Sztrigyszentgyörgyi interjúk, 2006-2008-ban
Beszélgetés id. Burján Istvánnal (84 éves), 2007. március 12-én.
Adatgyűjtés szempontjából szerencsés helyzetnek mondhatom azt, hogy Sztrigyszentgyörgy nem esik messze Dévától. Oda-vissza csak jó 50 km. az út. Kiutazásaim során többeket megismertem a bukovinai székelyek leszármazottaiból, akik javallották, hogy elbeszélgessek Burján István bácsival, aki a falu legöregebb magyarja. Szándékom volt erre, miután annyira felkeltették az érdeklődésemet, de halasztódott a dolog, valami mindig közbejött. Aztán egy érdekes véletlen folytán mégis megismertem az öreg magyart. A szentgyörgyi „hírszerzőm”, Antal János értesített, hogy sírásás lesz a temetőben egy idős, bukovinai szülőktől származó elhunyt asszonynak, Bíró Sárinak. Gondoltam elmegyek Szentgyörgyre, mert sírásáskor érdekes dolgokat lehet hallani és látni.
Szóval kiutaztam Szentgyörgyre, a temetőbe. Megérkezésemkor már javában folyt a munka, több mint méteres mélységbe jutottak le. Akik éppen szüneteltek, azok adogatták a „szíverősítőt”, persze folyt a szó is. A Sztrigyszentgyörgyön született második nemzedék tagjai, Géber Anti, Faragó Feri, Bogos Feri, ifj. Burján Pista, Nagy Ferenc, Bakai Ottó és barátom, Antal János között elvegyülve, hallgattam szavukat, tájszólásukat, közben nézegettem az öreg kereszteket. Ezek inkább öntöttvasból készült, mivel a szentgyörgyiek nagy része a pusztakaláni kohó-, és vasgyárban dolgozott hajdanán. Észre sem vettem, amikor egy szépen felöltözött, korának terheit viselő idős férfi megjelent a temetőben. Antal János barátom figyelmeztet: „Nézd meg! Ez a Burján Pista.” Megkértem Jánost, hogy mutasson be neki. Meg is ismerkedtünk a barátságos, közlékeny magyarral. Mivel ő is, én is indulóban voltunk, felajánlottam, hogy hazaszállítom a kocsimmal, egyben megtudom azt is, hogy hol lakik.
Néhány napra rá, megyek Pista bácsihoz, most már felkészülve, fényképezőgéppel, hangfelvevővel. Mint utólag megtudtam, a kisebbik fia házában lakik Pista bácsi, menye lészpedi csángó, mindkettőjüket, de főleg a menyét nagyon szereti. Szokva vagyok, hogy az ilyenszerű beszélgetések általában nehezen kerülnek a tőlem elvárt mederbe, de Pista bácsival nem volt ilyen gond. Tisztán, folyékonyan beszélt, szeretettel emlékszik meg a bukovinai dolgokról. Ezeket a szüleitől, nagyszüleitől és a falubeliektől hallotta. Élénken dolgozó emlékezetében mély gyökeret vertek az egykori emlékek. Csak néha volt egy kis gond, mert amikor a családja vagy fajtája keservesebb pillanatait említette, szemei mindig könnybe borultak. Fáj neki még most is, 84 év után az a sok szenvedés. Az is fáj, hogy az utána jövő korosztályokat már nem érdekli a bukovinai magyarságra vonatkozó történelem. Nem tudnak, nem kérdeznek, és nem olvasnak erről. Amit mégis tudnak, az helytelen vagy félremagyarázott. Pista bácsi egy élő ereklye, aki 75 év történelmét minden nehézség nélkül elmeséli. Adatai helyesek, több közülük egyezik a más forrásokban leírtakkal, ezek hitelt adnak szavainak.
Sok olyan dolgot elmondott, amit én sem és valószínűleg más sem tudott. Számtalan írásban megemlítődött a dévai és csernakeresztúri telepedés, azoknak lefolyása, azonban a sztrigyszentgyörgyi és vajdahunyadi letelepedéseket kevesebben ismerik részleteikben. A fent említett két telepre vonatkozó írások annyiból állnak, hogy mikor jöttek ki Bukovinából, hányan, esetleg a névsorok a kitelepedett vagy telepeken megmaradt családokkal. Kevés az, ami a telepes szempontjából meséli el a dolgokat.
Értékesek a Pista bácsi megemlékezései, mert elveszettnek hitt vagy ismeretlen adatokat elevenítenek meg, illetve részleteznek. Bízván abban, hogy beszélgetésünk folytatódni fog, előrebocsátom az első felvétel szövegének egy részét.
K: Hogyan emlékszik vissza, a telepedésre?
V: Családtagok szerint osztották a fődeket, akinek vót 2-3 fiúgyermek az többet kapott. A három gyermekesek kaptak 16 holdat, a kettősök 12 holdat, s akinek csak leánygyermeke vót, az kapott 8 holdat. Akinek több gyermeke vót, azok kaptak házhelyeket, amennyi fiú vót annyi házhelyet kaptak. Épp a múltkor kérdezte valaki, hogy emlékszem-e az öregekre? Hát hogyne emlékezzek. Vót: Dani István, Géber Gáspár, Benkő Samu, Miska (Keresztes) Ferenc, Barabás Imre, Fazakas Marci, Tamás (Bíró) Boldizsár, Benkő Lázár, Benkő Anti, Benkő Jeremus, aztán Nagy István, Burján Mihály, Sepnicki János, Tamás Ferenc, Balogh János, Gáspár Lázár.
K: De igaz, hogy ők nem erőst voltak megelégedve, mikor ide kihozták őket? Úgy hiszem a földek miatt.
V: A fődek azok rosszak vótak. Például itt lent, a faluvégin, ottan mind mocsaras vót, nádas. Mostan es, amikor egy kicsi eső van, már nádas. Tudom, mikor gyermekek vótunk jártunk a tehenekvel. S olyan puha főd vót! Ahogy a nád, az ment a főd alatt, mi gyermekek meggyújtottuk és akkor azon vettük észre, hogy a másik végin füstöl. S akkor aztán megijedtünk s hazajöttünk és mondtuk: né, ég a „bonyha”. Úgy mondtuk neki : „bonyha”.
K: Én ahogy az öregektől hallotam, hogyha nem lett volna az első világháború, mind elmentek volna a rossz földek miatt.
V: Meglehet, hogy elmentek vóna. Szerencse vót, hogy akkor nem kellett lefizessék, a háborúnak vége vót és nem kellett fizessenek.
K: Igen, de csak elmentek innen sokan Amerikába.
V: Hát elmentek Brazíliába 25 család.
K: Mikor ment el az a 25 család?
V: ’22-be.
K: Egyszerre mentek el mind?
V: Mind, egyszerre mind.
K: S azok mind ott maradtak?
V: Ott. Rá két évre haza jött Kiss Lajos a feleségivel és három gyermekvel és ’33-ban haza jött a bátyja és a felesége öt gyermekvel, öt fiúgyermekvel. Egy ott maradott, ott nősült meg.
K: S aztán velük még volt kapcsolat?
V: Vót, hogyne, a bátyjuk itt vót ezelőtt vagy 20 évvel (1987), hat hónapig vót itten.
K: S még tudott magyarul?
V: Hogyne, hiszen magyar felesége volt.
K: Hát én úgy hallottam, hogy azok úgy eltűntek ott Dél-Amerikában, hogy nem tudtak róluk semmit.
V: Tűntek el. Ezek akik hazajöttek portugálul beszélgettek. Olyan feketék vótak! Úgy hadartak, de úgy! De tudtak magyarul, aztán idővel elfelejtették a portugál nyelvet.
K: Ide még jöttek az Al-Dunáról visszatelepedettek?
V: Nem, ide nem jöttek.
K: Fiatal korában még voltak-e szokások? Mint a karácsonyi énekelés.
V: Hogyne, hát csináltak betlehemet.
K: Tudja, hogy én nem láttam fiatalt itt a faluban egyet sem?
V: Nem, met el vannak menve, aztán mind a várost lesik. Hát nincsenek es. Nincsenek es legények. Akik legények, azok öreg legények, azok mán nem es nősülnek meg.
K: Ezek még tudnak magyarul, ha úgy bementek a városba?
V: Tudnak, hogyne.
K: S az az szokás, mint Déván a katonajáték vagy zsidózás, az volt-e itt?
V: Nem. Betlehemet jártunk Karácsonykor. Aztán vótak szüreti bálok, csináltuk, aztán annak idején csináltak színházat. Eléadták a „Gyímesi vadvirág”-ot, a „Vén bakancsos”-t. Ők magiktól megtanultak. Vót egy kántor féle, az tanította őköt (mint Bukovinában - sz.m.). Aztán olyan nagy bálokat csináltak. Aztán vótak „emberbál”-ok, Karácsonykor mentek egymáshoz énekelni.
K: Itt a faluban meddig volt szokás a betlehemezés?
V: Betlehemes? Hát én lehettem olyan 7 éves, 6 éves, ilyen. Születtem ’22-be. Hát úgy ’30, ’31-32-ig.
K: Akkor az Antal János generációja már nem ismerte a szokást?
V: Nem, nem.
K: Így maga még emlékszik-e valamire abból? Verselésre, énekekre?
V: Hát hogyne, hát aztán mentünk, néztük. Vótak csobányok, felőtözve rendesen s akkor aztán mi bámultuk, mi gyermekek. Aztán mikor vége vót a játéknak – minden házhoz mentek – aztán vót egy „báderkás”. Tudja mi a „báderkás?”
A hátán vót egy olyan hordószerű csinálva fából, abba aztán minden háznál adtak egy - egy liter pálinkát.
K: Hordócska?
V: Igen, „báderkás.”
K: Hát Déván úgy mondták ennek, hogy „bálerkás”.
V: Lehet, na. Aztán mikor vége vót csináltak bált.
K: Emlékszik valami szövegre, énekre a betlehemesből?
V: Nem tudok semmit se, me’ gyermek vótam akkor. Azt tudom, hogy ki vót Szent József, Szűzmária, ezeket mind tudom.
K: Kik voltak?
V: Hát ugye Bogos Pál vót Szent József, ő olyan leányos vót, a „báderkás” az olyan „tentelló” ember vót, az arra vót jó csak. De minden esetre, akkor egybetartottak, egybetartottak. Mondtam, hogy akkor színdarabot es játszottak.
K: Húsvétkor milyen versikéket szoktak mondani?
V: „Kis kertbe jártam,
rózsafát találtam,
el akar hervadni,
szabad meglocsolni?”
S akkor aztán a másik meg azt mondja, hogy:
„Megkérem az apját,
de leginkább az anyját,
hogy engedje meg,
hogy locsoljam meg a leányát.”
K; Karácsonykor volt az Istvánolás?
V: Hogyne, vótak Istványolni, aztán Jánosolni.
K: S mikor mentek Istvánolni, milyen éneket énekeltek? Emlékszik-e arra?
V: Szent Istvánt:
„Imi egykor Szent István,
Istenben megáldva,
Bátorság az Urunknak,
Hogy ő prédikálna,
És penitenciával fölindítva…”
Nem tudom jól ezt, elfelejtettem én má’.
K: És Jánosnal szoktak énekelni?
V: Szoktak persze. Aztán Szent Jánoskor a legények csináltak bált. Mikor a bál vége vót, jött Aprószentek, s akkor aztán mentek Aprószentekelni a leányokhoz. Akkor aztán nagy bál vót. Visszaemlékszek mindenre.
K: Hát ott volt a kultúrotthon, nem?
V: Nem volt az akkor.
K: És hol báloztak?
V: Volt egy kórcsma, nagy kórcsma, ott báloztak. Ez a kultúrotthon, ez most lett csinálva a Ceauşescu idejében. A népnek a hátáról. Kellett menni közmunkára s pénzt adni. S azután amikor rendszerváltás vót nekikezdtek és csináltak a kultúrházhoz egy konyhát: ottan főznek majd ha lagzi lesz…
K: Amiután kijöttek ide, maguknak elég későn épült fel a templom. Keresztúron (Csernakeresztúr – sz. m.) megvolt már 1911-ben, maguknak csak 1935-ben készült el.
V: Hát későn, met nem vót amivel. Kevesen vótunk úgye, 25 család elment, az mán hiányzott a faluból. De így es elég nehezen épült, met kiosztották aszerint, hogy kinek milyen jövedelme vót. Vót aki tudott adni, el tudom mondani, ki adott 3000 lejt. Édesapám adott 2000 lejt. Rejavették az embereket, hogy fizessenek.
K: Sok pénz volt az akkor!
V: Hát hogyne lett vóna. De nem egyszerre fizettek, két év alatt kellett lefizetni. Aztán még segítette a püspökség is.
K: Meg tudja mondani, hogy kik és mennyit adtak a templomra? Két ezer lejt, három ezer lejt?
V: A legnagyobb összeg 3000 lej vót. S aztán kettő és akkor vót ezer.
K: Akkor mennyi volt egy hónapban a fizetés? Úgy körül – belül.
V: Fizetés? Hát nem tudom, de minden esetre jó ára vót, akkor annak értéke vót, a pénznek.
K: S azt mi szerint számították ki, hogy ki mennyit ad? A jövedelem után?
V: Jövedelem után, igen.
K: Ki építette a templomot? Honnan voltak a mesterek, akik építették?
V: Nem tudom megmondani, hogy honnan vótak. Minden esetre, hogy bémenyen a templomba, egy fél méterrel a torony nincs a közepin. Ezt nem es tudják a faluban. Miután fel vót építve, akkor vették észre, hogy egy fél méterrel a torony nincs a közepin. Azt mondta a pap, hogy ezen mán nem lehet segíteni. Ha má’ így van felépülve...
K: S a harangokról mit tud?
A harangokat édesapám hozta egy szomszéd emberrel Gyulafehérvárról, met az kicsengető harang vót a püspökségen.
K: Hogy hívták azt a szomszédot?
V: Keresztes Gergely, édesapám meg Burján Mihály. Aztán a nagyharangot azt én csináltam. Az pontosan 49 éve van csinálva, az a fiammal egyszerre született (1958). Azt ingyen csináltuk, ingyen öntötték a mesterek. Csináltunk egy szombat este egy bankettet, a három mester, a mérnök aki engedte önteni. Mert a főmérnöknek es csináltam egy harangot én. Az apósa alvinci vót, oda es csináltam egy harangot. Így megengedte nekünk es, hogy csináljunk. De nem es tudják ezek, hogy én csináltam a harangot.
K: Van valami ráírva?
V: Nincsen, a feleségem azt mondta, mét nem írtam reja a nevemet, hogy Burján Pista. Hát én akkor nem törődtem avval.
K: Szép harangocskák, én voltam fent ott a toronyban. Hogy van itt - hogy úgy mondjam – egy kicsit elrománosodtak a fiatalok?
V: A város. A város tette tönkre őköt, a magyarságot.
K: Az új város az mikor épült? Hányban? Akkor volt, hogy betelepítettek sok jövevényt.
V: Hát akkor hozta Ceauşescu őköt ide, megtőtött oltyánokkal. Kellett neki munkás, met nagy gyár volt ez (a pusztakaláni vasöntőde - sz.m).
K: Akkor kezdtek a fiatalok a románsággal barátkozni?
V: Igen, esszebarátkozta, esszeházasodtak.
K: Ők már nem ismerik a szokást, úgy-e?
V: Nem. Tudja, melyiket tudják? Húsvét másodnapján mennek locsolni.
K: Tudnak valamit a történelemből, a bukovinai öt faluról?
V: Nem, hát hogy tudnának! Nem tudnak ezek, még a Jani (Antal János, 61 éves) korszaka sem tudnak. Nem törődnek, nem érdekli őköt.
K: Elég baj, hogy nem érdekli őket, hogy honnan vannak.
V: Hát én nagyon szerettem olvasni. Például most olvastam ki az „Árpádházi Szent Erzsébet” életét, már harmadszor olvastam ki az életrajzát. Hogy mennyit szenvedett az az asszony, milyen korán férjhez adták!
K: Azért Bukovinában is hamar mentek férjhez!
V: Hadikban még szokás vót, hogy elszöktek. Sokszor édesapám mondta: „Te Bori, szereted-e eztet? Hát vakuljak meg, ha nem szeretem” – válaszolta.
K: Sokan voltak Bukovinában, azért is kellett eljöjjenek, mert nem voltak földek. S akkoriban a föld tartotta el az embereket.
V: Szerencséjük vót, hogy hideg vót az éghajlat ottan. És termett a krumpli. S a krumplival hízlalták a disznyókot. Jöttek az örmények s azok vásárolták fel.
K: Mondott volt a múltkor arról a hadikfalvi papról, Kubassekről.
V: Igen. Régebb vótak földek a papoknak. Tartott lovakot, tartott szógát. Kiss Ferencnek hítták a szógáját. És megölte a papot. A pénzéért, persze. A szerencsétlen, hogy mit csinálhatott, mit nem csinálhatott, aztán évek múlva kapták meg a ruháját fent a haranglábnál. Felvitte a haranghoz, met nem mentek, hogy lássák a harangot. Kubassek ez lengyel pap volt.
K: Igen, akkor lengyel papok voltak: Andrásfalván Wisniewszky, Józseffalván Botkowszky majd Druzsbáczky. Elég későn kaptak Erdélyből papot, mert ők Lemberghez tartoztak, a püspökséghez. Amikor kijöttek e telepesek, miből építettek házat, vagyis hogyan telepedtek le?
V: Részletre vették a fődeket es, és a ház es úgy lett. Először egy konyha és egy szoba, másnak egy konyha és két szoba. Kinek mi.
K: Miből építették fel a házakat? Fából?
V: Nem, téglából.
K: Mennyit tartott, míg egy házat felépítettek?
V: Hát, úgy másfél évet eltartott.
K: Még vannak-e olyan régi házak? Habár ennyi év után átalakították őket.
V: Vannak, Janival szembe (Antal János).
K: A telepen (Déván) azt mondták,hogy ezek „kincstári házak”. Azokat a kincstár építette fel, de azok vályogtéglából készültek el.
V: Hát itt es épült azoknak vályogból, kik utólagosan jöttek ki. Met utólag jött vagy 4-5 család, reja vagy három évre (miután az első telepesek kijöttek – sz. m.)
K: Innen az első világháborúba vittek-e el? Soroztak be?
V: Vittek, hogyne, hát édesapám es vót.
K: S volt, aki odamaradott?
V: Arra mán nem emlékszem vissza. Most, a második világháborúban is meghaltak, ottan maradtak: Fazakas Lajos, Gáspár Zolti és Gáspár János, ezek testvérek vótak, Beke Imre, Dani Lajos.
K: Hát nem volt könnyű életük a kitelepedéskor.
V: Nehéz vót. A fődet fel kellett törni, máshol lecsapolni, a fákot kivágni. Itt lent, a faluvégin túl erdő volt, mocsaras erdő. És mégis itt maradtunk. Sorsát senki sem kerülheti el.
Interjú Antal János (1946-2012) sztrigyszentgyörgyi lakossal.
Antal János barátom olyan ember volt, hogy a tőle történt elválásban nem tudok, még évek után sem, belenyugodni. Úgy jöttünk össze, hogy a havonta megjelenő Hunyad Megyei Hírmondó újságot én vittem ki, éveken át a faluba, és mindig Jani barátomnak kellett átadjam. Szóból szó lett, és rájöttem, bár nem mondta, hogy ő a falu történésze. Mint hadikfalvi leszármazott, éveken, évtizedeken át gyűjtötte a falu adatait, jegyezgette a közösség evolúcióját vagy involúcióját.
Kérdeztem, látva szenvedélyét, hogy volt-e valamikor Bukovinában? Nem volt, és láttam a mosolyt lehervadni arcáról. Mondtam neki, én készülök, egyedül felmenni, gyere velem. És mentünk, egy olyan felejthetelen útra, amilyen az életben csak egyszer fordul elő. Boldog volt, hogy ősei szülőföldjét meglátogathatta, és én is éreztem, hogy kissé sikerült az átadott adatait megszolgálnom.
Útjaink elváltak, egyelőre, 2012-ben. A kohógyárban eltöltött évek hatása megmutatkozott, tüdeje nem bírta a harcot az élettel. A koporsójában két dolgot vitt magával: egy tasakban bukovinai földet, az ottani temetőkből, és szeretett bicskáját.
***********
Anyai nagyapja Tamás Boldizsár Sztrigyszentgyörgy első telepesei közé tartozott, akik Bukovinából jöttek el. Antal János, apjának munkahelye miatt, kénytelen volt négy évet Nagyváradon tölteni, onnan már csak anyjával és nővérével tért vissza Szentgyörgyre. Ettől az időponttól indul a beszélgetésünk, megőrizve tájszólását.
Antal János:
- Amikor visszakerültünk Szentgyörgyre, nem volt az Újváros, nem volt semmi, csak a falu, ez az utca a magyarokval, aztán a többifelé mind románok. ’54-’56-ban jöttünk vissza Nagyváradról. Szerencse, hogy még megvolt a régi ház, egy szoba és egy konyha. Én vótam hét éves, a nővérem 17. Megszenvedtem egy kicsit az életet, mer anyámnak nem volt semmi jövedelem, semmi. Úgy éltünk, hogy még a szomszédok hoztak át egy liter tejet, meg ha vágtak disznyót egy kis kóstolót. Aztán bejött a tél. Itt a szomszédban volt anyámnak egy testvére, ő segített, valami szilvafákat kivágtak a patak (Sztrigy-folyó-sz.m.) széjiről, hogy legyen fánk telire. Nagyon, nagyon nehéz volt.
Láttam én is, mint gyermek, hogy nincs kimenés (kiút), ha én nem tanulok meg románul, nekem nem sikerül semmi az életben. Bennem megmaradt az, hogy az első dolog nem a magyarság, hanem a románság: hogy fel tudd magad tartani. Legalábbis ebbe a körbe. Átmentem ezen a dolgon, de, hogy is mondjam, sírt a lelkem is, a szívem is mikor hallottam a magyar szót a rádióban, később a tv.-ben. Valahogy bennem volt, de nem került alkalom, ahol kimutassam. Na, de az első alkalom vót minnyá ’96-ban, mikor kijöttem nyugdíjba. Amikor megalakult a RMDSZ Kalánban, felkértek, hogy én nem próbálom-e meg, és visszautasítottam: én magyarul nem tudom jól kifejezni magam. És, akkor, hogy lépjek a magyarok éle, hogyha én magyarul nem tudom kifejezni magam. Én mindig könnyebben mondtam románul, mert úgy beszéltünk, többször odahaza is.
László G: - Így az adatokat, amiket hallott, tud a történelemből, falutörténelemből, honnan gyűjtötte össze? Az öregektől, vagy hallotta itt-ott?
Antal J: -Hát, csak az öregektől, a szülőktől, és akkor kezdett érdekelni. Szóval ’96-ban belényomtak a barátok és ismerősök, hogy: „Te! Hát mégis kéne valaki, és akkor javasoltak tanácsosnak a kaláni tanácshoz. Ha jött valaki Magyarországról is, engem keresett. Egy alkalommal egy képviselő és újságíró is volt. Meghívtak, háromszor voltam talán náluk (Magyarországon). Ők minden évben tartottak emlékestet a madéfalvi veszedelem megemlékezésére, első két évben december 20-án, majd áttették január 6-ra.
L. G. : -Szokott a faluban lenni valamilyen magyar rendezvény?
A.J. : - De, hogyne! Például gyermekkoromtól csináltunk kis előadásokat, például a János Vitéz-t. Mikor nagyobbak lettünk, akkor a tánc. Én szerettem nagyon táncolni. A kitid-i iskolában (település Szentgyörgytől néhány kilométerre) végeztem 5-7-et, ott járta a „kalusár”. A románok tanulták a figurákat, én bámultam és közben eltanultam. Végül a tanárné bévett engem, és kirakta a román gyermeket. Nyertünk is III. helyet, az iskolák közti versenyen a megyében. Hunyadon is jártunk a Kultúrházban. Ott is III. helyet nyertünk a „kalusár”-ral.
Aztán visszakerültem Szentgyörgyre. Ide jött egy székelyföldi tanítóné (nem jut eszembe a neve, most a férje után Nagy), és összehoztunk egy tánccsoportot. Én akkor 18-19 éves lehettem. Voltunk Keresztúron, Hunyadon, Lozsárdon vele. Tartottunk vagy 4-5 előadást.
L.G.: -Ezek a szokások, a nagyobb ünnepekkor megmaradtak? Mint a Húsvéti locsolás, a Nagyboldogasszony ünnepe, a Karácsonyi énekelés, a Szent-Istvánolás…?
A.J. : - Egész ’60-65-ig, amíg meglett az Újváros, akkor eltűnt minden lassan.
L. G: - De locsolni még csak járnak, nem?
A. J; - Járnak, főleg a fiatalok, de nem ismerik a szokás eredetét, sem ennek, sem a Karácsonynak: hogy miért van karácsonyfa, jászoly…Például most a nyáron , talán augusztusban, a fiatalok összegyűltek ebbe a kicsi büfébe (nem tudom, mi a fene ez itten, oda az idősebbek nem mennek bé). Kezdték beszélni, hogy a miénkek hogyan kerültek Szentgyörgyre. Nem tudom, hogy jutott eszükbe!
L. G. : - Az jó, ha eszükbe jut!
A. J: - Igen, de valótlanul ismerik a történelmet. Nekem ez a fülembe jutott. Azóta is próbálok beszélni egyik vagy másik gyermekkel, úgy 14-24 év köztiekkel: „Te! Gyűljünk össze egy nap, amikor akarjátok, a templomban, vagy a kocsmában, vagy nálam itt, és elmesélem nektek, honnan jöttek a miéink, hol jártak az életbe”. Mondom nekik : „Megyünk bé Európába! Belőletek, ha nem is az összesen, de egy páran elmentek. Mikor elmész, találkozol az idegenvel, és az megkérdezi: Honnan jöttél? Ki vagy?” De, ti tudjátok, hogy kik vagytok?
L. G.: -Ők legfeljebb megmondják, hogy szentgyörgyiek, de nem tudnak sem eredetükről, sem történelmükről!
A. J: - Erről van szó! Milyen szép lenne, ha el tudnák mondani: Az én nagyapám ki volt, honnan jött ide, miért… Nem érdekli őket! Becsületemre, minggyá fél éve próbálom őköt esszeszedni, s nem lehet.
L. G. : - Itt a fiatalság elmegy a templomba?
A. J. egy mélyet sóhajt: - Nem nagyon.
L. G. : -Körülbelül hányan mennek itt egy misére? Egyszer van vasárnap egy héten!
A. J. : - Szóval, most idősökről van szó: százan.
L. G. : - Százan elmennek?
A. J. : - El.
L. G. : - Az szép!
A. J. : - Szép!
L. G. : -Ezekkel a fiatalokkal nemcsak itt van baj, mert Déván sem mennek el. Sem a reformátusoknál, sem a katolikusoknál. Ez a korosztály, ezek a fiatalok, én nem tudom, hogy hol vannak, de nagyon el vannak tűnve
A. J. : - Nálunk vannak vasárnap vagy haton-heten.
L. G. : -A fiatalok akik most élnek a faluban és Kalánban végezték az iskolát, ezek tudnak magyarul? Vagy nem tudnak?
A. J. : - Tudnak magyarul. A legtöbb végzett négy osztályt magyarban.
L. G. : - Azt itt a faluban végezte?
A. J. : - Nem, az Újvarosban négy osztályt. De minden osztályban vót 2-3 gyermek. Amikor tanácsos voltam, eléfordult, hogy az első osztályban volt 2 magyar és három román gyermek. Románok adták a gyermeküket magyarba, hogy tanuljanak meg magyarul! Igaz, az egyik cigány volt, de a másik kettő, ismertem őket, tiszta román volt.
L. G. : -Ez, látom, manapság szokás még az óvodába is. Román gyermek jár német vagy magyar óvodába. Ez nem is lenne baj, csak félő, hogy a magyar gyermekek elfelejtik a magyart ilyen keveredésbe. Vagy, nem tanulnak meg helyesen, hanem idegen szavakat fűznek a magyarba.
A. J. : - Nálunk, míg a faluban volt a magyar iskola (1920-1948 között) ez a templom előtt épült (1935.), hát fele román volt.
L. G. : -A kultúrotthonnal mi a helyzet?
A.J. : - Azt 1957-ben építették. Ameddig volt működése, addig nem tudták elvenni. Aztán jött vagy két év, kevés volt a fiatal, nem volt tevékenység. Akkor elvette a C.A.P. (kollektív gazdaság) és csináltak belőle búzaraktárt. Akkor aztán tönkrement. Nem vigyázott rá senki :az ablakokat betörték, ellopták a cserepeket, betörtek, befolyt az eső…Abban a rendszerben azt mondták: „Na, vegyétek el (miután kiürült), javítsátok meg, tovább csinálhattok, amit akartok vele”. Nahát, annyi pénz sose volt, de közmunkával, a fiatalsággal lassacskán helyrehoztuk. De újra nem volt állandó tevékenység benne. Nagy ritkán, néha-néha volt valami, pedig ők ezt kérték: akár-mikor jönnek, tudjuk felmutatni a tevékenységünket, egy kultúr programot. Hát ez hiányzott. Az én generációmmal már megszűnt ez. A tanító néni is kiöregedett, nyugdíjas lett, így elmaradt a dolog.
L. G: -Így a karácsonyi szokás, az Istvánolás, a Jánosolás, ez még megtartódik a fiatalok között? Vagy, csak az idősek között?
A. J: - Csak az idősek között. Elmegyek én Pista bácsihoz, ő eljön hozzám, mert én János vagyok…
L. G: -Hát, az István éneket még tudják-e: „Íme, egykor Szent István, Istenben felálla…”
A. J: - Nagyjából, de nem énekeljük el, csak elkezdjük Tehát megtesszük a tisztességet, két sort elmondunk. De a templomban még elénekeljük. Aki tudja. Én sem tudom az egészet, csak egy strófát.
L. G: -A templomban szokott Karácsony estéjén valami kis előadás lenni?
A. J: - Mindig volt. Most nem tudom, hogy lesz-e, mert ezt a plébános urat csak most helyezték ide, s talán nem lesz ideje, de máskülönben mindig volt.
L. G: -Itt akkor szokásfenntartás nincsen, hogy tánc legyen vagy tánccsoport?
A. J: - Nincsen.
L. G: - Például, ha jönnének a dévaiak táncolni, hol táncolnának?
A. J: - Nincs ahol. Nincs. Fenn, az Újvarosban, a Kultúrházban. Én, amíg tanácsos voltam, a néhai Hauer Erich-kel tartottam a kapcsolatot. Amikor hozott táncosokat, vagy előadókat, mindig megkérdezte: „Antal úr, elfogadná-e őket? De kell adni valami vacsorát!” Nem pénzért jöttek. Többen közülük Magyarországról voltak. Nem kellett nekik fizetni, de egy vacsorát, egy ebédet, amit kívántak.
L. G: - És lehetett?
A. J: - Lehetett!
L. G: - Most körülbelül, hány magyar él a faluban?
A. J: - Nekem van egy statisztikám. Talán van tiszta magyar személy vagy 78-80. Család, aki tiszta magyar, akibe nincs román belékavarodva, talán 7-8. Összesen van vagy 30-32 magyar család.
L. G: - Fiatalság mennyi van?
A. J: - Magyar leány van hat (16-20 év között). Fiú talán nyolc (16-20 év között). Ám az a fájdalmas, hogy nem beszélnek soha magyarul. Ez akkor kezdődött, mikor meglett az Újváros. Akkor lett 2-3-nak román barátja vagy barátnéja, akkor azok félrehúzódtak. Engem ezért nagyon likra szedett (elővett) az a Bukovinai Társaság Bonyhádról: „Hát nem lehet ilyet, mondja meg azoknak a gyerekeknek!!” Nincs akinek, mondom.
L. G: -Magyarországról nagyon könnyűnek tűnik így. S maga egy fél év alatt nem tud összeszedni 15 gyermeket egy beszélgetésre.
A. J: - Én megmondtam nekik: „Ne haragudjatok meg, nem tudjátok, hogy milyen nálunk magyarnak lenni! Ti azt gondoljatok, hogy az Isten azt adta, hogy magyar vagyok, s akkor magyar vagyok!
L. G: -Szerintem nem ott nehéz magyarnak maradni, ahol sokan vannak, hanem a szórványban.
A. J: - Én elmondtam neki, hogy mit jelent itt magyarnak lenni: hogy kacagtak rajtam, mert nem beszéltem románul rendesen, csúfolkodtak velem…Ez nekem annyira fájt, hogy úgy megtanultam románul, hogy senki se mondta meg, hogy nem vagyok román. Nyelvet, táncot, szokást, mindent eltanultam tőlük. Azt kérdezték a magyarországiak: „Jani bácsi, de ki tette magát oda, hogy tanácsos legyen?”
Hát – mondom - valahogy kell segíteni a magyarokon Maguk, csak jönnek, s megnézik, hogy megvagyunk-e, élünk-e? De maguk nem tudják, hogy mikor látjuk, hogy jön egy magyarországi magyar, vagy olvasunk, vagy látunk a tv-ben valamit magyarul, nekünk reszket a lelkünk”. Hogy tetszett nekik, hogy milyen őszinte, magyar érzésű ez a Jani bácsi.
Sztrigyszentgyörgy, 2006. december 12-én.
Beszélgetés Fazakas Annával, 2008-ban
- Szeretném, ha először is bemutatkozna, néhány szót mondana apjáról - anyjáról!
- Nevem Bálint Béláné Fazakas Anna, 1932-ben születtem Sztrigyentgyörgyön. Apám Fazakas Boldizsár, ő Hadikon született, anyám Ferenc Brigitta, ő vajdahunyadi.
- Hogyan érkeztek az apjáék Szentgyörgyre?
- A Fazakasok négy lóval jöttek Bukovinából, csengettyű volt rajtuk. Azt mondta örökké nannyám - akkor úgy mondtuk “nannyó”, nem mint most “mama” – hogy sok volt a vadállat azokban az erdőkben, ahol jöttek át, s a csengettyűtől azok féltek.
- Amikor ők kijöttek, mi volt itt Szentgyörgyön, vagyis mi várta itt őket?
- Hát semmi, a puszta, csóré föld! Elbolondították őket valami Szentes félék Keresztúrról (Csernakeresztúr - sz. megj.). Valami nagy volt az egyik, amikor meghalt es, nem keresztet tettek neki. Nagy kommunista volt. Azok bolondították őket Hadikon, hogy jöjjenek, mert így lesz és úgy lesz, s mikor ide jöttek, nem volt semmi. A csóré föld. Adtak nekik valamennyi földet, hogy építsenek. De miből építsenek? Koréból csináltak kalibát és még ott es születtek bubák. Nannyónak is lett. Nagyon sokan azonban meghaltak torokgyíkban. Volt úgy, hogy egy héten még hármat is temettek. Nagy bajok voltak akkor.
- Akkoriban hogyan szültek? Volt bábaasszony közöttük?
- Dehogy! Hát, ott megszülték. Az asszonyok értettek az asszonyokhoz. Volt azonban egy öregasszony, amelyik értette, de úgy is akadt, hogy mindenfelé nem ért rá, mert egy nap soknak született.
- Emlékszik a nevére?
- Valami Dani. Úgy hiszem, Dani Zsuzsa. Az értette valamennyire, de a többiek senki se.
- Hallott valami hírt azokról, akik kimentek Brazíliába?
- Hát, nem erőst. Kimentek azok is, nagy bajba mentek. Hírek is jöttek onnan, többen azonban hazatértek. Oda is kibolondították őket, aztán aki még volt mivel hazatérjen, az visszajött: Kiss Mójzes, Kiss Vilmos…Ezek ott sokat nem ültek, mert hazugságval csalták ki őket is oda, mint a hadikiakot Szentgyörgyre. Oda is a puszta földre mentek. A hadikiak – ahogy nannyó mondta – visszamentek volna Bukovinába, de szégyellték. Nannyónak is egy leánya megjárta, így még szégyenükbe is maradtak.
- Pontosabba mi is történt a leánnyal?
- A kántorral lett egy fia Hadikfalván. Mindketten nőtlenek voltak, de nannyóéknak nem kellett a kántor. Így ők inkább szégyenükbe jöttek el Hadikfalváról. Zénó néném később férjhez ment Hunyadra. Olyan rossz embert kapott! Az megütte (agyonütötte - sz. megj) a mostohaapját, majd maga mellé ültette a szekérbe és mentek a vásáron. Meg volt az halva mellette. Örökké emlegette nannyó nekünk ezt. Hát, Zénó néném nagy jajba volt. Mikor férjhez ment, hát a gyermeket is vitte magával. De a mostohaapja ütte meg (verte – sz. megj.) a gyermeket. Akkor visszahozta a fiúcskát ide, s azt is nannyó nevelte. De nehezen! Régebb nem vágtak nagy disznókat, aztán ami zsír s még hús is lett abból, nannyó mind Hunyadra vitte, hogy ne legyen baj. Ők meg ültek étlen és ették a salátalevest.
- Szentgyörgyön volt-e olyan eset, hogy „megbotlott” a leány, mint Zénó nénje Hadikon?
- Itt egyszer fordult elő, de akkor is a legény elvette a leányt mielőtt még a buba meglett volna.
************