Udvarlások

        Sok és érdekes dolgot ismerünk az állatokról. Nagyok, kicsik, bundások vagy nem, emlősök, hüllők, egyesek különleges hangokat képesek hallatni. Tudjuk, hogy van időszak, amikor párosodnak, szaporodnak, létfenntartási ösztönből. Lehet ez pár hét után, az egereknél, vagy 6 év után, mint az orrszarvú madár esetében. Ez nem olyan egyszerű dolog, mert az udvarló el kell nyerje a „hölgy” kegyeit. Ezért hímek általában nagyobbak, színesebbek, agresszívabbak, szóval nem minden megy simán. Ám lényeges szerepe van az udvarlásnak, valahogy úgy, mint a politikában. Léteznek matriarchális vagy patriarchális klánok, ahol ösztönösen védik a Vezért és egymást, mások pedig kibírják klánok nélkül, azonban alább egy különleges fajta klánról lesz szó.
        A politikusok szaporodása és elszaporodása az tény, nem szükséges bizonyítani. Ami náluk érdekes, az kimerül az udvarlásban. Persze, sokan keresik a szájukkal a kenyerüket, az intézményekben, törvényszéken, tanintézetben, és egyesek az utcán is. Hát a baj forrása nem itt van, hanem a periódusban és az ígéretekben. Mikor már tömegesen, falkákban kezdenek megjelenni, mint este a szúnyogok az állóvizek környékén, az már gyanús az egyszerű embereknek két okból is: egyik, mert kérni fognak, a másik, mert ígérnek mindent, ami csak a leadott szavazat napjáig érvényes. Ilyenkor, mint tavaszi virágzáskor, nyomasztóan lebeg a szeretet a levegőben: szeretik a kéregetőt, hajléktalant, szeretik a kórházi élesztőből kikerültet, szeretnek fehéret, feketét és mindenkit, csak az ellenkező pártokat nem. Aki nincs velünk, az ellenünk, de csak a színen, közben hátul egyezkednek. Mindezekről az egyszerű ember csak annyit tud, amennyi ahhoz kell, hogy szép sorjában járuljon szavazni, valahogy úgy, mint a birkák a nyíráshoz. Ezek a bölcsen gondolkodó hazafiak, azt hiszik magukról, hogy ők tulajdonképpen nem is a nép választottai, hanem magának az istennek a kiválasztottai, csak szükségből kénytelenek időnként annak a népnek a színvonalára ereszkedni, akit oly bölcsen kormányoztak addig. Mások pedig azért ereszkednek le, mert nem kormányoztak, csak szeretnének. Hazafiak, nagy hazafiak a nyilatkozatokban, veregetik féltéglákkal a mellüket. Annyi van belőlük, hogy az összes magyar történelemben nem lehet ennyit kimutatni.

      Fokozódik a harci kedv, élesedik a csata, a bosszú angyala kísér mindenkit. Utálatos dolgok vergődnek a felszínre, ha nincsen, akkor kitalálnak valamit, majd a csata végeztével bekövetkezik egyeseknek a letargia, mások örvendnek a koncnak.
       Mindenki tudja, hogy ki a hibás a mostani állapotért, mindenki tudja, hogy a csillagos ösvény merre van. Csak azt nem mondja senki, hogy pontosan az ők atyai gondoskodásuk miatt vagyunk abban a helyzetben, hogy még lélegzünk, mert a levegőre még nincs adó kivetve.
Vegyes érzelemmel követem a kínlódásukat, mert ez nekik nem természetes állapot, és sehogy se tudom megszánni őket, sőt még részvétet sem érzek irántuk, vagy a felvételeken vigyorgó pofájuk iránt. Igaz, ők azt mondják, hogy csak jót akarnak nekünk, megmenteni minket. Ha valóban túléljük a megmentésüket, akkor esélyünk van megmaradni.
    Szokás ilyenkor a sok szervezés és meghívás, leginkább olyanok, akik nem örvendenek az egyszerű pornép kegyeinek, ám jól mutatnak a szervezők költségeiben és beszámolójában. A fiaskó kísérőszöveg általában az, hogy ezek az emberek nem érdemelnek semmit, nincs műveltségük, stb. Van nekünk műveltségünk és igényünk, ha olyan jön, aki minket érdekel és nem őket érdekli az elszámolásnál.
    Ezer éve annak, hogy Árpád leszállt a hegyekről és megitatta lovát a Tisza éltető vizében. De ezek nem tudnak leszállni a nyakunkról, és leszállítani se lehet őket, mint egykor Mussolinit az olaszoknak. Na, de annak végül más befejezése lett, és fejleg nézte a világot. Végül is jönnek a választások. Kalapács van elég, ismerjük őket. De én nem leszek az a szeg, amit bevernek, mert gyanítom, hogy Sztálin édesapánknak igaza volt: hagyjátok, hogy szavazzanak, mi majd megszámoljuk.