És ti mit sirattok? (parafrázis)

      El vagyunk tompulva, mint a mákonyevők. Aggodalmaskodunk, de nem teszünk semmit. A veszélyérzet megvan, de hiányzik belőlünk a tetterő. Belefáradtunk a küzdelembe, holott még meg sem kezdettük. Mintha csak azért nem emelnénk gátat az áradat ellen, mivel úgy sem tudunk úszni. Szomorú jelek ezek nagyon. Ez a kábultság dermedése, és nem a tények elevensége.
    Ez a mozdulatlanság veszélyes, mert helyben állani annyi, mint elrohadni. Az ellenállás elemei mindenben megvannak, még a kristályvízben is: ha nem mozog, elposhad. Az a társadalom, melynek nincsen fogékonysága saját védelme iránt, melyet nem ingerel tettre a támadás, melyben nem lüktet a közélet vérkeringése, s mely közönyös nézője az idegen elemek térfoglalásának, az a társadalom igen könnyelműen lemond a nemzeti kincseiről, és olyan, mint a megbízhatatlan katona.
    Szervezkedés nélkül mire sem megyünk, de nem történik semmi, mert nem vagyunk szervezkedve, mert nincsen, aki tenne vala¬mit, mert mindenki mástól várja a cselekvést…
    A szép tervek összeállításában jeleskedünk, de a kivitelnél úgy megfeneklik a szekerünk, mintha sose gurult volna. Pedig gurult, sőt robogott addig, amíg csupán szép szóra volt szükség. Gyűléseket tartunk, s kimondjuk egyértelműleg, sőt lelkesedéssel, hogy ez meg az felette szükséges, kívánatos és üdvös. Meg is alakítjuk nyomban a kivitelt vezető bizottságot; hanem a mi azután következik, az az isten dolga.
    Panasz van, siránkozás: a mi időnkbe, az apáink idejébe nem így volt, ezt nem lehetett volna tenni. Megszokott, de kinek köszönhető ez? Nem pont ti neveltétek azokat, akikre panaszkodtok? Akkor is elcsúszott a dolog, most sem tesztek semmit: mert már késő. Nem késő, de nem lehet mindig várni mástól a megoldást. Mindig az van: kellene beszélni ezzel, kellene szólni annak…Ámbolygunk, mint a drogosok. Azok is a mennyben vannak, beletörődtek mindenbe. Ti is. Valaki jöjjön, valaki mondja meg nekünk. Idegenek kell jöjjenek megmondani, hogy mi a jó nekünk, és mi fejet hajtunk előttük, mint egykor a rabszolgák az uruk előtt és képesek vagyunk egy koncért kezet csókolni. Sóhajtozunk. Ez e sorsunk, elkerülni nem lehet. Biztos, hogy nem, de alakítani lehetett volna. Hol az önérzetetek, hol a hovatartozási büszkeségetek, hogy van a szüleitektől örökölt nyelv, tájszólás? Nem kell senkit vádolni magatok miatt, nézzetek végig a családotokon, gyermekeiteken, unokáitokon és tegyétek fel magatoknak a kérdést: ehhez mit szólt volna a nagyapám, nagyanyám? És ami van, amit láttok, az a munkátok, vagy tétlenségetek eredménye.
    Ne siránkozzatok, élvezzétek „munkátok” gyümölcsét.