Bukovinai magyar vagy bukovinai székely?
Nehéz kérdés. Már csak azért is, mert az 1980-as évekig nem igen hallottam olyanokról, akik nagyon feszítettek volna a bukovinai székelységükkel. Rá lehet fogni az akkori politikai rendszerre bátorságunk hiányát, a mostani nemzedék elhiszi majd. A dél-erdélyi telepeken, Déván, Vajdahunyadon, Csernakeresztúron és Sztrigyszentgyörgyön jobb esetben csak csángók voltunk, ha nem eloláhosodott magyarok vagy elmagyarosodott moldvaiak. Rokonságom kiterjed az Al-Dunára és tovább, ott sem igen hallottam arról, hogy nagyon büszkélkedtek volna azokban az években a székelységükkel. A kiadott írások is úgy emlékeznek meg, hogy: bukovinai magyarok (Sántha Alajos, László János, stb.).
Napjainkra azonban gyökeresen megváltozott a helyzet. Annyi bukovinai eredetű székely lett, és olyan, hogy a nevüket is nehéz kiejteni. És itt nem azokról van szó, akik a nagyvilágban asszimilálódtak. Nekik erre szükség volt a mindennapi megélhetéshez, akárcsak a valamikor bukovinai magyarok közé telepedett idegen nemzetiségűeknek.
Meglepő azonban az, hogy (többek között) ezek a székelyek azzal is dicsekszenek, hogy „még (!?)” beszéljük a szüleink és nagyszüleink nyelvét. Hogyan lehet egy anyanyelvet (tájszólásunkat) még beszélni (ha egyáltalán anyanyelvük volt)? Azzal születni és meghalni kell! Az is meglepő, hogy egyesek a családfáikból csak a magyar őseiket vállalják magukénak. Hány székely maradna napjainkban, ha csak azokat számolnánk össze, akik mindkét (apai-anyai) ágon Bukovinából származnak, és minden ősük magyar volt, nem asszimilált idegen nemzetiségbeli? A dolgok állapotáról eszembe ötlik László János nagyapám jóslata szeretett népéről:
„S ha van az Égben könyv, melyben a népek és nemzetek sorsát előre feljegyzik, akkor az Örökisten e maroknyi nép sorsát még a madéfalvi veszedelem előtt így jegyezte volna fel:
„Ártatlanul mészároltassatok le.
Kő kövön ne maradjon a ti házaitokból.
Sohase legyen elegendő számotokra az otthonotok.
Mindég szükségben szenvedjetek.
Örök bujdosás legyen osztályrészetek.
Hazát csak idegen nemzetek között leljetek.
Senki se törődjön veletek.
S végül veszítsétek le neveteket is.”
Meggondolkoztató.
Az adatok azt bizonyítják, hogy az egykori Bukovinában eleinte és utólag is nagy volt a székely-magyar és etnikai keveredés. Rónai Béla neves professzor úr kitűnő összefoglaló munkájában így emlékezik a bukovinai magyarok összetételéről, az anyakönyveket véve alapul: román család 75, német 95, orosz 7, cigány 11, rutén 38, lengyel 34, cseh és szlovák 70, horvát 1, egyéb 11. Sajnos, nem történik említés a csángókról, akik valószínűleg magyarokként kerültek elkönyvelésre. Értékes az a lista, amelyben László János közel 130 székely menekült (a madéfalvi veszedelem után) nevét írja le: Ambrus, Antal, Balogh, Barabás, Becze, Bíró, Bogos, Bőjte, Cserei, Demeter, Dombi, Domokos, Fazakas, Fekete, Ferenc, Fülöp, Gecző, Gergely, stb. családokból. Érdemes ezeket a neveket összehasonlítani a Bandinus, Enzenberg, Rónai listákkal, és a bukovinai családfákkal. Rájöhetünk, hogy tulajdon képpen melyek az eredeti székelyföldi nevek, bár ott is egy-kettő gyanús. De nézzünk bele, hogyan is alakultak Bukovinában a dolgok.
Az 1942-ben kiadott könyvében, a neves bukovinai kutató és történész, Ioan Nistor (semmi rokonságban az istensegítsi Nisztor-Nyisztor családokkal) a következőket írja: „1751-1774. között 62 magyar család élt Fogadjistenben és 1764-1774. között 49 magyar család lakott Istensegítsben.” Ez két évvel az első szervezett telepítés előtt történt. Több mint valószínű, hogy az Enzenberg kormányzó által készíttetett népszámlálási adatokat (1778-1779-ban) vette figyelembe.
László János jelzi az első telepes magyarokat: „1776. március. Földnézők Szamoskáról: „a látogató emberek a földeket első rendűnek találták és a német hatósságok jóindulatát is tapasztalták a bujdosó székelyek iránt” és „1776. november 6.-án az első telepesek megjelennek Istensegítsben és Fogadjistenben.”
Ezek csak a „fészekrakók” voltak, mert a java telepesről így szól az írás: „1777. március 6-10: jöttek el móduvai helyeikről, 9 (kilenc!) faluból, Istensegíts és Fogadjisten letelepült székely-magyarjai: 80 család Istensegítsbe, 20 család Fogadjistenbe.”
Mártonffy Mór, Istensegíts első plébánosa, csak annyit jegyzett fel a plébánia könyvében, hogy a két község lakói a moldovai Szamoskából (Zamoczki, Zamostea) jöttek be. László János feljegyzi Mitók-ot és Sendricsény-t is arról a vidékről.
Mint lenni szokott, a telepítések során és után nagy volt a jövés-menés. Erről Hacquets neves természettudós is megemlékezik később (1788-1789).
Alakulva a telepek, 1778-1779-ben Enzenberg népszámlálást rendel el, hogy tiszta képet kapjon arról, kik voltak Bukovinában eleinte, kik jöttek az osztrák elfoglalás után, kiket lehet megadóztatni, hány katonaszökevény van, stb. Eredmény: 61 család Istensegítsben és 63 család Fogadjistenben, akik már a település előtt ott voltak.
Végezve a népszámlálással, 1779. október 29.-én Enzenberg Károly (Karl Freiherr von Enzenberg) tábornok jelentést tesz Istensegíts és Fogadjisten megalakulásáról a központi kormánynak. Ez az első hivatalos jelentés a két, frissen és újra alakult faluról. Újra alakult, mert Istensegíts valamikor szász település volt, templommal. Például onnan ered a Csonka-torony határbeli földrész elnevezése.
1782-ben bánáti német telepeseket jeleznek Bukovinában, akik nem szervezetten kerültek oda, hanem kivándoroltak a jobb megélhetés reményében. Ők nem költöztek be e magyarok közé, de messze sem voltak tőlük.
Közben Beddäus kapitány folytonosan hozza Moldvából az erdélyi (székely?) menekülteket (1777-1784). Ezek között lehettek erdélyi vagy nem erdélyi katonaszökevények is, akik Moldvában találtak menedéket.
László János a bécsi Hadilevéltár adataira támaszkodva pontos kimutatást ad a további telepesekről: „1784. november. 8. Bejött 37 család Moldvából. A családok meglehetősen népesek voltak: 7–8 gyermekkel. 1784. november. 30. Újabb 30 család Moldvából. Voltak a települők között olyanok is, kik már 20–30–40 éve éltek Moldovában.” Szóval már az 1740-es évek derekától kezdve Moldvában laktak. Lehet-e ezekről állítani, hogy tiszta székelyek?
Újabb bevándorlás: 1785. január 2.-án Bukovina határát ismét átlépi 27 család Moldvából. Itt az osztrák adminisztráció már valamit észrevehetett, mert 1785. február. 20.-án az udvari haditanács elutasítja Enzenberg tábornoknak azon előterjesztését, hogy a telepítést a Moldvába bevándorolt erdélyi provinciális alattvalókra, illetve jobbágyokra (értette alatta a moldvai csángókat) terjessze ki. László János is megemlíti, hogy: „1784-1786-ban, a szervezett telepítések során már említés történik néhány csángó családról. Lassan-lassan keverednek a népek. Bár a székelyek is, és a tiszteletre méltó csángók is magyarok, az évszázadok során alakult-megőrzött nyelvben, szokásban és hagyományban nagy eltérés mutatkozik a két népcsoport között.
1786-ban megalakul Andrásfalva. Rá két évre betelepednek a Raráncsán át érkező református magyarok. Újabb keveredés, például a református Ömböliek Szatmár megyéből származnak.
A korabeli dokumentumok (1788-ban) szerint magyar falvak Bukovinában: Istensegíts, Fogadjisten, Józseffalva, Hadikfalva, Andrásfalva, Laudonfalva, Magyarfalva, Boldogfalva.
Laudonfalva lakosai (Balkótz) idővel beköltöztek Hadikfalvára és Andrásfalvára. Boldogfalváról sokat nem tudni. Magyarfalva a z egykor Vale-Seka lehetett.
1803-1806. Újabb, nagyobb méretű német telepítés zajlott le Bukovinában (pl. a Kásler, Gaschler, Dávid, Schneller, Stadler, Schmidt, Nunweiller családok).
1824-ben Kis Károly hadnagy írásában a bukovinai magyar „gyarmatok” között nem szerepel Magyarfalva és Boldogfalva. Valószínű, hogy nem szerzett tudomást a falvakról, mert 1834-ben Gegő Elek utazása során említi Boldogfalvát (7-800 lakos) és Magyarfalvát (600 személy). Azonban nem hallott a hegyek között 1823 táján létrejött Tomnatik-ról.
László Jánosról még napjainkban is úgy emlékszik Sántha Alajos író: „borzasztó nyugodt, megfontolt ember volt, aki mindig meggondolta mondanivalóját, mielőtt a száját kinyitott volna”. És László következtetése 1914-ben: „az eredetileg bevándorolt fajtiszta (nem értendő pejoratív értelemben!) székelyek 15-20 százaléka idegen nemzetiségűekkel (nem magyar) keveredett és képezi ma azt a vegyes nemzetiségű népcsoportot, amelyet bukovinai magyaroknak nevezünk.” Jön a kérdés: ha vegyes, akkor hogyan székely, ha székely, akkor hogyan vegyes? Van erre is magyarázat, mint mindenre manapság: „az egységes nyelv, hagyomány, kultúra....stb...stb” Ha már 1914-ben majdnem negyed része a betelepedett székelyeknek nem volt „fajtiszta”, mint László János megjegyzi, akkor hol tartunk napjainkban?
Vajon miért nem beszélt székelyekről az a László János, aki mindvégig kitartott vallása és nemzetisége mellett, akit ezért a harói románok kapákkal vertek meg, aki tudta, hogy a László ősök Gyergyóalfaluból származnak? Valószínűleg az ilyen álláspontért és őszinteségért nem szerepel sehol az úgynevezett bukovinai székely pantheonban. Őt ez már nem bántja. Mai szemmel nézve, egyetlen nagy problémája volt: nem tudott és akart ködöt kavarni maga körül.
Forrásanyag:
- László János (1878. Istensegíts-1959. Déva). Telepes gazda, író. Felbecsülhetetlen értékű hagyatéka maradt ránk, amelyet többek között felhasznált Oberding József György, Sántha Alajos, Sebestyén Ádám, Csupor Tibor, stb.
- Ion I. Nistor, Ungurii în Dacia Carpatină, extras din Analele Academiei Române, Memoriile Secţiunii Istorice, Seria III, Tom XXIV, Mem. 15, Bucureşti, 1942, p. 488.
- Raimund Friedrich Kaindl, Geschichte der Bukowina. Die Bukowina unter der Herrschaft des österreichischen Kaiserstaates (Zeit 1774). Festschrift zum fünfzigjährigen Regierungsjubiläum Franz Josef I, Czernowitz, H. Pardini, 1899, p. 77.