Csángók keserűsége.

    Pesti Napló, 1910. November 27.
                                                  A titokzatos hatvanezer korona. Budapest, november 26.
   Rökk Szilárdnak a nevéről fölösleges eltávolítani a feledés patináját. Nemsokára negyedszázada lesz, hogy meghalt, de valami szokatlanul szép frissességben él az emléke, sok tisztelettel, még több szeretettel gondol rája mindenki itt a fővárosban is, az országban is. Amikor élt, nem volt több egy példás életű, nemesen gondolkodó polgárnál, de a halála pillanatában egyszerre belenőtt a legkiváltságosabb lelkek kicsiny gárdájába. Amit egy hosszú és munkás életen keresztül hangyaszorgalommal gyűjtött és szinte fukarönzetlenséggel csorbítatlanul megtartott, mintegy másfélmillió korona vagyonát végrendeletével, széjjelosztotta a legkülönbözőbb, de kivétel nélkül szép és okos célok javára. Gondolt az Akadémiára, de gondolt a cselédekre is; juttatott a képzőművészeteknek, ám nem feledkezett meg a néptanítók szomorú helyzetéről sem. És mert éppen abban az időtájban nagy garral folyt a bukovinai csángók hazatelepítésének az akciója, tehát a csángók is eszébe jutottak Rökk Szilárdnak. Eszébe jutott, hogy idegenbe szakadt, ott félig szintén idegenné lett székely véreinket százféle kedvezéssel várják itthon, ám valószínűen arra, hogy a csángókkal nagyobb mértékben és gyorsabb tempóban megismertessék a magyar kultúrát — arra valószínűen nem gondol senki, mert ahhoz nem bürokrácia, hanem szív kell. Hagyott tehát Rökk Szilárd hatvanezer koronát arra is, hogy abból esztendőnként megjutalmazza a közoktatásügyi miniszter azokat a tanítókat és papokat, akik a hazatelepített csángók falvaiban a legtöbb érdemet szerezték a magyar műveltség terjesztése körül.
  Magyarországon, egyéb dolgokkal együtt, arizonai állapotok uralkodnak az ilyen alapítványokkal kapcsolatosan is. Ez különben köztudomású. Természetes tehát, hogy a csángó községek tanítói és papjai sem kaptak egy fillért sem a rájuk testált vagyon kamataiból. Legalább is addig nem kaptak, amíg föl nem kerekedtek és meg nem kérték Rökk Szilárd öccsét, Rökk Pált,hogy sürgesse meg elhunyt bátyja akaratának a végrehajtását. A közbelépés sikerrel járt s attól fogva minden év hozott egy külön ünnepnapot néhány szegény csángó tanítónak, aki száztól ezerkétszáz koronáig terjedő jutalomban részesült.

                                                                                                             Rökk Szilárd (1799-1888)

  Rökk Szilárd pénzét eleinte a közoktatásügyi minisztérium kezelte, utóbb azonban alakult egy csángó-magyar egyesület, amely társadalmi után több százezer koronát szedett össze a Bukovinából és Moldovából hazatelepített székelyek számára, később tehát ez az egyesület vette gondjába Rökk Szilárd hagyatékának a csángókat illető részét. Az egyesület gróf Teleki Géza elnökségével derekasan működött és kétségtelenül nem csekély része volt a csángótelepek gyors felvirágoztatásában. Több éven át becsületesen elvégezte az egyesület azt a magára vállalt feladatot is, hogy a csángó tanítókés papok fölött mintegy a legfőbb erkölcsi bíróság szerepét betöltse, de pont hat évvel ezelőtt az egyesület hirtelenül és minden megokolás nélkül megszüntette a jutalmak kiosztását. A tanítókat nem értesítették, hogy többé ne pályázzanak, hogy ne várják többé kisfizetésüknek ilyetén véletlen, de annál kellemesebb megpótolását: egyszerűen rájuk sem hederítettek többé, jó durva magyar szokás szerint.
Sándorfalva, Hertelendyfalva, meg a többi telepes község tanítói, tanítónői és papjai tehát szegényebbek lettek egy apró reménységgel, ellenben gazdagabbak lettek egy problémával, egy bántó gyanúval: ki fosztotta meg őket és milyen alapon attól a néhány szép fényes, csengő, aranytól, amely nemcsak fizikai nyomorúságukon enyhített valamicskét évről-évre, hanem üzenetet is hozott nekik egy nagy, nemes magyar lélektől, hogy csak dolgozzanak, a maguk kis körében országos jelentőségű munkát végeznek. Az apostolkodás glóriája sugárzott rájuk a Rökk Szilárd hátrahagyott aranyaiból.
  Hat év óta kínozza már a csángó tanítók lelkét az a kérdés, ki irigyelte meg tőlük azt a kicsi pénzt és azt a nagy érzést, hogy ők kiváltságos emberei ennek az országnak, mert nem köznapi, hanem maradandóbb becsű kultúrmunkát végeznek. Kinek volt érdeke, hogy elvonja tőlük a Rökk Szilárd hatvanezer koronájának kamatait, vagy még inkább: kinek lehetett megfelelő hatalma, hogy az alapító intencióit és rendelkezéseit semmibe vegye?
  Kutattak tehát a csángótanítók, deputációztak, panaszkodtak — hiába. Nem tudtak meg semmit, sőt „illetékes“ helyen még arra nézve így gyöngéd figyelmeztetést kaptak, hogy ne szellőztessék tovább a dolgot. Ez — enyhén szólva — megfélemlítés, de legalább nem volt eredménytelen, mert a csángó tanítók csakugyan elhallgattak s a hatvanezer korona kamatai hat év óta ismeretlen helyen gyűlnek garmadába. Ez azonban így tovább nem mehet. Mi végtére is nem vagyunk a Balkánon, csak a Balkánnak a szélén. Nálunk is lehet csinálni ilyen apró sakkhúzásokat, de legalább nézzünk a kezekre, amelyek a sakkfigurákat tologatják. Utána jártunk a dolognak és egy egészen sajátságos, nagyon szomorú, csaknem civilizálatlanhistóriát kaptunk magyarázatul. Íme, László Mihály képviselőnek, a csángó-magyar egyesület volt titkárának az elbeszélése.
  - Somssich Pál, herceg Odescalchl és jómagam alapítottuk meg annak idején a csángó magyar egyesületet. Adakozás útján összeszedtünk több százezer forintot. Minden irányban segítségükre lehettünk tehát a csángóknak, részint, amikor már hazatelepítették őket, részint pedig künn Bukovinában és Moldovában is.
  Többek között azután megbízatást kaptunk arra nézve is, hogy a Rökk Szilárd-alapítvány kamatait a csángó tanítók jutalmazására fordítsuk. Mi puhatoltuk ki, hogy ki érdemes leginkább a jutalomra s a mi előterjesztésünk alapján a közoktatásügyi miniszter mindig el is küldette a kijelölt tanítóknak, tanítónőknek és papoknak az általunk proponált összegeket.
  Lassanként azután végére értünk a missziónknak, a telepesek a boldogulás útjára jutottak, hovatovább már nem volt szükségük a mi különös támogatásunkra. Amikor ezt láttuk, fölmerült az a kérdés, hogy mi történjék a csángó egyesülettel s még inkább az elköltetlenül maradt vagyonnal. Mert maradt valami pénzünk is — talán száz—százhúszezer korona —, s annak a hovafordításáról határozni kellett.
  Sajnos, azon a tanácskozáson, amely erről a fontos kérdésről döntött, én nem jelenhettem meg s csak utólag értesültem, hogy a csángó-egyesület pénzét odaajándékozták a Julián-egyesületnek. Hogy mi a Julián-egyesület, azt kevesen tudják. Magyar iskolákat tart fenn Horvátországban, hír szerint, tizennyolc—húsz elemi iskolának fedezi az összes költségeit ez az egyesület.
  Amint látható, a Julián-egyesület céljai nem kevésbé szép és hazafias, mint volt a csángó-egyesület célja, csak sokkal szomorúbb, mert nyilvánvalóan mutatja, mennyire nem vagyunk urak a magunk portáján. Ha csak egy társadalmi, jóformán titkos úton tudunk magyar véreink iskoláztatásáról gondoskodni abban a Horvátországban, amely egy és oszthatatlan része Magyarországnak.
  A csángó egyesület tehát feloszlott, a pénzét odaajándékozta a Julián-egyletnek, de ezzel még nincs megmagyarázva az, hogy hová lett a csángó tanítók jutalmazására szolgáló Rökk Szilárd-hagyaték. Erre nézve pontos fölvilágosítást nem adhatok, csak sejtem, hogy minden valószínűség szerint miképpen alakultak a dolgok.
  Két eset lehetséges. Az egyik az, hogy Rökk Szilárd hagyatékát is a Julián-egyesület tőkéjéhez csatolták, amelyet a miniszterelnök kezel és told meg évenként egy-egy összeggel, mert a Julián egyesület nem győzi a horvát iskolák költségeit.
  A másik eset pedig, a kevésbé valószínű, az, hogy a Rökk Szilárd-alap még most is rendelkezésére van a közoktatásügyi miniszternek, mégpedig a csángó tanítók javára, de nincsen, aki évről-évre javaslatot tenne a miniszternek arra nézve, hogy kiknek adja a hagyaték kamatait. Mint említettem, ezt a kijelölést éveken át a csángó egyesület végezte és lehetséges, hogy most tisztára ilyen bürokratikus okon múlik a jutalmak kiosztása.
  Ennyit mondott László Mihály és ehhez kevés a hozzátenni való. Egyformán súlyos hiba történt, ha a Julián-egyesületnek adták oda azt a pénzt, amelyet Rökk Szilárd a csángó tanítóknak hagyott, akár ha azért nem osztják ki annak a pénznek a kamatait, mert a csángó egyesület s ezzel a kellő figyelmeztetés megszűnt. A kultuszminisztériumnak anélkül is tudnia kell a kötelességét, ha arra kívülről nem is figyelmeztetik. Mindenesetre az a legkevesebb, amit tehetett és kellett volna tennie, hogy néhány sorban értesítse a csángó tanítókat a Rökk Szilárd-alap sorsáról. Ha elajándékozták, legalább mondják meg. Ha megszüntették a jutalmak kiosztását, legalább ne várakozzanak hiába a szegény tanítók. A közélet terén is az udvariasság és az úri modor szabályozza az eljárást és ez alól nem vonhatja ki magát az a minisztérium sem, amely hivatalból terjeszti a civilizációt.