ERDÉLYI BEVÁNDORLÓK BUKOVINÁBAN (kivonatok). I. Nistor

    Kivándolás Erdélyből az évszázadok során.
   1247-ben IV. Béla király engedélyezte a Máltai rend lovagjainak, hogy Szörény és Kunországában uralkodjanak azzal a feltétellel, hogy a hegyeken túlról nem fogadnak bevándolókat, a király külön engedélye nélkül.
   Azonban 13. század közepére Erdélyből kivándorlás indult meg, mégpedig olyan nagy számban, hogy maga a magyar király is kénytelen volt intézkedéseket hozni a kivándorlás megtiltására. Az 1247-ben hozott, majd a következő évszázadokban szüntelenül ismétlődő tiltó intézkedések azonban hatástalanok maradtak.
   1447-ben az erdélyi nemesek panaszkodtak Hunyadi Jánosnak, Erdély akkori kormányzójának, hogy a parasztok elhagyták a községeket és a határon át Moldvába menekültek. Még a székelyföldiek is a külföldi a fejedelemségekbe menekültek.
   1493-ban a székelyföldi székek küldöttei panaszt tettek László királynak, hogy a hatóságok különféle üldöztetései miatt számos székelyföldi csoport elhagyja faluját, Moldvába és Havasalföldre menekül, ahol, mint az említett országok vajdáinak alattvalói dolgozák meg a földeket, és úgy tűnt, hogy azok is.
   A székelyföldi kivándorlás a 18. századig folytatódott, a mellékletben található küldeményekben vagy forrásokban ugyanis számos székelyföldi kivándorlót találunk, akiket Bukovinába letelepítették, és a székely falvakat, Tibenit és Jakobesti-t magalapították.
   Moldva gazdasági élete számára az erdélyi munkaerő szinte nélkülözhetetlenné vált. A 16. század közepére Beszterce község bizonyos okokból leállította a mezőgazdasági munkások Moldvába való beáramlását. Ezután Moldva uralkodója, Alexandru Lăpușneanu kénytelen volt levelet küldeni Beszterce lakosságának, amelyben arra kérte őket, hogy engedélyezzék az erdélyi munkások átkelését Moldvába, ahol a pestis több ezer emberéletet követelt, így a mezei munka, külföldiek segítsége nélkül, szinte lehetetlen volt.
   1662-ben Mihai Apaffy erdélyi vajda szemrehányást tett a beszterceieknek, amiért nem őrzik jól a moldvai határt, mondván: “Hallottam, hogy a szegénység elkezdett átterjedni Moldvába. Ezért gondoskodjatok az ösvények és utak őrzéséről, és ne hagyjátok, hogy a szegénység eluralkodjon, mert ha mindenki elmegy, ki marad, hogy adót fizessen a hatalmas császárnak?"
   És 1683-ban ugyanez a vajda ismét írt a besztercei népnek, hogy „bizonyosan tudva van, hogy a nemesek jobbágyai közül némely csavargók és értéktelen emberek kivándolás ürügyével át akarnak jutni a moldvai vámon. Amiért minden kellő gondossággal megparancsoljuk nektek, hogy legyetek nagyon óvatosak velük, hogy ne engedjetek át senkit közülük, ha nem akartok emiatt magatokra haragítani”.
   1699 májusában az erdélyi kormány jelentette I. Lipót császárnak, hogy az ország lakóinak kivándolását csak sok és nagy erőfeszítéssel lehet megakadályozni, mivel a szomszédos államok a jobbágyokat magukhoz csalják, nagy anyagi előnyöket és mindenekelőtt szabadságot kínálva nekik.
A moldvai lakosság soraiban a pestis, a rabszolgaság és a kivándorlás okozta űrt folyamatosan erdélyi kivándorlókkal töltötték be. Dimitrie Cantemir helyesen állítja, hogy Moldva vidéki lakossága „orosz, erdélyi vagy magyar eredetű volt, ahogy az utóbbiakat nevezték”. Az erdélyi kivándorlókat Moldvában “ungureni ardeleni” néven ismerték, amelyből a Moldvában oly gyakori Ungureanu és Ardeleanu vezetéknevek származnak.

   1717-ben Dumitru kapitány, óradnai (Máramaros) parancsnok, jelentette a beszterceieknek, hogy „az emberek Moldvába menekülnek, és egyikük, aki sok pénzzel tartozik tegnap este elszökött. Küldtem egy csapatot utána, talán csak el tudom fogni; az emberek az erdőben vannak szétszóródva, és nem tudom őket lehozni a faluba. Ki felel értük? Mert ismerik az összes ösvényt, és az erdőben maradnak. Niculai is eladta minden vagyonát, és ők is Moldvába akartak menni, de az emberek elmondták nekem, és elkaptam őt.”
   1746-ban Beszterce és Szamos megyéből jelentős számú lakos átkelt Moldvába, mert már nem tudták elviselni az adók terhét. Az erdélyi parancsnokság kénytelen volt szigorú intézkedéseket tenni a határőrség érdekében. Ha a tiltó intézkedések nem voltak elegendőek, amíg az erdélyi kormány semmit sem tett a kivándorlást kiváltó okok megszüntetése érdekében, a bécsi udvar rendelkezései holt betű maradtak. Semmit sem tettek az elnyomott, megalázott lakosságért. A természettudós Hacquet, aki 1763-ban Erdélyben utazott, ijesztő képet festett az erdélyiek politikai, társadalmi és gazdasági állapotáról…
   …Moldvában, a bevándorlók, nagy előnyöket élveztek, amelyeket még a fejedelmi oklevelek is garantáltak nekik. Constantin Vodă Racoviță 1756-os oklevelében elrendelte, hogy "minden bevándorló, attól a naptól kezdve, hogy az országba érkezik, legalább hat hónapig zavartalanul maradjon, és utána letelepedhet, fejenként tíz lejt, az örgek öt lejt fizetve... És hogy ne legyen semmi bajuk és ne bántsák őket azt is elhatároztuk, hogy miután sokan összegyűlnek, ezek a jövevények választanak maguk közül egy bölcsebbet bíróvá, aki apróbb ügyeiket rendezné és nagyobb ügyeiket “diván” tárgylja meg. Sulzer megerősíti az oklevél rendelkezéseit, kimutatva, hogy a bevándorlók fejenként 6-8 lejt fizettek, és hogy a fejedelem megengedte nekik, hogy maguk közül válasszanak egy intézőt, aki kormányozza őket és védje érdekeiket.
   Az erdélyi bevándorlók nagyon keresettek voltak Moldvában, mivel szorgalmasak és jártasak voltak a háztartási ügyekben. Ezért a moldovai bojárok gyakran küldtek ügynököket Erdélybe, hogy a lakosságot kivándorlásra ösztönözzék.
   1765 körül egy dornai élénk agitációt indított Erdélyben a Moldvába való kivándorlásra. Másrészt a határon lévő közigazgatási szervek megkönnyítették a bevándorlást az országba. Grigore Vodă Ghica 1765-ben az erdélyi kormány diplomáciai jegyzékére válaszolva kijelentette, hogy nem tud a kivándorlási propagandáról, és nem hiszi, hogy közigazgatási szervei támogatnák a bevándorlók Moldvába való határátlépését, de a román határőrezredek felállítása új okot adott a kivándorlásra.
   1763 augusztusában Buccow tábornok azt javasolta, és Mária Terézia jóváhagyta, hogy „csak az egyesült románokat vegyék fel a határőrszolgálatba, míg a nem egyesülteket a vonalezredek kiegészítésére toborozzák”, mert így „a nem egyesültek késztetést éreznek a határ átlépésére”. A határőrezredek felállításával elérni kívánt hitvallási cél még világosabban megmutatkozott Hadik gróf császárnéhoz intézett jelentésében. Naszód környékén a lakosság örömmel fogadta a határőrezred felállítását, mert a határőrök bizonyos előnyöket és szabadságokat élveztek. A nép csalódottsága azonban fokozódott, amikor bejelentették, hogy azoknak, akik a határőrséghez kívánnak csatlakozni, le kell mondaniuk ősi hitükről, és fel kell venniük az uniót. Mivel azonban ezek az egyszerű és tiszta szívű emberek az ősi elhagyásában lélek elvesztését látták, határozottan ellenezték a hit megváltoztatását, inkább a lakhelyüket áldozták fel, mint elfogadni a javaslatot. Miután megtudták, hogy soraikból 10 vezető, bárki felhatalmazása nélkül, eskü alatt kijelentette, hogy a nasszódi határőrség teljes kontingense az egyesült egyházhoz kíván tartozni, és a jövőben is annak része kíván lenni, kereken megtagadták a határőrséghez való csatlakozást, és azok, akik már csatlakoztak, eldobták fegyvereiket, kijelentve, hogy semmit sem akarnak tudni a katonai fegyelemről. De amikor Buccow tábornok Petru Paul Aron egyesült püspök kíséretében Nasszódra érkezett, hogy tanúja legyen az eskütételnek, a román határőrök megtagadták az eskü letételét, eldobták fegyvereiket, és hangosan kiabálták, hogy a románok nem értik, hogy katonák is legyenek, jobbágyként dolgozzanak és adót is fizesenek, sőt, elveszítsék ősi hitüket is. A lázadók élén a feldrui Ștefan Cutea állt, Tănase Todorean Besztercéről fiával, Pinteával, Toader Cătanăval stb., ilyen neveket a Bukovinában letelepedett bevándorlók között is találunk Botoșanában, Câmpulungban és Dornában. Ilyen körülmények között az eskütétel elmaradt. Buccow tábornok és Petru Paul Aron püspök mindenféle tett nélkül távozott Naszódról.

   Kétségbeesésükben a Naszód környéki lakosok küldöttséget küldtek a pesti ortodox püspökhöz, Dionisie Novacovici-hoz, mivel az erdélyi ortodox románoknak még nem volt saját püspökük, védelmet kérve az unitusok üldöztetése ellen. A küldöttség tagjai panaszkodtak a püspöknek, hogy katolikus katonákkal kísért unitus papok kóborolnak a román falvakban, elfognak 6 idősebb embert, és megkérdezik tőlük: “Maradni akarnak unitusok?" Azokat, akik nemmel válaszoltak, megkötözték és börtönbe vetették, némelyiket könyörtelenül megvertek, és azokat, akiket nem tudtak elfogni, és 20-30 Ft. pénzbírsággal sújtották…
   …A szerencsétlen emberek egyetlen megmentésüket a kivándolásban látták, ezért 1763 őszén nagy csoportokban Moldvába vándoroltak. Véres összecsapások zajlottak a moldvai határon. Az egyik ilyen összecsapás alkalmával 4 ember halt meg és 80 megsebesült a csatatéren. Egy konzuli jelentés szerint közel 24 000 család menekült Moldvába ekkor. Ekkor Balaceana, Botoșana és Tereblecea falvakat telepítették be Bukovinába, Corlata, Berchișești, Uidești és Dorna falvakban pedig jelentősen megnött a bevándolók számát. A kivándorlások a következő évben, 1764-ben is folytatódtak, amikor a 2. Határőrezred új parancsnoka, Enzenberg báró, Bukovina későbbi kormányzója, sikerült megnyugtatnia az embereket és hatékonyabb ellenőriztetni a kivándolást.
   Egy 1777-es hivatalos jelentés szerint „120 év alatt több ezer család vándorolt ki Erdélyből Moldvába, amelyhez akkoriban Besszarábia és Bukovina is tartozott, valamint egész Havasalföldre, azaz Nagy- és Kis-Havasalföldet, valamint néhány, akkoriban a törökök által uralt vidékre, az úgynevezett rájákba, mint például Akkerman, Brăila, Giurgiu és környéke, valamint a Temesvári Bánság.
II. Józsefig olyan nagy volt a zsarnokság Erdélyben, hogy az emberek még a törököknél is menedéket kerestek.
   A bécsi levéltárban két összeírás maradt fenn az erdélyi bevándorlókkal kapcsolatban, akiket 1778-ban Bukovina egyes falvaiban találtak. Mindkét forrást, illetve összeírást a lvovi főparancsnokság parancsára állították össze 1778. január 27. és december 15. között. Mindkettőt Csernovicban keltezték, és Enzenberg tábornok, Bukovina akkori katonai kormányzója írta alá. Az egyik 1778. november 3-i, a másik 1778. december 15-i dátummal rendelkezik. Az összeírásokat tisztek készítették, akik faluról falura utazva beszélgettek a bevándoroltakkal, és táblázataikba bejegyezték:
1. A falu vagy birtok nevét, ahova a bevándolók letelepedtek;
2. Az adott falvak vagy birtokok tulajdonosainak nevét;
3. A családfő, apa vagy anya nevét;
4. A férfi családtagok számát;
5. A női családtagok számát;
6. Mikor jöttek Erdélyből;
7. A falu vagy város neve, ahonnan ejöttek;
8. A bevándorló foglalkozása;
9. A kapott szántóföld kiterjedése korec-ban;
10. A szénaföldek kiterjedése fálcsá-ban; 11. A közös földhasználat;
12. Arendába vett földek;
13. A megvásárolt földek;
14. Önkényesen használt földek;
15. A falusiak felelőssége alá tartoznak;
16. Hasznosak a falusiak számára;
17. Erdélyben szabad határőrök voltak;
18. Erdélyben alattvalók vagy jobbágyok voltak.
   Az 1. számú össszeírás összesen 1200 családfőt tartalmaz, 5018 lélekkel, nevezetesen 2623 férfival és 2395 nővel. Társadalmi helyzetük szerint 410 határőr család volt, nevezetesen 308 a 2. román ezredből és 102 az 1. székely ezredből, összesen 1768 lélek, akik közül 930 férfi és 838 nő. A fennmaradó 790 családfőből 343 jobbágy, 238 zsellér, 206 alattvaló, 2 szabad és 1 cigány volt. Az összeírásban található adatok szerint a bevándorlók "határőrökként", "jobbágyokként", "alattvalókként" és "szabad emberekként" szerepelnek. Ez a besorolás egy bizonyos társadalmi differenciálódást jelez, amelyet lényegében még nem tanulmányoztak. Ezen csoportok jogai és kötelességei az állammal és a megművelt földjeik tulajdonosaival szemben még nem teljesen tisztázottak. A jobbágyok, szolgák és alattvalók városi kötelességei nem különböztek sokban egymástól. Az elnyomás, a kifosztás és a megaláztatás mindenkire egyformán nehezedett.

   A jobbágyokat többnyire vidéki birtokokon telepítették le, míg a zsellérek és a szolgák általában városi földeken éltek…
….A II. összeírás szintén Enzenberg aláírását viseli, keltezése Csernovic, 1778. december 15., és az I. küldemény kiegészítéseként kerül bemutatásra. 117 családfőt tartalmaz, feltüntetve a letelepedési helyüket, a családfő nevét és a családtagok számát: feleség, fiak, lányok és rokonok. Feltünteti a vagyonukat is: lovak, tehenek, borjúk, juhok és sertések, amelyekkel a bevándolók Bukovinába érkeztek. Jelzi Bukovina azon helyét, ahol a határt átlépték, a származási községet és a vármegyét, valamint a bevándorlók lévő dokumentumait. Végül feltünteti bukovinai letelepedésük dátumát és azokat az okokat, amelyek a bevándolás útjára vezették őket. A bevándolók többsége inkább nem árulta el vándorlásuk okait a bizottság előtt. Néhányan azonban elég bátrak voltak ahhoz, hogy habozás nélkül elmondják, mi késztette őket otthonaik elhagyására. Így született meg a vallomás, hogy Bukovinába menekültek, hogy megőrizzék ősi hitüket. Mások a jobbágyság elviselhetetlen terhét említették a kivándorlás okaként. A II. konsignációban szereplők mind 1778 nyarán és őszén Bukovinában telepedtek le, ami bizonyítja, hogy a kivándorlás akkoriban még teljes lendülettel zajlott.
   Néhányan Borsabányán keresztül, Máramaros felől érkezve érkeztek a feledelemségbe, mások Óradnán, megint mások ismét Magurán és Tölgyesen keresztül. Több kérdezett a bizottság előtt azt vallotta, hogy szülőfalujukat elhagyva "dombon, völgyön és erdőn át" haladtak, hogy elérjék Bukovina határát. A II. összeírásban szereplő bevándorlók születési helye nagyobb pontossággal meghatározható, mivel a megye is fel van tüntetve. Az I. küldeményben a megye nincs feltüntetve, és emiatt a bevándorló származási helyének meghatározása komoly nehézségekbe ütközik. Ez pedig azért van, mert különböző megyékben vannak azonos nevű községek.
   A bevándorlók túlnyomó többsége Moldvával szomszédos megyékből érkezett, nevezetesen: Beszterce-Naszód, Maros, Csík, Háromszék, Máramaros, Szamos (Szolnok-Doboca), Kolozsvár, Torda, Szatmár, Szilágy és Bihar megyékből.
   Mindkét összeírás, 79 bukovinai faluban mutat be erdélyi bevánorlókat. Dornától kezdve a bevándorlók lassan és szisztematikusan észak felé nyomultak, elérve a Prut völgyét, ahol 1778. április 24-én 16 család telepedett le Molodiában.
   Az összeírás erdélyi bevándorlókat mutat a következő településeken: Dorna, Ciocănești, Fundul-Moldovei, Pojorîta, Sadova, Câmpulung, Vama, Moldovița, Bucșoaia, Stulpicani, Gura-Homorului, Manastirea-Homorului, Voronet, Corlata Corlățele, Baieșești, Brașca, Dragoești, Măzănăești, Capu-Codrului, Valea-Seaca, Lucăcești, Zăhărești, Liteni, Ilișești, Stupca Berchișeștie, Brăiest, Balaceana, Tolva, Securiceni, Reuseni, Bosancea, Suceava, Uidești, Părtești, Solca, Botoșana, Soloneț, Teodoresti, Arbore, Mihoveni, Buninți, Ițcani, Mitocul-Dragomirnei, Călinești-Cuparencu, Patrăuți, Căreșei, Iacobesti, Iacobesti, Țibeni, Iaslovat, Mileșăuți, Rădăuți, Horodnic, Vicovul-de-Sus, Vicovul-de-Jos, Straja, Plosca, Sf. Onofrei, Bahrinești, Bainet, Rogojești, Siret, Carapciu pe Siret, Cupca, Cireș, Ciudei, Camena, Tureni, Cernăuți, Ostrita, Molodia és Zeleneu.
   Az I. Consignation-ban található bevándorlók érkezése nem egyszerre történt, hanem 1718 és 1778 között fokozatosna. A legrégebbi telepesek a Fundul Moldovei-i Simeon és Vasile Ungurеаu, mindketten Óradnáról származnak, akik 1718-ban vándoroltak Moldvába.
   1728-ban Simeon Oștinar, eredetileg Sf. Ioan-i, és Gura-Homoruluiban telepedett le a borgói Tudor Căilă.
   1733-ban Mihai és Grigoraș Moroșan, mindketten borgói származásúak, megtelepedtek Radócban.
  1738-ban a berghiai Marin Danilă Dornában, Vasile Moroșan Bistrából Szatul-maréban, a maier származású George Gandii pedig Moldovițán telepedett le.
  1738 és 1758 között szórványos településekkel találkozunk Straján, Radócban, Horodnikban, Vikovon, Câmpulungban, Uideștiben, Dornában, Gura-Homoruluiban stb.

   1760-tól kezdve a bevándorlás gyakoribbá vált, és 1761 és 1764 között érte el csúcspontját, amikor tömeges kivándorlásokat észleltek, amelyek természetesen összefüggtek a jól ismert nasszódi zavargásokkal. Ekkor egész falvak vándoroltak Moldvába, élükön a pappal, a tanítóval, a bíróval és a falu véneivel. Ekkoriban Botoșana, Balaceana, Tereblecea stb. falvak kapták a legnagyobb kontingens bevándorlót.
   Az 1. székelyföldi határőrezredből érkezők 1762 és 1776 között egyenként lopakodtak Bukovinába, és megalakították Iacobești és Țibeni székely falvakat.
   A Naszód régió lakosságának 1763-as és 1764-es elvándorlásától eltekintve, a bevándorlók nem nagy csoportokban, hanem általában 2-5, vagy több családból álló kis csoportokban érkeztek, és vagy egyetlen faluban, vagy szétszórva a szomszédos falvakban telepedtek le. A következő évben ismét több családból álló csoport érkezett, majd több éves szünet után, újonnan érkezett menekültek telepedtek le a korábban letelepedett bevándoroltak mellé.
  Ha a rendelkezésünkre álló összeírásokból nem jönnénk rá, hogy az egymást követően érkező bevándorlók Erdély különböző falvaiból indultak, hajlamosak lennénk azt hinni, hogy ezek a bevándorlások egy jól átgondolt terv szerint történtek. De a családok különböző falvakból és vármegyékből indultak, és véletlenszerűen telepedtek le, ahol helyet találtak. Az újonnan érkezők azokat a falvakat részesítették előnyben, ahol erdélyi származású társaikra találtak. Az I. és II. konsignációk szerint a fő foglalkozásuk a mezőgazdaság volt. Találunk azonban közöttük kézműveseket is, mint például: asztalosok, molnárok, fazekasok, ácsok, patkolókovácsok, szűcsök, asztalosok, hegedűsök, sörfőzők, kocsmárosok és fogadósok.
   Magányos bevándorlók alig voltak. A családok meglehetősen nagyok, 6-11 gyermekes családokat találunk. A férfi nincsenek túlsúlyban van a nőkkel szemben. Amikor Bukovinában letelepedtek, a szántóföldet és kaszálót kaptak. Ezeket egyéni használatra adták, de a legelők közösek maradtak. A szántóföld kiterjedését a vetéshez szükséges mag mennyisége alapján számították ki. Ez a mennyiség a kukorica esetében ¼ korec és 12 korec között változott. Mivel Bukovinában egy korec (100 kg) kukorica elegendő volt egy fálcsa föld bevetéséhez, a szántóföld 20 prazsina és 12 fálcsa között, a kaszálók kiterjedése fél fálcsa és 15 fálcsa között változott. A letelepedés feltételeit esetenként, megállapodás után határozták meg. Ingyen kapták a földet tized és haszonbér fejében. A tulajdonjog csak 1848-ban keletkezett. Sok bevándorló egyszerű, napszámos paraszt maradt, semmi földterület nélkül.
                                                                                            *******
    Az erdélyi és moldvai bevándorlás 1778 után is folytatódott.
  A bécsi udvari haditanácshoz intézett 1781-es feljegyzésében Vasile Balș bojár panaszkodott, hogy a határőrök megakadályozzák a román migránsok belépését Bukovinába, követelve ezen zaklatások megszüntetését. Úgy tűnik, Balș panaszát figyelembe vették. A határon megszűntek a zaklatások, és 1781-ben és 1782-ben 786 család 3209 lélekkel, 8662 szarvasmarhával és 464 szekér élelemmel és felszereléssel érkezett Bukovinába.
   A lakosság Moldvából történő bevándorlással történő növelése nagyon kényelmes volt az osztrák kormány számára, különösen mivel II. József császár 1783. június 19-i bukovinai ünnepsége alkalmával megjegyezte, hogy a lakosság számának növelése a legfontosabb kérdés Bukovinában, és e cél eléréséhez minden eszközt be kell vetni, a nagyobb költségek nélküli gyarapítás csak a moldvai betelepedőkkel volt lehetséges, akik amellett, hogy semmit sem kértek a hatóságoktól, ellátmánnyal, munkaállatokkal és háztartási eszközökkel is jól ellátva érkeztek az országba. Sajnos nem ismerjük ezeknek a bevándorlóknak a nevét vagy eredetét. Sok erdélyi származású élt Moldvában, és egy ideig az erdélyi kormányzat katonai dezertőröknek kezdte tekinteni ezeket, és mint ilyeneket, visszakövetelni őket Moldova uralkodójától. Ez a gondolat a szászoktól származik, amely már 1718-ban követelte, hogy a fejedelemségek lakóinak menekülését katonai szolgálatból való dezertálásnak tekintsék. Igényeiben, az erdélyi kormányzat a pojarovaci (1718) és a belgrádi (1739) békeszerződésekre támaszkodott, amelyek valójában különleges záradékokat tartalmaztak a hadifoglyok kiadatására vonatkozóan, de az erdélyi kivándoroltakra nem.
   Kaunitz osztrák kancellár azt állította, hogy Bukovina határainak kijelölésekor megállapodtak abban, hogy az erdélyi dezertőröket, a moldvai kordonon át menedéket talált rabszolgasorba taszított cigányokra cserélik. Kaunitz azt is állítja, hogy az osztrák konstantinápolyi internuncio már 1757-ben engedélyt kapott a Portától a fejedelemségek fejedelmeinek a katonai dezertőrök kiadatására vonatkozóan. Ezen állítólagos kikötések alapján az osztrák kormány a legszélesebb körű intézkedéseket tette az erdélyi kivándoroltaknak, régi hazájukba való visszatérése érdekében. Egy konstantinápolyi porosz jelentés adja a leghitelesebb magyarázatot ezekre az intézkedésekre. „Az osztrák kormány” – áll a jelentésben – „megfigyeli, hogy több mint 40-50 éve nagyszámú alattvalója Magyarországról, Erdélyből és más örökös tartományokból Moldvában és Havasalföldön telepedik le, de a kivándorlás soha nem volt nagyobb, mint 1767-ben, amikor úgy vélik, hogy 24 000 család vándorolt be Erdélyből ezekbe a szultánnak alávetett tartományokba, mivel Siskovicz és Buccow osztrák tábornokok azzal a tervvel álltak elő, hogy határőrséget állítanak. Az osztrákok jelenleg 8000 moldvai és 16 000 havasalföldi családot tartanak számon, ami 96 000 lelket jelent, nem számítva családonként több mint 4 lelket, általában mindenkit, aki valaha élt az örökös tartományokban, dezertőrnek tekintenek. Hogy ennek a panasznak megadják a kellő jelentőséget, egy kapitányt küldtek Moldvába tíz őrmesterrel, akik egyik városból a másikba, egyik faluból a másikba mentek, és semmi mást nem csináltak, mint hogy tájékozódtak az osztrák tartományokból származók nevéről és személyes leírásáról, hogy azokat viszont a Vodától és a Portától igényelhessék. Ezek a követek sok moldvai őslakost vonzanak, akiket könnyen hajlandónak találnak elhagyni otthonaikat, mind a törökök iránti gyűlöletük, mind az osztrákok által ígért előnyök miatt, ha alávetik magukat. Ezek az ígéretek olyannyira beváltak, hogy sok moldvai és munténiai lakost deportáltak Bukovinába és Osztrák Lengyelországba, sok, szinte teljesen üres falut hagyva maguk után. Moldva fejedelme jogosan ellenezte ezeket a túlkapásokat, de a császári megbízott átadta neki Kaunitz herceg levelét, amelyben ez a miniszter kijelentette, hogy ha Moldva fejedelme továbbra is ellenzi udvara eljárását, akkor közös ügyet fog tenni a pétervári udvarral eltávolítása érdekében. Az ilyen fenyegetések nem olyan természetűek, hogy ne keltsenek benyomást olyan időben, amikor a Porta túl gyengének érezte magát ahhoz, hogy energikusan szembeszálljon a két császári udvar intrikáival, ráadásul Moldva fejedelmét már 1785. január 12-én letették a trónról. (Ebből a jelentésből világosan kiderül, milyen volt az osztrák politika Moldva fejedelmeivel szemben.)

   Bedeus kapitány és őrmesterei Moldvában kezdték meg tevékenységüket, megyéről megyére utazva, hogy felkutassák őket és Erdélybe való visszatérésre kényszerítsék őket. Az osztrák ügynök, Raicevich 1783-ban közölte Enzenberggel, hogy kifejezetten Jászvásárba jött, hogy rávegye a fejedelmet a kiadásokra. Képzett őrmestereket kért a szökevények felderítésére. A következő évben Kaunitz közölte Raicevichszel, hogy az udvari haditanács és a császár úgy találta, hogy egy őrmester túl kevés a dezertőrök felderítéséhez. Ezért az oroszok példáját követve külön szolgálatot kell létrehoznia a dezertőrök felderítésére és hazaszállítására, valamint a visszatérők utazási költségeinek kifizetésére. Úgy döntöttek, hogy egy tisztet, több őrmestert és egy sebészt küldenek. 1784. március 26-án Raicevich arról számolt be, hogy Moldvában a dezertőrök felderítése könnyebb, mint Havasalföldön. Moldvában az osztrákok javára az „1776-os egyezmény” és az „oroszok példája” állna. Moldvában a dezertőrök kétféle típusúak: „valahiai és székely határőrök”, „reguláris katonák”. Román és székely határőrök telepedtek le Erdély határain, a reguláris hadsereg katonái pedig Moldva keleti és északi régióiban szétszóródtak. A családos határőröket közvetlenül Erdélybe kell küldeni, a reguláris hadsereg katonáit pedig Jászvásárba, majd Bukovinába szállítani. Moldova számára elegendő lenne 12 őrmester a határőrségtől és 6 más ezredektől, kettő-kettőt kijelölve, egyet a toborzásra, a másikat a szállításra. Ezeknek az őrmestereknek egyenruhában kell lenniük, és ismerniük kell az ország nyelvét. Rendelkezésükre kell állnia kocsiknak nők és gyermekek szállítására. Mindegyiküknek császári parancsot kell kiadnia a kerületi adminisztrátoroknak, hogy ne okozzanak nehézségeket a községbe besorozott és adófizető dezertőrök felvétele. Enzenberg segédtisztje, Bedeus kapitány volt megbízva a moldvai dezertőrök felkutatásának és hazaszállításának vezetésével, akik 1784 nyarán érkeztek Jászvásárba „szolgákkal és lóvakal”. Érkezés után Bedeus azonnal munkához látott. Őrmestereket küldött a megyékbe, hogy felkutassák a dezertőröket, és Jászvásárba küldjék őket a fejedelmi dívány elé, aki megvizsgálja az okmányokat és jóváhagyja a kiadatást. A dívány úgy döntött, hogy a moldvaiak házastársait nem adják ki. Bedeus tiltakozott ez ellen a döntés ellen, követelve a dezertőrök kiadását, függetlenül attól, hogy házasok-e vagy sem. Nem sokkal ezután megérkezett Schmelz sebész, hogy megvizsgálja a dezertőrök rokkantsági állapotát. A moldvai hatóságok kísérletei, hogy megakadályozzák a Moldvában született dezertőrök asszonyainak és gyermekeinek kiadását, hiábavalóak maradtak, mert Enzenberg ügynökei még az „anyjuk méhéből származó gyermekeket” is katonáknak tekintették. Ráadásul a nők nem akartak elszakadni a férfiaiktól, hanem készségesen elkísérték őket Bukovinába. Sahlhausen őrnagy összeállított egy listát a Moldvába menekült alsóbb rangú határőrökről. Ez a lista 51, 14-22 éves dezertőrt tartalmazott, akik mindannyian a Naszód környéki határ menti falvakból menekültek el. Néhányan a hegyekből menekültek az esztenákról, mások a Beszterce város környékéről, sőt néhányan az ezred kiképzőteréről is. A fiatal kivándorlók egész Moldvában szétszóródtak, eközben Enzenberg arról számolt be Bécsnek, hogy Bukovina lakossága az elmúlt négy évben, azaz 1778-1782 között 6000 moldvai családdal nőtt, és 1784-ben a bevándorlás folytatódik. A minap értesítettek 15 hotini járásbeli családot: „Ha a hotini pasa és Moldva bojárjai – mondja Enzenberg – nem hagyják abba szörnyű elnyomásukkal, akkor hamarosan nem lesz hely Bukovinában, ahol a jövevények menedéket találhatnak és letelepedhetnek, pedig ezek a telepesek a leghasznosabbak, mert nem követelnek pénzt, maguk építik házaikat.”
   A moldvai intenzív bevándorlás miatt, a Cozmeni régióban a németekkel folytatott gyarmatosítási hadjáratot 1783-ban leállították, mivel gyarmatosításuk jelentős államkincstári kiadásokkal járt. Bedeust és munkatársait azonban keserűen becsapták, abban a hitben, hogy a moldvai hatóságok közömbösen fogják szemlélni az ország elnéptelenedését. Egy napon két őrmesterét letartóztatták a panțiri Gyímes közelében, és Bákóba exportálták a járásba, ahol felolvastak nekik egy fejedelmi parancsot, amelyben az őrmestereket a legszigorúbb büntetéssel fenyegették meg, ha a kerületben barangolnak. Amint megjelentek a kerületben, el kell őket kergetni, megverni és elvinni Jászvásárba, vagy közvetlenül az erdélyi határra, vagy akár meg is lehet ölniük. Amennyiben az intézők nem teljesítik ezt a parancsot, őket megkötözik és Jászvásárba viszik, ahol 300 ütést mérnek a talpukra, és elbocsátják őket intézői szolgálatukból. Hanyagságuk miatt nem intézőknek tekintik őket, hanem kutyáknak; ha a németek ennyi lakost felfedeznek és kivisznek az országból, akkor kitől fogják beszedni a fejedelmi és saját jövedelmeiket?
   Ezután mindkét őrmestert a határra kísérték, és kiutasították az országból. Bedeus beszámolt erről az esetről a haditanácsnak, és kijelentette, hogy ilyen körülmények között nem tudja többé sikeresen teljesíteni küldetését. Az ügynökség közbenjárása a feledelemnél is hiábavaló maradt, így Oechsner ügynök jelentése szerint „csak bolondot csinál magából, nem kap választ tőle”. Csak később, Raicevich közbenjárására válaszolt a fejedelem, hogy amint a termést betakarították, megengedi a dezertőrök felkutatását. Véleménye szerint, hogy a jövevények szabadon maradhatnak Moldvában, vagy visszatérhetnek szülőföldjükre.
   Raicevich újabb közbenjárást intézett Alexandru-Vodă Mavrocordathoz, panaszait a pozserováci békeszerződés XIII. cikkére alapozva. Erre a fejedelem azt válaszolta, hogy abban a szerződésben nem bevándorlókról és dezertőrökről van szó, hanem kereskedőkről, mert a "tugiar" szó a török szövegben "kereskedőt" jelent, és nem "subditus"-t (alanyt), mint a latin szövegben. Raicevics azon kérésére, hogy az osztrákoknak ugyanolyan könnyítéseket biztosítsanak a dezertőrök felkutatására, mint az oroszoknak, a fejedelem azt válaszolta, hogy az oroszoknak megengedik, hogy szláv honfitársaikat és dezertőreit kutassák fel, nem pedig más nemzet dezertőreit.
   Az osztrák követelésekkel kapcsolatban a helyzet megváltozik, „mert ha Moldvában 10-12 000 magyar él, akkor egész Erdélyt és a Temesi Bánságot románok lakják, amint az a Fejedelemség kronográfjaiból is látható. Ezekkel a nehézségekkel szembesülve XI. József császár 1785. december 2-i határozatával úgy döntött, hogy csak igazi, még szolgálatra alkalmas dezertőröke fogad be. Nem szabad hazaszállítani azokat, akik hasznavehetetlenek, akiket őrizni kell, hogy ne meneküljenek el újra, és ne csábítsanak el másokat. Nem lehet hasznodra egy olyan lakosság, amelyet állandóan őrizned kell. Ezért a császár leállította a dezertőrök és kivándoeltak erőszakos hazaszállítását, a dezertőrök felkutatására irányuló egész akciót tehát csak a katonai szolgálatra alkalmasakra és azokra korlátozta, akik önként akarnak visszatérni.
   1784 májusában Enzenberg ismét jelentette Bécsnek, hogy újabb bevándorlók érkeznek a Hotin járásból és Moldvából, akiknek regisztrációja még nem történhetett meg azonnal, mert néhányan közülük átlopakodtak az erdőkön, rejtett útvonalakon haladtak, és észrevétlenül a Bukovinában élő rokonaikhoz és ismerőseikhez telepedtek.
   A moldvai bevándorlás Bedeus kapitány és őrmestereinek elbocsátása után is folytatódott. Az orosz diplomáciai ügynök a jászvásári udvarban továbbra is felkutatták a cári területekről származó állítólagos dezertőröket, és hol nagyobb, hol kisebb csoportokban szállított át a kordonon Bukovinába.
   Az 1788-as osztrák-orosz-török háború újabb nehézségeket hozott Moldvára. A lakosok a hegyekbe menekültek. Sokan vándoroltak Bukovinában. A természettudós Hacquet, Solca erdeiben számos alsó-moldvai és besszarábiai bevándorlóval találkozott, akik a törökök terrorja elől Bukovinába menekültek. A szerencsétlenek hónapokig vándoroltak az erdőben mindenükkel, családjukkal, felszerelésükkel és jószágaikkal együtt.
A birtokosok és parasztok közötti kapcsolatokra vonatkozó, az Organikus Rendeletben foglalt rendelkezések alkalmazása 1832-ben újabb moldvai bevándorló hullámot indított el Bukovinába. Kisebb csoportokban 1832 után is átkeltek a kordonon. A Şistovi békeszerződésben a dezertőrök és a bevándorlók kérdését a 27. cikk VIII. bekezdése tárgyalta, amely kimondja, hogy az egyik szerződő felek alattvalói, akik a háború előtt vagy a háború alatt a másik országában telepedtek le, továbbra is teljes mértékben annak az országnak az uralma alatt állnak, ahol letelepedtek, és régi uruk soha nem igényelheti őket. A fentiekből kitűnik, hogy Erdély mindig is jelentős kontingenssel járult hozzá a moldvai lakosság növekedéséhez. A 18. század második felében ez a növekedés igen jelentős volt. A Moldvában elosztott kontingens 8000 családfőre emelkedett, ami körülbelül 32 000 lelket jelent.
   Sokkal nagyobb számú családfő rejtőzködött el a moldvai falvakban megváltoztatott vezetéknevekkel, hogy elkerüljék a Bedeus kapitány parancsnoksága alatt a dezertőrök eltávolítására irányuló szolgálat által gyakorolt ellenőrzést. A moldvai falvak tele voltak erdélyi bevándorlókkal. Raicevich 1784-es jelentéséből megtudjuk, hogy ezekből még Ismail környéki falvakban is találtak, és hogy néhányan közülük az erőd erődítményeinek építésén dolgoztak. Így az etnikai áramlat folyamatos volt, Erdélyből kiindulva, Moldván áthaladva és Bukovinába érkezve.

 Forrás: Codrul Cosminului 1925-1926, I. Nistor