni, kétharmadát 3—5 évi törlesztésre. Az első három év kamatmentes, a többi 12 százalékos kamatot von maga után.
Miből állott akkor a telep? Egy töltés nélküli vasútvonal az őserdőben: ennyi volt 15 évvel ezelőtt Árpádfalva. A mérnök megmutatta a telek aljában a patakot, kivezették őket a Parána folyamhoz s aztán magukrahagyták a kis magyar csapatot. Kilenc magyar család a brazíliai ősvadonban, apró gyerekekkel, kevés élelemmel, de annál nagyobb félelemmel Mi lesz holnap?... ez az első kérdés. Fagallyakból, pálmalevelekből kunyhót tákoltak össze, hogy mégse maradjanak az Isten szabad ege alatt. A szúnyogok ellen füstöltek, a vadállatokat tűzzel tartották távol a kunyhótól, sőt, bádogedényekből, csuprokból bögrékből (amiket magukkal vittek) egy jelzőkészüléket csináltak: madzagra kötötték ezeket a csörömpölő tárgyakat, hogyha jön a vadállat (párduc, vadkutya, majom stb.) zajt csapjon és így idejében biztonságba helyezhessék a gyermekeket. Hogyan éltek? . . . Mint Robinson egy kicsit modernebb formában. Papírzacskóban vásárolták a lisztet, amiből otthon zsákszámra állt a kamrában, egy tyúkért, vagy két-három tojásért 1000-t, egy tő mandiókáért (gumós takarmánynövény, amit szárazon összeőrölnek és lisztjével a kenyérlisztet pótolják) 1000-t, egy kiskutyáért egy egész napot dolgoztak. Mikor aztán már volt egy kis vélemény, tengeri, bab, pár négyzetméter megművelt föld, akkor jöttek a nagyhangyák (sanva) és reggelre mindent felfaltak. A brazil hatóság csak annyiban segítette a telepeseket, hogy ingyenes vasúti jegyet adott nekik S. Paulotól Caiuáig, aztán otthagyta őket az őserdőben. A föld egy magántársaságé volt, egy gazdag brazil családé, nem állami; a vasútépítés és kisajátítás folytán azonban az állaim is beleszólt s hosszú per lett belőle, mely ma sem fejeződött még be, (Brazíliában az ingatlan perek igen hosszú lejáratúak) s a telepesek földtulajdonjoga ma is kétes, bár a legnagyobb részük már teljesen kifizette tartozását, szerződéstis kaptak, éveken át adót fizettek és mégis több telepes fizeti ma is az árendát, 100.000-t évente.
Az állami mérnöki hivatal 500.000-t kér az új, kötelező mesgyekimérésért, úgyhogy akinek két-három „alkér“ földje van, nem ér annyit, mint a tulajdonjogba való beruházás költsége. A régi szerződéseket már két éve (1937-ben) beszedték s újat nem adtak. Nagy baj ez, mert e miatt a nép teljesen bizalmatlan lett s attól fél, hogy a volt brazil nagybirtokos és az állam közötti per keserű levét ő issza meg s 15 évi rendkívüli küzdelem után kiforgatják a birtokából. A magyar külügyi hatóság (követség, konzulátus) legutóbb kézbevette az ügyet s mindent elkövet, hogy az árpádfalvi magyarság érdekeinek megfelelően elintézze.
A kolónia ma már szépen virágzik, de keveset gyümölcsözik. Hat-nyolc év kellett ahhoz, hogy a pálmakunyhót faházzal s tíz-tizenöt év, hogy a faházat kőházzal cseréljék ki. Ma már a legtöbb telken piroscserepes, erős kőházakat látunk, istállókat, félszert, kocsit, lovakat, ökröket, teheneket s rengeteg baromfit minden udvaron. A házakat banán, abacaxe (ananász), narancs, citrom és eperfák veszik körül. Minden lakóház olyan mint egy óhazai tanya. Hiszen Árpádfalvát éppen az hozta létre, ami otthon még ma sem talált kielégülésre: a magyar paraszt ősi földszeretete, földigénye, földigénye, ami itt, a sajátos brazil féltrópusi környezetben annyi küzdelem, izzadtság, vér és keserű csalódás után úgy-ahogy megvalósult. A kolónia (falu) 6 km. hosszú, 5 km. széles és a közepén fut a vasútvonal. A telepítés régi, tanyarendszerű, szétszórt telepítés; mindenki a maga telkén lakik 2—300 m-re egymástól. A kolónia tehát nem tömör falutelepülés, nincs központosítva, mert a nagybirtokos szempontja (és az államé is) az volt, hogy a mérhetetlen kiterjedésű brazil birodalom művelhető lakatlan területeit hogyan lehetne betelepíteni olcsó, jómunkás, könnyen elbrazílosodó kivándorolt agrárelemekkel.
Tervszerű kultúrtelepítésről, városok alapításáról ebben az időben még szó sem volt. Az angol társaságok azonban ma már így telepítenek Paraná államban s lassan a brazilok is átveszik a magasbbrendű telepítési formát. Az alig hat-nyolc éves paranai magyar telepek éppen ezért kötelesen elhagyják a régebbi magyar kolóniákat minden tekintetben, így alakult ki Árpádfalva. Árván, elhagyatottan, mostohán, egyedül, szakadatlan harcban önmagával, a természettel, a hangyával, az olcsó terményárakkal, a hatóságokkal, szerződéssel, hazavágyakozó, elhervadó vágyakkal...
********
Az árpádfalvi magyarság életét időnként különböző vallási és nemzeti ünnepek s látogatások teszik változatossá. A nehéz őserdei munka után, amit csak az tud igazán méltányolni, aki maga is megpróbálta, s „húzta“ a fejszét virradattól késő estig, aki el tudja képzelni, hogy milyen rideg, kietlen, öröm nélküli, igahúzó az élet a vadon szélén, az értheti csak meg igazán, hogy mit jelent egy isten háta mögötti telepen egy ünnep, egy vasárnap esti bál, vagy egy óhazai kiküldött látogatása.
Juhász Lajos, a telep lelkes magyar tanítója, aki tíz éven át vezette Árpádfalvát, egy ilyen ünnepségről a következőképen számol be: „1933. augusztus 6-án a kolónián egy sok időre emlékezetes és ránk, magyarokra, igen nagy erkölcsi értékű ünnepély zajlott le. Az ünnepélyt a presidente-wenceslau-i prefesto (polgármester), Capitao Sekepier Ferraz és Capitao Joao Rodriguez Pio (akinek magyar nő a feleségei indítványozták. Az ünnepélyre meg voltak híva és mégis jelentek egész Presidente Prudentből idáig az előkelőségek, hatósági, bírósági ésmagánszemélyek. Még Rióból is érkezett valami Pedro Dias nevű politikus is. Tiszteletükre díszebéd és vacsora volt adva. A prefeito úr indítványára eredeti magyar étkeket szolgáltak fel. A megjelent brazil előkelőségek kb. kétszázan voltak. Az ebéd alkalmával az első szónoklatot Capitao Joao Rodriguez Pio mondta, akinek minden szava a magyar ügyet szolgálta. Hazánk ezeréves múltjáról beszélt s ismertette nemzetünk összes nagyjainak az érdemeit. Megrázó szavakban fejezte ki hazánk, vagyis nemzetünk világháború utáni tragédiáját. Utána a prefeito úr mondott hasonló beszédet a magyar ügyekről. Végül a nevezett riói vendég ugyancsak a magyar ügyekről szónokolt. A prefeito úr kívánságára a szónoklataikat én ismertettem a jelenlevő lakossággal; erre a lakosság a szónokok mindegyikét hatalmas ovációban részesítette.
Vendégeink oly jól érezték magukat, hogy éjfél után 2 óráig forgatták a magyar lányokat és menyecskéket a magyar zeneszó mellett.''
1934. augusztus 26-án ünnepelte a kolónia 10 éves fennállását, amelyről a brazil újságok is beszámoltak. Nagy nap volt a magyarok számára, mint ahogy a „Journal do Etado“ írta: „um dia de jubilo para os filhos dos santos guerreiros.“ (Egy örömnap a harcos szentek hazája fiainak a számára.)
1936. október 24-én Böszörményi László dr. miniszteri tanácsos látogatta meg Árpádfalvát. „Zsebkendőt lobogtató, könnyes szemű magyarok tömege várta mindenütt. (Vele voltak: a brazil földmívelésügyi államtitkár, az immiigráció, kolonizáció és földosztály főnökének a megbízottja, brazil újságírók, Boglár Lajos dr., a s. pauloi magyar konzulátus vezetője, több magyar tanító és sok s. pauloi vendég. A magyar iskolában vizsgaelőadást, majd a központi vendéglőben díszelőadást rendezett a kolónia. Az emlékezetes vacsorán, ahol igen sokan felszólaltak, Salvio de Almeida dr., a brazil kormány kiküldötte, a többek között a következőket mondotta: „Brazília és S. Paulo állam nagyon jól tudja azt, hogy a magyarok mit tettek Árpádfalván. 12 esztendő alatt egy virágzó telepet létesítettek az őserdőből. A magyar munkás, a magyar munkaerő, a becsületesség, a magyar jellem közismert egész Brazíliában s éppen ezért a magyar nép általános közmegbecsülésben részesül. Ez a fáradhatatlan építő munkának az eredménye. Egy népfajta teljesítőképessége után értékeli a történelem. S ha a magyarok megállják a helyüket ezen a kicsiny poszton, mint munkások és kolonisták, akkor a brazil állam is mindent megtesz, hogy önökön segítsen. Biztosítom önöket arról, hogy a Brazíliába kivándorolt magyarság sorsát a brazil kormány élénk figyelemmel kíséri, mert látja, milyen fáradhatatlanul dolgoznak a brazil közgazdaság előhaladása érdekében.“
Mario Cardim dr. pedig, a legnagyobb és legtekintélyesebb brazil napilap a tudós szerkesztője, miután elmondta, hogy milyen jól ismeri Magyarországot és a magyar népet személyes magyarországi tapasztalatai alapján, azzal fejezte be beszédjét: „Míg én élek, addig a magyaroknak mindig lesz egy őszinte barátja!“
Másnap az új római katolikus templom felszentelése, majd baptista és református istentisztelet volt, ahol Böszörményi dr. ezt mondta: „Két érzés tölti el a telkemet: az öröm és a fájdalom, örülök annak, hogy 10 esztendei nehéz, őszinte emberfeletti küzdelem után ma már anynyira mentek, hogy megélnek Árpádfalván és megbecsülést szereztek a magyar névnek, de máskülönben meg fáj a szíven, hogy önöket itt kell látnom, nem a mi szépséges Magyarországunk valamelyik kis falujában!“ Az ünnepek azonban elmúlnak és a hétköznapok megmaradnak. Az árpádfalvi magyarság ezen az éjtszakán ébren álmodott, a lelkes magyarszavak felpezsdítették a szívét, fölkeltették benne az első generációból soha ki nem vesző honvágyat, amelyet azonban sohasem tudnak kielégíteni. Másnap már ismét menni kellett a „roca“-ba, az irtásba, törni, zúzni, vágni, fűrészelni, fuvarozni a hatalmas fákat, gyapotot szedni, rizst eladni, cukornádat préselni, szomszéddal, jószággal veszekedni, élni ..., élni.. . És ez így megy mindennap szünet nélkül, szakadatlanul…
Mai helyzetrajz.
1932. november 15-én Juhász Lajos tanító általános jelentést írt a s. pauloi konzulátus számára „Árpádfalva 9 éves fejlődéséről, lakosságának létszámáról és anyagi helyzetéről.“ Ebben írja a következő adatokat: Magyar telepesek (colonisták) száma 150 család, 704 személy, másfél év óta ide munkára kijött magyar családok száma 19 család, összesen 77 személy az ideérkezett magános magyar munkások száma 260 személy, Caiuan letelepedett magyar család 12, összesen 60 személy. Tehát a lakosság száma 1932-ben: 181 család 1101 lélekkel. 1930-ban és 1932-ben forradalom volt Brazíliában. Erről is beszámol a jelentés: „Az elmúlt forradalom annyiban idézett elő változást, hogy a már úgyis alacsony munkabér még lejebb szállt. Több üzem leállt. És ez év május 24-ike óta sem a serráriák (fűrésztelep), sem más vállalatok készpénzzel nem fizették a munkabéreket, csak bizonyos boltok részére hiteljegyeket adtak, azok pedig nagyon kihasználták a népet. Mire a forradalom elmúlt, 80.000 lett egy zsák liszt (44 kg, és ehhez hasonlóan minden egyéb üzleti cikknek felszökött az ára. 1 kg. cukor 2000-re emelkedett. Nagyon sok háznál hetekig nem ettek kenyeret, mert a liszt elsőnek fogyott ki az üzletekből.“ A magyarság azonban nem esett kétségbe, kitartott és átvészelte mind a két forradalmat. Sőt, 1931. június 11-én a Magyar Munkaközvetítő Irodának örömmel jelentik, hogy: „16 munkást sikerült elhelyezni, részben itt az árpádfalvi magyar kolonisták között, részben a kolóniánk szomszédságában épülő fazendán.“ A városi munkaszerzési lehetőségek teljesen leromlottak, úgyhogy az ipari munkásság egy része az interiorba menekült. „Az utóbbi időben több mint 30 munkás érkezett Árpádfalvára S. Pauloból és más vidékekről és mind el is helyezkedett, de az itt ajánlott munkabérek mellett még 50—60 munkás elhelyezkedhetne.“ Milyen munkabérek voltak a krízis alatt?
Havi munkabér ......................... 40—50.000 (13—15 pengő)
napszám, fűrésztelepen .............. 6— 7.000 (2—2, 5 pengő)
fazendai napszám, étkezéssel .... 4— 5.000
talpfavágás tucatja ........................ 22.000.
ezzel gyakorlott munkás 10—12.000-t kereshetett naponta.
Méterfa .............................................. 2.500 m3-e.
„Egy nőtlen, 18—30 éves munkás, erdő- és földmívelésre egész évre 300.000, természetbeni ellátás, élelmezés, ruhatakarítás és alsó és felsőmunkaruha. Kikötés: Ha a munkás egy év lejárta előtt a munkát elhagyja, a megjelölt pénzösszeget elvesztette.“
Vagy egy másik szerződés: „Egy 4—5 személyes (2 férfimunkaerős) családnak hat évre, a hat év leteltével 5 algueire föld (20 hold) tehermentesen, 4000 tő kétéves kávéjával nevére átörökítve; egy tehén, egy anyasertés. A lekötött időre a család részére teljes ellátás (úgymint élelmezés és munkásruha). Kikötés: Ha a család a kikötött munkaidő előtt otthagyja a munkát, azon esetben elveszti további járandóságát.“
A helyzetre vonatkozólag így számol be Juhász ebből az időből: „Most, amikor a helyzet kibírhatatlan a városban, itt is sokszorta nehezebb a pénzszerzés azok részére, akik kellő időben nem gondoskodtak magukról. Itt, ha pénzt nem is sokat keres, (mert itt mindig kevés a pénz) de tisztességesen megélhet, ha dolgozik.“
Majd így folytatja: „Nem úgy, mint a városban, ahol most csak a társadalom kárára él, még azért sem tud megdolgozni, amennyi a testi táplálékára szükséges.“ A vagyonállomány 1932-ben a következő volt:
150 magyar családnak 1068 alqueire földje van, vételárértéke .............426.6 conto de réis,
jószág és egyéb érték (élő és holt tőke) .......... 227.6
Caiuai magyar telepesek 20 házhelye .............. 24.3
Caiuai magyar telepesek egyéb vagyona.......... 30.0 conto,
összesen tehát 708.5 conto de réis, ami magyar pénzben kb. 250 ezer pengőt tesz ki.
Ha ezt az értéket a 180 magyar család között elosztjuk, akkor látjuk, hogymég másfélezer magyar pengő sem jut egy családra. „Ha számításba vennénk az értékesebb épületeket, akkor az árpádfalvi magyarság befektetett értéke meghaladná az ezer centot.“ „Mindamellett a lakosság még mindig mezőgazdasági gépek (eke, kapáló, vetőgépek stb.) nélkül műveli a terület kis részét. S ennek az az oka, hogy a földeket rövidlejáratú kamatos törlesztésre vásárolták. És mindenki arra törekedett ezideig, hogy a kamatokkal szaporodó adósságtól tisztázza magát. Ez évben bevetett terület kb. 200 alqueire (800 hold), kétszerese a múlt évinek."
1929. június 29-án jelentést tettek a s.paulói konzulátusnak a lakosság földbirtok-vételéről és adósságainak eddigi rendezéséről. Ez a kimutatás 109 tulajdonost tüntet föl. Ekkor az Árpádfalvaiak tulajdonában 868 alqueire föld volt. Az 1932. november 15-én összeállított kataszter szerint a birtoknagyság eloszlása a következőképen állítható össze:
31 alqueire földje van ....................................... 1 kolonistának
25 ,, ,, ,, …………………………...1
20 „ „ „ …………………………...4
15—20 ., „ „ ……………………………8
10—15 „ „ „ ………………………….37
5—10 „ „ „ …………………………..16
1—5 „ „ „ …………………………..86
A kimutatás tehát összesen ............................... 183 tulajdonost tüntet föl; ezek közül 3 nem tartózkodik a kolónián. 1929-ben, tehát a letelepedés után 5 évre, a kolónia összhátraléka a vételárban ............................................ 92,155 dollár 400.
végleges szerződése van ..................................... 12 kolonistának
ideiglenes szerződése van ................................... 79
kolonistának semilyen szerződése sincs ............. 18 kolonistának
1929-ben tehát összesen ............................ 109 tulajdonos volt Árpádfalván.
1932- ben az összhátralék már csak.......71,134 dollár 500-t tett ki. Hátraléka nincs 44 tulajdonosnak. Ma már alig néhány telepesnek van csak némi hátraléka. Az utóbbi öt évbenmindenki igyekezett „tisztázni“ a földet, hogy az átíratással ne legyen semmi baj.
1933-ban, a forradalom után, a kolónia igen megerősödött. A magyar családok száma 206-ra emelkedett, ami 1126 személyt tett ki. A földtulajdonos családok száma 158 lett s összesen 1075 algueire földön gazdálkodtak. Összvagyonuk értéke ezer centóra becsülhető. A jelentés megjegyzi: „Az ingatlanszerzés a lakosság életcélja. Mindenki arra törekszik, hogy mielőbb földet vegyen és arra házat építsen. Ingatlant részletfizetésre vesznek.“ „A letelepülés évétől, 1924-től 1927-ig több mint 200 települő hagyta itt a földjét: egy páran visszajöttek, de legtöbbje eladta, s így folyton új települők érkeztek. 1930 óta állandóan nő a létszám.“ Ha három év alatt 200 telepes hagyta ott a földjét, ez azt mutatja, hogy az első évek rendkívüli küzdelmeit csak kevesen bírták. Honnan jöttek ezek a derék, kitartó magyarok, az óhaza melyik részéből? ... A kimutatás szerint Magyarországról, magyar útlevéllel, saját költségén mindössze csak két család (10 taggal) jött Árpádfalvára.
Román megszállt területekről jött.................138 család, 762 tag
Jugoszláv megszállt területekről jött .............41 család, 256 tag
összesen tehát...............................................181 család, 1028 taggal.
Vármegyei megoszlás szerint: Bihar megyéből 60 család, Arad: 29, Szilágy: 24, Temes: 16, Bácsbodrog: 28, Torontáli 8, Szatmári 5, Krassó-Szörény: 1, Baranya: 1, Szerém 1, és két magyarországi.
Romániából román útlevéllel, saját költségen jött............ 6 család
Romániából román útlevéllel, államköltségen.............. 132
Jugoszláv megszállt területről, saját költségen.................. 2
Jugoszláv megszállt területről, államköltségen................39
Árpádfalva létszáma ma csökkenőben van. 1939-ben 7 család (37 személy) hagyta ott a telepet és most a kedvezőbbnek látszó Észak-Paranában keresi a boldogulást. Ma kb. 150 család van Árpádfalván, mintegy 800 lélekszámmal. Mindenfelé sok a panasz. A kolónia régi egysége, boldog egyetértése megbomlott, a hatóság erőszakolja a legalizálást, az adóbehajtást; a szerződést még ma sem kapták meg, senki sem biztos abban, hogy 15 nehéz esztendő után a sajátjában küzd-e a megélhetésért, vagy csak a „kompániának“ tisztította meg az őserdőt. Az értékes fák már elkoptak, a lakóházak körül nagy területek szabadultak föl a mezőgazdasági művelés számára, kiterjesztett állattenyésztést űznek és ma már mindenki gazdálkodik, mert ez jövedelmezőbb, mint a fakitermelés. Az utóbbi két évben többet jövedelmezett, mint az elmúlt tíz évben a fakitermelés. A fának nincs ára, messzi kell érte menni, mert az őserdő távol van, rengeteg a fűrésztelep, olcsó a napszám, nem érdemes vele foglalkozni. Itt a szemünk előtt játszódik le 15 év alatt a termelőeszközök változása folytán a társadalmi tudat változása és kialakulása. A kezdetleges, primitív ősgazdálkodás, fakitermelés, egyéni, kisparaszti gazdálkodás fel-bomlott; ma már 40—80 hold földből sem lehet itt megélni külterjes gazdálkodás mellett.
A kolónia egyetemes vágya egy termelő és értékesítő szövetkezet létrehozása, amint ezt már az 1932-es jelentés is hangoztatja: „Fölösleges terményeink és állataink értékesítése kétségbeejtően rossz, és ezen csak a német és japán mintájú magyar fogyasztási és értékesítési szövetkezet javíthatna.“ A közeli kereskedők teljesen önkényes áron veszik át a terményt és minden tekintetben kihasználják a szegény, szervezetlen magyar kolonistát. A magyar iskola 1928 május 1-én nyílt meg, 63 tanulóval.
Az 1927. február 3-án kelt s a s. paulói m. kir. konzulátushoz beadott kérvény szerint ekkor már kétszáz magyar család vett itt földet, s több, mint 120 család már ki is költözött. „A helyzetünk a jövőre nézve reményteljes“ . . . írják a kérvényben s erre a jövőben való biztos hitre ép oly szükségük van, mint a betevő falatra. „Természetes dolog, hogy a kezdet nehéz“ . . . vigasztalják önmagukat, de „130 iskolaköteles gyermek számára 5 alguerre földet már vásároltunk elég megfelelő helyen, a kolónia közepén. Az iskolahelyiség felépítéséhez kérnénk anyagi támogatást.“ A kérvényt Árpádfalva elöljárósága írta alá: Juhász Lajos elnök, Balogh Viktor pénztárnok, Perec Ferenc és Lajos Mihály ellenőrök és hat bizalmi tag. Az iskolát nagy lelkesedéssel felépítették s tanítónak Juhász Lajost nyerték meg, aki ugyan nem diplomás tanító, de tíz éven át az árpádfalvi magyarság kulturális vezetője volt. Számtalan gyermek- és felnőtt-színielőadást, fogadást, ünnepélyt rendezett, analfabéta-tanfolyamot szervezett, igen áldásos és értékes magyar munkát végzett. Nagy veszteség, hogy 1938- ban megvált az iskolától. Az iskolának 1929-ben 72, 1930-ban 83, 31-ben 79, 32-ben 69, 38-ban 85 tanulója volt. A tanulók szakszerű brazil oktatásban részesülnek diplomás brazil tanító vezetése mellett, s a IV. év végén éppen olyan brazil diplomát kapnak, mint az állami iskolák tanulói. Az iskolaegyesület 1927-ben alakult 96 taggal, elnöke Lajos Mihály lett. Az Ifjúsági Egyesületet 1928-ban alapították meg, vezetője Juhász tanító volt. 1929-ben alakult meg a futbalcsapat, 18 taggal. A környékbeli csapatokat még ma ismegverik. A kultúra iránti érdeklődés hozta létre az Olvasó Kört, amely 1927 óta működik, sajnos, nagyon elhasznált, régi könyvekkel (270 darab). A könyvállomány fele elnyűtt, szétszakadozott, agyonolvasott, idejétmúlt szépirodalom, 10%-a gyermekmese, 15%-a történelmi vonatkozású, 10%-a ismeretterjesztő, 15%-a vers Az élő magyar irodalom egyáltalán nincs képviselve. Árpádfalván mindenki szeret olvasni, s elnyitnének egy 1000 kötetes nagyobb könyvtárt is. Szinte bámulatos az a tudományok, ismeretek, magyar történelmi események iránti érdeklődés, amely eltölti az itteni derék magyar kolonisták egyéniségét: tanulni, látni kísérletezni! Amint az anyagi helyzetük évről-évre javul, s ezáltal némileg felszabadulnak az elsődleges szükségletek nyomasztó terhe alól, egyúttal felszabadul bennük a szellem, az érdeklődés, a tudásszomj. Különösen a történelmi vonatkozású regényeket, korrajzokat, történelmi meséket, legendákat, nagyjaink életrajzát kedvelik, de szükségük volna a mái modern irodalmi termékekre is, különösen pedig gazdasági szakkönyvekre, rövid, egyszerű nyelvű, áttekinthető gazdasági tanácsadókra, ismeretterjesztő munkákra, egészségtani, természettudományi művekre, hazai folyóiratokra, s legalább 12 hazai napilapra. Az utóbbi években a s.-paulói Vándorkönyvtárból visznek ki újabb műveket, s ha kiolvasták a „rakományt“, másik zsákkal visznek. Az árpádfalvi magyarságnak azonban ma már nagy szüksége volna egy szakszerűen összeválogatott, legalább 500 kötetes kiskönyvtárra. A s.pauloi konzulátuson keresztül ma már rendszeresebben kapnak hazai folyóiratokat, lapokat, de csak néhány példányban. A Délamerikai Magyar Újság és a Délamerikai Magyar Hírlap több előfizetőnek jár. A zenei életet szolgálja a kolónia három fúvós zenekara (45 taggal), a baptista egyház fejlett, tanult zenekara, a Szűcs és a Matyelka-féle „világi” zenekar, melyek a vasárnap esti táncmulatságokon szolgáltatják a magyar zenét. Ezeken a bálokon rendszerint jelen van a környék egész fiatalsága, tehát a brazilok is, így ebből a szempontból a kolónia valóságos központ. A telepnek négy temploma van, melyet maguk építettek fel, áldozatkészségből: katolikus, református, baptista és adventista. Felekezeti megoszlás a következő:
katolikus............................................................65—70 család
református........................................................ 20—23 család
baptista ................................................................ 23—25 család
adventista ............................................................ 3—4 család.
A felekezetek mindezideig a legnagyobb békességben éltek egymással. Együtt rendeznek minden nagyobb ünnepséget s a vallási kereteken kívül is megértik egymást. A telep szociális együttműködése még megőrizte, illetve, kifejlesztette az ősi magyar faluközösség természetes demokráciáját és sajátos autonómiáját, amely ma már csaknem mindenütt felbomlóban van az óhazában s legfeljebb csak olyan eldugott helyeken maradt meg, ahol a hatóság, az elöljáróság nem zaklatja túlságosan a népi autonómiában élő kisközösségeit. Mivel az osztálytagozódás, vagyonosodás, elszegényedés, rangkülönbség stb. csak az utóbbi időben indult meg, még nincsenek nagy választófalak a családok, szomszédok, ismerősök között, mindenki köszön mindenkinek, esténként pedig összejárnak „tanyázni“, beszélgetni, a fiatalok pedig kiülnek a sínre társalogni, vagy bandába verődve kódorognak a sínek között és harsogó nótájukkal betöltik az egész tájat. A fiatalok könnyen megtalálják egymást, mert nemcsak ünnepnap alkalmával találkoznak, azaz egymásnak nemcsak az „ünnepi“ arcát ismerik, hanem a hétköznapit is, s a párválasztás szempontjából ez igen fontos. Élettársukat a valódi, társadalmi értéke szerint becsülik, azt nézik, hogy mit ér a munkában, milyen erős és egészséges. Sajnos azonban, hogy a természetes kiválasztás ez igazi módját kikezdi a városi életszemlélet polgári materializmusa, szűk anyagiassága. Felbomlik az egyszerű, önmaguk szőtte közösségi élet, az öregek elhalnak, a fiatalok pedig felveszik a latin életformát s 10—15 év alatt a nyelvet is. Az új nemzedékek útja már sokkal könnyebb lesz; 20—30 hold „letisztított“ szántóföld, jószágállomány, berendezés, cseréptetős, csinos kis magyar ház, városi bútorok, autóbuszjárat, napi háromszori vonatközlekedés, könyvtár, egyesületek állanak a rendelkezésükre, nem úgy, mint apáiknak, akik mindezeket a puszta két kezükkel hozták létre az őserdőből. S mégis meg kell jegyeznünk, hogy a második generáció tagjai, a mostani eladó leányok és legények, nem érzik már jól magukat Árpádfalván, még a mostani környezetet is primitívnek tartják és nagy részük bejön S. Pauloba cselédeskedni, vagy beáll gyári munkásnak, feladja a vidéki élet számára értéktelen szabadságát és városi rabszolga, proletár lesz belőle.
(Sao Paulo)
Kordás Ferenc