LUX AETERNA

   A temetők egyike azon néma dolgoknak, melyek egy jó megfigyelőnek rengeteg dolgot el tudnak árulni. Teszik ezt abban az esetben, ha még léteznek. Mert nemcsak a magyarság pusztul a megyében, hanem templomaik és temetőik is. Hívek hiányában sanyarú sorsa jutott a Dévához közel eső jófői, marosillyei, marosnémeti, boicabányai, nagyági, nagyrápolti, kéméndi templom, hogy csak néhányat említsek. Ami a híveket illeti, ezek szempontjából sokat nyomott a latban az 1919-es rendszerváltás, amikor nemcsak tömegesen hagyták el a vidéket, hanem ugyan úgy tértek át (családi vagy politikai okokból) a görög keleti vallásra.

   Azonban a kövek beszélni képesek, és ez fennáll a temetők esetében. Vidékünkön több temetőnek már csak a neve az, hogy „magyar temető”, mert az ott nyugvók szempontjából inkább nemzetközi. Ez a gondnokság és az azokat ellenőrzők mulasztása. Más temetők azonban pusztulnak, bár felbecsülhetetlen dolgokat lehetne bennük felfedezni. A sírkövek alakja, azok díszítése, felirata rengeteg értékes adattal tudna szolgálni a művészettörténészeknek és a népi verseléssel foglalkozóknak. Szüksége lenne mihamarabb a régi sírkövek feltérképezése, mert azok lassú, de biztos pusztulásra vannak ítélve. És nemcsak az idő vasfoga által, hanem azok által is, akik semmit sem értenek a sírfeliratból és a mozdítható, gazdátlan sírköveket újrafelhasználásra elhordják.

   A régi síremlékek díszítése is külön tanulmányt érdemelne. Hiszen található rajtuk kifaragva koszorú, fáklyát-, könyvet tartó kéz, búzakalász, szőlőfürt, szomorúfűz, horgony lánccal, füzér, címer. Tény az, hogy nem akármilyen emberek sírját jelölik a kövek.

   Van öröklét, élet és emlékezet? Szomorú pillanatainkban ezt is elhisszük, megígérjük, Kik voltak, mik voltak a sírkő alatt nyugvók? Elmondnak a vándornak mindent: kik vannak ott, kik a nagy kaszás újabb levágásai! Egy-két sírkő, aranyos betűkkel hirdeti a temető senkijének, hogy ilyen-olyan hazafi porladozik a hantok alatt, megírja címeit is, a veszteséget, mely hazát, családot sújtott, és örök bánatba ejtett!

   Pedig egy évre rá, senki sem érzi már utána a veszteség súlyát, vagy az örök bánatot. Megszokjuk, mindennapi teendőink elfelejtetik velünk azokat, akik az örök élet reményében vannak ott. Elhunyt halottainkhoz, barátainkhoz, eleinte kimegyünk gyakran, majd ritkábban, aztán mindenszentek napján, majd akkor se, betegségünk, rossz időjárás vagy távolság miatt. Hogy mégse maradjunk el a szokástól, gyújtunk értük gyertyát, bár ennek annyi értelme van, mint misét mondatni valaki lelkéért 25 év után. Egy idős pap mondta nekem erről, hogyha 25 év alatt a lélek nem találta meg a végleges helyét, akkor már mondathatunk.

     A temetőkben, érdemes emberek porai nyugszanak a hantok alatt, vagy a kripták üregében, s a sírkő ennél nem hazudik. A jeles, felejthetetlen, pótolhatatlan, örök emlékezetű dicső honfiakat borító göröngyök sírhalmai között, ép ily ékes fölírással díszelgő fejfa alatt nyugszik a spicli is, mint a közügynek, a hazának jó szolgálatot (!) tevő alattvaló — mondja a sírkő írása!

   A sírásó kapanyél mértéke bölcs, és nem tesz különbséget: oda dugta a tiszta honfiak közé a spiclit is, a koldust is. Ott van együtt az érdemesekkel, a dicsők, a tisztességesek sorában, rendjében! Keserű gúny, de mit számít.

     Requiem aeternam dona eis Domine, et lux perpetua luceat eis”.

   Adj nekik, Uram, örök nyugodalmat és az örök világosság fényeskedjék nekik, mert már úgyis mindegy.