Láthatár, 1939-10-01/10. szám
Az aldunai székely községekben... Hertelendyfalva—Vojlovica
Valószínűleg kevesen tudják, hogy Pancsova és Kevevára (a mostani Pancsevo és Kovin) között, a Duna balpartján, a múlt század második felében három, nagyobbára csángó-székely lakosságú község keletkezett. Az Alduna partjait azokban az időben még nem védték töltések, úgyhogy a tavaszi árvizek rendszeresen döntötték az alacsony, lapos torontáli partot és lehetetlenné tették nemcsak a települést, hanem a rendszeres földművelést is.
A Délvidéknek a töröktől való visszafoglalása után, Mária Terézia uralkodásától kezdve, több ízben is megpróbálták ezeknek a végeknek állandó jellegű betelepítését. A bécsi politika akkori elveinek megfelelően elsősorban német, szerb, horvát és román lakosságot telepítettek. Az „aldunai réti földek“ néven nyilvántartott terület nagysága ekkor meghaladta a 150.000 holdat. 1865 óta a vármegye újabb területeket igyekezett ármentesíteni, és ezekre németeket, bolgárokat és szlovákokat hozatott. Az 1876-i nagy árvíz azonban minden telepítést elsodort és így újabb, kitartóbb erőkre volt szükség a régi terv sikeres megvalósításához.
Ekkor terelődött a figyelem a bukovinai székelyekre, az ú. n. csángókra, akik rossz anyagi és társadalmi helyzetük miatt hajlandóknak is mutatkoztak a visszavándorlásra. Tisza Kálmán kormánya és az országos csángó-bizottság támogatták az elgondolás megvalósulását, míg csángórészről Thomka Károly andrásfalvi református lelkész állott a mozgalom élére. Az aldunai csángótelepítés céljaira csakhamar 100.000 forint gyűlt össze, a kincstár pedig 36.000 kat. hold földet bocsátott rendelkezésre. 1883elején Odescalchi Artúr herceg kiutazhatott Bukovinába, hogy magával hozza az első csángótelepeseket.
A csángómagyarok több csoportban érkeztek új lakóhelyeikre, öszszesen 3 községben nyertek elhelyezést: Hertelendyfalván, Sándoregyházán és Székelykevén. Ma mind a három község Jugoszláviához tartozik és nevük: Vojlovica, Ivanovo és Skorenovac.
Hertelendyfalva, mely az akkori főispántól, Hertelendy Józseftől kapta nevét, mind a 3 község közül a legkisebb volt. Ide a már említett Thomka Károly lelkész vezetésével összesen 778 telepes érkezett, túlnyomóan református vallásúak. A katolikus csángók közül 1932 Székelykevén és 810 Sándoregyházán telepedett le, úgyhogy Bukovinából összesen 3520 csángótelepes érkezett az Alduna mentére.
Ily módon jöttek létre 1883-ban a dunamenti csángófalvak, melyek mai napig is fenntartották magukat. Sorsuk, fejlődésük nemcsak érdekes néprajzi tanulmány, hanem az egész magyarság szívügye is. Ma, midőn a magyar közvélemény egyre fokozódó figyelemmel és érdeklődéssel kíséri idegenbe szakadt csángóvéreink életét, nem lesz érdektelen közelebbről megvizsgálni e csángótelepes községek helyzetét sem.
Az első látogatás Vojlovicának, az egykori Hertelendyfalvának szól. A „Vojlovica“ név egy régi kolostortól származik, mely a falu határában fekszik. A mai Vojlovica már egészen összeépült Pancsovával, úgyhogy kezdetét csak a vasútvonal jelzi. A falu eredetileg a déli irányban vezető útnak csak egyik oldalán foglalt helyet; ma a másik oldalon is keletkezett már egy házsor. Ez a rész azonban közigazgatásilag Pancsovához tartozik.
Hertelendyfalva már első pillantásra kellemes benyomást tesz a látogatóra. Hosszú, egyenes főutcája távlatot biztosít, míg sakktáblaszerű felépítése, fasoros utcái rendezett külsőt kölcsönöznek neki. igazi bánáti telepes község!
Mindjárt a főutcán meglepetést kelt a számos sötétkékre meszelt ház, melyek sehogy sem árulnak el magyar ízlést. Később megtudtam, hogy ezek német és leginkább szlovák házak, melyek erős színezésükkel elütnek az egyszerű magyar hajlékoktól. De szomorúan lehet mindjárt megállapítani, hogy a magyarság alig is van képviselve a főutcán és a jobb falurészeken, mert már a telepítéskor kisemmizték őket az ígért helyekből. Első helyen azokat a szlovákokat és németeket helyezték el, akik Máriaföldről és a Bácskából menekültek az árvíz elől. A csángómagyarok aztán telepedhettek a falu mögötti erdőirtásokra. (Sőt mintegy 200 közülök vissza is fordult, mert már nem jutott neki hely az ígéretek szerint). Ez a beosztás máig sem változott: legelői vannak a szlovákok, aztán jön a német utca, és végül a magyar utca, mely már valamivel keskenyebb és szegényebb is az előzőknél.
A nemzetiségi megoszlás Hertelendyfalván ma is erősen érezhető, bár nemzeti vagy faji ellentétről szó sem lehet. Az érintkezés nyelve a magyar maradt, még a németek és szlovákok között is. Sajátos nemzeti egyéniségét azonban egyik falurész sem vetkőzte le. A statisztika szerint Vojlovica nagyközségnek 1931-ben, az utolsó népszámláláskor 3656 lakosa volt. Ebből magyar 1662, szlovák 1174, német 759, egyéb 61. A 61 „egyéb“ nagyobbára szerb munkáscsalád, akik az olcsóbb lakásviszonyok miatt költöztek ki Hertelendyfalvára, leginkább Pancsováról. 1939-ben a lakosság száma már meghaladja a 4000-et is.
A mostani adatokat a település idejének számadataival összehasonlítva kiderül, hogy a magyarság és a szlovákság megkettőzte lélekszámát, míg a németek alig haladtak. És itt mindjárt rá kell mutatni a legörvendetesebb tényre: Hertelendyfalva csángómagyarsága mindmáig erősen szapora,ami biztosítja további fejlődését és fennmaradását. Az egyke ismeretlen, az utcákon nyüzsög a sok gyerek. A háború óta eltelt két évtized születési arányszáma kb. 35 ezrelékre, a halálozási mintegy 20 ezrelékre tehető, úgyhogy egy 15 ezrelékes elég magas természetes szaporodás jön ki. Márpedig a természetes és a tényleges szaporodás a faluban körülbelül ugyanazt jelenti.
A szaporodás ezen örvendetes számarányán kívül azonban sok szomorú és kedvezőtlen körülményről is említést kell tenni. Mindenekelőtt a hertelendyfalvai magyarság nagyon szegény. Szegény önmagában véve és szegény a más nemzetiségűekhez viszonyítva. 1938 szeptemberében pl.
435 magyar gazda kezén volt a föld 24,8%-a,azaz 1201 hold;
304 szlovák gazda „ ,, „ 29.8%-a, „ 1448 „
160 német gazda „ „ „ 15.3%-a, „ 750 „
idegenek (hitelezők, ügyvédek, stb.) 7.5%-a, „ 362 „
egyéb (terméketlen, közös legelő, stb.) 22.6%-a, „ 1094 „
(100% össz. 4856 hold).
E rövid statisztikából kiderül, hogy a falu összlakosságának 40%-át kitevő magyar lakosság a földnek csak alig 25%-át birtokolja. Ez a tény annál is súlyosabb, mert a mai 1201 kat. hold földtulajdonnal szemben a letelepedéskor a magyarok kb. 2000 holddal rendelkeztek.
Minthogy 435 magyar gazdának összesen 1201 hold földje van, könnyen kiszámítható, hogy az átlagos magyar birtok nagysága alul marad a 3 holdon! Hozzájárul ehhez a föld meglehetős széttagoltsága. Minthogy a gyermekáldás elég nagy, újabb földszerzésre pedig sem tárgyi, sem egyéb okokból nincs kilátás, a föld további elaprózódásával kell számítani. Ebből következik, hogy a föld egymaga többé nem fog tudni megélhetést nyújtani. A számítások eszközlésekor (1938 szeptember) a falu 899 gazdájából 670 szorult mellékkeresetre, amiből 380 volt a magyar. A 62 földnélküliből 57 került ki a magyarok sorából, így tehát már most is, a jövőben pedig még többen fognak elsősorban ipari mellékkeresetre szorulni, ami a népfölöslegnek a közeli városokba való szivárgásával egyértelmű.
Hertelendyfalva földje elég termékeny, a földmegoszlás is jó. Az 1/4—2 holdas birtokok a föld 45.6, a 2—10 holdasok 36.9%-át teszik ki. (Nagybirtok nincs és nem is volt, úgyhogy a jugoszláv földbirtokreform nem érintette). Sajnos, a termelés módja még mindig az ősi búza-kukorica rendszer,melyről nem hajlandók letérni. Ez a két termény foglalja el a bevetett terület 71%-át, míg a többit az állattenyésztéshez szükséges takarmánynövényekkel vetik be. Ily módon persze semmi hely sem, vagy alig jut ipari növényekre, kertgazdálkodásra, szőlőre vagy gyümölcsre. A termelés technikai szempontból távolról sem kielégítő.
Hasonló a helyzet a másik főfoglalkozási ág, az állattenyésztés körül is. A sík határnak megfelelően igavonásra csak lovat használnak; ennek ellenére csak minden 9 emberre jut 1 ló. 1 szarvasmarha minden 8, 1 disznó minden 6 emberre jut. A magyarság minden bizonnyal itt is rosszabbul van képviselve az átlagnál. Az állatállomány javul, de okszerű állattenyésztésről még nem lehet szó.
Önálló ipara a falunak alig van. Néhány mesterember ellátja a mindennapi szükségletet, a többi cikk a városból jön. Annál fontosabb a férfiés női lakosság egy mindig tekintélyesebb részének foglalkoztatása a pancsovai és belgrádi munkatelepeken, ahol 300—1000 dinárt keresnek havonkint, egyrészt a közelség, másrészt a közlekedési kedvezmények is elősegítik. Ezzel az irányú eltolódással a jövőben még fokozottan kell számolni. Magyar szempontból itt pillanthatjuk meg a falu életének legfontosabb változását, melyre még szellemi életének ismertetésénél vissza fogunk térni.
Most vázolt szegénységüknek megfelelően alakul a hertelendyfalvai csángómagyaroknak életmódja és táplálkozása is. Sajnos, itt is alacsonyabb szinten mozognak a többi nemzetiségnél. Egyoldalú termelésük következtében nem rendelkeznek megfelelő változatosságú és táperejű étrenddel; főként kevés tejet, tejterméket és tojást fogyasztanak. Főtáplálékuk a kenyér; ha ez már nincs, a málé. Változatosságot legföljebb a krumpli, bab, káposzta és paradicsom jelent, míg hús csak ritkán kerül asztalukra. Iskolás gyerekek körében gyűjtött adatok valóban szomorú képet festenek a falu sovány táplálkozási viszonyairól! Még szerencse, hogy aránylag csekély az alkoholfogyasztás, ámbár 11 kocsma is van a községben. A szeszes italok közül rendszerint a pálinka járja, míg a bor vasárnapra marad. Sört csak a németek isznak.
Ami a házakat illeti, moldvai hazájukból az ottani építési módszert hozták magukkal. Akárcsak a Kárpátok alján, házuk eleinte fából épült, háttal északnak. Később, 1890 táján, áttértek a vályogverési módszerre; a mai csángóházak 85%-a ilyen. A házakat cseréppel fedik, kívül-belül meszelik. Ezek a házak jobban füllenek, mint a szlovákok és németek téglaházai, de nedvesebbek és ezért a tuberkulózis melegágyai. 1884-ben 419 ház volt a faluban, 1938 szeptemberében 837, 62-vel kevesebb, mint amennyi család. A magyarok közül 57 családnak nincsen háza. 20 kivételével a magyarok házai egy szoba-konyhásak, a többi 2 szoba-konyhás.
A csángó házak eredetileg beljebb épültek, mint az utca vonala, hogy „az idegen ne nézzen be a feleség ágyába“. A ház — nagysága szerint — két vagy három részre oszlik. Az utca felől van egy szoba, az u. n. „nagyház“, aztán jön a konyha, előtte egy kis tornáccal, ez az „eresz“; és végül a nagyobb házaknál van még egy szoba, mely a konyha másik oldalán nyílik, és ez a „kisszoba“. Bejárat csak egy van és mindig az udvarból nyílik. A tornácot fafaragások díszítik. Istállók és színek külön, az udvar hátsó részén vannak. Ház, udvar és lakás elég tisztáknak mondhatók. Állatok közül csak kis csibét tűrnek meg a szobában.
Lakásuk belül mindenekelőtt sötét, mert a két utcára néző ablak kicsi, s még hozzá azokat is elfüggönyözik és elzsalugáterezik. Bútorzatuk ma már csaknem kizárólag a közönséges városi tömegbútor; a régi tulipános ládák egyre ritkábbak lesznek. Az ágyakat már csak az öregek vetik magasra, hogy majdnem a mennyezetet érik. Az ablakok fölött, körül a szobában már csak ritkán látni a székely korsókat, festékeseket. Ezek lassankint eltöredeznek, utánpótlás pedig nem érkezik. Ily módon a lakás egyre jobban veszi eredeti székely-csángójellegéből és helyt ad a városi, gyakorlatiasabb szempontoknak.
Az anyagi műveltség rövid felvázolása után szólni kell a falu lelki, szellemi életéről is. Voltaképpen ez az, ami a legnagyobb fokú érdeklődésre tarthat számot, hiszen Hertelendyfalva anyagi szempontból vett élete és műveltsége igen sokban egyezik más, hasonló felépítésű magyar falvakéval.
Mindenekelőtt érdekes megemlíteni, hogy a több mint félszázados különélés ellenére a hertelendyfalvaiak megőrizték sajátos eredetüknek tudatát és a visszamaradottakkal való szellemi kapcsolatukat. Hozzá kell azonban tenni, hogy ők a legerélyesebben tiltakoznak a „csángó“ szóhasználat ellen, mert ezen a „csatangoló“-nak egy rövidítését értik és gúnynévnek tekintik, öntudatos székelyeknek vallják magukat, akik tisztában vannak vele, hogy őseik Erdélyből, a Székelyföldről kerültek Bukovinába. Ámbár a közbeeső határ miatt a további cserék és utazások szinte lehetetlenek, még mindig előfordul, hogy különösen rokonok áttelepednek Bukovinából Hertelendyfalvára. Magam is találkoztam egy fiatalabb lánnyal, aki 3 év előtt jött egy bukovinai csángófaluból és még érzett is erősen a kiejtésén az ottani tájszólás. Természetes azonban, hogy az idő tűnésével ez a szellemi kapcsolat lazul és hovatovább történeti visszaemlékezéssé fog válni.
A székely eredet öntudatának megfelelően Hertelendyfalva lakossága a jugoszláviai magyar kisebbség egyéb elemeitől is megkülönbözteti magát. Nincs szó szembenállásról vagy ellentétről, hanem csak a külön egyéniség öntudatosításáról. Ez azonban nem üres meggyőződés, hanem különböző, bonyolult szellemi, jellem- és egyéniségbeli eltérések kikristályosodása.
Talán ez a sajátos egyéniség-öntudat képesítette a hertelendyfalvaiakat arra, hogy mindezideig Pancsova és Belgrád közelségében sem vesztettek túl sokat külsőleg és belsőleg. Mint mondottam, az utóbbi években a falu valósággal összeépült Pancsovával, mely közigazgatásilag már Belgrádhoz tartozik. Az érintkezés állandó: a férfiak munkába járnak, a lányok elszegődnek szolgálni. De nemcsak hogy nincs szó beolvadásukról, hanem eddig még csak felszívni sem tudott belőlük a város. A hatás persze lassan, de biztosan mégis érezhető és számolni kell vele, hogy a jövőben még csak fokozódni fog.
Mint már fentebb szó volt róla, Hertelendyfalva további sorsára nagymértékben a főváros közelsége fogja rányomni bélyegét. A szegénység rákényszeríti a lakosság egy részét, hogy a városban keresse meg kenyerét: ezek magukba szedik az új levegőt és terjesztői lesznek odahaza is. A visszatérő cselédlányok levetik rakott szoknyájukat és levágják hajfonataikat; a legények Bata-cipőt hordanak és modern táncdalokat énekelnek. De ez még nem is lenne olyan baj, ha vele párhuzamosan nem változna meg székely egyéniségüknek legmélyebb alapja is, először csak öntudatlanul és észrevétlenül, aztán egyre kiáltóbban. A régi bútorzat, a népviselet, az énekek és szokások elhagyásával lassan kint tovatűnik a régi művészi érzés, a hangulat és a régi életformák is, hogy helyüket az uniformizált városi környezetnek adják át.
Ez a probléma egymaga nem különlegesen hertelendyfalvai. Mindenütt fölmerül, ahol a korszerű követelmények többé nem tudnak megférni az ősi környezettel. Csakhogy Hertelendyfalva esetében csaknem elszigetelt, magára hagyatott falut látunk, ahol félős, hogy a nemzeti öntudat külsőségeinek feladásával elvész maga a nemzeti öntudat is. Az eddigiek alapján ítélve nincs ok a közvetlen aggodalomra. A régi székely bútorzat ugyan — mint említettük — már átadta helyét az újabb gyári daraboknak, de a népviseletet még a falu ifjúságának is kb. kétharmada hordja! Ez az a pont, ahol a hertelendyfalvaiak nemcsak sokat, hanem túl sokat költenek. Az ünneplő ruha férfiaknál és nőknél egyaránt díszes. A lányok ruházatának az alapszíne a meleg sötétpiros, a kék és zöld mára inkább városi színhatás. A székely lány ruhája Hertelendyfalván is 2—3 fehér alsószoknyából, piros rakott szoknyából, fehér, bőujjú ingből és aranyos díszítésű vörös bársony pruszlikból áll. Ma már a ruházat számos eleme eltér a régi, szigorú szabályoktól, de a fontos az, hogy a legtöbben még szívesen hordják a nemzeti viseletét. Az asszonyok öltözete ugyanilyen, csak piros helyett fekete színnel, és hozzá fejkötőt hordanak.
A férfiak munkához gyakran még mindig a bő gatyát hordják, míg különben fekete posztónadrágot és csizmát, újabban inkább közönséges cipőt, mellényt és kabátot. Nyáron kabát nélkül, nyitott mellénnyel járnak, amihez hozzájárul a legények selyem nyakkendője, a „fejem ruva“. Általában a ruházat anyagát már nem készítik maguk, mint régebben. Hertelendyfalva népviselete, különösen a lányoké és asszonyoké, rendkívül tetszetős, egyszerűségében is szép és megkapó. A gyöngyösbokréták alkalmával is mindenütt feltűnést keltettek. Látva a tetszést, melyet mindenütt arattak, maguk is mintha újból kedvet kaptak volna a már-már ledobott népviselet további hordására. Ezek ellenére számítani kell vele, hogy idővela városi ruházkodás további hódításokat fog tenni.
Érdekesen alakul a hertelendyfalvai székely varrottasok kérdése is. Bukovinából a minták igen nagy gazdagságát hozták magukkal, amelyhez idővel még újabb, főként idegen hatásra keletkezett elemek járultak. Az utóbbi években néhány művészbarát jugoszláviai magyar megrostálta a hertelendyfalvaiak által készített mintákat és csak azokat tartotta meg, amelyekről kimutatható volt, hogy eredeti, hamisítatlan erdélyi-bukovinaiminták. Ezzel egyrészt elejét vették a varrottasok elfajulásának, másrészt azonban megmerevítették régi fejlődési fokán. Hertelendyfalva varrottasai semmiben sem különböznek az erdélyi székely munkáktól: ugyanolyan anyagból, ugyanolyan öltéssel, piros és kék, vagy piros és fekete színekben készítik őket. Újítás inkább csak abban van, hogy a kézimunkákat igazi iparművészeti értelemben mindenfélére alkalmazzák (terítő, függöny, törülköző, kefetartó, diványpárna, szalvéta, zsebkendő, gyerekruha, stb., stb.) De éppen a varrottasakkal kapcsolatban állapítható meg legjobban, hogy képzelőerejük kiapadóban, művészetük öntudatlansága megszűnőben van. A kézimunkákat nem díszítésre és saját élvezetükre, hanem a piac számára készítik. Az eladás megszervezése még folyamatban van; sajnos, nagyobb eredményhez tőke kellene, mert a földhözragadt szegény embereknek annyi pénzük sincs, hogy a kézimunka anyagát előlegezzék, így is éhbérért csinálják a rendkívül szemrontó munkát.
A vallásos élet nem különösen bensőséges. A magyarok közül 1350 református, 312 róm. hat. A reformátusoknak külön ,,magyar” templomuk van; mellette a lutheránus „tót“ templom foglal helyet, míg a katolikusok Pancsovára járnak istentiszteletre. A többséget képező reformátusoknak papja a kiváló Thomka Károly, a csángókat idevezérelt Thomka Kálmánnak a fia, akinek unokája viszont, Thomka Viktor, Újvidéken működik ref. lelkészként. Mindketten hertelendyfalvaiak és kitűnő ismerői az aldunai székelység kérdéseinek. Ezen rövid tanulmány számos adatát merítettem Thomka Viktor Hertelendyfalváról írott pályadíjnyertes művéből.
Családi életük alapja a munka- és vagyonközösség, de sok benne az érzelem is. A család korlátlan feje az apa. Korán házasodnak, a lányok 16—18, a fiúk 19—22 éves korukban. A szülők alacsony kora és rendszerinti gyenge tápláltsága következtében rendkívül magas a csecsemőhalandóság.
Műveltség tekintetében talán elég lesz megemlíteni, hogy a falunak van magyarnyelvű állami elemi iskolája, ahol azonban az államnyelvet is tanulják. 1938—39-ben 275 magyar tanuló iratkozott be, 4 tanerő (3 magyar és egy szerb) vezetése mellett. Az analfabetizmus 2%. Van 300 kötetes népkönyvtár. Kisebbségi magyar lapoknak 80 előfizetője van.
Társadalmi különbségekkel itt is találkozunk, ha nem is társadalmi ellentétekkel. Nagy különbség áll fenn az „alvidéki“ és „felvidéki“, az egylovas és kétlovas gazda között. A földnélküliek külön negyedben laknak és külön kocsmába járnak. Mindezek ellenére jól megférnek, ha irigykednek is egymásra. Az „osztályellentétek“ jelszava még nem jutott el hozzájuk s így nem is panaszkodnak senkire. Társulási hajlandóságuk kicsiny. Majdnem minden egyesületben ugyanaz a néhány ember szerepel. Van Gazdakörük, Tűzoltó Egyesületük, Ifjúsági Egyesületük, Dalárdájuk. Ez nem sok, de elég, s amellett szép működést fejtenek ki. Különösen népszínművek előadása igen kedvelt.
Szokásaik, dalaik és népköltészetük még mindig az ősi forrásokból táplálkozik. Az öregek még mesélik a régi regéket és el-eldúdolják a régi dallamokat, de azokra új szöveg már ritkán készül. A tudatalatti mélységekből még elő-előtör egy régi mértékű rím vagy rokon melódia, de a nehéz élet, az új környezet és csekély számuk lehetetlenné teszi a további alkotást. Nyelvükmég ma is az a jól érthető, zamatos székely nyelv, amit Bukovinából hoztak magukkal. Szókincsük, kiejtésük nem változott, mint ahogy egyelőre szerb hatást sem lehet fölfedezni. A nyelv itt is a magyarság nagy ereje, amelyet eddig egészen töretlenül sikerült megóvni.
Hertelendyfalva-Vojlovica egy szép élmény és minden szomorú jelensége ellenére is biztató látvány. Az egyedülálló, különben is vegyes lakosságú falu magyarsága ott küzd 55 éve az idegen tengerben. Helyzete súlyosbítva van szegénysége és a városra utaltsága által, mely végeredményben elnyeléssel fenyegeti. De erejét megmutatta azáltal, hogy számát több mint megkétszerezte, és a mai nehéz körülmények között is élni, fejlődni képes! A látogató kétségtelenül azt a benyomást nyeri, hogy a magyar Hertelendyfalva léte és fennmaradása minden nehézség ellenére is biztosítva van.
Bolgár László