Bukovina. Az elhallgatott történelem.
Amikor évtizedekkel ezelőtt elindítottam kutatásaimat a bukovinai magyarság történelmében, magam sem gondoltam, hogy ilyen fordulóponthoz érkezem. Mert most abban a sajátságos helyzetben vagyok, mint a valamikor lejegyzett kuruc versben áll:
„Merre, Balázs testvér, de merre, de merre?
Azt mondom én, testvér, jobb lesz, ha semerre.
Sorsunk sorsával már régen számoltak,
már nem a mi dolgunk, hogy mi lesz a Holnap .”
Talán sokaktól ez is lenne az elvárás. Valamikor nagy reményeket fűztem az iránt, hogy segítségemre lesznek nemcsak a megjelent adatok, hanem az újabban felkutatottak is, a kelet-európai rendszerváltás után. Őszintén mondva, fél évszázados életem alatt kevésszer csalódtam ekkorát. Mert az elmúlt 25 év alatt sok, és új felhasználható anyag nem jelent meg a bukovinai magyarok történelméről, a megjelentek legtöbbje is amolyan copy-paste a Sebestyén Ádám művéből, aki mellesleg kiváló néprajzos volt. Persze, még fűszerezik kissé a dolgokat egy-egy saját véleménnyel. Hogy miként vannak a külföldi (magyarországi) támogatások az illetékes szervektől a kutatás iránt, annak híre ritkán jutott át a határon. Csak a dévai helyzetet ismertetem röviden: a történelem során szülővárosom négy írót adott, akik a bukovinai magyarokról írtak, ezekből három bukovinai leszármazott. Kettő, Szabó Imre és László János kiesik a számításból, mert már rég az örök vadászmezőkön kutattak, amikor a szervezet megalakult. A másik kettő, bár összesen több mint 10 könyvük jelent meg, és egytől-egyig hiánypótló anyagaként, még biztató szavakban sem részesültek. Lényegtelen azt megemlíteni, hogy ettől függetlenül hivatásuknak érezték a kutatást, eredményeik kézzelfoghatók. Az sem mellőzhető, hogy a magánszemélyek inkább szívükön viselik a kutatások támogatását, mint azok, akik erre hivatottak, és ezúttal is köszönettel tartozom irántuk.
Történelmünk valós, de kanyargós útvesztőjében még ma sem könnyű eligazodni. Már több nemzedék nőtt fel, amely léleknyomorító történelmi ismereteket kapott, főleg az iskolában. Ez a helyzet fajtánk, a bukovinai magyarok történelmével is. Szerencsés esetben, az egyén részesült helyes információkban a családja körében. Csakhogy őseink közül sokan nem voltak beszédesek. Volt egy másik szokás is valamikor, amikor a felnőttek beszélgetéseinél a gyermekek nem lehettek jelen. Akaratlanul is veszítettünk ezzel, bár akkor nem fogtuk fel ennek jelentőségét.
A kutatási eredmények dokumentált bizonyítása, nem egy esetben arra kényszerít engem is, hogy saját, megjelent adataim újabbakkal pótoljam, sőt helyesbítsem. Többen nem vállalják, hogy egyszer megjelent adataikat, nemcsak más, de még ők maguk is megcáfolják, ha újabb bizonyítékok állnak rendelkezésükre. Igazságszeretet, és önérzet szükséges ehhez. Ellenezni kell a történelmünkre vonatkozó misztifikációkat, mint például az, hogy nélkülünk nem lett volna Bukovina. Dehogyis nem. Az, hogy politikai és gazdasági nyomásra nagymértékű telepítések jöttek létre, nem feltételezi Bukovina létét. Létezett volna a nélkül is, még akkor is, ha másképp. Egy másik dolog az, hogy általánosan várták a bukovinai magyarokat „haza” és szerették is őket. Téves, mert senkinek sem kellettek, csak gazdasági vagy politikai szempontból.
Meggyökerezett az olyan eljárás, minden nép körében, a tudósabb, tudományosabb körökben is, hogy csak olyan történelmet szabad, netán illik írni magunkról, amelyben a nemzet és ennek emberei csak kimagasló és elismerésre méltó tetteket követtek el, majd lehetőleg szépíteni és mellőzni minden olyant, amely ezt a véleményt, hajszálnyit is befolyásolhatná. Azért néha még megjelenik egy-egy Pezenhoffer, aki némelyeket arra kényszerít, hogy sebtében előkeressék a szíverősítő tablettákat.
A hamis, téves elméleteket el kell utasítani, de nemcsak elutasítani, hanem az újabb adatok fényében azokat tudományosan megsemmisíteni, köztudomásra hozni a valós tényeket anélkül, hogy ezeket bármilyen külső tényező befolyásolná (politikai, vallási, hazafias, stb.).
Két, és lényegében fontos dolgot tévesztettek össze az eddig megjelent kiadások: a szájhagyományt a történelmi valósággal. Bizonyítottan, eddig több megjelent információ nem tükrözi híven a valóságot. A nemrég elhunyt Sántha Alajos író is felhívta erre a figyelmet már 1943-ban: „sok, rengeteg valótlan dolog jelent meg rólunk” (bukovinai magyarokról-sz. megj). És ez napjainkban is zajlik vidáman. Talán szükség lenne a bukovinai magyarság történelmének egy részletesebb megírására, a régebbi adatok újabbakkal való pótlására, kiigazítására. Maga az említett folyamat sok időt venne igénybe, nem kevesebb fáradságot és költséget, melyre támogatás biztosan nem lesz, és ezt nem úgy képzelem el, hogy 5-6 megjelent könyvből írni egy hetediket. Hanem kutatni, talpalni új adatok után olyan helyeken, ahol kevesen, vagy még senki sem járt. Tudomásom szerint az elmúlt 25 évben csak egyetlen magyarországi történész kutatott Szucsáván, Radócón és Bukarestben, név szerint Seres Attila barátom.
Az istensegítsi templom, a temetőutcáról nézve
Az elmúlt évtizedekre visszatekintve meggyőződhetünk, hogy a bukovinai magyarság az egyetlen népcsoport, talán a földkerekségen, amelynek történelme nem gazdagodott az említett periódus alatt. Röviden még most is ott tartunk, hogy a Madéfalva-Csángóföld-Bukovina-Bácska-Tolna megye vonalon lovagolunk. Előtte nem volt semmi, utána sem sok. Pedig csekély erőfeszítésünkbe kerül ráébrednünk, hogy a kutatásra álló anyagok meggazdagodtak a határok és levéltárak megnyitásával, a módszerek is modernebbek most, mint 50 vagy 100 éve voltak. Nincs szándékomban senki eddigi író vagy történész erőfeszítéseit lekicsinyíteni, csak visszagondolok arra, miként gyűjtötte adatait László János istensegítsi születésű nagyapám most száz éve, és milyen módszerrel én. Ezért van az, hogy változik és bővül a bukovinai magyarok történelme is. Ha nem tudjuk, hogy honnan jöttünk, ha nem tudjuk, hogy kik vagyunk, akkor valószínűleg az sem biztos, hogy merre tartunk. Kik és hol voltak őseink Madéfalva előtt 30-40-50 évvel? Mert kellett létezzenek valamerre, de erről sokan nem tudnak, vagy nem akarnak tudni. Történelmünk, már ami létezik, gyakorlatilag megállt a bácskai betelepítésnél. De az sem teljes és helyes.
Az eddig megjelent adatokat követve észrevehetjük, hogy már a kezdet kezdetén (1776-1777) elferdül a dolog, amikor azt látom közölve, hogy Hadik András gyűjtögette a későbbi bukovinai telepeseket, Moldvában. Hol volt akkor Mártonffy Mór plébános, Mieg őrnagy és Beddaus kapitány?
Történelmünkben előre lépve feltehetjük magunknak azt a kérdést, hogy ki jegyezte eddig le azt, hogy mindig tévedtek a bukovinai magyarok, amikor saját vezetőjükre bízták magukat, és itt minden kategóriát értek? Az aldunai árvízterületre végzett telepítés, aminek következtében a nagy boldogságtól vándorolni kényszerültek a nagyvilágba, Dévára. Gyorokra, vissza Bukovinába vagy a jó ámerikánusok közé. Példázzunk, és nézzük az első, szervezett telepítést, az aldunait.
A telepítésre 1883. áprilisban érkeztek meg. Rá két hónapra, 1883. július 3-án Gyurgyováról már a következő levelet intézte az „örömében elégedett” Barabás Márk a telepítő bizottsághoz: „Alázatos Kérelem a tisztelt Nagyságos Kormán Bisztos Urhoz Hogyha Méltóztatna Kérésünkés Szív fájdalmunkat Meghalgatni Mi szegény Fogyagyisteni Népség Esedezünk és kérjük Igen Szépenn a kormány Bisztos urat mint biztos Pártfogonkat hogy legyen szives ő Nagysága Minket Másik hejre telepitteni innen eről a hejről mert ez nagyon laposs hej, Mihelyt egy keveset esik azonal tele van a kunyhonkis vizzel, elrothadot mondani mindenünk, kiveszet a veteményünk a víz mijatt, aztmondhassuk hogyha a korman Biztos Úr ö nagysága nem könyörül meg mi rajtunk akor Még a Szivünkis el hervad mi bennünk mielőtt itt Megörökösödnénk ezenn a helyen ahol most vagyunk Megtelepedve, Még az is hogy nagyon kizsded a házhelyünk Mert nekünk oda haza ugy igérték a Tisztelt jó urak hogy a legszegényeb ember is kap 1 hold házhelyet és 10 holdat a mezőnn és 2 hold legelőt…ha ugy a házat Földből verjük s még valami más épületetis akkor ha megnézzük hát a házhelyünknek mondani fele gödör lesz még a házat hova letegyük azis helyetveszel. Még egy kutatis kell ássunk, Kérem alázatosan a tekintetes urakot aztis számítsukel hogy az árnyék Székreis mindennek Szükségevan hát a Mikor ezeket mind össze számitjuk ezenn a szoros helenn levö lukakot hogy abból egyikből a másba forrik aza büdöss víz hát aztán még a marhák is ganyélnak azt is oda tegyük valahova a lukak közés És csak elgondolni összeszámitva eböl a lukakbol Milyen büdösség és roszviz forrik a kutba aztán abból következik a nagy betegség és a dög halál.” (eredeti helyesírással).
Mondhatnánk ez a levél csak egy elégedetlen telepestől érkezett, de akkor mit szólhatnánk egy műveltebb személy, Szabadka Gyula író feljegyzéséhez: „Ha az ember meghallgatja az ott hányódó szegény nép elbeszélését, alig hinné az ember, hogy elbeszélésök színhelye a tehetős Bánát egyik zuga lehetett, hanem sokkal hajlandóbb lett volna elhinni, hogy valamely nyugotindiai telepítvényes históriáról szól az ének. Nagyon különösnek kell mondanunk az intéző körök ideáját, hogy a Duna partjainak közvetlen közelében az árterületen akarnak telepíteni egy községet, még mielőtt a védőgátakat és azok fennmaradását biztosítani tudnák; hogy a legszegényebb koldús népnek egy vadonban, füzes erdő, bozótok és nádasok kellős közepén jelölnek ki apró helyecskéket, hogy azok ott építkezzenek és gyarapodjanak...Este nem igen volt tanácsos a községben járkálni, mert könnyen megeshetett, hogy e vadonban eltévedt az ember és nem talál lakására; vagy megtörténhetett az is, hogy midőn a késői járkáló azt hitte, hogy most valami csekély emelkedésen halad fölfele, egyszerre csak beszakad lába alatt a talaj s az alatt keletkező lármából értette meg, hogy gyanútlan lába valami háztetőre sétált fel, vagy valamely kéménybe csúszott le.” Megjegyzem, itt csak a körülményekről van szó, és nem arról, hogy több telepes érkezett a kellettnél. Akár megfelelő számban, akár többen érkeztek, a telepítési feltételek azonosak voltak: a Duna is ott volt, az iszap is.
Az egykori fogadjisteni iskola, később posta. Lebontva, helyében villa épült.
Azonban érdekesnek tartanám a következő kérdésekre adandó válaszok felkutatását: miért csak józseffalvi emberekből tevődött össze az a bizottság, amelyik felutazott Budapestre és az aldunai telepítést igényelte? Miért, a legtöbbször csak a bukovinai népszaporulat van említve, és nem az andrásfalvi, presbiteri panamázás? Ki tanulmányozta az emberek egészségére számítható hatást, amikor a 600 méter tengerszinti átlagról, bukovinai Obcsinákról, a Duna parti gőzölgő mocsarakba telepítették őket? Szóltak-e a bukovinai magyaroknak arról, hogy a helyi lakosok miért nem vállalják a kubikozást, és azért van szükség rájuk? Felvilágosították-e őket arról, hogy miből is áll a munka? Értesítették-e őket arról, hogy a leendő telepítés helyét a Duna már többször visszakövetelte, és hogy a gátak még nincsenek készen, így bármikor a Duna „áldása” szakadhat nyakukba? Nem hinném, hogy felvilágosították őket, de örömmel fogadnék minden adatot. A bukovinai magyarok történelmének van egy olyan vonulata, amely nem fogadja el, vagy nem kívánja a saját, magyar felelősséget hangsúlyozni.
Őseink viselt dolgaiból sorrendben következne a sztrigyszentgyörgyi és csernakeresztúri panamázás, a „nagy sikernek” örvendő vicei, babsai, magyarnemegyei kolonizálás (nota bene, az utolsó kettőben meg sem maradtak), esetleg a pár bukovinai magyar család beveszése a brazíliai őserdőkbe, metropoliszokba? Hol van ezek részletes leírása (nem említése) történelmünkből? Vagy ez nem tartozik a bukovinai magyarok egységes történelméhez? Hogy valaki, vagy valakik, politikai vagy szamaritánus megfontolásból jónak tartották a kitelepítést Bukovinából, az még nem jelenti azt, hogy az valóban jó is volt, főleg a szenvedő alanyoknak. Mert bizonyítottan többjük rövidesen nemcsak szegényebb lett, hanem szellemileg, erkölcsileg és gazdaságilag is teljesen lezüllött. Itt feldolgozandó lenne, többek között, hogy milyen állapotban érkeztek az aldunai sikertelen telepítésről vissza Dévára vagy Bukovinába az emberek, hogyan pusztultak el Vicéből, hisz ott sok föld volt, és miként fulladtak szőlőlébe Gyorokon. Továbbá idézem Földi Istvánt: „Csak azt nem lehet megérteni, hogy azok, akiknek gondolkozni kellett volna, akik felelősséget kellett volna érezzenek, mivel áltatták a maguk lelkiismeretét, felelősségérzetét? … Barátunk kevés volt, ellenfelünk sok. ”
Több érdekes adat létezik erről László János kéziratában. Nézzük csak! Szathmáry György levele 1890-ből Déva örmény polgármesteréhez, Issekutz Antalhoz :
- „Írd meg, hogy a kincstár ottani képviselője, a vajdahunyadi ispán (Schaffer Ödön), nem hogy előre vinné az ügyet, hanem tervszerűen hátráltatja… az a nyomorúságos csángó ügy mit sem lendült ám, ha te nekem privát lamentálsz, és megmondtam, megírtam neked, mi annak az orvossága: egy felterjesztés gr. Szapáryhoz, hogy mint kormányelnök vigye akár minisztertanács elé a dolgot és hasson a szolid megoldásra, mert tovább tűrhetetlen, és minden jóravaló ember megbotránkozik rajta, hogy 1887 év óta folyton nyomorog az ügy.”
Másik: "A feloszlás eshetősége mellett bizonyít Fehér Miklós, miniszteri tanácsosnak 1890-ben a dévai városházán és ügyben tartott előadása, amelyben a már megtelepült néhány telepest erőssen lehordta, dologtalanoknak, hanyagoknak nevezte, akik csak a fuvarozásnak élnek, halnak s keresetüket elisszák, földjeikkel nem törődnek, azokat csak ímmel-ámmal dolgozzák meg, vagy parlagon hagyják s így inkább a fuvaros mesterségre valók, nem telepítésre alkalmas egyének.”
Másik: “Lovass Sándor miniszter a bukovinai magyarokról: “Isznak, kötekednek és verekednek, miáltal a magyar társadalomra csak szégyent hoznak. Szerintem nem kívánatos elemek már azért sem, mert földjeiket, lakóhelyüket minden ok nélkül elhagyják, helyhezkötöttséget nem tűrő, kóbor, nomád természetű hajlamokkal Istentől megvert nép, aki 150 év óta keresi hazáját, de azt a leggondosabb jóindulat mellett sem tudta megtalálni idáig. Szükségünk van-e nekünk ilyen telepesekre? Nincs, uraim!”
Másik: “Dr. Leitner Mihály, dévai ügyvédnek, aki egy alkalommal Lovasst késedelmes telepítésért felelősségre vonta, ezeket felelte: „A késedelmeskedésnek nem én vagyok az oka, hanem Őfelsége, aki az erdélyi telepítésekről éppen úgy nem akar hallani, mint a külön magyar hadsereg felállításáról.” Az intézők beállításával a csángó kilincselések korszaka köszöntött be. Bukovinától Déváig, Dévától Marossolymosig, innen pedig Budapestig folytatódott.”
Újabb: “Mások pedig, akik kitartottak a magyarországi település mellett, 1909. januárjában még egy utolsó kísérletet tettek Nagy Lajos birtokkezelőnél, kérve őt, hasson oda a kormánynál. Hogy mielőbb jöhessenek haza és szabaduljanak meg végre az örökös moldovázástól. „Már megint zaklatnak? – förmedt rájuk mérgesen – akkor lesz itt település, amikor én akarom! Maguk úgy is megszokták a túrós puliszkát, menjenek csak és dolgozzanak még vagy húsz évig a bojároknak, s csak azután jöjjenek ide. Hamarább meg ne próbálják, mert kihajigálom az irodából.”
Kovácsműhely Andrásfalván, lebontották.
Közelebb lépve történelmünkben, most nézzük az utolsó telepítést. Megdöbbentő Bognóczky Géza tiszteletes levele, amelyet 1941. május 22-én címezett meg Andrásfalváról (eredeti helyesírással): „A legutobbi összeirás szerint gyülekezetünk lélekszáma 180 ra apadt. Ez azt jelenti, hogy szinte 2/3-ad része távozott el. Hogy ennyi még megmaradt ez ideig annak csak az az oka, hogy 20-ra igérte a követség a vonatokat. Most azonban, hogy nem érkeztek meg, dühös elkeseredés lett urrá a népen s tovább nem vár egy percig sem. Nem vár azért, mert elvesztette minden bizalmát vezetöi, az urak iránt s nembizik abban, hogy juliusra itt lesznek a beigért vonatok. Pillanatnyilag tehát az a helyzet, hogy mindenki a maga gondoskodik magáról holmijáról és jövöjéröl. Nincs kitöl várni segitséget. A községben is csak 1300 lélek van ami szintén a 2/3-ad rész az eltávozás miatt. Most aztán ez is rohamosan apad s mire beérkeznek a „magyar vonatok” nem lesz itt már senki. Magam pedig nézem gyülekezetem pusztulását. A kimentek szét vannak szorva az ország minden részébe. Ki fogja ezeket összegyüjteni? Néhány irt s tudom a cimüket, de nagyobb része eltünt. Itt van a második mádéfalvi veszedelem! Ez a magyar sors. A 177 év számüzetés után most saját hazájukban fognak tovább vándorolni. Nagyon elkeseritö. Megdöbbenve állok a tények elött s arra gondolok nem jobb volna-e itt maradni? Annyi kérvényre soha egy sor választ nem kaptunk a m. kormánytól. Életem legföbb célja volt vissza térni a magyar földre, de ezek után feltételezem azt is, ha átmegyünk megkérdezik azt, hogy miért jöttetek? Azért tisztelettel kérem Intézöbizottságunkat méltoztassék lehetöleg sürgösen tudomásunkra hozni, hogy itt maradásunk esetén el tudnak-e helyezni úgy mint itt voltunk, vagyis olyan egyházban, ahol magam lelkész, feleségem, vagy mind a ketten taníthatunk is felekezeti iskolánkban? ”
Ismét a népszaporulatról Bukovinában. Ha csak az említett és közmondásos szaporaságot vennénk figyelembe, akkor általában minden húsz évben szükségeltetett volna egy telepítés: 1796, 1816, 1836….De telepedtek ők, hisz már 1820. körül több család visszament a túlzott „vendégszeretet” elől Józseffalváról Moldvába, és nincs kizárva, hogy ők vitték magukkal a józseffalvi anyakönyvek első három kötetét, melyek örökre eltűntek. Erről is „áll néma csend,” akár a tomnatik-i telepről, vagy arról, hogy a 19. században miért élt vagy 25-30 andrásfalvi család Ó-Fratócon. Ezek szerint Fratócon nem volt népszaporulat. Ha valaki történelmünket olvassa, akkor arra következtet, hogy csak a magyarok voltak szaporák és nem az őket környező ruszinok, lengyelek, zsidók vagy románok.
Azért nem kell letargiába esni, hiszen jelentek meg utólag olyan kiadások, amelyek már kezdettől fogva még köszönő viszonyban sincsenek a valósággal. Amikor egy írás a kor politikájához igazodik, és nem a történelmi valóságot szándékszik felfedni, feltevődik a kérdées, hogy: miért is írták? Maga a kifejezés, hogy hazatértek, már félrevezető. A bukovinai magyarok sosem akartak Bácskába „hazamenni,” erdetüket még ma is Székelyföldre teszik. Olyan helytelen állítás is található a megjelent kiadásokban, hogy az összes bukovina magyar csíki eredetű. A Terra Siculorum nemcsak Csíkból áll. Ha a kivülálló szerzőket annyira fűtötte a szeretet, a bukovinai magyarok viselt dolgai iránt, és nem a hírnévszerzés, miért nem tanulmányozták behatóbban a Bognóczky Géza tiszteletes halálát? Hisz köztudott, hogy két alak segítette elő el a „szívinfarktusát”!
Hol van leírva a bukovinai magyarok szívszorongató három napja Szegeden, a bácskai telepítéskor? Amikor a vonatablakokban kitűzött zászlókat, a hazatelepítés örömére, megvásároltatták a bukovinai magyarokkal. Amikor marhavagonokban várták, hogy „üresedjenek” a házak Bácskában és a doborvoljácok „önkéntesen,” kissé röpködő ólmok által is segítve, elhagyják házaikat? Milyen volt a lelkiállapotuk, amikor olyan házat osztottak ki nekik, ahol a volt tulajdonos vére még nem volt megszáradva a falon? A bácskai menekülésről még csak szájhagyomány létezik, pedig ez is történelmünkhöz tartozik. Elszakadtak családtagok egymástól, réten, erdőkben temették el halottaikat, mert az akkori bírók nem engedték temetőiket használni, aludtak esőben, árkokban, főztek a szekerek mellett, volt, hogy az őshonosok alig engedték falvaikon áthaladni, de egy veder vizet nem adtak nekik, egy öl korhalékfát nem engedték szedni (ezt egy pap (!?) tiltotta meg nekik az egyház tulajdonát képező erdőből? Írt valaki a termékek beszolgáltatásáról egy pontosabb kimutatást, és azt, hogy ez mennyire érintette a bukovinai magyarokat, hogy ők ezt mennyire büszkén, magasra emelt fejjel viselték, ellentétben a többiekkel? Miként dugdosták termékeiket, állataikat a beszolgáltatás elől? Miért kellett sertéseiket a pincékben feláldozni? Arról, hogy milyen felebaráti szeretetben volt a saját házában hátraköltöztetett sváb és a nagyházba telepített magyar, mikor egyik se volt vétkes korának politikájáért? Feltette magában valaki a kérdést, hogy a magyarság miért, mindig a legnagyobb történelmi katasztrófáit ünnepeli: Mohácsot, Világost, Aradot, Trianont? És vajon egyedül csak a nép, a szenvedő alany a hibás-e ebben?
A szucsávai levéltárban a mai napig titkos anyagként van elkönyvelve és hozzáférhetetlen azoknak a bukovinai magyaroknak a mappája, akik, bár elmenetelükkor optáltak, 1946. után szülőföldjükre tértek visszakövetelni elhagyott házaikat, földjeiket. Miért tértek ezek vissza, milyen túlzott szeretet elől? Vagy megszűnt a: „BUKOVINAI MAGYAROK, MIND EGY SZÁLIG HAZAHOZNI ŐKET!” Olyant is tudok, bizonyítottan, aki 1947-ben visszatért Bukovinába meghalni (Gy.I. esete). Feljegyezte valaki ezen esteket? Nem. Mi emelt fővel elindultunk Csíkból, és via Bukovina hazatelepedtünk az áhított anyaország kebelébe (tulajdonképpen határról határra először), közben csak jóban és szépben volt részünk. Ennek előbb-utóbb az lesz az eredménye, hogy nem annak hisszük majd magunkat, akik igazából vagyunk, hanem annak, akinek szeretnénk lenni, esetenként talán hogy más, kívülálló kinek ismerjen el és meg minket, leginkább, mint áldozatokat. Hát áldoztunk is bőségesen, az tagadhatatlan, de nem a mi hibánkból.
Az is észrevehető, hogy már vagy 30 éve nagyon sok bukovinai székely lett, bár előtte nem igen igyekeztek ezek székelységüket bizonygatni. Elég, ha a magyarországi helyzetükre gondolunk a második világháború után, amikor nem megőrizni, hanem levetkőzni szándékoztak nyelvüket, szokásaikat és viseletüket. Ebben nem csak ők a hibásak, hanem azok is, akik őket folytonosan lenézték, csángózták és cigányozták. S még napjainkban is előfordul a „lecsángózás” (Budapest, a 70 éves hazaérési évforduló), de ezt sajnálatos nyelvbotlásnak minősítik hivatalosan.
Voltak a bukovinai magyarok közt csángók (minden tiszteletem nekik), az vitathatatlan, de az ottani magyarság a többségben levő székelységen alakult ki. Másfelől téves azt hinni, hogyha valaki mostani magyarnak az őse Bukovinában született valamikor, akkor az székely eredetű. A 17-18. században úgy Székelyföldön, mint Csángóföldön és Bukovinában éltek a magyarok mellett vagy velük együtt németek, örmények, zsidók, cigányok, románok, szászok, ruszinok, csehek, lengyelek, stb., így bizonyítottan sokan lehettek olyanok őseink közt, akiknek bajosan csörgedezhetett ereiben Árpád apánk vére. Mint említettem, a bukovinai magyarság egy kialakult népcsoport, székely identitással, ahol nem mindenki székely eredetű, csak székelyessé lett valamikor, és erre elég, ha Rónai Béla kutatásait tanulmányozzuk az interetnikus kapcsolatokról. Fazakas Tiborc, aki a bukovinai magyarok neveinek eredetét tanulmányozta, röviden jellemzi a dolgokat: „Egyrészt a fenti felsorolásból azonnal világossá válik, hogy a 18. század végén Bukovinában letelepedtek nem csupán a madéfalvi vérengzés által közvetlenebbül érintett székelység köréből kerültek ki.” De írók is írtak arról, hogy voltak ott magyarok előttünk is. Sajnos, nincsenek számba véve. Akárcsak Enzenberg népszámlálása 1778-1779. között.
Csobot-kápolna Hadikfalván, egykori állapota.
Az első bukovinai magyar, vagyis istensegítsi anyakönyveket tanulmányozva (1782-1799. közötti évekből), a kijegyzett 218 névből 24 román eredetű, 10 német, 8 rutén, 5 lengyel, 3 cigány, 3 zsidó és 11-t nem sikerült betájolnom. Ezek szerint 154 név magyar eredetű és 64 nem, vagyis a telepesek több mint harmadának még köze sem volt a magyarokhoz, a sokat emlegetett bukovinai „honfoglaláskor.” Kinek használ akkor az a megrögzöttség, hogy egyesek, tág lelkiismerettel, mindenki eredetét a Székelyföldre teszik? Mikor már maguk a mostani székelyek is megmosolyogják ezt az állítást, hogy finom kifejezést használjak. És azt is, hogy Madéfalva után, abban a kemény télben, a székelyek ezrével menekültek a gyímesi szoroson át. Hja, az eredet, hogy ki minek érzi magát…Akkor jelenleg lehet bukovinai magyar, aki tud magyarul, és aki nem, akinek a neve magyar, és akinek nem, aki megcserélte a nevét vándorlása során, és aki nem, aki még beszéli ősei tájszólását, és aki hallani sem akar róla, esetleg már magánórákon tanulja …Kezdhetjük a Te Deum-ot.
Egy másik fontos dolog, László János nagyapám kéziratából: „Még ezelőtt 40-50 évvel – vonatkozik itt az 1880-1890-es évekre - is elég sűrűn lehetett a régi öregemberek szájából hallani, ha két azonos nevű családot akartak egymástól megkülönböztetni: „katonacsalád”, avagy „nem katonacsalád”.
A katonacsalád elnevezés alatt azok a bukovinai magyarok utódai voltak értendők, kiknek elődei nem a madéfalvi vérengzéssel kapcsolatosan kerültek be a bukovinai magyar telepes községekbe. Ezeknek a tragédiája a madéfalvi szomorú események előtt már húsz évvel vette kezdetét és még a vész után is több éven keresztül folytatódott. Ezek az emberek az Osztrák-Magyar monarchia területén állomásozó különböző ezredektől, néhányan pedig éppen a hadjáratból szöktek meg.
Gyermeksíremlék, az egykori józseffalvi kolostor (manasztérium) temetőjéből.
Elképzelhető ezeknek a szökevény katonáknak az elszántsága, hogy az akkori hiányos közlekedési eszközök hiányában milyen hihetetlen utakat vettek a nyakukba, hogy a vasfegyelmű katonai szigor elhagyásával a néha 1000 kilométeres utakat hónapokig, talán évekig tartó állandó rettegés között tegyék meg gyalogosan, amíg Moldváig jutottak, ahol szétszórtan a különböző falvakban családot alapítottak.
E szökevényekről a régi öregek sokat mesélgettek. Elmesélték, hogy a legtöbben az embertelen bánásmód, különösen a megvesszőztetés elől szöktek meg igen sokan. Sokszor elbeszélték az Istensegítsbe letelepedett, a Szepesmegye, Szepesváron született Molnár István kalandos szökését, a Szalizekbe állomásozott Haller féle gyalogos ezredből. A szökés 1768-ban történt…”
Talán nem érdektelen azt is megnéznünk, hogy kik is írtak a bukovinai falvakról és az ott élő lakosokról 1888-ig. Azért az említett dátumig, mert ekkor jelent meg az első olyan munka, amelynek szerzője történész volt (Szádeczky K. Lajos). A többiek: Hacquets B. (botanikus), Muttnyánszki Mór (szerzetes), Kiss Károly (hadnagy), Jernei János (őstörténész, nyelvtörténész, utazó, jogász), Gegő Elek (egyházi szónok, etnográfus, történész, ferences szerzetes), Bíró Mózes (tiszteletes), Druzsbáczky (plébános), László Mihály (tanár), stb.
Azonban Szádeczkynek is lehetett volna fontosabb dolga, mint úgy írni le az aldunai helyzetet, hogy telepítésre alkalmas földek.
Vagyis a fent említettek nagyjából úgy estek bele a bukovinai magyarok történelmébe (nem a mindennapi életébe), mint Pilátus „Credo”-ba. Mert ahogy néhai Zsók Béla dévai író is említette a forrásokat (katonai jelentések, útleírások, levelek), ezek nem szakavatott levéltári vagy dokumentumkutatásokra alapultak, hanem inkább személyes élményekre és észrevételekre. Még ez sem lett volna annyira rossz, ha a forrásokat utólag felhasználók úgy hivatkoztak volna az adatokra, mint szájhagyományra és nem történelemre. Bár a kettő néha egybefonódik, az átadási módjuk, pontosságuk változatos, változékony az orális tradíciók keretében. Azért olyan-amilyen jelenleg a bukovinai magyarok történelme, mert egyes néprajzkutatók, valamilyen metamorfózisi hatásnak engedve, minden áron történészek is akartak lenni. Hogy egyszerre két lovat egy embernek nem lehet nyergelni, az tény. Ennek azonban az lett az eredménye, hogy napjainkban úgy emlegetik a hagyományt, mint történelmet és Heidrich-et s Kalányost mint székelyt.
Nincs szándékomban senkire adataimat vagy véleményemet ráerőszakolni. Lesz, aki elfogadja az újabb adatokat, és olyan is akad majd, aki nem. Az is meglehet, hogy a fanatikus nacionalisták majd nemzetárulónak vagy történelemhamisítónak bélyegeznek. De történelmünk nem volt mindig szép és boldog, az írott adatok bemutatása szépítés nélkül, talán sokakat meghökkent. Egy történésznek nem is az a feladata, hogy az olvasó lelki világára hasson, azt boncolgassa és a tényeket romantikus megvilágításban mutassa be. Ez a papok, lelkészek, néprajzosok és pszichológusok feladata. A történész az adatok pontosságára köteles összpontosítani, azokat a maga eredetiségében kell feltárja, és úgy szolgálja az olvasóközönség elé. Talán néha kísérőszöveggel is ellátja azt, a feltárt dokumentumok pontosabb megértésére, de anélkül, hogy azok tartalmát vagy értelmét befolyásolná.
Források:
1. A bukovinai Istensegíts és Fogadjisten könyvemben megjelent adatokat.
2. Pezenhoffer Antal (Zalaszentgrót, 1893. május 21. – Esztergom, 1973. augusztus 24.) római katolikus pap, érseki tanácsos, könyvtáros. Teológiai tanulmányainak elvégzése után káplán, 1919-től Budapesten hitoktató, hittanár volt. 1949-től haláláig főegyházmegyei főkönyvtáros Esztergomban. Forrás: http://hu.esztergom.wikia.com/wiki/Pezenhoffer_Antal
3. Galambos Tibor-Székelykeve (Skorenovac). A falu története, LOPress, 2001.
4. Szabadka Gyula-Skorenovac története, 1936, Kovin
5. Földi István: Mádéfalvától a Dunántúlig, Szekszárd, 1987, 37. old. - vonatkozik a bácskai telepítésre
6. László G. P- Az andrásfalvi reformátusok levelei 1891-1945 között, Déva, 2016, ASTRA kiadó, 7. oldal
7. Rónai Béla: Az interetnikus kapcsolatok tükröződése a bukovinai székelyek személyneveiben, Janus Pannonius Múzeum Évkönyve, Pécs, 40. szám, 159-164. old.
8. Fazekas Tiborc: Családnevek a bukovinai székelyek körében-wikipédia:mnytud.arts.unideb.hu/nevarchivum/konyvtar/szemelynev/.../fazekas.do..