Madéfalva másképp (paródia)

    Sokan esküsznek rá, hogy a bukovinai magyar az egyetlen népcsoport a galaxisban, amelyik nemcsak a születésnapját tudja, hanem még azt is, hogy pontosan melyik percben kezdett el fájni a feje: 1764. január 6-án, reggeli közben.
    Ez a madéfalvi Siculicidium, ami után – a legenda szerint – a székelyek hirtelen rájöttek, hogy Bukovina pont útba esik, ha az ember nagyon szalad. Hogy előtte hol kószáltunk, vagy az utána következő 12 évben merre ámbolyogtunk, az teljesen lényegtelen részletkérdés. A lényeg a dátum: akkor és ott, a hóban állva mindenki hivatalosan is „megszületett”.
   És nem ám csak a székelyek! Abban a pillanatban, a magyar falvakban a sors úgy megkeverte a kártyapaklit, hogy mindenki bukovinai magyar lett, aki épp nem húzódott fedezékbe: a németek, a románok, az ukránok, a cigányok, sőt, valószínűleg még az is, aki csak eltévedt, egy postagalambot kergetve. Mindegy volt a származás, ha egyszer a sors úgy döntött, hogy ezekben a magyar falvakban ezentúl mindenki ugyanazt a gulyást fogja főzni – függetlenül attól, hogy érti-e a receptet, vagy sem.”
   Általában úgy alkothatunk objektív véleményt, ha mindenkit végighallgatunk, majd a végén jól összezavarodunk. Madéfalváról annyi megható írás született már, hogy a papír is sírva fakad tőlük, de nézzük inkább a rideg, aktaszagú valóságot!
   A székely határőrség ötlete gróf Bethlen Gábortól származott, aki kancellárként valószínűleg egy elegáns, alkotmányos teadélután keretében képzelte el a dolgot. A királynénak viszont jobban tetszett báró Buccow terve, aki úgy vonult be a történelembe, mint a „túlbuzgóság” szinonimája. Buccow úgy ismerte a helyi viszonyokat, mint egyszeri turista a marsi csatornákat. Szerinte a székely olyan, mint a vándormadár: ha kicsit megnyomorgatják, rögtön Moldovába repül, ahol állítólag ingyen telket és örök adómentességet ígértek neki a bokor alatt. 1763 tavaszán már 278 család indult el, valószínűleg azért, mert megunták a csíki időjárást.
    Érdekes módon egyetlen adómentes nemes sem vett részt a madéfalvi zendülésben. Miért is tette volna? Azt az élvezetet, amit egy lövöldözés nyújt, ők inkább egy jó vadászatból vagy az adóbevallásuk nézegetéséből nyerték ki.
   De tegyük félre az érzelmeket, és nézzük, mit firkált Heidendorfi Conrad Mihály, aki Segesvár polgármestereként biztosan nem volt elfogult (csak kicsit). Ő is leszögezte: nem a publikumnak ír, csak az utódainak, hátha lesz közöttük egy olyan, aki hajlandó végigolvasni a memoárját. Lássuk a tényeket, avagy miért tartunk népgyűlést vízkeresztkor:
   A gyergyóiak és csíkiak ezren voltak, és mindegyiknél volt valami, ami szúrt, vágott vagy legalább nehéz volt – még ha nem is a legújabb divat szerinti drónokkal harcoltak.
   Bornemissza Pál elment hozzájuk követnek, de úgy jött vissza, hogy örült, ha a feje a helyén maradt. A diplomácia akkoriban egyet jelentett az életveszélyes futóversennyel. Hívtak mindenkit a környékről, mint egy dévai Facebook-eseményre. Jöttek is a háromszékiek, mert a székely már csak olyan: ha balhé van, ott a helye.
    Első felszólítás: mindenki ünnepeljen otthon!
   Újabb felszólítás a feloszlásra. (Válasz: „Majd ha fagy!” – és fagyott is.)
    Január 2-3: Harmadik felszólítás. A hatóságok türelme ekkor már vetekedett egy éhes óvodáséval.
    Január 4: Negyedik felszólítás. A székelyek válasza: egy „tisztességtelen emlékirat”. Gyakorlatilag elküldték a bizottságot melegebb éghajlatra, ami januárban, Madéfalván elég nagy luxus volt.
    A bizottságnak ekkor még csak egy maroknyi német gyalogosa volt, meg pár vértese, akik valószínűleg azt sem tudták, hol vannak a térképen.
Lázár gróf ismét hozta a szokását, és úgy árulta el a fajtáját, ahogy más a reggeli kávéját issza: rutinszerűen.
A menekülőket végül saját székely huszártársaik kezdték el kergetni a gyergyói úton – mert ugye a testvéri szeretetnek is van határa, főleg ha parancsba adják.
   A székelyek egy jelentős része ekkorra már mámorban fürdött. Vízkereszt volt, na! A népviselethez akkoriban hozzátartozott a pálinkásüveg is, a stratégiai tervezés pedig kimerült annyiban, hogy „majd csak lesz valahogy”.
A nagy „csata” pedig nem tartott kilenc órán át. Egy óra alatt lezavarták az egészet, csak a krónikások szerettek kicsit túlozni, hogy ne tűnjön olyan rövidnek a dráma.
    Összegezve: volt négy felszólítás, pityókapálinka, némi diplomáciai anyázás, és a végén mindenki rájött, hogy Bukovina valójában nem is olyan rossz hely – ha már úgyis ott kötöttek ki.”

   Mária Terézia anyai szíve akkora volt, hogy még a statisztikai adatok is belefértek. Amikor meghallotta, hogy Madéfalván a székelyek nem éppen puszival fogadták a sorozást, úgy megrázkódott a lelke, hogy bánatában rögtön kiadta a parancsot: „Kedves gyermekeim, mivel annyira fáj a szívem értetek, a biztonság kedvéért mindenkit jól meg kell büntetni!” Ez az igazi szülői gondoskodás: előbb a pofon, aztán a könnyeztető sajnálkozás.
A bűnösök felkutatására összeállt a korabeli „Bosszúállók” csapata, ahol a vallási és nemzetiségi egyensúlyra jobban figyeltek, mint egy mai Eurovíziós Dalfesztiválon:
    A főnök báró Roth lett, egy sziléziai lutheránus, aki a karrierje érdekében átigazolt a katolikusokhoz – ő volt a vallási metamorfózis bajnoka. Mellé tettek egy gróf Telekit, aki főispánként tudta, hogyan kell szigorúan nézni, és egy Josinczi Mihályt, aki annyira „jószívű német úriember” volt, hogy valószínűleg még a vádlottaknak is kínált egy kis krémest az ítélethirdetés előtt. Ott volt még Ribiczei Ádám, aki Zaránd megyéből hozta a szakértelmet, és Szilvássy János, aki kapitányként és nemesként egyszerre tudta vezényelni a „tűz!”-t és a „tiszteletem!”-et.
    A katonai szekciót Schwartz és Sinterschperger erősítette, akiknek a neve is olyan, mintha egy porosz menetinduló közben tüsszentettek volna.
A jegyzőkönyveket a már jól ismert Heidendorfi Conrad Mihály vezette, aki mellett Baumann és Sagmüller kapitányok töltötték a tintát. Nekik nem volt szavazati joguk, ők csak azért voltak ott, hogy a történelem számára minden pofont precízen adminisztráljanak.
   Közben Halmágyi István, a naplóíró, éppen szünetet tartott. 1763 végén letette a tollat (valószínűleg elfogyott a tenta vagy a kedve), és csak 1764 áprilisában vette fel újra a fonalat, amikor már mindenki jól el volt verve. Leírása szerint a fegyveres néppel senki nem bírt: a székelyek hirtelen mindenki mást „persequáltak” (üldöztek), ki nem lette katona, kínoztak és ráncigáltak, csak hogy érezzék a törődést. A káosz akkora volt, hogy saját bírákat és tiszteket neveztek ki a kuttorok mellett, és közölték: ha nem kapják meg a jussukat, akkor Sándor László perceptoron verik le a tartozást.
    A helyzetet Siskovics úr foglalta össze a legszebben, aki szerint teljesen mindegy, hány katona van, a lényeg, hogy csend legyen. Ez a klasszikus katonai logika: „Nem érdekel, hányan vagytok, csak senki ne szólaljon meg, amíg lövünk!” Aki pedig egyszer katonává vált, az úgy maradt, mint a rágógumi a cipőtalpon: többé nem „retirálhatott”, azaz örökre eljegyezte magát a királynő anyai szívével és a kötelező reggeli tornával.
   Beszéljünk egy kicsit a kivándorlásról is, mielőtt még valaki azt hinné, hogy a székelyek hobbiból jártak át Moldovába. A korabeli pletykákkal ellentétben nem a katonáskodás elől menekültek – hiszen katonát akkoriban Madéfalván nagyítóval is alig találtak –, hanem egyszerűen megunták, hogy ők a Birodalom ingyen-fuvarozói és a tisztek mindenes szolgái. Egyszerűen közölték: „Srácok, a szekér megtelt, mi meg megyünk!”
   Hogy mi lett a vége? Hát, ami minden magyar tragédiának: az unalom és a felejtés. Kivéve persze azt a néhány lelkes amatőrt, akik nem bírták ki, hogy ne állítsanak egy keresztet. Előbb Nagyajtai Cserei Zsuzsanna szúrt le egyet 1769-ben, hátha a „bűnösök” az amnesztia mellé egy kis lelki vigaszt is kapnak. Aztán jött az idősb Részegh házaspár, akik írásba is adták, hogy január 7-e nem éppen a kedvenc napjuk a naptárban. Majd 120 évnyi kómás csönd után Szabó Péter is úgy döntött 1885-ben, hogy ide még egy kereszt mindenképpen kell, mert Jézus és az emlékezet elbírja. És ennyi. Itt le is fújhatták volna a meccset.
   De aztán jött az Ezredév! Hirtelen mindenki hős akart lenni, és minden sarkon szobrot akartak emelni még a honfoglaló lovaknak is. Elindult a gyűjtés, a kalapozás és a nagy nemzeti pátosz-gyár.
   Érdekes módon Bukovinában valahogy senki nem kapta meg az értesítést, hogy nekik Madéfalva miatt kellene szomorkodniuk. Sőt, ha őszinték akarunk lenni – de a történelemkönyvekben ezt tilos –, a bukovinai magyarok fele egyszerű katonaszökevény volt, akik a Birodalom minden szegletéből oda verődtek össze. De hát ki akarná azt írni a családi krónikába, hogy: a dédpapa megszökött a kincstári mundér elől? Sokkal jobban mutat a falon, hogy „a madéfalvi vérengzés hős túlélője”. Ez a történelem-szépítés olyan, mint a kínai cipő: az első sárnál szétázik, de a kirakatban, a távolból egész jól néz ki.
   Mire 1891-ben megjelent a nagy leleplező cikk, Bukovinában a népnek kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy ki milyen emlékművet farigcsál Csíkban. Ott éppen a kukorica vívott élethalálharcot a gazzal, az időjárás pedig úgy viselkedett, mint egy dacos kisgyerek: se búza, se krumpli, se árpa.
   Ahelyett, hogy szobrokat nézegettek volna, a parasztok inkább a helyi uzsorásoknál sorakoztak kölcsönért, akik olyan kamatokkal dolgoztak, amiktől még a madéfalvi ágyúgolyók is megálltak volna a levegőben. Szóval, ha le is jutott hozzájuk a hír, hogy odahaza éppen nagyban emlékeznek rájuk, valószínűleg csak annyit kérdeztek: „Szép az a szobor, de meg lehet enni?”