Madéfalva után 113 évvel.
Egyetértés, 1877. január 5/4. szám.
Drusbáczky György józseffalvi plébánostól, alább adunk egy közleményt a bukovinai magyarok keserves viszonyainak ismertetéséül, melyet még egy fog követni. A jó öreg, mint lelkes atyja községének, mint jó papja egyházának, szünetlenül munkálkodik az elszakadt magyar testvérek érdekében. Élénken ecseteli elhagyatott sorsukat, nem titkolja el a beléletükben felmerült bajokat és hibákat; véd, fedd, int és tanácsol, annyira szívén fekszik az idegen népcsaládok közzé dobott és ott veszélyek, szerencsétlenségek, viszályok között árválkodó „kis magyar sereg“ sorsa.
Hanem nagyon kívánatos volna már egyszer valahára, hogy a magas és legmagasabb kormány is méltatná már egyszer e vér és nyelvrokonok ügyét bölcs figyelmére. Mert mégis csak különös, hogy hiába kiáltják be panaszaikat az anyaországba. A társadalom filléreit rakja ugyan össze, hogy segítsen rajtuk, de a cultusministerium nem is hederít ügyekre. Zsedényi interpellátiója elhangzott, a kormány bérleti ügyekkel foglalatoskodik.
A bukovinai magyarság kér és rimánkodik, hogy kebelezzék ki egyházi tekintetben a jelenlegi érsekség alól, mely nem bír érzékkel nemzeti és művelődési szükségleteik iránt; kérik, hogy helyezzék őket a szatmári egyházmegye hatósága alá, de hát panaszukat nincs ki hallja a sajtón kívül, mely fel-felszólal és a közönségen kívül, mely rokonszenvvel kíséri ügyeket. Talán rettenetes sokan vagyunk a ministerium számításaiban, talán annyira elszaporodtunk, hogy a félteke nem elég befogadni fajunkat, másképp érthetetlen és menthetetlen e hanyagság. Pedig az a legkisebb mit a bukovinai magyarságért megtenni kötelességünk, mert meg volt mondva, hogy több is kitelnék tőlünk.
Az állam óriási birtoktestekkel rendelkezik, potyázik is velük a la Kégl bérlet, hát nem juthatna e szorgalmas és szapora faj számára hely az országban. Ha milliókat kidobnak czéltalanul, sőt kényelműen, sőt bűnös módra, nem volna módja és helye, hogy áldozzunk önvéreinkért is, mi busásan meg fogja hozni a kamatot. De végre is ha ez utóbbit ez idő szerint nem lehetséges is megtenni, ám akkor legalább tegyenek annyit, hogy az isszonyúan lélekölő, nemzetiségellenes, pusztító és elerkölcstelenítő lembergi egyházi kormányzás alól szabadítsák meg a bukovinai magyarságot.
Hja, de a mi nagy pipájú kevés dohányú politikusaink mindenre ráérnek, csak a legtöbb és leghasznosabb ügyek elintézésére nem.
A bukovinai magyarok. Józseffalva, decz. 21. 1876. I. rész
Engedje meg a tisztelt szerkesztőség, mely oly folytonos figyelmet tanusít, elzüllött és elszigetelt bukovinai vérrokonai iránt, hogy megragadjam az év végén az alkalmat, az itteni magyaroknak, főkép a józseffalviaknak szomorú sorsát lerajzolni. Azok, kiket a sors ide vetett és honfitársaiktól elzárt, tiszta eredetű magyarok, hagyományaik szerint Attila maradékainak tartják magukat. Öt helységben Istensegíts, Hadikfalva, Andrásfalva, Józseffalva és Fogadjisten falvakban szorultak össze. Régente még kilencz faluból állt a magyarság, úgymint az előbbi öt mellett Laudonfalva, Hatna, Litény és Falkó községekből. Ezekben a folytonos küzdelmek közt, kiveszett a magyarság végképen. Eloláhosodott, elmuszkásodott, elpusztult a kis magyar sereg örökre. Szerencse és nagy kitartás kellett hozzá, hogy a többi öt falu is hasonló sorsra nem jutott a német és lengyel kormányzat, az oláh fajelnyomás alatt. Híven megőrzötte ez elszakadt csoport nemzetiségét. Magyar nyelven beszélnek, magyar a szokásuk, maguk közt házasodnak. Szép, tiszta, erős, bátor és munkás egy nép, földmívesek, hanem szegények, a mint mondani szokás, olyanok, mint a templom egerei. E miatt nagyon hátra maradt közöttük a miveltség ügye, kevesen tudnak olvasni.
A gyermekek egy része eljár iskolába, míg megtanul olvasni, de azontúl az élet gondjai közt elfeledi azt is, amit tanult. Nem is csoda e százados hátramaradás, mert senki nem gondoskodik róluk, árvák ők egészen ez idegen népek között. Lelki ügyek az ötven mértföldnyire fekvő lembergi érsekség alá van rendelve, ahol nem értik meg és nem is érnek rá gondoskodni vallási szükségeikről. Ritkán látogat ide valaki és ha eljönnének is a canonica visitatio alkalmából, nem tudnak a néppel nyelvén közlekedni, nem hallgathatják ki igaz panaszaikat, nem segítenek rajtuk. Az utolsó canonica visitatio 1857 tavaszán volt. Húsz év óta felénk se nézett senki és ki is veszett bizodalmunk, hogy a mostani érsekség tagjai valamikor Bukovinába néznének: quorum venter Deus est. Valódi elveszett juhok a szegény bukovinai magyarok.
Ha az itteni csaló, romlott, felfordult nemzetiségünket elfojtó világból ki nem ragadják, és a szathmári egyházmegyébe nem csatolják az öt falu magyarságát, el kell pusztulniok rövid időn át. Istenben boldogult és fáradhatatlan Mártonffy Mór minorita, s apostoli missionarius Törökországban volt az, ki összegyűjtötte az elszórt kóborló magyarokat. Néhány évig a moldvai határon lakott velük, végre sok sanyarúság után 1776. november 6-án letelepíté őket Bukovinábana Szuczava mellett Czileny erdőségben. Itt támadt a helység, mely Istensegíts nevet kapott, utána jött Fogadj Isten, s úgy a többiek. Mártonffyt ennyi följegyzés örökíti meg: „Istensegits in libro mortuorum haec leguntur die 22-a Decembris 1794 mortuus ANC. Mauritius Mártonffy minorita conventualis, parochus hungarorum Bukovinensium annorum 67.“ Az, hogy ki temette el nincs megírva.
A lengyel historikusok szerint a bukovinai magyarok ugyanazok, a kik hajdan ősatyuk Rákóczy alatt hadakoztak és a tábortól elszórodva visszamaradtak.
Már akárhogyan áll a dolog, elég szomorúsággal telik el lelkünk, hogy ellenséges elemek közzé vetett a sors, s örökösen harczolni kell. A vadat üldözik úgy a verebek, mint bennünket az ellenségek. Pedig magunk között is akad viszály, gyakran meglátszik rajtunk, hogy még a csapások sem tudnak erősen összetartani, noha most fenyeget éjszakról a legnagyobb veszély a pánszláv áradatban. És jaj akár mindnyájunknak, ha egyszer ez kiterjeszti karjait felettünk és válásunk felett, mint a szerencsétlen Lengyelország felett. Ne adja Isten azt elérni, mert én öreg ember vagyok, de készebb inkább meghalni, hogy sem e pusztulásnak tanúja legyek.
Bukovinában most még semmi sem mutat arra, hogy a veszély oly közel fekszik. Csend van, katonát sem látni, csak imitt-amott lézeng a határon néhány rongyos részeges financz. De ezektől bátran át lehet menni, szabad az út Moldvába, hol nagy mozgás van, és sok muszka gyűl össze.
Hogy áttérjek a bukovinai magyarok sorsára, meg kell említenem, hogy azon papok közül, kik néhány falu magyarságának annyi bajt okoztak zsarolásaikkal és részmagaviseletükkel, Tornay Antal hadikfalvi plébános júniusban szerencsétlenül járt. Ez is egyike volt azoknak, kikkel a község folytonos visszálkodásban állt. Hiába folyamodtak ellene, ő és különösen Vass, andrásfalvi lelkész, kit a szereti Negnus, ez örmény származású kapitány prolegál, sok zavart idéztek elő, feldúlták a magyarság békéjét és vallási csendjét.
Tornayt júniusban éjfélkor egy fegyveres rablóbanda a hadikfalvi plébánia lakban megtámadta és félholtra verte. Augusztusban a kapott ütések miatt meg is halt, a banda pedig nyom nélkül eltávozott, a rendőrség máig sem fedezte fel, hogy kik voltak. A szerencsétlen ember most isten ítéőzőszéke előtt áll, s az ő irgalmasságától várhatja a kegyelmet, mert itt nagyon rossz hírt hagyott hátra. A pénzt, mintegy 18 ezer forintot, mit tőle elraboltak, jobbadán uzsorával szerezte, türelmetlen, nem jó életű pap volt.
És a szegény hadikfalviak megint roszul jártak. Az andrásfalvi sokszor vádolt és sok rosszat elkövető plébánost tette oda a kapitány által félrevezetett lembergi consistorum administratornak. A magyarság panaszai tehát nem hatolnak fel Lembergig, s a viszály nőni fog, ahelyett, hogy elenyésznék. Vass már Istensegítset és Fogadjistent pusztulásra vitte, tartok tőle, hogy Andrásfalva és Hadikfalva is hasonló sorsra jutnak. — Kimondhatatlanul nagy e felső falukon a baj. Az idén még rossz termésük is volt, a pusztulás napirenden van, s a községi életben a szegénység és elégedetlenség sok bűnnek ad létet.
Megnyugvásul szolgál lelkemnek, hogy e belső zavaroktól távol állok józseffalvi egyházammal és községemmel. Hat mértföld távolság választja el Józseffalvát a felső magyar faluktól. Mi épp a moldvai határszélre estünk, a határ innen alig van távolabb 1500 lépésnél. Van a mi községi életünkben is baj, de nem oly rendkívüli, mint a felső községekben. Hadd szóljak most már a mi dolgainkról.
Drusbáczky György, plébános.
A Bukovinai magyarok. Józseffalva, decz. 21. 1876. II. rész
Józseffalva öt faluval báró Czetrino volt osztrák földmivelési miniszter uradalmát képezi. A moldvai kormánytól vette meg 150 ezer forintért. Azelőtt Kusa fejedelem birtokát képezték, ki azokat a moldvai görög nem egyesült szlatinai zárdától idegeníté el. Kis német herczegséggel fölér ez uradalom. A legjobb földei, nagy bikkes erdei vannak. Mégis csak hasznos Ausztriában miniszternek lenni. B. Czellino az előtt szegény ember volt, most roppantul pénzes.
Az idén az alsó magyar községre Józseffalvára kegyelmesebben tekintett az ég, mint a felsőkre. Meglehetős bő termésünk volt, különösen a törökbúza fizetett sokat. Községünk erkölcsi élete sincs megromolva. Elég bizonyítékul felhoznom, hogy csak egy orosz zsidó korcsmáros lakik itt és korcsmájába lopva járogatnak. A szószékről dorgálom is a korcsmába járókat folyvást, és ezért a jobbak félnek az üveg fenekére tekinteni. Fájdalom, a felső magyar község a Galicziában és Bukovinában általánossá vált bajban szenvednek, az orosz zsidó korcsmárosok nagyon szaporodnak, pedig ezeken át vezet a szegénység útja.
Falunk meg volna békésen, amint meg volt 35 évig egy húzamban, míg Vánra János volt az elöljáró.
Ezen állásról azonban e józan, becsületes és igazságos ember lemondott s vele a béke és rend is egy időre eltávozott. Kismödy Jánost választották helyébe bírónak, ki rossz erkölcsű, iszákos ember. Sok gondot és harczot ad nekem és községünknek. Harminczöt éven át nem volt annyi zavar, mennyit ez ember rövid idő alatt csinált.
E rész oldalát életünknek megvigasztalja a másik oldal, hogy templomunk már fölépült. Ezer és ezer hála a jó istennek, mellé forró köszönetünk a magyarországi kegyes adakozóknak.
Templomunk legszebb és legerősebb épület az egész vidéken. A fehér bátoggal bevont nagy és kis tornyon több mint egy éve nyugszanak a keresztek, hirdetve az Isten dicsőségét és magyar testvéreink jóságát. A templom tetőzete fazsindellyel van fedve és vörösre festve.
A fal külső része kivéve az oszlopokat, párkányzatot és czifrázatokat, melyek fehérre vannak meszelve, a többi egy szín kékre van festve. Belől a templom egyszerűen tiszta fehérre van meszelve. Hófehérsége mindenkit meglepne, aki nem tudná az ártatlanság mily áldozatával idéztük elő e tisztaságot. Régi, de szép és ártatlan szokásnak hódoltunk, hogy szeplőtelenné tegyük templomunkat. Midőn a kőmivesek a meszelést belől bevégezték, felszólítottam a falu asszonyait, hogy hozzanak reggeli friss édes tejet. Szívesen tették, egy se maradt el adományával. Az így összehordott friss édes tejbe kevés meszet kevertünk s azzal újra kimeszelték. azasszonyok oda voltak az örömtől, midőn látták, hogy e meszelés után a fal gyönyörű fehér sima, mint az alabástrom. Egész buzgósággal ajánlották fel, hogy hoznak, amennyi tej csak kell.
November hó 14-én délután emelték fel a tizenöt ölnyi magas toronyba a nagyérdemű jótevő gróf Zichy Domonkos által felajánlt ütőn és koronán kívül, általa adományozott három mázsás harangot. Hálálkodva, imádkozva és könnyezve ünneppé tette a nép részvéte a harang fölemelését. Csinos kiállítású harang ez, szép hanggal. Egyiken az említett méltóságos gróf czíme és a védszent neve van nagy betűkkel kiöntve: „Ajándékozta és szent Domonkos tiszteletére fölszenteltette gróf Zichy Domonkos“. A harang legalsó körzetén az öntő neve van: „Öntötte Walser Ferencz Budapesten 1876. 830. szám“. A harang másik oldalán szent Domonkos képe van ábrázolva, bal kezében keresztet, jobb kezében könyvet tartva, baloldala mellett tüzes kanóczot tartó kutya van öntve.
November 19-én ismét kedves gyönyörű ajándékban részesült templomunk. Békésgyulai özvegy Wenckheim Stephanie grófnő adományozott egy drága misemondó ruhát és egy pár fehér selyem oltárvánkos kézi munkát. Ajándékát azon kívánsággal küldte, hogy a jövő 1877. évi szent István magyar király ünnepnapján használtassák legelőször miseszolgálatra.
A 15 öl hosszú és 6 öl széles templomhoz már csak az illő ajtók, ablakok és a belső felszerelés hiányzik. Nagy azonban a mi bizodalmunk magyarországi testvéreink segedelmében, hisszük, hogy áldozatkészségük lehetővé fogja tenni a teljes berendezést.
Az iskolának is, mely szintén a jószívű magyarországi hazafiak kegyes adakozásából építtetik, már föl vannak állítva falai. Csinos és erős kőépület ez is. Oly szilárdul van építve, hogyha valaha a mindenható Isten tehetséget ad, emeletet is lehet ráhúzni. Az iskolaépületnek hossza kilenct öl, szélessége hat öl. Van benne egy tágas tanterem, egy községszoba, a tanítólakás kamrából és konyhából és az épület alatt pincze.
Szükségesnek láttam mindezt részletességgel megírni, hogy láthassák Magyarországon, mennyit készítettünk el adakozásaikból, és hogy mennyire készültünk el a templommal és mennyire az iskolával. A magyar hazafiság tudjuk, hogy továbbra is segedelmünkre lesz, s elérjük lassankint, hogy fölépült templomunk és épülő iskolánk nemcsak külsőleg, hanem fölszerelésében is dísze lesz a vidéknek, s mint emlék fogja hirdetni a testvérek áldozatkészségét, nemzeti érzelmeit.
Kiolthatlan hálával tartozunk azokért, amiket jóságuk irányunkban tett. Nem fogjuk elfeledni a fáradozást, buzgóságot. Fogadják mindnyájan a magyar felebaráti cselekedetért a józseffalvi magyarok nevében a legmélyebb nyilvános köszönetünket. Az ég ura áldja meg a magyarországi kegyes adakozókat. A templom, melyet az Úrnak emeltek, hol a szegény elszakadt magyar anyanyelvén imádhatja istenét; az iskola, hol az idegenek közzé zárt véreknek gyermekei magyar nyelven tanulhatnak, legméltóbb hirdetői és biztosítékai a bukovinaimagyarság fenmaradásának!
Még egyet! Nagyon örvendek és velem együtt mindnyájan az itteni magyarok, hogy a Magyarországon jótékonyan nevelt gyermekek felől jó hírt hallok.
Azt írják, hogy jól tanulnak, de tanuljanak is, mert ők a mi igyekezetünk és magyarságunk zálogai.
De bezárom soraimat, mert az egy hónap óta ködös, nedves, esős időjárás három nap óta hidegre fordult. Nagy hófúvások állottak be zord faggyal, viskómban megérzem erejét. A roskadt bérbe fogadott házba, mely a paplakot pótolja, erősen jár a hideg, és ilyen öregembernek keze hamar megmerevül. Magamat és az elszakadt bukovinai magyar testvéreket, főképpen a derék józseffalviakat kegyességükbe, szeretetekbe és pártfogásukba alázatosan ajánlom. Isten áldása maradjon velünk!
Drusbáczky György, plébános.