Ki kaparja ki a gesztenyét?
                                                                               (Szociografikus komédia egy felvonásbanl)
     Május idusán, pontosabban tizenegyedikén, ünnepélyesen bedobtam a törölközőt a bukovinai magyarok virtuális gyülekezetében. Kifüggesztettem a hirdetőtáblára, hogy részemről a bazár bezárt, a bukovinai tervek finanszírozása és fizikai támogatása a mai nappal abszolút zéróra redukálódott. Persze azonnal megindult a népvándorlás a kommentmezőben: „De hát miért, kedves Gergely? Mi lelte az Ön nemes szívét?” Leírtam én nekik, igaz, csak amolyan finom, úriemberhez méltó köntösben, hogy nekem bizony nem szakmám mások gesztenyéjének a parázsból való kikapargatása. Főleg ingyen.
    A kálvária ugyanis már tavaly elkezdődött. Azon a bizonyos, nagy csinnadrattával reklámozott bukovinai úton, amiről azóta is zeng a YouTube. Na, azon a videón én voltam a Szentlélek: mindenhol ott voltam, de senki se látott. Andrásfalva? Ott voltam. Hadikfalva? Na, ott a temetőben, a sírkövek között egy pillanatra felvillan a sziluettem, mint valami helyi kísértetnek. Végigrobogtunk a Szucsevica-Kosna-Tihuca-Mestecanis útvonalon, a teljes képanyag az én gépkocsim szélvédőjén keresztül készült. Igaz, a kamera nem az enyém volt, de a benzin, a kuplung meg a kormánykerék igen. Én voltam a sofőr, a láthatatlan logisztikai zseni, a stáblistán a senki.
    Idén persze újult erővel, precíz haditervvel indultunk meg. A Parajd-Bucsin felvétel is az én autómból született – mondhatni, mozgó stúdióvá alakult a járművem. Aztán választottam egy olyan útvonalat a Borka-Kornu Luncsii hágón át, a taliánok keresztje felé, 1205 méter magasan, hogy a kocsi hűtővize is imába kezdett.

    Az első stratégiai pont Józseffalva volt. Elindultunk a régi temetőtől, amiről az útitársamnak – akit a sors mellém sodort – fogalma sem volt, amíg meg nem mutattam neki. A narrációt én magam fogalmaztam meg még otthon, Déván, majd este Radócon, a szálláson olvastam magnóra, mint egy igazi haditudósító.
     Ezután következett az istensegítsi bevonulás. Diadalmas, fenséges! Az én zseniális ötletem volt. Élő Facebook-bejelentkezést akartunk, de a bukovinai aszfalt – vagy annak hiánya – közbeszólt, úgy rázkódott a technika, mintha légkalapáccsal dolgoznánk. Végül a másik kamerával rögzítettük, a zenei aláfestést pedig én szállítottam otthonról. Az „Országút, vigyázz haza” ritmusa kicsit túl gyorsnak tűnt a román aszfalthoz képest, úgyhogy még Déván, a laboratóriumomban visszavettem a tempóból, hogy passzoljon a kátyúkhoz. Másnap Hiliseu következett, szöveg szintén dévai gyártmány, mp3-ban előre átküldve az interneten, nehogy kulturális vákuum maradjon utánunk.
    Na de Istensegítsben jött a feketeleves! Súgják nekem a helyiek, hogy az egyik önkormányzati gyűlésen egy buzgó helyi tanácsos már azt firtatja: mi lett a katolikus templom ajtajaival? Kinek adták el? Mennyiért? Ki tette zsebre a lejeket? Figyelmeztettek is azonnal: „Gergely, ne verd nagydobra a dolgokat, mert a Facebook-csoportban van több román ismerőse a faluból, aztán kapsz egy feljelentést, hogy műkincset csempészel!” Én meg, mint a korrekt tájékoztatás bajnoka, ezt is lefordítottam magyarra, hadd lássa a világ, mekkora a diplomáciai feszültség a kulisszák mögött.
    De az igazi akció április 22-én indult, amikor kitaláltam, hogy megkeresem a fogadjisteni templomot. Arról ugyanis még egy kósza fotó sem maradt fenn az utókornak. A forgatókönyvet megírtam Déván, beolvastam, majd irány a terep. Egyik reggel a faluban az utunk – hová is vezethetett volna máshová kora reggel? – a helyi kocsmába vezetett. Ott már ült öt helyi tekintély, korán kezdték a folyadékpótlást.
– „Ki itt a legöregebb és még beszámítható ember?” – kérdem én, a tudomány embere.
– „Hát, korban kettő is volna” – mondják – „de az egyik már csak testileg van velünk, a szelleme már elköltözött. Mit akarsz?”
– „A katolikus templom pontos helyét, és hogy mi lett vele!”
    Na, ekkor kitört a teológiai és építészeti vita. Az egyik esküdött, hogy fából volt, a másik ordította, hogy vályogból. Abban viszont egyetértettek, hogy a kollektivizálás idején, 1963 és 1965 között a hírhedt TSZ lebontotta az egészet, és átvitték az anyagot a szomszédos Romanesti-be. Hogy mi épült a szent falakból? Egy disznóól.
    Közben berobogott egy robogós úriember, kiderült, ő is tanácsos. Addigra a szomjas atyafiak már megegyeztek a vályog-teóriában. A tanácsos úr nagylelkűen felajánlotta, hogy beenged a román templomba, és megmutatja a régi katolikus oltárt. Útközben büszkén rámutatott a fűre: „Látod, gyermekkoromban itt hunyócskáztam a katolikus templom romjai között.” Belépünk a román templomba – amit öt éve újítottak fel –, mondja, az oltár a raktárban van. Kulcs elfordul, ajtó kinyílik: az oltárnak se híre, se hamva.
    Ekkor, mint a mesében, előkerült egy fiatalember, az egyházgondnok.
– „Á, az oltár?” – mondja. – „Azt én vittem ki a bolt melletti raktárba. Igaz, kicsit ketté kellett fűrészelnem a szent objektumot, mert a büdös életben nem fért volna ki a templomajtón, de megvan! A szentképek meg fent vannak a padláson (a hiúban). De most menjetek dolgotokra, jöjjetek vissza délután háromkor, mert most dolgom van.”
    Délután háromkor ott toporgunk, de épp egy román keresztelő zajlott, úgyhogy még egy órát aszalódtunk a napon. Végre előkerül a fiú. Megyünk a templom felé, ott sétál a pópa. Én, elővéve a legfényesebb bukovinai román tájszólásomat, ráköszönök
– „Doamne ajuta domn parinte!” (Isten segítse, tisztelendő úr!) A pópa rituálisan visszavág:
– „Hristos a inviat!” (Krisztus feltámadt!)
Én, mint aki az ortodox liturgián nevelkedett:
– „Adevarat a inviat!” (Valóban feltámadt!)
    A gondnokgyerek elmagyarázza a pópának: „Itt vannak ezek a magyarok, a padláson van a kép, az oltár meg a suflákban (raktárban).” A pópa megvonta a vállát, és olyan teológiai lazasággal, ami csak a Bukovinában létezik, odavetette: „Add oda nekik, mi úgyse kezdünk vele semmit, csak foglalja a helyet.”
    Irány a padlás a sötétben. Mondtam az útitársamnak: „Te maradj lent, őrizd a frontot!” De hát a kíváncsiság nagyobb úr volt, nem bírta ki, utánunk sündörgött. Végül találtunk két szentképet, a gondnokgyerek meg kapott pár száz lej „ajándékot” a fáradozásaiért, elvégre a szentképek menedzselése is munka. Ezután elmentünk a raktárhoz megnézni a kettéfűrészelt oltárt. Azonnal láttuk: ezt gyorsan el kell vinni, mert a helyiek már majdnem feltüzelték a tél folyamán. Nem rosszindulatból, áh, dehogy! Amikor megkérdeztem a raktár tulajdonosát, mi van bent, azt mondta: „Áh, csak valami fadarabok, egy régi asztal meg egy elnyűtt fotel.” Fogalmuk sem volt róla, hogy a katolikus egyháztörténet egy darabján tartják a kerti szerszámokat. De hát én – ahogy néhai nagyapám, László János mondta volna – „ragyogtattam a bukovinai tájszólásomat”, és elsimítottam az ügyet.
Eddig tartott az én privát akcióhős-misszióm. Csak ezután jött a logisztika, hogy az oltárt ténylegesen elhozzuk. De a faluban még ekkor is utánunk szóltak: „Csak semmi hivalkodás, ne verjétek nagydobra!” Mondom, ember, én vagyok a legdiszkrétebb! Dehogy akarom én, hogy Tolna megye elitje vagy a szekszárdi kapitányság nyomozói megtudják, milyen határokon átívelő műkincsmentő akciót hajtottam végre a csomagtartómban!
    És mi lett a jutalmam a sok filmért, a megírt szövegekért, az éjszakai hangfelvételekért, a kettéfűrészelt oltár kimentéséért és a lejek osztogatásáért? Kaptam egy vállveregetést: „Köszönjük, Gergely, hogy részt vettél a nemes munkában.” Részt vettem? Én voltam a felkutató, a sofőr, a tolmács meg a forgatókönyvíró!
    Ekkor csapott meg a felismerés szele. Úgy döntöttem, hogy ezt a dicsőséget ezentúl átadom másnak. Nem akarok önző lenni, meghagyom a lehetőséget a trónkövetelőknek. Pedig pont most lett volna alkalom a folytatásra, bennem volt a lendület! De lássuk, mire megy a többi lángelme. Hátha másnak is lesz egy zseniális ötlete, amit aztán szépen elvesznek tőle, learatják a babérokat, neki meg a végén udvariasan megköszönik, hogy ott lehetett!
    Részemről a függöny legördült, a kocsi leállt, a bukovinai tájszólásomat pedig elcsendesítem.

Déva, 2026 május 22.