Biszak István: székelykevei életképek (V.)

96. A kóstoló.
97. Ismeretlen ismerősöm
98. Túlsúly
99. Úszás
100. Munkaundor
101. Munkások
102. Kanozás
103. Barkák
104. Csónakázás
105. Szendrő
106. Az öltöny
107. A vízpumpa
108. Tavaszi séta
109. Ébredő természet
110. A kerecsensólyom
111. Visibaba
112. Beszédek
113. A tabletta
114. Szökéseim
115. Húsvét
116. Rókalyuk
117. A fésű
118. Bukovinában
119. Árvízterületen
120. A hal

   96. A kóstoló.
   Kedves csoporttársak!
   Valahogyan mindig nagy csodálkozással vettem azt a talpraesettségüket az ősszékelyeinknek, akik olyan feltalálók voltak a télvíz idei szórakozásukban, és az azzal megtörténtekkel kapcsolatos majd egy hétig utána meséltekben. Persze ez mind tréfa szintén történt, mert vagy el lett gondolva előre, vagy megesett úgy minden további nélkül spontán, szinte magával jötten.
   A Burkhard féle településen is rendes téli idő volt (a legkeletibb tanyavidék az ismert ősbukovinai településtől, ahonnan az őseinket a Duna vize kiöntötte a gátszakadással az 1888-as évben). Ezen a tanyavidéken a 60-as években szinte magukra voltak hagyva az ott élők, de ők ezt már megszokottnak vették, és előre készültek a tél átvészelésére. Az tudott is olyan mostohának lenni, kivált ha beállt a rendes erejű KOSAVA délkeleti szél, amely ismert volt erejéről és olyan hófúvásokat csinált, alkotott egy éjjelen át, hogy néha az ereszig ért, amire azután volt is hólapátolás, amely egész napon át tartott.
   Egy ilyen időszakban járőrségi munkát végzett a kevevári kikötő egyik hajója az esetleges vadak kimentésével, amelyeket a nagy vízállás felvett és az áthűlés miatt veszélyeztetve voltak, hogy élelmet nem kapván kigyengülnek, és ott vesznek el étlen. Persze itt a kisebb vadakról lehetett szó, mert a vaddisznót sehogyan sem lehetett volna a csónakban vagy hajóra felvenni, inkább az addig állt ellen, amíg végkimerülésében a hidegvíz hatására alámerült, hogy ne jöjjön többé a víz szintjére, már nem állt ellen a vízzel való küzdelemnek.
   Az ilyen őzek, szarvasok mentése elég fárasztó és veszélyes is volt és nem ritkán fordult elő, hogy a mentő vadász is a hideg vízben lett egy szarvtól lökve, és őt kellett menteni. Estére jutván, már nem fogta őket még a kevevári kikötőben visszamenésük, inkább a Burkhártoknál számítottak áthálni, hiszen két vadásztársuk is ott élt, és jó tág istállók is voltak, ahová ha szalmából megvetették az éjjelre számított fekvőhelyüket, tudhatták, hogy fázni nem fognak, mert a lovak és a tehenek befújták az istállót. Persze az átfázás ellen is kellett valamit tenniük és volt is közötük mindig ügyes és ilyesmire tűzrőlpattant vadászkollega, aki a közelben élő CSOTI János tanyára ment 10 liternyi jó borért, és azzal akarták a napi fázási keservüket kigyógyítani. Persze visszatért az életkedvük az itóka miatt, és nagyon kezdtek a kutyák morogni, ahogyan ők a gyomruk korogását nevezték.
   Vissza is mentek a kikötött hajójukhoz, hogy a hátramaradott élelmük morzsáiból vacsorázzanak. Időközben bejött a hánt-úti házaktól egy legényember, aki mindent ismert ott a tanyavidékeken, és minden csibész hájjal meg volt kenve. Csúfságra is vette a vadászokat, hogy egésznap a vadakat mentik és majd kenyérmorzsák maradtak vacsorájukra, na majd én hozok mindjárt vacsorát, tudom ki vágott két héttel ezelőtt három hízót is. Most nincs odahaza, majd én meglátogatom azt a füstölőt és hozok kóstolót, úgysem kell a gazdájának annyi, nem eszi meg, elviszi a Keveváron élő fiának az úgysem vágott disznót.
   Miután megkente a torkát ő is eg félliternyi borral, el is ment és egy félórányi idő után megjött egy hátsó sonkával és négy szál kolbásszal. Na itt a vacsora és igyunk még egyet, mielőtt vacsoráznánk, de azután megyek is a Csotihoz, még egyszer a 10 literest megtölteni, mert lesz az éjjel vízivás.
Na, szóltak a nevére (neveket nem szoktam írni) nem lesz ebből a disznóságkóstolásból nagyobb disznóság? Csak fogyasszák nyugodtan, a gazdija, amire megjön, már lesz Kosava újra és amíg kilapátolja a füstölőjét és megszámolná a bent lévő húsmennyiséget már nem nagyon látja meg azt, hogy hiányzik-e valami vagy sem.
   Nem is lett semmi nagyobb dolog, aztán hallatszott, hogy a füstölő gazdája panaszkodott, hogy valahogyan olyan nagy területen volt a sonka is meg a kolbász is de valahogy mintha kevesebbnek nézné az utóbbi állapotukat, de már nem volt abban biztos ő maga sem.
Még évek után is emlegetve lett ez az este ott lent a Burkhártoknál a megtörténtekkel, de mindig vigyázva lett, nehogy még véletlenül is kitudódjon, mert akkor annak lett volna következménye, mert abban az időben először vertek azután vallattak. Még szép estét kívánok mindannyiatoknak, a csoporttársatok.

   97. Ismeretlen ismerősöm
   Kedves csoporttársak!
   A mindannyiunk egészségére szolgáló mindennapi sétátokat ápoljátok-e? A tegnapi sétám alkalmával egy nagyon kedves és ritkán előforduló esettel találkoztam. Őszintén megvallva, meglepődtem is, de egyben nagy megelégedéssel jöttem annak tudatára, hogy vannak (van, lehetnek) még fiatalabb korosztályúak, akik nagyon jól ismerik a közvetlen Duna és gátmelletti vidéket. Úgy magamban elcsodálkoztam, milyen épen s egészséges állapotában mondogatta az ismeretségét, a dunavidéki Gyurgyevo településsel, meg az azzal ismeretesekkel. Tehette, mert ott született, közvetlen a gáthoz közeli egyik házban, már nem tudnám név szerint megnevezni őt, mert egy pár évvel fiatalabb tőlem, látásból ismert is számomra, de az utolsó 20 évi összetalálkozásomban nem tudtam őt hová, melyik ősbukovinai utódnak osztályozzam be, de nagyon párhuzamosan egyeztek a tőlem vagy tőle feltett kérdések. Szinte egy jóérzés fogott el, van még, akit még az ilyesmi érdekel és ápolja is. Beismerem a beszélgetésűnk végéig, nem tudtam felismerni, habár kinézése ismert volt számomra és szégyelltem is a rákérdezést hogy név szerint megnevezze magát, mert a beszédjéből kivettem azt, hogy ő engemet régebbtől ismer.
   Magamban nagyon csodálkoztam, hogy a megnevezett és ismert egyes nagyon karakterisztikus helyek megnevezésére mosolyog, és egyeseket felismer, úgy a 60-as évekig, de a rejtélyeknek megnevezettekre csak a szakadói forrásokat ismerte azzal a mondásával: Hogy ott milyen jó friss és hideg vizet lehetett inni, jobb volt az a forrásvíz, mint az ismert DUDÁS tanya vize. Igen, egy ilyen beszélővel már tudja az ember azt, hogy az valóban ismeri is azt a vidéket és amikor házsorok felemlítése lett felsorolva, ott már látszott, hogy a beszélgető társam, bár a 15 éves koráig ott élhetett, a tőle megnevezett tanyavilágban. Olyan volt mintha abban a 60-as években találkoztunk volna ott lenn a Duna partján egy kosarazás közben, vagy éppen egy halfogásra készülődvén a nagyszigeti barakkban.
   A beszélgetésünk során, arra is rájöttem, hogy a FERTÁLYOK-ba születhetett, de ismerte a másik két tanyavilágot is keletebbre, a Kevevár felé meg a nyugatabbra fekvő tanyavilágokat is amelyek elszórva fekszenek (feküdtek) a megnevezett vonalon.
   Ismertem is egynéhány személyt, aki mindezeket ismerhette, de azok az ötödik kontinensen élnek vagy csak már éltek. Nagyon összemelegített a közös beszédünk és majd egy óra hosszán át elcsevegtünk ezeken az ismerteken, egyedüli dolog amire nem emlékezett, a mai napon is megtalálható gátmaradvány, annak a gátnak amit a Duna vize eltépett az ismert 1888-as évben, amin nagyon is csodálkoztam, mert a közvetlen mellette lévő csekély gyerekeknek lévő fürdési helyet, az öblét a szakadónak megnevezte. Ilyent csak az tudhat, aki valóban ott élt és végigjárta és fürdött is benne. Szinte felfrissülve az ismertektől és a kellemes elbeszélgetés után egy olyan jóérzéssel tértem haza és bár sok ilyen személlyel bírnák találkozni, aki az ősbukovinaink lakóhelyét ennyire ismeri. Legyen még szép napotok és kellemes is.

   98. Túlsúly
   Kedves csoporttársak!
   Mivel ma már foglalkoztam az ebédidei megtörténtekkel, így a vasárnapi napra illően, ami az ősbukovinainkkal megtörtént itt a helységünkben, így most a csoportba egy újabb ilyen evészeti esetet jegyzek, írok be, ami megtörtént itt újra, és esmént a falunkba.
   Mint mindig, neveket nem írok, habár az alanyok már másvilágon csinálnak ilyen megtörténtet vagy nincs is olyasmire szükségük, de szeretem a ezeket kerülni, és bizonyságot a beírtról még sokan bírnak tenni.
   Éppen abban a házsorban éltem, ahol az a házaspár élt, nagyon is jól ismertem őket, megjegyzem az utána kutatóknak, nem a mostani házamhoz közel, az akkorihoz, amikor ez megtörtént. A férj az nem valami testbőséggel rendelkezett és viccből már úgy mondották a szomszédok, hogy akkor ér az ülepe a nadrághoz ha leül, míg a kedves felesége kitette a férj dupla súlyát és a feleség mesélte nagy mosolygással egy utcán kint ülés alkalmával a megtörténtet.
  - Ahogy a férjem a kezében veszi az evésnél a szedőkanalat, már szólok is rá: lassan a merítéssel, mások is akarnak enni, aminek az a vége, hogy a férjem már jól is lakik arra az evésidőre, így bővebben jut ki nekem, ami úgy-e meg sem látszik rajtam.
  Ő maga is humorral nyugtázta a túlsúlyát és bevallotta, hogy a „levegőtől senki sem hízik”. Minden alkalommal elmesélte, hogyan is étvágytalanítja el a férjét az előre rászólásával, hozzá tűzve: „több marad nekünk”.
  Persze még két fiú is, mint családok ott éltek, mint nőtlenek a családban. Még akkor nem értettem meg, mit is jelentett a további hozzászólása, mindketten nem lehetünk abban testsúlyban, mert ott lenne még a szeretkezés is éjjelente és ha a férjem a fal felől alszik az ágyban, akkor onnan nincs kimenekedés, habár ha kívül aludna, legszívesebben megszökne egy ilyen élvezet elől.
  Majd sokkal később ébredtem rá a szavak értelmére, habár a szomszédasszonyok számtalanszor említették meg ezt a megtörtént esetet, de a férj sem bírta sokáig ezt a számára nem tudom milyen élvezet érzést, mert relatív rövid időn belül feladta a kanál használatát, árván hagyva a kedves feleségét, Nagyon jó és türelmes embernek ismertem, ahogyan mondani szokták: „kenyérre lehetett volna kenni”. Na, mindebből bizonyára tanultságot is lehetne levonni, de már minek, a saját számunkra nem fontos, és másnak meg ne „sózzuk az agyát”, mindegyikünknek megadta az úr, amennyi kell. Na a saját véleményem azért megvan. Na, még elemezzétek ti is az elalvás előtt a megírtakban lévőket, és szép estét kívánok mindannyiatoknak, a csoporttársatok.

  99. Úszás
  Kedves csoporttársak!
  Nem hinném azt, hogy a téli, guzsalyas estéken szórakoztok, inkább a saját kellemes szobátokban, kedvetek szerint egy TV készülék mellett válogatjátok a kiváló és tetszésetekre való műsorokat. Mégis, ha kedvetek tartja, egy pillanatra nézzetek bele egy megtartott guzsalyas esti elbeszélésbe, amely nagy nevetésre adott okot annak elmesélése után.
  Így egy esti guzsalyasba jött egy lükütyesen lakó ember, igaz a Hertelendyfalvi születésű volt, de ide nősült Székelykevére, és sűrűn járt haza Hertelendyfalvára, amikor megtörtént vele az az eset, amit egy esti guzsalyasban elmesélt.
  - Mivel még nem voltam házas, így sűrűn jártam haza Hertelendre, kezdte az elbeszélését, és persze legtöbbször találkoztam is az ismerősökkel, meg az ismerős lányokkal is. Egy ilyen lánytalálkozásnál, már a nyár közepén, rám kérdeztek a leányok:
  - Nem jársz le a Temesre délutánként fürödni? Mi oda járunk minden délután, látogass meg ott bennünket, meg fogsz biztos találni.
  Na, nem nehéz a kecskét a káposztára rávezetni, mesélte tovább a Mihály bácsi, már másnap délután ott voltam én is és a lányokat is megtaláltam, amint szinte a múlt napi szavukat tartván, várták a megérkezésemet. A jó kánikula ett meg, mert én úgy kabátosan értem oda a strandhelységre, ahol nem győztem a szememmel a sok és szép nőt nézni, amint alig egy kis ruhácska félében olyan vidáman mentek bele a vízbe és lubickoltak.
  Ez a nézelődésem biztos nem volt ínyére a lányoknak, mert ők is hamarosan már a vízből kiabáltak ki hozzám, hogy jöjjek már fürödni. Hát miért ne, gondoltam magamban, víz az víz, igaz csak az árvízterületén voltam úgy térdig érő vízbe, de azért az sem lehet nedvesebb mint a többi víztestvére. A lányok már kint is voltak, és úgy biztattak a fürdésre, mire én észbe kaptam se fürdőgatyám, na de a lányok láttak már ilyen gatyát, ami rajtam van, emiatt nem kell szégyenkeznem, mert takar mindent, amit nem kell látni. Így vetkőzni is kezdtem és akkor ébredtem rá arra a tudatra, hogy nem így kellett volna, fürödni jönnöm. Mindennek, hogy véget vessek, gyorsan kezdtem is vetkőzni, hiszen a vízben úgy sem fognak tovább látni, mint a fejemet, mert én úgy gondoltam, ha ők bírnak mindenféle mélységbe lenni, akkor miért ne bírnák én is.
Hamarosan már a még rajtam lévő téli gatyára voltam vetkőzve, amire nagyon megnéztek a lányok, bizonyára azért, mert az jól a bokához volt kötve, úgy járta, mert nem fujt be a szél télvíz idején.
  Amikor az ingemet levetettem és a télit is akkor láttam, mennyire kifehérlik a testem bőre a többi ott lubickoló, és körém gyűltektől. Már csak a vízben akartam lenni, hogy ne lásson senki sem, és nagy lendülettel belevetettem magamat fejjel a Temes vizébe, ahogyan azt láttam a többiektől. A víz magamhoz térített és más is, mert szörnyen kezdtem a vizet inni, már nem is akartam, sőt tüszköltem is tőle, hogy miként nem még több vizet szívjak be a szájamba. Na, itt valami kell még ahhoz, hogy a felszínre kerüljek, hiszen ilyen mély vízben még a szakadó melletti kenderáztatóban sem voltam, de bármenyire is igyekeztem sehogyan sem sikerült oly könnyedén a part felé úszni, mint ahogyan azt a lányok is csinálták.
  Már alig eszméltem magamhoz, amint éreztem, hogy néhányan megfognak, és kimentettek a vízből, szidván, ha nem tudok úszni, akkor a mély vizet kerüljem, és ne rémítsem meg a fürdőzőket az én fulladási szándékommal.
  Amikor egészem kivilágosodott a szemem előtt minden, senki, se az ismert lányok és még közelemben sem, így gyorsan magamra kaptam a ruhámat, és ha bírtam volna a leggyorsabban tűntem volna onnan arról a helyről el. Szörnyen szégyelltem magamat és iparkodtam is haza Székelykevére, hogy ne lássak, és ne lásson senki sem.
  Szereztem is hamarosan kabakokat a gyerekektől, és ott tanultam a térdig érő vízben a gyerekekkel együtt úszni, még abban az esztendőben. Volt is élcelődés, bármikor Hertelendyfalvára mentem és valamelyik lánnyal találkoztam, mert úgy éreztem, minden hertelendy ott volt a fürdésemnél, mert mindenki tudott az esetről, amiért nagyon sokáig nem mentem el Hertelendre.
  Azért jó volt, hogy megtanultam a gyerekekkel úszni, mert a következő évben a nagyszigetben dolgoztunk és sokszor megtörtént, hogy a vízbe kerültünk, estünk, de ott már akkor nem kellett senki sem kisegítsen a vízből, mert magam tudtam boldogulni az úszásban.
  Na, gyerekek, ha a vízbe akartok menni úszni, akkor először is tanuljatok meg úszni éspedig a sekély vízben, mert másképp úgy jártok, mint a Misa bácsitok, fejezte be mosolyogva az elbeszélését ez a sokat mókázó Mihály bácsi. Neki nagyon csúnya nevet adtak a székelykeveiek, egy munkából kifolyólag, és úgy ismerik még a mai napon is az unokáit ezen a néven, míg a helyes és igaz nevén sok gondolkodás és utánkérdezésekre tudják megmondani a házát. Igaz már ő is az örök házában van, már egynéhány évtizede. Még szép estét kívánok mindannyiatoknak, a csoporttársatok.

  100. Munkaundor
  Kedves csoporttársak!
  Nem tudom, mennyire kínoz benneteket az újabb havazás, remélem, nem nagyon foglalja el a szabad időtőket, így több maradna a szórakozásra, lazításra. Ezzel kapcsolatosan egy itteni tréfát írok meg nektek, azzal mosolygásra adván egy kis kedvet, mert ahogyan mondani szokták, hétfőn még a fű sem nő, a nyári időkben, mert télvíz idején az is a nyugalmi állapotát élvezi.
  Egy korábbi köztársaságból feljött a fővárosba az egyik rokon, hogy az ott élő rokonai munkahelyet biztosítsanak számára. Mivel semmilyen képesítése nem volt, így egyik rokona a temetkezési vállalatnál helyezte el munkában. Ilyesmi ismert volt, ha a déli rokonai közelebbiek voltak, az ment is minden nehézség nélkül. Na, így állt munkában az a délről megérkezett rokonág ifja, és mint nappali ügyeletes kellett legyen a temetőben. Nagyon ismertek arról, hogy kényelmesek, hogy ne írjam azt, hogy munkaundorosak, csak a munka temetésére szeretnek elmenni. Egy nap, munkaidő után jelentkezik az igazgatónál panaszra, a munkahelye miatt. Hát mi baj földi, hogy nem tetszik neked a munkahelyed, kérdezte az igazgató?
  - Már hogy tetszene, ha mindenki fekszik ott csak nekem kell állnom egész napon át. Most aki nem ismeri azok mentalitását, azt gondolja, nagyon át akar bennünket az aldunai verni ezzel az írásával. Én tőlem vehetitek, ahogyan akarjátok, de egy bizonyos igazság van benne annyi bizonyos és rengeteg ehhez hasonló megtörténtek vannak még. Ha csak egy kevésre elmosolyogtátok magatokat, akkor nagyon is örülök, egy kis vidámságot sikerült az estétekben behoznom. Még szép estét kívánok mindannyiatoknak.

  101. Munkások
  Kedves csoporttársak!
  Nem tudom menyire is sikerült az itt élő tréfáimmal benneteket mosolyra késztetnem, feltételesen, ha ez sikerült, akkor annak nagyon is örülnék, mert az eredeti célom az is volt azzal. Ha pedig ez még nem sikerült, akkor megírok számotokra még egyet, talán az fog jobban mosolyra késztetni benneteket. Ugyancsak két népcsoport ismert nálunk akikkel ezek a viccek tréfálkoznak, példálóznak, tehát újra arról, azokról fogok nektek írni. Ismert, vagy kevésbé ismert a 68-70 években csoportosan kiinduló vendégmunkások tömege, államilag volt ez lehetővé téve, és a VESKA szerződésen keresztül lehetett ilyesmit legálisan megvalósítani. Így majd minden beérkező vonatszerelvénynél már valaki azokra várt ott, a külhoni vasútállomáson. Egy ilyen tengerparti városból érkező szerelvény állt már órák hossza az állomáson anélkül, hogy az utasok kiszálltak volna a szerelvényből, mire az ott lévő munkásokat beváró ember megkérdezte:
  - Mi van, miért nem szállnak ki a vendégmunkások a megérkezésük után?
  - Ja, tudja azok várnak a másik beérkező vonatra, amelyben a bosnyákok érkeznek, hogy kirakják az előbb érkezőket (az előbb érkezők nagyon ismeretesek arról, hogy egy lépést sem tesznek meg szívesen, nem hogy még a munkára készülődjenek).
  Igen, valljuk meg őszintén, rólunk a Bánáti „Lálákról” is van rengeteg ilyen vicces és mókás elmesélés, amiért nincs is soha harag, csak tudjuk úgy visszaszolgálni, mint ahogyan azt a számlánkra mondják, semmi harag van durcoskodás nélkül. Vannak személyek, akik még a kihangsúlyozással is mesélik a vicceket egy-egy népcsoportról, mindannyinak alkalmat adván a nevetésre vagy egy mosolyra.
  Na, ha mosolyt varázsolt az arcikátokra ez a vicc, akkor már szebb lett az estétek, amit kívánok minden csoporttársnak.

  102. Kanozás
  Kedves csoporttársak!
  A Kevevárán lakó, és Székelykeve születésű házaspár, a gyerekükkel visszaköltöztek Székelykevére és a kisfiúk itt kezdte a magyar nyelvű oktatást, a helyi iskolában. Mivel idáig nem ismerte a faluban élés módját, így nagyon megfigyelt mindent. Így látta meg azt, hogy a szomszéd bácsi majd mindennap a kant vezeti valamelyik emséhez, és egy ilyen alkalommal, a nagyobb csibészek az utcából, kezdték is a kisfiút tájékoztatni, ha neki is lenne egy olyan kanja, akkor ő is bírná azt vezetni naponta, és mennyi pénzt bírna keresni azzal.
  Nagyon kecsegtetőnek tűnt ez a kereseti lehetőség a kisfiúnak, és be is ment az öregapjához, és mesélte az eltervezetett, elgondoltat részéről. Az öregapja, hogy kedvét ne rontsa az unokájának, megígérte, hogy vesz egy kismalacot és az ha felnő akkor megbírja az üzletet azzal kezdeni. Szó és tett, az öregapa megtartotta a szavát, és a kisfiú örült is a nekiinduló, munkát és pénzt ígérő állatka ajnározásának. Minden nap külön etette, sok időt eltöltött ott körülötte és az fejlődött is szépen.
  Egy napon Fővárosi állatkerti látogatásra ment a szüleivel, és arra a napra az öregapja az állatorvost hívta a kis kan kiherélésére, ami meg is történt. Mekkora volt a sírás, amikor a kisfiú a hazatérésekor meglátta a történteket, nem lehetett megvigasztalni, így ment ki bánatában az utcára, ahol a nagyobb szomszédgyerekek már tudtak a történtekről és igyekeztek a kisfiút vigasztalni azzal, hogy:
  - Tudod manapság mindent lehet műanyagból csinálni, majd a kiskanodnak is visszacsináljuk azt műanyagból és akkor vezetheted te is az emsékhez őt. Így megbékélt a kisfiú az ígéretekben, és újra folytatta az elképzelt pénzkereseti lehetőség ábrándozását.
  Valami azért megvilágosodott előtte, mert csak is kitört azzal:
  - Már ezek a szomszéd gyerekek is hazudnak, nem lehet műanyagból olyasmit csinálni, már nem fogok senkinek sem hinni, ezzel kapcsolatban. Miként is érezte magát nem tudom, de minden további nélkül átesett ezen a vicces elgondoláson, amit a szomszéd gyerekek végbe vittek. Nemsokára kezdte kihangsúlyozni, hogy ő nemcsak magyar. hanem talpig magyar és ezt úgy átvették a szomszéd gyerekek, hogy évekig úgy lett nevezve, nem a keresztnevén és ő arra figyelt fel, nem a nevére. Persze az évek múltak és már nős ember, néha ha rákérdezünk, mosolyogva mondja:
  - Milyen buta voltam, hogy mindent elhittem, amit a gyerekek nekem bebeszéltek akkor, de ki is ábrándultam mindabból a pénzkeresési elképzeltségből, mert az sem lehet könnyű munka, naponta minden ólat megvizitelni a kan társaságában. Feltételesen ha benneteket is megmosolyogtatott akkor már jobb a közérzetetek és szebbé tettem bár egynéhány pillanatra az napotokat,aminek igazán örülök is, a csoporttársatok.

   103. Barkák
   Kedves csoporttársak!
  Várjuk, úgy-e, az egészen a szebb időket, időjárásokat, mert ezzel a téllel már nagyon meguntnak tartjuk az évszakunk szeszélyét, hiszen majd minden héten egy újabb korlátozással lesz irántunk egy elképzelt kirándulásunkban, a természet ölén. Igen, én magam is így érzek ezekkel a megáldásokkal szemben, engemet is nagyon zavar, habár egy óra hossznyira nem bírok kint lenni a szabadba. Nem azért, mintha fóbiám lenne valami iránt, nem, ezt nem ismerem de a megadottabb természetes korlátozások, amit a rosszabb idő diktál, az tart annyira a markában. Mint bárki, csak azt hajtogatom magamban, hogy csakis kifele haladunk a télből és újra belélegezhessük a természetben azt a megújuló illatot, amit az a tavasz megérkezésére eláraszt, kint a természet körében, és csak akkor érezzük mindazt, ha már a településeinket messze magunk mögött tudjuk.
Ott már valahogyan hamarabb ébred a természet, a hónapokat cserélve, megváltozik szinte észrevehetetlenül, és ha nap-nap után vagyunk ottan, szinte nem is eszmélünk arra rá, mennyire is az megváltozik már egy kis ágon is.
  Legészrevehetőbb, ha a régi aldunai, bukovinai település fele megyünk. Ahogyan Kevepalos elhagytuk délnek, már a csatorna partján meglévő fűzfák kezdenek magukról mesélni, ha a téli tüzelés áldozatai nem lettek. Nagyon szorgalmasak az ott lakók az ilyesmire, és már a beresztóci út melletti akácfáknak is a tuskóit találhatjuk meg, ha éppen belebotlunk a nagy fűtől benőtt álcázásukba. Azok sem teremnek már nektárt a majd meginduló mézgyűjtő méheknek. De térjünk vissza az elindult irányunkba, mert ősbukovinaink használtak három odajárási utat is, de a legtöbbször a harang felé vezető útvonalat vették, majd a Dudás féle tanyát, hogy a Szakadónál jussanak ki, ahol a két forrásból vizet merjenek a további vagy napi italuknak.
  Itt már árulkodik is a természet, ha egyfajta fűzfafajtát megnézzük. Valahogyan, amint a hó meg a rajta lévő jégburkolat elolvadt, arról már a bimbói megduzzadtak, vastagabbnak látszanak. Ilyenkor, még abban az állapotukban, nem látunk nagyobb különbséget köztük, de rá tíz napra már, amikor kezd kibontakozni a bimbójuk, csodálkozással látni, amint még három fajtájuk is van azokból.
   Két fajtájuk majd egyforma színű, szürke a bolyha és sárga kis szirmoknak nézhető virágporral telített porzói vannak, míg a harmadik fajtája majd zöldes színt adja meg, de a porzók ugyan olyanok, mint az előző kettőnél, és a legvizenyősebb fajta is, és ezért nem hosszan tartandó.
  A virágvasárnapra szánt elkészítendő barkákat, már a közvetlen kinyílásukkor vágják le, hogy azt egy védett helyen odahaza, a vödör vízben, friss állapotukban bírják a misére vinni. Másképpen, ha közvetlen az ünnep előtt vannak vágva, majd csak a meztelen ágakkal marad a barkavivő, úgy beérnek a virágjai, hogy a lehullás veszélye áll fenn, ami meg is látszik a kis ágakról lehullt barkáktól.
  Mindezt az ezzel foglalkozók tudják is és a legjobb idő között vágják azokat kis kévékben, hogy időre megakadályozzák a túlvirágzásukat. Itt a fertályoktól megkezdve, a gyurgyevoi ősbukovinai telepig, övezve van a volt nyúlgát része ezektől a barkafűzfáktól, talán és bizonyára az őseinket is ezzel a virágzásukkal örvendeztették meg abban az időben, amikor még ott a gátépítési munkájukkal voltak elfoglalva. Hogy mennyire bírtak annak virágzására felfigyelni, azt nem tudom, de az utódaik nagy előszeretettel viseltettek e fűzfa fajtájának bimbózására, amely nem nagyon kedveli a faformaságot, inkább a nagyobb bokorformájában találja meg a saját, legszebb virágzási módját. Az őseink szavai szerint olyan „fokhagymás” (amit a különcködési állapotra szoktak használni).
  Ami az időjárást illeti, az elég mecsergős és csúszos, átáztató, nem a sétálásra biztató, de vegyük úgy, ahogyan itten a barnább bőrűek szokták mondani: „Nem szeretem az ilyen időt, de egyben örülök is neki, mert ezután csak jobb jöhet, következhet).
  Bármilyen is jön, kívánok nektek egy szép békés barátságos hétvégét a szeretteitek körében, a ti csoporttársatok, az aldunai.

  104. Csónakázás
  Kedves csoporttársak!
  Már beérkezett a tavasziasabb időjárás, nem mindenfele és tájon, de ahogyan szokott ezekben a hónapokban, majd egy 100 km eltéréssel nagy változást láthatunk az időjárásban. Igen, most marakodik a két évszakunk, hogy melyik lesz erősebb a volt és egyes helyeken még az uralkodó tél, vagy a már alig türtőztető tavaszunk.
  Mindannyian a tavaszi évszakunkra tippelünk, és várjuk, hogy már beálljon, ahogyan azt a német versike vagy a megzenésített része is megénekeli: Frűhling, frűhling stele dich ein. Ha fülünkben hangzik e régi, tavaszt megéneklő versike, ének rájövünk arra, hogy előttünk is már nagyon várhatták, a számomra legszebb évszakot. De nem így mutatott az a mai napon, mert habár a fehérségétől még megmentett az évszak, a nedvétől már nem. Volt is változatosan eső is meg szél is, ami ilyen időszakban megjelenik ezen az aldunai tájon, ismerjük is, és már alig várjuk, hogy enyhüljön és kellemesebb meleget hozzon a területünkre. Mi lehetett kint a Duna vizén, ilyenkor a Kazán-szoros szelőzteti a téli állottságát, és kiszabadulván a szorosból nagy erővel szalad végig az alföldűnkön amely a Duna közelségében van.
  A szél nem egyenletesen fúj, hanem lökésszerűen, mintha gyorsítani akarnák azok egymást a kiszabadulásuk után. Hogy azzal erősebek lesznek-e vagy sem, azt nem tudni, mert senki fia nem sokáig élvezi ezeket a széllökéseket, inkább a meleg szobájából figyeli a történteket, amit látunk is, hiszen a szél majd derékig hajlítja meg a közelünkbe álló fenyőfák sorait. Milyen lehet a Duna vize ilyenkor?
  Na, ha arra visszük vissza a gondolatainkat. Ahogyan arra emlékszünk a tavaszi, nyári időben, nagyon csalódunk, mert minél lejjebb haladunk a Kazán-szoros felé, annál nagyobbaknak tűnnek a hullámok, amelyek a szél lökésétől megtörnek, és már nem érvényes az a mondás, hogy mindegyik kilencedik hullám a legmagasabb, ilyenkor már a harmadik vagy negyedik is bőven átcsap a csónak habdeszkáján. Igen szorgalmasan kell az kilapátolni a vízlapátnak nevezett alkalmatossággal, másképpen a felgyűlt víztől süllyedésnek adnánk a csónakunkat. Mindezek után, és ezt tudva, nem nagyon igyekezünk a víz szintjére, hagyván azt a halászoknak, azoknak az elemük, ők ismerik ki magukat mindenben, ami a vízzel kapcsolatos. De ha megnézzük az idősebb halászokat, ki is szívja azokat az időjárás szeszélye, megráncosodik a piros kerek arcuk, valahogyan meggörbülve látjuk a régi egyenek járásukat, szinte nem ismerünk rájuk. Valahogyan időnap előtt megette őket valami. Egy dolgot nem lehet velük megcsinálni, valami módon a csónakból a vízbe libbenteni, mert mintha az évek során a lábuk hozzá nőtt volna a csónakjuk aljához, szilárdan állanak ők minden időjárásban, abban a lélekvesztőjükben, bármilyen időviszontagság is van.
  Én magam az ilyen időben lévő csónakozást inkább elhagyom a tavaszi kellemesebb, enyhébb napokra, amikor motormeghajtású csónakot nem igénybe véve, az árterületen evezek félnapokon egy irányba, hogy azt végig nézve újra visszafele vegyem az a megtett vízi utamat. Hogy az milyen természeti élménnyel jár, csak az tudja megmondani, aki ilyesmit megtett.
  Egyszer egy leány is kíváncsi volt ilyesmire (na kérem semmi mosolygás, mert nem voltam szemtelen és szabad a pimaszságra), el is eveztem vele ameddig akart, és mondta is, ilyent még soha nem láttam. Persze mindazt a gátról nem is lehetne látni, amit a vízi úton látott. Hiába mosolyogtok, így volt és semmi különösebb közöttünk, mert az ember hamarább elbírna rontani valamit, mint ahogyan kiépíteni bír.
  Ilyen tavaszi árvízterületi csónakázást ajánlok mindenkinek, és akkor győződik meg a szavaimba, mert azt meg kell élni, átélne, megnézni. Felejthetetlen, akár egy kazán-szorosi utazás, csak nem oly veszélyes, mert ugyebár ottan sokkal veszélyesebb minden, kivált csónakkal. Legyen benne részetek, az ajánlott helyen ebben segítségetekre lehetek, ha kedvetek is tartja, legyetek részemről üdvözölve és szép estét kívánok még egy szép előttetek álló vasárnapot, a ti csoporttársatok az: aldunai.

  105. Szendrő
  Kedves csoporttársak!
  Bizonyára a kora reggeli, szép napsütés, kedvet adott nektek is a szobából kimozdulásra, milyen szépen is hívogatott és minden arra mutatott, hogy nemcsak szépen kezdődik ez a reggel, de kitart egész nap, úgy ahogyan bejelentkezett.
  Magam is ezzel kecsegtettem magamat, és a kellett-muszáj utamra vettem magamat Szendrő városában. Szép, ha az ha az ember egy ilyen utat úgy tesz meg, hogy ne legyen valami kötelezettsége, és akkor úgy, tervezetlenül a körültekintésre adja a további idejét, nem gondolva arra, hogy valami előbbre való, fontosabb, saját dolgát intézni kellene. Igaz, emiatt már három ízben is voltam és gondoltam, a mai napon véglegesen, az ilyen kényszerlátogatás befejeződik, de nem úgy történt, szabad továbbra is látogatnom ezt a szépnek ismert várost.
  Mindennek ellenére azért egy rövid ideig a régi várat néztem és ismétlődött bennem az ezzel megtörténtek, az építésétől, meg a törökidőtől, amikor a Hunyadi János törökverő, három ízben is kiverte a törököt a várból, és adta vissza a szerb deszpota Gyurádnak.
  A várfalak meg a várat körülvevő bástyák keményen állják még az idő fogát, kivéve azokat amelyeket az 1942-es várban történt robbanás megsértett, eldűlésre kényszerítve őket, és még azok egyes tornyai úgy megferdülve állnak dacosan a Kosava szél ellen átengedve azok repedésén a szelet, süvítést hallatóan. Ugyebár a szél, amit reggel nem éreztünk, valahogyan megerősödött, és itt már jó erősen érezhető az ereje. Igaz, nem tépi le a felsőbb ruhaneműnket, mint a tegnapi napon, de igazán érezhető, hogy ez a szél nagyon furcsa módon tud, nap mint nap viselkedni, soha sem egyenletes a fújása vagy a széllökései. Egyedül a nyári kánikulában tesz jót, amikor a forróra érzett bőrünket a szelével felenyhíti, felfrissíti, olyankor nagyon jó érzéssel áld meg bennünket, amit a mostani időben nem mondhatnánk egyáltalán róla.
  A víz szintje sem éppen a legsimábbnak tűnik de a megszokott csónakokat sem lehet látni rajtuk, na a halászokat ottan hiába is keresnénk, mert ők nem a folyamon ügyeskednek ilyenkor, hanem az árvízterületeket keresik fel, hogy ott a varsájukat a vízzel befolyására állítsák, így két ízben is csapdát állítnak a halnak, attól függően, hogy azok beúsznak az áradásnál vagy egy kisebb apadást érezve, már a folyam vizében igyekeztükben menjenek a halász varsájában. Talán a néhány százméteres tükörháló vonalát kerülgetve, csakis abba belekeveredjenek és abból csak a halász segítségével bírnak kikerülni, persze a szendrői piacra.
  A barkák bimbói is mintha egy kissé megduzzadtak volna, itt ha egy néhány nap meleg, napsütés lesz, akkor már ki is pattannak és a két ismert színükkel fognak mutatkozni. Amint a természet téli és tavaszra váró állapotában nézegettem széjjel, valahogyan már be is felhősödött az ég, úgy délnyugatról. Előbb vékony, majd vastagabb felhők kezdték az eget beborítani, hogy lassan a közérzetünk is megváltozzon, és a hazamenés gondolatával haza is térjünk, nem várva arra, hogy még valamilyen rosszabb időjárási nedvesség átnedvesítse a ruhánkat, mert ilyenkor nagyon változhat az időjárás, szinte pillanatok alatt. Mindannyiatoknak még szép hátra lévő délutánt és estét kívánok, a ti csoporttársatok.

106. Az öltöny
Kedves csoporttársak!
Megírjam? Megteszem, hiszem, hogy jót mosolyogtok mindezen, és még senkihez sem jutok közel annak a gondolatában, hogy mással történhetett meg csak velem. Na, akkor itt a megtörtént, amiről majd évtizedek után is a rokoni és baráti köreim nagy élvezettel mosolyognak és nevetnek, ha felemlítődik a megtörtént eset.
  Mind sűrűben olvasható az utóbbi napokban az ismert „Nőknapja” megünneplése. Na, ezzel van összekapcsolódva a továbbiakban az elmesélésre való téma. Úgy gondolom, mindannyian tudjuk, ismerjük azt az időt, amikor egy ilyen ünnep lett ünnepelve megtartva, mint elismerés a mindennapunkban mellettünk küzdő és velünk élő kedves személyünk napjának és annak megünnepelésén. Letagadjuk, vagy nem, a környező országokban is rendszeresen meg lett e a nap ünnepelve, hiszen minden ország abban a szellemben élt és szabad is volt gondolkozzon.
  A nehéz, lesújtó betegségemből fellábolván, így ebben a február végén lévő napokban észrevehető volt, amint a komaasszonyok mind sűrűben kezdték egymást naponta látogatni. Már gondoltam is, itt valamit visz a víz na, nem az ismert magyar filmünkben ismerttel, ami be is bizonyosodott, mert a komám jött látogatóba, és lassan amikor ketten voltunk, rátért az előttünk álló ünnepnapra. Itt már mindketten a régen társaságban nem járásunk miatt, kissé hátrányban voltunk, de még jobban a kedves feleségeink, akik a betegségünk miatt nem bírtak menni semmilyen ünneplésre. Így hangzott el a kérdés vagy az ajánlat, hogy el kellene menni az ünnepségre, amely már meg lett szervezve.
Mondott is a komám olyan igét erre, hogy inkább mit csinálna ahelyett, hogy társaságba menjen. A szöveg negatívsága miatt nem teszem itt közzé azt. A beszéd vége csakis az lett, hogyha én is ráveszem magamat arra, hogy a feleségekkel kimenjünk az ünnepségre akkor biztosítani kell a belépti jegyeket arra, és el is megyünk.
  Hogy honnan, honnan nem, ezekre a szavakra a két komaasszony már bent is volt közöttünk, nagy öröm az arcukon, és nagy ígérettel, ők mindent elintéznek, csak mi menjünk velük. Persze azt megígértük, és így már lelkileg készülődtünk is arra az estére. Eljött a várva várt este, és én még délután, az ünnep előtt, a szokásos fürdőmet vettem, hogy annak módja szerint gálaruhában vágjam magamat, és úgy menjünk az ünnepségre. A fürdés után, a gyors öltözés reményében, alsóneműben vártam a meleg radiátor mellett, hogy a mondott ruhámat a feleségem kihozza az öltözködéshez, mert a koma majd minden pillanatban érkezhetett, az ünneplésre menéshez.
  Már a második cigimmel végeztem ott ültömben, hogy a feleségemre vártam, a ruha kihozásában, de csak nem jön azzal a megnevezett ruhával, minek nagyobb története van, már a vásárlásánál. Na, kitérek egy-két mondat erejéig, a ruhavásárlásra is. Az egyik bécsi látogatásom alatt, a második kerületi kis és nagyon ízlésesen berendezett magánüzletben tértem be azzal a kéréssel, hogy egy olyan jó szabású, modern sportos ruhát vegyek. A tulajdonos ráérzett nagyon a kiejtésemre és megszólalt magyarul, bizonyára már azért is, mert aki velem volt azt ismerhette a korábbi időkből. Ott hallottam azt, amin sokáig azután elgondolkoztam, és nem tudtam megoldani.
  A kísérőm rákérdezett magyar nyelven a tulajdonosra azzal: hát te már visszajöttél Izraelből? Igen, volt a válasz, elég volt három évig, ott a sok zsidótól nem bír egy becsületes kereskedő megélni. Nagyon csodálkoztam ezen a kijelentésén, mert tudtam a cég kiírt nevéről, hogy ő is abba a nemzetbe tartozik. Mindenesetre nagyon kedvemre való öltönyt ajánlott, és olyan volt mintha rám szabták volna. A nadrág sötétbarna szín, míg a kabát finom pepita mintákkal, valamennyivel világosabb a nadrág színétől. Vigyáztam is ezt az öltönyömet, és csak külön alkalmakra öltöttem magamra, akár csak az ugyanott vásárolt szmokingomat is.
  Erre az öltönyre vártam már félórája, és már jöttek is a komáék, mire a feleségem is kijött a ruhahozásból de az öltöny nélkül. Hát hol az öltöny? Így, csak alsóneműben nem bírok az ünnepségre menni, kérdezek rá. Hát hol van?
  - Hát eladtam a múlt napokba, mondotta a kedvesem.
  - Hát akkor adj egy másikat, mi a betyár ....... váratsz itt egy ruhára majd egy félórán keresztül, vagy félpucéran jelenjek meg ott az ünnepségen.
Na, hogy rövidebb legyek, gyorsan lett is más öltöny és így gálaestre kipettyenve, el is értünk nagy nehézségek között, az ünneplésre. Szép is volt, majd a virradattal hagytuk el az ünnepelési termet, azzal az ismerttel: Hogyha megvirrad, lát az ember jobban hazatalálni, mert ugyebár a sötétbe eltévesztheti az irányt.
  Mivel már régen voltam egy ilyen belevaló társaságba ünnepelni, majd három napig még az úgy nevezett „Vonó” a fülemben volt, de tovább tartott az élcelődés azzal a mondással, amikor majd sajnálgatva lett mondva az ismerősök között, hogy a szegény komám, majd alsóneműben kellett a feleségével a nőnapi ünnepre jönnie.
  Ez a mondás még most is megvan, ha egy olyan ezzel ismert bejön hozám, viccből kérdezi is, sikerült még valami ruhádat mentened a feleséged kezéből?
  Persze akkor elindul a nagy hecc és találgatás miként is történhetett meg a megírott eset. Az előttetek álló ünnepeket, akárhogyan is akarjátok szebbé tenni a kedvesetek számára, kívánom, hogy elgondolásotok sikeres legyen, mindkettőtök megelégedésére, és jó, szép ünneplést kívánok mindannyiatoknak, a csoporttársatok, aki már felöltözött és még van miben azt megtegye.

  107. A vízpumpa
  Kedves csoporttársak!
  Az esti ígéretemhez híven, itt egy beírásom, hogy lássátok ti magatok is, menyire megtörténtek a dolgok, amiről egy beírást tettem, hogy még voltak más megtörténtek is. Itt a következő megtörtént, és az alany beleegyezését is kikértem erre, nem akarván a családi házamban a kevesebb jó hangokat.
  Még a falunkban nem volt a hálózati vízvezeték bevezetve, így a víz használatát a fúrt kutakból és általuk keresztül oldottuk meg. Bizonyára ismert számotokra is a Hidrofor vízpumpa szerkezet, amely beépítése után a ház szükségletére lehetett a vizet használni. Egy ilyen új vízpumpát cseréltem át az egyfokú, erősebb három fokozatú pumpára, és a hálózati áramot akartam rákapcsolni, amikor a legkedvesebb feleségem (persze az én hittem szerint csak egy van és volt), nagy jóakarással akart belesegíteni mindebbe.
  Már biztosítottam is az élő áram elválasztását egy fadarabbal és semmilyen kontakt nem lehetett a munkára váró géppel, de besegítésével, a biztosított részt akarta a segítőkész asszonykám tartani. Már mondottam is:
  - Vigyázz kérlek, mert eleven árammal vagyunk kapcsolatba, ha véletlenül elereszted azt a féder visszahúzodottsággal ellátott kapcsolót. Hát csak nem gondolod, hogy egy újjal is nem bírnám tartani azt a kis kapcsoló formaságot. Na, én állítottam is be a vízpumpát, hogy a hálózati áramot rácsavarjam az ott levő anyacsavarokkal, már egyensúlyoztam is, mert majd négy méter felett kellett mindezt megcsinálnom, a kiásott és fúrt kút felett, már le is hajoltam, hogy jobban lássam a csavarok helyes és kemény rácsavarását, amikor valami nagy ütést éreztem a nyakam táján és véltem a zuhanást le a kútba.
  Már a fájást sem éreztem csak valami kábult érzést, és igyekeztem az ott lévő vízcsövön felmászni a felszínre. Sikerült is, majd a nagy segítőtársamra néztem, amelyik minden színében volt abban a pillanatba és még szólni sem tudott. Na, te aztán jól megtartottad azt a kapcsolót, jó hogy nem tégedet csapott meg az áram, de most már pakolj innen ki a nagy segítségeddel, majd én magam eresztem, ha kell, rá az áramot, meglesz az a te segítséged nélkül is.
  Miután biztosítottam az áramtalanítást, befejeztem a szerelő munkát, és kipróbáltam a pumpát, ami dolgozott is, minden további nélkül, és préselte is a vizet a megfúrt kútból, saját ki- és bekapcsolódásával, hiszen azért volt a biztos automata kapcsolórendszer, amelyet először én kellett kipróbáljak saját magamon.
  Nem is csináltam nagyobb hűhót emiatt, de jaj, amikor a rokonok, komák megtudták az esetet, volt is kommentár azzal a különféle mondásokkal, mert mindenki a lelke szemeivel láthatta és formázhatta át a megtörténtet, nagy sajnálkozások között hangzott is: Szegény komám, nem elég ha garderóba nélkül maradt a nőnapi ünnepségre, még le is dobatták a kút mélységébe, és még mosolyognia is szabad volt, mert a besegítő felésége megijedt a rákapcsolástól.
  Még nagyon sok helyen végeztem ilyen komplett munkát, de többé senkinek sem engedtem meg azt, hogy segítsen is az áram rákapcsolásnál, hiszen jobb, ha az ember saját maga bírja engedni az áramot, bár elkészül annak ütésére, nem ér váratlanul.
  Évek után is még az esti kanaszta kártyázás időkben is fel lett említve a megtörtént, azzal az epés mondással: Na nem sikerült a komaasszonynak véletlenül a férjét halálra vágatni az árammal, amin mindannyian nagyot nevettünk, persze ők csak a nevetésben vettek részt, de a többi ezzel járó örömet csak én éreztem. Na mosolyogjatok és nevesetek ti is a megtörténten, mert ezt teszem én is, és ha bolondságot írnák, akkor vegyétek úgy, hogy az akkor megtörténtek után csak maradt valami károsodás, ha már ilyesmit ír be nekünk. Még szép napot és napsugarat kívánok mindannyiatoknak, a csoporttársatok.

  108. Tavaszi séta
  Kedves csoporttársak!
  Mindannyian már megmutattuk magunkat a kora tavaszi napsütésben, ki is gyűltünk annak alig langyos melegére, mint a gyíkok is a téli rejtekhelyükről. Mit vehetünk észre így majdnem minden ilyen kora tavaszi időben? Mindazon kívül, ami a közvetlen környezetünkbe történik, felfigyelünk arra és regisztráljuk is. Két tényezőre és az ezzel járóra már aligha felfigyelünk, pedig azt halljuk majd minden nap. Mi is ez a mindenévi panaszos és fájó jelenet, ami annyira bántja az embereket?
  Primo, első, amint az enyhébb fokokkal megindul az északon a hó olvadása, úgy az Alpokból, mint a szélesebb tájakról, a környező alpi országokból, csak erre folyhat le a Duna a Fekete tengerbe, éspedig a németországi, osztrák, cseh, magyar, hogy itt a mai Szerbia és a román-bulgár Duna-folyam részen odaérjen a Fekete tenger vizéhez. Ezzel van a minden évi baj. Nem tudnánk mi történik? Halljuk és nem vesszük észre annyira a mindennapiban éveinkbe beleépültnek tudnánk? Nem így van, amikor azt látjuk, hogy egyes nagyobb helyeken nemcsak a megjött ármagasság háborgatja az emberek lakóterületét, bevetett földjeiket, már úsznak a feltörő talajvíztől. Olyankor mindenki már ráeszmél, mennyire is káros és romboló a víznek effajta barátságtalansága. Látjuk is amint a különböző gépek új árkokat, csatornákat nagy gyorsasággal ásnak, igyekezve az idáig elhanyagolt munkát gyorsan a helyére hozni. Lehetséges ilyesmi?
  Egy ilyen nyári munkát, amelynek hónapokat követelne meg elvégzése, egy lerövidített eljárással, ami pár óra hosszat vagy esetleg napot tart elhárítani úgy, ahogyan azt rendesen víz ellen meg kellene csinálni. Én ebbe nem okoskodok bele, de vélni tudom, praktikusan, hogy egy ilyen munkát időre, a víz árja előtt kellene elvégezni. Ha valaki erre azzal érvelne, hogy gépezetek kellenének a munkálatokra állítom, hogy mindig vannak parlagon ülő gépek, amelyek elvégezhetnék és az új, tavaszi áradásokkal történő víz vagy talajvíz megjelenését. Nem is bővíteném ezt a továbbiakban, csak egy mondat erejéig.
  Az ezzel megbízott személyek csinálhatnának maguknak egy előszámlát, mi is az olcsóbb: a minden évi vízzel bajlódás, vagy egy jó gát építése, amely az emberek javait és azzal az állam biztos terméseit biztosítaná. Vagy úgy vagyunk vele, ha megjön a vízáradás, majd meglátjuk, és ha nem lesz termés megvan a termés kiesésre a behozatal egy idegen országból. Nem mondom, ez is egy elgondolás, hogy mennyire jó azt nem is vitatnám.
  A sekundó. Újra csak ebbe a kora tavaszi időkben megjelenek a felhívások a különböző személyek eltűnésére. Igen ez megvan. Csodálkozunk rajta és hasonlókon. Én nem, mert láttam is egyes dolgokat, ami arra utalt, hogy ilyen esetek váratlanul és végzetesen is beállnak, megtörténnek. Hogyan lehet - teszitek fel a kérdést, magam is csak így csinálnám, vélekednék. Tessék itt a magyarázat egyikkel kapcsolatban.
  Emberi és normális, hogy a téli havas vagy hómentes évszak után, mihelyt arra lehetőség van, mindenki a szabadba menését kívánja, mezőkön, patak mentén és a folyók közvetlen partvidékén. Itt és ilyenkor történik meg a nem kellett. Miért - kérdezitek joggal. Nem tudtam ezt sokáig, míg egyszer a magam esetén megtanultam azt.
  Mint ahogyan említettem, így kora tavasszal kisétálunk a folyópart közvetlen közelében, szép, lélegzik a természet, szinte a víz eleme csábít, vonz, felfrissít. A biztosnak ismert tavalyi csapáson tesszük a sétánkat, a víz majd egy méter távolságra van tőlünk, nyugodtsággal is lépkedünk mert a tavaly ősszel még naponta ezt az csapást végigjártuk, biztonságban. Most is ezzel élünk, nyugodt léptekkel haladunk tovább az ébredő fákat, az élő cserjéket figyelve, míg egyszer beszakadást érzünk a lábunk alatt, ösztönszerűen kapunk bele, amiben csak érünk a süllyedési utunkba, érrezük azt, hogy nincs szilárd anyag, amiben erősen megbírnánk fogózkodni. Egy keveset már zuhanásunk erejéből visszafogott a homokréteg átszakadása, de már a vizet is érezzük, kivált annak hidegségét, amint a lábbelinket átáztatja.
  Milyen riadalom jelenik meg, jelez az agyunk, vészhelyzetet riaszt, míg elmerülünk a víz ébresztő hidegében. Az ezzel beállt testi elnémultság, bénaság, leállít minden reakciót, sokk állapotot, a nagy zavarban megvilágosodik az ezzel járó tanítás (hiszen mindenki előtt már volt egy, aki porultjárt valami ilyesmivel vagy hasonlóval). A legfontosabb nem megijedni, és lassan a lehetőségre lelni, miként is bírunk a kényes helyzetünkből kilábalni. Így, ha sikerül egy faágat, fagyökeret elfognunk a kezünkkel, már fele menekülési utunkat megtettük, igaz hátra marad még a hálátlan állapotunkból a kikeveredés, mert bármennyire is a lábunkat megvetjük, egy lépésre a leomlott puha homok nem ad támaszt egy kijjebb lépésre, de néhány kísérlet után valahogyan csakis elérjük, hogy már a víz sodró erejétől magasabbra kijussunk.
  Mi is történt ilyenkor? Az egész téli időben megjött víz feláztatja a partnak oldalát, vizesebb lesz, lett, és ha újabb vízemelkedés jön, akkor még ki is mossa az újonnan feltöltött partot, bemos a part alá, kimossa azt és csak egy vékony réteg marad ott a közvetlen fűgyökerekkel vagy apróbb bokroktól telenőtt földrétegben, ami a tavalyi biztos utunkat mutatja még, de már semennyire sem teherképes. Így történik meg a kényszerfürdésűnk a folyamban, ami nagyon hideg és nem is kellemes, de a hajós monda szerint, ha januárban, februárba vagy márciusban így kényszerűen megfürdik valaki, az abban az évben nem lesz rühös. Én magam, mint vízen járt és hajós, nem hiszem, ez csak egy bátorítás lehet az idősebb hajósoktól arra, hogy minél hamarabb elfelejthető legyen egy ilyen megtörtént rossz emlék. Mindezzel csak azt akartam kihozni, hogy milyen veszélyes is lehet egy ilyen séta és egy személy eltűnését észre sem lehet venni, oly gyorsan megtörténhet minden és csak a későbbi órákba lehet annak eltűnését hiányolni, amikor a legtöbb esetbe már késő. Gondoljunk minderre a lehetőségekre, ne legyünk soha nagyon biztosak semmiben sem, mert a természet adottságai is tudnak csalékonyan viselkedni és mi ott csak betolakodók, rendrontók, látogatók vagyunk.
  Keressünk egy kisé távolabbi partot, ahol szép zsendülőben lévő fűréteg ajánlkozik egy napfürdőre, megtehetjük azt, és nyugodtan ülhetünk le, mert az ismert hüllőfajta sincs még jelen. A régi mondás szerint, a szentgyörgyi napok után, mivel megvárja az eledele előjövetelét, a hosszú téli napok utáni csemegéjére, amelyek ugyancsak az amfibia családúak, békák. Nagyon szép és szépnek találtam mindig a megtalált szép füves helységet, mutatott is valamit, mosolygásra is késztetet, el is vitt képzeletem a megjelentekbe, hiszen ott is a tavasz megjelenése mutatkozott és bizonyára ti is szeretitek mindazt a szép kilátást, én magam részéről, imádom.
  Na hogy ne vegyem el kedves időtőket így kívánok mindannyiatoknak jó és szép kirándulást, hiszen még egy-két hónap és itt a számotokról is ismert majális, mindehhez szép napot és meleg időt kívánok, a ti csoporttársatok az: aldunai.

  109. Ébredő természet
  Kedves csoporttársak!
  A ritkábban kibujkáló napsugár kicsalogatott-e bennetet is a szabadba? Igaz a szabadba jelentő szó az nagyon széles fogalomnak felel meg, inkább a közvetlen közelségetekben lévőre gondoltam. Én magam is ezt tettem, mert ahogyan végig pásztáztam a szememmel a láthatárt láttam, mások is megtették a szabadban kivonulásokat, itt ez alatt értem a legszorgalmasabbakat a horgász társakat. Így egy adag kíváncsiságtól űzve és fűzve én is lelépegettem a csatorna partjára. Hirtelen nem is látni majd semmit, csak az itt ott fel emelkedő pecabotok végeit, amelyek arról beszélhetnek, hogy vagy a csalira akadt hal vár a levevésére, vagy azt már nagy ügyességgel leszedték, és újabb csalival kell a horgot ellátni. E mesterség tudományát ismervén, nem is nagyon folytassuk az ezzel tevékenykedést, inkább a további megfigyelésekkel vagyunk elfoglalva.
  A tavasznak megindult természetes folyamata valahogyan megtorpant, nem hajtanak a megindult rügyek a megszokott lendülettel. Igaz, egyes bokorfajtáknak még akár a 10 mm, új, kihajtott zöld levelei is, a további melegek hatására várnak, szépen megindult de megálltak azok kibontakozása. A vízi tollas állatok már a mellékcsatornákból mind nagyobb csoportokban jelennek meg a víz felületén. Nincsenek a megszokott vadkacsa csoportok, talán jobban érezik még magukat a Duna árvízterületi, magas vízállásában, amely az ősfűzfák koronájáig érnek vagy azok ágai között folydogálnak éppen a megadott vízártól. Mindez ismert, így van ez már emlékezetűnk óta ez a tavaszi árvízi állapotának ismert szeszélye, amiben nem nagy örömmel megyünk bele, mert amúgy is csak mint vendégek szerepelünk a természetbe és az ha változással van, akkor még ismeretlenebbé teszi számunkra az ott megjelenőket.
  Amit nem akartam hinni, az megtörtént. Na, nem valami csoda, de még ebben az időben nagyon furcsálltam. Nem hittem a fülemnek, amikor a csatorna túlsó partjáról az ismert kora tavaszi béka brekegelést véltem felismerni, nem az erőteljes felmelegedett béka hang volt, inkább az, amely nemrég hagyhatta el a mocsár biztos helyét, hogy a felszíni világban látja mindazt, amit a késő ősz idejében elhagyott. Mély rövid ,majd panaszos hang volt. Szinte látni véltem, amint a víz felszínét elérte a feljövésével, és jobban kimerült a víz színe felé, mint ahogyan az szokásos nála. A téli pihenési dermedtségében elszokott a pontos lábmozdulatoktól, és erősebben evezte magát a mélyből, a felszínre. Szinte lassítva nyúl az első lábaival az orra hegyéhez, úgy törölvén azt, persze a visszamaradott iszapot takarítja onnan el, ami még ott ragadt a felszínre jövése alkalmával, szélesre nyitja az orrlyukait, hosszan és lassan szívja be a levegőt, amit a melltérségén veszünk rajta észre.
  Na lassan meg lesz az iram is ezzel, és egyenletes vízkarikák árulják el, hogy ő az újabb lélegzettel éli a további életét, az új tavaszi napokba, igaz még egynéhány meleg nap kell ahhoz, hogy oly fürge legyen, hogy a megjelenő rovarokat a ragadós nyelvével megszerezhesse táplálékul.
  Sem az ismert énekük, a regélés, még egykét hétig nem hallatszik a kijövésük után, az majd később az áprilisi vagy májusi hónapokban lesz hallható. A csendes estéken még az ablakok is tárva maradnak, hogy az álomra térteknek az ismert éjjeli zene hallható legyen. El is lehet szépen aludni a sokféle hangon regélők csoporténekesektől, mert az éjjeli éneklésükben nem kell attól tartaniuk, hogy a kígyó áldozataivá váljanak, olyasmi inkább a nap erősebb felmelegedési idejében van, 10 órától az esti szürkületig, amikor újra a zene erősebb lesz.
  A kárókatonák sincsenek még itt a megzavart telepes fészekhelyükön, elvétve egy-egy példányukat látni, amint csekélyebb vizekben majd 30 méteres víz alatti úszásukkal az eledelük után vadásznak. A védett csatorna parti részein már majd bokáig érő zöld fű van, mindig szép a látásuk, valami felfrissüléssel jár, talán azért is szeretjük a hosszú, téli idők után. Az újabban megjelenő felhők éreztetnek arra rá, hogy még nagyon korai az elvárásunk a meleggel szemben, mert valami hidegség érzetet vélünk rajtunk észe venni, szinte zavar a megjelenő széllökőssel megjött felhőtakaró. Így bármenyire is élveznénk a kint levésünket, csakis a biztos téli helyünkre megyünk vissza. Azt még szabad néhány hétig használnunk, amíg a szebb idő újra ki nem csalogat és hosszabb ideig is bírunk kint lenni, akár reggeltől estig is. Szép időt kívánok mindannyiatoknak a hétvégi sétátokhoz a ti: aldunai csoporttársatok.

   110. A kerecsensólyom
   Kedves csoporttársak!
  Számotokra is ilyen szabadba csalogató a mai nappal kezdődő meleg napsugaras nap? Azt hiszem, így van az mindannyiatokkal, ami rendjén is van, így kell és így van az minden télvíz elmúlása után .A meleg, simogató napsugarakkal és azok kíséretében megyünk ki a természet látogatására, szép ez, minden alkalommal mást mutat, és így annak változatában is érezzük magunkat ilyesmi ismert is számunkra. Mivel a még gyér vegetáció nem takar el semmit sem a szemünk elől, így azt végigpásztázva a láthatáron, változatlannak találjuk. Valami felhívja a figyelmünket a magasban, amit azonnal fel is ismerünk. Persze, ez a nemzetközi légkorridor egyike, és az azon elvonuló repülőgépek hangját értékeljük, halljuk. Láthatjuk is amint egy hidegebb légpárnán átrepülve, egy fehér kondensszel jelzi meg a repülése irányát, különben itt a megfigyelésem szerint három északabbi és ugyan annyi délebbi légátrepülési korridor van, amiket más okosabb dolgom nem lévén megfigyelek, és követem a berepülési irányukat és a további irányukat a megjelölhető röpterekre. Hány különböző útirány van, néha úgy látszik, az egyenes röpvonaluk az összeütközésükre adna okot.
  Amint egy kis szünet állt be a légben lévőktől, valami újat, de mégis régtől ismertet vettem észre az égbolton. Mire is ismertet ez engemet? Magasan fenn, alig szemnek láthatóan egy kis pont, amely úgy lassú körözés formájában kering a kéklő égen. Amint a szemünk hozzászokott e ponthoz, már látjuk, ez egy madárfajta. Mindez jobban látható, mihelyt a madár úgy DDNY irányban a magasból nagy sebességgel, zuhanásszerűen indul meg annak irányába, és egy pár kilométernyi ilyen zuhanás után újra egy körözésben kezd. Itt azzal két dolgot csinál: egyikkel az esésében vesztett magasságot hozza vissza az előbbi magasságra egy melegebb légörvényben, most sem segít a szárnyaival abban bele, inkább az ismert körvitorlázással kapja mind ezt vissza.
  Már megismerjük az ismert madarunkat, amely az ősbukovinaink telepe közelében fészkel már évtizedek óta. Az ezzel ismeretes vijjogó hangját sem halljuk, hol a párja? tesszük fel magunkba a kérdést, mert ilyen fejedelmi madár az úgynevezett kerecsen sólyom nem magában jár, párosan szokott megérkezni. Hol maradhatott el a másik madár? Itt csak két lehetőség van. Valami oknál fogva egyikük elmaradott a másiktól (remélem nem történt semmi baja), mert évek óta örülök a megérkezésükkor tett visításuknak, emberek figyelmét felvonó éles rikoltásuk már felfigyeltet arra, hogy megérkeztek.
  Alig kétpercnyi kitartós keringés után, egy újabb zuhanási repülésbe kezd az előbbi útirányába, már Kevepalos felett fejezi be a zuhanását, hogy új körözésével magasságot nyerjen, ugyanakkor megfigyeli az alatta lévő táj minden változatot, hiszen legtöbbször attól függ a további élete. A nap folyamán, ha már a tavalyi tanyáját megtalálja, akkor újra a magasban fogjuk őt találni, de már az ismert vijjogó hangjával, olyankor a párját várja, hogy ketten térjenek a volt fészkükhöz, annak kijavítását, kiújítását csinálni és a hosszú úti fáradságukat kipihenni.
  Minden évben örülök e madárfajta megérkezésének, igaz én őket az óriás, vadászsólyom néven ismertem meg, még a 58-as években, de bármiként is vannak nevezve az őseiktől ismert e madárfajta, a legnagyobb és legkedveltebb a mi szívünknek, lelkünknek. Ilyen szép napsugaras időben, legyen részetek mindezt megfigyelni, sokat elárulnak a berepülésükkel és még mégsem fáztok ebben a csalókás kora-tavaszi időjárásban egy maródisági érzéssel. Legyen még szép napotok, kívánja nektek a csoporttársatok, az aldunai.

  111. Visibaba
  Kedves csoporttársak!
  A tavasz első hírnökei a korai virágok, mint a csoporttársunktól feltett hóvirág látása felvidít, felismerni véljük a közeledő tavaszt. Egy ilyen alkalommal megtörténtet akarnák veletek ismertetni az írásomba csak először is az engedélyt kértem erre, mert a rokonságba történt, és nem szeretném a neheztelés mindezzel kapcsolatban, talán ha címet adnék ennek a beírásomnak úgy címezném, hogy akasztófahumor.
  A székelykevei apának egyik fia Keveváron dolgozott, és ott is volt lakása. Majd saját házat épített magának, ahol a feleségével és a fiával lakott. Néhány évre rá, az anyósát is odaköltöztették a családi házba, saját szobája volt, fürdője és a közös konyhájukról főzték, a megegyezésük szerint, a nappali főztjüket. Ment is mindez jó két éven át, míg egy reggel a fiúcska kopogtatása vert fel őket azzal: Gyertek azonnal, mert lóg az anyó.
  Persze, itt kikell térnem arra, hogy a fiú nem nagyon vagy egyáltalán nem beszélte a magyar nyelvet, így a környezet nyelven mondotta: Dodjite odmah imamo visi babu, ami a hóvirágot is jelenti a környezet nyelven, mivel ilyen módon mondotta, nem akartam azt megérteni még viccnek sem, mert a hóvirág az Visibaba, de hogy imamo visi babu az már mást mond, van lógó anyónk.
  Rászóltam ilyennel nem szoktak játszani, és így komolyan folytatta: valóban az anyó felkötötte magát. Na, ez már érthető volt nem lehetett nem megérteni a jelentését, és lett is azonnal, mind jó rokonság, a Keveváriakhoz menve, az ilyen alkalomkor besegítő munkára és a részvétnyilvánításra.
  Talán nagyon dramatikusan ért engemet mindez, mert a szokásos, nagyon megveresedett, kisírt szemeket nem láttam, amint beértünk Kevevárra a gyászoló házhoz. Inkább mosolyok uralkodtak az arcokon, ez egy keveset meglepett, de úgy vettem, talán olyan a szokásuk, mert őszintén megvallva, már korábban is hallottam, amint meg lett jegyezve az ősszüleinktől, ha meghalt egy idős rokon: hát igen ez olyan, mint egy háztisztulás. Igen, vannak különböző szokások, különböző halotti szertartások, akkor én ott azt vettem észre, amit nem ismertem sokáig, nem is voltam ott jelen a gyászoló háznál. Azzal én jobban elgyászolok egy személyt úgy magamba szállva, a vele ismert életét előidézve, megadva neki a járó végtiszteletet egy örök nyugalom kívánsággal vagy a végsővel, nyugodjon ő békében.
  A havazás ellenére is kívánok mindannyiatoknak szép hétvéget, a rossz idő után jön a szép, a csoporttársatok.

  112. Beszédek
  Kedves csoporttársak!
  Néhányszor voltak a különböző megszólítások a beszédünk kijavítására. Az mindegyikünknek világos, hogy minden helység a saját tájbeszédét beszéli vagy ápolja, ami soha engemet nem is zavart, ellenben a nagy kijavítások, meg az ezzel járó kifinomítások igenis. Egy olyan személy, aki mindig már az édesanya tanításától, az ovi és az iskolán keresztül egy és mindig azt a tiszta kiejtést és gramatikai beszédet hallja és beszéli, azt ápolja, az nem tudhatja, miként vagy egy olyan, aki mindezzel zavarba van hozva. Nem igaz, csóváljátok a fejeteket? Na rámutatok erre is, talán jobban megértitek a következő alkalommal, ha ilyen beszédet hallotok.
  Már az első elemi osztályokba észrevehető volt, a két beszédünk elhallgatása vagy annak ellentmondása. Persze mint ősbukovinai ki-beköltözött utód tudjuk, hogyan tanultuk még az iskola ideje előtt a saját beszédünket, persze ahogyan azt a nagyszüleinktől, szüleinktől átvettük megtanultuk, így indultunk az osztályokba is ahol már észre lehetett venni, egyik tanító néni helyeselte a bukovinai beszédet, míg a másik az irodalmit követelte a legerélyesebben. Igyekeztünk is azt áttanulni, mert megvolt a segítőtárs ehhez, a jól ismert nádpálca (tengeri nád avagy a bambusz vessző) amiből az osztály falán még három méretű is volt.
  Ez mind ment is, amíg az osztályokban voltunk. Már a szünetekben is meg lett valaki nézve egy kiejtése miatt, de mi volt akkor, ha már a környezetében lévő többiekkel volt a beszéd, hát ott már meg volt az egyik így a másik úgy társalgás.
  A nehezebb akkor volt, amikor már nem a székelykevei helységbe volt a beszéd, akkor már egyesek, akik máshonnan jöttek, megértékelték azt a hangszint, amely a bukovinaira mutatott, és meg lett értve az is, hogy egy nem magyar ajkú akarta kijavítani azt, amit ő se tudott, csak a száját jártatta.
  Ez, ami az irodalmi írás és beszédet illeti, de van a környezet tájbeszéd a szavakkal, mert ugyebár könnyebb felkapni egy szavat úgy, ahogyan azt a környezetünk használja, nem leszünk fehér hollók. Néhány hónappal előbb, én is a szomszédok társaságában kint ültem a hársfa alatti hűvösben. A közelben volt TSZ munkásai váltottak egyik a munkáról a másik a munkára. Persze, azonnal ez a téma lett a beszédbe belefonva, mennyit keresnek, mennyik dolgoznak, stb. Egy későbben érkezett már elhaladt az úton a bicajjal, amikor egy rákérdezett az ülő csoportra, hát ez hova megy? Egy köztünk ülő, húszéves szomszéd lány azt mondja. Hát ő is a faromon dolgozik.
  Hát nem hiszem, hogy dolgozik, mert akkor ott, már nagyon sokan lennének a váltásra, mondottam. Úgy látszik ráérzett a lány, mit is mondott, de ő azt találta a helyes kifejezésnek és nem tágított a mondásából, amire a többi kint ülő is már mosolygásra vette magát.
Ez volt még csak a gyújtózsinór a lánynak, nagy hangon is kezdte tovább fejtegetni, hogy maguk csak kijavítani tudnak valamit, bele is volt már pirulva, mire igyekeztek neki megmagyarázni a különbséget, de még nem akarta mindazt megérteni.
  Nézd, ilyen ősz, bajszos ember mondja neked, nem helyes a kifejezés ezzel kapcsolatosan, mert a farm és farom között nagy a különbség, hidd el mindannyiuk, inkább a tőled említett faromon végezne munkát, mint az ismert farmon villázzon. Na, ez már puskapor volt, ami robbant is, hogy mit kaptam feleletül, nem szeretném megírni és berohant a házába, mire a többi szomszédság is fellélegezve tárgyalni kezdte: ezek a középiskolások úgy mellé beszélnek a legtöbb dologgal és ha észre veszik a tévedésüket még a másikon rázzák ki azt.
  Meg is elégeltem a kinn ülés örömét ezzel, és bementem én is azt a bizonyos szórakoztató ládát nézni, a TV-ét, gondolván azt: édes szomszéd kislány, a te 25 éveddel tőlem farmozhatsz is, vagy faromozhatsz is, nekem ugyancsak mindegy, egyikben sem akarok munkát vállalni. Na kérem, vannak itt irodalmi beszédhibák is, vannak tájbeszédből kiismertek is, de ha egymást megakarjuk érteni, bárhogyan is beszél egy embertársunk, azt megértsük.
  Ítéljétek soraimat a saját véleményetek szerint, én az én beszédemmel sem itt, a környéken, sem a magyarhonba még szégyent nem vallottam, sőt még a dupla beszédekkel is boldogulok itt az idegen ajkúakkal. Ez a határvidéken néha kívánatos is. Na legyen még szép estétek, a csoporttársatok.

  113. A tabletta.
  Kedves csoporttársak!
  A téli időnek nincs kedve itt hagyni az alföldüket, és rendje szerint ilyenkor meg is ajándékoz egy jó erős széllel, itt a tájunkon az Kosavának ismert, hajlítja a fákat, a Duna vizét, itt a folyókilométer 1114-nél felbodrozza, míg a Kazán-szorosba elkeseríti a hajósembereket. El is hagynám ezt a tél utolsó rúgásának nevezett időjárást és melegebb időkre térek át, egy velem (mindig csak én vagyok a megtörténtek alanya) esetre már csak azért, hogy a rossz időt elviselhetőbbé tegyem azzal és újra mosolygásra bírjalak benneteket.
  Ott kezdeném amikor fellábaltam a súlyos és nehéz betegségemből. Megjelentek a nem alvás és nyugtalanság éjjeli időszakjai, órái, ébrenléttel. Egy ilyen éjjel a feleségem is felébredett a sok ide oda forgolódásomra mondván, majd én szerzek neked nyugtatót holnap éjjelre. Na ismervén őt hogy az ilyesmiben nagyon kantároskodik, amíg nem ő kell azokat bevegye, hát gondoltam, hadd töltsem kedvét, már voltam elégszer az ő laboratórumi patkánya (végzett is már annyi kísérletet rajtam, hogy a baráti köröm csak azokon nevetett). Persze, nem akartam a kedvét rontani a szíves ajánlatára és a segítség felkínálására, jaj, bár ne lettem volna újra oly nagyhiszemű.
  Eljött a következő este és a lefekvés előtt, honnan, honnan nem, ott a tabletta a nyugodt alvásra. Szépen be is vettem én azt a rendje módja szerint, nem megnézve mit is adott a drága feleségem, de ugyebár ők kedvesek számunkra és a jótevőink. Annak a bizalmában, hogy jó hatással lesz az alvásomra a bevett tabletta, el is mentem az alvásra a nejemmel. Meséljem tovább? Igen, ha már belekezdtem, hadd nevessetek csak tovább. Persze a felépülésem idejében voltam, visszatértek a régi gondolatok, viselkedések és persze a házassági kötelezettségek is azzal és tovább. Kedvesen is fogadta a közeledésemet, majd a régen meg nem tett, lett. Egyszer mintha valami elvágott volna, minden különös eddig érzettet, már gondoltam mi is lehet itt közbe, felkeltem és kimentem a napaliba, rágyújtottam, ereszkedik is a szeretetben otthagyott nejecském ki utánam, nagyobb mosoly nem volt ajz ajkai körül, de azért egy árnyalatnyit nem bírt eltitkolni, nem írnám meg, mit olvastam onnan le, de beszélt is az egynéhány nyelven. Enyhén rákérdeztem: Mond anyu, milyen tablettát adtál te nekem, itt már a mosoly eltűnt de a felelet sem jött. Utána nézek én a tabletta burkolási papíron, hát az ARTAN nevezetűt adagolta be nekem, mire én enyhén elszóltam úgy magamat, hát nem elég csúfság vagyok, még nagyobbá akarsz csinálni a hókusz-pókusz orvosságaiddal. Na, majd az orvos ismerősömtől kérek neked is egy olyant, hogy egész éjjel kint a nagyteraszon hűtögeted a bugyogod tartalmát.
  Ezt kellett csak egy komaasszonynak elmesélnie, hogy ne tudja meg az ismerős és baráti körünk, volt is olyan heccelés azzal: nem tudnál valami jó éjjeli nyugtatót, mivel a felséged oly jókat tálal fel neked? Persze a baráti élcelődésre nincs sem harag, sem szöveg. Megvallom nem volt lelkem egy olyan visszafizetéssel lennem a nejem iránt, habár sokáig gyanakodva nézte, ha gyógyszereket hoztam az ismerős doktor barátomtól.
Persze a doki is már tudta a történteket, és nevetve mondotta, olyan tablettákat Delibláti veszélyesebb betegek számára írnak ki nem neked, de honnan tudhatja egy doki, mi is jó a feleség részéről a férjének és én azóta nagyon is hiszek a kedvesemnek, mindebből.
  Az ajánlatom az,inkább elfáradásig forgolódjatok, amíg álom nem jön a szemetekre, mert olyasmit átélni nagyon rossz érzés, de miattam lehet nevetni is a megtörténten, mert ez is volt a szándékom. Még szép napot kívánok mindannyiatoknak, a csoporttársatok az:aldunáról.

  114. Szökéseim
  Kedves csoporttársak!
  A tegnap foglalkoztam az egyik csoportban az utóbbi időkben mind sűrűbben megjelent gyerekeltűnésekre. Egy ilyen esetre ismertetett meg az élet, még az apró gyerekkoromba, amikor még az óvis éveim előtt állottam.
  Biszak apóm a legnagyobb tanyán felügyelősködött és dolgozott a feleségével, a Homokbálványos és Pancsova közti DINICS féle földesgazdánál. Volt is egynéhány száz hold föld ott a környékbe, és mindezekre figyelt fel kapáltatott, aratatott és szedette a kukoricát. Így a családjai, akik már nősök voltak, majd egész szezonban ott kint éltek és dolgoztak azon a mezőgazdaságon, és már a meglévő unoka is ott volt velük kint. Én az udvarban voltam a két legfiatalabb nagynéném felügyeletére bízva, amíg a szülők a kukoricatörésben vettek részt valahol arra, messzébb a határban.
  Haladhatott is a kukoricatörés, mert ha a három fia a nejükkel beálltak a sorba, annak két sorával törni a kukoricát, akkor egy fordulóra már a hold kukorica le is volt törve. A családok valami évkor szerinti sorban szedtek. Biszak István és neje Csobot Terézia, János és neje Korodi Mária, Erdős József neje Etelka,Tamás neje Nedjelja Viktorija, meg a két nőtlen fiú, a György és a Bálint.
  Az udvarban játszadozva, egy óvatlan pillanatban,már a kiskapun kiosontam és irány a düllőutaknak, amerre láttam elmenni a szüleimet a reggeli órákban. Én magam csak nagyon halványan emlékszem vissza a megtörténtekre, de a későbbiekben nagyon sokszor volt felemlítve amikor a rokonságnál voltunk valami látogatási alkalommal. Mennyit mentem a düllő utakban beszorult őszi melegben, nem tudom, csak már beleunva a düllőut porába, hosszában vettem egy kukorica táblát, majd nagyon elfáradtam és mentem keresztbe-hosszában is.
  Órák telhettek el, én már nagyon fáradt voltam az óriás kukorica szárak mellett, és egy sorban leültem, és tovább nem tudom. A szedők ahogyan törték a kukoricát és azt a szokásos rakásokra dobálták, a György nagybátyám egyszer azt mondja édesanyámnak: Ángyi valami van a kukorica sorában, mire abban is lett a szedés hagyva, és hát engemet találtak meg. A sors úgy adta meg, hogy édesanyámnak a sorában ültem le a fáradságomba és aludtam is el, így találtak rám. Vége is lett aznap a szedésnek és irány a tanya, találgatva miként is kerültem olyan távolra el, és hogyan volt az a véletlen, hogy éppen abban a nagy tábla kukoricában találjam meg az elalvásom helyét.
  Már a tanya tájáról hangos kiabálások hallatszottak, mind közelebb érve, a már hazafelé érkezőkkel szemben. Nagy volt az öröm, amikor meglátták a keresett gyereket. Volt is azután élcelkedés és vicc a számomra, az én kirándulásommal, de többé nem bírtam a nagynénéim figyelő szemei elől meglógni. Ez nem volt ok arra, hogy a következő évben az apó figyelmét játsszam ki, és megszökjem édesapám után, aki a Sztárcsoi aratókhoz ment a cséplési búza hazaszállítására, hosszú, lovaskocsi fogattal.
Na, röviden ezt is ismertetem veletek. Egy napon amint az apó kiadta a napi teendőket, felfigyeltem arra: - Pista béfogja a két lovat a hosszú kocsiba, és elmegy Sztárcsovára a búzarészért, mert mára jelentették a cséplést, és legyen minden sorjában megcsinálva. A többi a tanyán csinálja a munkáját. Ilyenkor nem volt semmi ellenvetése senkinek, valami ma nem ismert szabály szerint ment minden, és a nős fiak is úgy viszonyultak mindenhez. Nagyon akartam volna és is menni Sztácsora, mert olyan 10 km út volt a tanya és a falu között. Persze megvolt: a Pistika nem megy, itthon marad. Emlékszem, nagyon bántott. A befogott lovak jó erőben vonták ki a kocsit a tanya kapuján, hogy a düllő utakon a rövidebb ismert utakon odaérjen és vissza is estére. Én hirtelen nagyon elfoglalt lettem a gang léceinek megtekintésében, hogy amikor apó bement a házba, a kis zárat kinyissam és már a tanyaudvar kapuját vágtam végre ki a házmelletti útra, és kiabálás az édesapám után azzal: - Várjon édesapám, megyek én is, amit ő hogyan nem, de meghallott és megállította a lovakat, még szerencse, mert az apó is jött azzal: - Gyere csak vissza apóhoz, majd jön apád.
  Édesapám egynéhány lépéssel visszatért felém és csak azt mondotta: - Hagyja apám, majd jön velem. Így sikerült eljutnom a Sztárcso faluba. Élénken emlékszem, amikor odaértünk a cséplési házhoz, lovakról le a hámot, a kötőfék felrakva, és én megtanítva a környezet nyelvire. Cekam tatu, várom apámat. Persze, egynéhány perc múltán, a gazdasszony kijövésekor, már a tanított szövegem szerte volt szállva, de a néni egy nagy piros almával kedveskedet, mondott is elég sokat, hogy megsimogassa az arcomat, és újra visszamenjen a cséplőkhöz.
  Hogy menyire visszatud az ember egyes dolgokra emlékezni, a legrégibb gyerekéveire, amelyek még az óvis idők előtt voltak megtörténve. Amikor az apótól megszökésemet halkan beszélték a családtagok, volt mosolygás de elhallgatottság is, amikor apó úgy szétnézett a családjain, valami vasfegyelem uralkodhatott, mindenki, kevés szó után, tudta a tennivalóját. Rengeteg ilyen emlékem van ahhoz a Dinics tanyához és amikor a fiam már iskolás volt, egy napon elvittem oda látogatásra, de én magam is csak a tanyahelyet találtam meg, sehol azok a mély barák, amelyek a nagy csukákról voltak ismertek, meg a vidrák tömegétől, amint játszadozva vadásztak a barában lévő halakra. Egyszerűen, egy reggel már csak négy volt ott az egész két családból, a többi, a mesék után, elmentek új helyet keresni maguknak.
  A magas jegenyék egyikét sem lehetett látni és egy ott dolgozó TSZ traktorvezetőt kérdeztem még: - Itt volt a Dinics tanya? Mire ő igennel válaszolt, nagyot nézve rajtam és hozzá tette: - Látom ismerte ezt a vidéket, azok voltak a szép idők, volt is minden, míg a mai napon a sok munkán kivül semmi sincs. Na, el is mentem a Dolovai domboknak, hogy Mramorákon (Márványoson) és Delibláton, érjek vissza Kevevárára és Székelykevére. Kellemes húsvéti ünnepeket kívánok mindannyiatoknak, a csoporttársatok.

  115. Húsvét
  Kedves csoporttársak!
  Már néhány órával előbb akartam a beírásomat tenni a csoportunk oldalán is, mert egy másik csoportban már megjelentettem, de a gyászos esemény miatt elhalasztottam idáig. Mivel nem tréfáról, viccről van szó, inkább népismereti szokásról, így elfér egészen jól, remélem nem esik ezért valami félreértés, amit semennyiért nem szeretnék.
  Az ismert és megünnepelt húsvéti ünnepünket magunk mögött tudjuk, és néhány, ilyen ápolt és ismert, ezzel járó szokásunkról hallottunk és olvastunk. Én most leírok egyet, amit én magam is csináltam, és ápoltuk, mint székelykevei gyerekek, de már legkevesebb 3o-4o éve még magam sem láttam, hogy ez tovább lett volna csinálva, mint húsvéti szokás. Na itt talán a néprajziak hallottak róla, vagy jegyeztek fel, de én erről nem tudok így ismertetem veletek ezt a kihalt szokást, a húsvéti ünneppel kapcsolatban.
  A szokásokhoz híven, a fiúgyerekek húsvét vasárnapján lettek, majd virradatkor ébresztve azzal: kell menjél köszönteni. Megjegyzem, valami tartózkodás féleség volt attól, hogy a leánygyerekek menjenek köszönteni, nemcsak húsvét napján, hanem karácsonykor is. Csak a másodnapokon voltak elnézők az iránt, ha ők is köszönteni mentek. Na, térjek vissza az említett szokásra.
  A köszöntés indulása előtt, a saját családtagoknál volt a köszöntés egyben, hogy férfi köszöntse őket és a másik dolog az volt, hogy lefigyelték, elég rendesen mondja-e a gyerek a köszöntőversét húsvétra. Miután az utolsó simítási mondások megtörténtek, mehetett a gyerek a köszöntő útjára, a nagyszülőkhöz, nagybátyákhoz, nagynénikhez és keresztapákhoz, rokonokhoz. Amire befejezte ezt az észben tartott listát a köszöntéssel, már jó 10 órára járt az idő, és hazafelé vette az útját. Itt adódott meg a gyerekektől ápolt szokás éspedig: amint két gyerek összetalálkozott az utcán, már nézegették, ki milyen tojást kapott a köszöntőjére, és ha két egyforma volt akkor, ki lett az egyik cserélve egy olyanra, amilyen a másiknak még nem volt, azzal növelve a tojások színe tarkaságát.
  Azután következett az említett játék, éspedig ha volt egy külön megtetszett vagy írott tojás akkor arra dobálva lett. Ez úgy képzeljük el, hogy a megkívánt tojás ki lett választva, és az helyett egy másik, a fal tövében téve a dobálásra, ami egy nagyobb érc pénzzel lett megtéve. Úgy két méternyi távolságból kellett az ércpénzt becélozni a fal tövében lévő tojásba, de úgy, hogy az megállva a tojásban maradjon. Akkor a félretett és kiválasztott tojás meg volt nyerve.
  Ment is ez a játék, amíg egyiknek a tarisznyája jobban telt, míg a másiknak mind laposabb lett. Kicsi rakás nagyot kíván, és az arra járó, köszöntésből hazatérő gyerekek, mind jobban kaptak kedvet erre a játékra és lett is az újabb kihívásokkal játszva. Mire elmúlt már két óra hossza is a játszásban, mindenki készült volna haza, mert volt mindig az oktatás azzal: egyik lábad itt és a másik ott. Tudtuk is, loholva mentünk ahová mondották a szülők, de ekkor a tojásdobálási játékban nagyon eljátszottuk az időnket. Így lassan a beleuntunk, és mindenki iparkodott haza, ahol lehetett a dicséret vagy megfedés is. A dicséret az volt, hogy annyi köszöntői tojást hoztam, míg a megfedésre az lett mondva, hogy: annyi rokon nem volt, hogy ennyi tojást kapjál. Persze, erre be kellett vallani az igazat, hogy az a tojásdobálásban lett elnyerve, mire újabb megfedés: szegény gyerek, akitől elnyertétek, hogy megy haza a szülei elé? Ilyesmit ne tegyél többet.
  Itt az apó szólt bele, amint a tajtékpipájából a füstöt eregette.
  Hát az a gyerek hogyan bírja megtanulni a ti szokásotokban, amit ma éltek, ha nem ápolja a régi szokásainkat? Mennyire is igazmondó volt apó, most amikor valamit ezekből a kihalt szokásokból nem látok, nagyon eszembe jut, mit is mondott akkor. Mennyire előrelátó egy ember volt, vagy talán valami tapasztaltabbság volt a gondolkozásukban.
  Minden esetre, ez jutott eszembe a húsvéti ünnepűnk kimaradásából, valahogyan olyan mintha valami nem úgy volna az ünneppel, ahogyan arra én visszaemlékszem. Ez is úgy van, mint a locsolkodással, mert nem az eredeti. Most egy lány kiöltöztetve és lelkileg előkészítve egy locsolásra megy ki az udvarba, és otta legények várják a vödör vízzel, hogy azt a nem begyakorlásukkal a lány mellé lottyancsák. Tiszta egy erőltetett, mesterséges utánzata az eredetinek. Láttatok eredetit, nem a nős emberektől a menyecskékkel használtat. Megengedem, egyesek láthattak, ha még virradat előtt felébredtek és odafigyeltek a közelgő tettekre. Nekem volt egy nagynéném, aki már leánykorban volt és ő rá is várt a locsolás. Persze már jóval virradat előtt ébren volt, felöltözve várt, és ígérete szerint engem is felköltött arra az időre.
   Akkor láttam a szomszéd lány meglocsolását, ki nem volt még felöltözve, és csak arra ugrott ki az ágyából, mikor az anyja kiáltotta: ugorj mert jönnek be a locsolkodok! Na, volt is ott az alsóneműjében a szegény lánynak mit elviselnie és mondom, az nem tudott még egy lépést sem tenni a meglepetésében, a hideg ébresztő vödör víztől. Az nem műlocsolkodás volt, hanem eredeti. Tudom, sokan azt mondják, egy kézlegyintéssel, mindaz már idő múlta, ami igaz is de legeredetibb és hű, nem mesterkélt és lencsevégre számított. Legyen még szép estétek, az aldunaitok.

  116. Rókalyuk
  Kedves csoporttársak!
  Ugyebár mindannyian már a tavaszt várjuk, hiszen a tél már a múlté kellene legyen, és a jó felmelegedett, tavaszi napsugárban kellene a napfürdőnket vennünk. Mindez várat még magára, igaz a növények szinte erővel bújtatják ki a rügyeiket és az első gyümölcsfák is viráglombozattal díszítik kertjeinket, gyümölcsöseinket.
  Amikor az idő annyira megengedi, a feláztatott utakon a természetben figyelünk fel a változásokra és összehasonlítást teszünk az elmúlt évekkel és azokban megtörténtekkel. Na, itt is azonnal egy a múlt időkből, a rókakotrolék. Most nagyon sokan el is gondolkodnak a megírt szó értelmén, én magam még az apótól hallottam először, úgy az 5o-es évekbe. Vadász volt ő és az üregvadászatra szoktatta, tanította be az arra megfelelő, alacsony termetű kopófajta, rókavadászatra való kutyákat.
  A nagybátyám, aki még legény ember volt, ő tanulta azt, ami a természetben és állatvilággal kapcsolatosan összefüggött. Hogy ezek a tanok kompletté váljanak, kiegészítette a halak tudományával is, fogni őket még szabad kézzel is, nemcsak a hagyományos háló és varsa fogással meg a pecázással.
  Elismert mestere volt e szakoknak a környéken, és tőle tanultam el, az élő rókák kézzel fogását. Most enyhén csóváljátok a fejeteket, azonban két ember is bírna tanúvallomást tenni az állításom mellett, hogy igaz. Mivel szokásból az udvaromban volt ebből a kutyafajtájából, így egy napon sétát tettem vele, lássam mennyire is jó a szimatja. Úgy 500 méternyi úton, a csatorna szélén felütötte az orrát a levegőbe az eb, majd az út porában dugta azt vissza, irányt is változtatott észak irányba, át a mezsgyéken, neki a közelben lévő elmarasztalt régi és csak egy részben használt TSZ épületnek.
  Kísértem is nagy kíváncsian, mit érezhet ez az eb, mert még nem volt sem nyom megtaláláson, sem vérnyomon, és az évet és elérte (ez van megnevezve arra a korhatára amikor egy marást a vadtól elbír viselni anélkül, hogy valami fóbiját kapna annak marásától). Nemsokára egy nagyobb dombhoz vezetett és már itt hangosabb morgása volt az ebnek, és csakhamar eltűnt valahova. Ahogyan nézem, keresem, olyan 30 cm átmérőjű lyukat láttam, és a kutyát, amint a hátsó lábaival rúgja ki a törmeléket és hangosabb lett a morgása. Hiába hívtam és szólítottam, az annyira szóra hajló kutya nem akarta elhagyni az üreget. Tudtam már, mi vár rám, gyorsan szerszámért, mert ezt úgy kell kiásnom a kotraklékból. Tíz perc múltán már ásó és lapáttal álltam újra a kotralék előtt, hallgatván, jelez-e még a kutya? Most már nem morgott, ugatott elég hangosan, ez azt jelenti, hogy rókára akadt az üregben, mire bíztattam fogd el! Egy idő multán még erősebb ugatásra lettem figyelmes, de valahogy távolabb, mélyebben a lyukban. Rendben most már tudtam a megtanítottból, az eb odaért a rókához marásnyi távolságra, most kell neki segíteni, mert fojtogatás lesz a vége ha mi nem avatkozunk közbe, és a kimenetele sosem biztos, hogy kinek a javára dőlhet el: az ebére vagy a rókájéra. Amint a földfelületén lehallgattam a kutya ugatását, úgy kezdtem egy keresztülásást csinálni, hogy az ugatás előtti részen egy árkot ássak, azzal az eb és a róka között leérni.
   A hatvan cm mélység után, már az ásóm lemerült a mélyben, a kutya vakkantott is, tudtam, jól mértem fel a távolságot, amit ásnom kellett mindehhez. Hamarossan már a kutyát vettem ki a beszakadt földmennyiségből, nagyon kapálódzott és akart egyre visszamenni a beszorított rókához, de rászóltam, és nagy szomorkásan elment onnan, leülve figyelt oda, mit csinálok. Közben már odaért a kislányom, akinek siettemben mondottam, hozzál kérlek egy egészséges zsákot, mert kell a rókának. Na, meg volt a többi föld eltakarítása és egyszer a kezem valami gyapjúféleségi puhára tapintott. Amint jobban megtapogatom, érzem, ez egy róka, de a legfiatalabb idejében, úgy négy hetes korban. Ki is vettem és bele a zsákba, majd tovább keresek a kotradékban, és még hét ilyen gomolyagra akadtam, amiket a zsákban tettem, de még valamit éreztem ott benn az odúban. Kissé mereven nyúltam újra be, mert nem tudhattam, hogyan áll benn az öreg róka. Annyit tudtam, hogy az anyaállat lehet, mert a hímet nem tűri, az olyankor az élelem beszerzésével van éjjelenként elfoglalva, és a nappalon alussza ki az éjjeli vadászat fáradalmait. Meg is tapogattam az anyaállat farkát, az ásott is már kegyetlenül, majdnem merőlegesen, lefelé.
  Akkor már az őrködő TSZ -i őr is ott volt, megismert és kérdezi sikerül-e kivenni, mert mindent összefurkálnak már ezek a kártevők. Igen, de annyira lefelé fekszem már, hogyha megfogom az anyaállatot, akkor nem bírok kijönni a felszínre, mert ha akkor a kezemmel segítek, az megmar. Na, te csak fogjad keményen és én majd a lábaidnál fogva, kihúzlak az odúból de el ne ereszd az a rókát, mert össze-vissza mar engem. Na, miután elmarkoltam a vöröskének a nyakán a bőrt és a két hátsó lábát, a farkával együtt mondom, na szomszéd (mert ott lakott a szomszédságomba) húzhat ki rókástól. Meg is történt ez a róka kivevés, és már a kinti levegőn elcsaptam a lábát meg a farkát, csendes is volt az mozdulatlan, olyan, hogy a szomszéd már mondotta is: ez megdöglött.
   Gondolja? Az csak teszi magát, ha ereszteném, akkor látná meg, mennyire eleven, de mindjárt segítek azon, hogy maga is lássa, menyire élő még a róka. Hogy mi is nyugodtan bírjunk haladni vele haza, és az ismert ásónyél markolatával megáldotta. Azonnali reakció lett, majd kirángatta magát a székely markából, de hamarosan elnyugodott, bizonyosan jó hatással volt rá az ásónyél, mint altató. Így mentünk is hazafelé, a kislányommal a nyolc kisróka a zsákban, meg az anyaállat. Útközben kellett még egyszer alkalmaznom az altató módszeremet, így haza is értünk. Egy láncra kikötöttem az anyaállatot és az utcai telefonoszlophoz, majd a nagyteraszomon a kicsik lettek szemügyre véve.
   Azok tele a szokott kullancsokkal, mire azokat a kislányom vette kezelésbe, langyos vízfürdéssel és fertőtlenítővel. Hangos beszédre lettem figyelmes, gyerekhangok az utcáról. Megyek ki, már a szomszédok gyerekei, a szokásos gyerek telegráfiájukkal egy egész csoport nézelődő gyereket hívtak össze. Még nem voltak tól közel a kikötött rókához, de megijedtem, ha valamelyikük közelebb megy, az minden további nélkül megmarja. Nyúltam is az ott lévő ásóért, és egy kimért lendülettel nagyon mély narkózát adtam a rókának, meg sem mozdult az többé.
   Az irhája olyankor nem használható, így csak elásni a gyerekek szeme elől. Meg is tettem, és nem sokára a kicsiket figyeltem, mi is van, milyen idősek, a fog épsége és az ilyen alapvetőket. Majd biztos ketrecet kellett nekik keresnem, még szerencsére a korábban tartott nyulak vasketrece ott volt, és abban szállásoltam őket el. Gondoskodtam a vacsorájukról, ami húsz házi verébből állt, de nagy éhséget nem mutattak. Tudtam, ez a velük született ravaszságuk, amíg holnap megjövök a munkámból, csak megeszik a madarakat. Ez meg is történt, mert a másnap, amikor 14 óra után megjöttem a munkáról, csak a madarak tollát láttam imitt-amott a ketrecben vagy a kis pofájukról árulkodott egy kisebb toll, hogy hová is tűntette el a róka a madarat.
   Na, meg is volt az elfoglaltságom a rókák etetésével és tariszya számra kellett a verebeket hoznom nekik. Már nem féltek, ha beadtam az ételüket, elfordultak egymástól amint elkaptak egy madarat és torokhangon jeleztek, hogy a testvérük se menjen közel, amíg azt el nem fogyasztja.
  Mennyire is tetszet a kisfiamnak az ilyen etetés, kivált, ha még a madár kicsit bír röpködni. Olyankor megfeledkeztek magukról, és a vadász ösztönükben mind a nyolcan vetették magukat a repdeső madárra és csak a szerteszét repülő tollak mutatták, mi is megy ottan végbe.
  Őszire szép, kifejlett rókák lettek, hatalmas prémbunda lett volna a feleségemnek belőlük, de azt nem bírtam volna, hogy felnöveltem őket, és akkor végezek velük. Így egy szép napon egyenként kivittem a kerti ösvényre, és elzavartam. Vagyis akartam, de nem tágítottak. Akkor az ellenségüket hívtam le, a kutyát, az nézet engem, miért is mondom, hogy kapd el, de nagyon ő sem értette hiszen sokszor látott a rókák körében és most egyszerűen kell őket zavarja, ezt nem érthette. De a rókák értették, lassan valami vissza-visszanézéssel mind távolabb mentek. Még néhányszor láttam őket, amint reggel korán a horgászatra mentem. Kijöttek a talpon álló kukoricásból és szimatoltak, de nem hagyták el a kukoricást, már kezdtek a természetükből ismert ösztönszerűségükkel visszaszokni oda, ahonnan el lettek szakítva.
   Sajnálom, hogy nem tettem nekik fel érmet a megadott számmal, lehetett volna kísérni merre és miként élték le az életüket, és egyáltalán mennyi ideig is éltek a természetbe. Még szép estét kívánok mindannyiatoknak az: aldunaitok.

   117. A fésű
   Kedves csoporttársak!
  Bizonyára ti is nagy élvezettel vagytok a végre beköszöntött szép tavaszi időjárásunknak, nap-nap után szoktatjátok hozzá a testeteket a kiadós napfényhez. Igen jó érzéssel tölt el mindannyiunkat ez a naptól jövő fény, és ha kint, a közvetlen napsugarakban ülünk mind, jobban követeli le az öltözékünk egy-egy részét, de óvatosságra is int, úgy al-tudatban bennünket, mert a nem hozzá szokott bőrünk felülete egy hosszabb napozás után, estére nagyon is jelezne. Na, hagyjuk ezt a kellemes napozási foglalkozásunkat, inkább tegyünk lelkünknek egy kis felvidulást, szebbé téve napunkat, bár egy néhány másodpercnyi mosollyal, ha az alábbiakat elolvassátok, mert azért is szántam e sorokat, hogy egy vidámságra ösztökéljelek benneteket, ebben a humortalanná vált világban.
  Szokásomhoz híven a nevekkel adós maradok ebben a leírásomban is, de ha valaki hitetlenkedne a megtörténtekben, akkor még Székelykevén sokan rábólintanának arra, hogy: igen én is hallottam, és igaz volt, megtörtént. Ne bővítsem a szavakat, egy ilyen bevezetési formasággal, inkább elbeszélném nektek mi és hogyan is történt.
  Mint mindenfele, itt is az ifjúságunk híven igyekeztek is belekapcsolódni a napi élet ritmusába, ugyanúgy a szórakozásba is. Igaz az utóbbiból nagy lehetőség nem is volt, maradott az ismert kocsma meg a táncmulatság, amely legtöbbször a helyi ifjúsági otthonba lett megtartva, szombaton este vagy vasárnap este. Ilyen táncmulatságra jártak el a falunk ifjai, úgy lányok, mint fiúk, mert már az ismert „kistáncok” elmaradtak. Ez házaknál megtartott táncmulatság, amely kis belépti díjjal volt, és nem annyira ismert zenészekkel, de mint táncot tanulni akaróknak, az első bevezetésre, nagyon megfeleltek. Egyik ilyen, a még mai meglévő Petőfi utcában volt, igaz a tulajdonos már régen elköltözött még a helységünkből is, miután a szülei elhaltak, ment a munkája után.
  A kistáncok megszűnése után az ifjusági otthonban találták magukat a táncra készülődők. Egy ilyen alkalommal, már minden legény vagy leány valamiként megkedveltnek érzett szimpátiáját igyekezett felkérni, az először lassúbb ritmusú táncokra és szoktak hozzá a tánchoz, táncpartnerükhöz.
  Nem részletezném nagyon az ezzel megtörténteket, de egy dologra kitérnék, a jobb megértéshez. A leányok egyik felén ültek a teremnek, míg a legények a másik felén, nagy nézelődéssel a szembe ülőkkel. Alig indult meg a zene, már megvolt a sietség ahhoz, hogy a kedvelt táncpartnert elérje a kívánkozó fiú, és hogy egy másik el ne rontsa az ezzel elképzelteket. Már az est közepe fele lehetett látni, ki-kinek a szimpátiája vagy a titokban megbeszélt esti táncosa, ami lett is nagyon ápolva, ha ott voltak a gardír mamák, nenák ha nem, valahogyan az ismert bölcs szavaik nem voltak hatással a lányokra. Külön is ültek azzal: nem vagyok én már olyan kislány, hogy ott légy mindig mellettem és külön is ültek, igaz a gardírok látkörében.
  Mentek a szebbnél szebb táncok, és a legények szorgalmazták is a lányok táncra kérését, ugyan csak mindig azzal a lánnyal. Egy néhány ilyen lassú tánc után, egyik lány nagy piros arccal visszajön a csoportjához és mondja: - Szépen táncol és jól ez a fiú, de én nem tudom megérteni, miért nem hordja a fésűjét a nadrágja hátsó zsebébe, miért azt bírom. Az ilyen, már fésűvel ismeretesebb lányok, mosolygással voltak az ilyen kijelentésén a lánynak, egyesek már a fejüket dugták össze azzal: - Megmondjuk neki, a fésűt! Nevetéssel hagytak tovább mindent azzal, előbb vagy utóbb rájön maga is a fésűnek vélt valóságra. Azért a kis ártatlant, már amikor maga rájött, nagyon is mosolyogták és ugratták a barátnői, mire ő kirobbant azzal: - A fene egye meg a pofátokat, hát nem tudtátok ezt nekem mondani időre, mire azok védekeztek: nekünk se mondta senki, magunk kellett rájöjjünk.
  A gardir mamákkal volt még az érdekesség, mert úgy elvegyültek a táncosok megítélésében, hogy a leányuk már régen kint ölelkezett a sötétben a fiúval, és nem is vették azt észre a lányuk hiányát, de ahogyan meggyőződtem, nagyon is járatos volt a kislány ilyesmibe, mert nem nagyon tartott attól, hogy a mamája esetleg utána jönne és keresni találja. Egészen jól beleilleszkedett ebbe az ő számára ismert járatosságába, persze én magam sem voltam az ilyesmitől nagyon idegenkedve.
  Szép volt az ifjú élet, na nem búsan nosztalgiásan gondolunk mindarra vissza, hiszen minden időnek megvan a saját szereplője és megesett dolga. Én ezt, mint mosolygásra szántat gondoltam, és ha ez sikerült, akkor dupla örömemet lelném azzal. hogy néhány percig elvontam a figyelmeteket a mindennapi gondoktól.

  118. Bukovinában
  Kedves csoporttársak!
  Mennyire is megváltozott a környezetűnkben a természet, amióta az utolsó beírásomat tettem a csoportban. Igen már nyíltak az orgonák, amikor elindultam, hogy meglátogatom az őseink szülőföldjét amit csak a nannyók sírásra hasonlító énekükből ismertem meg, a legkoraibb éveimben, azzal, hogy „Bukovina édes hazám...”
   Éveken át csak gondolatban voltam azzal, hogy jó lenne meglátogatni már azt a sokat emlegetett őshazát, de csak maradott, míg a tavaly egy ajánlat jött, hogy egy újabb látogatásra készül egyik csoporttársunk, és meginvitált, azzal, hogy kísérjem el arra az útra, mert „Ha most nem teszi meg, akkor többé nem lesz arra alkalma”.
  Így a megegyezés szerint, már ápr. 26-án ott voltam nála és indultunk is 28-án neki Bukovinának. Már akartam egy előre elképzelt képet, elgondolásomat leírni az ott levő természettel, földekkel, meg a telepekkel is, de jó, hogy nem tettem meg, mert nagyon mellé írtam volna mindennel. Tehát előbb valamit látni kell, hogy azt a vidéket, országot úgy ismerhessük meg, ahogyan az van is a valóságában.
  Már az ismerősöm lakhelye és városa közelében érve azt kellett észlelnem, hogy a tavasz ott is majd három hét elkéséssel állhatott be, erre mutatott a csak bimbónak megindult orgonavirágok, hogy amire odaérünk Bukovinába észlelhessük azt, hogy ott még jobban megkésett a tavasz, mert alig látszottak a fáknak kibimbózása, rügyezése.
  Ez a megkésett vegetáció tette lehetővé azt, hogy egyes temetőkben még ráakadjunk az ismert magyar nevekre a kőkereszteken, egyeseket úgy bontottunk ki a tavalyi befüvesedéstől, sőt még már apróbb gyökerek is voltak rájuk nőve, és ezeket már három hét múlva lehetetlen is lett volna megtalálnunk.
  Hihetetlen de még rókakotradékot is találtunk két vesszővel benőtt térségen, na akkor ott sincs látogató nagyon sűrűn. A leglelkiismeretesebben kutattuk át mind az öt falunak a temetőjét és a sírköveket is, helyesbítek a Hadikfalvin kívül, mert ott két ár nagyságú felületen lehet csak valamit megtalálni, és sehol máshol. A legnagyobb erőfeszítéssel sem lehet ott a sűrű bozótokon és ágakon áthatolni, amit megkíséreltem is egynéhányszor, míg a termérdeklen tüskefalakon fel nem akadtam, és a nem áthatolást láttam a legmegfelelőbbnek. Ott, ha vannak is kőkeresztek, azokat már csak a gyökérrétegek alatt lehetne megtalálni. Annyit még megtehettünk, hogy az őseink tiszteletére körül is jártuk az egész temetőt, persze ahol lehetett, a külső részen.
  A legdélebbi Józseffalva sem lett kihagyva, sőt ott lett kezdve a látogatásunk, mert ha Radaucról kell utazni, akkor bizony mindenki olyan kerülőnek nézi az odavezető utat, így legtöbbször ki is van annak a látogatása hagyva.
  Az andrásfalvi meg a hadikfalvi falvak lettek hagyva az utolsó két napra, amit meg is tettünk, annak kikutatásával és megtekintésével, majd egy egészen más hazatérő úton tértünk meg Déva városába és onnan le az Al-Dunára, ahol a megérkezésemkor már az orgonák majd elvirágozva voltak.
  Még szép napsugaras napot kívánok mindannyiatoknak és kezdődhet az árvízterületi Duna-vizére látogatás az azzal járókkal, és településekkel, ahová a bukovinai őseink beköltöztek és itt élték le az életüket azzal a szomorúan hangzó énekükkel.
  Kívánom nektek, látogassátok meg mindkét ős településüket, ott az őshazában, majd a beköltözésit itt az Al-Dunán. Csoporttársatok:az aldunai

   119. Árvízterületen
   Kedves csoporttársak!
  Felvidámítsalak benneteket? Idáig azt tettem és sikerült is, bár egy mosolyt az arcotokra kicsalnom, sajnos a szép és meleg tavaszi időjárással nem dicsekedhetek nektek, sem meginvitálni az aldunai őstelepek meglátogatására. Ilyenkor barátságtalan ez a vidék, és aki ismeri, az ilyen napokon inkább nem kívánkozik ki az átnedvesedett növényzet közé, ami uralkodik ezen az árvízterületi tájon. Azért vetetnénk egy kis időt annak megismerésére így megtudjuk, milyen tud lenni, amikor a természet barátságtalansággal van irányunkba. Ezt ne vegyük úgy, hogy valamiért talán haragvással lenne irányunkba, még véletlenül sem, ő csak végzi azt a munkáját, amit kell ilyenkor, tekintet nélkül arra, hogy mit is éreznek a Duna-folyam partján élő emberek.
   Na itt a baloldalon még csak hagyján, mert az bukovinai őseink egy hatalmas gáttal vetettek véget az állandó vízárak keserűségének, itt már csak a talajvizek kesergették még egynéhány évtizedig a lakosokat, és a gyergyovai bevetett földjeiket, amíg a csatornahálózatot meg nem ásták. A csatornahálózatok vezetik le a talajvizet a földekről, igaz már a gyergyovai földeket is más birtokolja és használja. Csak addig voltak azok nem hozzáférhetők és senkié, amíg a Duna uralkodott árvizével rajtuk, de miután rendezettek lettek és minden évben használhatók, már mások is szemet vetettek arra és lassan átpárologtak azok tulajdonába. Na, ezzel nem foglalkoznék, minderről csak annyit, hogy néhány pumparendszer is gondoskodik arról, hogy több víz ne legyen még a csatornákban sem, mint ahogyan azt az irodákban gondolják, ami persze még a réteket nem vízteleníti. Így ha éppen ott haladunk el a kisóderezett úton akkor láthatjuk, hogy pár száz métereken újra csak vizek állnak a laposabb földterületeken, amiből csak az elvetett kultúrnövények felső része látszik ki, várva a nap felmelegedését, hogy onnan a víz elpárologjon is.  
   Nem s foglalkozunk a földekkel, hiszen mi azokat nem munkáljuk, az a földművesek gondja (hogy ilyen gondolattal menyire is tévedhetünk, azt egy őszi betakarítás után észlelhetjük, amikor az árak megadják azt, amire nem gondoltunk, hogy miként is terem majd az elvetett gabona). Mi most az árvízterületre igyekezünk, amit meg akarunk ismerni.
   Az esőtől feláztatott csúszós rámpán (felvezető segédút a gátra, minden három kilométernyi távolságban megtalálható), láthatjuk az a zavaros vízformaságot, amely nem a gát lábánál terül el, hanem már jó derék magasságában nyaldossa a gát oldalát. Persze, nem a kihordott fölmennyiséget, hanem a már bebetonozott felületet, ami nem engedi meg azt, hogy a víz átáztassa, sem káros állatok nem fúrhatnak abba ódút maguknak, és a hullámok sem kezdik ki annak az oldalát, ha a délkeleti „Kosava” szél feltámadna.
   Kissé megborzongató, amint azt a nagy vizet elképzeljük, ami nyaldossa a gát oldalát. Ha még a csónakban ülünk, és beljebb evezünk, még egy hideg is keresztül szalad a hátunkon. Tudjuk, is mi történik, nem először vagyunk itt az ilyenkor oly barátságtalanak mutatkozó vízen, mert ilyenkor megindultak az alpi országokból a hóolvadások, és fokozatosan is küldték le annak a levét, hogy felébresszék a folyam mélyeiben a télire elhúzódott nagyobb méretű harcsafajtánkat. Baj nem is lenne, ha fokozatosan, csak a hómennyiség folyna le a Duna folyón, de ha ilyenkor még az esőzések is beállnak a felső Duna államokban, akkor a Duna sem képes azt oly gyorsan levezetni. Nőni kezd gyorsabban, mint ahogyan egy hóolvadás azt tenné, mélyebben keveri fel a már meglévő homok és sár gátjait, amit maga hagyott ott az apadás alkalmával, szinte haragudva rájuk bontjsa és rombolja is le azokat. Sodorja magával és keveri bele a tisztán leérkező vízmennyiségében átláthatatlanná téve annak tisztaságát, a rözserétegeket is csak feltépi a belenőtt szeder és vadszőlő indáiból. Sodorja magával és nagyon sűrűn kell a csónakkormány vagy evező lapátját mindettől tisztogatni, mert már majd lehetetlen a rárakodott súlytól az evezés.
  Ilyenkor nagyon nem is merészkedünk ki a nyílt vízre, mert ott még nagyobb dolgok történnének, így csak egy kevés ízelítőt veszünk az árvízterületi tájon, hogy lássuk mindannyian, az enyhe rombolási erejét, s egy belepillantást kaphassunk, mert van ott dráma is.
  A már március végén és áprilisban megfészkel madaraink a vízen élők a fészküket is megrakták és a megszokott költési időszakban vannak. A fészke bármenyire is jól van megrakva, a feláradt víztől megázott tojásokat melegíteni nem is bírják a kellőképpen, így azok erre az esztendőre elveszve vannak. Csak a vadkacsák egy része mentesült, amelyek az öreg fűzfák koronájában rakták meg a fészküket, azok a fiak megmaradnak az idei szaporodásra. Talán a hattyúk fajtája károsul a legjobban mindebből, pedig milyen szépen mutatnak a vízfelületen, amint méltóságosan úsznak az eledelük után.
  Tiszta talányokkal van tele a természet, amely bennünket ott körülvesz. A már megerősödött vaddisznósüldők biztonságban találták magukat a kiadós és sok dús nádtengerben, hiszen a koca csinál is olyan összetúrásokat, hogy abban belebújva, a száraz nád melegébe, a telet sem éreznénk. Minket csak az a hideg természet érzése vesz arra a gondolatra, hogy láttunk mindenből eleget és mehetünk ezzel az látottakkal vissza, a megszokott környezetűnkbe, mert könnyen elfoghat egy kisebb fázás.
  Milyen nagy különbséget láthatunk a nyári szép idő és a mostani hűvösséget mutató időjárás között. Nyáron szinte marasztalja az ott látogatót, míg ilyenkor nem kellemes, szinte elzavarja az ott levőt a természetéből, valahogyan nem barátságos velünk szembe.
E gy ilyen látogatáshoz kívánok nektek szép napos és meleg időt, a csoporttársatok az aldunai.

   120. A hal  
  Kedves csoporttársak!
  Nem foglalkoznék nagyon az ismert és tőlem kedvelt aldunai és körülötte lévő dolgokkal, mert már mindenkinek a Duna meg az áradási hullámokkal megtett hírekkel tele az erszénye. Már régen el kellett volna múlni az ismert májusi áradás megszokott hullámainak, hiszen olyankor kezdődött meg a harcsafogás ideje. Ezzel vagy az ezzel közvetlen dologgal foglalkoznék most.
  A horgászatot is, mint a vadászatot és a természetben élést, a nagybátyámtól tanulhattam meg, aki első osztályú ismerője volt azoknak. Mint hatéves kisgyereket vitt is magával a Dunai horgászatokra, majd ahogyan a vízapadások jöttek, úgy lett mindig magyarázta, melyik halfajta melyik helyet szereti, és hol a legnagyobb esély azok kifogására. Így a legkorábbi dunai pecázás a kosárkötők irányában lett megkezdve, hogy azután mindig lejjebb a Duna mentén, egy újabb pecahely legyen elkészítve és előetetve a nagy, pontymegindulási időkre, amelyeket csak friss és tejes kukoricával lehetett csalira kapni és megfogni. Volt is sikeres fogás, néha négy-öt ponty példánnyal is tértünk haza. Én azokba, mint kezdő, nem nagyon bírtam besegíteni, inkább csak társaságot csináltam a nagybátyámnak, és este a hazaérés után részesültem egy pontypéldánnyal, ami az enyémnek számított.
  Egy alkalommal újra a harcsákra lett horgászva éspedig a Csoti János vadásztárs tanyája iránt a Dunán, egy csónakból, amely a télvíz és fagyás után a partra lett vontatva és folyékonnyá tett kátránnyal bevonva, a további korhadás ellen. Így lett az a bizonyos csónak is bekenve és újra a vízre bocsátva. Egy ilyen csónakból horgásztunk, amelyben úgy 15 cm víz is volt az esőtől összegyűlve, de ez bennünket nem zavart a horgászatba, sőt a megfogott harcsapéldányokat oda, abban a vízben eresztettük, hogy éljenek amíg indulunk haza. Így a hazaértünk után újra részesültem egy ilyen harcsapéldányból, amit édesanyám vacsorára el is készített. Egy ilyen harcsasültet ettem, amikor azt mondottam:
  - Édesanyám, ennek a halnak olyan különös íze van.
  - Na, csak ne gondolj ki mindent, nincs annak a halnak semmi baja hiszen friss, ma fogtátok.
  Így kínlódtam azzal a halszelettel, már nem tudtam én eszem-e azt, vagy az kínoz engemet, mire édesanyám észre vette, és azt mondja:
  - Na, nézzem azt a halsültedet, amelyik nem jó ízű! Mikor megpróbálta, láttam azonnal, hogy őneki sem ízlik a halsült és mondotta is:
  - Igazad van, ennek valami kátrány íze van, nem muszáj megenni, ha nem ízlik.
  Nem is ettem én többet azon az estén, majd a nagybátyám jövetelénél rákérdezett az édesanyám:
  - Te Jani, honnan ilyen kátrány íz ennek a harcsának, alig lehet megenni.
  - Ja, lehet onnan, hogy a csónak amiben horgásztunk az frissen lett azzal kenve és a hal bőre beszívta azt az ízt. A magyarázat megvolt, de nekem is valami halsült és halevés undorom lett, nehezen lehetett engemet rávenni arra, hogy halat egyek vagy ha ettem is, évtizedek után, én semmi szépet vagy jót azzal ne éreztem. Fogtam is őket, el is készítettem, de az evéséből annak kimaradtam.
  A hajózási munkám alatt rengeteg halat kaptam a dunai halászoktól, mert szolgálatot is tettem olykor nekik, ha leakadt a 400 méteres tükörhálójuk, és azt a hajóval feltéptem. Már a kollegák tudták, nem is unszoltak annak az evésére, inkább viccre fogták azzal:
  - Te csak készítsd el, mi majd megesszük. Így van az a mai napig, s mindezzel, igaz a hajós életnek vége, vízre csak önkedvemre megyek, vagy amikor kikapcsolódni akarok, akkor veszek egy kis könnyű csónakot és járom az árvízterületeket vagy éppen a nyári időszakokban a dunai részt itt, az ismert vidékemen.
   A legfurcsább, amikor vendégeim érkeznek, akkor kérnek, hogy főzzek a halpaprikásomból, amit itt a nagyteraszon, este szoktam elbeszélgetés közben csinálni és az arra kíváncsiskodóknak szívesen mutatom meg, miként is készítsék el saját maguk azt a paprikásfélét de annak evésénél már nem tartok velük esetleg néhány kanál erejéig.
  Így kísért végig ez a hal nem evés az életemen keresztül ma is, szívesen elkészítem, de enni azt nem élvezem. Magamra mondom ilyenkor azt hogy:
  - Mea culpa, miért is nem bírtam az évek során mindezt a kellemetlen halmegízlelést a gyerekkoromtól elfelejteni, és szinte a szájam ízében van az, ha ennem kellene abból.
  Ami a legérdekesebb ezzel az, hogyha apróbb halat szépen ropogósra megsütöm, nagy élvezettel tudom elfogyasztani azt. Tehát itt is érvényesülhetne az a mondásunk: -kinek a pap, kinek a papné vagy esetleg a hozzáfűzött székely szó, vagy annak a leánya. Bárhogyan is vagytok ez iránt, kívánok nektek mindehhez jó étvágyat és jó megtanulni ezt a halspecialitást is meg elkészíteni is, a ti aldunaitok.