Csángóföldön 2022.

   Eseményekben gazdag hétnek érkeztem a végére, amely kezdődött most egy hete, az utolsó könyvem bemutatásával, a dévai majális keretében (2022. május 1). Sikeresnek mondható eseménynek lehet elkönyvelni az akciót, és ennek visszhangja is volt, mivel a bemutatást követő időszakban a szervező és a bemutató is megintrejúvolásra került, csak a szerző nem. Jó alkalom lett volna az ilyen eset Ráth-Végi Istvánnak, akár Freudnak is, tanulmányozni, hogy az emberi lény milyen fokra képes lebutulni, leereszkedni.
   Majd következett egy rég tervezett utam megvalósítása, vagyis terepszemle a Csángóföldön. Sokat olvastam, hallottam és láttam felvételeket is a csángókról, de, mint mindig a kutatásai során, saját szememmel akartam bizonyos dolgokról meggyőződni. Célom nemcsak az volt, hogy kiutazzak, hanem az, hogy megfigyeljem a vidéket, a házakat, ezek stílusát, a templomokat, ahol egykor a bukovinai magyar papok miséztek, mikor a magyar konzulátus nem adott nekik útlevelet, a temetőket, a sírok feliratát, az embereket, nyelvüket, a falvak közötti távolságokat, vagyis mindent, amit egy rövid idő alatt feltérképezhetek. Vagyis kóborolni, mint magányos farkas, mert meggyőződésem, hogy egy szervezett találkozás keretében csak bizonyos dolgokat láthatunk röviden, ennek keretében csak olyant, amit mutatni akarunk, vagy amit a vendégek látni szeretnének. Célom megvalósítására egy odavalósi barátom, dr. Ádámot vettem „kezelés alá.” Így nyakunkba vettük a világot, és kiutaztunk Déváról, Székelyudvarhelyen, Csíkszeredán és a Gyímeseken át egészen Bákóig.

                                                                                                                        Pusztina
   Első megállásunk Pusztinán volt, ahova kis idővel előttünk érkezett oda egy magyarországi gyermekcsoport. A helyiek részéről Nisztor Ilona fogadta a vendégeket a Szent István tiszteletére felszentelt templom előtti téren, és a templomban gyönyörűen énekelte el neki az Ave Maria-t. Ezt követően a csoport átvonult a kis csángó gyermekek előadását megtekinteni. A 8-12 éves gyermekek kitettek magukért, énekben, mesélésben, zenében, sőt a magyarországi csoportot is megtanították egy csángó énekre. Végül egy idősebb néni fejezte be az előadást, elénekelve csángósan egy éneket, mely nekünk ismert, de más változatban: „Úgy elmejek rózsám valamerre, Bukuvina körös közepibe.” Nem állhattam meg, hogy az előadás végén kissé ki ne „faggassam”, hogy mi az ének címe, kitől tanulta. Hát a címmel baj volt, de annyit megtudtam, hogy az régi ének, és még az édesanyja anyjától tanulta. Vagyis akkoriban az édesanyák és a nagyanyák énekeltek.

                                                                                                                                                  Pusztina

   Lujzikalagor
   Szállásom egy szép, új házban volt, Lujzikalagorban. Házigazdáim sok éven át önkéntes száműzetésben voltak külföldön, hogy azt felépíthessék. De végül is hazatértek, ellenben másokkal. A falu közepén uralkodik a templom. Három hajós, a csángó települések legnagyobb temploma. Sok éven keresztül, 1924-1940 között épült. Elől három bejárata van, a főajtó és a hajókkal szemben egy-egy másik. Nyitva az ajtók, szól a Mária-harang. Gondolom, kihasználom az alkalmat, néhány képet készíteni. Meghökkentő belülről is a templom nagysága. Mielőtt fényképezni kezdenék, felcsendül az orgonaszó. Lemondtam a fotózásról, mert nem illik a misét zavarni. Várom az éneket, a kitűnő akusztikával rendelkező templomban. És felcsendül románul. Keserű szájízzel jöttem ki, még mielőtt a pap belépett volna. Úgy el voltam gondolkodva, hogy szinte fel se vettem, amikor egy templomba igyekvő mama köszönt: Hristos a inviat! (Krisztus feltámadott!) Kérdem a társamat, ez most melyik Húsvétra köszöntött így, mert a magyar a román előtt volt. Ő sincs a dologgal tisztában. Az asszony magyar volt.

                                                                                                 Lujzikalagor
   Később sikerült körbejárni a templomot. A keresztút képei faragott domborművek, még ilyent se láttam. Az összes írás, akár jelentés, akár a szentek feliratai, csak románul vannak. Sikerült fellopózkodni a templomtoronyba. Ott, egy emeleten, lista kifüggesztve: Nume pentru botez (Kereszteléskor adandó nevek). Csak román nevek. Megtudtam, hogy most már nem érvényes a lista, de ezelőtt jó tíz évvel még az volt. A gyermek keresztelését kérő szülőnek adtak ilyent, onnan kellett választani. Más lehetőség nem létezett. Ugyancsak a toronyban van két ágy. Kérdem a társamat, hogy ki használja azt? Elmondja, hogy nagy időkben, amikor a harangokat is meghúzzák, hogy védje a falut, oda mennek fel a terhes nők, hogy védve legyenek. Ha az égiháború többet tart, ott is alszanak.
   Érdekes, hogy a templomban nem égetnek gyertyákat. Van egy különös szerkezet, mesterséges gyertyákkal, égőkkel. Ha bedobunk 50 banit, kigyúl egy égő. Meddig éghet? Nem vártam ki. Felemás érzésekkel távoztam. Katolikus templom, magyar, a miénk, de minden román benne, még a szentek is.

                                                                                                                                                    Lujzikalagor

   Forrófalva
   Következő állomásunk Bakóban volt, a Magyar Házban. Nekem itt sok dolgom nem akadt, azonban én voltam a szenvedő alany. Azért szenvedő alany, mert nehezen lehetett azt végighallgatni, hogy egy magát jogállamnak nevező országban mennyire intézményesen lehet elnyomni valakiket. Bár a törvények vannak, és azok elvileg megfelelnek a külföldön igényelt előírásoknak, annyira kétértelműek és annyi kibúvót tartalmaznak, hogy ember legyen, aki tud bokázni köztük. De megpróbálják, mert másképp eltűnnek.
   Innen Forrófalvára mentünk, Petrás Ince János (1813-1886), pap, misszionárius, minorita szerzetes és folklorista szülőfalujába. A falunak újabb temploma is van, de a régi, a 16. században épült képezi a csángó falvak egyik gyöngyszemét. A főbejárati ajtón, helyes magyar írással: „Bálint Márton csinálta.” Belül a padlózatot vert, döngölt föld képezi. Régi oltárkép, Szent Márton tiszteletére. Csángó motívumú szőttesekkel tele, egyik sarokban hatalmas kereszt. Petrás Ferencnek emelték 1843-ban, aki akkor hunyt el életének 68-ik, kántorságának 50. évében. Az adatok arra mutatnak, hogy ő volt a ferences szerzetes atyja.

                                                                                                                                  Forrófalva

   Klézse, Somoska és Külsőrekecsin.
   Az első két helység temetőit el lehetne nevezni „vaskeresztes” temetőknek, mert nagyjából 90%-a ezekből áll. Meglepő, hogy ritka az, amelyiken a név is fel van tüntetve. Kérdeztem egy mamát a temetőben, hogy mi az oka annak a sok vaskeresztnek, olyan szegény a falu? Hát nem szegény, csak a régi fakeresztek kidőltek, és azokat tették a helyükbe. De felirat nélkül? Az is meglepő, hogy a sírok nincsenek felhantolva, hanem a föld szintjén vannak.
   Külsőrekecsenig olyan 8-9 kilométeres út vezet, hogy az megfelelne egy új kocsit tesztelésnek is. Állítólag megőrizte állapotát az utolsó 30 évben. Mint mindenütt ahol jártam, anyagi helyzetük ezeknek is nagyrészt szegény. Java kérges tenyerű. A 70 éven felüli asszonyok keményen dolgoznak a mezőn. Szenvedésük minden perce az arcuk redőjébe véste magát, öregebbnek mutatnak, mint biológiai koruk.

                                                                                                               Klézse
   Összefoglalva tapasztalataimat, amelyek a saját véleményem képezik a látottak alapján, az ottani öreg csángók az összesen tudnak magyarul, de nem igen hallottam őket egymás közt magyarul beszélni. Az én korosztályom is ismeri a nyelvet, ez sem használja. Az után jövő szépreményű ifjak egy része érti a nyelvet, mások még azt se.    Csak találgatni lehet, hogy mi lesz ebből.
   Vannak különbségek a szülőföldem és Csángóföld között: beszédben, ruházatban, viselkedésben, életszínvonalban, építészeti stílusban és abban, hogy itt beolvadunk magunktól, ott meg beolvasszák őket maguktól.