Az andrásfalvi presbiteriumi sikkasztás (1876-1880)
Protestáns egyházi és iskolai lap, 1879. július 6. Az andrásfalvi ref. egyház helyzete.
A Kárpátok háta mögött, Bukovinában, velünk, magyarokkal szemben ugyancsak keményen bánnak azok az emberek, akik nem annyira hivatalt viselni, mint inkább basáskodni akarnak. Minket megvert a teremtő, mi úgy látszik nem is a Szucsáva -- de a Neva partján lakunk. Hogy mire nem képesek e pöffeszkedő üres hólyagok, szomorúan illusztrálja az andrásfalvai magyar ref. egyháznak, a bécsi ev. főegyháztanácshoz, most legközelebb intézett folyamodványa, mely hivatalosan német nyelven fölterjesztetett magyarul e következő:
“Nm. cs. kir. főegyháztanács! A nm. cs. kir. főegyháztanácsnak e f. é. 834 sz. alatt kelt magas rendeleténél fogva, felhíva érzik magokat az andrásfalvi reformált egyház tagjai, hogy a szokott alamizsnapénzek — kollekták — eredményével e f. é. június végéig beszámoljanak.
Élénkebb és hatályosabb színekkel festeni helyzetünk sanyarúságát s fizetésre képtelen voltunkat alig bírnók immár, mint ahogy ezt a f. é. január 18 és 21 napjain cselekedtünk. Akkor kelt iratainkból világosan belátható, hogyan vitték árva egyházunkat volt elöljárói a végromlás örvényébe; hogyan lett egész egyházi községünk egy-két hamis sáfár siralmas áldozatává. Midőn — hogy ne is említsük egyházi és iskolai alaptőkéinknek lelketlen elsikkasztását — kényszeríttettek a tagok hatósági engedéllyel és karhatalommal, nemcsak minden koholt kiadási költségeket, hanem azonfölül jelentékeny és az egyház rovására önfejüleg fölvett uzsorapénzeket törleszteni.
Így történt az, hogy az ellenszegülőkre zsandárokat vittek s házaikból az utolsó ruhadarabot is elszedték, megzálogolták. Az e fölött kétségbeesetteket kikacagták, bántalmazták, s akik messze vidékekre — Moldva és Muszkaországba — jártak napszámra dolgozni, s a vagyonkájukon csüngő árvákat és özvegyeket véres verejtékük gyümölcsétől megfosztották. Ily muszka bánásmód folytán koldusbotra jutva, egyházi és iskolai szükségeinket fedezni önerőnkből teljes lehetetlen. Bizodalmunkat egyedül a nm. főegyháztanács igazságszeretetébe helyezzük. Remélvén, hogy legutóbbi felterjesztésünket — melynek vádpontjait épen a nm. főegyháztanács által kérésünkre kirendelt kommisszió is alaposaknak találta s a valóságos csalási és elsikkasztási bűntényeket konstatálta — legerélyesb intézkedésével érvényre emelve, tönkretett egyházunk további fennállhatását a jövőre nézve biztosítni fogja. Ez mit feszült kebellel vár szentegyházunk egész közönsége, sőt ezen elhagyott gyülekezet iránt még a távolban is mélyen érdeklődő magyarországi hitrokonaink.
Nem különben állunk az iskoláinkkal is, mely a magyar kormánytól nyert 180 frtot — fájdalmasan kell kijelentenünk — nagy tiszteletű Kerk úrnak mint volt— adminisztrátornak kezei közt veszté. Ezt magunk se hittük volna ugyan, de fájdalom a rideg valóság: „ist ganz evident”. Mert e szép summából általa vett könyvek, mint iskolai tankönyvek nagyobbára értékteleneknek s hasznavehetleneknek találtatván, bajosan is kerülhettek többe mint 50 frtba. S a többi pénz hovatételéről szabályszerű Rechnungot mutatni: Kerk úr vonakodik. Ily körülmények közt a ki vigasztalásával a kétségbeesés veszedelmétől visszatart: határtalan ragaszkodásunkat öröklött lelkipásztorunk. Aki minden gondja s nélkülözése dacára, lelkének minden erejét, türelmünk s összetartásunk megőrzésére szenteli. De félünk, hogy ezen egyetlen-egy istápunk is ma-holnap itt hagy bennünket. Miután mint négy gyermeknek atyja, egyéb forrásból származó s lehető leggyorsabb anyagi segélyzés nélkül, köztünk, elnyomatott s végkép kimerített nép közt hosszasabb időre nem lesz képes, hogy föntartsa magát. Ezen oknál fogva — már egyházunk érdeke is azt hozza magával, nehogy újabb megrázkódás érje s a halálnál is kínosabb adminisztráció értéktelen karjaiba dőljön — nem mulaszthatjuk el, hogy ez alkalommal a nm. főegyh. tanácshoz alázatos és hathatós kérelmünket ne intézzük, hogy lelkipásztorunk részére a kormánysegélyt mielőbb kegyesen utalványoztatva, ez által fejünkről a fenyegető részt elhárítni a meddig nem késő, ne terheltessék.
Andrásfalva jún. 22. 1879.
A kurátor: Kerekes Sámuel m. k. a presbyterium s az egész egyház nevében. Közli az elöljáróság.
Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1880. október 17. Püspöki látogatás az andrásfalvi reformált egyházban.
Ily nemű látogatásról még eddig nem emlékeznek Andrásfalva évkönyvei, ily drága vendéghez még eddig nem volt szerencsénk. Szeptemb. 27. estre szállíttatott hozzánk s velünk maradt harmadnapig.
Slézia és Galícia határvonalának egy kis folyam választja el Bilictől Bialát. Innen érkezett a 70 éves főpásztor úr, mint a galíciai és bukovinai protestáns egyházak superintendense, tehát 100 mértföldről 23 óra alatt.
Üdvözöltük egyszerűen, de szívünk és lelkünk melegével, hogy főpásztori körútján a bukovinai kálvinista magyarok ez egyetlen s igénytelen egyházáról sem feledkezett el. S kértük, hogy találja magát mint övéi között, hol főpapi állásához méltóan fogadni lelkünk bár kész, de testünk erőtlen.
Hönel János superintendens úr súlyos évei dacára, erőteljes és megnyerő alak — én megvallom, hogy előbb valami mord csehet képzeltem benne — nyájasan nyujtá kezeit s már a tekintetével is szeretetteljes bizalmat s bátorságot öntött belénk, aztán az elöljáróknak reggeli találkozásig jóéjszakát mondva: hagytuk saját rendelkezésére.
Jelen volt az első estvén mint vendég s jóbarát, a hadikfalvi plébános Juscsák János szomszédunk is. Kedélyes társalgásunkban a püspök úr törte a magyart, én meg egész vehemenciával törtem a németet. Juscsák barátunk a lengyelt. S egyszer csak nyílik az ajtó: a mellékszobába hívnak.
Három személy ült a vacsorához. Lutheránus püspök, pápista pap, kálvinista lelkész. Nem bolygatva sem az átváltoztatás, sem az ubiquitás corporis Christi dogmáit, végre is — mond a püspök úr — a lutheránusok épen mint a kálvinisták: „ha csak annyiban különböznének egymás közt mint egymástól, úgy valóban semmi különbség nem volna a két felekezet között. Itt szállottunk alá a vallás felhői közül, a hívekre s a hívekről: szép Magyarországra. És a mi legjobban fűszerezte szerény vacsoránkat: a püspök úr azon nyilatkozata volt, hogy ő is magyarországi. Harminckét éve már, amióta elhagyta a hazát. S habár a magyar nyelvből sokat felejtett, ifjúkori barátira Késmárkról és Eperjesről, most is híven emlékezik. Különösen Kolbenheyer, jelenleg sopronyi lelkészt s aki Sopronyban nekem is egyik igen tisztelt és respektábilis tanárom volt, Fuchsot, a kitűnő phisices professort emlegeté.
A kedélyes eszmecserék vége, az éjjeli nyugalom lett, melyből másnap reggel a harangszó ébresztett fel. Szokott könyörgésünk után, az egész presbyterium bevonult a főpásztor úr elé, aki előbb az egyházi, azután az iskolai állapotot vizsgálta meg.
Számadási jegyzőkönyvünk 10-ik lapja szerint az andrásfalvi reformált egyháznak: 1876. január 1-én készletben és fekvő tőkepénzben, a dicsőült Biró Mózes kezdeményezéséből : 1070 frt 40 krja volt. Ezenkívül a bécsi cs. k. Oberkirchenrathhoz 1879 aug. 3-án felterjesztett kimutatás szerint — jegyzőkönyv 99 1.
1-ször. Zsadányi lelkész hagyatéka 213 frt, az akkori gondnok által a néptől beszedve.
2-szor. Kovács Sándor lelkész prakticus buzgóságával 1868-ban alkotott magtár, mely már 1877-ben 400 korec gabonával, tehát középszámítással 800 frt értékkel bírt,
3-szor. Az egyházi s iskolai épületek reparációjára, pinceépitésre és kerítésekre, a néptől beszedetett 402 frt 16 kr. Ehhez számítva a magyarországi egyházkerületek könyöradományai 5 db. nyugtában 127 frt 70 krt, ez összesen: 529 frt 86 kr. 4-szer, 240 frt iskolai vagyon, melyből 60 frt a presbyterium, 180 frt kerek administrátor kezei közt volt. Összesen tehát az egész mennyiség: 2853 frt 26 fr. s ez — azonkívül, hogy a lelkész, tanító és egyházfi részére a tagok különösen adóztak — két év alatt mind elpusztult, s ami legcsudálatosabb: Balog Gergely kurátornak még ez sem volt elég. Azon ürügy alatt, hogy a pinceépítésre és kerítésekre nézve, nem hagyhatja félbe a munkát, míg a munkaköltség a gyülekezettől forintonként beszedhető legyen, hatodmagával 1050 írt uzsorapénzt vett fel a zsidóktól.
E fölvételekről az egyház egész hat hónapig semmit sem tudott, s csak mikor a nevezett egyének a fölvett pénzt mind elsikkasztották, akkor rendeztek közgyűlést Láng Károly lelkész elnöklete alatt, melyben a maguk fejétől viselt adósságot határozatilag az egyház nyakába vetették.
Úgy de ez a határozat már alapjában is törvénytelen. Először mert a közgyűlés, mely a határozatot hozta —1877 april 8. — nyilvánosan kihirdetve sem volt. 2-szer éjjel tartatott s a népnek csak egy kis töredéke volt jelen s ezek is részint megvesztegetve, részint fenyegetésből írták alá. Zsandárokkal és tömlöccel volt fenyegetve, aki alá nem ír. 3-szor nem is az volt felolvasva, aminek aláírtak, hanem a mellette való levél, ami a jegyzőkönyvből ki van szakasztva s el van sikkasztva. Végre ami magában is elítéli az egész eljárást: a felsőbb egyházi hatóságnak fel sem volt terjesztve, meg sem volt erősítve.
S ennek dacára a szegény, vérig zsarolt néptől: Varga György, Balog Gergelynek kurátor utódja, uzsora törlesztés fejében 803 frt 37 krt zsarolt ki, oly vérfagyasztó módon, mint azt a „Prot. egyházi és iskolai lap” múlt évi 27-ik számában közöltük.
Mindez már bevégzett tény volt, mikor én 1878. május havában ez egyházba léptem.
Apák, anyák, az egész nép esedezve, sírva részvétem s pártfogásomért könyörögve adták elő, a mi velők történt. Behatoltam tehát a jegyzőkönyvekbe. Nem találom-e valami nyomát vagy indokolását e végzetteljes állapotnak? S a bevételek több helyen be sem jegyezve, s mindenütt temérdek, összezavart kiadások, hol a pap, hol a curátor, hol az iskolatanító kezeivel írva, borzasztóan igazolták a szűnni nem tudó panaszt.
Jött a július eleseje s a kurátor szorongva hozta fel illetékemnek egy részét. Többet — úgymond — most nem adhat, mert a zsidók már nagyon szorítják s még 600 frttal tartozik az ekklézsia! Erre e nép még tömegesebben sietett és tódult hozzám s kereken kimondták, hogy egyházi tartozásaikat szívesen és kész örömest behozzák ők maguk. De Varga Gyurka kezébe többé egy krajcárt sem adhat, s ha ő közelít feléjök mint Láng idejében, készebbek fejszét ragadni még az asszonyok is.
Itt hát nem szólni, hanem tenni kellett. Megjelentem rögtön a kerületi hatóság előtt, kérve és figyelmeztetve a helyettes biztos urat, hogy az exekucióra adott engedélyét, melyet az andrásfalvi volt presbyterium néhány tagjai hamis határozat alapján kértek — míg felsőbb rendeletet nem nyer — okvetlenül szüntesse be, mert különben Andrásfalván vérontás is történhetik, mivel aztán ő lesz a felelős.
A helyettes úr megdöbbent s 1879. H. 787 a szequeszternek kiadott rendeletével nem csak hogy a további exekuciót véglegesen beszünteté, sőt a mi eddig behajtatott — tehát a fönebb érintett 803 frt 37 kr. az egyház ládájába visszatétetni parancsolá.
Soha sem voltam boldogabb, mint mikor e rendelet másolata kezembe jött. „Remény, remény, azért vagy te szép virág! örömmel említem az eklatáns rendeletet: Kerk Eduárd ágostai lelkész atyafiunk, mint szegény gyülekezetem volt adminisztrátorának. És ím az öreg szomszéd úr, nemhogy örült volna velünk, sőt valami rejtélyes villanást vettem észre szemeiben.
Lehet, hogy ezt csak képzeltem. De már az konstatálva van, hogy az általa protegált vádlottak felhagytak ugyan az exequálással, de a 803 frt és 37 kr. kezeik közt veszett.
És mégis csak kevésbé múlt, hogy a cs. k. Oberkirchenrathnál Bécsben, a mi kérvényünk el nem ejtetett. Mert az onnan ígért 300 frtot ők nyerik meg s nem az egyház, ha mi a fönebb idézett aug. 5-ki felterjesztésünkben kimutatni nem sietünk vala, hogy nem az egyházat segítené a főegyháztanács, hanem épen az egyház megnyomorítókat, ha az uzsorások kifizetésére küldene segélyt. Miután ez egyház nem tartozik semmiféle uzsorásnak. Tartoznak igen is azok, akik az egyházat megnyomorították.
E 300 frt mai napig sincs beküldve s a merénylet tevők mégis hírlelték, hogy a pap már régen elköltötte. S ez álhírrel kezdték visszatartóztatni a hívek önkénytes buzgóságát. Maga a püspök úr világosította hát fel a gyülekezetet, hogy azt a pénzt még a cs. k. Oberkirchenrath sem bírja, még a magas kormánynál van. De ismerve és belátva az egyházi főhatóság, e szegény egyház valóban sülyedt állapotját, mindenesetre ki fogja eszközölni, hogy az szolgáljon némi alapul az elsikkasztott tőkepénzek helyett, miután a perlekedést teljességgel nem ajánlja. Mert az egyház beperelheti ugyan a vádlottakat, de mit nyer vele? Mit vegyen ama szegények és nyomorultakon, kiknek semmijök sincs. Az egy Balog Gergelyen kívül s az pedig raffinírt svindlerektől támogatva — hogy ne legyen mit megfogni a törvény kezének — minden ingós ingatlan vagyonát köztudomás szerint a zsidóknál kötötte le.
Legjobb tehát — mondá a püspök úr — felhagyni minden további követelésekkel, az Oberkirchenrath a Gusztáv Adolf egylet által is gyámolítani fogja az egyházat. S igyekezzenek maguk a hívek is, a szeretet és békesség lelkétől áthatva újabb alapokat teremteni. Ama 300 frtot pedig nem is volna tán tanácsos az egyház kezére bízni. Nehogy az is elpusztuljon, mint az előbbeni tőkék. Sokkal biztosabbnak véli a püspök úr, hogy egyházkerületének többi pénzeivel, a superintendentia kezei közt növekedjék.
Első tekintetre bárha helyesnek látszik is a főpásztori ajánlat: azt hiszem, hogy később eláll tőle maga a főpásztor úr is. Mert hat ember turpissága miatt nem lehet az egész népet elítélni. S amely nép a maga keserves verejtékéből még ily lélekölő körülmények közt is 1070 frt tőkét tudott az egyház számára teremteni; amely nép egy más országba fáradozik napszám dolgozni s egyháza magtárába mégis 400 köböl gabonát volt képes szemenként összehordani; amely nép az elsikkasztott magtár helyett most újólag új magtárba hordja verejtéke gyümölcseit s már ismét van 19 köböl gabonája, az ama 300 frtból is tőkét tud nevelni, és meg is fogja azt őrizni. Csak egyházi felsőbb hatósága épen az ily elszigetelt helyeken gyakoroltasson szigorú ellenőrködést.
Részemről tehát azt vélném s azt is fogom ajánlani, hogy leghelyesebben teszen a főegyháztanács, hogy ha ama 300 frtot azon meghagyással küldi az andrásfalvi egyháznak, hogy fektesse gabonába s csatolja az új magtárhoz, így a szűkölködőkön is leghamarább segíthet az egyház, s tőkéje is leggyorsabban és legbiztosabban növekedik.
Mindezekbe a püspök ur előtt, oly hirtelen és egyszerre, teljes lehetetlen vala, hogy mélyebben bocsátkozzunk. De miután a tények állását főbb vonalaiban már úgy is régen ismeri és most in face loci meg is győződhetett róla, reméljük, az ügyfolyamat kedvezőbb lendületet nyer.
Egyházi jegyzőkönyveink és az anyakönyvek, rendbe hozva találtatván, áttértünk az iskolába. “Sok kívánni valót hagy hátra”, jegyezte meg a püspök úr, “kivált midőn a tanító semmibe sem veszi az elöljárókat s egy kézre dolgozik az egyház megrontóival” tette hozzá fájdalommal az elöljáróság.
Legkényesebb volt a helyzet az iskola könyvtárával szemben. Látván a főt. püspök úr a tíz forintos földgömböt s azt a nyaláb cifra könyvet, melyek közt “Juhorvos,” Medve Imre „Magyar gazdasszonya” sőt még „Hellen könyvtára is van: fölkent személye előtt is kénytelenek valánk kimondani, hogy az egész vásár falitáblak- és képekkel, sőt a könyvszekrénnyel együtt sem ér meg — nem hogy 180, hanem 70 frtot sem. Hogy ne érne — felelt a püspök úr — hiszen amint Kerk úr mondja: Láng urat bízta meg s az válogatta ki a könyveket. „Mi semmit sem tudunk róla” — felelt a presbyterium. És ha úgy van, Láng Károly úr arra is gondolhatott volna, hogy a 180 frtból ama jelzett könyvek helyett, legalább egy Szalay vagy Horváth magyar történetével is boldogítja a néptanítót; nem különben a sok ifjúsági- és néplapok közül, ha legalább egyet rendelt volna! „Kerk úr pedig — szólott Kántor János elöljáró — előttünk s nagytiszteletű Schiller seniorunk előtt, szóról-szóra oda nyilatkozott, hogy ő azt a 180 frtot mind ezekre a könyvekre s lim-lomokra fordította, s neki abból „még 15 kr. schnapszra valója se maradt.” A püspök úr — az isten áldja meg — mégis kiszorított már belőle 28 frtot. Csak tessék még szorítani, kerül onnan több is. De én láttam a Rechnungot — felelt a püspök úr, némileg neheztelve s Láng úr is alá van írva és Kerk úr beadta a Bezirks-Schulrathnak.
Természetes, hogy a mi önálló s felekezeti iskolánk, a Bezirks-Schulrathot jóformán nem is ismeri. S az illető — máskülönben igen tisztelt — úrnak ünnepélyesen kívánja tudomására juttatni, hogy ha pápa akar lenni, hat menjen Rómába s ne jött volna adminisztrátornak mi hozzánk Andrásfalvára.
De a tisztes főpásztor ur iránti kegyelet azt hozta magával, hogy ne szomorítsuk, az előadások oroszlánrészén átesve, a látogatási jegyzőkönyvet elkészítve, rendes aláírás után, bezártuk a második nap terhes feladatát.
Következett a harmadik, a legünnepélyesebb nap, amely épen szent Mihály napja volt. A püspök úr előbb megírta, hogy ezen a napon jelen akar lenni az isteni tiszteletünkön is. Kijelölte a textust is, amelyről beszédet tartsak Ján. 9. 4. szerint. S bár a nép nagy része Moldovában fáradozik törökbúzát törni, mégis szép számmal gyűlt össze. S még a püspök úr is kellemesen volt meglepve, hogy a kis templom egészen megtelt.
Az én rövid és alkalomszerű igehirdetésem után főpásztorunk lépett az úr asztalához. S meg vagyok győződve, hogy egész Magyarországot érdekelné ama hatásteljes és apostoli tanítás, melyet az ezüst fürtökkel koszorúzott külföldi főpásztor, János evangyélistának szellemében és lelkével s — ami legváratlanabb volt — jól érthető magyar nyelven, az édes hontól elszakadt testvéreinkhez intézett. De miután tartok tőle, hogy tudósításom már eddig is igen hosszúra nyúlt, tehát csakis röviden érintem, hogy a szeretetről volt szó. „Fiacskáim, szeressétek egymást!” Ez alapigékhez képest: mi és milyen a szeretet? oly kenetteljesen fejtegette a főpásztor, hogy szinte áthatva látszott lenni János evangyélista és szent Pál apostol szellemétől.
Megáldó imája után egyházunk nevében, s a szent gyülekezet előtt köszöntem meg még egyszer azt, hogyoly messziről érkezve nemcsak hogy fáradságot vett, ez elszigetelt magyar nyáj ügyét-baját közelebbről vizsgálni és orvosolni; de — hogy a fájó sebekre annál gyöngédebben hintse az ige balzsamát — ha Káté a görög nyelvet 50 éves korában tanulta, Hőnél János superintendens úr, az általa 32 év óta nem hallhatott magyar nyelvet, 70 esztendős korában nemcsak hogy tanulta, sőt prédikálta is. Adja isten, hogy élő szavai, amint a gyülekezetben legelsők valának, legutolsók se legyenek.
Ezzel az ének megrendült, a hívek a főpásztortól elbúcsúztak és elváltak, s egyszerű, de szívélyesen felszolgált délebéd után: jöttek a radaótzi német atyafiak s ünnepélyes kísérettel városukba vitték.
Közli: Tomka Károly, andrásfalvi ref. lelkész s a presbyterium és az egész nép nevében bizonyítják: Kerekes Sámuel, főgondnok. Kántor János, Ömböli János, elöljárók.