BUKOVINAI CSÁNGÓ, MAGYAR VAGY SZÉKELY?
Nem tartom meglepőnek azt, hogy az alig, vagy csak kevéssé dokumentált emberek még ma sincsenek tisztában a bukovinai magyarság eredetével. Sajnos, mint történni szokott, sokan a szájhagyományt tartják történelemnek, ellentmondva ezzel minden fellelhető, írott forrásnak. Az egyoldalú olvasásnak, csak magyar szerzőktől, nem lehet más eredménye. Pedig sokan írtak rólunk, és gazdag történelmünk, amelyet német, francia, román, orosz szerzők hagytak ránk. Méltó magatartás az, ha valaki büszke őseire és ezek történelmére, azonban csak abban az esetben, ha ez a valóságnak megfelel. Azonban legtöbb hazafi azzal sincs tisztában, hogy milyen körülmények között és kikből tevődtek össze az első bukovinai magyar telepek. Ennek egyik legjobb forrása a bukovinai anyakönyv, az 1782-től kezdődő istensegítsi. Annyira furcsa nevek szerepelnek ott, hogy kétséges még magyarságuk is. Az első telepesek majdnem fele az adómentesség megszűnése után eltűnt. Kik jöttek helyükbe idővel? Egyesek szerint a Lávrik, Tkacsiuk, Brendian, Ursulean nevű székelyek. Elnevezéseink az évszázadok során sok változatot öltöttek.
Néhai Zsók Béla írta: "Az elnevezés tisztázását illetően, amikor Bukovina magyar falvairól, azok lakóiról megjelent magyar, német és román nyelvű írásokat átnéztem, érdekes és színes „elnevezés egyveleg" tárult elém. Állítom, hogy a Kárpát-medencében nincs még egy olyan magyar népcsoport, amely ilyen sokféle elnevezéssel szerepel úgy a népismereti szakirodalomban, mint a közvélemény tudatában. Ebből fakadóan sokak számára még ma is tisztázatlan a bukovinai magyarok, a bukovinai székelyek eredete. A kérdést bonyolítja az is, hogy Erdélyben kilenc helységben találunk bukovinai székely telepeket, amelyeket Mikecs László „Erdélyi Csángók, III. csoport" elnevezéssel jelöl.
Nézzük meg tehát, hogy 1779-1859 között időrendben megjelent forrásértékű írásokban a szerzők hogyan nevezték az 1764-ben Erdélyből Moldvába menekült, majd Bukovinába telepített/telepedett népcsoportot (a zárójelbe telt szám a forrásanyag keltezésének évszámai jelöli):
- bukovinai magyar - Kis-Várday (1785), Batthyáni (1805), Kis (1824), Bíró
(1836), Gegő (1838), Jerney (1845), Honismeret (1846), Pukolai (1848), Bíró
1858), Göndöcs (1858, 1859).
- Székiem oder Ungaren - Kis-Várday ( 1779).
- Bukowiner Ungarn - Budai-Deleanu (1803).
- Gens Hungarica vagy Hungarica Gens - Mutnyansky (1782)
Ezek az elnevezések katonai jelentésekben, útleírásokban, levelekben találhatók, amelyek a bukovinai magyar falvak megépüléséről, népességéről, a lakosság szokásairól, nehéz gazdasági életéről tudósítanak. Néhány szerző a bukovinai magyarok székely eredetét is megemlíti.
A székely eredet ismertetése mellett a legtöbb magyar szerző írásában a „bukovinai magyar" névalakkal találkozunk. Érthető, hiszen a soknemzetiségű Bukovinában az egyén hovatartozását, nemzetiségét anyanyelve, vallása, ruházata és sajátos népszokása határozta meg. „Magyarország vagy Székelyföld bármelyik vidékéről származzanak is a Bukovinából jött magyarok - írja Sántha Alajos - letelepedésükkel gyökeret vertek Bukovina földjébe, bukovinai magyarokká lettek. A bukovinai magyarság azonban külön kis magyar család, sajátos élettörténettel. E népcsalád külön története, külön sorsa, sajátos bukovinai magyar sorsa Bukovinában kezdődik és Bukovina földjéhez fűződik, ahhoz a földhöz, amely otthont adott neki."
1860-1880 között a magyar és az idegen utazók meglepetten fedezik fel a bukovinai magyar falvakat (Jerney, Göndöcs). Ismertetők jelennek meg lélekszámukról (Bíró) és elszegényedett gazdasági helyzetükről. Felvetődik Erdélybe vagy Magyarországra való kitelepedés/kitelepítés gondolata. Ezekben az írásokban a „bukovinai magyar" névalak mellett újak jelennek meg:
- bukovinai református vallású magyarok - Bíró (1866),
- bukovinai szegény magyarjaink - Imets (1866),
- bukovinai székelyek - László (1869), Szádeczky (1880, 1883), Benedek (1924),
- bukovinai magyarok - László (1875), Szádeczky (1880),
- bukovinai (...) csángók - László ( 1877), Szádeczky (1883),
- csángó - Szádeczky (1883),
- bukovinai székely-magyar - László (1882).
Feltűnő, hogy a bukovinai magyarok köréből kikerüli értelmiségiek sem állapodnak meg írásaikban az elnevezés egyféle használatánál. így például László Mihály, a bukovinai magyarok visszatelepítésének szellemi előkészítője - a bukovinai Istensegíts szülötte- cikkeiben, tudósításaiban vegyesen használja a „bukovinai magyar" és a „bukovinai székely" névalakokat. Megemlítjük azt is, hogy ugyancsak László Mihály az első, aki a bukovinai magyarokat csángónak nevezi."
A keleti magyarok hazatelepítési mozgalmának kibontakozása jóval az al-dunai kivándorlás-telepítés előtt történt (1883), még Kossuth is pedzetette az 1848-as forradalom előtt a csángók áttelepítését Magyarországra, de annak még nem volt akkor ideje. Az eszmét, az adományok gyűjtését és azok elosztását a Szent László Társulat karolta fel, a mozgalom lényegét képezték a bukovinai magyarok és a moldvai magyarság, más néven csángók. Mivel az utóbbiak lényegesen többen voltak, mint a bukovinai öt falu magyarsága, a Társulat keretén belül létrejött 1868-ban egy úgynevezett. “Csángó Bizottmány”.
Jeles emberek kapcsolódtak be a bizottmány munkájába, olyanok, mint Göndöcs Lajos, budapesti iskolaigazgató és tanár, László Mihály istensegítsi születésű író, Jókai Mór és Schlauch Lőrinc, szatmári püspök. Ez utóbbi tevékenysége, 1877-től kezdve, új lendületet adott a Társadalom munkájának, megszüntette annak évtizedes stagnálását. A különböző beszámolók, jelentések, érdeklődések a keleti magyarokról és iránt, egy széles körű, társadalmi felbuzduláshoz vezettek a visszaköltöztetés tényleges lebonyolítására. Somsits Pál képviselőházi elnök vezetésével, 1882-ben megalakult a “Csángó Bizottság.” Ez 1883. április 11-ig működött, majd ugyanazon hónap 29-én elnevezést váltott, így alakult meg a “Csángó-Magyar Egyesület”. Az elnevezés mindvégig megmaradt, az Egyesület működése alatt, ám tevékenységéből a moldvai csángók kimaradtak. Nemcsak lényegesen nagyobb számuk miatt, hanem politikai akadályok befolyására is. Míg a bukovinai magyarok az Osztrák-Magyar Monarchia keretén belül laktak, addig a csángók a Román Királysághoz tartoztak. Idegen állampolgárokat átcsalogatni nem ígérkezett ajánlatosnak és rengeteg bürokráciával járt volna.
Valószínűleg, a bukovinai magyarok között is akadtak csángók vagy csángó eredetűek, hiszen a Csángóföldön eltöltött 10-15 év – a madéfalvi veszedelem után – nem maradhatott eredmény nélkül. Azonban ezek száma elenyésző. Az 1785. feb. 20-án írt feljelentésében is, Enzenberg tábornok– Bukovina kormányzója – az addig megalakult négy falu magyarságának társadalmi állapotaként szabadnak vagy katonáknak írja össze őket. Ezek kisnemesek lehetettek, hisz nevük előtt szerepel az illető szülőfalvának megjelölése, mint: csíkszentdomokosi, szentkirályi, taplócai, stb.
Most térjünk át a Bandinus Codexre, amely 2006-ban jelent meg újrakiadásban, Jászvásárban. Megemlíteném, hogy Moldva-Bukovinában az utóbbi 6-7 évben rengeteg olyan kiadás látott napvilágot (román nyelven), amely a bukovinai magyarok szempontjából felbecsülhetetlen értékű (pl. Hacquets természettudós útleírásai az 1788-1789-es évekből).
Bandini Márk 1593-ban született Skopje-ban, eredeti neve Bandunovici. Tanulmányai végeztével a ferences szerzetesek soraiba lépett. Krassó-Szörényben és Belgrádban is tevékenykedett. Püspökhelyettessé szentelték 1644 augusztus 21.–én. Ugyanazon év szeptember 3-án Parcsevics Péter titkárral Moldvába utazik. Megfigyeléseiről folyton értesítette levelekben feletteseit. A levelek és a Codex Bandinus összefoglalás néven megjelent nyomtatott változat között több eltérés található, mivel az utóbbi feldolgozásra került. Küldetésének az 1650-ben beállt halála vetett véget.
A Codex Bandinus tanulmányozása után arra a következtetésre juthatunk, hogy a Szeret folyónak valamikor fontos szerep adatott: míg a folyótól nyugatra fekvő területeken már a XIII-XIV. században feljegyeztettek régi telepesek, a folyó keleti oldalán fekvő területek katolikus lakói újabb eredetűek. Ismétlem, telepesekről és nem az őshonos lakosságról van szó.
A Codex, többek között, a XVII. századi moldvai katolikusok 1020 családjának a nevét közli, mintegy 5329 személy összlétszámmal. Leírja a kihaló falvakat, romba dőlt katolikus templomokat, a hívek pusztulását vagy más (ortodox, református) vallásra való áttérését. A katolikus hívek ritkulásának további okai a járványokat, tatárjárás, lelkipásztorok hiánya, stb.
Bandinus kódexének tanulmányozása után levont következtetések:
- bebizonyítja a moldvai katolikusok többnemzetiségét, amelyek eredete azonban vagy magyar, vagy szász.
- a katolikusok az őshonos lakosságból és a bevándoroltakból tevődnek össze.
- nagyrészük több nyelvet ismert, beszélt
- számuk az adott időpontban hanyatlásban volt, az említet feltételek miatt.
- újjáéledésük kezdődik a hittérítő lelkipásztorok megérkeztével.
Nem bocsátkozunk a fenti témákról részletekbe, minket különösebben a moldvai-csángóföldi személyek családnevei érdekelnek. Ezek közül több megtalálható később a bukovinai székelyek körében. És ne felejtsük el, hogy az első, Bukovinába telepített székelyek a Csángóföld-Moldva útvonalon kerültek az osztrák tartományba.
A családnevek kutatása, mint általában, több irányba ágazik szét. Közel 110 évvel a madéfalvi veszedelem előtt, már olyan nevekkel találkozunk, amelyek az illető családfő eredetét bizonyítják: Baróti, Bondi, Bereczki, Egerbegyi, Huszti, Rácz, Tolnai, Pataki, Somondi, Székely, stb.
Fogalakozást mutatnak a: Kozsokár (szűcs), Karcsumár (bukovinaiul=korcsumás), Pakurár (a pakura, gázolaj kereskedő, de lehet birkapásztor is), Lakatos, Illyés (az íj szótőből), Talpalár (talpaló vagy cipész), Kovács, Dobos, Kántor, Fazakas, Varga, Katona, Béres, Sipos, stb. Feljegyzéseiben Bandinus úgy említi a moldvai katolikusokat, hogy: moldvai magyar és moldvai székely. Az első csoportban a csángók, a másodikban a székelyföldi kivándoroltak tartóztak. Mindez a madéfalvi események előtt 120 évvel történt.
Nézzük a dokumentumokat, ami a történelmünket illeti.
A székely kivándorlás a 18. században komoly méreteket öltött. 1738-ban a székelyek is vettek annyi bátorságot, hogy petícióval forduljanak az illetékesekhez: „…Mert meg sem állhatjuk és sem viselhetjük ezen súlyos szolgálatot, el kell hazánkból bujdosnunk, ha nagyságod nem szánja meg a sok szegényt…Ezen helynél romlottabb, nyomorultabb nincs és szegényebb is egész Erdélyben.”
László Mihály: „A keleten szétszórva élő nagyszámú magyarság egyik jelentékeny, bár számomra kisebb részét a bukovinai székely-magyarok képezik….A történelem följegyzései szerint az előbbi századokban a Moldvába és Bessarábiába történt székely kivándorlásoknak nem a túlszaporaság, a meg nem élhetés voltak az okai, hanem az erdélyi vajdák zsarnokoskodásai….Lassankint századokon keresztül egyre szaporodott a kivándoroltak száma….”
Földi István: „Ahhoz, hogy a bukovinai székelyek sorsát elfogulatlanul megismerhessük, a mádéfalvi veszedelem előzményeinek, lefolyásának és következményeinek ismerete is szükséges.”
Fazakas Tiborc, aki a bukovinai magyarok neveinek eredetét tanulmányozta, röviden jellemzi a dolgokat: „Egyrészt a fenti felsorolásból azonnal világossá válik, hogy a 18. század végén Bukovinában letelepedtek nem csupán a madéfalvi vérengzés által közvetlenebbül érintett székelység köréből kerültek ki.”
Mikecs László: „Moldávia ... sok magyar lakost fogadott be a különböző erdélyi zavargások és belső forradalmak, legutoljára a Rákóczy féle felkelés alatt, amikor Ilosvai nem fogadván el VI. Károly császár kegyelmét és az általános amnesztiát, több társával a koczimi, vagy hutini pasának a védelme alatt, a Prut és a Nyeszter folyók között, Podólia határán, a Sztöjcsinnak (Stojczin - Strauesti) mondott nevezetes faluban telepedtett le, magához fogadva sok más magyar menekültet és kun-magyart...”
Miskolczy István szerint: „a bukovinai magyar falvak lakossága nemcsak székelyekből tevődik össze, hanem szatmári, felsőbányai, besztercei, magyarnemegyei és Szolnok-Doboka vármegyei magyarokból.” Nehezem hinném, hogy Miskolczy tiszteletes nem volt tisztába azzal, hogy kit temetett el.
László János nagyapám kéziratából: „Még ezelőtt 40-50 évvel – vonatkozik itt az 1880-1890-es évekre - is elég sűrűn lehetett a régi öregemberek szájából hallani, ha két azonos nevű családot akartak egymástól megkülönböztetni: „katonacsalád”, avagy „nem katonacsalád”.
A katonacsalád elnevezés alatt azok a bukovinai magyarok utódai voltak értendők, kiknek elődei nem a madéfalvi vérengzéssel kapcsolatosan kerültek be a bukovinai magyar telepes községekbe. Ezeknek a tragédiája a madéfalvi szomorú események előtt már húsz évvel vette kezdetét és még a vész után is több éven keresztül folytatódott. Ezek az emberek az Osztrák-Magyar monarchia területén állomásozó különböző ezredektől, néhányan pedig éppen a hadjáratból szöktek meg.
Gazda László így emlékezik meg erről: „A moldvai katolikus Misszió prefektusa, Iosif Cambioli 1762. április 9-én kiadott dokumentumban írja, hogy Talpától félórányi távolságra, nyugatra egy 12 házból álló épületcsoport található, amit „Bargavani”-nak neveznek, 55 katolikus hívővel. Egy évvel később, 1763-ban ugyanaz a prefektus egy a Szentszéknek és XIII. Kelemen pápának küldött jelentésében leszögezi, hogy a katolikusok száma állandóan nő az Erdélyből érkező menekültekkel.”
Gyakoratilag a bukovinai székely elnevezés a II. világháború, a bácskai menekülés után jelent meg. Az akkor menekült bukovinaiakat nemcsak nem fogadták szívesen abban a nagy zűrzavarban, hanem egyszerűen bukovinai vagy oláh cigányoknak nevezték az anyaországban. Ekkor kezdtek a bukovinaiak nyelvüket, öltözéküket elhagyni, sőt neveiket is, mivel idegen hangzású volt. Ha idegen hangzású a székely név, akkor ebből mi követezik? Most igyekeznek visszaszerezni az utódok azt, amiről egykor önként lemondtak őseik. Nehéz ez, és történelmünkkel is nagyon kevesen vannak ma tisztában, és még kevesebben ismerik ezt el. Ezért mondta nemrég Andrásfalvy Bertalan úr: „…a múltról se tudunk mindent, úgy, ahogy annak rendje lenne…”
Forrásanyag:
László Mihály - Keleti testvéreink, Budapest, FranklinTársulat, 1882, 6 oldal
Földi István, Mádéfalvától a Dunántúlig, Szekszárd, 1987, 27. old
Fazekas Tiborc: Családnevek a bukovinai székelyek körében-wikipédia: mnytud.arts.unideb.hu/nevarchiv…/…/szemelynev/.../fazekas.do..
Mikecs László-A csángók, Bolyai Akadémia 1941, 106. old
László János. Kéziratát 1937-ben fejezte be.
Gazda László: Csángómagyar falvak I. A-G, Nap Kiadó Kft, 2009, 120. old.