Bukovinai örökségünk. Ma.
     Nagy a tanácstalanság, hogy mi is ma, a bukovinai hagyományunk. Hát elárulom: minden. Nálunk ez úgy működik, hogy ha egy szokást, legyen az bármilyen sületlenség, kétszer egymás után megismétlünk, és ráütjük a pecsétet, hogy „bukovinai”, attól a szent pillanattól kezdve az már nemzeti örökség! Hagyomány! Meglehet, hogy valaki, ennyi idő távlatából, összekeveri a tegnapi szokást a dédapáink hagyományával, de ilyen apróságon nem akadnak fenn.
     De nézzük csak meg közelebbről, mi is maradt mára ebből a dicső múltunkból? Két utat választhatunk a magyarázatra, bár mindkettőnek a vége pontosan ugyanabba a mocsárba vezet. Vagy arról beszélünk, amit mi magunk, önként és dalolva dobtunk oda, mint csontot a kutyának, vagy arról, amit a nagyvilág hozott ránk, egy szebb jövő, fényes ígéretével, miközben a régit úgy szétrombolta, mintha ott se lett volna.
Itt, Kőmíves Kelemen várának a tövében, ahol a falakba állítólag asszonyt falaztak, mi inkább a józan eszünket falaztuk be, és nem kevés sikerrel. Bukovinai szempontból azzal indult a nagy modernizáció, hogy elmaradt a viselet. A férfiak rögvest ledobták a gatyát, és öltönyt, pantallót, meg félcipőt húztak, amikor épp nem mezítláb taposták a sarat. A fehérnépek meg, rákaptak a gyári, csillogó-villogó selyem holmikra.
Aztán, ahogy így gyönyörűen, rohamléptekkel polgáriasodtunk, beindult a nagy olvasztótégely. A „szerelem nem ismer határt” jelszóval olyan vegyes házasságok köttettek, hogy a születendő szegény kis puja, mikor felcseperedett, már azt se tudta, most akkor Árpád vezér vére csörgedezik a vénáiban, vagy valami római örökség kóvályog benne, a polgármesteri hivatal jóvoltából. A nők haja azon melegében megkunkorodott és lerövidült, a férfiak arcáról meg úgy kopott le a tekintélyes bajusz, mintha sose lett volna.
    Mivel a boltokba beáramlott a gyári végáru, a szövőszékek felkerültek a hiúba, ha nem alakultak át tűzifának. A gyönyörű varrottasok is eltűntek a tulipános ládák mélyéről, mert hát rásütötték, hogy „parasztos”. Az étrendből meg úgy takarodott ki a tejesmálé, az estrudli, meg a pitán, hogy a mai fiatalok most azt hiszik, ezek valami szoftver-alkalmazások. A második világháború után aztán a betlehemezésnek is befellegzett, mert a dicső kommunizmusba, ugye, már csak elvtársak születhettek, a kis Jézusnak nem osztottak lapot. A katonajáték meg úgy kínlódott, mint szegény ember a bíróságon.
    De a legszebb az ifjú nemzedék agyának a „felvilágosítása” lett! A gyermekek ma már nem a tehenet vagy a libát őrzik a legelőn, ahol legalább megtanulták volna, honnan jön a tej meg a toll, hanem belekényszerítették őket az óvodába. Na, az ott tanult énekektől a mai, érzékeny lelkű ifjúság, azon nyomban depresszióba esne! Hát mondok egy példát:
    „Alma a fa alatt, nyári piros alma, engem gyaláz a szeretőm édesanyja…”
Halljátok ezt? Gyaláz! Hát a mai világban még elgondolni is vétek, egy ilyen traumatikus szó jogtalan használatát! Hol a gyermekvédelem?
      Vagy itt a következő gyöngyszem:
   „Ha legény vagy, gyere velem kaszálni, nem egész nap a lányokkal cicázni.”
Na, álljunk meg egy szóra! Mi az, hogy cicázni? Hát macskák a fehérnépek, hogy így lealacsonyítjuk őket? Hol van itt a tisztelet? Ez így nem mehet tovább.
    Szerencsére a modern kor meghozta a megoldást. Nem kell nekünk se tejesmálé, se kaszálás. Sokkal jobb az, hogy Mókus Manó elment diót szedni, vagy még inkább az, hogy Sárkány Jimmy gőzerővel készül a Halloween-re. Ez a haladás, kérem szépen! Ez aktuális, még akkor is, ha pogány szokás! Itt tartunk most. Van remény arra, ha ezt is túléljük, két év múlva ezt is elnevezzük bukovinai hagyománynak! Talán a megoldás akkor jön, ha átpillantunk a kerítésen, mert néhol annyi bukovinai mese született az elmúlt évtizedekben, hogy történelmünk is megváltozott: őseink esténként nem imádkoztak, hanem faragták a meséket. Vagyis röviden: ha egy bukovinai elcsapongott leszármazott kieszel egy mesét, az biztos bukovinai származék, s így szaporodik a hagyomány.
    Ma van olyan nagyszerű kifejezés, amire azt mondják a felvilágosultak: csapatépítés. Modern, és természetesen köze sincs a futballhoz – elvégre ott még történne is valami. A mi időnkben a csapatépítés intézménye lényegesen egyszerűbb alapokon nyugodott. Helyszínéül a volt telepi iskola vagy kultúrotthon szolgált, ahol a közösségi szellem kovácsolódása csupán akkor tört meg, amikor a katonaság, egy zseniális hadmozdulattal, egyszerűen elfoglalta a helyszínt. Onnantól kezdve a csapatépítés átment túlélésbe. Úgy lézengtünk, mint a beduinok a Szaharában, és a megmaradt falak és kovácsműhely árnyékában próbáltuk kitalálni a legújabb társasjátékot: „Vajon melyik szomszéd hova költözött a buldózerek elől, és egyáltalán, ki élte túl a telepi bontások aranykorát?”
    Valahogy aztán elvergődtünk az 1990-es évekig. Előtte persze hősiesen túltettük magunkat az 1960-as és ’70-es éveken, a nagy, Kárpátokon túli migrációs hullámon. Jöttek szép számmal, de a kezdeti aggodalmunk feleslegesnek bizonyult: nem zaklatták a köreinket. Túl elfoglaltak voltak ugyanis azzal, hogy az első hivatalos fizetésük után azonmód lerúgják magukról a bocskort, és átalakuljanak tősgyökeres városi, erdélyi polgárrá.
Aztán megérkezett a következő hullám, a „mehinkek”. Apraja-nagyja, hozva a megváltási reményt. Naivul azt hittük, ők lesznek a mi építészeink, akik majd megerősítik a helyi identitást, és összekalapálják a gyengülő közösséget. Nos, ennek a vége az lett, hogy még a porszemnyi, féltve őrzött hagyományainkat is sikeresen felszántották. Cserébe viszont megtudtuk például, milyen egy hamisítatlan, nyugat-magyarországi, netán Kolozs megyei szokás.
    Azonban építeni, azt ezek tényleg tudtak! Igaz, nem közösségi házat, nem is kulturális bástyát, hanem szigorúan magánjellegű, takaros kis weekend-házakat. De hát a falat ugyebár fel kell húzni, ha nem is asszonyvérrel, valaki terhére mindenképp.
Mindent egybevetve: a bukovinai hagyományainkból mára annyi maradt, mint Kelemen feleségéből a falban, azaz semmi. De ne csüggedjünk, egy dologban mégis élvonalban vagyunk! Amennyi diplomát és oklevelet az utolsó időben a városunkban kinyomtattak véreinknek, azzal egy megye analfabéta lakosságát meg lehetne váltani. Ha a tudás nem is, a papír legalább megbonthatatlanul összetart minket. Pár év múlva ez is bukovinai hagyomány lesz, s kérdezzük egymástól: neked hány papirosod van?

                                                 A madéfalvi iránytű és a levéltári csodák

       Jeles történészeinktől már alaposan elsajáthítattuk, hogy a bukovinai magyaroknak Madéfalva többet jelentett, mint másoknak Mohács, ahol a haza elveszett királyostól. Az is le van írva, hogy ott ezrével haltak meg, ezrével enekültek olyannyira, hogy Csíkvármegye lakossága ritkább lett, mint Bukovina népessége a magyarok betelepedésekor, hol, állítólag, 6-7 lakos jutott egy négyzetkilométerre. Szakértőink szerint, a menekülésre csak egy lehetőség adódott, Móduva és Csángóföld. Igen ám, de arra nem számítottak neves krónikásaink, hogy nem mindenkinek volt helyesen beállítva vagy netán működött az iránytűje. Így sikerült, hogy a menekültek közül többen nem keletre vonultak, hanem átvették az évezredek óta, a vándortörzsek által kitaposott utat, és nyugatra menekültek. Ez főleg Kálvin követőire jellemző, mert java Szatmár és nagybánya vidékéről érkezett Bukovinába. Utólag azt gyanították, hogy tán Brukenthalék piszkáltak az iránytűbe, ami azt okozta, hogy ők csak tekintélyes vargabetűvel érkeztek Bukovinába.
      Az is tény, hogy a Bukovinában alkotott - néhány - magyar falu lakosságának fele 4-5 év osztrák vendégszeretet után már vette a botot, tarisznyát, és énekelte: ballag már a véndiák, tovább, tovább, Isten veletek cimborák, stb… s visszamentek Moldvába. Valahogy úgy, mint az 1815-1816-os években, amikor bebizonyosodott, hogy a korgó gyomor mindig felülkerekedik a hazafiasságon. Azonban bárhova is vetette őket a sors, a szélrózsa bármelyik irányába, azt soha, senki se felejtett el, hogy ő madéfalvi menekült. Gyászmiséket tartottak Buccow, Siskowitz és Carrato emlékére, de valahogy mindig kimaradtak a magyar árulók, mint Lázár gróf is.
Borítsunk fátylat a múltra, és jöjjünk közelebb, betartva a téma irányát, hogy madéfalvi és menekült. Ennek következménye az lett, hogy a bukovinai 177 év alatt bárki telepedett le a magyar falvakba, mindenki madéfalvi menekült és lehetőleg csíki székely lett. A fölösleges félreértések miatt kifelejtették a valeszeka-i Lukács, Boros, Miklós, Gáll, Csíki, Gábor nevű magyar cigányokat, akik most is ott vannak, bár kukkot se értenek már Árpád nyelvén. A lényeg az, hogy katolikusok voltak, mert Józseffalvára jártak be egyházi ügyeiket rendezni, ahol a soron levő papok mindig tisztességesen bejegyezték neveiket és származásukat is. Lényeges, hogy nemcsak ez volt, a méltó indiai leszármazottak, útvonala. Az egyik például a németekkel túlzsúfolt Arbora felől érkezett az 1870-es években az egyik magyar faluba, kicsit változtatott a nevén, majd beházasodott, és így lett, a madéfalvi veszedelem után 100 évvel, menekült. Merre menekülhetett 4-5 nemzedéken keresztül azt homály fedi, de bízom benne, hogy a levéltári molyok erre is fényt derítenek. Hiszen arra is van példa, hogy azt is megtalálták, ami nem létezett.
                                                                               ********

                   A levéltári csodák (avagy hogyan lett mindenki székely, aki szembejött)
Komoly történészeink oly alaposan belénk verték a dogmát, hogy szegény bukovinai magyaroknak Madéfalva többet jelentett, mint másoknak Mohács, ahol a haza elveszett királyostól. Az is le van írva, hogy ott ezrével haltak meg, ezrével menekültek, annyira, hogy a statisztika is végleg feladta a harcot. A krónikák szerint akkor annyira megritkult Csíkvármegye népessége, hogy a sűrűsége hirtelen alulmúlta a betelepülés előtti Bukovináét – ahol a tudomány mai állása szerint hat és fél ember osztozott egy teljes négyzetkilométeren, feltéve, hogy a fél ember is tudott adót fizetni. Azonban a császári bürokrácia hatékonyságát ismerve, ez valószínűleg zökkenőmentesen zajlott le.
A mindenkori szakértők persze azonnal felrajzolták a térképre a kötelező menekülési útvonalat: irány Kelet, Moldva és a Csángóföld. Arra viszont a legprecízebb vezérkari térképészek sem számítottak, hogy a székely virtus már a tizennyolcadik században is fittyet hányt a földrajz alapvető törvényeinek. A menekülők egy jelentős részének ugyanis, az iránytűje nem a bécsi udvar elvárásai szerint volt kalibrálva, különösen a Kálvin-hívőknek, akik eleve egy tekintélyes Szatmár–Nagybánya Raráncsa vargabetűvel érkeztek a bukovinai lankákra, a Szucsáva melletti Skeja (Scheia) faluba
    Így eshetett meg az a páratlan bravúr, hogy a migrációs hullám tagjai, jó iránytű híján, nem keletnek, hanem a vándortörzsek évezredes, jól bejáratott sztrádáján egyenesen nyugatnak vették az irányt. A gonosz nyelvek és a korabeli népi pletyka szerint persze maga Brukenthal kormányzó úr delejezte meg a mágnestűket, kizárólag azért, hogy a bécsi statisztikusoknak bonyolultabb legyen a jelentések kitöltése.
    A bukovinai valóság azonban – ahogy azt a levéltári porból előásott iratok mutatják – sokkal prózaibb és gyomor-központúbb volt. Az újonnan „honfoglalt” bukovinai mintafalvak lakossága, alig négy-öt év osztrák vendégszeretet után rájött, hogy a császári porcióból nem lehet megélni. Így hát a hazafias pátoszt gyorsan felváltotta a korgó gyomor szava, és a diákdal ritmusára (ballag már a véndiák…) szépen visszaballagtak Moldvába. Ezzel fényesen bizonyították az 1815–1816-os ínséges esztendők örök igazságát: ha a gyomor kordul, a hazafias pátosz azonnal háttérbe szorul.
A bukovinai magyar, mintafalvak papjai számára, ezek az ínséges esztendők, igazi létfenygető és teológiai válságot hoztak. Amikor a nyáj fele úgy döntött, hogy a császári porció és a hazafias pátosz helyett inkább a moldvai puliszka-mezőket választja, a plébánosok hirtelen kreatívek kellett legyenek. Az anyakönyvek margójára vetett latin és magyar nyelvű megjegyzésekből (az úgynevezett notákból) kiderül, hogyan próbálták megmagyarázni a megmagyarázhatatlant: azt, hogy a tősgyökeres madéfalvi túlélők önként visszaszöknek a „pogány” Moldvába.
   Ám bárhová vetette is őket a szélrózsa és a hibás iránytű, egy dolog szent és sérthetetlen maradt: a státusz. Bukovinában ugyanis mindenki, de tényleg mindenki madéfalvi menekültté nemesedett. Ez volt a korabeli VIP-tagság. A szószékről menetrendszerűen és menetrendszerű átkokkal illették Buccowot, Siskowitzot és Carratót, miközben a helyi lánglelkű árulók – mint a közkedvelt Lázár gróf – valahogy mindig kicsúsztak a történelmi felelősségre vonás alól, valószínűleg a megfelelő levéltári kapcsolatoknak köszönhetően.

    De borítsunk fátylat a múltra, és lapozzunk a Józseffalvára vonatkozó egyházi anyakönyvekhez!
    A bukovinia magyar falvak katlanjába, a krónikások diszkrét szemérmességéből, sajnálatos módon nem fértek bele a valeszekai Lukács, Boros, Miklós, Gáll, Csíki és Gábor nevű magyar cigányok. Ők ugyan ma már egy árva szót sem értenek Árpád nyelvén, de a józseffalvi plébánosok dicséretes precizitással, jó katolikusként vezették be őket a nagykönyvbe, rögzítve minden lényeges adatot és származást.
És hogy a kép még színesebb legyen, az India felől induló nagyszabású migrációs útvonal nem merült ki ennyiben. Az 1870-es években például a németektől heringmódra zsúfolt Arbora felől is érkezett egy-egy vállalkozó szellemű, barnább ős. Emberünk belépett az egyik magyar faluba, egy tollvonással némileg módosított a vezetéknevén, ügyesen beházasodott, és voilà, Mesdames et Messieurs: máris sikeresen madéfalvi menekültté lépett elő – pontosan száz évvel a madéfalvi veszedelem után.
    Hogy a derék ős merre és hogyan menekült négy-öt generáción keresztül, azt ma még sűrű homály fedi. Őszintén bízom benne, hogy a gyakorlott levéltári molyok, a megsárgult aktákból, előbb-utóbb erre is fényt derítenek. Hiszen a történetírásunkban láttunk már ennél nagyobb csodát is: a kutatóink néha azt is képesek megtalálni a levéltárban, ami soha nem is létezett.

                                 A bukovinai keresztelő

               Tisztelt olvasóim, egy kis figyelmet kérek, mert a történelemkönyvekben olyan nagy a köd a bukovinai tájon, hogy az ember még a saját lovát se találná meg benne, nemhogy öt falut!
         Kezdjük ott, hogy a keresztelés szép dolog, mikor akad pap, és van hozzá száraz törölközője. A kifejezésnek többféle változata van: megkeresztelnek, elkeresztelnek, kikeresztelnek, stb, mindegyik a maga értelmében. A ceremónia általában vízzel történt, leöntéssel - a kocsában elkereszteléskor - vagy teljes alámerítéssel máshol, ha volt erre alkamas cseber. De a bukovinai Jordánban keresztelni nem lehett, mert a Szucsáva folyó nem keresztelőkút! Annak olyan sodrása van, testvéreim, hogy ha ott valakit a bűnei miatt teljesen alámerítenek, azt, a bűneivel együtt nem a mennyországban, hanem három faluval odébb, a román halászok hálójában találják meg. Úgyhogy őseinknél a vízbemerítés elmaradt, maradt a leöntés, a többi pedig el lett intézve a szertartás utáni buliban. Mert ahol székely keresztelő van, ott balhé is van, és amin nincs egy kis verekedés, arra harminc év múlva a kutya se emlékszik! De térjünk rá a lényegre, amikor az őseink megunták a moldvai levegőt. Azt mondták a vének:
– No, emberek, ez a levegő itt nekünk túl román, menjünk fennebb, ahol tisztább, ritkább, keményebb, nem kell annyit magyarázkodni, és nincs szükségünk hiteles fordítóra, hogy értekezzünk!
                                      Fogadj Isten!
     Feltették a staférungot, a málet, a fuszulykát meg a gyereket a szekérre, a lőcshöz kötötték a kutyát s a teheneket, és meg sem álltak Unter-Millischeutzig. Ott már a lovak is nyelvelték a port, az emberek torka meg olyan száraz volt, mint aszálykor a föld. Be is fordultak a Rátos csárdába, mert a dehidratáció ellen – mint tudjuk – a tiszta víz nem sokat ér, de a pálinka csodákra képes. Ahogy ott ülnek a csárda hűvösében, néznek le a Szucsáva árterére, s mondja az egyik atyafi:
– Te, ez itt pont jó lesz nekünk. Csak az a baj, hogy nincs neve a helynek. Ha otthonról keresnek a rokonok postagalambbal, mit írunk a lábára, hova küldjék a csomagot?
    Ment a tanakodás, itták a bort, a fejek már kezdtek főni. Ekkor feláll egy táltos formájú ember, megvakarja a kalapja alatt, s azt mondja:
– Idefigyeljetek! Olyan név kell, ami kifejezi a történelmi valóságot. A románok ideengedtek, de számba se vesznek minket, a Jóisten meg valahogy mégis megtartott a csárdaudvaron. Legyen a neve: Fogadj Isten!
    Megszavazták, a jegyzőkönyvbe tintával bepecsételték. Erre jönnek az osztrák tisztviselők, hogy ezt a szót az ő finom bécsi nyelvük nem bírja kimondani, mert beletörik a foguk. De a lócatanács egy emberként állt ki: nix csere.

                  Isten Segíts!
    Na de itt a hely szűkös volt, mint a hálókocsi a másodosztályon. Aki nem fért be Fogadj Istenbe, vagy egyszerűen úgy elázott a Rátos csárdában, hogy másnap reggelre ottfelejtették a lócán, azt fel kellett pakolni és vinni tovább a folyó mentén.
Mentek is a népek nagy lendülettel, de két kilométer után a lovak bejelentették a japán sztrájkot. Megálltak, mint a cövek. Se előre, se hátra, csak néztek maguk elé szomorúan. Kiderült, hogy egy régi, teljesen kihalt szász falu romjainál járnak. Kérdezik a helyi ruszinokat, kérdezik a román parasztokat:
– Hé, szomszéd! Mi volt ennek a falunak a neve?
   Azok meg csak vonogatták a vállukat, hogy ők nem tudják, nem az ő dolguk. Na, itt jött el a végveszély. Se név, se jövő, a fehérnépek meg már látták, hogy mindjárt kitör a bécsi kormányválság, és ők itt maradnak az erdő szélén név nélkül, mint a kivert kutyák. Összetették a kezüket, s elkezdtek kórusban jajveszékelni:
– Segélj meg minket, Uram! Segélj meg, me elveszünk! Segélj mán eccer, na!
Addig ment a „segélj” meg, a „segélj”, hogy a végén a legokosabb székely rácsapott az asztalra:
– Na, ne rágjuk tovább a szót, ha már ennyit kértük az égbeli hivatalt, legyen a falu neve: Isten Segíts!
Így lett meg az első két falu. Nem a bécsi íróasztalon, hanem, a csárdai jókedv és a mennyei segélyvonal egyenes következményeként.  

                                         Hadikfalva, avagy amikor a gróf úr nevet kap a telepesektől
    No, elértünk végre a híres Hadik grófhoz, akiről manapság mindenki azt hiszi, hogy Hadik állt a Szucsáva partján keresztelővízzel a zsebében, és amit látott, azt menten elnevezte. Ő volt a bukovinai telepesek keresztapja, miközben a valóságban csak annyi köze volt a dologhoz, hogy ő volt a legfőbb katonai nagyság a környéken, és mint ilyen, hozzá küldte Splényi és Enzenberg a jelentéseket.
    Hát az úgy volt, hogy a gróf úr – szép fényes egyenruhában, parókában, rizsporozva, ahogy az Bécsben menő – kilovagolt a Szucsáva mellé, hogy megszemlélje a telepeseket. Hozott magával egy vagon papírt, pecsétet, meg németül beszélő írnokokat. Ahogy megérkezik a harmadik puszta jobb alsó felének ötödik nyugati kiszögelésének helyére, látja, hogy a telepesek már építik a házakat, faragják a gerendákat, s közben úgy káromkodnak, hogy a levegőből a legyek hullnak alá, mint a záporeső. Megáll a gróf, és így szól egyik a tolmácsán keresztül, mert nem tudott székelyül csak magyarul:
– Ego sum, a Császár hű tábornagya, elrendelem, hogy ez a település kapjon egy rendes, katonás nevet! Mondjuk legyen Freudenthal vagy valami hasonló!
Az emberek megvakarták a fejüket, s a legöregebb így szólt:
– Nézze, gróf úr. Maga jó ember, elintézte, hogy Madéfalva után ne lőjenek rejánk minden bokorból, meg a császár se vigyen el minket kötéllel katonának. De ez a Freudenthal a mi nyelvünkkel nem talál. Hogy es híjják kendet pontosan?
– Hadik András, a futaki – húzta ki magát a tábornok.
– No, futok, nem futok, akkor legyen a falu Hadikfalva! Magának es jó, mert fennmarad a neve, nekünk es jó, mert ha jön a adószedő, csak rábökünk a táblára, hogy: „Hé, ez a Hadik faluja, iszkiri innet!”
Így lett Hadikfalva a legnagyobb település, ahol a rendet azóta a falu vénei tartják fenn, jól irányzott mogyorófavesszőkkel, mint a falukönyvben feljegyezték egykor.
                               Józseffalva.
    A negyedik falu története már egyenesen a bécsi udvarig nyúlik vissza, sőt, magához II. József császárhoz, a „kalapos királyhoz”. Ez a József híres volt arról, hogy szeretett egyszerű paraszti gúnyában utazgatni, hogy megnézze, mit csinálnak a népek a birodalom végén. Gyalogol, gyalogol a császár Bukovinában, egyszer csak elér a negyedik magyar településhez. Látja, hogy egy atyafi éppen a kerítést foltozza, de olyan lassan, mintha az örökkévalóságnak dolgozna. Odalép hozzá a császár:
– Adjon Isten, jóember! Mi a neve ennek a szép új falunak?
Johann König, a székely telepes rá se néz:
– Annak, ami nincs, neve sincsen. Épp most akarják valami osztrák hercegről elnevezni, de a fene se tudja megjegyezni.
A császár megörül:
– Hát, én úgy hallottam Bécsben, hogy a Császár, a jó József, nagyon szívén viseli a sorsotokat. Mi lenne, ha Józseffalva lenne?
A telepes megáll a fejszével a kezében, végigméri a császárt tetőtől talpig, s azt mondja:
– József, mi? Hát, ha az a kalapos ember adna egy kis adókedvezményt, meg ingyen fát az erdőből a házakhoz, tőlem még Józsefváros is lehetne! De ha csak a nevét adja, a fát meg nekünk tovább kell lopni, akkor nagyon megemlegeti a falu a keresztelőt!
Hát fa nem lett, de az adókedvezményt megadta. Így lett Józseffalva és nem Józsefváros!
                               Andrásfalva, avagy a név, ami kétszer is jó volt
     Az utolsó falu, Andrásfalva esete a legegyszerűbb, de a legszékelyebb is egyben. Mire az ötödik falunál tartottak, a nép már annyira belefáradt az alapításba, a keresztelőkbe meg a szertartás utáni kötelező verekedésekbe, hogy senkinek se volt kedve új neveken törni a fejét.
Összegyűlt a nép, de a pálinkáshordók már mind üresek voltak, ami friss telepeseknél azonnali szellemi válságot okoz.
– Na, mi legyen a neve? – kérdezte a jegyző unottan, a pennáját rágva.
– Hát, a Hadik grófot Andrásnak es híjják, nem? Nevezzük róla, mondja egy hang a háttérből.
– De Hadikfalva már van, szól a pap.
– Na, akkor nevezzük el Bandiról. – vágott közbe a falu legpraktikusabb embere.
– Ammeg ki-a?
- Hogy ki-e? Hát a bíró, aki béhozott münköt Móduvából. Így ő se mondhatja, hogy elfelejtettük, és nekünk se kell újabb keresztelői beszédet kitalálni. Legyen Andrásfalva! Így történt, hogy Andrásfalva is felkerült a térképre, csupán a takarékosság és a szomjúság jegyében.
     Még annyit kell megemlíteni, hogy név hiányában megakadt a telepítés, mert Hadiknak csak egy keresztneve volt. A császárnak volt több is, Benedek, Ágost, de a telepesek nem akartak idegen hangzású neveket adni a falvaknak. Még sok víznek kellett lefolyni a Szucsáván, míg a székelyek megcserélték idegen hangzású neveiket, s magyarok lettek.

2026. május 24. Ha valaki nem jött eddig rá, ez paródia.

                                                                                               Ki kaparja ki a gesztenyét?
                                                                               (Szociografikus komédia egy felvonásbanl)
     Május idusán, pontosabban tizenegyedikén, ünnepélyesen bedobtam a törölközőt a bukovinai magyarok virtuális gyülekezetében. Kifüggesztettem a hirdetőtáblára, hogy részemről a bazár bezárt, a bukovinai tervek finanszírozása és fizikai támogatása a mai nappal abszolút zéróra redukálódott. Persze azonnal megindult a népvándorlás a kommentmezőben: „De hát miért, kedves Gergely? Mi lelte az Ön nemes szívét?” Leírtam én nekik, igaz, csak amolyan finom, úriemberhez méltó köntösben, hogy nekem bizony nem szakmám mások gesztenyéjének a parázsból való kikapargatása. Főleg ingyen.
    A kálvária ugyanis már tavaly elkezdődött. Azon a bizonyos, nagy csinnadrattával reklámozott bukovinai úton, amiről azóta is zeng a YouTube. Na, azon a videón én voltam a Szentlélek: mindenhol ott voltam, de senki se látott. Andrásfalva? Ott voltam. Hadikfalva? Na, ott a temetőben, a sírkövek között egy pillanatra felvillan a sziluettem, mint valami helyi kísértetnek. Végigrobogtunk a Szucsevica-Kosna-Tihuca-Mestecanis útvonalon, a teljes képanyag az én gépkocsim szélvédőjén keresztül készült. Igaz, a kamera nem az enyém volt, de a benzin, a kuplung meg a kormánykerék igen. Én voltam a sofőr, a láthatatlan logisztikai zseni, a stáblistán a senki.
    Idén persze újult erővel, precíz haditervvel indultunk meg. A Parajd-Bucsin felvétel is az én autómból született – mondhatni, mozgó stúdióvá alakult a járművem. Aztán választottam egy olyan útvonalat a Borka-Kornu Luncsii hágón át, a taliánok keresztje felé, 1205 méter magasan, hogy a kocsi hűtővize is imába kezdett.

    Az első stratégiai pont Józseffalva volt. Elindultunk a régi temetőtől, amiről az útitársamnak – akit a sors mellém sodort – fogalma sem volt, amíg meg nem mutattam neki. A narrációt én magam fogalmaztam meg még otthon, Déván, majd este Radócon, a szálláson olvastam magnóra, mint egy igazi haditudósító.
     Ezután következett az istensegítsi bevonulás. Diadalmas, fenséges! Az én zseniális ötletem volt. Élő Facebook-bejelentkezést akartunk, de a bukovinai aszfalt – vagy annak hiánya – közbeszólt, úgy rázkódott a technika, mintha légkalapáccsal dolgoznánk. Végül a másik kamerával rögzítettük, a zenei aláfestést pedig én szállítottam otthonról. Az „Országút, vigyázz haza” ritmusa kicsit túl gyorsnak tűnt a román aszfalthoz képest, úgyhogy még Déván, a laboratóriumomban visszavettem a tempóból, hogy passzoljon a kátyúkhoz. Másnap Hiliseu következett, szöveg szintén dévai gyártmány, mp3-ban előre átküldve az interneten, nehogy kulturális vákuum maradjon utánunk.
    Na de Istensegítsben jött a feketeleves! Súgják nekem a helyiek, hogy az egyik önkormányzati gyűlésen egy buzgó helyi tanácsos már azt firtatja: mi lett a katolikus templom ajtajaival? Kinek adták el? Mennyiért? Ki tette zsebre a lejeket? Figyelmeztettek is azonnal: „Gergely, ne verd nagydobra a dolgokat, mert a Facebook-csoportban van több román ismerőse a faluból, aztán kapsz egy feljelentést, hogy műkincset csempészel!” Én meg, mint a korrekt tájékoztatás bajnoka, ezt is lefordítottam magyarra, hadd lássa a világ, mekkora a diplomáciai feszültség a kulisszák mögött.
    De az igazi akció április 22-én indult, amikor kitaláltam, hogy megkeresem a fogadjisteni templomot. Arról ugyanis még egy kósza fotó sem maradt fenn az utókornak. A forgatókönyvet megírtam Déván, beolvastam, majd irány a terep. Egyik reggel a faluban az utunk – hová is vezethetett volna máshová kora reggel? – a helyi kocsmába vezetett. Ott már ült öt helyi tekintély, korán kezdték a folyadékpótlást.
– „Ki itt a legöregebb és még beszámítható ember?” – kérdem én, a tudomány embere.
– „Hát, korban kettő is volna” – mondják – „de az egyik már csak testileg van velünk, a szelleme már elköltözött. Mit akarsz?”
– „A katolikus templom pontos helyét, és hogy mi lett vele!”
    Na, ekkor kitört a teológiai és építészeti vita. Az egyik esküdött, hogy fából volt, a másik ordította, hogy vályogból. Abban viszont egyetértettek, hogy a kollektivizálás idején, 1963 és 1965 között a hírhedt TSZ lebontotta az egészet, és átvitték az anyagot a szomszédos Romanesti-be. Hogy mi épült a szent falakból? Egy disznóól.
    Közben berobogott egy robogós úriember, kiderült, ő is tanácsos. Addigra a szomjas atyafiak már megegyeztek a vályog-teóriában. A tanácsos úr nagylelkűen felajánlotta, hogy beenged a román templomba, és megmutatja a régi katolikus oltárt. Útközben büszkén rámutatott a fűre: „Látod, gyermekkoromban itt hunyócskáztam a katolikus templom romjai között.” Belépünk a román templomba – amit öt éve újítottak fel –, mondja, az oltár a raktárban van. Kulcs elfordul, ajtó kinyílik: az oltárnak se híre, se hamva.
    Ekkor, mint a mesében, előkerült egy fiatalember, az egyházgondnok.
– „Á, az oltár?” – mondja. – „Azt én vittem ki a bolt melletti raktárba. Igaz, kicsit ketté kellett fűrészelnem a szent objektumot, mert a büdös életben nem fért volna ki a templomajtón, de megvan! A szentképek meg fent vannak a padláson (a hiúban). De most menjetek dolgotokra, jöjjetek vissza délután háromkor, mert most dolgom van.”
    Délután háromkor ott toporgunk, de épp egy román keresztelő zajlott, úgyhogy még egy órát aszalódtunk a napon. Végre előkerül a fiú. Megyünk a templom felé, ott sétál a pópa. Én, elővéve a legfényesebb bukovinai román tájszólásomat, ráköszönök
– „Doamne ajuta domn parinte!” (Isten segítse, tisztelendő úr!) A pópa rituálisan visszavág:
– „Hristos a inviat!” (Krisztus feltámadt!)
Én, mint aki az ortodox liturgián nevelkedett:
– „Adevarat a inviat!” (Valóban feltámadt!)
    A gondnokgyerek elmagyarázza a pópának: „Itt vannak ezek a magyarok, a padláson van a kép, az oltár meg a suflákban (raktárban).” A pópa megvonta a vállát, és olyan teológiai lazasággal, ami csak a Bukovinában létezik, odavetette: „Add oda nekik, mi úgyse kezdünk vele semmit, csak foglalja a helyet.”
    Irány a padlás a sötétben. Mondtam az útitársamnak: „Te maradj lent, őrizd a frontot!” De hát a kíváncsiság nagyobb úr volt, nem bírta ki, utánunk sündörgött. Végül találtunk két szentképet, a gondnokgyerek meg kapott pár száz lej „ajándékot” a fáradozásaiért, elvégre a szentképek menedzselése is munka. Ezután elmentünk a raktárhoz megnézni a kettéfűrészelt oltárt. Azonnal láttuk: ezt gyorsan el kell vinni, mert a helyiek már majdnem feltüzelték a tél folyamán. Nem rosszindulatból, áh, dehogy! Amikor megkérdeztem a raktár tulajdonosát, mi van bent, azt mondta: „Áh, csak valami fadarabok, egy régi asztal meg egy elnyűtt fotel.” Fogalmuk sem volt róla, hogy a katolikus egyháztörténet egy darabján tartják a kerti szerszámokat. De hát én – ahogy néhai nagyapám, László János mondta volna – „ragyogtattam a bukovinai tájszólásomat”, és elsimítottam az ügyet.
Eddig tartott az én privát akcióhős-misszióm. Csak ezután jött a logisztika, hogy az oltárt ténylegesen elhozzuk. De a faluban még ekkor is utánunk szóltak: „Csak semmi hivalkodás, ne verjétek nagydobra!” Mondom, ember, én vagyok a legdiszkrétebb! Dehogy akarom én, hogy Tolna megye elitje vagy a szekszárdi kapitányság nyomozói megtudják, milyen határokon átívelő műkincsmentő akciót hajtottam végre a csomagtartómban!
    És mi lett a jutalmam a sok filmért, a megírt szövegekért, az éjszakai hangfelvételekért, a kettéfűrészelt oltár kimentéséért és a lejek osztogatásáért? Kaptam egy vállveregetést: „Köszönjük, Gergely, hogy részt vettél a nemes munkában.” Részt vettem? Én voltam a felkutató, a sofőr, a tolmács meg a forgatókönyvíró!
    Ekkor csapott meg a felismerés szele. Úgy döntöttem, hogy ezt a dicsőséget ezentúl átadom másnak. Nem akarok önző lenni, meghagyom a lehetőséget a trónkövetelőknek. Pedig pont most lett volna alkalom a folytatásra, bennem volt a lendület! De lássuk, mire megy a többi lángelme. Hátha másnak is lesz egy zseniális ötlete, amit aztán szépen elvesznek tőle, learatják a babérokat, neki meg a végén udvariasan megköszönik, hogy ott lehetett!
    Részemről a függöny legördült, a kocsi leállt, a bukovinai tájszólásomat pedig elcsendesítem.

Déva, 2026 május 22.

                                           Madéfalva másképp (paródia)

    Sokan esküsznek rá, hogy a bukovinai magyar az egyetlen népcsoport a galaxisban, amelyik nemcsak a születésnapját tudja, hanem még azt is, hogy pontosan melyik percben kezdett el fájni a feje: 1764. január 6-án, reggeli közben.
    Ez a madéfalvi Siculicidium, ami után – a legenda szerint – a székelyek hirtelen rájöttek, hogy Bukovina pont útba esik, ha az ember nagyon szalad. Hogy előtte hol kószáltunk, vagy az utána következő 12 évben merre ámbolyogtunk, az teljesen lényegtelen részletkérdés. A lényeg a dátum: akkor és ott, a hóban állva mindenki hivatalosan is „megszületett”.
   És nem ám csak a székelyek! Abban a pillanatban, a magyar falvakban a sors úgy megkeverte a kártyapaklit, hogy mindenki bukovinai magyar lett, aki épp nem húzódott fedezékbe: a németek, a románok, az ukránok, a cigányok, sőt, valószínűleg még az is, aki csak eltévedt, egy postagalambot kergetve. Mindegy volt a származás, ha egyszer a sors úgy döntött, hogy ezekben a magyar falvakban ezentúl mindenki ugyanazt a gulyást fogja főzni – függetlenül attól, hogy érti-e a receptet, vagy sem.”
   Általában úgy alkothatunk objektív véleményt, ha mindenkit végighallgatunk, majd a végén jól összezavarodunk. Madéfalváról annyi megható írás született már, hogy a papír is sírva fakad tőlük, de nézzük inkább a rideg, aktaszagú valóságot!
   A székely határőrség ötlete gróf Bethlen Gábortól származott, aki kancellárként valószínűleg egy elegáns, alkotmányos teadélután keretében képzelte el a dolgot. A királynénak viszont jobban tetszett báró Buccow terve, aki úgy vonult be a történelembe, mint a „túlbuzgóság” szinonimája. Buccow úgy ismerte a helyi viszonyokat, mint egyszeri turista a marsi csatornákat. Szerinte a székely olyan, mint a vándormadár: ha kicsit megnyomorgatják, rögtön Moldovába repül, ahol állítólag ingyen telket és örök adómentességet ígértek neki a bokor alatt. 1763 tavaszán már 278 család indult el, valószínűleg azért, mert megunták a csíki időjárást.
    Érdekes módon egyetlen adómentes nemes sem vett részt a madéfalvi zendülésben. Miért is tette volna? Azt az élvezetet, amit egy lövöldözés nyújt, ők inkább egy jó vadászatból vagy az adóbevallásuk nézegetéséből nyerték ki.
   De tegyük félre az érzelmeket, és nézzük, mit firkált Heidendorfi Conrad Mihály, aki Segesvár polgármestereként biztosan nem volt elfogult (csak kicsit). Ő is leszögezte: nem a publikumnak ír, csak az utódainak, hátha lesz közöttük egy olyan, aki hajlandó végigolvasni a memoárját. Lássuk a tényeket, avagy miért tartunk népgyűlést vízkeresztkor:
   A gyergyóiak és csíkiak ezren voltak, és mindegyiknél volt valami, ami szúrt, vágott vagy legalább nehéz volt – még ha nem is a legújabb divat szerinti drónokkal harcoltak.
   Bornemissza Pál elment hozzájuk követnek, de úgy jött vissza, hogy örült, ha a feje a helyén maradt. A diplomácia akkoriban egyet jelentett az életveszélyes futóversennyel. Hívtak mindenkit a környékről, mint egy dévai Facebook-eseményre. Jöttek is a háromszékiek, mert a székely már csak olyan: ha balhé van, ott a helye.
    Első felszólítás: mindenki ünnepeljen otthon!
   Újabb felszólítás a feloszlásra. (Válasz: „Majd ha fagy!” – és fagyott is.)
    Január 2-3: Harmadik felszólítás. A hatóságok türelme ekkor már vetekedett egy éhes óvodáséval.
    Január 4: Negyedik felszólítás. A székelyek válasza: egy „tisztességtelen emlékirat”. Gyakorlatilag elküldték a bizottságot melegebb éghajlatra, ami januárban, Madéfalván elég nagy luxus volt.
    A bizottságnak ekkor még csak egy maroknyi német gyalogosa volt, meg pár vértese, akik valószínűleg azt sem tudták, hol vannak a térképen.
Lázár gróf ismét hozta a szokását, és úgy árulta el a fajtáját, ahogy más a reggeli kávéját issza: rutinszerűen.
A menekülőket végül saját székely huszártársaik kezdték el kergetni a gyergyói úton – mert ugye a testvéri szeretetnek is van határa, főleg ha parancsba adják.
   A székelyek egy jelentős része ekkorra már mámorban fürdött. Vízkereszt volt, na! A népviselethez akkoriban hozzátartozott a pálinkásüveg is, a stratégiai tervezés pedig kimerült annyiban, hogy „majd csak lesz valahogy”.
A nagy „csata” pedig nem tartott kilenc órán át. Egy óra alatt lezavarták az egészet, csak a krónikások szerettek kicsit túlozni, hogy ne tűnjön olyan rövidnek a dráma.
    Összegezve: volt négy felszólítás, pityókapálinka, némi diplomáciai anyázás, és a végén mindenki rájött, hogy Bukovina valójában nem is olyan rossz hely – ha már úgyis ott kötöttek ki.”

   Mária Terézia anyai szíve akkora volt, hogy még a statisztikai adatok is belefértek. Amikor meghallotta, hogy Madéfalván a székelyek nem éppen puszival fogadták a sorozást, úgy megrázkódott a lelke, hogy bánatában rögtön kiadta a parancsot: „Kedves gyermekeim, mivel annyira fáj a szívem értetek, a biztonság kedvéért mindenkit jól meg kell büntetni!” Ez az igazi szülői gondoskodás: előbb a pofon, aztán a könnyeztető sajnálkozás.
A bűnösök felkutatására összeállt a korabeli „Bosszúállók” csapata, ahol a vallási és nemzetiségi egyensúlyra jobban figyeltek, mint egy mai Eurovíziós Dalfesztiválon:
    A főnök báró Roth lett, egy sziléziai lutheránus, aki a karrierje érdekében átigazolt a katolikusokhoz – ő volt a vallási metamorfózis bajnoka. Mellé tettek egy gróf Telekit, aki főispánként tudta, hogyan kell szigorúan nézni, és egy Josinczi Mihályt, aki annyira „jószívű német úriember” volt, hogy valószínűleg még a vádlottaknak is kínált egy kis krémest az ítélethirdetés előtt. Ott volt még Ribiczei Ádám, aki Zaránd megyéből hozta a szakértelmet, és Szilvássy János, aki kapitányként és nemesként egyszerre tudta vezényelni a „tűz!”-t és a „tiszteletem!”-et.
    A katonai szekciót Schwartz és Sinterschperger erősítette, akiknek a neve is olyan, mintha egy porosz menetinduló közben tüsszentettek volna.
A jegyzőkönyveket a már jól ismert Heidendorfi Conrad Mihály vezette, aki mellett Baumann és Sagmüller kapitányok töltötték a tintát. Nekik nem volt szavazati joguk, ők csak azért voltak ott, hogy a történelem számára minden pofont precízen adminisztráljanak.
   Közben Halmágyi István, a naplóíró, éppen szünetet tartott. 1763 végén letette a tollat (valószínűleg elfogyott a tenta vagy a kedve), és csak 1764 áprilisában vette fel újra a fonalat, amikor már mindenki jól el volt verve. Leírása szerint a fegyveres néppel senki nem bírt: a székelyek hirtelen mindenki mást „persequáltak” (üldöztek), ki nem lette katona, kínoztak és ráncigáltak, csak hogy érezzék a törődést. A káosz akkora volt, hogy saját bírákat és tiszteket neveztek ki a kuttorok mellett, és közölték: ha nem kapják meg a jussukat, akkor Sándor László perceptoron verik le a tartozást.
    A helyzetet Siskovics úr foglalta össze a legszebben, aki szerint teljesen mindegy, hány katona van, a lényeg, hogy csend legyen. Ez a klasszikus katonai logika: „Nem érdekel, hányan vagytok, csak senki ne szólaljon meg, amíg lövünk!” Aki pedig egyszer katonává vált, az úgy maradt, mint a rágógumi a cipőtalpon: többé nem „retirálhatott”, azaz örökre eljegyezte magát a királynő anyai szívével és a kötelező reggeli tornával.
   Beszéljünk egy kicsit a kivándorlásról is, mielőtt még valaki azt hinné, hogy a székelyek hobbiból jártak át Moldovába. A korabeli pletykákkal ellentétben nem a katonáskodás elől menekültek – hiszen katonát akkoriban Madéfalván nagyítóval is alig találtak –, hanem egyszerűen megunták, hogy ők a Birodalom ingyen-fuvarozói és a tisztek mindenes szolgái. Egyszerűen közölték: „Srácok, a szekér megtelt, mi meg megyünk!”
   Hogy mi lett a vége? Hát, ami minden magyar tragédiának: az unalom és a felejtés. Kivéve persze azt a néhány lelkes amatőrt, akik nem bírták ki, hogy ne állítsanak egy keresztet. Előbb Nagyajtai Cserei Zsuzsanna szúrt le egyet 1769-ben, hátha a „bűnösök” az amnesztia mellé egy kis lelki vigaszt is kapnak. Aztán jött az idősb Részegh házaspár, akik írásba is adták, hogy január 7-e nem éppen a kedvenc napjuk a naptárban. Majd 120 évnyi kómás csönd után Szabó Péter is úgy döntött 1885-ben, hogy ide még egy kereszt mindenképpen kell, mert Jézus és az emlékezet elbírja. És ennyi. Itt le is fújhatták volna a meccset.
   De aztán jött az Ezredév! Hirtelen mindenki hős akart lenni, és minden sarkon szobrot akartak emelni még a honfoglaló lovaknak is. Elindult a gyűjtés, a kalapozás és a nagy nemzeti pátosz-gyár.
   Érdekes módon Bukovinában valahogy senki nem kapta meg az értesítést, hogy nekik Madéfalva miatt kellene szomorkodniuk. Sőt, ha őszinték akarunk lenni – de a történelemkönyvekben ezt tilos –, a bukovinai magyarok fele egyszerű katonaszökevény volt, akik a Birodalom minden szegletéből oda verődtek össze. De hát ki akarná azt írni a családi krónikába, hogy: a dédpapa megszökött a kincstári mundér elől? Sokkal jobban mutat a falon, hogy „a madéfalvi vérengzés hős túlélője”. Ez a történelem-szépítés olyan, mint a kínai cipő: az első sárnál szétázik, de a kirakatban, a távolból egész jól néz ki.
   Mire 1891-ben megjelent a nagy leleplező cikk, Bukovinában a népnek kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy ki milyen emlékművet farigcsál Csíkban. Ott éppen a kukorica vívott élethalálharcot a gazzal, az időjárás pedig úgy viselkedett, mint egy dacos kisgyerek: se búza, se krumpli, se árpa.
   Ahelyett, hogy szobrokat nézegettek volna, a parasztok inkább a helyi uzsorásoknál sorakoztak kölcsönért, akik olyan kamatokkal dolgoztak, amiktől még a madéfalvi ágyúgolyók is megálltak volna a levegőben. Szóval, ha le is jutott hozzájuk a hír, hogy odahaza éppen nagyban emlékeznek rájuk, valószínűleg csak annyit kérdeztek: „Szép az a szobor, de meg lehet enni?”

          Miért néznek csordának?

    Nem szerettem soha az olyan dolgokról írni, ahol sláger a hazugság, a csalás, a félrevezetés, a lopás, a fölösleges ígéret, de néha kell írni a politikáról is, tulajdonképpen arról a jelenségről, amit politikának neveznek, de minden illik rá, csak az elnevezés nem. Mert nálunk sok ember van a politikában, de igazán kevés a politikus. Volt elnökünk hajóskapitány, fizikatanár, egészségügyi miniszterünk egy agrármérnök vagy olyan miniszterelnökünk, akinek nem találják az érettségi végzettségét, pártelnök tévébemondó, állatorvos, tábornok, olyan is, aki egyetemi végzettség után érettségizett, a parlamentben népdalénekes, focista, traktorista, ágyas, vagyis egy egész kolhoz termése.
    A decemberben lezajlott „panem et circenses” játékról többen kérdezték tőlem, főleg külföldről: mi történik ott nálatok? Akkor csak annyit írtam, hogy nagyjából semmi, nem kell belészólni, vannak elegen nélkülünk is. Akkor a parlamenti választás valahogy lezajlott, és bizony csalódtam benne. Ezelőtt négy évvel azt gondoltam, hogy sikerült az idióták gyülekezetének a gyöngyszemeit egy csokorba foglalni, de tévedtem, mert napunkban ezek anyja és teremtője került be a parlamentbe: testvérek, szülők, keresztapák, rokonok, vagyis ez már olyan lett, mint egy temetés, ahol mindenkinek a rokonság van jelen. Hát temetni tényleg temetnek, de nem magukat, hanem a köznépet.
    Egyik példa az, amikor törvényesen nem tartják be az alkotmányban is szereplő törvényt, amit ők hoztak. Minden év elején a jövedelmeket kell indexelni az előző év inflációjával. Erre azt mondták, hogy: nincs pénz. De az egyszerű ember nem mondhatja a rezsiszámlára azt, hogy: nem fizetem, nincs pénz! Ez érdektelen a felső tízezernek. De arra van pénz, hogy 35-40 éves repülőket vásároljanak.
   Miután mindenféle adót bevezetnek vagy megnövelnek, majd eljött az idő, amikor arra biztatnak, hogy a ro-hu kormány jelöltjét kell megválasztani. Vagyis magyarán ez úgy jön ki, hogy: ha rosszat is teszek neked, de azért illene szépen megköszönni azzal, hogy szavazol rám. Rövidzárlat lehet a szürkeállományuk működésében ha elhiszik, hogy ez sikerülni fog, miután miattuk kell összehúzni a nadrágszíjat.
   Nekem az első kör volt érdekes, a decemberi. Akkor hangoztatta valaki, hogy ő büszke az erdélyi magyarokra, ők is legyenek büszkék magukra, és szavazzanak a magyar jelöltre. Engem akkor olyan büszkeség öntött el, annyira feszült e mellem, hogy azóta is egy számmal nagyobb inget kell viseljek. Most az a magyar, akire szavaztunk, azt hirdeti, hogy szavazzunk az ő szövetsége által választott jelöltre, akik nemrég vettek elő a naftalinból. És mi maradt nekünk? Énekelni: ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenem…
   Ilyenkor nagy a szerelem, határokat dönt. A román jelölt borzasztóan szereti a magyarokat, a magyarok vezetők is imádják őt. És nekünk szépen fejet kellene hajtani. Elfogadható, de ki előtt hajtsunk fejet? Miért kell nekem azt szeretni, akit te szeretsz? Az egyik jelölt tán azon is gondolkodik, hogy nevét a magyar Liliomfyra változtassa, legalább a szavazás napjáig.
   Meghalt egy nemzedék, aki csak ezeket látta az utolsó 25-30 évben. Felnőtt egy nemzedék, aki csak őket látta az elmúlt 25 évben. Három évtizede, minden 4 évben, amikor választások vannak, hatalmas a baj, nagy a veszedelem, és az egyetlen mentségünk csakis azokat szavazni, akik évtizedek óta odafenn vannak. Akkor kinek köszönhetjük, ha nem az atyai gondokodásotoknak, hogy négyévenként veszedelembe kerülünk? Azért vagytok ott, hogy vesztünkbe vigyetek, vagy azért, hogy elkerüljétek a veszélyt?
   Egészséges a magaslati levegő nektek, de mi pusztán vagyunk a pusztában, akár veletek, akár nélkületek. Ezt minden megélt napunk bizonyítja.
Azért nem vagytok a Föld árvái, mert van, aki szemet huny hősi tetteitek felett: az egyik, mert jó szerződéseket kap tőletek, a másik, mert valahova belöktétek dolgozni, a harmadik, mert időnként részesül némi alamizsnában. A szegényebbje, részesül egy papírosban, amit oklevélnek is neveznek egy fenyő után, azonban ebben a kitüntetésben is csak a hű párttagok részesülnek. A többi magyar, akik a „közösen”, „együtt”, „összefogva”, „hazafi” és „tömeg” összefoglaló kategóriába helyezkednek el, még várhatnak 30 évet. Egy másik nemzedéket.
   Választhatunk, mert van honnan: egy fekete-szemek medvetáncoltató, utána az özönvíz, a naftalinból kiszedett munkanélküli, a terhes, a törpe, a szőke…valamelyik ezek közül fog minket képviselni országos szinten. Ilyenekre van bátorsága valakinek támogatást igényelni?

Istenkeresők

   Egy olyan világban élünk, ahol a temetési szertartás fontosabb, mint az elhunyt, a házasodás fontosabb, mint a szeretet, a kinézet fontosabb, mint a lélek. A csomagolás kultúrájában élünk, amely lenézi a tartalmat, mondta Sir Anthony Hopkins
   Jelen pillanatban olyan helyzetben vagyunk a Telepen, mint a hosszú fülű, silány eledellel táplálkozó bibliai szamár. Bár igen hasznos állatnak bizonyult, jó tulajdonságait az emberek sosem becsülték kellőképpen, ellenben igencsak részesítették elismerésben és kitüntetésben a rövid fülű szamarakat.
   Ezek a szereplési viszketegségben szenvedő rövid fülűek járkálnak köztünk, mint az Orbán lelke és igyekeznek idegen tollakkal ékeskedni, mintha nem volna nekik elég a sajátjuk. Annyira süllyedt lelkűek, hogy semmiségük érzetében fáj, ha másban érdemet kell elismerniük. Csak ők - solo noi.
Abban a boldog hitben ringatják magukat, hogy ők nemcsak ahhoz értenek, amihez hivatásuk vagy esküjük kötelezi, hanem kellő szakképzettséggel bírnak arra is, hogy mellőzhető, szükségtelen fellépésekkel boldogítsanak, egyszersmind a fogyasztó közönségnek, mint kupecek, hisz ingyen Krisztus koporsóját sem őrizték, vigaszt hozzanak. A természet ezen jámbor selejtjei nem veszik figyelembe, hogy ennyi és ily különféle foglalkozáshoz még idő, szakképzettség és lelkiismeretesség is kellene. Előttük csak az lebeg, hogy itteni és isteni voltuk és érzületük minél jobban meg legyen fizetve, mérhetetlen egojuk teljesen kielégítve. Ezért írnak saját magukról dicsérő cikkeket, és küldik valami újságoknak.
Kitartóan függnek bizonyos történelmi eseményeken, és ez azért fordul elő, mert nem tudjuk hova tenni magunkat. De ünnepelni kell. Ennek érdekében mélyreható kutatásokat végeznek mindenhol, csak helyben nem mérnek fel semmi érdeklődési kört. Ha őket érdekli, mást is kell, kötelezően. Ha mégsem kutatnak sikerrel, akkor szürkeállományuk sötét sarkából előkotornak egy szerintük fenségesnek ígérkező eseményt és költenek, rendszertelenül, akár egy idegen tojásokra helyezett kotló.
   Ami a költőket illeti, ezekről is lehet beszélni. Mindegyiknek van stílusa, kedvenc témája, és akad, aki a költeményeiket a jellemükkel egy kalap alá teszi. Ha mégis betekintünk a színfalak mögé, akkor egész mást látunk, mint amit a költemények mutatnak. Feltételezzük, hogy nagyon vallásosak voltak, és egy ilyen lélekemelő pillanatban neki fogtak Istent keresni. Bár Ő mindenhol ott van, költőinknek sehogy sem sikerült a nyomára akadni. Az egyik 20. századi istenkereső költőről ezt írják:
   „A kritikus hangú jegyzet néhány katolikus pap dőzsölő életvitelét ostorozta, valójában a klérust minősítette vele. A harmadlagos szifilisz jellemző szövődményeként kisebb szélütést kapott. A költőt mértéktelen italozása és testét felőrlő szeretkezése korán tönkretette. Már joghallgató korában annyira italos volt, hogy ha borhoz jutott, elvesztette minden erkölcsi mértékét. Szívesen itta a legsavanyúbb vinkót is, valósággal betege volt a bornak. Ha egyebütt nem, ágya alatt többnyire meghúzódott néhány borosüveg. Versírása közben ott állt mellette a bor. Az évek teltével akaratereje egyre csökkent, iszákossága folyton nőtt, végül megrögzött alkoholista lett. Ha elvonták tőle az italt, valósággól önkívületbe jött.”
A másikról, az Istent kereső kommunista költőről, ezt tudjuk meg:
   „A moszkvai írókongresszusra sem kapott meghívót. Mindez a skizofrén, idegbeteg író idegrendszerét súlyosan megviselte, a keserűség érzése vett rajta erőt. Nov. elején nővéréhez utazott Balatonszárszóra, s itt dec. 3-án egy tehervonat kerekei alá vetette magát.”
Hát elég rossz helyen keresett a költő, ha neki az Isten mozdony képében jelent meg, de ilyen a sors. Keresztény szeretetből kifolyólag, meg kell bocsátani úgy az alkoholistának, mint az öngyilkosnak, és kellő tisztelettel kell megemlékezni róluk, bár a díjak nem imádságokban vannak kifizetve. De papolni kötelező, még akkor is, ha akad balga, aki hajlik nekik. Deo adjuvet.

2024 november 13.

                                                             Akiért a harang szól, vagy kinek a harangja szól?

   Néhány évvel ezelőtt megkértek, hogy szerkesszek 2-3 oldalas összefoglalót, a bukovinai székelyek történelméből. Megjegyeztem, hogy ez nagyon tömör lesz, és bizony sok minden kimarad, majd kérdeztem, hogy mire használják? Arról volt szó, hogy egy politikus ismerőse nagyon akart szerepelni valamerre, és neki ez a téma borzasztóan excentrikusnak tűnt. Hát nem utasítottam vissza, de intettem őket, hogy szóljanak az illetőnek, hogy ez a legrövidebb út, hogy valaki lejárassa magát. Miért, kérdezték meghökkenve? Azért, feleltem, mert ő csak azt tudja, amit leírtam neki, de ha a közönségből valaki olvasottabb, egy vagy több kérdést tesz fel, arra nem lesz képes válaszolni, mert oda tudni kell, nem olvasni. Nem tudom, mi lett belőle, de mivel egy híres politikus ismerőse, lehet nem merte senki kérdezni, és megúszta. Akad azonban olyan, akinek nem kell szerkeszteni, mert valami múzsa megszállja, s akkor álmaiból valóságot hoz össze. Így történt nemrég. De ne vágjunk a dolgok elébe.
   Személy szerint mindig örömmel fogadom, ha valaki, bármi új dologgal jön elő, ami bukovinai őseinket és történelmüket illeti. Az is szokásom, hogy magam is ellenőrizem az újabb adatokat vagy felfedezéseket, mert sok, valótlan dolog jelent meg rólunk, mint egykor Sántha Alajos író mondta nekem személyesen Csátalján. Ez volt az ok, hogy megírta könyvét, a Bukovinai magyarok címmel.
   Történelmünkben mindig fontos szerepet játszottak a harangok. Jeleztek misét, temetést, rossz időt, veszedelmet, vagy bármit, amit a közönség, a lakosok tudomására kellett hozni. A harangöntés kiváltságos mesterség volt, tudomány, anyag, minden összejátszott egy jó, behangolt harang elkészítésében. A legtöbb harangnak a születési bizonyítványa, vagy keresztlevele, magára a harangra íródott ki: ki öntötte, mikor, kinek vagy ki tiszteletére, ki pénzén, stb. Egykor a nemesek, főurak öntettek és ajándékoztak harangokat, mert azoknak előállítási költsége nagy volt, egy kisebb közösségnek nem volt anyagi lehetősége a költségeket fedezni. Így volnánk egy haranggal, amit egy bukovinai kis falu, mintegy 25 ház közössége rendelt, a hírek szerint, nem is akár honnan, hanem egy közel 800 kilométerre dolgozó harangöntőnél. Már az is csodálatos, hogy milyen messziről rendeltek, amikor Erdélyben, félúton, abban az időben, 5-6 haragöntő is dolgozott. Az érdekes az egészben az, hogy akkor rendeltek harangot, amikor a faluban nem volt templom, plébánia, pap, és maga a közösség még leányegyházként se működött, vagyis 1805-ben. A szomszéd falu, ahova tartozott és 5-6-szor volt nagyobb, csak a császár 1811. június 27-én kiadott és aláírt 5159. sz., számú rendeletével lett plébánia, ennek temploma is alig 1800-ban készült el, fából. (Forrás: Johann Polek - „Zur Frage der Errichtung einer römisch-katholischenn Pfarre zu Czernowitz” 1909).
A folytatás úgy van, hogy mivel rendeltek harangot, kellett templomot is építeni. A szóban forgó templom Piroch Ignác pap kezdeményezésre, és jóformán pénzére épült, aki 1836 után szolgált a szomszédos anyaegyházban.

   Azonban meghökkentő, hogy a katolikus közösség olyan harangot rendelt, amire az van írva: NEOSOLII CURAVIT COMUN. EVAN. vagyis kizárólag az evangélikus közösség vigasztalására, és a helység neve, amelynek készült Dovalló (Dovallovensis latinul), amely egykor Liptóújvár település része volt, és valamikor az 1970-e években olvad bele. Persze a harang, mint minden becsületes egyházi kellék, romantikus eseteken is átesett később. Leemelték egy olyan toronyból, ahol sose volt fenn, és nem létezett, mert a falunak alig 1836 körül épült egy vályogtemploma, és haranglába. De lehozták. Lajtorja, egy ember csak úgy leakasztotta, mint kolompot a tehénről. Mit számít egy embernek egy harang. Kemény emberek voltak őseink, még Arany János Toldija is megirigyelhette volna őket.
   Nos, majd elkerülve minden ellenőrzést, először a szomszéd faluba vitték, mert a közösség ott szállt vonatra 1941-ben. Majd a határnál se találtak rá, mert úgy-e a székely leleményes, és képes úgy elrejteni egy harangot, hogy azt csak 730 kilométer után veszik elő. Aztán eltűnik az egyházi kellék, mert némely harangnak van ilyen rossz szokása, hogy később újra megjelenjen, ünnepélyesen, mert jövőre lesznek választások. Akinek van unokája, készítheti az esti mesét. Találhatunk ki újabbakat is, mert senki se ellenőrizi a valóságot.
Az illető falu templomáról az utolsó jelentés 1960-ból származik, ami pontosan leírja szerkezetét: a templom vályogból van építve (szó szerint agyagból), zsindellyel fedett, méretei 10x6 méter, ablakok és ajtó nélkül, a tető be van szakadva és nagyon korhadt, állapota nagyon rossz. (Preot I. C, Radóc, 1960. január 15. Ikt. 1865/1960).
   Érdekes, hogy az ilyen személyes és hősies összekötések bizonyos tárgyakkal nem új keletűek. A dévatelepi templom is úgy lett egyesek szerint, hogy egy este anyóka azt mondta apókának, hogy: kéne nekünk egy templom. S apóka azt felelte: akkor csinyálunk egyet. S így lett a Telepnek temploma. Nekünk templom, másoknak harang.
   Ilyen történelem után bátran állíthatjuk: nekünk beharangoztak. Vagy beharangoztunk mi saját magunknak.

A harang teljes felirata

A latin felirat:
ERUDIT F. LITMAN NEOSOLII
*****************
CURAVIT COMUN EVAN
*****************
DOVALLOVENSIS
.
Magyarul: öntette vagy öntötte F. Litman kizárólag a Dovallói evangélikus közösség vigasztalására.

                                       Vivos voco, mortus plango… hívom az élőt, siratom a holtat…

    Már többször említettem, hogy szükség lenne a bukovinai magyarság történelmének egy részletesebb megírására, a régebbi adatoknak újabbakkal való pótlása, kiigazítása. Maga az említett folyamat sok időt venne igénybe, nem kevesebb fáradságot és költséget. „…A múltról se tudunk mindent úgy, ahogy annak rendje lenne…” mondta egykor Andrásfalvy Bertalan, és nagy igazság van a szavaiban. Sajnos, ez a mondás sok helyen ismeretlen.
    Mert van, aki abban a boldog hitben rin¬gatja magát, hogy ő nemcsak ahhoz ért, amihez hivatása és esküje kötelezi, hanem kellő szakképzettséggel bír arra is, hogy szükségtelen fellépésekkel boldogítson, egyszersmind a fogyasztó közönségnek, mint maszek történész, netán lelkekkel kereskedő, vigaszt hozzon.
    Azt nem veszi figyelembe a jámbor, hogy ennyi és ily különféle foglalkozáshoz még idő, szakképzettség és lelkiismeretesség is kellene. Előtte csak az lebegett, hogy itteni volta és érzülete, mérhetetlen egoja minél jobban ki legyen elégítve.
   Ez annyira meg vannak elégedve saját magával, hogy az ember igazán sajnálná kiábrándítani őt. Kitartóan függ bizonyos történelmi eseményen, és ez általában akkor fordul elő, ha nem tudják hova tenni magát. Akkor létrehoz egy olyan történelmi eseményt, amit szerinte nehéz bizonyítani. A többiek pedig megünneplik saját tudatlanságukat. Pedig már a Biblia figyelmeztet: „Szeretteim, ne higgyetek minden léleknek, hanem vizsgáljátok meg a lelkeket, hogy azok az Istentől valók-e, mert sok hamis próféta jött el a világba.” (János 4,1.). És jön a hamis próféta, igyekezve, hogy törekvését a nemzeti elismerés jutalmazza, közben csendesen fogyasztja a lármával megkeresett kenyerét. Benne van a szereplési viszketegség, talán genetikailag öröklődött. Nem tehet róla, ha szeret idegen tollakkal ékeskedni, mintha nem volna neki elég a sajátja. Jeleskedni akar, fellépni, mert csak ez élteti. Segíteni akar könnyeinket letörölni, még akkor is, ha ő okozzák azokat. A baj ott van, hogy a csalánba nem üt a mennykő. Mert az ilyen megérdemelné, mert 2-3 nemzedéket vezet félre egy olyannal, mint a fehér ló legendája. Mond, beszél, de semmi kézzelfogható bizonyítéka nincs. Azt hiszi, népének, nemzetének megmentője, de igazság szerint a történelmének sírásója. A humanizmus és összefogás nevében gyilkolja történelmünket.

   Mindig fáj az embernek, ha valaki megbántja. De ha ezt saját fajtád teszi, mintha forró kés marcangolná szívedet. Kiábrándultam. Nem először, és valószínűleg nem is utoljára. Nem a szereplő miatt, hanem azok miatt, akik hisznek neki. Sokszor halljuk: megverte az Isten. Az Isten nem ver, nem üt, hanem mindenkinek azt adja, amit megérdemel. Néha melléfog kissé, de annyi ember között megbocsátható. Azonban ha valakit mégis fenyíteni akar, akkor annak elsősorban az eszét veszi el. Aztán ez annyi bajt okoz saját magának, amit még ellenségei se képesek összehozni. Itt vagyunk. Nem kell ellenség, képesek vagyunk saját magunkat tönkretenni. Megünnepelni ezt. Meggondolandó lenne az, hogy ne higgyünk minden harangnak, még akkor is ha szépen szól. De ki?
   Nem szólok rólatok, nem szólok hozzátok. Olyanok vagytok, mint a verebek: tollasok, más tollával ékeskedők, tollászkodók. De szegények. Verebek. Azonban a veréb egy furcsa teremtménye az Istennek. Akárcsak az ember. Jön az egyik, elkezd lakmározni, aztán jön a másik, ez le se néz a földre, ahol ott hever a rengeteg morzsa, hanem csiripelve, mérgesen kikapja a másik veréb szájából a falatot. Miért? Mi szükség van rá? Hiszen talál ennivalót eleget és nincsen rászorulva, hogy a másik veréb szájából lopja el az ennivalót. Biztosan azért teszi, mert jobban esik neki, hogy a társát, a barátját, talán az anyját, az apját vagy a testvérét rövidíti meg. Hát ezek vagytok ti, ezért vagytok szegények. Lelki szegények. Nem szólok hozzátok. Csüggjetek a rajongó szeretetnek határtalanságával a hamis prófétátokon. Talán jobb lesz, ha visszavonulok, és nem leszek tanúja történelmünk temetésének. Ássátok a sírt lassacskán: magatoknak ássátok.
   „Mert nem az én gondolataim a ti gondolataitok, és nem a ti utaitok az én utaim, így szól az Úr!” (Ésaiás próféta könyve 55:8).

                                                                                           Még létezik Bukovina

    Közelebbi ismerőseim tudják, hogy már évtizedek óta foglalkozom a bukovinai magyarság történelmével. Kutatásaim nemcsak Hunyad megyére terjedtek ki, hanem az utolsó 20 év alatt legalább 40 utat tettem meg Bukovinába. Már az első utamnál igyekeztek lebeszélni erről, akár az első könyvem kiadásáról. Nem hallgattam senkire, saját utat, egyén módszert hasznosítottam meg kutatásaimra.
   A bukovinai utazások eleinte csak annyiból álltak, mint bárkinek, vagyis megtalálni a falvakat és templomokat, temetőket, hiszen azokat nem vihették magukkal az 1940-41-ben kivándoroltak. Később a szemem is rászokott a dolgokra, oda is néztem, ahova másnak nem jutott eszébe. Minden utam alkalmával fényképeztem, lehetőleg mindig ugyanarról a helyről, így az évek során követhettem a változásokat: mi maradt meg a magyaroktól, és mi tűnt el. Megváltozott dolgok a templomok külseje és belseje, a volt polgármesteri hivatalok, iskolák, a hadiki Csobot-kápolna, a papilakok. Eltűnt első utazásom óta az andrásfalvi kovácsműhely, néhány ottani magyar kereszt, a fogadjisteni posta épülete, a hadiki zöld kereszt a templom elől.
    Rájöttem, hogy Józseffalván, a régi temetőben, a Botkowsky sírban van eltemetve a pap és annak szülei, és feliratot is találtam, hol volt a Gáspár Pál kápolnája Istensegítsben és több tárgy, ami a magyarok után maradt. Ezek elhozása sose minősült lopásnak, mindenki úgy gondolta, hogy megmentettük a bukovinai magyaroknak. És eljött onnan velem két szentkép, a zöld kereszt egy része, mivel több mint 3 méteres volt, és kiskocsival azt lehetetlen lett volna másképp, egy istensegítsi iskolapad és ajtórész, a Botkowsky sír negatív felirata, és a legöregebb bukovinai magyar kereszt, az elhagyott és elhagyatott istensegítsi régi temetőből. Volt olyan, amit nem lehetett elhozni, mit a László István pap sírja. Az helyben lett rendbe téve, kerettel, márványlappal.
    Itt a dolog a következő képpen alakult: 2003-ban helyezték ki oda a mostani papot, én 2005-ben ismertem meg. Kialakult nála egy érdeklődés az ott élt magyarok iránt, mert csak annyit tudott meg a falusiaktól, hogy ott valamikor magyar falu volt. Vasárnap reggel volt, ő mise előtt, én indultam haza, vagy 500 kilométeres útra. Sokat akkor nem tárgyaltunk, de megállapodtunk abban, hogy tartjuk kapcsolatot. Utólag meséltem neki, fordítottam románra. Következő év tavaszán ismét Istensegítsben voltam. Találkoztunk, megyünk a templom körül. Hátul volt egy fehér kereszt, írás nélkül sírhalom. A pap vidáman taposott át rajta. Kérdem, minek ott lépkedni, a válasz az volt, hogy ott egy bojár (földesúr románul) van eltemetve. Mondom, hogy ott az a pap van, aki által emelt templomban ő misézik. Szóból szó lett, és eldöntöttük, hogy a sírt rendbe hozzuk. Ő elkészíttette a keretet, én Déván faragtattam márványlapot és 2007-ben a pap megszentelte a sírt. Másodszor, mert először akkor volt, amikor megtudta, hogy ott pap van eltemetve. Így készült el a László István pap sírja. Utólag valaki dicsekedett vele, a rendbehozatallal külföldön, de felhívtam a figyelmét a tényekre, megkérve, hogyha ő végezte el a sír rendbetevését, akkor magyarázza mag, mit keres a márványlapon felírva: Déva. Erre csend lett, törölte dicsekvését.

    A józseffalvi szentképek.
    Bukovinai kutatásaim során mind az öt volt magyar falu görög-keleti papjával ismeretséget kötöttem. Az évek elteltével többször találkoztunk és elbeszélgettünk. Érdekelte őket az ott élt magyarság történelme, magam is sok adattal, fordítással szolgáltam nekik. Megértették a párhuzamot a mostani román lakosok és az ott élt magyarok között. A történelem viszontagságai során az elsők betelepítve, az utóbbiak kitelepítve voltak, legtöbbször az akkori politika miatt és nem a saját indítványuk alapján. Persze bizonyos döntések és a helyi lakosság viselkedése is nagyban befolyásolta az ottani magyarság elmenetelét. A magyarság bukovinai eltávozása, a tanúvallomások alapján, nem jókedvvel történt, de kénytelenek voltak ezt a lépést megtenni. Nem volt nekik megengedve, hogy ingatlanokat vigyenek magukkal, csak alig néhány használati tárgyat. Tiltva volt az is, hogy a harangokat és az egyházi kellékeket elhozzák. Mégis, sok egyházi dolgot sikerült kimenekíteni, kijátszva a helyi hatalom és a határőrök éberségét. Így kerültek el Bukovinából harangok, szentképek, lobogók, anyakönyvek, stb. Mégsem sikerült mindent elhozni, mint az utóbbiakból kiderül.
    Ezelőtt 15 évvel, Józseffalván kutattam a templomot, a helyi plébános engedélyével. Kíváncsi voltam annak felépítésére, így engedélyt kértem a plébánostól, hogy a tornyot és a templompadlást is meglátogassam. Átadta nekem a kulcsokat és szabad kutatást engedélyezett. A kórusban már nem volt meg az orgona, a harangok is el lettek menekítve, de legnagyobb meglepetésemre három-négy katolikus szentképet találtam a templomtoronyban. Megdöbbenésemben csak álltam és néztem a közel hetven éve porosodó szentképeket. A síri csendben csak a gyertya sercegése hallatszott. Már akkor megfogant fejemben a gondolat, hogy azokat a képeket el kellene onnan hozni. Csak azt nem tudtam, hogyan. Bízik-e annyira a plébános bennem, hogy megemlítsem neki a dolgot? Hiszen az ő beleegyezése, engedélye kellett a dolog véghezviteléhez. Szóba hozhatom-e a dolgokat anélkül, hogy magamra haragítsam őt? Egy tapintatlan lépés következtében még az is előfordulhat, hogy minden odalátogató magyarra orrolni kezd. Fúrt a gondolat bennem, mint szú a fában. Hónapokig, évekig töprengtem egy megoldáson.
    2010. május eleje ismét Bukovinában talált. Utam elején elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, de én a képeket megemlítem a plébánosnak. Józseffalvára érkezve, félrevontam a helyi papot, és erőt véve magamon, mondom neki: tisztelendő úr, emlékszik azokra a katolikus képekre ott a toronyban. El lehetne-e hozni azokat onnan, és ha igen, akkor mondja meg, hogy kerül-e valamibe és mennyibe? A jövő hónapban ismét Bukovinába jövök, addig döntse el a dolgot. Megnézett, és csak annyit szólt, hogy a képek nincsenek leltáron. Ennyiben maradtunk. Én ezt jó jelnek vettem, hiszen ha gondolkodik a dolgokon, akkor már van esély.
    Június 21-én egy külföldi busszal mentem fel Bukovinába, mint idegenvezető. Szucsáváról felhívtam a papot, hogy szeretnék vele beszélgetni. Ő is a városban tartózkodott, így hamarosan szemtől-szembe ültünk. Az első megdöbbenésem az volt, amikor kijelentette, hogy július elsejétől ő el van helyezve a faluból. Helyette egy olyan pap jön, aki nemcsak a magyarokat, de a katolikusokat sem kedveli. Akkor a képekkel nem lehet várakozni, mondom neki, engedje meg, hogy hozzuk el őket. Meg lehet próbálni, válaszolt, bár kissé tartott attól, nehogy a falu lakosaiból valaki észrevegyen valamit. Mert akkor neki komoly bajai származhat belőle. Másnap a busz Józseffalvára indult. Már menet közben kidolgoztunk az utasokkal egy olyan tervet, melynek megvalósítása lehetségesnek látszott. Vagyis ők imádkoznak szépen, egyszerre, hogy a falusiak figyelmét eltereljék, én meg foglakozom a templomtoronyba.

    Felmegyek. A képek nagyok, keretbe, azokat elvinni nem lehet. Lejövök. A sofőr jött az ötlettel, hogy vágjam ki a vászont a keretből. Mivel? Hát a Feri sofőrnek bicskája is volt. Ismét fel a sötétbe. Egyik kezembe az öngyújtó, másikba a bicska. Remegett a láng, remeg a kezem, alig láttam. Az egyik képet kimetszettem. A másiknak fogok, beleáll a bicska. Mi ez? Hát a kép nem vászonra, hanem fára volt festve. Nos, azt összetekerni nem lehet. Ismét lejövök. Látok egy tatát, esőköpeny rajta. Mondom, adja a köpenyt, be kell csomagolni a festményeket. Hát vonakodott, de adta, azzal a megjegyzéssel, hogy nehogy bepiszkoljam. Nem is: a 70 éves poros képek…
    Az utasok a kórusfeljáratnál vártak, közrevettek és úgy mentünk a busz felé. Csepergett az eső, de híveim ernyői inkább oldalt voltak, fedezni engem és a képeket.
    A terv ésszerűnek bizonyult és ennyi izgalom után sikerült két képet a buszba elrejteni, dacára annak, hogy a falu szeme rajtunk volt. Közben egy hirtelen gyűjtés is indult a busz utasai között, meghálálni a pap jóindulatát. Bár a gyűjtés eredményét személyesen adtam át a papnak, fogalmam sincs az összegyűjtött összeg nagyságáról.
    A kimenekített képek közül az egyik Jézust ábrázolja, kezében a kehellyel, kenyérrel. Golyó ütötte lyuk tátong rajta. A másik kép meggondolkoztatott. Látszik, hogy nem befutott művész alkotása. Férfialakot ábrázol, eléggé merev vonásokkal, a kép sarkában földgömb, tetején egy kereszt. Mivel a kép hátán - alján semmilyen írást nem találtam, csak feltételezhetem, hogy a mű Dr. Németh Kálmán munkája is lehetett. Tudott dolog, hogy a józseffalvi templomot is ő festette ki, saját kezűleg. Szent István életnagyságú képét is a mennyezetre festette, a falusi magyarság kérésének megfelelően sarkantyút is rajzolt neki.
    Közös elhatározással, a busz utasaival úgy döntöttünk, hogy a képek Magyarországra kell jussanak. Megérkezésük után rövidesen került egy restaurátor is, aki önzetlenül felajánlotta segítségét: semmibe sem került a munka és rászánt idő, csak a felhasznált anyagot kérte kifizetni.
2010. szeptemberben a képek restaurációja befejeződött. Csak arra vártak, hogy hol lesz az örök helyük. A helyi pap nem fogadta be a templomba. Ez megdöbbentett, hiszen a két kép az különös érték. Az igaz, hogy nem neki, hanem nekünk. Mert mint mindig történik, a helyi közösség nyakára küldenek egy papot, aztán jól vagy rosszul, boldoguljanak vele. Ez nem érti meg a közösséget, és igénye van, hogy mindenki hozzá alkalmazkodjon. Az sose fog megtörténni, hogy egy 50-60-100 éve összeforrt közösséget egy jövevény átalakítson. Azonban azt könnyen elérheti, hogy többen lemondanak személyéről. Persze, nem mindenki ilyen, és tisztelet a kivételnek, de az említettek kezdenek szaporák lenni.
    Így a múzeumba kerültek a képek, ünnepélyesen Engem az ünnepély után három hónappal értesítettek, kérdésemre. Ez nem bántott, de hirtelen az jutott eszembe, hogy láttam hálásabb embereket is. Miután felkutattam, megegyeztem az elhozatalról és véghez is vittem azt, ennyit megérdemeltem volna. Utólag az is kiderült, hogy a busz utasai által nekem gyűjtött összegnek több mint fele valahogy elmaradt átadásra a szervező által.

    Józseffalva, két évvel később.
    Egy jó barátommal utaztam Bukovinába, aki még sose volt ott. Ilyenkor a pókaribanctól kell kezdeni a fajtánk történelmét, egyszerűen, velősen és érthetően. Délről közeledtünk, Józseffalva felé. Odaérkezésünk előtt a székely kivándorlás, a bukovinai letelepedés és feltételei, az már ott élt magyarok és sok más volt a téma, majd a közeledés függvényében a legdélebbi bukovinai magyar falu történelme.
    Egykor Józseffalvára menet, felvettem kocsimba egy stoppoló, idősebb nőt. Mint kiderült a faluból való. Hogy meginduljon a szó, csak odakérdeztem: hol van a faluban a régi temető? Készségesen elmagyarázta, hogy az új temető a falu bejáratától jobbkézt fekszik, a régi pedig a papilak mögött.. Az Alszegen levő temetőről volt tudomásom, a másikról nem. S mint utólag kiderült arról sokan nem hallottak, nem tudtak akár belföldön akár külföldön.

    Hátrabotorkálva a papilak mögé, körülnéztem: már messziről látszott egy emlékműszerű sír, mint utólag kiderült betonkészítmény, az egyetlen mely ott még megtalálható. Kivehetők azonban a domborodó sírhalmok, bár a fű belepte őket. A régi keresztek, amelyek valószínűleg fából voltak, már eltűntek, ahogy a bukovinai székelyek mondanák: megette a föld szegényeket. A temetőt három oldalról körül szántották, a negyedik, az alsó vége a Fekete patakra nyúlik
    Egyetlen síremlék van ott, rajta "Sepulcrum familiae Botkowski 1849" felirattal. Nos, ez sokáig problémát jelentett számomra, bár gyanítottam, hogy a falu második katolikus papjával, Botkowski Mártonnal van valami kapcsolata. A helyzet az volt, hogy a papot 1849-ben nevezték ki a faluba és 1863-ig szolgált a faluba, így nem tudott egyidejűleg saját síremléket készíteni. A sírt és temetőt már régebben látogattam, de 2012-re egy vakolat leesett a sír oldaláról. Elsőbben azt láttam meg, és rögtön feltűnt, hogy egy negatív írás látszik rajta, és pontosan ki lehetett olvasni: "1849.07.01. meghalt". Ki lehet az?
    Ebben a pillanatban került a látókörbe a józseffalvi halotti anyakönyv. Van egy bejegyzés 1849. szeptember 1-jén: „Eva Botkowski vidua post Martinum Botkowski civam ex. Magyarország." Érdekesség még, hogy két pap temette el a Botkowski plébános anyját. Kiderül, hogy Botkowski Éva (halál oka: fevris gastrica et senectute - gyomorláz és öregség) 60 évesen elhunyt, a pap édesanyja volt, akinek emlékére állították fel a sírt, majd Martin Botkowski pap halála következett 1863. augusztus 20-án, Josephfalvensis rc. curatus, eltemetve Franz Streber Bukovinensis vdecanus Körülbelül ez a kutatás eredménye.
    Mindezen magyarázatok után az a következtetés, hogy a sír Botkowski pap és szülei sírja. Következő évben a lehullott vakolatdarabokat elhoztam, majd utólag egy józseffalvi leszármazottnak vittem ki Erdélyből.

    2016. Az istensegítsi iskolapad.
    Falun mindent nehezebb tenni, függetlenül annak mibenlététől. Istensegítsben több minden maradt hátra, miután a magyarok eltávoztak onnan végleg. Egyike ezeknek a dolgoknak az iskola felszerelése. Valamikor, az 1970-es évek elején, a padokat újakkal cserélték ki. Bizonyos okok miatt a régieket nem semmisítették meg, talán még a leltárból sem törölték, hanem helyezgették jobbra-balra, míg végül az iskola padlásán kötöttek ki. Sokáig ott porosodtak, azt sem tartom kizártnak, hogy néhányat eltüzeltek. Végül ezelőtt pár évvel a tűzoltók egy ellenőrzésen felfedezték a padokat. Mivel a szabályok szerint a padláson nem tárolhatók gyúlékony anyagok, a padokat el kellet onnan távolítani. Ekkor kérdezte meg az ottan ismerősöm, hogy érdekelne-e egy iskolapad, ami a magyarok idejéből maradt hátra?

Engem érdekelt, bár meg voltam győződve, hogy Déván más senkit se. Megegyeztünk, hogy egy ép vagy épebb állapotban levő padot tegyen félre és vigye haza. Ősszel értesített, lehet tavaszig nem maradt volna meg. Tavasszal, szokás szerint hazamentem Bukovinába. Akkor láttam meg a padot: egybe az asztal és ülőke, keresve is alig lehetett valami szeget találni benne. Szétszedésről szó sem lehetett, szerencse, hogy egy darabban befért a kocsiba. Eljöttem vele Dévára, és közel hat hónapig a munkahelyemen volt. Közben érdeklődtem a csátaljai istensegítsi leszármazottaknál, hogy érdekli-e őket a pad? Örömmel fogadták az ajánlatot, és a csátaljai búcsúra, szeptemberben, a pad elkerült Déváról Csátaljára. Mindenki boldog volt, csak a vámos húzogatta a szemöldökét a pad láttán.

A.D. 2021. Hadikfalva. A zöld kereszt.

    A hadikfalvi templom bejáratánál valamikor két hatalmas kereszt állt. Az egyiket 1933-ban állították, a másikat 2000-ben. Az újabb kereszten mindig volt koszorú, nemzeti színű szalag, az öreg kereszt már csak jelenlétével tűnt ki. A szokásos bukovinai körút, beérkezem az egykori Hadikfalvára, mai neve Dornesti. A templom előtt egy nagy üresség fogad: eltűntek az évtizedes fák, az újabb keresztet előbb hozták.
    Itt most egy kis kitérőt kell tegyek. Bár nem hisznek a reinkarnációban, úgy vettem észre, hogy több pap az elmúlt életében erdész lehetett, vagy favágó vagy valamiképp fával foglalkozott. A hadiki eset előtt pár évvel az istensegítsi pópa vágatta ki a magyarok által ültetett gesztenyefákat, de Déván is volt eset nemrég erdészeti munkára. Persze ok mindig található: beteg volt a fa, veszélyesek az ágai vagy bármi, és nekik engedélyt is könnyű szerezni, hiszen önfeláldozók, és nem a saját nevükben cselekednek, hanem az úr szavára hallgatnak. Megkapják az engedélyt, mivel ők egy felsőbb hatalmat szolgálnak, és senki sem ellenőrzi, hogy igazuk volt-e? Hát nem volt, egyiknek sem, ezt képekkel bizonyíthatom. De térjünk vissza Hadikfalvára a templom elé.

    Ismerve a régi képeket, felötlik bennem: hol a régi kereszt? Indulok, megkerülöm a templomot jobb felől, majd amikor a templom mögül kitérek, látom előbbre, a kivágott fákat halomba, betondarabokat, rádobva a régi kereszt, szemetek, mert újítsák a templomot körbe és előtte tért hoznak létre. Felvillant bennem, hogy az valahogy el kellene hozni, de az lehetetlen: a kereszt 3 méter, a kocsi 4. De valamit mégis menteni kellene. Érdekes, akkor se a szülővárosom jutott eszembe. Telefonálok Nagylakon túl egy ismert személynek. Mondom neki, hogy hol vagyok, mit látok, fel kellene venni a kapcsolatot valaki hadiki származásúval, szervezettel, meg kell menteni a keresztet. Jöjjenek utána, addig megegyezek egy falusival, beteszem hozzájuk, valamit fizetek érte. Mert félős, hogyha a kereszt a kivágott fákkal egy helyen van, együtt kerülnek a tűzre is. Várok, várok, majd visszahívom: az egyiket nem kapja, a másikat nem érdekli, vagyis tegyem, amit jónak látok. Köszönöm nektek, hogy vagytok.

    Állok tanácstalanul, végül jön a kőműves. Barátkozom vele, kiderül, hogy főiskolai végzettségű kőműves. Beszélünk a keresztről, mi lesz vele? Ő nem tudja. Már rájöttem, hogy elvinni nem tudom, de legalább egy darabot az évszámmal vigyek el, ha már senkit se érdekel. Vágja ki nekem a láncfűrésszel. Nos, ahhoz a pópa engedélye kell. Telefonálunk neki, mondom, mit szeretnék. Hát az, mondja a pópa, nagy bűn a keresztet láncfűrésszel elvágni. És, mondom neki, az nem bűn, hogy a szemétbe van? Ez kockázatos volt, mert megmondhatta volna, hogy tűnés, de már kezdtem kétségbe esni. Végül már arra is számítottam, ismerve a papok felfogását, hogy pénz kell neki. Kezdem bizonygatni neki, hogy azt nagyapámék emelték 1933-ban, a Hadikon született Domokosok, és engem személyes ok és érzelem is köt a kereszthez. Az igazság az, hogy anyám született 1933-ban Déván. De ők nem tudják. Végül egy majdnem méteres darab levágódott. Nem hazudtam hiába.
    A sok utánajárás következtében, a darab az évszámmal Dévára került. Felmerül bennem a gondolat, valahogy összerakni egy keresztet, beillesztve a hozott darabot. Ebből még semmi se lett. Vagyis a mentett darab 2021-től letétbe van. Pedig mennyi fölösleges dolog szerveződött az elmúlt két év alatt. És akkor beszélünk úton-útfélén örökségünkről, hagyományunkról és kultúránkról. A szervezők helyében még annyira sem dugnám ki a fejem, mint a hóvirág tavaszelőn. Szánalmasak vagyunk, csak nincs, aki megszánjon.

    A legöregebb bukovinai magyar kereszt (1842-ből) hányódása Déván.
    Az elmúlt napokban feltett anyagot nem dicsekvésnek szántam, ismerőseim tudják, hogy ez nem jellemző rám. Szükség vitt rá erre, mivel többen úgy gondolják, hogy én csak a közösségi oldalakon tevékenykedem. Téves. Nem számítva az aldunai és magyarországi utakat, Bukovinába 40 alkalommal mentem fel. Minden út átalában 1200 kilométer, az 48 ezer kilométer. Számítva 6-7 liter üzemanyagot 100 kilométerre, az több, mint 7 tonna benzin, litere számolva 6-7 lejjel. Hozzáadva a szállási költség. Enni nem muszáj. Mennyi is jön ki? Egy másik dolog az, hogy 13 év alatt 10 könyvem jelent meg, nagyrészt kiadatlan adatok. Honnan ennyi anyag? De beszéd az van, szabadon. Tudjátok, mikor mondják az emberek, hogy rossz vagy? Mikor úton, útfélén kibeszélnek? Akkor, mikor nem képesek veled együtt rosszak lenni. Mikor nem képesek téged térdre kényszeríteni, amikor nem képesek bemocskolni azt, amit te megszereztél. Akkor te rossz vagy nekik. Beszélhettek. Jól mondták az arabok: a kutya ugat, a karaván halad.
    Az istensegítsi temetőkről.
    A falunak három temetője ismert. Az öreg temető, a Kopacz-hegyi legelőre vezető út bal oldalán helyezkedett el, elég nagy felületen. A második temetőjét, az első helyhiánya miatt, 1932-1933-ban szentelték fel. Még létezett a régi temetőtől feljebb, egy úgynevezett Kolerás temető, ahova az 1831, 1848 és 1866-os kolera áldozatait temették tömegsírokba, megjelölés nélkül. Az istensegítsi magyarok kitelepítése 1883-ban vette kezdetét, és 1940-1941-ben fejeződött be. Ekkor szinte az összes magyar elhagyta Bukovinát. A faluban maradt két magyar család és néhány vegyes házasságban élő magyar képtelen volt a temetők és a templom gondját viselni. A templomot használatra átadták a görög-keletieknek. Az első temetőt egy kisebb erdő és bozótos lepte be, akár Hadikfalván, az új temető keresztjeit a második világháború orosz katonái égették el főzésre, majd az 1950-es években, a sok eső miatt lehetetlen volt ott sírt ásni. Akkor leköltöztették a temetőt a mostani helyre, a Szucsáva-Hadikfalva vasútvonal mellé, és ez napjainkra ortodox lett. Az idő és emberek viszontagságainak kitett temetőkben kevés emlékmű maradt, azok is a kőből készültek. A régi temetőben egy kőoszlop, felirat nélkül, és a Szőts Antal háromba tört keresztje, az új temetőben két, írás nélküli oszlop, a Piroch Ignácz plébános emlékköve, és a Gáspár Pál kápolnájának az alapja.

    A mentés
   Évtizedes kutatásaim során több román ismerősre tettem ott szert a faluban. Ezek ősei úgy költöztek be a magyarok elhagyott házaiba, mint a magyarok a szerbek és svábok házaiba, azzal a különbséggel, hogy a románok üres házakba költöztek, a magyarokat nem ők űzték el. Az istensegítsi parókián talált dokumentumokból kiderül, hogy legelőbb a hadiözvegyek kaptak házakat, majd az észak bukovinai és észak erdélyi román menekültek. Utólag érkeztek a haszonlesők.
   Egy ilyen utóddal, aki már Istensegítsben született, évek során gyümölcsöző kapcsolatot alakítottam ki. Egy alkalommal felhívta a figyelmem, hogy a régi temetőben, a bokrosban még van egy kereszt a magyarok idejéből, azonban ő csak az évszámot képes kiolvasni. Akkor nem igen kutattam, már készültem hazafelé.
    Következő évben hazamentem nagyapám szülőfalujába, Istensegítsbe. Találkoztam az ismerősömmel, és egy borzaszó bozótos részen bevezetett a kereszthez. Az igazság az, hogy egyedül meg sem találtam volna. Nézem, olvasgatom tanulmányozom a síremléket. Román ismerősöm javasolta elhozni azt, mivel a bozótosban a folytonos enyészetnek van kitéve. Hazatérve Dévára, utánanéztem a kereszt feliratának, a névnek, és kiderült, hogy az elhunyt leszármazottainak egy része Dévára telepedett. Megegyeztem az ismerősömmel, hogy ő a keresztet (3 darabban volt), kihozza néhány falubeli legénnyel a bozótosból. Nem volt könnyű munka, mint utólag megtudtam, ösvenyt kellett vágjanak a sűrűben.
2021. május 30-án, Pogocsán Ferdinánd és Domokos Balázs segítségével a keresztet Dévára szállítottuk, egy jobb sors reményében. Fáradságos munka után, a kereszt felállítható állapotba került. Egyedüli a maga nemében, hiszen ez a bukovinai magyarok első ismert, legöregebb keresztje, 1842-ben lett állítva.

    A tények.
   Abban a reményben voltam, hogy egy szép ünnepély keretében a keresztet a temeőben vagy kápolnában felállítódik, és beszenteltetik. Hiszen én úgy tanultam és tudtam, hogy a templom, a harang és a kereszt a hit foglalatja. Csak mág mást is mond a nagy könyv: „Az időben alakítá az Úr az embert agyagból, és lelket lehelle belé, és lőn az ember élő állat.” Az én esetemben ezt nem kell bizonyítani, mint alább kiviláglik. Mert amit én örömnek szántam, az számomra csalódást jelentett. És kezdődött a keresztút.
   1. Stáció: Szabad-e egy temetőből a keresztet elhozni? (Ott már nincs temető, nincs magyar, semmi).
   2. Stáció. Szabad-e máshonnan hozott keresztet felállítani?
   3. Stáció. Írjam le a falu történetét. Leírtam.
   4. Stáció. Írjam le a temető történetét. Leírtam.
   5. Stáció. Írjam le a Szőts család leszármazottait. (Ez bajos, mert több mint 1000 oldalt tesz ki). Leírtam csak a dévaiakat.
   6. Stáció. Álljak neki aláírást gyűjteni, a kereszt felállítása érdekében. Ez már nem vállaltam, hanem abbamaradt minden.
    Közel két év telt el, amióta a keresztet elhoztuk Bukovinából. Egyelőre csak annyi a különbség, hogy nem ott hever a földön, hanem Déván.
Hogy is mondotta az Üdvözítő? Az aratás ugyan sok, de a munkás kevés. És ha még az a kevés munkás is hitvány, akkor oda a termés végleg. Mi marad nekünk? Hát sóhajtózhatunk, mint Kőműves Kelemenné a dévai vár kövei között. De ne feledje el senki, hogy egykor az Úristen előtt számot kell majd adnunk mindenről. Bizony-bizony mondom nektek, hogy nem mindenkinek adatott meg azon isteni adomány, hogy hivatását a hírnév és az anyagi nyereség elé helyezze. Ezért fekszik a bukovinai keresztünk a földön.

                                           Szétesésünk.

    Jól-rosszul, de 1990-ig kitartott a Telep, annak ellenére, hogy rengeteg házat lebontottak, szomszédokat, rokonokat szétszórtak, és a kultúrotthont is elvették. Fontos volt, hogy papjaink voltak, és nem turisták. Utána kezdődött el, először a fiatalok kivándorlása munkára, majd végleg, és néha a szülők is utánuk mentek. A személyes kapcsolatok direkt szétverésének egyik oka a technika volt, vagyis a mobiltelefon. Kétségtelen, hogy ennek előnye is van, de hátránya is. Már nem kerestük fel egymást, hanem felhívtuk. A földek visszaadásánál is volt marakodás, amikor egy ösvényért kapára mentek volna a telepiek. Ma csend van, senkinek sem kell a föld, mindenki igyekszik szabadulni tőle.
    Egy másik ok a széthúzásra a politika megjelenése volt. Rövidesen az államcsíny után rengeteg párt, szövetség jött létre. Eleinte eszmék és nemzetiség szerint alakultak, majd rokonsági és ismeretségi alapon, illetve ki szállt be több pénzzel. Innen is jöttek nézeteltérések. A politika egy csodálatos dolog, mert ott lehet és kell ígérni, csalni, hazudni, vagyis mindent fel lehet használni a cél érdekében. Minden négy évben szeretet vallanak a választópolgároknak, és ezek teszik magukat, hogy elhiszik, bár a java kérdőjelez, de nem nyíltan. Mert az a jó polgár, aki hallgat, nem kritizál, nem mond véleményt, mindent elfogad és mindenbe beleegyezik. Ennek a következménye, hogy embereket választunk minket képviselni, ezek egy része eljut jó pénzen (kedden megy és csütörtökön jön) Brüsszelbe. Ott jólnevelten meghallgatja a német, francia vagy holland ukázokat, majd hazajön, és elmondja nekünk, mit kell tenni. Hát ezt lehetne megsürgönyözni is, nem kell annyit repülni érte. De térjünk vissza a Telepre.
    A katolikus anyakönyveket veszem kezelés alá, mert a java bukovinai leszármazottnak ez a vallása. Tíz év alatt, 1990-2000 között 288 házasság volt, amiből 121 vegyes, vagyis magyar nem magyarral. Ez majdnem fele a frigyeknek. A tiszta házasságok sem az összesen a magyarokra vonatkoznak, hanem román románnal. Ennek az lett a következménye, hogy sok telepi magyarnak csak a neve magyar, ő alig dadog valamit ősei nyelvén.
    Ami a bukovinai szokásokat illeti, a betlehemezés még a második világháború idején eltűnt, a karácsonyi katonajáték még agonizált 2007-ig. Akkor már nem voltak fiatalok sem elegen, házak sem, és végül jó, hogy nincs is, mert utoljára már lányok is mentek lányokat énekelni. Igaz, az előadás is elfajult utoljára.
    Voltak, akik bíztak abban, hogy mégis lehet valamit tenni. Így alakult meg a Petőfi Sándor Hagyományőrző Egyesület, és ennek egyetlen jeles tevékenysége az, hogy meghalt csikókorában. Hogy ez mégse maradjon egyedül, 1999-ben megalakult a Segesvári Miklós Pál Egylet. Hagyomány szempontjából működött, míg Segesvári Erzsébet bírta mozgatni. Ma ott van, hogy egy pártnak van alárendelve, és a nevében pályáznak. Majd a 2000-es évek közepén még alakult egy hagyományőrző egyesület, a László János. Akár a Petőfi Sándor egyesület, kimúlt pókapárnás korában. Jóformán ez a három lett volna értékes a Telep szempontjából, bár még van Déván egyesület (Geszthy, Hummit, stb). Az említett három egyesülettel az a helyzet, hogy kifáradtak a semmittevésben.
    Az 1960-1970-es években rengetek vendégmunkás érkezett a Kárpátokon túlról, sokan munkatársaim is lettek. Soha köztünk nem volt nézeteltérés, tisztelték hagyományainkat, a karácsonyi énekelést, a vallásunkat és annak ünnepeit. Azt is megtettük, hogy amikor külön volt a húsvét, a románokén a magyarok, a magyarokén a románok voltak szolgálatosok, folytonos munkánk lévén. Egyszóval: ők nem ártottak nekünk, el voltak a saját megélhetésükkel.
    A 2000-es évek elején, valahogy létrejött a magyar iskola, aminek tervét eleinte Erik, Karcsi és Zoli pedzették, még az 1993-as években. Utólag, ahogy elnéztem, ők voltak azok, akik elsőként visszaléptek a közszerepléstől. De jöttek mások oda, a szélrózsa minden irányából, és el kell mondani, hogy java becsületesen kínlódott, még akkor is, ha fogalma sem volt a dévai magyarságról, csak a Kömíves legendáról. Azonban, mint minden nyájban, itt se hiányzott a fekete bárány, aki miután megkapaszkodott, úgy érezte, hogy a dévai magyarok az ő jobbágyai.
    A telepen sok a Mária vagy Magdolna, de a Mária Magdolna csak vagy 7-8 éve jelent meg itt. Nincs tudomásom arról, hogy a bibliai Magdolna jellemzői érvényese-e a dévaira, ezt az utókor történészei döntik majd el. A helyzet az, hogy az ókori katolikus volt, a mostani határozatlan, mert oda tartozik, és ide jár, vagyis az angyali ihlet megszállása szükséges eldönteni azt, hogy hova tartozik. A bibliairól úgy szól az írás, amely csak szájhagyományokra alapozódik, hogy az utolsó 30 évét egy barlangban, visszavonultan töltötte el. A telepi Mária Magdolna ellenben, úgy néz ki, az utolsó 30 évét a templomkertben és az egyházi oldalak első facebook oldalán szándékszik eltölteni, bár helye a Dévai Jövevények Fórumán lenne. Ennek következtében jutottunk oda, hogy Déván nincs ki szavaljon magyarul, csak a kolozsvári haver, nincs ki énekeljen csárdást a templomban, csak egy külföldi, és itatni is a külföldiek tudnak. Vagyis akkora „tudás” mellett semmit se tudnak betanítani, amiről mondhatnánk, hogy az a miénk. Néha kínoznak egy-két gyermeket gitárral, ami maga a golgota. Mert ha a gyermek képes megszámolni, hogy mennyi húr van a gitáron, és kijön 6, akkor azon csodálkozik, hogy miért kell olyan sok.
    Emlékezzünk csak vissza kicsi Borosra. Ő nem idegeneket hozott nyakunkra, hanem a magyar tagozat diákjait tanította be. Mert anyag volt és van, csak mester nincs. A tanár úr abból semmit se nyert, mint a mostani pályázatokkal érkezők. Szerintem ha már 3-szor hívunk meg valakit, akkor inkább szerezzünk neki egy garzont Déván, mert olcsóbb, mint annyit írogatni. Csak kivesszük a naftalinból és itt van.
    A fentieket azért írtam le, hogy világos legyen, milyen kezekben van a dévai magyarság megmentése. Mert ha valamit az idegenek tesznek velünk az se kellemes, de amit a saját fajtánk renegátjai, az fájdalmas. Néha hiányzik az idegen beavatkozás is szerintem, mert ahányszor tették, mindig jobban összefogtunk. Most ők hagynak, és élvezettel szemlélik, mennyire vagyunk képesek önmagunkat eláztatni.

2024. jan. 21.

    Miért vagyunk mi, erdélyi magyarok, itthon bajgorok és odaát oláhok?

    Bizony a dolgok régen elfajultak, és itt nem a 18-19. századokra gondolok, hanem arra, amit a korosztályom megélt és mai nap is bizonyítani tud. Kezdjük azzal, hogy csodálatos tanári nemzedékhez volt szerencsénk, és ez már történelem, mert olyan már többé nem lesz Déván. Persze, mint minden nyájban, itt is akadt fekete bárány. Szerencse, hogy nem sok.
    Bukovinai hagyományunk megőrzésében fontos pillanat volt, amikor 5. osztályba kerültünk. Nagyjából 50 gyermeket kellett kétfelé osztani, és egy jövendőbeli osztályfőnök azt mondta, neki csángók nem kellenek. Így a dévatelepi és csernakeresztúri csángók mind egy osztályba kerültek. Keresztúrról csak öten, de gimnáziumba egy sem. Még fontosabb volt, amikor magyar órán ki akarták nevelni belőlünk őseink tájszólását, mivel az parasztos volt. Ez nagyon nem sikerült, de négy éven át az osztályból mindenki csak paraszt maradt. Utólag tudtuk meg, hogy az illető tanár is parasztszármazású volt.
    A tanárok java azonban tényleg törte magát a magyar iskoláért és gyermekekért, egészségét nem kímélve törekedett, kitéve magát a lehallgatásnak, nem azért, hogy tanítson, hanem azért, hogy legyen kit, és hol tanítson. Elég, ha arra gondolunk, amikor 1971-ben a magyar tagozatot szabályosan kirúgták az egykor Dévai Állami Főreáliskolából, ami akkor már Decebal nevet viselt, és ősz elején még nem tudtuk, se tanárok, se diákok, hogy merre leszünk. Ezt ma se lehet emlegetni, hogy milyen felebaráti szeretetben volt részünk.
    Valahogy rendeződött a dolog. Ezt sokan elfelejtették a tanárok közül, olyannyira, hogy magyarságunk megőrzése érdekében saját gyermekeiket oda adták be, román tagozatba. Hálából mehettek kirándulni a nagy szovjet testvérhez. Ha ennyi lett volna, még hagyján, de 1990. után ezek a renegátok lettek a legnagyobb magyarok. Majd minden rendezvényen ott voltak, felszólaltak, vagy ami még rosszabb, a bizottságokban ők ítéltek, illetve őket hívták meg. Rablóból lesz a legjobb pandúr, és spicliből a legjobb magyar.
   Hát az igazság az, hogy sok magyar gyermek végzett román szakon. Egyrészt, mert úgy gondolták, hogy jobban érvényesülnek a szocializmus építésében, ha ott végeznek, másrészt kiestek magyar tagozatra kiírt, felvételi vizsgákról. Esetleg csak szakiskolába iratkozhattak, elmei felfogásuk limitált értekei miatt. Azonban az is igaz, hogy eleinte magyar osztály csak egy volt a megyében, később már fél osztály. És innen a konkurencia. Ezek a nemes példányok is túlélték a rendszerváltozást, többen közülük bukovinai székelyek lettek, kínozzák nem létező tehetségüket jobbra-balra. Talán az sem lett volna hátrány, ha román tagozaton tanulnak, ha nem hozták volna haza a nyelvet és a barátokat. Lassan az otthoni nyelvből is eltűnt a magyar, esetleg maradt egy „vereskókis.”
    Néha az emberek nem akarják az igazságot hallani, mert ez tönkreteszi az illúziójukat. Ezért van az, hogy annak mutatják magukat, amilyenek lenni szeretnének, és ezt azért említem, mert szinte általános betegség a vidéken. Például, van egy család, a szülők magyarok, a gyermekek is, azonban ezek az összesen más nemzetiségűekkel házasodnak, lassan felejtenek magyarul is. Egyik előadáson, ahol Nagylaktól nyugatra élő vendég is volt, az említett szülők közül az egyik szóra emelkedik, és meghatóan, szinte könnyezve szól arról, hogy mennyire fontos nekünk a magyarságunk megőrzése. Mondom a mellettem ülőnek: megyek ki, mert nekem tengeribetegségem lett. Persze, a külföldi eltelt örömmel nyugtázta magát, hogy milyen kitartó és megbízható magyarok vannak Déván.

Sursa ziarul: Ungaria/1897-01-01/nr. 1

    VREMURI DEMULT APUSE...

                                                                                Merre Balázs testvér, de merre…

                                                                                         Senkinek se kellünk

    A Hunyad megyei második telepítés előtt, sorozatosan jelentek meg cikkek az Aradon megjelenő Tribuna Poporului (szabadfordításban Népszava) napilapban. Az első 1907-ben jelent meg, majd a további számokban. Az újság, bár Magyarország akkori területén jelent meg, senkit és semmit sem kímélt, ami nem román. Támadta a kormányt, a minisztereket, a lakosokat, a telepeseket, a magyarokat, a zsidókat, az osztrákokat, vagyis minden lehetségest. Nem volt az egyedüli újság, amely a román nacionalizmust és sovinizmust tárgyalta, és mindezt a magyar kormány lovagiasan elnézte. Ennek az eredménye közel 10 év után látszott meg (1918).

                                                                  Csángók (Ceangaii) 1899. augusztus 21.

    Azok, akiket ezelőtt 15 évvel nagy felhajtással és költséggel hoztak Bukovinából és elhelyeztek Torontál vármegyében, készülnek új otthonukat elhagyni és ismét hazatérni. Mióta Torontálban laknak, vagyis 15 éve, a hatóságok engedték, hogy semmit se fizessenek, részleteket sem az állami birtokok megvásárlására, semmiféle adót vagy hozzájárulást, egy ártatlan világban élnek, felmentve bármilyen csekély tehertől.
    És csak most, 15 év gondtalan élet után, a Földügyi miniszter kéri, hogy szerződéseket kössenek, mivel ezentúl éves részleteket fizetnek majd a kapott földek kielégítéséért. De az elkényeztetett csángók, megszokva a gondtalan, bojári, semmittevő életet, semmit sem szándékoznak fizetni, akár szerződéssel, akár nélküle. S mivel a miniszter nem jár kedvükbe, készülnek elmenni oda, honnan jöttek. Elsőként a Pancsova melletti Sándoregyháza csángói készülnek.
   Ahogy ez tudomásukra jutott, a magyar lapok üvölteni kezdtek, hogy tönkremegy a nemzet, és rá akarják venni a kormányt, hogy ajándékozza a csángóknak az illető földeket. Vagyis két rokoncátlan és haszontalan gyermek, mint a székelyek és a csángók, el vannak kényeztetve és tartva az egész ország által munkával és verejtékkel szerzett pénzből, úriasan élnek, és mi a többiek, dolgozunk látásig és fizetünk adókat, hogy már alig bírjuk elviselni, s ha még marad egy kicsi málélisztünk, hogy egyik napról a másikra kihúzzuk, azt is irigylik.

                                                        Kilenc csángó telepítés Hunyad Vármegyében
                                                      Gazeta Transilvaniei, 1907. január 12, 8. szám

   Pozitív dolognak állítják azt, hogy a kormány újabb, Bukovinából származó csángó telepeket készül létesíteni Hunyad Vármegyében. Ezelőtt 20 évvel még létrehoztak két telepet Déván és Vajdahunyadon.
   Erre a célra ismét nehéz pénzekkel vásárolt az állam két uradalmat, egyet Pestesen, a Barcsay Tiborét, másikat a Kossuth-párti képviselőtől, Szentiványi Gábortól Solymosról, ismét kettő uradalmat két zsidótól, akik ismert hazafias hazafiak.
   Ezen a telepek célja újabb magyar „erődítmények” létrehozása a betelepített csángókkal, aki nemes szkíták (Schyatiani de rassa nobila), hogy ellensúlyozzák a büszke oláhok „elrománosító” kísérleteiket.
   A félelem és borzalom, amelyet az a kitartó román nép okoz, amelyet nem tudnak semmiképp hasonmásuk után átalakítani, a jelenlegi urakat arra készteti, hogy éjjel-nappal, akár elődeik, terveket szövögessenek az őshonos román etnikum megsemmisítésére.
   Miközben a magyarok tízezrei távoznak a magyar Alföldről Amerikába és a tiltott szocializmus mindinkább teret nyer, azzal a jelszóval, hogy „nem kell Isten, nem kell haza,” amíg a csíki és háromszéki székelyek csoportosan távoznak Keletre, amíg a Duna és Tisza közt megtizedelődik a természetes szaporulat az imorális egyke-rendszerrel, a tulipános és sarkantyús kormány-hazafik nem azzal törődnek, hogy miként lehetne ezeket a létüket fenyegető rosszakat kiküszöbölni, hanem könyékig benyúlnak az államkasszába uradalmakat vásárolni, mesés árakon, hogy „boldogítsák” az erdélyi románokat újabb csángó telepesekkel. Minden az elmagyarosítás célját szolgája.
   Minden magyar miniszter, amikor benyújtja szavazatra a költségtervezetét, az rögtön elfogadják, amikor azzal érvel, hogy veszélyben a haza más nemzetiségek által, különösen a magyarok elrománosításáról.
   Ezzel a „mumussal” Apponyi milliókat, hogy állami iskolákat létesítsen, Darányi pedig azért, hogy csángó telepeket hozzon létre. Ezzel az eljárással él sok miniszter és leszegényedett magyar dzsentri, akik hatalmas árakon adják el uradalmaikat hazafias célokra és a haza megmentésére.
Mindez csak azért a fantáziájukban felhevült felfogásért, hogy egységes magyar nemzetállamot hozzanak létre.
   Belátjuk, hogy gazdasági vagy ipari érdekből, bizonyos körülmények között elfogadható a telepítés. Azonban ezek mindig erkölcsösek kell legyenek, a közérdeket kell szolgálják, nem azt a célt, hogy valamelyik együttélő nemzetiséget megsemmisítsék.
   Az államnak más problémákkal kellene foglalkoznia, nem képzeletbeli tervek után rohanni és elégedetlenséget kelteni az országban, amely ma még csak egy általános morajlásban fejeződik ki, de holnap olyan megnyilvánulásokban léphet fel, amelyek alapjaiban megrengetik az országot.
Mert íme hogy zajlanak le ezek az erőszakos telepítések.
   Ezelőtt jó 20 évvel, vagyis az első csángó telepítéskor, az államnak Déván nagy és szép birtoka volt a Maros és az Egregy (Cserna) partján. Valamikor ezt a nagy Saguna-nak ígérték, egy román püspökség létrehozására. Gazdag föld minden veteménynek, mivel a vizek mellett fekszik, jó legelő a marhaállománynak és kérődzőknek. Ilyen megfelelő körülmények mellett, az államnak jó béreket fizető környékbeli románoknak szép csordájuk és nyájuk volt. Egyszóval a szarvasmarha gazdálkodás virágzott.
   Miután a csángókat behozták, a határokat lezárták néhány csángó család kedvéért és sorsukra hagytak több ezer románt, akiknek legelők hiányában (csak a környező dombokon maradtak) ma alig van egy-két tehenük a gazdaságban. És ne beszéljünk ezeknek a védelmet élvező kiváltságos telepeseknek a szemtelenségéről a románok iránt, akiket megfosztottak és létérdekeiket feláldozták a jövevényekért.
Példaképpen egy eset.
    Egy szegény román, aki mezőőr volt, többek között elmesélte a múlt nyárom történteket: „Mezőőr voltam, de abba ellett hagyjam foglalkozásomat a csángók miatt. Mindig károkat okoztak a szerencsétlen románok földjein, szarvasmarhákkal, lovakkal, libákkal és mindennel. Ha valami mertem mondani, vagy fenyegetni, hogy elzáratom az állataikat, csak ez kellett nekem. Egyszerre jöttek mind rám, hogy agyonüssenek. Ha panaszra mentem a feletteseimhez, csak a csángóknak volt igazuk. Úgy inkább felhagytam a munkámmal.”
   Íme a gyalázatosan és pokoli célokkal létrehozott telepítés indítéka, először elrabolni népünk javadalmait, majd román lelkét is.
De ahogyan milliókat költöttek el hiába kisdedóvodákra és állami iskolákra, úgy a telepítési eljárásuk sem lesz képes minket kivetkőztetni büszke román létünkből.
   Parancsoljanak, nemes hazafiak, vegyék ki a kenyeret a román szájából, és adják a jövevény csángóknak. A román, még egy darab puliszka mellett is csak román marad, mindörökkön örökké.

                                                             Helianthus

                             A bukovinai csángók haza akarnak térni, (Tribuna, 1909. március 31.)

    Bukovinában négy csángó-magyar község van, Istensegíts, Fogadjisten, Hadikfalva és Józseffalva (Andrásfalva valahogy kimaradt). Anyagi szempontból a csángók jól élnek, de vágyuk egy teljes nemzeti élet után, mint egy kis tagja a nagy nemzetnek arra készteti őket, hogy a nagy magyar nemzet kebelére térjenek vissza. Belátjuk, hogy természetesnek tartjuk kívánságukat, és ez minden nép esetében természetes. Azzal azonban nem értünk egyet, hogy mindez a román nép kárára történik. A csángók tömegesen adják majd el földjeiket azoknak a német telepeseknek, akik majd helyükbe jönnek, így földjeik nem kerülnek vissza román tulajdonba, bár a románok között helyezkednek el, Radóc környékén. A csángók telepeket hoznak létre Hunyad vármegyében, Déván, Al-Pestesen, Marossolymoson és Folton (csak a dévai jött létre-LGP). Az első szállítmány már jövő tavaszkor a „földjeikre” érkezik, amely nem egyéb, mind tiszta román föld, a legtisztább román vármegyében, Hunyadban. Ami a románokat illeti, mehetnek Amerikába.”

                                                                           Rózsa Sándor és rablótársainak pere.

                                                                                                          És ti mit sirattok? (parafrázis)

      El vagyunk tompulva, mint a mákonyevők. Aggodalmaskodunk, de nem teszünk semmit. A veszélyérzet megvan, de hiányzik belőlünk a tetterő. Belefáradtunk a küzdelembe, holott még meg sem kezdettük. Mintha csak azért nem emelnénk gátat az áradat ellen, mivel úgy sem tudunk úszni. Szomorú jelek ezek nagyon. Ez a kábultság dermedése, és nem a tények elevensége.
    Ez a mozdulatlanság veszélyes, mert helyben állani annyi, mint elrohadni. Az ellenállás elemei mindenben megvannak, még a kristályvízben is: ha nem mozog, elposhad. Az a társadalom, melynek nincsen fogékonysága saját védelme iránt, melyet nem ingerel tettre a támadás, melyben nem lüktet a közélet vérkeringése, s mely közönyös nézője az idegen elemek térfoglalásának, az a társadalom igen könnyelműen lemond a nemzeti kincseiről, és olyan, mint a megbízhatatlan katona.
    Szervezkedés nélkül mire sem megyünk, de nem történik semmi, mert nem vagyunk szervezkedve, mert nincsen, aki tenne vala¬mit, mert mindenki mástól várja a cselekvést…
    A szép tervek összeállításában jeleskedünk, de a kivitelnél úgy megfeneklik a szekerünk, mintha sose gurult volna. Pedig gurult, sőt robogott addig, amíg csupán szép szóra volt szükség. Gyűléseket tartunk, s kimondjuk egyértelműleg, sőt lelkesedéssel, hogy ez meg az felette szükséges, kívánatos és üdvös. Meg is alakítjuk nyomban a kivitelt vezető bizottságot; hanem a mi azután következik, az az isten dolga.
    Panasz van, siránkozás: a mi időnkbe, az apáink idejébe nem így volt, ezt nem lehetett volna tenni. Megszokott, de kinek köszönhető ez? Nem pont ti neveltétek azokat, akikre panaszkodtok? Akkor is elcsúszott a dolog, most sem tesztek semmit: mert már késő. Nem késő, de nem lehet mindig várni mástól a megoldást. Mindig az van: kellene beszélni ezzel, kellene szólni annak…Ámbolygunk, mint a drogosok. Azok is a mennyben vannak, beletörődtek mindenbe. Ti is. Valaki jöjjön, valaki mondja meg nekünk. Idegenek kell jöjjenek megmondani, hogy mi a jó nekünk, és mi fejet hajtunk előttük, mint egykor a rabszolgák az uruk előtt és képesek vagyunk egy koncért kezet csókolni. Sóhajtozunk. Ez e sorsunk, elkerülni nem lehet. Biztos, hogy nem, de alakítani lehetett volna. Hol az önérzetetek, hol a hovatartozási büszkeségetek, hogy van a szüleitektől örökölt nyelv, tájszólás? Nem kell senkit vádolni magatok miatt, nézzetek végig a családotokon, gyermekeiteken, unokáitokon és tegyétek fel magatoknak a kérdést: ehhez mit szólt volna a nagyapám, nagyanyám? És ami van, amit láttok, az a munkátok, vagy tétlenségetek eredménye.
    Ne siránkozzatok, élvezzétek „munkátok” gyümölcsét.

                                                                                              Udvarlások

        Sok és érdekes dolgot ismerünk az állatokról. Nagyok, kicsik, bundások vagy nem, emlősök, hüllők, egyesek különleges hangokat képesek hallatni. Tudjuk, hogy van időszak, amikor párosodnak, szaporodnak, létfenntartási ösztönből. Lehet ez pár hét után, az egereknél, vagy 6 év után, mint az orrszarvú madár esetében. Ez nem olyan egyszerű dolog, mert az udvarló el kell nyerje a „hölgy” kegyeit. Ezért hímek általában nagyobbak, színesebbek, agresszívabbak, szóval nem minden megy simán. Ám lényeges szerepe van az udvarlásnak, valahogy úgy, mint a politikában. Léteznek matriarchális vagy patriarchális klánok, ahol ösztönösen védik a Vezért és egymást, mások pedig kibírják klánok nélkül, azonban alább egy különleges fajta klánról lesz szó.
        A politikusok szaporodása és elszaporodása az tény, nem szükséges bizonyítani. Ami náluk érdekes, az kimerül az udvarlásban. Persze, sokan keresik a szájukkal a kenyerüket, az intézményekben, törvényszéken, tanintézetben, és egyesek az utcán is. Hát a baj forrása nem itt van, hanem a periódusban és az ígéretekben. Mikor már tömegesen, falkákban kezdenek megjelenni, mint este a szúnyogok az állóvizek környékén, az már gyanús az egyszerű embereknek két okból is: egyik, mert kérni fognak, a másik, mert ígérnek mindent, ami csak a leadott szavazat napjáig érvényes. Ilyenkor, mint tavaszi virágzáskor, nyomasztóan lebeg a szeretet a levegőben: szeretik a kéregetőt, hajléktalant, szeretik a kórházi élesztőből kikerültet, szeretnek fehéret, feketét és mindenkit, csak az ellenkező pártokat nem. Aki nincs velünk, az ellenünk, de csak a színen, közben hátul egyezkednek. Mindezekről az egyszerű ember csak annyit tud, amennyi ahhoz kell, hogy szép sorjában járuljon szavazni, valahogy úgy, mint a birkák a nyíráshoz. Ezek a bölcsen gondolkodó hazafiak, azt hiszik magukról, hogy ők tulajdonképpen nem is a nép választottai, hanem magának az istennek a kiválasztottai, csak szükségből kénytelenek időnként annak a népnek a színvonalára ereszkedni, akit oly bölcsen kormányoztak addig. Mások pedig azért ereszkednek le, mert nem kormányoztak, csak szeretnének. Hazafiak, nagy hazafiak a nyilatkozatokban, veregetik féltéglákkal a mellüket. Annyi van belőlük, hogy az összes magyar történelemben nem lehet ennyit kimutatni.

      Fokozódik a harci kedv, élesedik a csata, a bosszú angyala kísér mindenkit. Utálatos dolgok vergődnek a felszínre, ha nincsen, akkor kitalálnak valamit, majd a csata végeztével bekövetkezik egyeseknek a letargia, mások örvendnek a koncnak.
       Mindenki tudja, hogy ki a hibás a mostani állapotért, mindenki tudja, hogy a csillagos ösvény merre van. Csak azt nem mondja senki, hogy pontosan az ők atyai gondoskodásuk miatt vagyunk abban a helyzetben, hogy még lélegzünk, mert a levegőre még nincs adó kivetve.
Vegyes érzelemmel követem a kínlódásukat, mert ez nekik nem természetes állapot, és sehogy se tudom megszánni őket, sőt még részvétet sem érzek irántuk, vagy a felvételeken vigyorgó pofájuk iránt. Igaz, ők azt mondják, hogy csak jót akarnak nekünk, megmenteni minket. Ha valóban túléljük a megmentésüket, akkor esélyünk van megmaradni.
    Szokás ilyenkor a sok szervezés és meghívás, leginkább olyanok, akik nem örvendenek az egyszerű pornép kegyeinek, ám jól mutatnak a szervezők költségeiben és beszámolójában. A fiaskó kísérőszöveg általában az, hogy ezek az emberek nem érdemelnek semmit, nincs műveltségük, stb. Van nekünk műveltségünk és igényünk, ha olyan jön, aki minket érdekel és nem őket érdekli az elszámolásnál.
    Ezer éve annak, hogy Árpád leszállt a hegyekről és megitatta lovát a Tisza éltető vizében. De ezek nem tudnak leszállni a nyakunkról, és leszállítani se lehet őket, mint egykor Mussolinit az olaszoknak. Na, de annak végül más befejezése lett, és fejleg nézte a világot. Végül is jönnek a választások. Kalapács van elég, ismerjük őket. De én nem leszek az a szeg, amit bevernek, mert gyanítom, hogy Sztálin édesapánknak igaza volt: hagyjátok, hogy szavazzanak, mi majd megszámoljuk.

                                                           A bukovinai magyarok az első világháborúban

                                                                                         Mi angyalok, ők nem.