Gyorok

   Ez a telepközség, amint az előző fejezetben említettük, azokból a kivándorolt bukovinai magyarokból települt, akiknek részére az Alduna mellett már nem jutott hely Települését-amint a régi öregek elmesélték - az tette szükségessé, hogy az aradhegyaljai bortermelők e telepítés által a szükséges munkás kezekhez jussanak. Mi igaz ebből az elbeszélésből, azt csak akkor lehetne bizonyítani, ha az írónak módjában állott volna a telepítési okmányt átolvasni. A látszat az elbeszélés mellett bizonyít.
  Ezek a telepesek, éppen úgy, mint az Alduna mellékiek, a magyar kincstártól, családonként szintén tíz hold földet kaptak és földből vert kész házakat, ötvenévi törlesztésre. Sajnos ezek a földek olyan soványak voltak, hogy az évi kenyeret még szűkösen sem termette meg a telepeseknek. A hiba három féle volt itt:
1. Abban keresendő a hiba, hogy a telepítésre a kivándorlók legszegényebbje jött, akiknek nem voltak meg a megfogódzáshoz szükséges anyagiak sem.
2. A gyengén termő földek által adott hiányos kenyeret, valóban a szőlőhegyekben, mint napszámosok szerezték meg, ami által az amúgy is gyenge földeket még jobban elhanyagolták.
3. A harmadik, és legfőbb hiba az volt, hogy mint szőlőmunkások könnyen jutottak jó borocskához, ami aztán magával hozta azt, amit nem lett volna szabad hoznia.
  A legtöbb ház, ma ötvenegy év után is abban az állapotban van, mint ahogy azt annak idején felépítették. Mint más telepes községekben látni ősszel, a takarmánnyal teli szérűskerteket, addig itt még ősszel is ki van tavaszodva, üres minden. Az ember, aki meg van szokva a teli csűrhöz, szérűhöz, úgy érzi itt magát, mintha egy elhagyott faluba csak az imént költöztek volna be.
  A község józanabb része, hogy magán segítsen, 27 évvel ezelőtt áttért az Adventista vallásra, mely vallásban tilos az italozás, dorbézolás, azonban így sem tudtak magukon segíteni. A szegénység, a nyomor rí le ma is a községről. A közmondás igazsága teljesült be a községben: “kovász nélkül nem kel a tészta!” Szegényeknek települtek, szegényeknek maradtak és szegényeknek is fognak elpusztulni.
(László János – Gyorok telepesközség-kézirat)

  Nemere, 1883. augusztus 30.
  A Gyorokra telepített csángókról a következőket jelenti egy aradi lap, hogy a gazdaság vezetője, Hab Kálmán kasznár megelégedéssel nyilatkozik munkájukról. Ő adott nekik ideiglenes szállást, hol takarékosan élnek. Az asszonyok örülnek, hogy a családi tűzhely szükségeinek fedezéséhez ők is járulhatnak keresményeikkel, nem úgy, mint Bukovinában, hol ők egészen a gyér jövedelmet hajtó háziiparra voltak kényszerítve.
  Maguk a csángók meg vannak elégedve helyzetükkel s áldják a sorsot, hogy bolyongásuk után Gyorokra kerültek. Hallván, hogy ugyanoda hetven csángó családot készül telepíteni a kincstár, nagyon óhajtanák, hogy azok andrásfalviak lennének s így falubeliek között maradhatnának. A pécskai kincstári uradalom jószágigazgatója, Végh Aurél óhajtja, hogy a gyorokiak indokolt kérelme mielőbb teljesüljön. Most, hogy a község a vasúti állomás mellett levő legelőt felajánlotta házhelyekül a telepítendő csángók részére, a kincstári jószágigazgatóság felszólította azon bérlőket, kik a telepítésre kijelölt földeket bírják, hogy a földeket azonnal bocsássák a kincstár rendelkezése alá, hogy így a telepítés végbe mehessen.
  A három bérlő közül kettő már eleget tett a kincstár ezen kívánalmának, a harmadik azonban nem akar kimenni bérletéből, mert szerződése még egy évre terjed. Gyorok község néhány buzgóbb egyénisége lépéseket tett, hogy az illető bérlőt rábírja a lemondásra, hivatkozva elsősorban arra, hogy a közérdeknek tesz az illető nagy szolgálatot ezzel, anélkül, hogy maga károsodnék, miután bérlete úgy sincs felszerelve s szerződése még csak egy évre szól. E mellett a község küldöttségileg akar Végh Aurél jószágigazgatónál tisztelegni, hogy kérelmezze a telepítés mielőbbi foganatosítását.

  Ellenzék, 1884. március 22.
  A csángótelepítés előmunkálatait Gyorokon már megkezdették s egy kincstári mérnök dolgozik a telep felosztásán.

  Ellenzék, 1884. július 12.
  A gyoroki csángók ügye egy lépéssel előbbre haladt. A pénzügyminiszter tudatta, hogy egy fakereskedővel szerződést kötött, hogy a csángók épületéhez szükséges fát adni tartózik. Ez azonban alig segít a bajon. A csángók ugyanis mindaddig nem akarnak a házépítésbe fogni, az, míg a földet ki nem mérik nekik, mert e tekintetben nem tudják magukat tájékozni. A dolog másik része meg az, hogy a pénzügyminiszter adott ugyan a háztető számára szükséges faanyagot, de arról, hogy a falat mi módon emeljék, nem intézkedett. Se kő, se vályog, se semmi; pedig hát ez lenne az első.

  Pesti Napló, 1884. augusztus 5.
  A Gyorokon levő csángóknak most szolgáltatják ki a fát a házak építéséhez. A fa összesen 126 lakházra van szánva. Az építési idő alatt az építő és családja a kincstártól napidíjat húz. A csángóknak adott külső földek szántása is már kezdetét vette.

   Pesti Hírlap, 1884-08-15/225. szám. A gyoroki csángók sorsa.
   A Gyorokra letelepített csángók szánandó sorsáról az Arad és Vidéke a következőket közli. Tudvalevőleg a Dunánál letelepített csángók egy évig csak elnyomorogtak valahogy, de a jövőt illetőleg semmi biztos kilátásuk nem lévén, százharminc család — körülbelül 559 lélekkel — elszakadt az Al-Dunán letelepültektől, — s a kincstár részéről ajánlott földbirtokra Gyorokon települt le. Ennek az új kolóniának Gyorokra települése is minden előintézkedés nélkül történt. Egyszer csak megérkeztek, úgy, hogy még a községi elöljáróság sem volt jövetelükről értesítve. A kincstári földek fel sem oszlottak, a házhelyek ki sem mérettek. A Gyorokra települőket egy helyhatósági biztosra, szolgabírói hatáskörrel bíró 23 éves fiatalemberre bízták. A kocsin érkezőket Scholtz Emil vezette, kinek tapintatos bánásmódját eléggé jellemzi, hogy folytonosan a kezében levő kutyakorbácscsal és zsandárokkal fenyegette a szerencsétlen népet. A kis Gyorok községben aztán úgy ahogy elszállásoltattak, a betelepülések óta kedvezőtlen éghajlati és anyagi viszonyok folytán már annyira elcsigázott, szánalomra méltó csángók. De jóllehet már ötödik hónapja élvezik a jó gyorokiak vendégszeretetét, jövőjüket illetőleg még most sem tudnak bizonyost.
   E vajúdó bizonytalanságot megunva, máris számosan elhagyták Gyorokot s testben lélekben megtörve, visszatértek Bukovinába. A múlt héten is ismételten három szekérrel indultak a szerencsétlenek — „haza“, elhagyott fészkeikbe. Az önhibájukon kívül oly keserű megpróbáltatásokon átment szegény nép sorsa valóban szánalomra méltó, sőt kétségbeejtő. A nyár vége felé jár, azaratási munkának már vége, legfőbb ideje lenne, hogy csángóink már hozzáfogjanak a házépítéshez. De hogyan? Miből?
A gyoroki elöljáróság építtetett ugyan egy vert falu mintaházacskát, de lesz a legegyszerűbb építkezés sem olyan könnyű dolog, hogy térszerű vezetést nélkülözhetne, különösen az e téren járatlan parasztnépnél. S aztán minthogy semmijük sincsen, miként foghatnának az építkezéshez? Hozzávaló faanyagot kapnak ugyan, hanem a házak alapját képezendő kő (tégla) mennyiségéről s az építési munkálatokat vezető szakemberekről, ácsokról, még nincsen gondoskodva, sőt a mi legtöbb a házhelyek még tökéletesen ki sincsenek mérve! Pedig 120—130 házat felépíteni nem csekély dolog!
   Az ősz már már a küszöbön van, ha beáll az esőzések időszaka, építkezni nem lehet s mi lesz akkor a jóformán szabad ég alatt tanyázó szegény csángókból? S a tél beálltával, midőn egyedüli keresetforrásuk — a napszám — annyi jövedelmet sem hoz, hogy a mindennapi kenyeret megszerezhessék, vajon ki fog majd segíteni rajtuk?
Ily körülmények között csak szánni lehet a sors által sokat üldözött szerencsétlen csángókat. Végül azt ajánlja az A és V. cikkírója, hogy karolja fel a gyoroki csángók ügyét Arad megye törvényhatósága és közönsége.

  Pesti Napló, 1884. szeptember 7. A csángók.
  A Gyorokra érkezett csángók mint egy aradi lap írja, ma is éppen olyan nomád életet élnek, mint két hónappal ezelőtt, mikor Gyorokon felütötték sátorukat. Szétszóródva a faluban, kegyelemlakásokban pihenik ki napi munkájuk fáradalmait. Egy részük elkeseredve munka nélkül van, mások felszedték sátorfájukat és világnak mentek. A munkakerülők elkeserítik a jobb érzelműeket is. Pedig munkaerő nagy szükség van a hegyalján s a csángók is szépen kereshetnek, ha dolgozni akarnak. Legelső dolog lenne oda hatni a jószágigazgatóságnak, hogy lakhelyeik felépítését kezdjék meg.

  Ellenzék, 1884. október 31.
  A csángók Gyorokról levelet küldöttek az Egyetértésnek Budapestre, melyben végső elkeseredés hangján panaszolják el bajaikat, s hogy nincs senki, ki őket segítené. Házuk nincs fedve, s ajtó nélkül áll, a hidegtől sokan pusztulnak. Marháik állítólag több volt mikor odaértek, mint az egész községben most csak fele van meg, az éhség vette meg őket. A kincstár nem adta át az ígért 5 hold földet, s így őszi vetésük sincs és már nem is lehet. Elég szomorú.

  Budapesti Hírlap, 1884. november 10. A gyoroki csángótelepen.
  Csak volna valaki, aki megírná a bajunkat az újságba! Hosszú sora után a panaszoknak, melyekkel egy egész újságlap tellett volna meg, s melyeket egy csángóbizottsági fülnek rémséges volna meghallgatnia lelkifurdalás nélkül, nagy szál magas csángó mondta nekem ezt, mélyen tekintő szemét reám függesztve, melyből nem tudtam, hogy a nagy bizalom sugarát kell-e kiolvasnom, azt az erős hitet, mit e szegény emberek ügyükben a napi sajtóba vetnek, vagy a magam gyanús voltát, mert akit a részvét szele hoz ide közibük, az csak újságíró lehet. Szívesen ajánlkoztam volna, hogy az a valaki leszek, ha bele tudnám szorítani panaszaikat egy cikk keretébe, hogy onnét égesse ki szemét a szégyen azoknak, akiknek azt idevetni volna tartozó kötelességük, erre a zalai meztelenségű nyomorra, mit e szenvedőknek okoztak. De a maguk dialektusos tolla az enyémet jóval megelőzte, pedig mikor ott érdeklődtem abban a szomorú látványban, a hegyek oldalán, még vidám szüret zaja képezett a csángó-telepen átvonuló temetői csöndességgel ellentétet. A jámbor öregnek — ki panaszbeszéde alatt is dolgosabb volt, mint beszédes — nem kellett ősz hajában keresnem a garanciát, sem abban a kitűnő magyar típusú komoly arcban, mely mintha valamely történeti képből elevenedett volna ide, — mert a miket elmondott, a nyomorúságokat való nyomon járhatta át szemem s eltellett velük egész könnyfordultig. Szemléltem a hosszú időn át vajúdó fészekrakást, e páratlan honalkotást. A történetíró utód ezt képtelen lesz visszaképzelni a maga sivár voltában. Akkorig már vendégszerető házak varázsolódnak ez elriasztó külsejű és belsejű odúk helyére. Elkülönítő kerítés fogja körülfolyni. Tücski-hajcski barom hemzseg benne, majd s telt hombárok fognak tanúskodni a gazda iparkodásáról. Fecske is fészket rak az eresz alatt, gólya is itt köti a fiát. Az udvar már unokák unokáitól lesz hangos, nem ily küszöbön gubbaszkodó kis éhesek hallgatnak benne. Szép, kedves magyar falu képe fog innét mosolyogni, ez árva elhagyatottságban felbukkant, kivülbelül vert fal barnaságától és hidegségétől barátságtalan szél- és eső verte odúk helyén.
  De addig az időig még sokat kell az idetelepedett embereknek nyomorogniuk és sajnálniuk a kevésbé rossz, megszokott, de elhagyott hont, s hogy addig sok Maros vize folyik le csendesen és még nagyon sokszor kell a csángóbizottságon a port elverni. De nemcsak a mostohán atyáskodó bizottsággal vannak megverve, hanem az új hazában kapott szomszédaikkal is, kik segítni rajtuk szűkkeblűé, de rágalmazni őket nagyon is bőbeszédűek. Ezek azt mondják a csángókról, hogy dologtalan munkakerülők, s nem lehet őket használni semmire. Az ilyen vád jó fogás, legalább nem indul meg szívük a csángók nyomorúságán. Hisz rég kiszedték a burgonyásokat abból a „krumpliföld“-ből, mi települ lett kisajátítva, tovább mit sem törődnek velük. Ha kenyér kell nekik, elmennek potomáron fuvarba, s a 4—6 fejérkés (csángónyelven a „fejérke“ a 10 kros) napszámért dolgoznak kétszer annyit, mint az oláh napszámos, kinek az életében sokra rúg a pipatöltésre ellopott ideje. (Az e vidéki oláhokban különben úgy megrögzött — uram bocsá’ — a lopási hajlam, hogy ha mást nem bírnak, hát az időt lopják.) Erre a dákoromán vidékre pedig nagyon jól van telepítve erős szittyafaj, melynek sarja délcegségben mind fölülhaladja a katonamértéket. Nagyon tudták azt a politikus urak akkor, akik most már megfeledkeztek róluk. Hiszen az Arad megyei hegyalján egyetlen helység sincs, ahol ily tősgyökeres magyarokkal találkoznánk. S a csángókból olyan derék magyar község növi ki magát idővel a sok oláh falu között, hogy öröm lesz nézni, ha az itt tengődő csángók vissza nem mennek az elhagyott idegen földre, mint eddig sok közülük. Mert az ide telepített csángóknak alig van már itt a fele. Visszaszállingózott legnagyobb része a nyomor e fészkéből, oda, hol eddig éltek kisebb nyomorban. Pedig itt jó bor terem (a híres ménesi vörös, melyet Vörösmarty is megénekelt lelkesedve), itt jó a víz, a termőföld áldott, de nekik itt még száraz kenyér is alig jut. Sio.

  Budapesti Hírlap, 1884. november 17. A csángók helyzete.
  Hónapok óta az első hang, mely az agyonhallgatott csángóügyről zengvén, kellemesen érinti feleinket: a „Budapesti Hírlap“ nov. 10-iki számban megjelent „gyoroki csángótelep“ című cikk volt. Fájdalom, amily örömmel kezdtük azt olvasni, annyi keservvel tölté el lelkünket annak szomorú tartalma. A gyoroki telepnek eredeti rendeltetése az volt, hogy a túlnépes dunamelléki telepen segítsen s most egyik helyen csak annyi a baj, mint a másikon. Szomorú világot vet e nemes ügy elposványosodása mireánk, akik többé-kevésbé, egyik vagy másik irányban közreműködtünk. A nagy magyar közönséget bizonyára nem lehet közönnyel vádolni; az a maga idejében megtett volt mindent az ügynek keresztülvitelére; lelkesült az eszméért, hozott anyagi áldozatot eleget s adakozott volna még ezentúl is bizonyára szívesen, ha egyrészt észre veszi vala, hogy az anyagi áldozatok gyümölcsöt hoznak, a fáradság, a munka nem vesz kárba, másrészt pedig, a csángófigy megteremtését egy nagyobb szabású nemzeti mozgalom kezdetének tekinti vala, melyben tettleg részt venni, minden magyar hazafinak kötelessége. Tevékeny, élelmes intéző körök minden bizonnyal ily színben tüntetik vala fel a csángó-ügyet s továbbra is lelkesítvén a nemzetet, a szükséges költséget időnként adakozás útján beszerezhették volna; ami pedig igen lényeges: egy kis iparkodás mellett a csángó-magyar egyesületnek oly alapot teremthettek volna, hogy az minden körülmények között s minden időkre biztosíttatik vala s rövid idő alatt hozzá láthatott volna tervszerinti rendszeres munkához. De mindezek helyett éppen az ellenkezőt kelle tapasztalnunk.
  Habár a magyar nemzet bőven adakozott a hazafias célra, maga a kormány nagyobb anyagi áldozatokat hozott az aldunai székely telep érdekében, mint amennyiről tudomása van a közönségnek, mégsem indulhat felvirágzásnak e kis telep. Negyedfélezer bukovinai székely nem képes széles Magyarországon, dacára az egész nemzet meleg érdeklődésének s a magyar kormány áldozatkészségének oly viszonyokra szert tenni, melyek jövendő exisztenciájukat biztosítanák! Hol itt a baj? Ez az a kérdés, melynek megoldása nélkül lehetetlen az orvoslás. A fent említett cikk írója, panaszok hosszú sorát emlegeti, melyeknek fültanúja volt, s hozzáteszi, hogy egy csángó bizottsági tag azokat nem hallgathatná lelkifurdalás nélkül. Igaza van, teljesen, s ezt én bátorkodom kijelenteni, aki folytonos érintkezésben vagyok beköltözött bukovinai testvéreinkkel, s ki számtalan panaszaikat szorongatott szívvel vagyok kénytelen olvasni, anélkül, hogy módomban volna egy hajszálnyival bajaikat enyhíteni. Hozzám fordulnak a szegény emberek, mivel bizalmukkal, mellyel künn a zord Bukovinában megajándékoztak volt, még vissza nem éltem; tőlem kérnek segítséget, aki bevezető őket az ígéret földjére, kinek kalauzolása mellett örömittasan utazzanak végig egész Magyarországon, magyar véreik örömrivalgásai között, hozzám fordulnak tanácsért, megfelejtkezvén arról, hogy én csak behozatalukkal valók megbízva, nem pedig a látszólag fényesnek mutatkozó helyzet árnyoldalainak felderítésével, amelyekről különben eleve senkinek sem volt tudomása.
  De a cikk írója egy hibát követ el, a midőn még ma, 1884. végén csángó-bizottságot említ, holott ez még 1883. tavaszán átengedő a tért a csángó-magyar egyesületnek, melynek rendes, sok példányban kinyomatott s a magas kormány által helybenhagyott alapszabályai vannak; melynek élén egy elnök, két alelnök, titkár, pénztárnok, tekintélyes választmány stb. áll, egy egész apparátus, mely, ha igazán akarna működni, valóban sokat tehetne, főleg pedig, ha mindjárt akkor fejt ki vala tevékenységet, amidőn még a közhangulat fölötte kedvező volt; e helyett azonban mondhatni, egészen tervszerűleg agyonhallgatta az ügyet, elaltatta azt, amidőn elsősorban az egyesület dolga lett volna, az új telepeken felmerült bajok elodázása érdemében ernyedetlenül munkálkodni mindaddig, míg ott az egyensúly nincsen helyreállítva. Ahelyett mit tett? Tartott néha, nagy ritkán, egy gyéren látogatott választmányi ülést, melynek mindenkor ismertető jele a hideg közöny az ügy iránt, s mely üléseken nem tudni min kelljen jobban csodálkozni: a megjelent tagok csekély számán s közömbösségén, vagy ama hajsza, ama intrigák fölött, melyek inszcenáltattak az egyesület megalakulásakor, a célból, hogy ugyanezek a most oly kevés buzgalmat kifejtő tagok a választmányba kerüljenek s melyeknek következtében sok oly egyesületi tag kimaradt a választmányból, aki hivatását máskép fogta volna fel s bizonyára nem tűrte volna e tespedést soká. Nem támadjuk meg az egyes tagokat, hisz érzelmükben s tehetségükben nincs mit kételkednünk, sőt meg kell vallanunk, hogy ez automataszerűleg működő testületbe is tud még némi életet önteni az, aki meg tudta teremteni a magyar Budapestet, de mindez nem elegendő arra, hogy jogosan utasíthassuk el magunktól a vádat, amely ellenünk országszerte visszhangzik; s itt csak hasonló váddal védekezhetünk a közönség ellen s ez az, hogy azt az egyesület működése iránti közönnyel vádoljuk, mint ennek pangásának főokával, mert tagadhatatlan, egész másképpen folynak vala a nyilvános választmányi ülések, ha a közönség nagyobb érdeklődést tanúsít s egész más mérveket ölt egyesületünk élete, ha az évi közgyűlésen Budapest 3—400 ezernyi lakói közül megjelenik az új városház fényes tanács termében vagy egy-két ezer lelkes hazafi és honleány, ama másfél tucat búsmagyar helyett, kik az utolsó közgyűlésünkön képviselők a fővárosi összes érdeklődők kontingensét.
  Az egyesület választmányi üléseinek fő hibája, hogy véghetetlen szegények az eszmecserében, nagy ritkán, vagy sohasem ölelik fel a tanácskozások az egyesület hivatásának, működésének összes tárgyait; közvetlen érintkezés vagy működéstől lehetőleg távol tartja magát a választmány, inkább a kormány különféle közegei vagy ismeretlen magánemberek útján akar intézkedni, mintsem hogy azt közvetlenül tenné; a közönségesen nem soká tartó ülések, mindig a sietség s evvel a fölületesség bélyegét hordják magukon s az ülés végén azt vesszük észre, hogy tulajdonképpen mindenről folyt a tanácskozás, csak arról nem, amiről tanácskozni kellett volna. Egy sajátságos nyomasztó hangulat uralkodik ez üléseken, melyeken csupa ildomosságból s egymás iránti udvariasságból, a tagok egymásnak hasokat mondanak és senki sem mondja meg a valót; s végre befejeztetik az ülés a múlt ülés jegyzőkönyvének felolvasása s egy újnak elkészítése után, nem lévén egyéb tárgya. Moldovában pedig még tovább nyomorognak, Bukovinából valóságos rabszolgamunkára a nyomor által oda szegődtetett székely testvéreink s a Szereth vize mentén hiába várja a szegény bessenyő ivadék nagymagyarországi pártfogóit!
  Az oka, hogy a Pancsova melletti s a gyoroki telepeseknek viszonyai nem tudnak jobbra fordulni, az, hogy későn látnak az orvosláshoz , de hiszem, hogy ha egyrészt a fent ecsetelt egyesület maga idejében erélyes intézkedés által törekszik közreműködni, másrészt pedig a kormány részéről oly egyének kezeibe kerül vala az ügy, akik őszinte odaadással, lelkesedéssel szolgálják a nemzeti ügyet, végre pedig, ha a telepítési ügy egyáltalában s így elsősorban a kétszerte fontos székelytelepek a pénzügyminisztérium resszortjából a földművelési minisztérium gondjaira bízatnak s ügykeretébe felvétetnek, nem merülnek fel az ismert bajok s ma rég túl volnánk e kínos vajúdásokon. Ma elmérgesedett a baj ugyan, de egyedüli orvoslását a földművelési minisztérium leendő kezelésében látom.
Szerémi Odescalchi Arthur

   Budapesti Hírlap. 1884. november 30.
  Az aradi „Alföld“ ma érkezett száma érdekes levelet közöl a gyoroki csángók helyzetéről. Érdekesnek tartjuk reprodukálni ezt a levelet, amely élénken megvilágosítja szerencsétlen véreink nyomorát. Újabb jajkiáltás ez segítség után. A levél így szól:
  „Arról azt hiszem, van tudomása, hogy csángóinknak 95 háza elkészült — azonban e házak csak az utóbbi időben épülvén fel, nagyobbára nedvesek maradtak, úgy annyira, hogy ma az ily épületek belseje — miután benne laknak és tüzelnek — egészen zöld a képződött penésztől, mellyel a falak boritvák. Képzelheti, mily veszélyes és ártalmas e lakás az egészségre. Ehhez járul, hogy a hirtelen beállott hideg folytán munkaszünet van s így minden keresetforrás megszűnt! A gyermekek többnyire egészen rongyosok, némelyek egy kis vászoningben dideregnek egész nap; táplálékuk eddig is silány volt, minő és mi lesz ezután? Ha valami után-módon segélyről nem lesz gondoskodva, éhen,vagy valami járvány által fognak a télen át elpusztulni. Igaz, hogy van közöttük sok élhetetlen — több részeges munkakerülő — de van sok jóravaló, derék becsületes magyar ember is — kik mind összevéve viszont nem tehetnek arról, hogy Gyorokon házaik építése tulajdonképpen csak szeptember hó közepén túl vette kezdetét, továbbá, hogy a részükre kijelölt szántóföldeket csak e hó elején kaphatták meg, melyeket őszi vetés alá a hirtelen beállt hideg idő folytán nem vehettek. Mi Gyoroknak a közönség áldozatkészségét már csaknem kimentettük. Azonban most a legnehezebb kérdés megoldásánál megakadtunk! Mit tegyünk!? Kihez folyamodjunk!? Talán tárjuk fel a rettentő képet Végh Aurélnak, vagy talán megyénk főispánja vagy alispánja lenne értesítendő e helyzetről? Mert tenni — haladék nélkül tenni kell valamit, a helyzet sokkal komolyabb, mintsem ön azt képzelhetné, vagy mint én azt ecsetelni képes volnék.“ 
          H.
  Ugyanez ügyben a gyoroki csángó bizottság a következő kérelmet teszi közzé: „Sürgős kérelem Arad város és megye hazafias és áldozatkész polgáraihoz. A Gyorokra telepített 126 család csángó testvéreink az olyan váratlanul bekövetkezett szigorú tél, pénz-, élelem-, ruházat-, tüzelőanyag és takarmányhiány következtében a szó legszorosabb értelmében kétségbeejtő állapotba, ínségbe és nyomorba jutottak! Éheznek, fáznak emberek és állatok egyaránt! Alulírott bizottság sürgősen és alázattal "esedezik Aradváros és megye hazafias és áldozatkész polgáraihoz, addig is, míg felsőbb helyről segély érkezik, bármi csekély élelmiszert, pénzt vagy ruhadarabot esetleg takarmányt is a szegény csángók részére juttatni kegyeskedjenek. „Kétszer ad, ki gyorsan ad!! A gyoroki csángóbizottság.“ Mint halljuk Aradon máris alakult bizottság a gyoroki csángók fölsegélésére.

   Nemere. 1884-12-06/137. szám. A gyoroki csángók.
   Szathmáry Gyula aradmegyei főjegyző és Wittich Sándor t. szolgabíró vasárnap vitték Gyorokra az alispán által utalványozott 500 forintot. Pénzt nem adtak a csángóknak, hanem az egész összegen élelmiszert és takarmányt vesznek s azt az elöljáróság osztja szét. A csángók egy része munkát is fog kapni. A kiküldött bizottság
ugyanis konstatálta, hogy az általuk lakott terület hóolvadáskor csakugyan ki van téve árvíznek. Most tehát gát fog emeltetni a csángó-telep előtt, s a munkálatoknál illő bér mellett a csángókat fogják alkalmazni.

   Budapesti Hírlap, 1884. december 10. A gyoroki csángók nyomora.
  Kotzó Károly gyoroki jegyző az Alföldben hosszabb nyilatkozatot tesz közzé, cáfolatul Buja Sándor pécskai kincstári jószágigazgatói fogalmazónak a csángóügyben megjelent közleményére. A nyilatkozat elején felemlíti, hogy Buja Sándor a gyoroki község elöljáróságát vádolta a csángók nyomorúságos helyzete miatt, szerinte egészen jogtalanul. A csángóknak eleinte semmi segélyt sem akartak adni a háztelek és a külső földeken kívül, bár ők azt állították, hogy Bukovinából 10 hold földre és kész házra csalták ki őket. A kincstári igazgató azonban megmagyarázta nekik, hogy az előleges megállapodás szerint házépítésről és állandó élelmezésről szó sem volt.
  Az elöljáróság mindamellett az építések körül is segédkezett nekik, mert a csángók az építéshez nem értettek. A csángók közt azonban kitört az egyenetlenség. Ragaszkodtak a 10 hold földhöz, jártak a minisztériumnál, de hiába, csak harmadfél holdat kaphattak. Hogy a házépítés titkát eleshessék, a hatóság a könyör adományokból mintaházat akart nekik építeni. A csángók azonban összebeszélték, hogy az építéshez még pénzért sem fognak napszámba menni. Végre a csángóknak értésükre adták, hogy augusztus 15 ig mindenki kezdje meg az építkezést, különben csavargónak tekintik és Bukovinába visszatoloncolják. Az építkezést csakugyan mégis kezdték, de igen lassan folytathatták, mert a csángók élelmezésére a kormány csak 400 frtot utalványozott, ezt is nagy sokára.

   Magyar Polgár, 1884. december 23.
  Istensegítsről négy csángó járja be Hunyadmegyét, könyöradományokat gyűjtendő Gyorokon nyomorgó családjaik részére, szomorú sorsuk sokakat indít részvétre, s ez eset igazat látszik adni annak a föltevésnek, hogy a csángó telepítés szalmatüzének hamva is van már. Az új csángó-biztos, Bornemissza Ádám erélyétől sokat várnak a csángó telepeken oly fájdalmasan uralgó nyomor enyhítésére.

  Budapesti Hírlap, 1885. január 27. Kolduló csángók.
  A gyoroki csángó paradicsomból a szegény csángók napról-napra szélednek el, és járják be az országot koldulva, mivel munkát nem kaphatnak. A napokban a szegedi főkapitánytól kért egy ilyen vándorló csángó család — koldulási engedélyt.

  Magyar Polgár, 1885. március 8.
  Hat csángó indult el hazájából: Istensegíts községből szekereken Gyorokra, s az este városunkba érve, jelentkeztek a városháznál, hol dr. Haller Károly polgármester intézkedett ellátásukról, s ma reggel a szükséges úti pénzzel is ellátta távoli testvéreinket.

  Pesti Napló, 1885. április 4.
  A gyoroki csángó-bizottság új keresetforrásról gondoskodik a Gyorokon telepített csángók számára. Kiképezteti őket a szőlőművelés okszerű kezelésében. Varga Imre, a ménesi vinczellérképző-intézet igazgatója, önkényt vállalkozott a csángók betanítására. A betelepített honpolgárok ifjabb nemzedékéből csoportonként 10—10 egyént küldenek a ménesi vinczellérképezdébe, hol képesítő igazolványt nyernek.

  Nemzet, 1885. október 26/1131. szám.
  A Gyorok községénél létesített székely telep megalakíttatott 126 települő családdal;—az első települők közül visszament Bukovinába 40 család, akiknek helyébe más bukovinai székely családok vétettek fel, belsőségül minden egyes család 800 négyszögölet, külsőségül pedig 3768/1600 holdat kapott. A belsőségek 1884. év tavaszán, a külsőségek pedig 1884. év október hó végén adattak át. Élelmezésükre 600 frt. Laképítésre 12,852 frt, és 10,124 frt összesen 23,576 frt előlegeztetett. A települők mind magyarok, s róm. kath. vallásuak.

  Ellenzék, 1885. november 27. Lázongó csángók.
  Gyorokról írják, hogy az ottani csángótelep lakosai hétfőn nemcsak felmondták az engedelmességet a községi elöljáróságnak, de azokat botokkal és fejszékkel meg is támadták, úgy, hogy azok kénytelenek voltak a telepről visszavonulni. A mozgalmat az idézte elő, hogy a közköltséget akarták tőlük behajtani. A főizgató Beréty Istvánné és György Péter volt. Aradról karhatalom indíttatott Gyorokra s a telepesek ellen megindították a vizsgálatot.

   Ellenzék, 1885. december 4. Nem lázongtak a csángók.
  Az Arad és Vidéke írja, hogy a gyoroki csángók nem lázongtak. A róluk világgá bocsátott gonosz hírek nem igazak, teljesen légből kapottak. Egyetlen egy könnyelmű volt köztük, a kit azonban maguk a csángók löktek el maguktól. Nagy baj az, hogy Gyorok elöljárósága minden humanitást mellőz a csángókkal szemben s a legkisebb kihágás alkalmával drákói szigort alkalmaz ellenük és pedig pénzbírság alakjában; úgy hogy így a csángóknak maholnap tönkre kell jutniuk.

  Ellenzék, 1886. július 27. Aki nem akart esküdni.
  A gyoroki csángók felesketésének egyik szemtanúja a következő epizódot írta le lapunk számára:
Az öreg alispán igazán szívhez szólóan beszélt. A csángószívek úgy ellágyultak, mint a csángóházak falai — esős időben. A fekete darócos alakok, kik közül egyik-másik hallotta már Tisza Kálmán „ő szentségét“ is beszélni, úgy hallgatták az alispánt, mint az új Messiást. E beszéd hatását azután betetőzte Jankai szavalata, kit a csángók kezdetben a főispánnak néztek, abból a hitből indulva ki, hogy aki ennyi úr között ilyen hangosan mer beszélni, az nem ismer itt magánál nagyobb urat.
  Hanem dacára az alispáni szép orációnak s a lendületes versnek (melyet Jankai, nagyobb benyomás okáért kétszer szavalt el) egy öreg csángó annyira érzéketlen maradt a szív- és lélekhez szóló prózai és kötött nyelvezet iránt, hogy — nem akart esküdni semmiképpen. Miután az öregnek atyafisága is volt, ezek is mellé sorakoztak, s megtagadták az eskületételt, azt hozva föl okul, hogy a nyomorúságnak nem akarják esküvel lekötni magukat. Hiába kapacitálta őket a főtisztelendő atya, az eskü-oppozíció nem tágított s az eskü alul kibújt.
  A szemtanú szerint, ez a vonakodás, melyre a sok csalódás és nyomorból származó dacz vitte e szerencsétlen embereket, igen kínos hatást gyakorolt azokra, akik látták és hallották. Boldog Isten, még mit nem érünk meg a Tisza éra alatt? A Felvidéken és Székelyföldön tömegesen vándorolnak ki honfitársaink, s a reményeikben keserűen csalódott csángók az esküt nem akarják letenni e szerencsétlen Magyarországnak?

  Pesti Napló, 1886. június 28. Csángók felesketése.
  A gyoroki csángók, mint már írtuk is, csaknem négyévi ottélés után magyar honpolgári eskü letételére fognak felhivatni. A belügyminiszternek erre vonatkozó rendelete tegnapelőtt már le is érkezett a megyéhez. A rendelet utasítja Arad megye alispánját, hogy a gyoroki csángóktól július 4-én vegye ki a magyar honpolgári esküt. Ormós Péter alispán e napra kiutazik Gyorokra s a 126 csángó családfő 4-én reggel fél 9 órakor tömegesen teszi le az előírt honpolgári esküt.

  Ezen szerencsétlen, megcsalatott nép…
  Pesti Napló, 1886. szeptember 7. Gyorokról írják nekünk:
  A gyoroki csángók köztudomásilag másodízben telepíttettek át mostani lakhelyükre. Minthogy többen vándoroltak ki az Alduna vidékére, mint a mennyien ott elfértek volna, kapta magát Gyorok mezőváros, melynek lakossága holdas gazdák, szőlőkertészek, kisiparosok, napszámosokból áll és ide hítta a csángókat nemcsak hazafias czélból, a magyarság szaporítása végett, hanem azért is, hogy olcsó munkásokat kapjon az aradi hegyaljára.
  Miként sikerült a gyoroki telepítés, fölöslegesnek találjuk ismételni azt, mi az egész ország előtt eléggé ismeretes, csupán egyes olyan mozzanatokat akarunk kiemelni arról, hogy kiket terhelnek a telepítés menetén tapasztalt mulasztások és elmondani, mit kell tenni ez ügyben, mely rövid időre úgyis világra szóló botránnyá fogja magát kinőni, hogy a nemzet becsületén ejtendő szégyenfoltot kikerüljük legalább.
  Mikor a csángóknak Gyorokra érkezése után a telep felépítését tervezték, a helyszínelésnél megyei bizottság nem volt jelen. A főispán, kinek mint államközegnek okvetlen kötelessége lett volna befolyni a terv létesítésébe, daczára, hogy útja számtalanszor arra viszi paulisi szőlőjébe, mai napig sem tette lábát a telep területére, sem egyetlen lépést nem kockáztatott az azóta veszéllyé növekedett bajok elhárítása végett. A megye alispánja a közelebbi csángóesketés alkalmával látta legelőször saját szemével a telepet. A tervet készítette mérnökről nem szólunk, mert annak most valamely börtönben volna illő helye, miután diplomájának használatától eltiltotta légyen a fenyítő törvényszék.
  A telep helyrajza 4 párhuzamos utcza, közbeeső beltelkekkel, melyeknek közepén nincsen összekötő vonal, s így hosszában az egész utczát meg kell kerülni annak, ki egyike-másikába akar menni. Maga a terület egy nagy posvány és két u. n. válétel (ármeder) van környezve, a hozzátartozó földek pedig majdnem mértföldnyire fekvő, részint vízzel borított, közben teljesen terméketlen, szikes talajon vannak.
  Hogy az e tájon szokásos nagyobbszerű felhőszakadás után egy szép reggel a csángóknak hűlt helyet lehet találni — ha ott lesznek, az szent igaz ; addig is egy-egy kis esőzés bőven ellátja utczáikat mocsarakkal. A nedves évszakokban ember-állat térdig süpped sárban és lakásaik megközelíthetetlenek. A töltés-alap és árkolás híján készült vert földesházak egyébiránt már düledezni kezdenek. Se kerítés, se ól, se félszer, tiszta és tisztátalan állataikkal együtt kénytelenek tanyázni az emberek és egészségtelen lakásaik belseje akár a czigányokéi, mert örömükben, hogy hazajönnek, bútoraikat elvesztegették, vagy ami keveset magukkal hozhattak, gazdasági eszközeikkel együtt a bosszú után és kétszeres költözködés alatt elpusztult.
  A leghelyesebb volna a házfödeleket ezen veszni készült helyről a szántók szárazabb részére szállítani és az oda áttelepítést lassankint megkezdeni; természetesen a kilátásba helyezett földek hozzácsatolása mellett, mert ezek után meg nem élhetnek a csángók, bármily megfeszített szorgalommal és ügyességgel művelnék is.
Nagy hűhóval kürtölt segélyeztetésüknél, amiből vajmi kevés hasznot láttak, senkinek nem jutott eszébe ezen nélkülözhetlen kellékeket beszerezni számukra, hogy emberekhez méltó módon kezdjék életüket itt; — sőt ellenkezőleg, ahelyett, hogy anyagilag, erkölcsileg támogatnák: azok, kik az előadott dolgokban vétkesek, henyéknek, iszákosoknak, ellenszegülőknek híresztelik a csángókat, midőn valamely ok miatt panaszt emelnek, vagy állapotuk javítását sürgetik. Ilyenkor nem engedik beszélni az illetékes személy előtt, hanem fenyegetik, csendőrökkel, bezárással megfélemlítvén őket. Hiszen Gyurgyevóban nem kihágásért, hanem holmi csekélységek miatt megcsapatták, nyilvánosan a kúthoz kötözték még az asszonyokat is és Gyorokról nemkülönben toloncz módra, éhen-szomjan kísértették 2 napon át egyik bátrabb szóvivőjüket Aradra, mint lázítót, azért, mert követelte, hogy töltésekre építsék a házakat.
  A napszámos nép meg fel van bőszülve ellenük, állítólag, mert a munkabér leszállítása miatt keresetük csökkent. Közelebb fényes nappal, a helység bírójának jelenlétében dobálták őket kövekkel oláhok, Mondorlakon átmenőben, némelyikét meg is sebesítették s a radnai járásbíróságnál az iránt tett feljelentés elintézésre vár.
  A kincstári uradalom, melynek védelmeznie kellene telepeseit, cserben hagyja őket, s legfeljebb a bajok puhatolása végett felmerülő napidíjakat az ő rovásukra számítja.
Hanem akadnak még jóakaróik, akik kimutatják, hogy nemcsak hazafias kötelesség, de becsületbeli tartozás másként bánni ezekkel a csalódott, szerencsétlen emberekkel. Ilyen után értesíttetett tavasszal a kormányelnök és a pénzügyminiszter külön-külön a gyoroki csángók tarthatatlan helyzetéről, mire a szomorú ügy megvizsgálása végett ki is küldetett Fehér Miklós miniszteri tanácsos, ki az állapotokat még sokkal nyomorúságosabbaknak találta, mint ahogy feltüntetve voltak.
  Tudják a két minisztériumban, hogy a gyoroki csángók már 1885-ben kereseti, illetve személyadó keretébe foglaltattak, egyidejűleg megyei közmunka teljesítésére is köteleztettek. Gyorok mezőváros arányszerinti közköltségelésére azonban 1885-ben már egészben és teljesen köteleztettek, legelőadóban pedig a pásztortartáson kívül túlságosan meg lettek terhelve. Ez utóbbin kívül a többi közterheknek jogos és törvényes alapjuk nincsen. Nem volt, nem lett volna szabad Aradmegyének közmunkaterhet róni a csángókra, először hazafiságból és másodszor, mert a kincstári egyezmény szerint a csángók törvényes adóztatása 1888-ban kezdődik csak. Hasonló okból Gyorok községnek sem volt szabad közköltségeket vetni ki a csángókra, s ezenkívül azért sem, mert földjeik még nem termettek, mint napszámosokat pedig törvény értelmében nem illeti őket adózás, annál kevésbé, mert csak most tették le az állampolgári esküt.
  Arad megyének e szerint a csángókra rótt közmunkát leírásba kell hozni és hasonlóra utasítani Gyorok községet is, hogy a legelőilletéken kívül az adót és közköltséget szintén leírja, illetve a leírás végett hivatalból folyamodjék a pénzügyi igazgatósághoz.
  De mit mondjunk, mikor már mint hátralék szerepelnek ezen illetéktelen adók, melyek némely háznál csak a múlt évről 14 frtra rúgnak, és melyeknek lerovását végrehajtás útján kezdik eszközölni Aradmegye és Gyorokváros.
  Ezen szerencsétlen megcsalatott nép, melyet legalább három évig kellett volna gyámolítni, mig oly kárba jön, hogy rendes földművelő munkát kezdve adóját fizethesse, melynek vándorútja, kétszeri költözése, a településre való várakozás felemésztette mindenét és ennek következtén lerongyolódott, mezítláb (némely nagyobb családoknál a férfiak bocskort sem vehetnek magoknak), melynek földje az idén néhol a magot sem adta vissza, amiért csak napszámból teng, most utoljától fosztatik meg.  
  Ha amelyiknek van: lova, tehene, egy-két köböl gabonája, és amint az nálunk szokás, ágyneműje is irgalom nélkül elkótyavetyéltetik, az önhibájuk nélkül, de másoknak a bűne által koldusokká lett embereket földönfutókká teszik; ha pedig ezen illetéktelen terhek behajtása csupán elhalasztatik a költségek és hátraléki kamatok éppenségesen tönkre teszik, meg fogják semmisíteni.
  Tisztelettel kérdjük ennélfogva, miért nem intézkedett a belügyminisztérium az előrelátott visszaélés meggátlása iránt és mit szándékszik tenni, hogy ezen nyomorgó telepítvényesek további zaklatásainak rögtön vége vettessék?

  Haldokló gyoroki csángók…
  Pesti Napló, 1886. szeptember 9.
  A gyoroki csángók ügyében újabb adatokat vettünk. Aradmegye nagyérdemű alispánja, a megyei főszámvevő és szolgabíróval együtt, megjelent Gyorokon, ott informáltatta magát a csángók bajairól, segítséget ígért és részben azonnal nyújtott is. Ez alkalomkor kitűnt, hogy a gyoroki elöljáróság már 1884-ben, midőn a csángók közadakozásból éltek, adózás alá vette őket. Az alispán ezt rögtön megszüntette, a folyó végrehajtásokat pedig felfüggeszté. Különben Gyorokon a községi adó nagyobb az állami adónál, itt tehát e részben is segíteni kell, ami úgy volna eszközölhető, ha Gyorok, több szomszédközséggel egyesíttetnék.

  Ellenzék, 1886. november 29. A csángók egészsége.
  Dr. Oláh Gyula közegészségügyi felügyelő több orvos kíséretében a napokban Gyorokra utazott és az ott lakó csángók között nagyon megdöbbentő állapotokat talált. A nemzeti hálátlanság és közügy ez élő mártírjai a legelhagyatottabbul élnek. Betegségek tizedelik őket és nincs hatóság, nincs, kormány mely segítene nyomorúságukon.

  Könyöradományon
  Pesti Napló, 1886. december 1. A gyoroki csángók nyomora.
Megdöbbentő vészkiáltás hangzik a Gyorokra telepített szerencsétlen csángóktól. A könnyen lángra gyűlt nemzeti lelkesedés elsietett munkájának szomorú következményei a legszomorítóbb alakban mutatkoznak. Huba Lajos gyoroki gyógyszerész magánlevelet irt Rozsnyay Mátyás aradi polgárhoz, melyben megdöbbentően vázolja a csángók nyomorát. Elmondja levelében, hogy a csángók számára 95 ház készült el ugyan, de ezek nagyobbára oly nedvesek, hogy az épületek belseje, miután benne laknak és tüzelnek, egész zöld a penésztől. A lakások rendkívül ártalmasak. A hirtelen beállott hideg folytán teljesen megszűnt a munka, s így a csángók minden keresetforrása kiapadt. A gyermekek rongyosak, sokan vászoningben dideregnek. A táplálék nyomorult, silány. Ha a szerencsétlenek gyorssegélyben nem részesülnek, el fognak pusztulni. Igaz ugyan — így szól a levél — hogy a csángók közt sok az élhetetlen, a részeges és munkakerülő, de van sok jóravaló, derék becsületes magyar ember is — kik mind összevéve viszont nem tehetnek arról, hogy Gyorokon házaik építése tulajdonképpen csak szeptember hó közepén túl vette kezdetét, továbbá, hogy a részükre kijelölt szántóföldeket csak e hó elején kaphatták meg, melyeket őszi vetés alá a hirtelen beállt hideg idő folytán nem vethettek.
  Rozsnyay Mátyás, Arad város e derék polgára, e levél következtében Aradon bizottságot alakított, mely tegnapelőtt tartott ülésén elhatározta, hogy deczember 7—8-án hangversenyt rendez és a közönséghez lelkes felhívást intéz a csángók nyomorának enyhítésére. A felhívás már meg is jelent s így hangzik: „A bizottság sürgősen és alázattal esedezik Arad város és megye hazafias és áldozatkész polgáraihoz, hogy addig is, míg felsőbb helyről segély érkezik, bármi csekély élelmiszert, pénzt vagy ruhadarabot, esetleg takarmányt is a szegény csángók részére juttatni kegyeskedjenek. Kétszer ad, ki gyorsan ad!!“
  A gyűjtést az aradi lapok eredményesen kezdték meg. Az Alföld eddig 132 frtot, az Arad és vidéke 186 frt 90 krt gyűjtött. Az éjjel érkezett aradi újságok azonban azon meggyőződésüknek adnak kifejezést, hogy a gyoroki csángók nyomorán csakis országos mozgalom segíthet.

  Magyar Polgár, 1887. november 18. Elégedetlen csángók.
  A Gyorokra kitelepített csángók nincsenek megelégedve sorsukkal. A napokban hat család minden nyom nélkül eltűnt a telepről. Körözik őket.

  Ellenzék, 1888. május 15. Csángók vándorlása.
  Többször volt már szó róla, hogy a Bukovinából betelepítést csángók nem igen vannak sorsukkal megelégedve s hogy már eddig is számosan visszavándoroltak régi hazájukba. Aradról most azt írják, hogy a gyoroki csángók egy részében ismét feltámadt ez a vándor hajlandóság s ott hagyva házat, földet és gazdaságot, éj idején felkerekednek, és a nyakukba veszik a világot. A napokban a következők szöktek meg Gyorokról: Bíró József, Balassa Ignácz, Bilosi István, Molnár István, Peredy Sándor stb. összes családtagjaikkal. Aligha fogják őket reklamálni, mert valamennyien dologtalan emberek voltak.

  Pesti Napló, 1888. december 13. (kivonat)
  …Az ülés végén az igazgató tanács különböző segélyezési ügyeket intézett el. — Hogy mennyire szorulnak a szegény csángók segélyre s közülük hányan jutottak válságos helyzetbe, annak jellemzésére érdekesnek tartjuk közölni az »Alföldi Újság« következő közleményét.
  A pár év előtt Gyorokra telepített csángók ma nagyon közel állanak a végmegsemmisülés, vagy a koldusbothoz. Házaik előtt a községi elöljáróság és kincstár szünetlenül a dobot üti meg. A község ugyanis olyan nagy közköltséget rótt ki a szerencsétlen csángó családokra, hogy azok a község e felszólítását tréfálkodásnak nézték. Viszont a kincstár a földek megváltásával szorongatja a csángókat, minek következtében azok a napokban értekezletet tartottak, amelyen dr. Barabás Béla aradi ügyvédet arra hatalmazták fel, hogy kérvényezze a kormánynál Gyorok község kötelékéből való elkülönítést s egy külön önálló csángó község létesítését, valamint a kincstári földek megváltási idejének meghosszabbítását.

   Gyorokon, az anyaország kebelén… 
   Magyar Polgár, 1889. szeptember 18. Csángó telepítvények (kivonat)
   Valamennyi közt a leggyarlóbb s legszánalmasabb kinézésű a gyoroki csángó-telep (Arad mellett). Mintegy 110 bukovinai székely család van itt megtelepedve. Vallásra nézve mindnyájan katolikusok. Ethnographiailag tekintve nem mondható hibás combinatiónak az itteni telepítés, mert Gyorok 1048 lakosából 565 magyar és 380 román; topographiailag azonban azért van elhibázva, mert nedves, vizenyős talajon fekszik, mely a hegyoldalról leszüremkező nedvességnek, főleg tavasszal, mondhatni, felfogó medencéjét képezi. A házak itt is földből vannak verve, zsindellyel födve. A földfalakon egyre szivárog fel a nedvesség s rongálja azokat. A mész itt is, ott is lemállik a falakról. 1884. óta létezik e telep, de mai napig se iskola, se kerítés a belső telkeken, se istálló, se a kincstárral szerződés a földváltságra nézve még nincs. Az egész telepen alig látni egy-egy szál csenevész fát. Úgy néz ki az egész telep, ott a község végén, a mezőn, pusztán és elhagyottan, mint egy valóságos cigánysor. Vagy 10-13 házat, mint értesültem, a csángók ott hagytak és visszabujdostak Bukovinába. A viszonyokat és állapotokat illustrálja az is, hogy az egész telepen 33 szarvasmarha van és 22 két-két lovas kocsi fogat. Istálló hiányában az állatokat télen a konyhában tartják.
  Ez a telep van legközelebb az (aradi) jószág-igazgatósághoz, úgy szólva a szemei előtt van s még is, (vagy tán épen ezért?) a legmiserabilisabban van megcsinálva. Még Aradnál is közelebb fekszik a telephez Glogovácz, ahol a kincstári ispán lakik s mégis ilyen állapotok! Hogy nem égeti ki a szemét a jószágigazgatóságnak e telep állapota! Mintsem ilyen közönyös és érzéketlen közegeket tartani, kiknek kezei közt a legfontosabb nemzeti ügy is így elkallódik, jobban tenné a miniszter, ha szélnek eresztené az egész igazgatóságot, mely tompa közönyével s lassúságával legfőbb okozója annak is, hogy a dévai csángó-telepítés két év leforgása alatt is alig-alig tett egy-egy lépést előre s most is a kezdet elején van.
  A gyoroki csángók eddig 5-6 holdnyi földet kaptak; belsőségeik 800 □ ölet tesznek. Boldogulásukra a viszonyok nem épen kedvezők. A napszám: 30-35 krajcár, étel nélkül. A phylloxera által megtámadott szőlő-cultura alig nyújthat nekik mellék-foglalkozást és kereset-forrást — s ez topographiailag a második hiba, hogy e helyen történt a telepítés. Házról-házra jártam e telepet s azzal a nyomasztó impresszióval távoztam, hogy azoknak, akik e telepet itt és így csinálták, se agyát, se szívét nem járta át a nemzeti eszme és nem tudták, mit cselekednek.

  Pesti Napló, 1893. február 17. A gyoroki csángók sorsa.
  Körülbelül kilenc éve annak, hogy az aldunai csángótelepekről százötven család Gyorokon, Arad megyében letelepedett. Akkor Gyorok még valóságos paradicsom volt; csupa szőlő, hol az elültetett tőkén őszre a leggazdagabb hamvas szőlőfürtök csüngtek. Azóta megváltozott a paradicsom és eltűnt a csángók boldogsága. Jött a filoxéra s elpusztította a szőlőtőkéket, a hegyekről lefutó vadvizek mocsárrá változtatták a termőtalajt s Gyorokból, a viruló nagyközségből, nyomorúságos kis sárfészek lett. A lakosság sápadt, beteges s mindenekfelett szegény. A nagy nyomort első sorban a bevándorolt csángók érzik, a kik elhagyatva, betevő falat nélkül nyomorogják át ezt a kegyetlenül hideg telet. Az elmúlt évben negyven csángó halt meg Gyorokon. A községnek négy hónap óta nincs orvosa s a szegény csángók az elképzelhető legnagyobb nyomorúságban sínylődnek, pusztulnak nap nap után. Legtöbben elkívánkoznak vissza az Al-Duna mentére, hol talán mégis jobb dolguk lenne, mint itt az elveszett paradicsomban.

  A hazának hű fiai…
  Pesti Napló, 1893. március 9. A gyoroki csángók honosítása.
  A Bukovinából Gyorokra telepített csángók visszahonosítását az osztrák császári kormány fenntartotta magának. Most azonban a magyar kormány intervenciója következtében a honosításba az osztrák kormány is beleegyezett. A gyoroki csángók tehát már legközelebb Szathmáry Gyula alispán előtt leteszik a magyar állampolgári esküt, ha ugyan időközben a csángók, akik a legkétségbeejtőbb nyomorúságban élnek, vissza nem szöknek - Bukovinába.

  És koldulunk…
  Pesti Napló, 1893. március 15. A gyoroki csángók sorsa.
  A Pesti Napló tudósítójától. Gyorok, március 13.
  Haza hozták a csángókat és letelepítették őket ebben a tejjel-mézzel folyó országban, ahol minden kezdeményezéshez nagy a lelkesedés, ahol mozgalmat indítanak, pénzt gyűjtenek, reményt adnak, légvárakat építenek, hogy azután a lelkesedés és a mozgalom lassanként elenyésszen, a remény és a pénz pedig a légvárak sorsára jusson. És a Bukovinából közénk vándorolt csángók visszakívánkoznak a sziklás Bukovinába, ahol reményük ugyan nincs, de legalább nem is csalódnak, ahol nincs szőlőjük, de nincs is filloxéra, nincsenek szántóföldeik, de legalább nem is bizakodnak a termésben, amelyet itt Kánaánban minden évben elsöpör az árvíz. Hazahozzák a csángókat és magukra hagyják őket. Küzdjenek a természettel, az elemekkel, a filloxérával, az árvízzel és magyar testvéreikkel, kik rosszabban bánnak velük, mint a legutolsó idegennel. Tanulni akarnak és nem adnak nekik iskolákat, művelődni akarnak s nem nyújtanak számukra eszközöket, hogy művelődjenek, dolgozni akarnak, de nincs munkájuk, magyarok akarnak lenni szívvel lélekkel, de nem adnak nekik jogot. Szomorú példa a gyoroki csángók helyzete. Röviden megírtuk pár héttel ezelőtt s közleményüknek akkor meg is volt hatása. A Csángó Egyesület hivatalos nyilatkozatra szólította fel Arad megye alispánját: van-e tudomása a gyoroki csángók nyomorúságáról? Talán addig is, amíg az alispán válaszol, nem lesz fölösleges részletesebben foglalkozni a szegény gyoroki csángókkal, akik már-már azon tanakodnak, ne cseréljék-e el a koldusbotot a vándorbottal?
                                                                                                                  *
  Százhuszonhat csángó családot telepítettek Gyorokra mindössze családonkint hat katasztrális hold földet adva nekik a kincstár tulajdonához tartozó almaszegi, kuvini, kovasinci és szabadhelyi pusztából. A föld vizenyős, legnagyobbrészt zsombékos, még legelőre sem használható szántóföld volt, amelyen eddig még minden bérlő tönkre ment. Mindezek fejében kötelezték a csángókat, hogy harminchat éven át évi harminc-harmincöt forint váltságot fizessenek, továbbá az egyenes adó százharminc százalékát vették be mint adót rajtuk. Az elvetett mag, a zsombékos talajban meg nem fogamzott, a szőlőtőkét lerágta a filloxéra, kézimunkához nem értettek, de azért az adót kímélet nélkül behajtották rajtuk. Természetesen a legtöbbtől lehetetlen volt mit elvenni, hacsak egyet nem: a képviselőválasztási jogot. A százhuszonhat család közül csak egyetlen egy csángó nyert jogosultságot az utolsó képviselőválasztásra.
  A kovasinci határban volt még a kincstári uradalomhoz tartozó százhuszonhat katasztrális hold föld. A csángók folyamodtak érte, de a pénzügyminiszter az aradi jószágigazgató felterjesztett véleménye alapján a csángók kérését nem teljesítette. Ebben a véleményben az volt mondva, hogy a gyoroki csángók birtoka valóságos Eldorádó és hogy a csángótelepnek eddig is volt már elég kedvezménye. Hanem a birtokokat igen is el fogják árverezni. Azonban az árverés, a csángók utolsó reménye is csak remény marad. A kormány minden árverés mellőzésével a birtokot húszezer forintért eladta báró Edelsheim-Gyulay nyugalmazott táborszernagynak. Az adás-vevési szerződés még nincs aláírva, ha talán a kormány még idejekorán meggyőződnék a csángók Eldorádójáról, nem fosztaná meg a szegény csángókat a remény utolsó deszkaszálától, amelybe kapaszkodnak?...
                                                                                                                        •
  A csángó-telepet sártenger környezi, levegőjük romlott, lakásuk egészségtelen, valóságos fészke a ragadós betegségek gombáinak. Van ugyan egy vízlevezető tervezet készülőben, de annak megvalósításához háromezer forint kellene és honnan vegyen olyan krőzusi kincset a szegény csángó nép? Negyven csángó halt meg egy év alatt Gyorokon, ahol két három év óta nincs is orvos. Nincs a telepnek temploma, nincs papja, nincs iskolája, nincs tanítója. A gyorokiak maguk nagyon keveset törődnek a közéjük telepedett idegenekkel. Ahol csak lehet zsarolják őket és megvetésüket nagyon kirívó módon éreztetik velük. Mit is keresnek köztük a koldusok, akik ide jöttek, hogy kiszipolyozzák a földet, amely eddig csak számukra termett és szaporítják a szennyt, amelyből eddig is elég volt. Ha vajon ezek a koldusok úgy gondolkodnak-e a magyar vendégszeretetről, mint a külföldiek?

  Pesti Napló, 1893. április 11. Csángók honpolgári esküje.
  Az 1884-ben Gyorokra telepített csángók közül, mint tudósítónk telegrafálja, huszonnégy vasárnap délelőtt tette le a honpolgári esküt Szathmáry Gyula alispán kezébe, a községházán. A beköltözött csángók zöme már 1886-ban fölesküdött magyar honpolgárnak, de az ideköltözéskor még hadkötelesek, a törvény szerint egész mostanáig osztrák polgárok maradtak. Most, hogy kitelt hadkötelezettségük ideje, semmi sem állt többé útjában, hogy teljesen a haza polgárai legyenek. A felesketés alkalmával, mely az összes intelligencia jelenlétében történt, az alispán szép beszédben fejtegette a telepítés misszióját, s buzdította a csángókat, hogy maradjanak hű fiai a hazának. Az eskü letétele után Molnár Lajos, a Nádasdy-uradalom kasznárja, megvendégelte a csángókat.

  Szegedi Hírlap, 1893. április 12. A haza új fiai.
  Lélekemelő ünnepe volt tegnap Gyoroknak, hol a községháznál, Szathmáry Gyula aradmegyei alispán, Ortutay Gyula főszolgabíró, dr. Baross Ferenc megyei jegyző, Pálya Mátyás plébános, Csák József ref. lelkész. Molnár Lajos kasznár, a Nádasdyuradalom képviselője és a községi elöljárók jelenlétében a Gyorokra telepített csángók letették a honpolgári esküt. Tizenhatan voltak — miután egy meghalt, 3 pedig visszatért Bukovinába — akik szívükre tett kézzel örök hűséget, szeretetet és engedelmességet esküdtek az elveszett és újra feltalált hazának, az apostoli királynak és az alkotmánynak. Mielőtt letették az esküt, Szatmáry Gyula alispán hosszabb beszédben fejtegette előttük a honpolgári jogokat és kötelességeket. A szegény csángók meghatottan rebegték el az esküt, mire az alispán visszahonosított honpolgároknak nyilvánította őket. Molnár Lajos, az uradalom nevében megvendégelte az új honpolgárokat, kik név szerint a következők : Bartán András, Beréti rece Kató András, Bíró Salamon, Nagy Pál, Nagy Bálint, Túra András, György Jakab, Barán Pál, Balázs Kelemen, János Demeter, Esdemirjanics Balázs, Nagy János, Nagy István, Szabó Fülöp, Kajtár András, Sipos Lázár.
  Leljék boldogságukat a visszanyert hazában s a haza hű és jó fiakat ő bennük.

  Gazeta Trans. 1893, 18 februarie (pag. 3. Anul III. Cernauti)
  Nyomorult csángók! Az a hír, hogy milyen boldog élet honol Magyarországon, most kilenc éve 150 csángó családot arra késztetett, hogy hadják el választott hazájukat és térjenek vissza újra őshazájukba. Igen, mondták ők, ha Magyarországon olyan nagy a boldogság, miért bujdosunk előle. Kivándoroltak és letelepedtek Gyorokon (Arad kerület). De-keserű kiábrándulás-álombeli jólét helyett olyan nyomor nehezedett rájuk, hogy a tavaly 40 család halt el közülük. Most a szerencsétlenek újra visszavágynak volt hazájukba. Kilenc év elég volt arra, hogy meggyőződjenek, milyen jólét honol Magyarországon. A magyar lapok keserűen siránkoznak ezen és azt írják, hogy nyomorúságuk okozója a filoxéra, valamint azok az elemi csapások, amelyek érintették őket.

  Pesti Napló, 1893. június 25. A gyoroki csángók sorsa.
  Többször foglalkoztunk már ezen a helyen a Gyorokra telepített csángók sorsával. Megírtuk milyen nyomorúságban tengődik napról-napra négyszáz-ötszáz család, megfosztva mindazoktól a javaktól, amelyeket a természet és a kultúra másutt olyan bőségesen ad az ország fiainak. Szőlőiket tönkretette a fillokszéra, földeiket elmosta a víz, házaik roskadóban és még iskolájuk sincs, ahol legalább a jövő nemzedék számára biztosítanák úgy a hogy a kenyeret. A szegény telepítvényesek gyámolítására Gyorok községe most akciót indít; bizottság alakult Pálya Mátyás elnöklete alatt, hogy társadalmi úton összeszerezzék a pénzt, amely egy iskola építésére és berendezésére elegendő. A bizottság lelkes felhívásából közöljük a következőket:
  „Ha a fillokszéra a Hegyalját, de főképpen Gyorokot tönkre nem teszi, nem appellálnánk többé a nemzet áldozatkészségére, de magunk is koldusokká válván, telepeseinktől sem sok telhetvén, kénytelenek vagyunk e jelen felhívásunkkal még egyszer a nemzet jobbjai és tehetősebbjei elé járulni és hazafias szívvel esdve könyörögni, hogy alamizsnájukkal segítsenek minket a hozzánk Bukovinából telepített székelyek számára megfelelő iskolát emelni, illetőleg létrehozni. Telepünknek körülbelül 120 tanköteles és szép reményekre jogosító gyermeke van, kik, ha a telep hova előbb iskolát nem kap, sok oknál fogva tanítás és iskolai nevelés nélkül maradnak. Akarhatja-e ezt a telepítő nemzet? Megvalljuk, azt szeretnők, hogy telepünkön olyan iskola jönne létre, melynek homlokzatára majdan fényes betűkkel ráírhassuk: A magyar nemzet ajándéka székely testvéreinek. Igen, a magyar nemzet adományából akarunk telepeseinknek iskolát felállítani! Adjon tehát, ki mennyit bír, a legkisebb adományt is a legnagyobb hálával fogadjuk! Adná a jó Isten, hogy büszkén mutathatnánk majd a felépített iskolára, mint olyanra, amelyet a bennmaradt testvér a hazaérkezett testvérének szeretetből a magyar név dicsőségére emelt.“
  Óhajtjuk, hogy e felhívásnak eredménye legyen. Annyi mindenféle jótékony célra áldozunk, ne vonjuk meg filléreinket a szegény csángóktól sem, akik igazán rászorultak. Mert e nemzeti adomány nem is jótékonyság, hanem kötelesség. A mikor a magyar nemzet hazahozta idegenben sínylődő testvéreit, ezzel egyszersmind magára vállalta, hogy sorsukról gondoskodik.

  Kolozsvár, 1893. július 27. Temes megyéből még mindig sokan vándorolnak ki Amerikába, különösen Székelykevéről, a csángó telepről. A kivándorlás oka a lakosság túlszaporodása.

  Pesti Napló, 1897. május 25.
  A Csángó-Magyar Egyesület vasárnap délelőtt tartotta meg közgyűlését gróf Teleki Géza elnöklete alatt. A gyűlésen ott voltak: herceg Odescalchi Artur, gróf Eszterházy Kálmán, idősb Cséry Lajos, László Mihály, Hojtsy Pál, Rényi Rezső és mások. Az igazgatótanács jelentése szerint a lefolyt évben sem fejthettek ki a telepítésre irányuló nagyobb tevékenységet, mert erre egyrészt kedvezőtlenek az általános viszonyok, másrészt pedig az anyagi eszközök távolról sem elegendők.
  Az aldunai csángótelepeknél az állapotok már nagyrészt konszolidáltak s csakis Gyorok segélyezése vált szükségessé, noha ínség itt sem mutatkozott. Meleg hangon emlékezik meg a jelentés Karsai Albert igazgatótanácsbeli tag elhunytáról. A közgyűlés a jelentést tudomásul vette s az előterjesztett javaslatok alapján megszavaztak az oláhországi misszióegyházak segélyezésére 1800 forintot, a bukaresti római katolikus plébánia és iskola költségeire 450 forintot, Drusbáczky György bukovinai agg lelkész részére pedig 200 forintot. Az igazgatótanácsba a kilépett tagokat újból megválasztották. Karsai Albert helyett Márkus József polgármester lett igazgatósági tag.

  Pesti Napló, 1897. október 11. Csángó iskola Gyorokon.
  Az arad-hegyaljai Gyorok községbe Odescalchy Artur herceg 1885-ben százhuszonhat csángó családot telepített le. Hogy a csángók a román nemzetiségbe bele ne olvadjanak, a vallás- és közoktatásügyi kormány a pénzügyminiszter segélyével csángó iskolát építtetett Gyorokon, amelyet, mint lapunknak írják, a minap avatott föl a kormány képviselőjének jelenlétében Pálya gyoroki plébános.

  Szabad Szó, 1958. február 28. Új úton haladnak a gyoroki csángók.
  Körülbelül 1880 táján telepítették őket ide a Hegyaljára. Akkoriban nagy hiány volt szőlőmunkásokban és a hegyaljai szőlőtermelő földbirtokosok veszélyeztetve látták a sok bevételt ígérő szőlőtermést. Ezért folyamodtak ahhoz a megoldáshoz, hogy az állam segítségével szorgalmukról híres csángótelepeseket hozassannak erre a vidékre, akiknek fűt-fát ígértek, s így csalogatták őket ide.
  A csángók hajlottak a mézesmázos szóra, arra, hogy telket kapnak, sőt a Csanádi bank hitelt is folyósít számukra házépítéshez. Csak később, amikor már nem volt visszaút, akkor döbbentek rá a csángók a rettenetes valóságra. A telekkel és a házépítéssel — amely csak arra volt jó, hogy helyhez kössék őket — csúnyául eladósodtak a banknál. Nem tudtak annyit keresni, hogy adósságuk törlesztése mellett még a megélhetésre is jusson. A földesurakról is lekopott később a szép szó, s jöttek az embertelen kizsákmányolás évei. Így törődtek bele sorsukba a csángók és mindenből, mindenkiből kiábrándultan, kedvtelenül folytatták nehéz életüket…
  Az évek során lassan elvesztették csángó jellegüket is. Ruházatuk, beszédjük is megváltozott, csak makacsságuk és néhanapján ki-kitörő viharos elkeseredésük maradt meg, amelyet az elégedetlenség szült. Húzták az igát évtizedeken, nemzedékeken keresztül az elmaradottság, írástudatlanság sötét homályában. A csángótelep valóságos nyomortanya volt, ahová nem szívesen látogatott el emberfia.
  A felszabadulás után az ő életük is megváltozott, de fáradságos munkát vett igénybe a sokat csalódott csángók átnevelése, az analfabetizmus felszámolása. Népnevelőink fáradhatatlan munkája azonban nem járt eredménytelenül: a kultúra fényforrása hozzájuk is eljutott s népi demokratikus rendszerünk jogaikhoz juttatta őket.
Mintha csak a hegyek vették volna el a fényt, olyan szürke minden, még az égbolt is a község felett. Borús, esőre álló idő van és a máskor megszokott februári hó helyett most a két hónappal későbbre várt sarat tapossuk Sebestyén József gyoroki tanítóval a csángótelep felé vezető úton. A tanító — alacsony, jókedélyű ember — szívesen beszél a község és a csángótelep mostani problémáiról, arról, hogy a csángótelep sorsa fordulópont elé jutott s a csángók lassan beleilleszkednek emberséges uj életmódjukba...
  Beértünk a házak közé. Nem messze a telep szélétől rendes külsejű parasztházba nyitunk be. Budoritan Iosif képviselőjelölt háza. A tornác előtt fehérkucsmás, idősebb parasztember fogad.
— Jó napot, Szabó bácsi — köszönti Sebestyén József —, itthon van a veje?
— Nincs! — hangzik a kurta válasz. Nem bocsátkozik beszélgetésbe, mivelhogy idegen van jelen és előbb túl kell esni a formaságokon. Ez így járja errefelé.
  Megismerkedünk s rövidesen megindul a beszélgetés. Megtudjuk, hogy az öreg csángó veje éppen a szomszéd faluban, Páloson van, az ottani szőlőiskolában akadt dolga. Elbeszélgetünk Szabó Lőrinccel. Elmondja, hogy ő is tagja az újonnan megalakult gyoroki társulásnak, amely nemrég tartotta alakuló közgyűlését. Már készen áll a trágyahordáshoz is. Szóvá teszil, hogy jó tenne, ha megkapnák az ígért exkavátort, mert az almásszegi határban igen áradásos a föld. Mindenféleképpen ki kell mélyíteni a csatornát, mégpedig késedelem nélkül.
   Visszafelé menet ismét a telepről és lakóiról beszélünk. Mivel kísérőm tanító, egész természetes, hogy az iskoláztatás kérdése kerül legelőször szóba.
— Hosszú és nehéz munka volt — mondja Sebestyén elvtárs —, amíg sikerült rendet teremteni az itteni iskolaviszonyok között. Nehéz volt, amíg sikerült felszámolnunk az írástudatlanságot, többeknek úgy kellett a nyakára járni, rábeszélni őket, de végül is ma már, a nagyon időseket kivéve, nem találunk itt olyan embert, aki ne értene az íráshoz, olvasáshoz. Hasonlóan nehéz kérdés volt a gyerekek iskoláztatása is. Ahogy egy pillanatig nem ügyeltünk, elmaradtak az iskolából. Pedig a telepnek külön hétosztályos iskolája van. Volt úgy, hogy egy egész évfolyam elmaradt. Erre nagyon kellett vigyáznunk, mert ha a gyerekek elmaradtak az iskolából, a telep lakóival is megszűnt a kapcsolat. Nem tudtuk őket kulturális vonalon sem egybefogni. Az utóbbi időben sok minden megváltozott itt. Ha mást nem is nézünk, már az is sokat mond, hogy megváltozott az ittlakók külső megjelenése is, ruházatuk már nem árul el nyomort, mint régen.
   A jelen kérdéseiről és a jövő feladatairól Barnuti Aurora, a telep egyik képviselőjelöltje szolgál felvilágítással.
— Hogy van-e sok megoldásra váró feladat a telepen? — kezdi a kérdéssel Bărnuti elvtársnő. Hát van bizony. Már eddig is elég sokat tettünk, mégis most, amikor harmadszorra jelöltek, jelölőim ismét egy egész sor javaslatot tettek elém az utakkal, villannyal stb. kapcsolatban. A telep legégetőbb kérdése a villanyvilágítás. Az áram, mire a telepre ér, egészen legyengül. Most szeretnénk megerősíteni a vezetéket még egy szál huzallal. Mindössze két-háromszáz méterről van szó. Részünkről el is van már intézve az ügy, csak a villanyteleppel sikerüljön majd a megegyezés.
  A másik kérdés, ami szintén sürgős: helyet biztosítani a piac számára, ami eddig nem volt. A lakosok kiálltak a főutcára és árusítottak. A harmadik az utak kérdése. Ha ott járt, bizonyára maga is tapasztalhatta, hogy sürgős javításra szorulnak. Ennek megoldása nemcsak tőlünk, képviselőktől függ, hanem a lakóktól is, akiknek támogatása, reméljük, ezután sem fog elmaradni.
  Mindez csak néhány szó volt a telep mai életéről, de ez is sokat mondott olyan emberekről, akik nemzedékről nemzedékre viselték a kizsákmányolás, megcsalás, kijátszás szörnyű súlyát. De sorsuk ma már rendes kerékvágásba terelődött, bizalmuk visszatért, s most már vállvetve kiveszik ők is részüket a szocializmust építő, dolgos emberek munkájából. K. S.