A madéfalvi iránytű és a levéltári csodák

       Jeles történészeinktől már alaposan elsajáthítattuk, hogy a bukovinai magyaroknak Madéfalva többet jelentett, mint másoknak Mohács, ahol a haza elveszett királyostól. Az is le van írva, hogy ott ezrével haltak meg, ezrével enekültek olyannyira, hogy Csíkvármegye lakossága ritkább lett, mint Bukovina népessége a magyarok betelepedésekor, hol, állítólag, 6-7 lakos jutott egy négyzetkilométerre. Szakértőink szerint, a menekülésre csak egy lehetőség adódott, Móduva és Csángóföld. Igen ám, de arra nem számítottak neves krónikásaink, hogy nem mindenkinek volt helyesen beállítva vagy netán működött az iránytűje. Így sikerült, hogy a menekültek közül többen nem keletre vonultak, hanem átvették az évezredek óta, a vándortörzsek által kitaposott utat, és nyugatra menekültek. Ez főleg Kálvin követőire jellemző, mert java Szatmár és nagybánya vidékéről érkezett Bukovinába. Utólag azt gyanították, hogy tán Brukenthalék piszkáltak az iránytűbe, ami azt okozta, hogy ők csak tekintélyes vargabetűvel érkeztek Bukovinába.
      Az is tény, hogy a Bukovinában alkotott - néhány - magyar falu lakosságának fele 4-5 év osztrák vendégszeretet után már vette a botot, tarisznyát, és énekelte: ballag már a véndiák, tovább, tovább, Isten veletek cimborák, stb… s visszamentek Moldvába. Valahogy úgy, mint az 1815-1816-os években, amikor bebizonyosodott, hogy a korgó gyomor mindig felülkerekedik a hazafiasságon. Azonban bárhova is vetette őket a sors, a szélrózsa bármelyik irányába, azt soha, senki se felejtett el, hogy ő madéfalvi menekült. Gyászmiséket tartottak Buccow, Siskowitz és Carrato emlékére, de valahogy mindig kimaradtak a magyar árulók, mint Lázár gróf is.
Borítsunk fátylat a múltra, és jöjjünk közelebb, betartva a téma irányát, hogy madéfalvi és menekült. Ennek következménye az lett, hogy a bukovinai 177 év alatt bárki telepedett le a magyar falvakba, mindenki madéfalvi menekült és lehetőleg csíki székely lett. A fölösleges félreértések miatt kifelejtették a valeszeka-i Lukács, Boros, Miklós, Gáll, Csíki, Gábor nevű magyar cigányokat, akik most is ott vannak, bár kukkot se értenek már Árpád nyelvén. A lényeg az, hogy katolikusok voltak, mert Józseffalvára jártak be egyházi ügyeiket rendezni, ahol a soron levő papok mindig tisztességesen bejegyezték neveiket és származásukat is. Lényeges, hogy nemcsak ez volt, a méltó indiai leszármazottak, útvonala. Az egyik például a németekkel túlzsúfolt Arbora felől érkezett az 1870-es években az egyik magyar faluba, kicsit változtatott a nevén, majd beházasodott, és így lett, a madéfalvi veszedelem után 100 évvel, menekült. Merre menekülhetett 4-5 nemzedéken keresztül azt homály fedi, de bízom benne, hogy a levéltári molyok erre is fényt derítenek. Hiszen arra is van példa, hogy azt is megtalálták, ami nem létezett.
                                                                               ********

                   A levéltári csodák (avagy hogyan lett mindenki székely, aki szembejött)
Komoly történészeink oly alaposan belénk verték a dogmát, hogy szegény bukovinai magyaroknak Madéfalva többet jelentett, mint másoknak Mohács, ahol a haza elveszett királyostól. Az is le van írva, hogy ott ezrével haltak meg, ezrével menekültek, annyira, hogy a statisztika is végleg feladta a harcot. A krónikák szerint akkor annyira megritkult Csíkvármegye népessége, hogy a sűrűsége hirtelen alulmúlta a betelepülés előtti Bukovináét – ahol a tudomány mai állása szerint hat és fél ember osztozott egy teljes négyzetkilométeren, feltéve, hogy a fél ember is tudott adót fizetni. Azonban a császári bürokrácia hatékonyságát ismerve, ez valószínűleg zökkenőmentesen zajlott le.
A mindenkori szakértők persze azonnal felrajzolták a térképre a kötelező menekülési útvonalat: irány Kelet, Moldva és a Csángóföld. Arra viszont a legprecízebb vezérkari térképészek sem számítottak, hogy a székely virtus már a tizennyolcadik században is fittyet hányt a földrajz alapvető törvényeinek. A menekülők egy jelentős részének ugyanis, az iránytűje nem a bécsi udvar elvárásai szerint volt kalibrálva, különösen a Kálvin-hívőknek, akik eleve egy tekintélyes Szatmár–Nagybánya Raráncsa vargabetűvel érkeztek a bukovinai lankákra, a Szucsáva melletti Skeja (Scheia) faluba
    Így eshetett meg az a páratlan bravúr, hogy a migrációs hullám tagjai, jó iránytű híján, nem keletnek, hanem a vándortörzsek évezredes, jól bejáratott sztrádáján egyenesen nyugatnak vették az irányt. A gonosz nyelvek és a korabeli népi pletyka szerint persze maga Brukenthal kormányzó úr delejezte meg a mágnestűket, kizárólag azért, hogy a bécsi statisztikusoknak bonyolultabb legyen a jelentések kitöltése.
    A bukovinai valóság azonban – ahogy azt a levéltári porból előásott iratok mutatják – sokkal prózaibb és gyomor-központúbb volt. Az újonnan „honfoglalt” bukovinai mintafalvak lakossága, alig négy-öt év osztrák vendégszeretet után rájött, hogy a császári porcióból nem lehet megélni. Így hát a hazafias pátoszt gyorsan felváltotta a korgó gyomor szava, és a diákdal ritmusára (ballag már a véndiák…) szépen visszaballagtak Moldvába. Ezzel fényesen bizonyították az 1815–1816-os ínséges esztendők örök igazságát: ha a gyomor kordul, a hazafias pátosz azonnal háttérbe szorul.
A bukovinai magyar, mintafalvak papjai számára, ezek az ínséges esztendők, igazi létfenygető és teológiai válságot hoztak. Amikor a nyáj fele úgy döntött, hogy a császári porció és a hazafias pátosz helyett inkább a moldvai puliszka-mezőket választja, a plébánosok hirtelen kreatívek kellett legyenek. Az anyakönyvek margójára vetett latin és magyar nyelvű megjegyzésekből (az úgynevezett notákból) kiderül, hogyan próbálták megmagyarázni a megmagyarázhatatlant: azt, hogy a tősgyökeres madéfalvi túlélők önként visszaszöknek a „pogány” Moldvába.
   Ám bárhová vetette is őket a szélrózsa és a hibás iránytű, egy dolog szent és sérthetetlen maradt: a státusz. Bukovinában ugyanis mindenki, de tényleg mindenki madéfalvi menekültté nemesedett. Ez volt a korabeli VIP-tagság. A szószékről menetrendszerűen és menetrendszerű átkokkal illették Buccowot, Siskowitzot és Carratót, miközben a helyi lánglelkű árulók – mint a közkedvelt Lázár gróf – valahogy mindig kicsúsztak a történelmi felelősségre vonás alól, valószínűleg a megfelelő levéltári kapcsolatoknak köszönhetően.

    De borítsunk fátylat a múltra, és lapozzunk a Józseffalvára vonatkozó egyházi anyakönyvekhez!
    A bukovinia magyar falvak katlanjába, a krónikások diszkrét szemérmességéből, sajnálatos módon nem fértek bele a valeszekai Lukács, Boros, Miklós, Gáll, Csíki és Gábor nevű magyar cigányok. Ők ugyan ma már egy árva szót sem értenek Árpád nyelvén, de a józseffalvi plébánosok dicséretes precizitással, jó katolikusként vezették be őket a nagykönyvbe, rögzítve minden lényeges adatot és származást.
És hogy a kép még színesebb legyen, az India felől induló nagyszabású migrációs útvonal nem merült ki ennyiben. Az 1870-es években például a németektől heringmódra zsúfolt Arbora felől is érkezett egy-egy vállalkozó szellemű, barnább ős. Emberünk belépett az egyik magyar faluba, egy tollvonással némileg módosított a vezetéknevén, ügyesen beházasodott, és voilà, Mesdames et Messieurs: máris sikeresen madéfalvi menekültté lépett elő – pontosan száz évvel a madéfalvi veszedelem után.
    Hogy a derék ős merre és hogyan menekült négy-öt generáción keresztül, azt ma még sűrű homály fedi. Őszintén bízom benne, hogy a gyakorlott levéltári molyok, a megsárgult aktákból, előbb-utóbb erre is fényt derítenek. Hiszen a történetírásunkban láttunk már ennél nagyobb csodát is: a kutatóink néha azt is képesek megtalálni a levéltárban, ami soha nem is létezett.