Cselédsors Déván.
Fábiánné Domokos Erzsébet (1923-2009)

    A Déván született bukovinai származású leányok helyzete lényegesen különbözött a fiukétól, az 1920-1930-as időszakban. Míg a fiuk elindultak mesterséget tanulni, a leányok más lehetőség után kellett nézzenek. Akkoriban nem létezett számukra annyi munkaajánlat és kilátás, mint manapság, így nagy részük már fiatal kortól, cselédlányként szegődött el. A XXI. században furcsának tűnik az a tény, hogy egy 11-12 éves leánygyermeket szolgálni adnak a szülei, zsenge kortól dolgozni küldenek. Azonban akkoriban az ilyen eljárás nem keltett feltűnést. Gyakorlatilag gyermekkoruk nem létezett ezeknek a kicsi leánykáknak, és amit annak neveznének, azt sem volt könnyű. Ősztől - tavaszig cselédlányok voltak, kora tavasztól pedig, a termés begyűjtéséig, a mezőgazdasági munkálatokban segítették családjukat. A népes családok eltartásában a nagyobb leánygyermekek is bőven kivették a részüket. Ha mégsem mentek a mezőre, akkor anyjukat kellett otthon helyettesítsék, a sok kistestvér gondozásában.
    A cselédélet sem volt könnyű, a tizenéves leánykáknak, nehéz házimunkát kellett végezzenek, emellett sok megaláztatásban volt részük. Az akkori urak “kísérleteinek” is ki voltak téve. Mennyire szorulhatott össze a lelke annak a kicsi leánykának, amikor egy 30-40 éves, nekivadul férfi, a még megmaradt „jus primae noctis” emlékeiből élve, próbálta őt ágyba vinni? A cselédeknek néha sikerült megőrizni magukat a házasságig, máskor nem. Az utóbbi esetek pedig, újabb kellemetlenségekkel jártak. Mert hogyan és milyen férjet kaphatott magának, egy megesett leány? De volt eset, hogy a cselédleány, anyagi előnyök miatt engedett az urának. Becsülete azonban egész életére oda lett, megbélyegezte saját magát.
    Adatszerzésemre, a dévai telep egyik legidősebb asszonyához, Fábián Mártonné Domokos Erzsébethez (sz.1923) fordultam segítségért. Apja, Domokos Imre és nagyapám, Domokos János testvérek voltak, így könnyebben indult a szó. Eredeti tervem az volt, hogy felveszem az Erzsi néném mondanivalóját, majd az anyagot átdolgozom. Mikor azonban észrevettem, hogy mennyire szépen, folyékonyan és tájszólásban beszél, meggondoltam magamat. Kár lenne, egy ilyen anyagot stilizálni, javítani, ez úgy marad meg szépnek, ha leírom, ahogy hallottam. Beszélgetésünk során, Erzsi nénémnek tele volt a hangja - lelke szomorúsággal és keserűséggel. Szegényen született és olyan is maradt, bár egész életében tisztességesen dolgozott. Minden hozzáfordulón segített, lehetőségeihez képest, ezért legfeljebb egy köszönetet, ha elvárt. Nem panaszkodott, habár sorsa bőven szolgáltatott okot erre, erős hite és vallásossága átvezette az élet gondjain, erőt adott neki ezek elviselésére.
Induljon hát, Domokos Erzsébet vallomása, egyike a legszebbeknek, melyet alkalmam volt eddig hallani és lejegyezni. Az interjú végén, Erzsébet bemutatja a húga, Borika gyermekkorát is.

                                                   
    - Szeretnem, ha néhány szót elmondana a gyermekkoráról!
    - Akkor nem úgy volt, mint a mai nap, hogy azt se tudjak a szülők, mit csináljanak a gyermekeiknek. Még a bőrömet is lehúzta volna apám, mikor 11 éves voltam. Mentem reggeltől estig lovat vezetni, kapálni és mindent, mint leánygyermek. Én úgy reja fizettem az életre már fiatal koromtól, hogy a Jóisten legyen irgalmas mindenkihez.
    - Említette, hogy cseléd volt. Hol szolgált?
    - Ó, hát itten cselédek voltunk. Annak idején nem volt szolgálat, így cselédkedtünk. Én egy zsidó családnál voltam, borkereskedelemmel foglalkoztak. Ahogy bementem, kiszolgáltam a lakásban: takarítani, mosni, főzni, minden elyesmit.
    - Ezért fizették magát, vagy csak ételt, ellátást kapott?
    - Havi fizetésem volt. Cselédkönyvem is volt, olyan, mint manapság a munkakönyv. Be kellett jelenteni a rendőrségen a munkahelyet. Hat elmentem cselednek. Mikor egy kicsit esszeszedtem volna magamat, akkor örökké jött apám, és kivett a munkából. Sok feles földje volt, tavaszkor nagy volt a munkaidő, kellett a dolgos kéz. Sokszor könyörgött, máskor parancsolt, és kivett a cselédségből, és elvitt haza dolgozni. Hát egy 11-12 éves leánykát oda vezetnek, ahova akarnak.
   - Olyan korán ment el cselédnek?
  - Igen, 8 évet voltam cseléd, és 19 évesen mentem férjhez. Szóval jött apám, hogy kapálni kéne menni. Volt olyan helyem es, ahol elengedtek 1-2 hetet munkaidőre, s akkor visszavettek. S úgy es volt, ahol nem akartak elengedni, s akkor apám erőszakval elvitt, oda már nem mehettem vissza. Mikor végződött az őszi dolog, akkor már “zümmögött”, “burungolt” apám édesanyámnak: “Ezek a leánykák nem mennek sehova se, egész télen itthon maradnak?” Ilyen volt. Nyáron hazavittek kapálni, aratni s minden fele munkára, mikor az ősz már meglendült volna, akkor már feleslegesek voltunk otthon. Nem is jó visszagondolni erre. Édesanyámnak eleget fájt, kesergett emiatt. Azt mondta: “Várj, hogy egy kicsit bár pihenjenek, szusszanjanak meg!” A holmit is, amit magamnak vettem, az ágyneműt, a staférungot…Ami volt, az volt, s a többit azután szereztem be. Nem úgy volt, mint most, hogy a szülő mindenvel segíti a gyermeket. Sokszor van, aki kikacag. Én úgy mentem férjhez, nem mint mondják, hogy elment az egyszeri leány három a rongyossal. Nekem csak kettő volt, a rongyossal.
    - Miután férjhez ment, még cselédkedett?
    - Nem. Utoljára egy helyt voltam, ahol az asszony nagyon kedves volt. Egy zsidó család volt.
    - Emlékszik a nevükre?
    - A Gergely család volt.
    - Zsidók voltak Gergely névvel?
    - Igen.
    - Ezek lehet kikeresztelkedett zsidók voltak?
    - Talán. Nagyon sok zsidó volt Gergely névvel annak idején, nemcsak ez a mi családunk. A családban volt az öreg, a fia, a felesége, az anyja, és én voltan az ötödik. Ezen kívül még volt 18 munkásuk, így 23 embernek kellett minden nap, pontosan ebédet főzzek. A 18 embert úgy szolgáltam ki, mint amikor viszik a vendéglőben a porciót. S mosogass el utánuk. Nem hejába az én térgyeim elyenyek. Az asszony, az nagyon finom volt, az emberrel sokat kocódtunk, mint a cigányok. Az embert mindig ette a fene. Mielőtt én odamentem volna, voltak így a székely cselédek, még esszeálltak, értekeztek. Mikor arra a helyre mentem, az egyik azt mondta, hogy az egy olyan rossz asszony, hogy pokolra lehetne tenni. Mondom, most már mindegy, elszegődtem már 2-3 héttel azelőtt.
    - Szerződést kötöttek?
    - Szóval be kellett jelenteni a rendőrségen.
    - Határidőre szolt? Egy évre, kettőre?
   - Nem, nem, még 4-5 év is lehetett volna. De ameddig ott voltam, a könyvet elvette a rendőrség, s mikor cseréltem helyet kivettem, és aztán vitték máshova. Szóval mondtam, hogy lesz, ami lesz. Azonban az egy olyan finom asszony volt, hogy azt nem lehet kimondani. Az ember azért volt olyan gamat, mert miután eltelt egy hónap, hogy ott voltam, megmászta volna még az…is. Akkor egy leánynak az volt a vagyona, hogyha megőrizte magát, és mint leány ment férjhez. Ezek az úri emberek nagyon sokat próbálkoztak, ez a gazember es. És akkor beteg lettem. Volt már nekem azelőtt es bajom, de régebben nem ment senki orvoshoz, s nem tudták, hogy mi a bajom. Mert én 13 éves koromban kezdtem a nagykort, és 16-17 éves voltam, amikor nagyon beteg lettem. S azután volt, hogy a falra másztam volna minden hónapban, olyan beteg voltam. Mikor megesküdtem, utána megint beteg lettem, s akkor mentünk az orvoshoz. Azt monda az orvos, szemibe az uramnak: “Ha akkor ment volna orvoshoz, mikor elébb rosszul lett – eszeestem a konyhába – akkor tudtak volna rajta segíteni, és talán lehetett volna családja is. De ki ment akkor orvoshoz? Senki! A nagyságos elküldött egy zsidóasszonyhoz, Sinka nénihez, hogy jöjjön helyettesíteni. De az nem tudott jönni. Az asszony ingem úgy pártolt, hogy csuda. Aztán reja jöttem, hogy ez azért volt, hogy rossz az asszony, mert a cselédlányok kikezdtek az urával. Én a férfivel sokat veszekedtem, egyszer a konyhában szemközt vágtam vele a laskanyújtót es.
    - Szóval azért van az – tudja, én sokat tanulmányozom az anyakönyveket – hogy rengeteg esetben csak a fiatalasszony neve, mint cselédleány és a gyermek neve került beírásra.
    - Akkor nem volt olyan, mint most, hogy hamar futunk az orvoshoz. Édesanyámat sokan lenézték, az olyan “hetyke-petyke” fehérnépek, de örökké azt mondta, mert úgy-e szegénységbe voltunk: “Vigyázz fiam magadra, mert az (a tisztességed) a te vagyonod, az egész életed és jövőd!”
    - Erzsi néni, ha mégis volt akkor valami, szóval, hogy eltegyék a gyermeket, ezzel a bábasszonyok foglalkoztak?
    - Bábasszonyok és orvosok.
    - Ahogy én elnéztem az anyakönyvekben, a java telepi asszony mind bábasszonnyal szült. Például Szőts Géza bácsi is otthon született bábasszonnyal, még 1939-ben is.
    - Úgy volt, úgy. Közülünk csak Matyi született kórházban (a legkisebbik testvér), a többi mind bábasszonnyal született itthon.
-Nehéz volt akkoriban. Soknál látom – ahogy nézegetem az anyakönyveket – hogy megszületett a gyermek, de ugyan azon a napon, vagy pár napra rá, meghalt az anya. Szóval lehetett egy olyan vérzés, amit a bábasszony nem tudott elállítani, mert nem volt az orvosi tudomány sem és az ők képzettségük sem olyan, mint most. És ez belekerült, sajnos, az anya életébe. De olyan is volt, hogy elment gyermekestől, maga után hagyva a sok árvát.
   - Ha Matyi nem akadt volna el, akkor anyám is hamarabb elhalt volna. Mert amikor Bori született, bábasszony volt, de visszamaradt valami. Mert nem minden bábasszony volt tökéletes. Szegény édesanyám, amikor már 43 éves volt, nála már kihagyott (a havi „vendég”). Másoknál azonban 44-50 évesen. Én 52 éves voltam, mikor kihagyott. Nem mentek akkor orvoshoz, úgy se volt, mint most, hogy megtárgyalják a férj és feleség. Akkor nem ment a férj a feleségével orvoshoz.                                                                
    - Akkoriban a férjüket tegezték, vagy kendezték?
    - Az én édesanyám valameddig kendezte apámat, de aztán tegezte.
    - De a gyermekek a szüleiket tegezték-e, mint most?
   - Nem. Még amikor én férjhez jöttem, még a testvéreimnek sem volt szabad, hogy tegezzenek engem. Apámtól ki volt jelentve: “Most Erzsi férjhez ment, a sógort is kell magázni és Erzsit is.” Volt valameddig, ameddig magáztak, de Bori még máma sem tegez és Andrásunk se.
    - Mi következett, miután férjhez ment?  
   - Mindenhez hezzafogtunk, csak valahogy létezzünk. Mikor esszekerül egy cseléd s egy szolgagyerek, és sehonnan, egy gyufaszállal sem volt, aki segítsen. Feles földeket dolgoztunk, és fiákert vettünk. Amikor a fiakert vettük, még a sok áldozattal esszegyűjtött hozományomból is eladtam. Abroszokat, terítőket, törülközőket.
    - Maguk sokan voltak testvérek!
   - Sokan, és én voltam a legnagyobb. S amikor én kimentem, nemhogy ingem segítsenek, hanem a gyermekek (testvérei) ahogy nőttek, egyiknek egy sapkácskát, másiknak egyebet vettem. Mikor mondom az elyesmit ezeknek, tátott szájjal maradnak, és nem hiszik el. Ezt a húgom, amelyik Keresztúron van (Bori), ezt majdnem én neveltem fel. Én, amikor férjhez jöttem, utána nagy beteg lettem, s aztán örökké betegeskedtem. Még csudálom, hogy tudok most es lépni és menni. Amikor Bori harmadikos leányka volt, én korságban voltam sokat. Fiákerünk volt akkor már véve, Marci reggeltől - estig odavolt. S hogy ne legyek egyedül annyit, egész nap, mondta az uram a szüleimnek: “Apám, hagyják Borikát nálunk, hogy ne legyen Erzsi egész nap egyedül.” Így én öltöztettem, gondoztam, neveltem. Az uram is úgy szerette. Ő minden unokáért rajongott, a testvéreim gyermekeiért. Bori három évig volt itt. Már ötödikbe járt és akkor már mindenre reja lehetett tenni. Akkor már nagy leányka volt. Az ötödiket tavasszal járta volna ki, de nem járta ki egész végig. Akkor nem volt olyan fontos, hogy: megyek vizsgázni. Elment szolgálatba, kiszolgáló segítőnek. Nem töltötte még be, a 14-ik életévét. Ez volt tavasszal, mert júliusban töltötte. Bément, csak úgy, mint segéd, próbára. Aztán, hogy eltöltötte az időt, és kapott “buletint”, akkor már felvette az a szász asszony. Mikor már dolgozni kezdett, akkor persze apámnak is kellett vóna a segítség, hazavitte vóna. Akkor nem úgy volt, mint a mai nap, hogy a szülők azt sem tudjak, a gyermekeiknek mit csináljanak. Ahogy a gyermek meg tudott valamit fogni, már dolgozott.

*****
    Kár, hogy a betűk nem tudják a hangot visszatükrözni. Amíg Erzsi néném beszélt, sokszor előtörtek könnyei a szeméből, máskor pedig alig tudta azokat visszafojtani. Nem haragszik senkire, a nehéz sorsáért, habár az említettek közül, többen kellemesebbé tudták volna azt tenni. Kegyetlen és mély nyomokat hagyó megpróbáltatásokat kellett elviselnie, ha még 84 év után is fájdalommal emlékszik vissza ezekre. Sajnos, nem volt egyedül ebben a helyzetben, az akkori telepi leánykák nagy része osztozott sorsában.

Déva, 2007. október 9.