Miért vagyunk mi, erdélyi magyarok, itthon bajgorok és odaát oláhok?

    Bizony a dolgok régen elfajultak, és itt nem a 18-19. századokra gondolok, hanem arra, amit a korosztályom megélt és mai nap is bizonyítani tud. Kezdjük azzal, hogy csodálatos tanári nemzedékhez volt szerencsénk, és ez már történelem, mert olyan már többé nem lesz Déván. Persze, mint minden nyájban, itt is akadt fekete bárány. Szerencse, hogy nem sok.
    Bukovinai hagyományunk megőrzésében fontos pillanat volt, amikor 5. osztályba kerültünk. Nagyjából 50 gyermeket kellett kétfelé osztani, és egy jövendőbeli osztályfőnök azt mondta, neki csángók nem kellenek. Így a dévatelepi és csernakeresztúri csángók mind egy osztályba kerültek. Keresztúrról csak öten, de gimnáziumba egy sem. Még fontosabb volt, amikor magyar órán ki akarták nevelni belőlünk őseink tájszólását, mivel az parasztos volt. Ez nagyon nem sikerült, de négy éven át az osztályból mindenki csak paraszt maradt. Utólag tudtuk meg, hogy az illető tanár is parasztszármazású volt.
    A tanárok java azonban tényleg törte magát a magyar iskoláért és gyermekekért, egészségét nem kímélve törekedett, kitéve magát a lehallgatásnak, nem azért, hogy tanítson, hanem azért, hogy legyen kit, és hol tanítson. Elég, ha arra gondolunk, amikor 1971-ben a magyar tagozatot szabályosan kirúgták az egykor Dévai Állami Főreáliskolából, ami akkor már Decebal nevet viselt, és ősz elején még nem tudtuk, se tanárok, se diákok, hogy merre leszünk. Ezt ma se lehet emlegetni, hogy milyen felebaráti szeretetben volt részünk.
    Valahogy rendeződött a dolog. Ezt sokan elfelejtették a tanárok közül, olyannyira, hogy magyarságunk megőrzése érdekében saját gyermekeiket oda adták be, román tagozatba. Hálából mehettek kirándulni a nagy szovjet testvérhez. Ha ennyi lett volna, még hagyján, de 1990. után ezek a renegátok lettek a legnagyobb magyarok. Majd minden rendezvényen ott voltak, felszólaltak, vagy ami még rosszabb, a bizottságokban ők ítéltek, illetve őket hívták meg. Rablóból lesz a legjobb pandúr, és spicliből a legjobb magyar.
   Hát az igazság az, hogy sok magyar gyermek végzett román szakon. Egyrészt, mert úgy gondolták, hogy jobban érvényesülnek a szocializmus építésében, ha ott végeznek, másrészt kiestek magyar tagozatra kiírt, felvételi vizsgákról. Esetleg csak szakiskolába iratkozhattak, elmei felfogásuk limitált értekei miatt. Azonban az is igaz, hogy eleinte magyar osztály csak egy volt a megyében, később már fél osztály. És innen a konkurencia. Ezek a nemes példányok is túlélték a rendszerváltozást, többen közülük bukovinai székelyek lettek, kínozzák nem létező tehetségüket jobbra-balra. Talán az sem lett volna hátrány, ha román tagozaton tanulnak, ha nem hozták volna haza a nyelvet és a barátokat. Lassan az otthoni nyelvből is eltűnt a magyar, esetleg maradt egy „vereskókis.”
    Néha az emberek nem akarják az igazságot hallani, mert ez tönkreteszi az illúziójukat. Ezért van az, hogy annak mutatják magukat, amilyenek lenni szeretnének, és ezt azért említem, mert szinte általános betegség a vidéken. Például, van egy család, a szülők magyarok, a gyermekek is, azonban ezek az összesen más nemzetiségűekkel házasodnak, lassan felejtenek magyarul is. Egyik előadáson, ahol Nagylaktól nyugatra élő vendég is volt, az említett szülők közül az egyik szóra emelkedik, és meghatóan, szinte könnyezve szól arról, hogy mennyire fontos nekünk a magyarságunk megőrzése. Mondom a mellettem ülőnek: megyek ki, mert nekem tengeribetegségem lett. Persze, a külföldi eltelt örömmel nyugtázta magát, hogy milyen kitartó és megbízható magyarok vannak Déván.