Ki volt Szabó Imre?

    Kezdetben vonatkozzunk kissé a dévai telepítésekre, mert a dolog nem oly egyszerű, mint egyesek különböző alkalmakkor és helyeken bemutatják. Az első, dévai telepítés, 1889-1892 között zajlott le, állami telepítés volt. A telepesek kisebb nagyobb csoportokban érkeztek a telepítés befejezésig. A második dévai telepítés eszméje már az amerikai kivándorlás kezdetekor felvetődött (1904-1906). Ezt a kor román újságai, főleg a nacionalisták és sovinok, inkább tárgyalták. Az első telepítés lebonyolítója Bukovinából Zsók István volt, ő tartotta folytonosan a kapcsolatot a dévai polgármesterrel, Issekuz Antallal, és „zabolázta” a bukovinai népet. A második telepítés sikeres lebonyolításában a halál állította meg (1908. szeptember 25.). Azonban az elkezdett dolgokat már folytatni kellett, hiszen nemcsak a jövendőbeli telepesek voltak felbíztatva (ezek ingatlanukat pénzzé tették Bukovinában), hanem a Déva környéki földek is fel voltak már vásárolva az állam által, és már 1909-ben jövögettek lassan Bukovinából az emberek, meghúzva magukat az itteni rokonoknál. A Darányi kormány végével az állami telepítés is befejeződött és azért használta ki a nemrég írásomban említett Szabó Imre és Farkas Béla az alkalmat, hogy magántelepítést hozzanak létre Sztrigyszentgyörgyön és Csernakeresztúron. A már megindult bukovinai gazdákat nem volt nehéz meggyőzni, ám innen következett a 62 ezer korona panamázás. Darányi ötlete nem volt rossz, erősíteni a Marossolymos-Folt közötti magyarságot (Baláta, Beregszó, Haró, Kéménd, Arany, Rápolt, Bábolna), azonban ez nem jöhetett létre, mikor több volt az akadály, mint a jóindulat az akkori magyar kormány részéről.
   Jelen írásban bemutatok egy olyan embert, akit jobban ismernek a Néprajzi Múzeumban Budapesten, mint Déván, bár városunk szülötte. Erről alkalmam volt meggyőződni az évek során, amikor többen kerestek fel a Múzeumból.
  Szabó Imre 1881. március 19-én született Déván, apja Szabó József, anyja Soltész Rozália. Mint jómódú gazda fia, jeles iskolákat végzett, és végül a dévai magyar királyi pénzügyigazgatóságnak számtisztje lett. Arról nincs tudomásom, hogy mennyire jeleskedett, mint számtiszt, de más munkálkodása fennmaradt. Az egyik, mint néprajzos, akinek munkája jelent meg a Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztályának Értesítőjében, ennek címe: A dévai csángó-székelyek karácsonya.[1] Egy másik írása, amely városunk történelmére vonatkozik: Déva vára, címerrajz, Déva, 1910. A Hunyad Megyei Történelmi és Régészeti Társulat évkönyvében is jelent meg írása: Az oláhok kedd asszonya,[2] A dévai székely-csángók háziipara, A geinai leányvásár, stb. Írásai értékesek, akár fényképfelvételei.
  Azonban a számtiszt úrnak volt egy árnyékosabb oldala is, és erről nagyjából senki sem tud. Ugyanis ő volt az, Farkas Béla közjegyzővel együtt, aki nekifogott a sztrigyszentgyörgyi és csernakeresztúri magántelepítésnek. Annak a bizottságnak is egyik tagja volt, amely Szász István kolozsvári magyar királyi telepítési felügyelővel a második dévai hozzátelepítésbe, 1909-ben, belekezdett. Mivel a második dévai telepítés államilag szervezett volt, ott nem volt lehetőség sokat bokázni, de igencsak akadt erre alkalom a magántelepítéseknél, ahol az állam gyakorlatilag szabadkezet adott nekik, sőt még felelősségre sem vonta utólag őket, amikor a panamázás kiderült és törvénykezésre is került a dolog. Röviden elmondva, Szabó és Farkas a felbíztatott bukovinai magyaroktól előre beszedték a telkek árát, csak az valami módon rövidesen eltűnt. S amint a jegyzőkönyvekből kiderült, nem is volt kis összeg a 62.000 korona, amikor egy telek átlagára 1200-1400 korona között mozgott. Nem sok idő után a telepesek elégedetlensége hangos lett, de lehetetlen volt nekik egy magyar királyi pénzügyigazgatósági számtiszttel, és Farkas Béla közjegyzővel szemben keresni igazukat. Hiszen nemrég dr. Farkas Béla királyi közjegyző volt az, aki a református templomszentelésre érkezett vendégeket megebédeltette, s köztük volt: Kenessey Béla erdélyi református püspök, Nagy Károly kolozsvári református teológiai igazgató, a híres egyházi szónok, Pogány Béla alispán, Apáthy Árpád főügyész, Papp Jenő táblabíró, Pap Domokos királyi törvényszéki elnök, Mara László főispán, Kontz Domokos polgármester, Tóth Elemér rendőrkapitány, az összes dévai egyház vezetője s Ferenczy Béla zászlóalj-parancsnok a honvéd tisztikar élén.
Rövidesen László János nagyapám is a dologba keveredett, ugyanis ő is bíztatta eleinte a bukovinai magyarokat inkább a megyébe vagy az akkori Magyarország területére telepedni, mint kivándorolni Amerikába. Az egyszerű emberek, mint fajtabelihez, hozzá folyamodtak panaszaikkal, hiszen ő már 1902-ben Dévára érkezett, és lebonyolította a második dévai telepítést. Bár László János előjegyeztette magát egy keresztúri telekre (Zsók István apósánál lakott), visszalépett, mert az a hír kezdette terjedni róla, hogy telkét ingyen kapja majd meg. Így maradt a mi családunk Déván.
  László közbelépett Szabónál, ennek válasza a következő volt: „Mit?! Engem gyanúsítanak? Engemet, aki milliós forgalmakat bonyolítottam le a dévai takarékpénztárnál? Engemet, akinek becsületén soha csorba nem esett? Na megállj, majd rendbe szedem én a bandát!” Vagyis a sok megkárosított telepes csak egy banda volt Szabónak. László próbálta az unokatestvére, Györfi István 1350 koronáját visszaszerezni, de az sem sikerült. Jellegzetes a Györfi levele:
  „Istensegíts, 1913. március 29.-én
  Kedves Rokonom János!
  Tudatom, hogy én szomorú sorsra jutottam, mert én április 5.-én indulok Amerikába, s Isten tudja, hogy még hazajövök-e, vagy soha. Te tudod, hogy még soha gondolatom sem volt Amerika felé, s meg is élhettem volna vagyonomból a családommal együtt tisztességesen, de megette azt tőlem Szabó Imre, amit te jól tudsz, hogy azt a pénzt, amit Szabónak adtam, a bankból vettem föl, s a rossz esztendők miatt nem tudtam fizetni, s még erős sokat költöttem, s jártam, hogy pénzemet Szabótól visszakaphassam, de nem adta vissza, csak hitegetett, csalogatott addig, amíg körmömre hagyta égni a gyertyát, s akkor megtagadta. Azt mondta, hogy a pénzt nem adja vissza, s nem is adta vissza, még ma sem, pedig a törvényben megnyertem. Verje meg érte az Isten.
Csupán miatta mentem tönkre. Te hallottad, mikor Déván, a saját házában, azt mondotta nekem, hogy menjek nyugodtan haza, s ő nekem februárban a pénzt elküldi. Azóta eltelt három február, s még sincs pénz. Az én, s annak a sok szegény embernek a véres verejtéke fogja őt megverni, akik miatta sírnak. Most én is az ő áldozata vagyok, s az ő keze hajt elmennem, eltemetkezni Amerikába. Hiába könyörögtem, hiába írtam olyan sok levelet pénzemért, az ő gonosz lelke nem hallgatta meg a sírásomat. Mindég csak csalogatott, hogy majd akkor kapja meg a pénzét, pedig hát csak hazudott nekem, és még ő mondott engem szemtelen fráternek, amiért keserves filléreimet kérni mertem. Pedig nálánál szemtelenebb frátert keveset láttam. Ezentúl én is tudom majd, kinek kell hinni.
Adjon az Isten neked jó egészséget, majd ha szerencsésen Amerikába érkezem, írni fogok neked. Most sok dolgom van, azt sem tudom hol áll a fejem. Még egyszer, sok jó egészséget kívánok neked, rokonod Györfi Ferenc István s. k.”[3]
  A dologból per is lett László és Szabó között (9871/913 B), ezt Szabó indította sajtó útján elkövetett rágalom miatt, de 1914. júniusban, látva a per megnyerésének esélytelenségét, visszavonta a vádat. A világháború kitörése véget vetett mindennek, Szabó eltűnt Déváról a pénzzel együtt, maga után hagyva több mint 86 megkárosítottat. Emberi méltóságon aluli jelleme Szabónak az alábbi sorokból is kitűnik, amit az akkor hadikfalvi plébánosnak, Kubassek Jánosnak írt: „...merthát méltóztatik meggondolni, hogy mégis van valami bántó abban, hogy az Amerikába kivándoroltató ügynököknek több hitelt ad és nagyobb bizalommal van e nép, mint...stb.” Az ilyen Szabó-eset után kinek is hittek volna?

[1] A Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztályának Értesítője, az „etnographia” melléklete, szerkeszti dr. Semayer Vilibald, VI. évfolyam 1905, Budapest, Magyar Nemzeti Múzeum kiadása, 1905, 12-24. old
[2] Hunyad Megyei Történelmi és Régészeti Társulat, szerkeszti Tarján Kristóf, Déva, Nyomtatott Hirsch Adolf könyvnyomdájában, 1911.
[3] László János - A bukovinai magyarság és lecsapolódottjának története 1762-1914-ig, az első világháború kitöréséig. Kiadatlan, számozatlan gépirat, az eredeti kézirat után.