László János: Babsa
Ez a krassó-szörénymegyei telepítés úgy járt a bukovinai magyarság számára, mint az a gyermek, amelyik a sok bába között elvesz. Fogamzásnak indult, de sohasem született meg, éppen a bukovinai magyarok miatt.
1900 évben futott el a híre ennek a telepítésnek. Bukovinából, s a már innen települt bánáti és erdélyi telepes községekből folyni kezdtek ide a települendők, a föld nélküli emberek, közöttük olyanok is, akiknek valamelyik telepes községben volt már ugyan telepük, de azt a gondatlanság, a kényelmes életmód folytatása elúsztatta. Számítván ezek arra, hogy kevés megerőltetéssel újból hozzájutnak a kényelmet biztosító telepesföldhöz, tehát Babsára jöttek. Itt az a meglepetés érte őket, hogy a települendő területet először ki kellett irtani, a tuskóktól megtisztítani. Kényelemhez és léha életmódhoz szokott embereknek ez igen súlyos feladatnak bizonyult, s a dolog helyett a politizálás mesterségéhez folyamodtak. Elöljártak ebben Csobot György, Nagy Antal, Dimén György és Antal József, akik mind „okosak” voltak, és még a nem létező község bírái, elöljárói akartak lenni, amiért pártoskodtak, tülekedtek és folytonos zavart tartottak fenn az irtást végző települendők között, ahelyett, hogy engedték volna őket dolgozni és ők maguk is dolgoztak volna a jövendő boldogulásukat biztosító szűz föld tisztításán.
Az irtást végző települendőknek három év alatt kellett volna a területet kitisztítani. A kiirtott területet ki-ki szabadon és ingyen használhatta és vehetett belőle, amit jónak látott, avagy amit bírt. Szegények voltak, szegényesen tengődtek. A szegénység pedig mindig termőtalaja volt a szélsőséges kilengéseknek s ezúttal is megteremtette a maga szomorú következményeit.
A fenti vezetők felbujtására követelni kezdték a Bálinczon lakó kincstári birtokkezelőtől, hogy hasson oda a kormánynál, hogy az általuk kiszemelt kiirtandó területet azonnal adják át nekik, illetve telekkönyveztessék az ők nevükre. Jóllehet e megmozdulást sokan helytelenítették és ellene voltak. Ezeket hülyéknek tartották, és ilyen szavakat vágtak oda nekik: „Te hülye, hát ha nincs a neveden a föld, hát tudod te, hogy kinek irtod ki keserves verítékkel a földet? Légy okos és tarts velünk, ha boldogulni akarsz!”
Egy-kettő kivételével mind „boldogulni” akartak. Előbb egy háromtagú bizottság kereste fel a birtokkezelőt és jelentette be a telepesek kívánságát.
Majd mikor ezzel nem értek czélt, egy húsztagú bizottságot küldtek hozzá, amely lármásabban követelőzött.
Az intéző, aki nyugodt ember volt, komolyan figyelmeztette őket, hogy ne háborogjanak, hanem vállalt kötelességüket végezzék el nyugodtan, mert „nekem – mondotta - nem volna lelkem, hogy azokat kituszkoljam a telepből, akik keserves munkájukkal azt termőfölddé varázsolták. Én megpróbálom, hogy kívánságukat tegye lehetővé a kormány. A maguk szerencséje lesz, ha sikerül.”
Amíg az intéző jóindulatú felterjesztése a maga útját járta a földművelésügyi minisztériumban, addig itthon a bizalmatlanságot nemcsak, hogy nem csillapították az „okosak”, hanem fokozták azt azzal is, hogy „szoczialista” agitátorokat bíztak meg, akik aztán szoczialista ízű beszédekkel „világosították” fel a népet s hogy ittjárásuk feledésbe ne menjen, felvilágosító füzeteket osztottak ki a népnek. Ahelyett, hogy dolgoztak volna, a füzetecskéket olvastak és politizáltak, meg koplaltak.
Az intéző felterjesztése nyomán a földművelésügyi minisztériumból egy felügyelő jött le a telepesek helyzetét megvizsgálni. Házról-házra járva, saját szemeivel és füleivel győződött meg arról, hogy milyen „eredményes” munkát végeztek e szerencsétlen néppel az „okosok”. Több háznál megtalálta keresetlenül a „felvilágosító” füzetecskéket. Fábián Gergelyné pedig olyan szidalmakkal illette a felügyelőt, hogy maguk az emberek is szégyenkeztek miatta.
A vizsgálat eredménye kedvezőtlen volt a telepesekre. Mikor ezt megtudták, az egész telep férfi lakóssága Bálinczra, az intéző lakására tódult, zajos tüntetést rendezett és a sikertelenségért az intézőt tették felelőssé. Majd egy éjjel az intéző kapujára egy „szoczialista” röpiratot szegeztek fel.
Ekkor aztán a hatóság lépett akczióba. Csendőrök kutatták végig az egész telepet. A füzetecskéket és röpiratokat majdnem minden háznál megtalálták. Ez aztán megpecsételte a sorsukat. 1903-ban a már kétharmadában kész irtást elzsuppolás terhe alatt el kellett hagyniok. Szétszéledtek a szélrózsa minden irányába. A területet aztán betelepítették más, komolyabb magyarországi telepesekkel. A közmondás igazságossága ment teljesedésbe a telepesekkel: „Egy-két hasmenős tehén egy egész csordát bepiszkít!”
Tudosítások.
Népszava, 1902. április 15. Csángók telepítése.
Vagy 30 bukovinai csángómagyar család hagyta oda szülőföldjét, hogy őseink hazájában fellelje azt, amit elérni Bukovinában képtelen volt: a mindennapi kenyeret. A kivándorlók legnagyobb része „Istensegíts" községbeliek, de a többi csángó községbeliek között is akadnak többen, akik otthonukat szívesen felcserélnék. A már úton levő kivándorlók Krassó-Szörény megyébe Babsán telepednek le, ahol a kormánytól telket nyernek, melynek értékét csak 10 év múltával, nagyon előnyös feltételek mellett kezdik törleszteni. A kivándorlók útját bízvást egy miniatűre honfoglalással lehetne összehasonlítani. Agyoncsigázott gebék vannak a ponyvás szekér elé fogva, amelyre a család összes vagyona van felrakva. Egy láda, egy-két dunyha, alatta a szegény ember istenáldása, egy csomó, a hideg széltől pirosra festett orczájú apró gyerek. A karaván egy hét alatt Besztercére érkezett, innen még vagy tíz napig tart, amíg a reményekkel szépen kifestett új hazájukba érnek.
- És mit csinált a telkével, — kérdezte besztercei tudósítónk az egyik atyafit, akinek csak egy ló volt befogva a kocsija előtt.
- Nem volt nekem telkem, — szólt bánatosan. Egy házacskám volt, pici kertecskével, azt eladtam 180 frtért.
- És ki vette meg a házikóját?
- Hát, instálom, becsülettel legyen mondva, sváb vette meg. Ezek furakodnak be már a magyar falukba.
- Hát miből élt bácsi, ha nem volt földje?
- Eljártunk Romániába kapálni, aratni, fát vágni.
- És mennyit kerestek ott?
- Hat hét alatt kerestünk 15—17 forintot. Aztán hazatértünk s ha elfogyott a kenyerünk, újra kimentünk az idegenbe.
- És van-e valami írásuk?
- Hát, minek is volna nekünk írás? Hisz haza érkezünk, otthon leszünk, ahol testvéreket találunk, akik nem hagynak elpusztulni, mint az idegenbeliek.
Népszava, 1903. augusztus 20. Lesz még sok-sok szocialista.
A Pesti Hírlapban egy közlemény jelent meg, mely száz csángó család nyomorát ecsetelte. Dr. Lendl Adolf a t. rókusi kerület orsz. képviselője a közlemény helyességének megvilágítására levelet intézett a nevezett laphoz, melyből egyes részeket bemutatunk: Néhány év óta vannak ott a szegények és elszórtan több román község határában, az útszélén, a Béga-csatorna mentén, földbe vájt lyukakban, apró viskókban laknak meghúzódva, két-három vagy több családonként egy-egy csomóban. Ruházatuk lerongyosodott róluk; vagyonkájuk, ami volt, mikor idejöttek, elveszett már; szekerük, lovaik, szerszámaik tönkrementek és elromlottak a nehéz erdőirtási munkában; gyermekeik télen-nyáron a szabad ég alatt futkosnak évek óta minden tanítás nélkül és pusztulnak betegségekben; ennivalójuk nincsen, csak úgy tengődnek napról-napra; végképpen kimerültek és elszegényedtek, pedig dolgoznak, nehéz és hasznos munkát végeznek.
A kincstár foglalkoztatja őket, de oly rosszul fizeti munkájukat, hogy emiatt tönkremenésük és pusztulásuk előre látható volt. De ők kénytelenek a legkegyetlenebb föltételeket is elfogadni, mert különben éhen halnak holnap, vagy pedig széjjelkergetik őket rögtön. És ezt a szegény állapotát, ezt a tehetetlenségét a népnek kihasználják még egyesek ott, akiknek rosszakarata csak fokozza a szenvedéseket. A minisztériumban úgy tesznek, mintha nem tudnának minderről, pedig tudhatnának róla. Két alkalommal vezettem kiküldötteiket a miniszter úr elé, ahol panaszaikat élőszóval előadták. Írásban benyújtották és én szavaikat megerősítettem. A miniszter úr kegyesen fogadja őket és kilátásba helyezi (és bizonyára akarja is) ügyük megvizsgáltatását; a miniszteri tanácsos kicsit fontolgatva bár és óvatosabban, de mégis jóindulattal nyilatkozik ilyenkor, általánosságba burkolván szavainak értelmét; a referensnek sok dolga van, kicsit türelmetlenkedik, hivatkozik az előírások és szabályok szigorú betartásának szükségességére, a vidéki nagy baj pedig azt jelenti róluk, hogy hasznavehetetlen a munkájuk, vagy hogy szocialisták és végül a kis basa gorombáskodik velük, ha hozzámennek és azon gondolkozik, hogy mit szedhetne még el tőlük.
Ez a szegény nép nevelő iskolája. Ezt végig járták ők is, Babsától Budapestig és fordítva. És most éheznek és sírnak és megrontva, kifogyva mindenből: szétkergettetnek, mehetnek világgá! Rabszolgamunkát teljesítettek néhány éven át a kincstárnak és most, hogy elvégezték, tönkretéve, megrontva, mindenből kifogyva — most már nincs ott szükség rájuk — most széjjelűzik őket a legkíméletlenebbül bánván velük. És miért teszi ezt a minisztérium? Hogyan tűrheti ezt?
Azért, mert Temes megyei szokás szerint való jelentéseket írnak róluk. Azt hiszik ennek alapján a minisztériumban, hogy dologtalan, munkakerülő, rosszhajlamú nép és oly szegény, hogy nem lehet vele mit kezdeni, no meg szocialisták! Én pedig úgy tudom és állítom, hogy sokat vétkeztek a szegényekkel és hogy nem ők a hibásai a mostani szegénységüknek.
Értsék meg azok az urak, akik eddig törődtek velük, hogy embertelenül még a legszegényebb népet se szabad családostól-gyermekedtől az éhhalálba kergetni, vagy szétűzni, miután rabszolgamunkáját teljesítette. Ha milliós birtokok vásárlására telik az országban, akkor jusson legalább egy kevéske a legszegényebbeknek is. Az igazság előtt hiába vádolják az éhezőket szocialista hajlamokkal — ez természetes következménye a nép tartós és már elviselhetetlen szenvedésének.
De értsék meg mások is, akiket illet, hogy lesz ott különben nemsokára még sok-sok szocialista a régi falvakban is. Ha így folytatják az igazságtalankodásokat a nép rovására, lelketlenül, mint eddig, akkor mielőbb be fog következni az az általános elkeseredés, amely, sajnos, nálunk a helytelen irányban induló szocializmusnak pszichológiai alapja. Ki fog ez fakadni nemsokára egész Temes megyében és majd még sok koldusnépet űzhetnek el azután onnét. A jobbmódú ezt úgyse várja be, hanem még ideje korán kivándorol, mert érzi a kezdődő nagy bajt.
Így szól dr. Lendl Adolf levele. Nem hazátlan izgató írta, hanem olyan ember, aki ellensége a szocializmusnak. Erre vall az, hogy a mi szocializmusunkat helytelen irányúnak mondja. Aki eddig kételkedett az irány helyességében, azt az ellenkezőről éppen a dr. Lendl levele győzi meg. Mi azt mondjuk, hogy a munkás csak önmagán segíthet. Itt az új bizonyíték. Száz csángó család a legnagyobb nyomorában, hiába fordul fűhöz-fához, siket fülekre talál. Nem hisznek panaszának, nem segítenek rajta, ellenkezőleg, szidják, gyalázzák, világgá kergetik. De csak addig, amíg a csángók közt s másutt is nem lesz „sok-sok szocialista." Majd akkor más nótát fújnak az urai. Addig csak végezzék a minisztériumok, a nagy és kis basák kisded játékukat. Ők a legjobb izgatók. Csak csinálják, siessenek addig, míg teljesül Lendl Adolf jóslata: „lesz ott nemsokára sok-sok szocialista. "
Népszava. 1903-12-01/139. szám. Kivonat.
És most még a babsai, illetőleg bálinczi telepítésről is írjak? Még csak a legelején vannak, de máris oly rút kíméletlenséggel rontottak meg ott néhány száz családot, hogy elszomorodom, ha rágondolok. Mégpedig magyarokat. Élesen elítélendő volna az az eljárás, amit ott követtek, még akkor is, ha nem magyar vérről volna szó. Hiszen a magyarság segítésére való a telepítés nagy akciója. Már negyedik éve, hogy Bálincz, Babsa és a körülfekvő falvak határaiban levő rengeteg kincstári erdők fái letaroltatván, a gyökerek és tuskók kiirtására került a sor. Ez okból népek toboroztak oda, amely ezt a nehéz munkát elvállalja és a földet szántás alá előkészítse. Hírdették ezt a lapok. Természetesen csakhamar jelentkeztek munkát kereső csapatok, még pedig leginkább torontáli magyarok és csángók. Azelőtt is irtottak ott ilyen területeket Így kezdték például a gizellafalvi telepítést is annak idején Akkor holdankint fizettek az irtás munkájáért 70 frtot, készpénzben, háromévi ingyenes használatra engedték át az illetőknek az irtott friss földet és azután oda is telepítették őket. Ezek az ottani viszonyoknak megfelelő feltételek voltak De most nem így jutalmazták a szegény magyarokat és csángókat.
Messziről jöttek, alig volt miből élniök, könnyen beszélhettek velük, mert éheztek Ilyenkor mindig találkoznak olyan urak, kik felfelé érdemeket akarnak maguknak szerezni abban, hogy lefelé szorítják a különben is már tehetetlen népeet. Így történt ez itt is A kezdőmagyar munkásnak ígértek holdankint 30 frt készpénzt, és két évi földhasználatot, kétértelműen megemlítve az tis, hogy hiszen saját maguknak irtják a földet, hát úgy végezzék a munkát, ahogy áldás kísérje. Nem is maradt abban a földben egy gyökér se. Bár súlyos feltételek voltak ezek, mégis jöttek újabb csapatok is a nagyterületre. Már ezeknek kevesebbet kínáltak bér fejében 30 frt készpénzt és egy évi ingyenes használatát a földnek, sőt mikor még többen jöttek, már ezt az egyévi használatát az irtott földnek is megtagadták és maradt munkabér fejében pusztán csak 30 frt holdankint Az ilyen feltételekbe belepusztul a nép. El is vérzettek itt a szegények százával. Szekerekkel, lovakkal, némi kis szerszámmal meg holmival érkeztek, mint koldusok mennek el. Dolgoztak-kínlódtak, panaszkodtak, jajgattak, de nem volt senki, aki meghallgatta volna őket. Beleszegényedtek, beleveszhették mindenüket, nincs már semmijük, útszélén laktak földbe vájt lyukakban és kunyhókban három évig és a nagy fák gyökerei alá bújva! Gyermekeik három éven át, az Isten szabad ege alatt futkostak minden tanítás nélkül, betegségekben pusztultak, éheztek, nyomorogtak, lerongyosodott róluk minden ruházatuk — és most íme mehetnek! Küldi őket világgá a kincstár, mert elvégezték rabszolgamunkájukat. De hová menjenek hát? Nem mehetnek, mert nincs mivel megindulniok és most kegyelmet kérnek hétről-hétre, hogy megmaradhassanak útszéli viskóikban még egyelőre, nincs hova bújniuk, ha esik az eső, amig a zsákban még van egy kis kukoricaliszt addig élnek, azután úgy is végük van. A kincstár telepíteni akart ott, bár az idén belefogott volna, de úgynevezett közbejött akadályok miatt egy évre elhalasztotta még. Mit tett tehát, hogy ezeket a koldussá tett embereket lerázza magáról? Hiszen az ott folyó Bégába csak nem fojthatja bele őket, hát bérbe adta a tiszta területet még egy évre — de nem nekik, hanem másoknak, többfelől való gazdagabb embereknek!
Ezek majd helyeikről elűzik őket, ha útban vannak nekik kunyhóik a szántásnál. Egy év alatt majd csak elpusztulnak onnét. Hát vérlázító az ilyen eljárás. Vérlázító volna még akkor is, ha nem a kincstár telepítése közben áldozatul esett magyar népről volna szó, mert így nem volna szabad elbánni semmilyen néppel se. Szegény embereket nem telepíthetnek drága földekre, — ez volt a felelet, ha szóltam, a minisztériumban. Hát üzlet a telepítés? — kérdem én a nyilvánosság előtt. Ez esetben pedig embernyúzással kezdték ez üzletet !
Népszava, 1904. március 3. A lehetetlenség.
A gazdagoknak a szíve nagyon fáj a szegényekért. Segítenének is rajtuk édes örömest, csak ne kerülne semmibe, még utánjárásba sem. Még inkább segítenének azonban, ha nekik busás hasznuk lehetne belőle. Hajh, de nagyon szomorú idők járnak. Még tüzes harapófogóval sem igen lehet már a munkásokból hasznot húzni ki. Ami lehúzni való volt rajtuk, azt már lehúzták régen. És ha az emberbarátok egyebet nem tehetnek a szegény népért, legalább annyit tesznek, hogy sajnálják őket. Ezt sem őszintén cselekszik, de azért mégis megcselekszik. Elvégre valamit csak tenniük kell. Ez a kötelességérzet indította az urakat húsz esztendővel ezelőtt arra, hogy a csángókat meg kell menteni. Szó sincs róla, a csángókon kívül volt még itt menteni való magyar elég, de hát azok még akkor nem voltak szocialisták, hallgatni kellett tehát róluk. A csángók sem voltak azok, azonban a polgári szeretet enyhe napsugára mégis rájuk áradott, mert hát valakivel szemben csak gyakorolni kell a jótékonyságot.
Megalakították a csángó-egyesületet, az meg megalapította a csángótelepítést. Hogy az isten se nézze tétlenül a napot, neki is legyen része a nagyszerű alkotásban, a falujuk nevét Istensegíts-re keresztelték el. Ez történt valamikor régen. Hogy újabban mi történt ebben az ügyben, azt a régi ügyekkel együtt így mondja el egyik polgári lap:
„Aki húsz esztendővel ezelőtt, — mikor a vidéki városok fölvirágzott pályaudvarain örömrivalgással és tormás virslikkel vártuk a csángókat, — azt mondta volna, hogy az egész csángótelepítési terv ostobaság, azt először is agyonverték, azután kinevették volna. Hogy lehet olyat meg csak beszélni is? Hiszen annyira ment a lelkesedés, hogy a szerecsen gyerekekre gyűjtött bélyegeket is kiskorú csángó csemetékért akarták adni. Szerencsére a csángó anyáknak több eszük volt s csak a lelkesedéssel és formával nyújtott virsliket fogadták el, a bélyegeket a szerecseneknek hagyták. Falvakat csináltunk nekik, templomokat és iskolákat bele, azután reáhagytuk a csángókra, hogy disznóólakat ők építsenek. Ám de miből? Hitelbe kaptak földet, ekét, mindent, de forgalmi tőkéjük egy vörös réz krajcár sem volt A szociológus bölcsek kiszámították, hogy mennyi föld elegendő a létminimumra, de azzal nem számoltak, hogy a létminimumból adósságot nem lehet fizetni. Így történt, hogy a szegény csángók kezdetben valahogy eltengődtek, de adósságot bizony nem fizettek. Későbben aztán nem is tengődtek, mert az adósság fejében elvitték a földeket, ekéket a fiskálisok. A föld, az eke, a lelkesedés mind elfogyott, a nagyhangú hazafiak más egyleteket és szövetkezéseket alapítottak s szegény csángók elkeseredésükben Isten segíts-re változtatták egyik falujok nevét. De bizony Isten se segített. A csángók mentek vissza Bukovinába, vagy Amerikába és Romániába.
Hosszú évek óta nem hallottunk már semmit se az elköltözött csángókról, se a csángó telepítő egyesületről, amely annak idején az egész országot végig pumpolta. Az utolsó nagyobb hír az volt róluk, mikor egy híres közéleti férfiú felsikkasztott belőlük amennyit lehetett. Hát most vége a csángó álomnak, hivatalosan is. Az egyesület igazgatóválasztmánya mai gyűlésén Márkus József főpolgármester tette meg az indítványt, hogy oszoljon fel az egyesület. Nincs már pénz és nincs érdeklődés. Gróf Teleki Géza meg Rákosi Jenő mondták reá kenetes hangon, hogy bizony legokosabb lesz kimúlni. így. Most röviden tudomásul veszik a kimúlást. A sokoldalú elfoglaltsággal igénybe vett uraknak nincs idejük hosszasan beismerni egyet és mást. Sok egyesület alapítása vár még reájuk. S valaki azt ne mondja, hogy hiábavaló hiúságokkal és stréberségekkel bolondítják a nagyközönséget. Az ilyen embert először is a tisztes hazafiság nevében agyonverik, aztán ki is nevetik. Éppen, mint a csángóknál. A csángókkal pedig most már törődjék az ördög. Az egyesület megtette a magáét, annyi pénzt gyűjtött, amennyit csak bírt. El is költötte becsülettel. Ha a csángók még sem akartak boldogulni, az már igazán csak az ő bajuk.
Az Újság. 1904. július 28.(Babsa, Bálincz, Temesrékás.)
Lendl Adolf interpellálja a földmivelésügyi minisztert amiatt, hogy Babsa és Bálincz községek határában dolgozott két éven keresztül számos magyar és csángó család, akik a kincstári erdőt irtották és kenyér nélkül űzték el őket, amit egyes tisztviselők rendeztek. Továbbá amiatt, hogy a rékási magyar telepes községben a kis telepeket mostanában osztották ki és a tisztviselők a már ott lévő kovács- és bognármestereknek nem adtak ezekből egyet sem. Hajlandó-e a miniszter e bajokon segíteni, de oly módon, hogy ebben a szomszéd falubeli korcsmárosnak ne legyen közvetítő szerepe? Tallián Béla földmivelésügyi miniszter: A Ház szíves engedelmével, az idő előrehaladottságára való tekintettel, az interpelláczióra azonnal fogok válaszolni, mégpedig azzal a rövidséggel, melylyel a t. képviselő úr azt hozzám intézni szíves volt.
A t. képviselő úr három részre osztotta interpelláczióját. Az első kérdés a Babsa és Bálincz községek határában dolgozott csángókra, a második kérdés a munkáshelyek betöltéséreTemesrékáson, a harmadik pedig a józseffalvi telep továbbfolytatására vonatkozik. Ami az első kérdést illeti, a megérthetése szempontjából előrebocsátom, hogy téved a t. képviselő úr, midőn azt állítja, hogy a munkások a baksai erdő irtásánál tönkrementek, mert azok, mint teljesen vagyontalan és szegény emberek jöttek oda, tehát tönkremenésről szó sem lehet. E mellett még azt is fölemlítem, hogy Magyarország egyes területein Bukovinából igen sok csángó verődött össze és hogy ezek kérést intéztek a kormányhoz, hogy részükre a telepítés biztosíttassék. Minthogy pedig teljes vagyontalan emberek a törvény értelmében nem telepíthetők, gondoskodva arról, hogy Bukovinából többen ilyen nagy számban össze ne jöhessenek, intézkedtem arról, hogy az illetőknek biztos keresményük legyen és munkát kapjanak. így jutottak azon csángó munkások a baksai erdő irtásához, ahol két esztendeig dolgoztak és a hói, mielőtt a munkába beállottak, figyelmeztetve lettek arra, hogy az ott kiirtott területek ingyen kiosztatni semmi körülmények között nem fognak, hogy nem tarthatnak igényt e területen való telepítéshez, mert bizonyos vagyonossági szempontból támasztott követelményeknek eleget tenni nem tudnak. E szerint sem méltánytalanság, sem igazságtalanság nem követtetett el velük, mert ezen munkák befejezése után azon csángókat a földmivelésügyi minisztérium közvetítő osztálya az egész ország területén mint cselédeket elhelyezte. Azt hiszem tehát, hogyha a földmivelésügyi miniszter valakinek munkát ad a nélkül, hogy erre kötelezve volna és hogyha a mellett még arról is gondoskodik, hogy az illetők az egész ország területén mint cselédek helyeztessenek el anélkül, hogy erre szintén kötelezve lenne azt mondani ő vele szemben, hogy méltatlanul járt el, ez legalább is erős dolog. Ami a munkástelep betöltésére vonatkozik, itt is az a kérdés forgott fenn, mint minden más telepnél, hogy vagyonilag azok vétettek figyelembe, akik vagyonosság, az iparosoknál pedig azok, akik iparosság szempontjából kifogás alá nem eshetnek.
Nem vitatom azonban azt a kérdést, hogy ezeknek az embereknek ígéret tétetett-e? Erre vonatkozólag szíves örömmel kijelentettem, hogy amennyiben nekik bármely részről ígéret létetett volna, a kérdésnek ezt a részét meg fogom vizsgálni és ehhez képest fogok intézkedni. Arra nézve szintén felvilágosítom a t. Házat, hogy Temes-Rékás nem önálló telepítés, hanem u. n. hozzáépítés, minélfogva az ottan lévő iparosok nincsenek elzárva attól, hogy ott, vagy a másik községben maradjanak és iparukat ott folytassák. Jogot azonban nem formálhatnak, kivéve azt az esetet, hogy valaki ígéretet tett nekik, amire nézve szívesen kijelentem, hogy a kérdést meg fogom vizsgálni. A t. képviselő úr interpellációjának úgy első, mint a második részében a tisztviselőknek méltánytalan és igazságtalan eljárásáról szól. Erre nézve én arra kérem t. képviselőtársaimat és elsősorban a t. képviselő urat, hogy méltóztassanak mindig konkrét adatokat felhozni.
Legyen meggyőződve a t. képviselő úr, hogy ha bárki is visszaélést követ el, azt én a lehető legszigorúbban meg fogom torolni, de tiltakoznom kell az ellen minden alkalommal, hogy az állami tisztviselőkre az egész vonalon át oly kifejezés használtassák, amely már valóságos meggyanúsítás. Szorgalmas, becsületes tisztviselőkkel állunk szemben, akiknek meggyanusítását a magam részéről nem tartom megengedhetőnek. A Józseffalvi telep kiegészítésére vonatkozólag megjegyzem, hogy a kérdés megoldásának a legközelebbi időben való megindításával szívesen fogok foglalkozni.
Ami azon kérdést illeti, várjon a Józseffalva melletti korcsmáros vett-e bérbe a lugosi érdekincstártól földeket, erre nézve én nem tudok felvilágosítást adni, hajlandó vagyok azonban a dolgot megvizsgálni és ha tényleg úgy állana a dolog, amint előadatott, intézkedni fogok. Intézkedni fogok annál is inkább, mert az az elvem, — és ezt keresztül vittem eddig minden esetben és ez esetben is ezt akarom , hogy úgy a legelők, mint a szántóföldek, amelyek akár telepes, akár úrbéres község mentén vannak, ne közvetve jussanak az illető birtokos használatába, hanem közvetlenül. Az árra nézve nem tehetek különbséget, mert az államkincstár érdekeit is szem előtt kell tartanom. Ha azonban a korcsmáros olyan területeket bérel, amelyek az illető községeket illetik meg, szívesen meg fogom ezt az állapotot szüntetni. Igaz, hogy erre vonatkozólag akképpen áll a kérdés, hogy úgy a kincstári, mint az egyéb földek bérbeadására vonatkozólag nem közvetlenül az illető osztály, hanem amennyiben telepes községekkel van kapcsolatban, mindig a telepes fog intézkedni. Ha előfordult ilyen intézkedés, ez jövőre eliminálandó. Kérem a t. Házat, méltóztassék válaszomat tudomásul venni.