Madéfalva: Halmágyi, Heidendorf emlékirataiból.
HALMAGYI ISTVÁN „NAPLÓI”-NAK (1752-53 és 1762-69) magyar művelődéstörténeti vonatkozásai, tanulmány.
…A polgári és katonai hatóság közötti versengésnek csak az alsóbb rendű néposztály és jobbágyság adta meg az árát. Ebből és más, még a következőkben részletesebben kifejtett okokból oly áldatlan viszonyok és oly általános elégületlenség keletkeztek, hogy a hazában való megmaradást valóságos csapásnak tekintették, a mely elől kivándorlással (emigratio, profugium) megmenekülni csak előnyösnek ígérkezett. A kivándorlók főleg Moldvába szöktek, de Oroszország részéről nyújtott kedvezmények folytán Új-Szerbiába is, mert, mondja Halmágyi, ha «...valaki Nova Serviába mégyen, talál ottan 30 rubent (sic), 12 esztendeig való exemtiot, házat, földet s manufacturára való alkalmatosságot…» Nova Serviába főleg a rácok költöztek ki, a kikkel szemben a bécsi udvar kezdetben teljes közönbösséggel viselkedett és akik «ob similitudinem religionis» (a vallás hasonlósága miatt) is szívesen telepedtek ott le és hagyták el hazánkat, oly nagy arányokban, hogy Halmágyi 1767-ben azt írhatja: «...kik néhány ezeren elmenvén, néhány milliókat, méneseket, gulyákat vittek el magokkal. Egy kapitányt ismert (Hadik generális), kinek egyedül volt 120 ezer frt. készpénze. Ezek ott megtelepedvén és successive (egymás után) mások is menvén, már egy fővárost, feles falukat építettek, mind regularis (szabályos) formára. Vannak sub militari jurisdictione (katonai fennhatóság miatt), nagy gazdák, kereskedők és manufacturákat is állítottak fel. Későn vette osztán észre az udvar, minémű nagy kárt vallott ezeknek emigratiójával s úgy tartotta meg a hátramaradtakat a kimeneteltől. »
A kivándorlások, profugiumok számadatai méltán ejthették gondolkodóba az udvart. így 1763-ban egybeállítják hivatalból, a kiköltözéseket és kitűnt, hogy «...a múlt esztendő végétől fogva szökött el 292 pater familias, valami 600 personaléval magokon kívül.»
1767 szeptember havában a fogarasi ínséggel kapcsolatban már azt írja Halmágyi, hogy «... elment szökve legalább négyezer ember azon districtusból, katona és jobbágy.» És mivel ezen kivándorlások folytán adójövedelmi csökkenés állott volna be, királyi ordinatio elrendelte, hogy «az adóbeli decrescentia a megmaradtak között osztassék fel» a mi 1766-ban minden forint után kilenc krajcár pótadókivetését vonta maga után. Hogy ezt szívesen nem fizették, az természetes, sőt «...palam (nyíltan) mondták az emberek, hogy mintsem ők az elszököttek adaját (adójuk) űzessék, inkább által mennek Havasalföldében, hogy az övéket adja más.» «Sok ment el Radna vidékéről és másunnan is szerteszélyel.»
Ezen közgazdasági szempontból káros jelenség meggátlására tettek is erélyesebb intézkedéseket. «Még 1764-be küldött volt ő felsége valami pátenst, melyben parancsolta, hogy az afféle emigránsok elsőben öt, azután tíz esztendeig való rabságra comdemnáltassanak (íítéltessenek) és minden jószágok confiskáltassék (elkobozzák); és ha harmadszor is tentálnák (kísérelnek), halállal büntettessenek; aki pedig denunciálja (feljelent) az afféléket, 25 frt adassék ex aerario (a kincstárból) az ilyeneknek; az emissariusok (követek) pedig és seductorok (csábítók) akasztófával büntettessenek.»
Erdély, 1720-ban
Ezt a pátenst 1767-ben megújították, de tekintve a profugiumoknak (szökevények) egyre növekvő számát, és tartva szintén a feljelentések nagy számától is, most már kihagyták belőle «... a 25 frt praemiumot (jutalmat), mivel a’ nagy csonkulást okozott volna az aerariumnak.»
Az országból való kimenekülésnek sok lehetett az oka; hol az egyik, hol a másik van előtérben. Elsősorban úgy tűnik fel, mintha a felállítandó határőrségbe való sorozás miatt szöknék a nép. Ezzel szemben azonban 1763. március hónapjában azt jelentik be a guberniumnak, hogy száz egynehányan menvén által a Moldovába a székelyek, egy sem volt benne katona, hanem nem scriptusok és jobbágyok, azért nem igaz az hír, hogy a katonaság miatt mennének. Holott azok azért mentek, hogy nem győzték a terhet hordozni, elunván a vorspant és militaris tisztek szolgálatját.»
Azonban egy 1764. szeptember havából való feljegyzés viszont azt mondja, hogy: «kevés volt, ki az adónak súlyosságát említette volna, többire mind a földesurak keménységét allegálták (vádolták), ugyanígy egy 1765. január havából való feljegyzés: «hogy a vármegyéken és székely székekben nem az adó nagyságáért szökik a nép, hanem a földesurak keménységeiért és rendkívül való szolgáltatásokért.»
Azonban a dolog komoly megvizsgálása után a panaszok nem mindég bizonyultak alaposaknak és megokoltaknak. Látszott ez kiváltképpen a Fogarasföldén, ahol «legszámosabb az emigratio, pedig ott szó sem lehet a possessorok keménységéről, mert a mint mondták pénzzel, gabonával és szolgálatjok részének elengedésével segítették az embereket, mégis elébb állottak.» Amire a szászok alattomban úgy értesítették az udvart «... hogy a tisztek és a militia húzása vonása oka volna az emigratiónak».
A közállapotok eme ziláltságához járult, hogy a közbiztonság sem volt minden kifogás nélkül. A határszéli részeken sűrűn törtek be portyázó török csapatok, a melyek ellen ezen a néptől elhagyatott vidékeken bajjal járt a visszamaradottak védekezése. Halmágyi 1763 január havában levelet kapott, melynek tartalma szerint «a nádorfehérvári basa megizente az banatusi és schlavoniai commendansinknak, hogy ő már nem tartóztathatja a törököket az irruptiótól, azért, ha földünkre jönnének, apró puskákkal, sőt ágyúkkal is verjék vissza.» De a profugiumok és emigratiók folytán a védelemre képes férfiaktól megtizedelt vidékeken «... ki veri (vissza) midőn nincs népünk» mondja csüggedetten Halmágyi…
Forrás_ MATSKÁSSY ANTÓNIA, BUDAPEST, 1912. 64-66. old.
Új-Szerbia
HALMÁGYI ISTVÁN AZ OLÁH ÉS SZÉKELY HATÁRŐRSÉG FELÁLLÍTÁSA (kivonatok)
…De utoljára br. Bornemissza Pál csíki, gr. Mikes Antal háromszéki főtisztek, oberster Schröderrel addig beszéllének nékiek, mig ugy kezdének menni, mint a juh a sóra, sőt feleségek akaratjok ellen is vitték az urokat katonáknak. Ugy hogy 4 holnap alatt 15,000 embernél spontaneusokat többet kaptak...
*************
…Béjövén a generális referálá, némely haszontalan emberek minémü lármát csináltak hazug hírekkel a székelyek között, azokat kik sponte amplectálták [felvették] a militiát, attól elidegenítették, végre némelyek megbánván cselekedeteket, magok kimondották, kik minémű hazugságokkal detereálták őket, kiknek neve írásba nálla és inquisitiot is peragáltatott, meg fogja látni, mit kell azokkal cselekedni...
Háromszéken pedig Antos István vicekirálybiró jól viselte magát, ott megesküdtek az ő székiben mindnyájan; a több résziben Háromszéknek kezdenek jőni, ugy a mint relatiot vett; már Cíikban is tizenegy falu megesküdt. Praeterea már egy regiment dragonos oláha és más regiment székely huszárja, több mint kellene, de mindeniket szaporítja még öt-öt százzal...
Ugyanekkor jöve Csíkből három követ, kik azt referálták, hogy Csíkba többire minden faluba 10—15 executorok mentek ki új katonákból, hogy az nem katonákat a katonaságra cogálják, vévén mindenik egy-egy peták patkópénzt, melyért Tapolczán a nem katonák a katonákat mind agyon akarták verni, azt mondván, látják azon kivül is veszni kell és hazájukat elhadni, inulte [bosszúlatlan] nem mennek el. Sándor László perceptor és királybiró az Isten nevében kérték őket, hogy csak addig csendesedjenek, míg ezen követek visszatérnek. Azt is mondták, azzal fenyegetik a székelyeket, hogy valaki katona nem lesz, mind elveszik házokat és németeknek adják. Ugyan szép spontaneitas!... 19-a Nov. [1763.] ujabb követek is jöttek Csikból, de az szabad rend is küldött; mit hoztak, nem tudom. Szóval beszéllették, hogy ha meg nem igazitják, rossz dolog lesz, mert azok vették fel a fegyvert, kik a tiszteknek borsot törtek az orrok alá s félnek a processustól, vagy pedig garázda részeges emberek, a kik a többibe garázdálkodván félnek agyon ne verjék egymást. [Erdélyi Magyar Adatbank] 79 Kiktől mind militaris, mind provinciális tisztek tartanak és secretarius Cserei Elekné asszony is töllök való féltekben jött bé. Nincs is már nemes embernek mit keresni, mivel fenyegetik, sőt az jobbágya is megizeni: vélle nincs semmi dolga, mert már katona világ vagyon etc...
*************
…A cancellariustól magától hallottam mondani: eddig azt mondták a magyarok a szásznak, csak szász, de most szeretné látni, ki meri mondani. Gr. Haller Pál Cserei Eleknek, ő nekem mondá, azt is beszélte volna: eddig a magyarok akarták a szászokat jobbágyoknak tenni, de megmutatja: a magyar lesz a jobbágy... Lázár István csiki nemes ember gubernialis cancellista, szava bévehető, azt beszéllé nékem: midőn a generalis Csikba járt és Gyergyóba, Sz. Miklóson reá vágták a kaput és kertet a székelyek és csak egyik biztatta volna agyon verték volna. Most pedig egy recenter jött jobbágya azt beszéllette, hogy szörnyü nagy confusio van Csikba, Gyergyóba, üldözik nemcsak a katonák, hanem a német tisztek is a nemes embert, öt aranyat mit igérnek a tisztek, hogy a nemes embereket fogják el és néhányon kivül kerülik a házokat s készülnek Oláhországra.
*************
…Olvasá előttem registrator Baló Antal uram testvérbátyja csiki notarius Baló István uram levelét, melyben irja az oda bévaló nagy confusiot, egyik székely a másikra támad, mindenik male contentus, nemesekre, kik ott kevesen vagynak irigykednek, fenyegetik őket, tisztektől nem függnek etc.
*************
…Jövének relatiok privatusokhoz Csikból, hogy ott a dolog a nationalis katonákkal hova tovább mind alább. Nem dolgoznak semmit, marhájokat eladták, az árát elkorhelkedték, mivel élni nincsen, kinek még maradott, rendre megeszik s isszák etc. Sőt már portáznak Háromszékre, néhány nemes embert felprédáltak, Dombi, Biálisra is izentek, készülnek rajtok menni. A vicekirálybirákat egy parochiába, közönséges dolgokban egybe gyülvén, a katonák megrekesztették, senkit ki nem bocsátottak azt praetendálván, hogy a mi adót a anno 1754 vettek rajtok, adjanak reversalist, hogy visszafizetik.
*************
…De éppen akkor jöve kedvetlen hir, mely szerint a katonák ugyan ott [Csíkban] a nemességre felkelvén Bors Tamást és még más hét nemes embert felprédáltak, nevezetesen Borsnak ajtait, ablakit, almariumit is mind egyberontották, melyért onnan kiköltözni kénszerittettek. Melyet maga is elérkezvén, Bors Tamás affirmála.
************
…Kifordultam vala néhány napra Fogaras földére, béjövén, sok ujságot hallék, mert br. Bornemisza Pál a csiki commissioba rendeltetvén, bément volt egy szél faluba, szinte pórul járt ott is, de csak megintették, bé ne menjen Csikba, mert elvész. etc. Melyről talám feljebb irtam. Kijöve szegény, beira ide, hogy menni nem mér. Reá parancsolának, hogy menjen. Elindula sirva, de azalatt érkezvén a commissio tudósitása, hogy életbe ki nem jő, ha bémégyen.
*****************
…A katona több valamivel, mint a nem katona; amazok fegyveresek és nem lehet vélek birni. Szöktek eddig által Moldovába Csikból valami 270 gazdák, most is vadnak még az erdőkön etc. Küldetének ujabb patensek Csikba, kemény fenyegetéssel elegyesek. Parancsoltaték a főtiszteknek is bémenetele. Megválik, mi haszna lészen.
(https://digiteka.ro/publikacio/erdely-oroksege/1790/76371)
Halmágyi István (Szilágysomlyó, 1719 – Kilyén, 1785. máj. 1.): főispán, naplóíró. A kolozsvári ref. kollégiumban tanult, majd külföldi tanulmányút után az erdélyi főkormányszék szolgálatába állt. Előbb titkár, majd kir. táblai bíró, Marosszék főkirálybírá ja, végül Háromszék vm. főispánja lett. Első naplója külföldi utazásról és göttingeni egy.-i tanulmányairól (1752–53) szól, másik m. nyelvű naplója 1762-től 1769-ig ismerteti az erdélyi közállapotokat és társadalmi életet. – M. H. I. naplói 1752–53, 1762–69, és Iratai (Közzétette: Szádeczky Lajos, Bp., 1906). – Irod. Matskássy Antónia: H. I. naplóinak művelődéstörténeti vonatkozásai (Bp., 1912).
Heidendorfi Conrad Mihály
HEIDENDORFI CONRAD MIHÁLY ÖNÉLETÍRÁSÁBÓL.
Nagy Frigyes porosz királynak a hétéves háboru szorultságában sikerült megnyernie a maga számára az akkori orosz cárt, második Pétert, — ez eredményezte azt, hogy a török Porta beleegyezésével és porosz tisztek vezetése alatt, mint beszélték, 100.000 emberből álló tatár sereg gyűlt össze a Krímben és annak szomszédságában azzal a szándékkal, hogy benyomuljon Erdélybe, s ennek elpusztítása után Magyarországon át a sziléziai határon a porosz sereggel egyesüljön, majd, hogy Ausztriába törjön, s így kényszerítse a császárnőt békére.
Erdélyt e veszély miatt rémület fogta el. A császári seregek ismét Poroszországban, Sziléziában és Szászországban állottak. Erdély maga nem volt megszállva. A török tartományokba vezető utakat úgynevezett plájások őrizték. Az udvar így jónak látta, hogy Erdély biztonságáról gondoskodjék, s határait és szorosait katonasággal szállja meg. Ígyhát elhatározták a határőrség felállítását. Az előterjesztést erre vonatkozólag az udvar tette, s Buccov generálist Erdélybe küldték. Ennek a határőrségnek azonban nemcsak Erdély határait kellett volna megvédenie, hanem az országon kívül is hadban szolgálnia. A Császárnőnek az akkori gubernátor, gróf Kemény László útján is tudtára adták azonban azt, hogy az ily határőrség felállítása a rendek beleegyezése nélkül való, s törvényellenes. Akik viszont a határőrség felállítása mellett voltak, azok meg azt adták elő a császárnőnek, hogy ő igenis jogosult a törvények értelmében erre, s hivatkoztak azoknak a kijelentéseire, kik legjobban ismerték az erdélyi törvényeket: a kancelláriusra és országbírákra, kiket itten protonotáriusoknak neveznek.
Az igazságos és finomlelkű császárnő megparancsolta, hogy küldjék fel Bécsbe a legtörvénytudósabb erdélyi embert. Erre Bruckenthal báró, aki Buccovval egyetértett, hirtelen kancellárrá lett, — az eddigi országbíró, Nemes pedig a Királyi Tábla elnöke, az, kinek legjobban kellett ismernie az országos törvényeket. Ígyhát Bécsbe rendelték, s itt ő egészen nyíltan kijelentette, hogy minden erdélyi törvény szerint a határőrség mindenha felállítható, s hogy a székelyek is, kik közül való ő is — belevonhatók.
A császárnő így hát meggyőződött arról, hogy jogosan jár el.
Talán helyénvaló itt az az adoma, melyet nekem Bethlen Farkas gróf nem egyszer beszélt el. Nevezett gróf Bethlen németországi egyetemi tanulmányai befejeztével Hollandiában, Angliában és Franciaországban utazott, — volt Párisban is, hol is követünk, gróf Kaunitz a szerencsétlen királynak is bemutatta — végül is mint egy ruházatában is, modorában is teljesen párizsi ember ugyanabban az időben jutott Bécsbe, mikor a már említett Nemes is éppen ott volt. Gróf Bethlen Kaunitz hercegnél, a követ apjánál, az első államminiszternél tiszteletét tette. Mialatt a hercegnél van, történetesen Nemes is bejelenteti magát a hercegnél. A herceg fogadja, — meghagyta azonban Bethlennek, ne mondja meg, hogy ő Bethlen, s hogy erdélyi. Nemes belép, Bethlent, kit nem ismert, s kivel a herceg franciául beszélt — teljesen idegen embernek nézi. A herceg megkérdezte Nemest, hogy vajon a határőrség Erdélyben a törvények alapján felállítható-e, — hiszen néki, mint Erdélyben első jogásznak ezt tudnia kell! Erre emez pompásan kifejtette a herceg előtt a határőrség felállításának jogosultságát. Ekkor a herceg néven nevezte Bethlent, — Nemes olyan lett, mintha szél ütötte volna, amiatt, hogy e kijelentéseit egy erdélyi ember is hallja, s hogy így érzelmei otthon is ismeretesek lesznek.
Nemes távozása után a herceg így szólt Bethlenhez: most már láthatja, hogy a császárnő jogosult felállítani a határőrséget, mondja el azonban Erdélyben is, hogy micsoda hazafiaik vannak.
Ezzel meg is kezdték a határőrség felállítását a hegyalatti vidékeken, melyeket székelyek és oláhok laknak. Voltak ugyan ellenvetések, hogy pl. a haza megvédése polgári kötelesség, s mivel az oláhoknak nincsen polgárjoguk, nem vonhatók bele. Azonban könnyen túltették magukat e nehézségen, s maguknak az oláhoknak, mint elnyomott nemzetnek sem volt a hit megváltoztatásán kívül, a sok ígéret miatt semmi ellenvetése. Ha szükség lett volna reá, s megengedték volna, talán egész Erdély oláh jobbágya határőrré lesz.
Az első kereszt az események után
A radnai völgy katonai megszervezésénél, az ottani 2. oláh ezred felállításakor tanúsított ellenállásnak, mikor is az oláhok megtudva azt, hogy sejtésük ellenére országhatárokon kívül, vizen és szárazon egyaránt kell szolgálniok, — megtagadták a zászlókra teendő esküt, s az ott jelenlevő Buccov generálist annyira megszorongatták, hogy gyorsan távozni kényszerült, — ennek az ellenállásnak nem volt további következménye, s mivel az emberek hamar beletörtek, semmi jelentősége sem.
A székely nemzet, melynek hegyalatti székei: Csík, s Háromszék, emellett Aranyosszék szintén határőrséggé kellett volna hogy legyen, eddigelé nemesekből, szabad emberekből és jobbágyokból állott. A törvények értelmében mindnyájan kötelesek voltak a hazát védelmezni. A 18. század elejétől kezdve azonban nem volt szükség reájuk. Az előkelő nemesség, amely mindig a szabad ember jogainak ellensége, a szabad embert elnyomta, a jobbágyot pedig, a nemesekből kikerülő hivatalnokok felmentették az adó-hozzájárulás, katona-beszállásolás és ellátás kötelezettsége alól, s így minden terhet a szabad emberre vetettek.
A szabad székely ember elkeseredett ezért s nem is volt jó viszonyban a nemességgel, szeretett volna ennek vezetése alól kikerülni. Ezért a határőrségi rendezés alkalmát örömest ragadta meg, igaz, hogy csak abban a jogos, s a maga elgondolása szerinti formában, hogy t. i. csak a haza határait védelmezi s nem szolgál országhatáron kívül. Ezerszámra követeltek közülük fegyvert s íratták be magukat az odaküldött tiszteknél. Amidőn azonban látták, hogy a nemességet, amelyről tudták azt, hogy velök együtt tartozik küzdeni, nem vonják be a határőrségbe, sőt mikor megtudták, hogy nemcsak a honi határokat kell megvédeniök, hanem rendes ezredekbe osztatnak be, s idegen, kinevezett tisztek vezénylete alatt a hazán kívül is kell szolgálniok, akkor a már egyszer elfogadott határőrséget felmondták s ezrével adták vissza fegyvereiket a tiszteknek.
Eszerint hát a székely székek nagy forrongásban voltak. Azokat, akik kitartottak a határőrség mellett, «Buccov katonáinak» csúfolták, ezzel azt fejezték ki, hogy az egész vállalkozás csupán a Buccov ügye.
A nemességnek viszont, melynek nehezére esett az, hogy az új határőri rend miatt elveszíti vezetőszerepét a szabad székelység felett, s magát így kiszolgáltatva látta a szabad ember dühének, — ez az új intézmény nem tetszett. Ezért a törvényszékeken és az udvarnál írásban s követségek útján panaszt emelt — könnyű volt különben a szabad emberek között is azt a véleményt érlelni, hogy ez az intézmény törvényellenes, s hogy a hazának, s magának a szabad székelységnek is kárára van.
A szervezés munkájának megkönnyítése érdekében, minden gátló körülmény elhárítása céljából az udvartól ezekbe a forrongó székekbe is kiküldtek egy, a két guberniumi tanácsnokból, báró Lázár János, akkori rendi elnökből és gróf Bethlen Miklósból, továbbá báró Schiskovits altábornagyból álló úgynevezett Főbizottságot. Hogy a határőrség felállítása körül egészében mit végzett e bizottság, nem az én dolgom leírni. Az irattár tartalmazza ezt. De bizonyosan meg is írták azt értelmes emberek a hazai történelem nyereségére. Én csupán önéletrajzomat írom itten, s oly eseményeket, melyek azzal kapcsolatosak. Nem a publikum számára, hanem csupán utódaimnak, kik majd vesznek maguknak annyi fáradtságot, hogy elolvassák, s okulásukra méltassák.
A Főbizottság 1763 decemberében jött le megbízásával Taplocára, felső Csíkba. A székelyek még mindig abban a hiszemben voltak, hogy a határőrség intézménye törvénytelen s csak Buccov vállalkozása, hogy a császárnő beleegyezése nélkül történik, s hogy maga a bizottság sincs kellőképpen felhatalmazva, vagy legalább is nincsen teljhatalmú megbízatása. A székelyek így hát elhatározták, hogy emiatt szót emelnek a Főbizottság előtt, s hogy ez minél nyomatékosabban történjék, s hogy a Bizottság is lássa, miszerint nem egyikük, vagy másikuk ügye ez, de az egész népé; a gyergyóiak és a csíkiak, több mint ezeren, régi kardokkal, korbáccsal és kopjával felfegyverkezve összegyülekeztek falvaikban.
A Bizottság ezt megtudva, elsőbben polgári alantasabb hivatalnokok és tisztek útján, végül is a csíki főkirálybíró, Báró Bornemissza Pál, e szelíd és erélytelen ember közvetítésével figyelmeztette őket, hogy oszoljanak szét, megígérve, hogy a bizottság egyenként fogja fogadni őket. Ez azonban semmit sem használt. A követeket dacosan visszaküldték, báró Bornemisza pedig egy pincébe rejtőzve alig tudta életét megmenteni, s aztán mégis törvény elé került megbízatásának elégtelen teljesítése miatt.
A csíkiak ezzel nem elégedtek meg, hanem követeket küldtek Háromszékre és Udvarhelyre, hogy a Főbizottsághoz beadandó közös kérelem számára őket is megnyerjék. Az udvarhelyiek, mivel ők akkor még nem voltak beosztva a határőrségbe, vagy pedig azért, mert a nemsokára bekövetkezett véres esemény megfélemlítette őket, — nem jelentek meg. A háromszékiek azonban, mintegy ezeren, a csíkiak módjára, felfegyverezve megérkeztek Csorja prokurátor vezetése alatt, aki a közös beadványt is megszerkesztette volna. A Bizottság e tömeg elé is követeket küldött Háromszékbe, s fenti ígéretek mellett felszólította őket, hogy oszoljanak szét és térjenek haza. Azonban ez sem használt semmit.
A háromszékiek 1764. január 2. és 3.-án a kozmási hegyi úton beereszkedtek felső Csíkba, a szeredai várat megkerülve, a Csík és Moldva közötti hegyeken, Delnén keresztül, Mádéfalván és a szomszédos falvakban verődtek össze és egyesültek a csíkiakkal. A Bizottság tisztek és polgári alkalmazottak útján újólag felhívta őket a szétoszlásra, illetve a háromszékieket a hazavonulásra, — de mindez hasztalan volt. Azt felelték, hogy ügyüket a Bizottságnak követek és beadványok útján maguk akarják előadni. Valóban január 4.-én este egy küldöttséggel beadványt menesztettek Taplocára és mikor a Bizottság erre két huszár küldönc által súlyos következmények fenyegetése mellett késő este utoljára szólította fel őket, hogy oszoljanak szét, — ők ugyane huszárokkal egy más emlékiratot küldtek be, melyben tisztességtelen szavakkal azt kérték, hogy kíméljék meg őket a határőrségi katonáskodástól, különben semmiért sem felelnek: «mi semminek okai nem leszünk!», s hogy másnap az egész nép meg fog jelenni kérésük támogatására, Taplocán a Bizottság előtt a válaszért. Határozatot kértek, de nem kaptak mást, mint csak azt, hogy a Bizottság még egy küldöttséget fog hozzájuk meneszteni. E küldöttség, maga is súlyos fenyegetések mellett el is indult késő este Taplocáról Mádéfalvára, — felszólította a népet, hogy oszoljon szét, de az nem hajlott. A megelőző napi úttól a hidegben elcsigázva és a pálinkaivástól felhevülten egyre azt kiáltották, hogy holnap reggel maguk mennek a Bizottság elé, hogy beadványukra a feleletet elvegyék.
A Bizottság, amely rendelkezett ugyan egy csapat német gyalogossal, egy szakasz német vértes katonával, ehhez számítva még a fegyverüket és a határőrséget megtartott székely gyalogosokat és huszárokat, — felismerte a helyzet komolyságát és oly sok ezer összeverődött embertől való megcsúfoltatásának veszélyét, ezért szükségesnek látta, a maga biztonságára és a nép könnyebb engedelmességre bírásáért — őket megfékezni. Azt mondják, s ezt nekem a Főbizottság akkori levéltárosa, a derék Halmágyi, ki szintén az ülésszakban volt, később Brassóban maga is elmondta, — hogy Schiskovits generális tette azt az indítványt a Főbizottságban. Gróf Bethlen nem egyezhetett bele egy ilyen súlyos következményekkel járó büntetésbe és szelíd jellemével enyhébb eszközöket ajánlott. Ellenben gróf Lázár Schiskovitscsal értett egyet, így hát a katonai büntetést szavazati többséggel, s azzal a hozzátevéssel fogadták el, hogy a háromszékiek, mivel a csíkiak ügyébe avatkoztak és többszöri felszólításra sem vonultak haza, — a csíkiaknál is jobban megleckéztetendők.
A megfenyítést így hát előkészítették és végre is hajtották.
A csapatok, azért, hogy megelőzzék a népet és hogy a Mádéfalvától csak félórányira levő Taplocára érkezésének elejét vegyék, január 6-án már hajnali három órakor megindultak körülfogták Mádéfalvát, amelyben a nép ittasan álmát aludta. A német gyalogság ágyúival részben a közvetlen Mádéfalva mellett elfolyó Olt innenső partján, az Udvarhelyszékbe vezető hegyi úton helyezkedett el, részben pedig a Mádéfalváról Taplócára vezető országuton. A német lovasság szintén a falu végén, a gyímesi szorosnál, majd az onnan Moldvába vezető úton állt fel. A székely huszárok pedig fenn a Gyergyó felé vezető utat zárták el, ahol a legkevésbé várták a nép kitörését. Még hajnalhasadás előtt elkezdődött Mádéfalva ágyúzása Carato, akkori főhadnagy vezetése alatt, ki mint a Csíkban felállítandó gyalogezred újonnan kinevezett parancsnoka ezt a megleckéztetést kimondottan kérte is — és még Magdeburg kapitány, Schiskovits generális szárnysegédjének vezetésével.
A kereszt felső részén olvashaó a SICULICIDIUM része
Az első golyó egy szobába csapódott be, s egy kemencét és egy gyermek függőágyát verte szét, innen a mellékszobába az ágy alá gurult, melyben a már említett háromszéki prokurátor, Csorja aludt. Ez felugrott s mialatt egyik ágyú a másik után szórta golyóit a falura, felkiáltott: az Istenért, mi ez? A nép is felriadt, nem tudta hová, merre legyen, egyrészük Udvarhelyre, másuk a hegyek felé és a gyímesi szoros felé, mások Taplócára a Bizottsághoz akartak menekülni, javarészük, különösen a háromszékiek pedig a hegyeknek. Az elsők szembetalálkoztak a gyalogsággal és azok tüzével. Azok, akik Udvarhely felé menekültek és az Olton akartak átkelni, a jég vékonysága miatt ott fulladtak meg. A háromszékiek nagyobb része, csíkiakkal is vegyesen a német vértesekkel találta szembe magát, s ezektől kaszaboltatott le. A vérteseknek ezt kellett kiáltaniuk: ki háromszéki? Legtöbben, mivel azt gondolták, hogy ez kegyelemre szóló kérdés, azt felelték, hogy ők azok, mire a vérteskatona ezt ordítva: három, három, három, — három csapást mért a fejére. Végül a gyalogság mindkét oldalról tüzelve benyomult a falu közepébe, hol a nép egy része még együtt volt. Ezt az oktalan csoportot így aztán vagy megölték, vagy megsebesítették, elfogták, szétszórták. Nem is egy óra alatt mindennek vége volt. A holtakat, kik között volt bizonyosan Csorja is, mert többé nem került elő, — s kiknek számát gondosan eltitkolták, de így is tehető elég pontosan úgy négyszázra, — Mádéfalván kívül egy magas kereszttel megjelölt domb alá temették. Mintegy száz sebesült foglyot a szeredai várba küldtek, a szétszórtak pedig tömegesen jelentkeztek a bizottság és tisztjei előtt s fegyvert kértek, úgy hogy alig lehetett eleget kiosztani.
Mádéfalva innenső végén fekszik a Cserei nemesi kuria. Ugyan e napon egy közembernek lett volna itt a menyegzője. A muzsikus cigányok a csatazaj kitörésekor egy nagy sütőkemencébe rejtőztek el s megfulladtak az égő falu füstjében. A császári katonák közül egy sem sebesült meg, sem meg nem halt, bizonyságául annak, hogy a felkelők nem védekeztek. Miután a főbizottság ily módon Csíkot határőrséggé tette, ugyanily szándékkal Háromszék felé és onnan tovább indult.
https://digiteka.ro/publikacio/erdely-oroksege/1790/76371 vagy https://adatbank.ro/html/alcim_pdf8731.pdf, 1-24 oldal.
Michael Conrad von Heydendorf magyaros névalakban Conrád Mihály (Medgyes, 1730. november 26. – Medgyes, 1821. november 9.) királyi tanácsos és polgármester. Daniel Conrad medgyesi polgármester fia volt. Miután a marosvásárhelyi gimnáziumban tanulmányait befejezte, 1750. január 11-én tiszteletbeli írnok lett az erdélyi kormányzóság irodájában. 1753. szeptember 7-től tartománybiztos, majd a szász Directorium oeconomicumnál írnok volt. 1761-ben a medgyesi városi tanácsba lépett be mint tiszteletbeli jegyző, hol később mint valóságos jegyző szolgált; 1775-től tanácsos volt ugyanott, később királybíró 1784-ig. Ezután Nagy-Szebenmegye alispánja lett. 1786-ban főtörvényszéki tanácsossá nevezték ki s királyi tanácsosi címet nyert. 1787-ben a magyar, székely és szász rendek közös tiltakozást készítettek elő II. József reformjai ellen; a szászok részéről a munkálatokban Rosenfeld guberniumi tanácsos és Michael Conrad von Heydendorf vettek részt. A közös beadvány végül a nézetkülönbségek miatt nem született meg. Az alkotmány visszaállítása után mint kormánybiztos az erdélyi szász székek újjászervezésével foglalkozott. Ekkor medgyesi polgármesternek választották meg, mely hivatalában 27 évig működött. 1813-ban I. Ferenc király a Lipót-rend kiskeresztjét adományozta neki. 1816-ban nyugalomba vonult.