Renegátok

    Haladva a korral, változunk: mozgásban, viselkedésben, felfogásban, gondolkodásban. Voltak olyan dolgok, amelyek felett valamikor átmentem, anélkül, hogy a memóriámat fölöslegesen terheltem volna velük. Régebb vitatkoztam, küzdöttem, ma bizonyos esetekben inkább hallgatok. A szavaknak, a szavaimnak lehet értéke, és néha olyan helyzetek adódnak, amelyek már nem érdemlik meg, hogy szót emeljek róluk, érveljek, vitatkozzak. Azonban bizonyos dolgok, ezek közül, mára már elviselhetetlenek. Akkor hallgattam, de most kikívánkozik az igazság.
    Nem szeretnék senki fölött pálcát törni, de visszatekintve, érdemes pár dolgot megjegyezni, még akkor is, ha nem valami kellemes. Mert arról van szó, hogy az utolsó három évtizedben milyen irányt vettünk magunktól, mert általános felfogás az, hogy mindig mást kell okolni sikertelenségeink miatt. Hát nem, mert amit mi végzünk el a saját kezünkkel, azt még az ellenségeinknek is nehéz lenne kitalálni vagy kivitelezni. Nézzük csak.
    A renegát szónak sohase volt valami nagyon megtisztelő értelme. Már a jó öreg Meyer Lexicon azt tanítja, hogy renegát az, aki „elhagyja vallását; például renegát volt az a keresztény, aki fölcsapott az iszlám hívének.“
    A köztudat azonban nem annyira vallási, mint inkább nacionális hátteret festett a szónak és renegátnak mondtunk valakit akkor, ha az illető cserbenhagyta, megtagadta nemzetét, amelynek szellemében fölnevelkedett és valamiféle érdektől vezéreltetve beállt idegen nép csatlósának.
    A história egész tárházával őrzi e gyászvitézek dicstelen emlékét, akik közt persze a legrútabb szerepet azok játszották, kik új környezetükben nyert hatalmukat saját véreik sanyargatására használták. A régi példák közismertek, az új termés emlegetése viszont jobbféle is, balféle is fájdalmas sebet ütne.
    Van egy kis népcsoport, amelyet kiváló tisztelettel követek a kitartásuk miatt és a létfenntartásukért vívott mindennapi küzdelmükben. Ezek a székelyek. De a székelyek sokkal többen vannak, mint bármely népszámlálás kimutatná. Csak ők nem tudnak erről. Nálunk van csángó, aki székelynek öltözik, ismerek olyan román eredetűt, ő is székelynek öltözik, a szerényebbek pedig Bocskai kabátot hordanak. Ezek nem renegátok? Akik a fajtájukból, viseletükből, és eredetükből kivetkőznek?
    A székelység nagy divat lett mindenfelé, még akkor is, ha lényegében kevesen ismerik igazán őket. Most vagy 30 éve elkezdődött mindenfelé, hogy kopjafákat emelgetünk. Most ezzel tele lett minden helység, ahol valami magyarság még lézeng. A kopjafák ültetése után elkezdődött a székely-kapuk emelése. Most az is van mindenütt. Újabban a székely csűröket kezdik emelgetni. Kíváncsi vagyok, ha ezzel is tele lesz mindenhol, akkor még mit vesznek át maguknak a székelyektől? Mert valószínűleg a mindennapi gondjaikat nem. Talán még megérem azt is, amikor a székely csángónak vagy románnak öltözik. Persze, van olyan vélemény vagy felfogás is, hogy nem számít ki minek született, hanem az, hogy minek érzi magát. Ezért harcol a Unió is a szivárványszínű zászlók alatt, mert ott senki se annak érzi magát, aminek született, hanem mindenki fordítva. Van szólásszabadság, és pont.
    A múlt rendszerben nyílt véleményezés nem igen volt. Most lehet mindenkit ostorozni, politikust, orvost, tanárt, papot, bárkit. Bizonyos szintig csak. Mert elkezdődik a kontra. Ki mondta, miért mondta, ki biztatta fel, vagy fizette ezért. S akkor fellép a csordaösztön. A kritizált személy „hívei” körbeállnak, mint a kafferbivalyok Afrikában az oroszlánok támadásainál, szarvukkal kifelé. Ahelyett, hogy a tag hibáit elemeznék, ők kiderítik, hogy nem is az ellen irányul a megszólás, hanem a párt, az egyház, az egészség- vagy a tanügy ellen. Az lényegtelen, hogy az illető villái emelkednek szépen, hogy Dubaiba megy nyaralni, hogy biciklitúrázik a beteg ellátása helyett. Ha valaki mégis felemeli a szavát, bár falra hányt borsó az egész, azt szépen kitoloncolják, kiközösítik. Mert a politikus magas felkészültsége és a nép támogatása miatt került pozícióba, a fennvaló földi helytartójának helyi helytartója is esik szét a bölcsségtől, és nem érti meg a közösséget, amibe cseppent, az orvos órákig hagyhat egy széken várni, vagy küldözget addig, míg végül a temetkezési vállalkozásnál kötsz ki. Általában addig forgatják a dolgokat, amíg kiderül, hogy a gyanúsított személy ártatlan, mint a ma született bárány.
    Mint olyan, aki munkája folytán kapcsolatban van a törvényszékkel elmondhatom, hogy nem mindenki ártatlan, aki nincs elítélve. Ennek sokszor az oka az, hogy nem lehet minden kétséget kizáróan bebizonyítani az illető vétkességét, de ez nem jelenti azt, hogy nincs vaj a fején.
    Leszegényedtünk. Nincs nekünk már semmi, és nem is vagyunk képesek semmire. Nálunk bármely rendezvény csak akkor sikeres, ha valakit jó pénzért fizetünk, meghívunk, és még tapsolunk is annak. Még arra is képtelenek vagyunk, hogy összegyűljünk a saját problémáink, kihívásaink megvitatásra, kiút keresésére. Talán ez is összejön valamikor, de mire ez meglesz, akkor már az előadást nem magyarul fogjuk megtartani.
    Nyelvében él a nemzet, hallottuk nemegyszer. Melyik nemzet, kinek a nyelvében? Személy szerint én sosem voltam annak ellene, sőt inkább támogatója, hogy idegen nyelveket sajátítson el valaki. De semmi esetre sem az anyanyelv hátrányára. Mert abban a helyzetben vagyunk, amikor az első unokatestvérek idegen nyelven kell beszéljenek egymás között, a nagyszülők is az unokákkal, ha a nagyobb család összejön, akkor se magyarul társalognak és lényegében önkéntesen asszimilálódunk és megőrizzük egy idegen nemzet nyelvét, netán még vallását is. Összegezve, kivetkőztünk saját énünkből és másnak a kabátját viseljük. Ennyire haladtunk a korral és korunkkal. Megjegyzem, nem vagyok ellene a haladásnak és fejlődésnek, sőt pártolom, de őrizze meg mindenki a magyarságát.
    Bem apó azt mondta, egyesek szerint, 1849-ben Piskinél: „Ha a elvész a híd, elvész Erdély is elveszett!” Lehet, hogy Bem ebben az értelemben fejezte ki magát, azonban kétlem, hogy Bem ennyire jártas lett volna a magyar nyelvben. Véleményem szerint, ha a dévai telep magyarsága elveszett, akkor már emlékekről beszélünk, ami az itteni magyarságot illeti. Az is igaz, hogy a dévai magyarokat nem a magyarságuk tartotta eddig össze, hanem a vallásuk. Bár ott is sántikálnak a dolgok, és nem mindig a hívek a hibásak. Azonban az tény, hogy egyik vallásbeli sem megy a másik által szervezett bármely dologra, így isteni egyetértésben, kéz a kézben megyünk vesztünkbe. Kivételt képezett a telepi borkóstoló, ami az egyház házában zajlott le, ahol a reformátusok hozták a bort és a katolikusok fogyasztották el.
    A dévai magyarság néz ki, mint amikor egy kosárba beletesznek almát, körtét, szilvát, meggyet, egrest, epret. Az összes gyümölcs, de mégse egy, ahány annyi féle. De gyümölcs. A telepnek volt közös történelme, viselete, nyelve, szokása, hagyománya, ismétlem, hogy volt, mert a többiek csak emlékekkel érkeztek a városba. Ennek az együttélési folyamatnak vagyunk tanúi. A két-három évtizede Dévára érkezetteket semmi sem köti a városhoz, ennek történelméhez vagy hagyományihoz, csak a kereseti lehetőség és a lakhely, esetleg az ellátás: nem születtek és nőttek fel itt, szüleik sincsenek itt, őseik sem a dévai temetőkben. Érzelmileg annyi közük sincs a városhoz, mint a hóvirágnak a tavaszhoz. Java része egy bizonyos idő után szétszéled a szélrózsa minden irányába, mások maradnak, de gyökerek nélkül, lebegve, mint a levél a víz hátán. És mondjuk folyton: gyökereinket, történelmünket ismernünk kell…Ha nem lenne szomorú, akkor vicces lenne. Az érdekes az egészben az, hogy a legtöbb ilyen a teremtés koronájának képzeli magát.