Bukovina. Friedrich von Mieg őrnagy katonai feljegyzései, 1772-1776 között
A Bukovina történelmében különösen megtisztelő helyet kapott férfiak közé tartozik Friedrich von Mieg[1]. Ezt az érdemes osztrák tisztet 1772-ben a vezérkar kapitányaként a délkelet-galíciai határállomások felállításával bízták meg. Már ekkor megjegyezte, hogy a Dnyesztertől a Prutig húzódó Pocutian-Moldován határ, a hatalmas síkságon, egy „felismerhetetlen vonal" [2], ami nagyon természetellenes és rendkívül hátrányos. Ebben a meggyőződésében a következő év őszén átélt tapasztalatai erősítették meg.
1773. június végén II. József császár Magyarországon keresztül érkezett Erdélyből Galíciába. Erdélyben azt a tervet fogalmazta meg, hogy a Moldvai Fejedelemség északi részén, azaz Bukovinán keresztül jobb kapcsolatot létesítsen ezen ország és az újonnan megszerzett Galícia között.
Mieget a 2. oláh gyalogezred (naszódi határőrök - n.n.) ezredesével, Karl Baron von Enzenberggel, egy másik tiszttel és két altiszttel együtt, az azonnali elfoglalásra szánt területre küldték a lehető legpontosabb megismerés céljából. Augusztus 9-én a császár megérkezett a Prut melletti galíciai határvárosba, Sniatynbe. Itt kapta meg Enzenberg felderítő jelentését [3]. E jelentés szerint Bukovina megszerzése nemcsak előnyös a Monarchia számára, hanem könnyen végrehajtható is [4]. Nem meglepő, hogy Galícia délkeleti határa, amelyet azokban a napokban (augusztus 9. és 12. között) a császár részletesen bejárt, nem tett rá kellemes benyomást. Az biztos, hogy nem sokkal ezután von Mieg kapitány parancsot kapott a galíciai főparancsnokságtól, hogy haladéktalanul térképezze fel Moldova határvidékét, a Dnyeszter és a Prut folyók között[5].
Közvetlenül a határra érkezése után, Mieg Szniatynból Csernyivcibe ment. Innen az úgynevezett Bukovina-erdő nyugati szélén, a bükkös hegygerinctől a Pruttól, Csernyivci mellett, északkeleti irányban a Dnyeszterig, Hotinig, majd Podolski Kamieniecig ment, ahonnan visszatér Hotinba, majd "az országúton", Horodenka felé (Galíciában). Bár elméletileg csak azt a „megbízatásának” követte, hogy általános „fogalmat” alkosson ezekről a területekről, már akkor készített, de nem igen bízott a tervben. Hotin parancsnoka különleges terveket engedélyezett erre a régióra. 1773. szeptember 17-én Mieg átadta a galíciai főparancsnokságnak az általános térkép egy példányát, majd egy részletes jelentésben, amelyet Enzenberg ezredeshez írt, érveket támasztott a katonai előrenyomulás nagy előnyeivel kapcsolatban, a „felismerhetetlen és természetellenes határról" egészen a Bukovina-erdőig és a Prutig. „A vidék – mondta – könnyen megvédené magát az ellenséges invázió ellen, megfelelő blokádra a pestis terjedése ellen, és megakadályozná a kivándorlást. A Horodenkától Holtzig, az orosz-török háború 1708-1774 alatt fától kipusztított területet lehetne állattenyésztésre használni, e valódságos szénaraktár lenne; télen, a hadjárat befejezése után, számos orosz lovasezred vonult vissza, és Hotin térségében telelt át. Sőt, a terület elfoglalása kiváló lenne, ha a tekintélyes erődítményt fellegvárává alakítanák a két ország ellen, amelyek nem tudnak hasonló erődöket felmutatni. [6]
Két hónappal később, 1773. december 23-án Mieg továbbra is arról számolt be a főparancsnokságnak, hogy „elősegítve legmagasabb megbízatását” mindössze annyit tett, hogy híreket gyűjtsön a megszállandó moldvai régióról”. Ezért ő volt az, "akitől a parasztok megtudták, hogy a lengyel határ kezdettől fogva az említett téren túl van (vagyis a Bukovina-erdő hátán)". Véletlenül a zsidók megmutattak volna neki "egy határkövet, amely még valóban létezett Fontina Saukinál [7], és néhány bojár, akiknek bizalmát elnyerte, "felismerték volna", hogy "Csernivci és Szucsáva egész kerülete Lengyelország része volt”. Egyikük, Strischka (Stâşca – n.n.) ajándékurnát adott neki, amit Sobieski Johann királyától kapott, azért az ígéretért, hogy nevét oroszok és törökök előtti titokban tartsa. A jelentés végén Mieg megismétli a terület elfoglalásának előnyeit. Ezúttal határt javasol Okoy-tól (a Dnyeszter mellett), Csernovicon keresztül Szeretvásron, majd onnan az erdélyi, borgói átjárón (Borgopasse) és ígéri, hogy részletezi tovább az előnyöket katonai leírásában, amelyet elküld. [8]
Mieg jelentései Bukovináról, valamint az általa feltárt történelmi adatok, amelyek megerősítik a báró von Seeger által, egyidőben végzett kutatásait, „az osztrák jogi igények bizonyítására ezzel az országgal”[9], nem maradtak hatás nélkül a császár szándékai előtt. Erre világít rá az a tény, hogy II. József 1774. január 4-i parancsával ideiglenesen blokkolta az osztrák sasok (határcölöpök) elhelyezését az "újonnan elnevezett Pokutia határnál", mindaddig, amíg az orosz csapatok tartózkodtak a szomszédos területeken. Moldovában az oroszok távozása után helyezték volna el ezeket, és ez volt az első döntő lépés Bukovina elfoglalása iránt, amit von Mieg kapitány javasolt. Köszönetképpen a császár őrnagynak nevezte ki[10]. ].
1774. március 6-án a császár módosította a parancsot, csak annyit jegyzett meg, hogy Pokuţiában nemcsak a sast nem rejtették el, hanem "utat ástak a valóban létező határcölöpök egyengetésével, ott hagyták a meg nem határozott határokat", és Mieg jövő tavasszal feltérképezi az „új terepet” Moldovában, amelyet a lehető leghamarabb bekebelez Ausztria. [11]
Mielőtt Mieg befejezte volna munkáját, megkérdezte a tábornok parancsnokát, hogy nem lehetséges-e, hogy "elhelyezés ürügyén" 30 katonát egy tiszt vezetésével Sznyatyinból Csernovicba vinni, és két hadosztályt, Horodenkától Preworodekba (a Dnyeszteren, Okopyval szemben). Elmondta, hogy ezek a csapatok nemcsak a térképezést segítik elő, hanem megvédik Bukovina lakosságát az orosz támadásoktól, és felhasználják őket „később és a jövőbeni birtoklásra”[12]. A császár azonnal jóváhagyta ezt a javaslatot; csak azt akarta, hogy az őrnagy „megértse”, hogy amíg nem hagyják el az oroszok Moldvát, nemcsak hogy nem akadályozzák terveiket, hanem minden lehetséges módon igyekeztek megtartani Ausztria jóakaratát, és különösen Miegnek kellett arra törekednie, hogy elnyerje az orosz tisztek tetszését, hogy csapataival elkészíthesse a térképet. [13]
A térképezés teljes fejlesztés alatt állt, amikor egy napon - 1774 júniusának vége vagy július eleje volt - Galícia parancsnoka tábornoka, báró von Ellrichshausen tábornagy inkognitóban megérkezett Bukovinába. Öt napig lovagolt von Mieg őrnaggyal a területen. Fő célja a Galícia és Erdély között létrejövő kommunikáció volt. Úgy vélekedett, hogy ezt a moldvai hegyek következő bejáratán kell elérni, vagyis Szucsevicán keresztül, és Hess csak a Mieg által javasolt utat vizsgálja, amely összeköti ezt a két tartományt, Moldvát és Erdélyt. Mieg jelentései azt javasolták, hogy meghúzandó határt délebbre kell vinni. [14]
1774. július 17-én végül megkötötték a békét Oroszország és Törökország között. Amikor az esemény híre Lemberghez eljutott - a hírt Vincenz Baron von Barco hadnagy küldte, aki önkéntesként vett részt a háborúban az orosz hadseregben. Mieget, aki nem sokkal korábban bejelentette, hogy befejezi a feltérképezést augusztus végén, arra utasították, hogy minden lehetséges módon gyorsítsa fel a munkálatokat, gondoskodjon magáról és költözzön Csernovicbe, figyelje az oroszok Moldovából való távozását és a moldovai alattvalók hozzáállását. [15].
Ilyen parancsra nem lett volna szüksége a buzgó az őrnagynak; akkoriban odáig ment, és sétát tett Jászvásárba, hogy megtudja, átkel-e az orosz hadsereg a Dunán, vagy mikor, és meddig tart a moldovai tartózkodásuk. [16] Hogy milyen nagy tiszteletnek örvendett von Mieg őrnagy a felettesei előtt a vállalt küldetésért, az hamarosan kiderül.
Mivel Galícia keleti határa továbbra is vita tárgyát képezte, a bécsi hatóság nem jelentette be Szentpétervárnak Bukovinával kapcsolatos szándékait; azt tanácsolták nekik, hogy Barco báró közvetítésével, minél hamarabb szerezzen engedélyt az ország elfoglalására az orosz hadsereg vezetőjétől, Romanzow gróf marsalltól (vagy Rumjancev). Egy nagyon természetes lehetőség adódott erre. Mivel Barco báró hosszú ideig önkéntes volt az orosz hadseregben Romanzow marsall alatt, aki barátsággal, és vendégszeretettel bánt vele, Barco elkerülhetetlennek tartotta, a legnagyobb tiszteletet hogy adja Romanzow grófnak, ahogyan a porosz király azt régebben. Ez a „tisztelet” egy gyémánttal kirakott kazettából és 5000 dukátból állt. Kaunitz herceg parancsa pedig azt az utasítást tartalmazta, hogy Barcót Moldovába kell küldeni, mivel szerény, ügyes és hozzáértő tiszt, aki ismeri a helyi körülményeket, a bukovinai körzet. [17] A választás azonban inkább Miegre esett, mivel ő készítette el a „tervet”, és jelentései tartalmazták a beillesztendő utasításokat.[18]
A bécsi várakozásoknak megfelelően Romanzow engedélyezte a Pokuţia és Moldova közötti új határvonal azonnali elfoglalását, majd Iasiból való távozása után az engedélyt "felfüggesztették”. A galíciai gyalogság és lovasság kordont húzva vonult be Bukovinába a Dnyeszter melletti Preworodekből a moldovai Capu Codruluiba. [19] Október közepén a vámai, câmpulungi és dornai „rendtartási alakulatok” kapcsolódott az erdélyiekhez. [20] A Cordon elfoglalására vonatkozó parancsot Mieg 1774. október 24-ig hajtotta végre. Ezen a napon az országot nagyszámú csapat szállta meg, majd Gabriel Baron von Splényi tábornok vette át a parancsnokságot, és bevezették a rendszeres katonai közigazgatást. Csernyivci[21]. A császári sasokat 1774. szeptember 16. és 19. között tűzték ki a határra. Az akciót Mieg koordinálta, aki röviddel azelőtt a legelőnyösebb pontokat választotta ki, Erdély határáról hegyeket áthozni vagy hasznos területek beilleszteni a kordonba. [22]
Közvetlenül Bukovina elfoglalása után a tárgyalásokat kezdeményezett Franz Baron von Thugut a konstantinápolyi osztrák nunciuson keresztül. 1775 márciusának közepén már annyira előrehaladtak, hogy Törökország nemcsak felajánlotta, hogy azonnali határ-helyreigazító bizottságot rendel el a munka megkezdéséhez, hanem ideiglenesen elismerte, hogy a Portának át kell adnia Moldovát a Magas (bécsi) Udvarnak, amennyire a megfelelő kommunikáció megköveteli. [23]
József császár azt akarta, hogy a dnyeszteri határok Preworodeknél kezdődjenek. 1775. március 27-én azonban utasította Hadik grófot, a haditanács elnökét, hogy adjon parancsot a galíciai főparancsnoknak, hogy ő, a császár, a legpontosabb jelzést kéri a Haditanácstól Bukovina azon részéről, amelyről Ausztria a legkevesebb hátránnyal lemondhatna, hogy a többiekre a Porta baráti beleegyzését megszerezze, de úgy, hogy Erdély és Galícia közötti kommunikáció ne szakadjon meg vagy ne legyen akadályozva túlzottan, beleértve a határt is.
Aztán Mieg jóváhagyást kért az új tervhez, és kifejezetten erre a célra jött Lembergbe. Mieg jelentésében azt mondta, hogy az Okopy-erőd területén uralkodó magasabb helyek, a Preworodok-fennsík, valamint a Rachitna-patak közötti részek már nagyon romlottak, nehezen védhetők és visszaadhatók. Ez azt jelentené, hogy a védelmi vonalunk koncentráltabb lenne. [24].
Ez a jelentés alig jutott el Bécsbe, amikor a császár bejelentette döntését. Határbiztosoknak Baron Barco hadnagy hadnagyot és Mieg őrnagyot nevezte ki, és meghatározta az utasítás főbb pontjait, amelyeket az Udvari Haditanács és az Állami Kancellária jelzett. A Preworodeket csak vészhelyzet esetén kell visszaadni, Rohatint azonban nem. [25]
1775. május 7-én megkötötték a határszabályozási egyezményt. Erdély legjelentősebb határmenti városait sorolja fel Csernaucáig. Innen a Dnyeszterig a határ egyelőre eldöntetlen maradt; csak annyit rendeztek, hogy Hotin és a környe Törökországnak kell maradjon. A Határszabályozási Bizottság fenntartotta a határvonal pontos meghatározását. [26] Május végén a Porta kinevezte biztosát, Tahir Mehmed aga építési felügyelőt. Mivel ez utóbbinak egyedül kellett fellépnie, a bécsi udvar is egyetlen biztos mellett döntött. Erre Barcót választották, magas rangja miatt – aki egy huszárezred tulajdonosa és a „Mária-Terézia” Lovagrend lovagja is volt; Von Mieg őrnagynak és a bizottság titkárának, Bernhard von Jenischnek azonban az utasítás szerint együtt kellett dolgozniuk Barcóval, és gondoskodniuk kellett arról, hogy tanácsadó testületük minden incidensét tiszteletben tartsák és a török biztost. Sőt, még a határtól való távozása előtt Bécsbe hívták, hogy a császárnak részletesebb magyarázatot adjon azokról a helységekről, amelyeken a jelenlegi határ áthalad" (azaz a határpontok megjelölésével).[27]
Szeptember 13-án a határbiztosok Moldovabányán találkoztak. A folyamatban lévő határszabályozásnak olyan kedvező lefolyása volt, hogy november elejére a teljes déli határ és a keleti határ is Csernovicig, korrigálásra kerülhetett. Ausztria délen Candreni-t (Dorna-Watra közelében) és Stulpicani-t (Câmpulung közelében), valamint jelentős területet kapott a Siret és a Suceava folyók között. Azonban viták kezdődtek a biztosok között, ezért nemcsak a további demarkáció stagnált, hanem Tahir Aga kijelentette, hogy a már korrigált határok egy része (például a Siret és a Suceava folyók között) kétségessé teszi. A bizottság, pontosan Thugut intelligens viselkedése miatt, 1776 januárjában ismét munkába állva hagyta el Cernaucát. De a török biztos még most sem hallott semmit sem Prevorodokról, sem a rohatini határról; ragaszkodott ahhoz, hogy ezt a Cernaucától az Onut-patak mentén húzódó szakaszt a Dnyeszterrel való összefolyásáig az Onut-patak húzza meg. Ilyen feltételek mellett csak a bécsi hatóság beleegyezése vezethet az elhatárolási tevékenység befejezéséhez. [28]
Következésképpen az 1776. május 12-i „magyarázó Egyezményben” Ausztria lemondott arról a vágyáról, hogy a Hotin-erőd területének egy részét elnyerje, míg Törökország lemondott a községek közötti falvak területeiről.
Hukău és Răchitna patakokat, amelyeket Ausztria engedett át Törökországnak, vonakodva, de az első cikk szerint Törökország köteles volt visszaadni az Onut és a Rohatin-patak közötti területet e falvakért cserébe, ha Hotin lakói kitartanak. Lázadásaikban. [29] A délkeleti határt csak egy szerződés szabályozta, amelyet 1776. július 2-án Törökország akaratának megfelelően Palamutkán írtak alá, és a határt úgy szabályozták, hogy a Siret és Suceava közötti enklávé visszakerült a moldvai vajdasághoz.
A határmeghúzás befejeztével, Mieg fő tevékenysége Bukovinában véget ér. Általában nagyon keveset tudunk életének egyéb részleteiről. Itt kell csak megemlíteni, hogy Mieg 1779-ben alezredessé léptették elő, és ezzel a ranggal halt meg Galíciában, 1783-ban.
Mieg egy gyönyörű leírást szentelt Bukovinának, amely három éves tapasztalaton alapul, de 1775/76 telén végzett megfigyeléseken is, ez a leírás hűen tükrözi azt az állapotot, amelyben Bukovina Poartától való átvételekor volt. Sajnos ma már csak egy példány létezik. Ez az Arch. 3, Kast index alatt található. 12, Env. k VI. k. Bécsi Hadilevéltár.
Végül megragadom a bátorságot, hogy köszöntsem k. u k. Hadiarchívum, L. Cavaler von Wetzer Feldmarschall hadnagy, igazgató urat, akinek köszönöm, hogy elküldte a kéziratot.
Johann Polek.
Saját fordítás románból.
Források:
[1] Polek, Dr. J., Topographische Beschreibung der Bukowina mit militärischen Anmerkungen von Major Friedrich von Mieg, în Jahrbuch des Bukowiner Landes-Museum, Fünter Jahrgang, Czernowitz 1897, pp. 3-
[2] Werenka, Bukowinas Enstehen und Aufblühen (Archiv für österr. Geschichte, Bd. 78, Wien 1892, Beilage III – Apariția și înflorirea Bucovinei (Arhiva pentru Istoria Austriei, Vol. 78, Viena 1892, Suplimentul III
[3] Polek, Joseph’s II. Reisen nach Galizien und der Bukowina (Călătoria lui Iosif al II-lea în Galiţia şi Bucovina). S –A aus dem Jahrbuch d. Bukowin. Landesmuseums III 1895, pp. 2 şi urm.
[4] Acest raport se intitulează: „Vond und aus der Bucowina. Im September 1781”, în Schlözers Staats-Anzeigen, Bd. I. Heft 1, pp. 38 şi următoarele:, Hurmuzaki, Documente privitoare la Istoria Românilor, Vol. VII, Bucureşti 1876, pp. 488-496. Un extras din acesta poate fi găsit în Polek, Acapararea Bucovinei de către Austria (Erwerbung der Bukowina durch Oesterreich), Cernăuţi 1889, pp. 14-20.
[5] Werenka, op. cit., p. 18.
[6] Ibidem.
[7] Fontina (izvor, fântână) Sauki, nu departe de originea pârâului Onut, care se varsă în Nistru.
[8] Werenka, Supliment JH.
[9] Werenka, Suplimentele II și XIII.
[10] Ibidem, Supliment VI.
[11] Ibidem, Supliment XV.
[12] Hadik către Hofkriegsrath, ddto. Lviv, 25 aprilie 1774; la Werenka, Supliment XIX.
[13] Comentariu cu privire la depunerea Consiliului de război al Curții din 3 mai 1774; la Werenka, Supliment XX.
[14] Ellrichshausen către Hadik, Lemberg, 29 iulie 1774. Ibidem. Supliment XXV.
[15] Ellrichshausen către Hadik, Lemberg, 29 iulie 1774. Ibidem. Supliment XXV.
[16] Mieg către Ellrichshausen, Czernowitz, ă 4 august 1771. (Ibidem, Supliment XXVII.).
[17] Kaunitz către Maria Theresia (Ibidem, Supliment XXX.); Werenka, Supliment XXVIII.
[18] Werenka, Supliment XXVIII.
[19] Polek, Erwerbung der Bukowina durch Oessterreich (Bucovina achiziționată de Austria), pp. 24. Următoarele, şi Werenka, Supliment XXXV.
[20] Werenka, Supliment L şi LI.
[21] Descrierea Bucovinei, de Spleny, ediţia lui J. Polek, Czernowitz 1893. p. XII; Werenka, Supliment LVI.
[22] Thugut lui Kaunitz, 18 martie 1775; Hurmuzaki, Documenta privitoare la Istoria Românilor, Vol. VII, Bucureşti 1876. nr. LXXXVIII.
[23] Werenka, Supliment LXXXV.
[24] Werenka, Supliment LXXXVI.
[25] Comentează prelegerea Consiliului de război al Curții din 15 aprilie 1775; Werenka, Supliment LXXXVIII.
[26] Neumann, Recueil des Traites et Conventions conclus par l’Autriche, Tomul I, nr. 84 și Hurmuzaki, op. cit., Nr. XCV.
[27] Kaunitz lui Thugut, 3 august 1775; Documentele lui Hurmuzaki, Tom VII. Nr. CXVI.
[28] Polek, Erwerbung der Bukowina durch Oessterreich (Bucovina achiziționată de Austria), pp. 43 şi următoarele; Werenka, Ueber die Grenzregulierung der Bukowina zur Zeit der Vereinigung mit Oesterreich (Despre reglementarea frontierei Bucovinei, în momentul unificării cu Austria), Jahrbuch der Bukowin. Landesmuseums. III, pp. 1 şi următoarele.
[29] Neumann, Recueil des Traites et Conventions, I, p. 39 și Documentele lui Hurmuzaki, T. VII, Nr CLVIII.