Tolerancia
Bukovina egyesülése a Román Királysággal (1918. november. 15/28-án) mély jelentéssel és következményekkel hatott a volt osztrák tartomány együttélő nemzetiségeire. A multikulturális terület, amely nevezetes volt a sokoldalú, változatos közép-, és nyugat-európai behatásokról, melyet úgy említettek, mint „híd Kelet és Nyugat között”, vagy „kelet Svájca”egy teljes átalakulásnak volt kitéve, hogy fejlődése a nemzeti állam követeléseinek megfelelően alakuljon.
A nemzeti kisebbségekre vonatkozó, európai ihletettségű törvényt Románia is aláírta 1919. december 9-én. Eleméletileg igyekezett az állam elfogadható megoldásokat találni a megfelelő társadalmi egyensúly fenntartására, a gyakorlat azonban sok esetben mást mutatott.
A bukovinai magyarok, mint létük alatt sokszor, földrajzilag és értesülésekben elszigetelődtek magyarországi és erdélyi testvéreiktől. Sorsuk szorosan összefüggött - tudatosan vagy sem - a 30-as évek után, az európai politikai viszonyok egyensúlyának fejlődésével és viszonyaival, melyeket a revizionista hullámok megerősödése, és a bevezetett regáti politika és intézmények működése jellemzett.
1940. június 28-án Szovjetunió bekebelezte Bukovina északi felét, Besszarábiát és Herca vidékét. A II. Bécsi Döntés után, 1940. augusztus 30-án, Romániát kötelezte Németország és Olaszország, hogy átadja Magyarországnak Erdély észak-nyugati részét. Ilyen kedvező körülmények között, Magyarország felkarolta a bukovinai magyarok hazatelepítésének gondolatát. Drámai változásokon ment át a vidék, melyeket leírni is nehéz. Ezek menthetetlenül rányomták bélyegüket a bukovinai nemzeti kisebbségek sorsára, köztük a bukovinai magyarságéra is, megváltoztatták a vidék hagyományos multikulturális és többvallású múltját.
Napjainkban a bukovinai románság úgy tartja számon az egykoron ott élő magyarokat, mint jó gazdákat és földműveseket, a katolikus- vagy református vallás megőrzőit és gyakorlóit, a legtöbben sajnálják eltávozásukat.
A Bukovinában együtt élő nemzeteket a rendszerváltásig a tolerancia jellemezte, nyelv, tanítás, szokás vagy vallás szempontjából. Ritka a történelem során, hogy több nép történésze azonos eseményeket egyformán írjon le. Pedig Bukovinára ez volt jellemző, akár német, magyar vagy román források említették a Trianon előtti korszakot. Sajnos, az emlékezetekben leginkább a két világháború közötti időszak maradt meg. Közelebb áll hozzánk, a szájhagyomány is nagyjából hozzájárul a dolgok ilyen állapotához.
Számomra megdöbbentő, hogy napjainkban a bukovinai románságot, vagy oláhságot egyesek szerint, egy kalap alá foglalják a regáti vagy erdélyi románokkal. Az őslakos erdélyi vagy bukovinai románság, amely évszázadokon át a német befolyásnak volt alávetve, távolról sem hasonló a regáti társaihoz. Mint olyan, aki már 16-17-szer járt Bukovinában, és aki az ottani emberek mindennapi életét és gondjait személyesen ismeri, nyugodtan állíthatom, hogy létezik egy „homo bucovinensis”. Egy olyan bukovinai ember, aki nem tartotta magát soha moldvainak, sőt sértésnek veszi, ha déli rokonaihoz hasonlítsák őt. Vendégszeretetük túlhaladja még az erdélyi románságét is, és erre személyes példákkal szolgálhatok. Megmaradt bennük napjainkig a büszkeség bukovinai eredetükre és egykori németes nevelésükre annyira, hogy még most is ferde szemmel tekintenek a regátiakra. Távol áll tőlem azt állítani, hogy az ottani lakosok az összesen angyalok. Nekik is, mint minden népnek, megvannak a maguk rossz példái is, igaz, hogy kisebb arányban, mint az ország többi részében. De melyik nép áll csak jó emberekből? Érdekes módon akik elítélik, és most már pejoratív értelemben leoláhozzák őket, azok vagy nem voltak soha ott, vagy keveset olvastak, vagy a sovinizmus és nacionalizmus szellemében kaptak nevelést. Hogyan várhatjuk el, hogy valaki tisztelje nyelvünket és kultúránkat, amikor mi földrajzi elhelyezés, nyelv, vallás vagy nemzetiség szerint ítéljük el őket? Hányan választhatták meg közülünk, hogy hol és milyen nép tagjaként szeretnének születni? Hol marad az évezredes magyar vallásunk tanítása, embertársainkra vonatkozólag? Miért ítélünk el olyanok, akik a valamikori politikusok tévedése után 2-3-4 nemzedékkel születtek?
Tény az, hogy más fényben látszik az élet a határon túlról, mint a határon belülről. Az előbbiek csak azt látják, amit meg akarnak nekik mutatni, és legtöbb esetben csak a rosszabb tapasztalatok kerülnek terjesztésre, „feldolgozásra.” Évszázados szokás az, hogy a kivándoroltak túloznak a dolgok téves jelentéseiben, ők agitálnak a legjobban. Nincs tudomásom arról, hogy ezek milyen kézzelfogható eredményt értek el szülőföldjükön azon kívül, hogy megszülettek. Mert egyáltalán nem mindegy, hogy valakit szemtől szembe vádolok, vagy két utcával arrébb mutogatom az öklömet. Ez becsület kérdése.
Ismétlem, a bukovinai nemzetek toleranciáját világszerte elismerték. Sehol nem találtam olyan feljegyzést, hogy konfliktusra került volna sor a népek között 1919-ig. Nem állíthatom azt sem, hogy az ott élő nemzetek nagyon szerették volna egymást, csak egyszerűen nem foglalkoztak a szomszédok dolgaival, bár ünnepeiken részt vettek. És ezt a viselkedést Hunyad megyébe is magukkal hozták őseink.
Nem is lehetett volna másképp, mert a vármegyébe telepített magyarok az összesen a románság közelébe vagy közepébe kerültek elhelyezésre, az akkori magyar kormány vagy magyar tisztviselők gyümölcsöző munkájának eredményeként (Sztrigyszentgyörgy és Csernakeresztúr magántelepítésként zajlott le). Mint olyan, aki Déván született és sohasem hagyta el hosszabb időre szülőföldjét, érdemesnek tartom bemutatni egy olyan esetet, amelyről talán kevesen tudnak.
A második világháború idején a Dévára telepedett bukovinai magyarok régi és új telepe már egybenőtt, úgy nézett ki, mint egy falu a város mellett. Több száz ház alkotta, java gyúlékony anyagból. Az akkori román jobboldali párt fajgyűlölő szervezete, a „vasgárda” elhatározta, hogy a magyarság házait elpusztítja, felégeti. Igen ám, de nem számoltak azzal, hogy a betelepedésétől eltelt 30-50 év alatt a bukovinai magyarok jó viszonyt alakítottak ki a környező falvak románságával. Ezek napszámban dolgoztak a magyarok földjein, fával látták el őket a környékbeli erdőkből, állatokat adtak-vettek, a magyarok tanították mesterségre a románok gyermekeit. A románok figyelmeztették magyar sorstársaikat a fennálló veszedelemről. A megoldás egyszerűsége megdöbbentő. Majd minden magyarnak a román barátja beköltözött a magyar házba, és a gárdisták megjelenésekor ők álltak ki a kapuba, vasvillával, fejszével. Bármennyire is veszettek voltak a gárdisták, azt már nem tehették, hogy a románokat legyilkolják, mert a környékbeli falvak összes románsága a nyakukba szakadt volna. Az idősek visszaemlékezései szerint a huzavona másfél napot tartott, amely elég volt arra, hogy Nagyszebenből egy Wehrmacht századot Dévára szállítsanak (Schreiber István szerint). Megérkezve ezek, a vasgárdistákat a mostani régi központban összegyűjtötték és lefegyverezték. Így menekültek meg a Dévára telepedett bukovinai magyarok az elpusztítástól. Az akkori magyarok és románok gyermekei a mi korosztályunk.