Mária harangszó (Napszentülte).
„A felnőttek azt követelik, hogy őszinték legyünk egészen. Őszintének lenni nagyon nehéz. A felnőttek se őszinték. És nagy ködöt kavarnak maguk körül, hogy mi ne lássuk őket…” (Somogyi Tóth Sándor-Gabi). És így vagyunk most is.
Nagy a köd történelmünkben, és sok a szakértő. Az egyoldalú olvasásnak, csak magyar szerzőktől, az lett az eredménye, hogy mindenki büszke Bukovinára, mintha őseinek valami kiemelkedő személyes része lett volna, az ottani magyar csoport kialakulásában. Egyszerű: élni mentek oda. Politika volt minden, szükség volt rájuk, senkit sem vezetett a magyarok iránti szeretet.
A tudatalattiba begyökerezett adatokból kimaradt az, hogy mi Bukovina általános történelmében egyáltalán nem voltunk és vagyunk benne, ha mégis, akkor csak néhány sor erejéig.
A bukovinai magyarok nem kaptak helyet a vidék történelmében, nem kereskedtek lelkekkel, birtokokkal és nem volt meg bennük az úgynevezett nemzeti identitás tudatának a megőrzése. Éltek. Meghaltak az olyan kifejezésekért, mint nemzet és haza, és nem vették észre, hogy tulajdonképpen a mások jólétéért adták életüket. Olyanokért, akik ma is szerepelnek a történelem lapjain, és akik őket még a halálon túl sem vették emberszámba. Meghaltak Boszniában, a Balkán háborúban, az első világháborúban és a másodikban és még a katonai nyilvántartásokból is kimaradtak. Megalázás.
Mi csak egy hangyaboly voltunk Bukovinában, aki kaptunk egy identitást (osztrák) és készek voltunk ezért meghalni mindig, anélkül, hogy észrevettük volna azt, hogy eredeti identitásunkat, nem a magyarságot, hanem az emberi létünknek nemességét elorozták. Nem tudtak rólunk, és amikor tudtak, akkor sem tettek semmit értünk. Nem emberek voltunk, hanem csoport, akit a történelem színpadán oda helyeztek, ahol szükség volt rá.
Rácsokat helyeztek közéjük és az Isten közé, és ők fejet hajtottak azok előtt, akik az ostort tartották, mert azt hitték, hogy ők az Isten kirendeltjei és nekik a sorsuk tűrni. Megtanultak és megszoktak tűrni, szenvedni: elhagyatottságot, semmibevevést, járványokat, megalázást és a halált.
Ma sem vagyunk a jelenben, abból élünk, amit őseink most 100-150 éve tettek. Régi képekkel büszkélkedünk, de a képeknek nincs hangjuk. Mi meg nem beszéljük őseink nyelvét, tájszólását. Akik tudják, és ismerik őseink viselt dolgait, azok hallgatnak. És beszélnek általában azok, akiknek ereiben a legkevertebb vér csorog. Mit őriztek meg? Viselet nincs, tánc nincs, beszéd nincs, szokás nincs, semmi sincs úgy, ahogy Bukovinában volt, de mindenből kialakult egy nyomorék gyermek, amit bukovinainak nevezünk. Hazudtunk saját magunknak, és elhittük azt. Csak a név maradt meg, hogy bukovinai, de már az sem igaz. Tündöklünk a szivárvány minden színében, és elfelejtjük az, hogy a szivárvány tiszavirág életű. Senki sem hibás mostani sorsunkért, csak mi magunk. Mert lemondtunk Bukovináról, és most igyekszünk visszavenni azt. Mint akik 1940-ben optáltak, és rá néhány évre visszatértek házaikért Bukovinába. Nekik sem sikerült akkor, nekünk sem most. Csak az emlékeink maradnak meg, amiket magunkkal visszük. És marad utánunk néhány sor: „Itt nyugszik…”
László János ezt írta 1936-ban: „S ha van az Égben könyv, melyben a népek és nemzetek sorsát előre lejegyzik, akkor az Örökisten e maroknyi népnek sorsát még a madéfalvi veszedelem előtt így jegyezte fel:
„Ártatlanul mészároltassatok le,
Kő kövön ne maradjon a ti házaitokból,
Sohase legyen elegendő számotokra az otthonotok,
Mindég szükségben szenvedjetek,
Örök bujdosás legyen osztályrészetek,
Hazát csak idegen nemzetek között leljetek,
Senki se törődjön veletek,
S végül veszítsétek el neveteket is.”
Mi nem igaz ebből??