Bukovinai magyarok, idegen szerzők műveiben
(francia, orosz, német, román)
A bukovinai magyarok valós, de kanyargós történelmének útvesztőjében még ma sem könnyű eligazodni. Már több nemzedék nőtt fel, amely léleknyomorító történelmi ismereteket kapott, főleg az iskolában. Szerencsés esetben, az egyén részesült helyes információkban a családja körében. Csakhogy őseink közül sokan nem voltak beszédesek. Volt egy másik szokás is valamikor, amikor a felnőttek beszélgetéseinél a gyermekek nem lehettek jelen. Akaratlanul is veszítettünk ezzel, bár akkor nem fogtuk fel ennek jelentőségét.
Meggyökerezett az olyan eljárás, minden nép körében, a tudósabb, tudományosabb körökben is, hogy csak olyan történelmet szabad, netán illik írni magunkró1, amelyben a nemzet és ennek emberei csak kimagasló és elismerésre méltó tetteket követtek el, majd lehetőleg szépíteni és mellőzni minden olyant, amely ezt a véleményt, hajszálnyit is befolyásolhatná.
Az elmúlt évtizedekre visszatekintve meggyőződhetünk, hogy a bukovinai magyarság az egyetlen népcsoport, talán a földkerekségen, amelynek történelme nem gazdagodott az említett periódus alatt. Röviden még most is ott tartunk, hogy a Madéfalva-Csángóföld¬-Bukovina-Bácska-Tolna megye vonalon lovagolunk. Előtte nem volt semmi, utána sem sok. Pedig csekély erőfeszítésünkbe kerül ráébrednünk, hogy a kutatásra álló anyagok meggazdagodtak a határok és levéltárak megnyitásával, a módszerek is modernebbek most, mint 50 vagy 100 éve voltak.
Két, és lényegében fontos dolgot tévesztettek össze az eddig megje¬lent kiadások: a szájhagyományt a történelmi valósággal. Bizonyítottan, eddig több megjelent információ nem tükrözi híven a valóságot. A nemrég elhunyt Sántha Alajos író is felhívta erre a figyelmet, már 1943-ban: sok, rengeteg valótlan dolog jelent meg rólunk (bukovinai magyarokró1-sz. megj). És ez napjainkban is zajlik vidáman. Talán szükség lenne a bukovinai magyarság történelmének egy részletesebb megírására, a régebbi adatok újabbakkal való pótlására, kiigazítására (Andrásfalvi Bertalan úr véleménye).
Véleményem szerint az sem elhanyagolható, hogy mások szemével is lássuk az akkori eseményeket, minél szélesebb körben megismerjük azokat a műveket is, amelyeket külföldi - korabeli és mai - szerzők írtak. Mivel a magyar szerzők túlnyomó többsége a kérdést kizárólag a székely-magyarok történéseire koncentráltan tárgyalja - persze többségük esetében, az adott korabeli körülményeik között ez érthető is - azonban ma már túl kellene lépni, és tágabb összefüggések rendszerében kellene vizsgálni ezeket a történéseket.
A kutatások eredményei
Az évtizedekkel ezelőtt elkezdett, és a bukovinai magyarokra vonatkozó kutatásaim során rájöttem arra, hogy kis népünk teljesebb és valósabb történelmének felderítésére szükséges az idegen szerzők által közölt írások, adatok, dokumentumok és fordítások megismerése, közlése.
A bukovinai román történészek, az utolsó három évtizedben, felbecsülhetetlen adatokat és fordításokat közöltek. Összehasonlítva a magyar szerzők kiadásaival fontos ismereteknek jutunk a tulajdonába.
Egyike ezeknek maga a Bukovina elnevezés, ahol a magyar szerzők az illető nevet csak az osztrákok bukovinai bevonulása után említenek, és nem egy esetben nekik is tulajdonítanak. Azonban a Bukovina elnevezés 3-szor jelent meg abban az adománylevélben, amit II. Román adott ki 1392. március 30-án (a Vlad Tepes nagyapja).
A lengyel király, Jagelló és Luxemburgi János között kötött ó-lublói (1412. március 15.) szerződésben már a történelmi terület felosztásra kerül, a magyar király a Nagy Bukovina nevű részt kapja a Kárpátok és Szeret folyó között, a lengyel király pedig a Kis Bukovinát uralja majd, a Szeret folyó és a Dnyeszter között. Ebből következik, hogy a lengyel kancellárián már akkor Bukovinának nevezték Moldva északi területének egy részét. A „bukovinák” bükkerdőket jelöltek, és nem tartományt.
Következnék Istensegíts megalakulása. Gyakorlatilag csak néhai Sántha Alajos említi, hogy az illető területen valamikor szász falu létezett, a Csonka toronynak nevezett részen. A mostani Istensegíts a három uradalom földjén helyezkedik el: Părlișeni, Ivăncicăuți és Drăgănești. Istensegítsben magyar menekültek telepedtek le a Drăgănești nevű részre, majdnem az összesen Moldvába szökött katonák, anélkül, hogy a solka-i kolostornak, a föld tulajdonosának, valami fizettek volna. Mivel a föld kevésnek bizonyult, a telepesek árendába vették még két uradalom földjeit (Părlișeni és Ivăncicăuți) 30 aranyért évente.
1774-ben Părlișeni-ben 12 parasztcsalád lakott, 1775-ben 15. Az elkövetkező években ezek száma emelkedett, 1779-ben 26 család és 1784-ben 46 család. A családok elköltöztetése 1786. május 1-én kezdődött, hogy az újonnan létrejött Istensegíts falunak nagyobb fejlődési lehetőséget biztosítsanak. Templomostól Szeretvásár mellé telepítették az őshonos lakosokat.
Bukovina elfoglalása után a katonai közigazgatás 9 katonai káplánságot hozott létre, az itt szolgáló katonák számára. Az istensegítsi körzetnek Mártonffy volt a plébánosa, ő vette gondjaiba az első magyar telepeseket is. Mártonffy volt az egyedüli magyar káplán, a többi német. 1787. április 4-től kezdődően, a katonai káplánságok civil káplánságokká alakultak át. A császár által 1811. június 27-én kiadott, 5159-es rendelet értelmében, az istensegítsi civil káplánság parókiává alakul.
Hiánypótló anyagként lehet elkönyvelni a Splényi által megalkotott leírást, a kezdetként Bukovinában talált feltételekről és lehetőségekről. A dokumentum 1774. augusztus és 1775. augusztus között készült, amikor Splényi már egy éve Csernovicban tartózkodott. Első kiadását dr. Johann Polek rendezte 1893-ban Csernovicban, az eredeti kézirat után, amely a bécsi Hadilevéltárban található.
A Splényi által írt „Memóriák” gyakorlatilag három részből tevődnek össze:
1. A bukovinai körzet múltjának és jelenének leírása azzal a céllal, hogy miként lehetne a vidék politikai és gazdasági színvonalát magasabb szintekre emelni.
2. Térképészeti leírás és katonai észrevételek a körzetről.
3. A körzet földrajzi, fizikai, gazdasági, jogi, kereskedelmi, katonai és vallási leírása, ezek szintjének jövőbeli feljavítása.
A Memóriák első részét számos alkalommal felhasználta H. I. Bidermann (Bukovina az osztrák adminisztráció alatt 1775-1875, Lemberg, 1876). Ezekből vett át adatokat Szádeczky K. Alajos is, persze „alkalmazva” a kor kérelmeihez. A második és harmadik rész nem volt feldogozva 1997-ig, amikor megjelent (németül-románul) az Analele Bucovinei, An IV, 2/1997 történelmi évkönyvben, Radu Grigorovici akadémikus tollából.
Fogadjisten
1659. április 6. (7167. aprilis 6.) A Szucsava vidéki (régi) Iacobesti falu egyik határának a megállapítása.
1737. május 13-án az ilisesti-i kolostor birtokába kerül a falu.
1772-73-ban Rumjancev népszámláláskor Fogadjistenben 21 ház van, egy gazda földtelen, a többi birtokkal.
1775-ben a falu a vicov-i kerülethez tartozik, lakossága 20 család földműves és 74 család székely-magyar, ezek zöme az I. Székely Határőrezredből származik, akik 1752-1772 közt telepedtek az ilisesti-i kolostor birtokaira (Bíró-Szenttamás , Jenő-Gyergyó, Fekete-Madaras , Balog-Ditró , Kató-Szentdomokos, Okos-Rákos, Máté-Kékes , Forgács - Horta-Arad , stb.)
Enzenberg népszámlálása 1778-1779 között Fogadjistenben 63 ház, Istensegíts 61 ház volt. Fogadjisten nagyobb volt, mint Istensegíts, és ez az anyakönyvekben található házszámozásokból is kitűnik.
A fogadjisteni magyarok említése. 1783. június 2. „Iacobeşti határában, Alsó-Miliseutz egyik részén, a St. Ilie kolostor földjén van az új Csángó falu, amely román neve Iacobeşti és magyarul Fogodisten.” Iacobesti falu (nem tévesztendő össze Iacobeni-el) létrejöttének ideje ismeretlen. Ám már 1700-ban megjelenik a korabeli írásokban. Ebből arra következtethetünk, hogy az 1770-es évek elején a magyarok Iacobesti falutól kissé feljebb telepedtek le, a Szucsáva folyó partján, nagyjából ott, ahol napjainkban Slobozia Sucevei fekszik. Örömük sokat nem tartott, mert 1784. szeptember 1-én Kapri János megvásárolta a falu felét, és a magyarok felköltöztek a románok közé, a Jakabos patak völgyébe, Romanesti és Danila falvak közé.
Fogadjisten: 1783. június 2-án még lenn voltak a völgyben (ma Unirea Sloboziei falu), 1784. szeptember1-én vásárolta meg Kapri báró a fél falut. Ekkor lehet a felköltözésről beszélni: egyesek oda, mások Istensegítsbe költöztek át.
A bukovinai magyarok leírása 1788-1789-ben, az Andrásfalván, Hadikfalván és Józseffalván a létező 171 családból ekkor 51 eltávozott.
„Ez a Szucsáva menti föld a legjobb, mely alatt törmelékkavics vagy durva homok helyezkedik el. Az egész vidéken a legelők több mint kitűnőek. A folyó mentén található egy másik település, de nem német, hanem székely vagy magyar. Lakói az idők során Erdélyből Moldvába, Besszarábiába vagy Valáhiába vándoroltak, most részben visszatértek a császári Moldvába. Ezen vándornépek falvai úgy voltak berendezve, mint a német telepeké: a házak sorjában, egyenes vonalban, egymástól elválasztva álltak, hátul épültek az istállók. A csűrök és az istállók a házak meghosszabbításában voltak, akárcsak a németeknél. Minden teleknek saját kerttel rendelkezett, vagy a házak között, vagy ezeknek a végében. Ebből az elhelyezésből az következik, hogy egy negyven, vagy száz házból álló település nagyon hosszan elnyúlik.
Bármilyen hosszak is a falvak, ezeknek a magyaroknak szokásuk az egészet körbe keríteni, csak a falu felső és alsó végén hagytak egye-egy bejáratot, melyet éjjelre bezárnak. Házai tágasak, megfelelnek egy család szükségleteinek, és mint minden telepen egy előszobából, egy nagy-, és egy kis szobából tevődnek össze. Az istállók úgy vannak megépítve, hogy négy tehén és egy pár ló férjen el bennük. A csűrök is nagyok, és három részre vannak beosztva. Egyszóval, ezen telepesek ingatlanai valóságos paloták a helyi lakosok épületeihez viszonyítva...
...Ezeknél a nomád és barbár népeknél megszokottak az ilyen tettek, melyekből azonban nekik semmi hasznuk nem származik. A legérdekesebb az, hogy a császári vidékre való kivándorlásukkal nem javítottak a sorsukon, hanem rontottak rajta. Számos példa akad arra, hogy ezek a könnyelmű emberek eltávozásuk után néhány évre ismét visszajönnek és letelepednek. Úgy néz ki, hogy vérükben van a vándorlás. Igaz, hogy néhány év óta az illetékesek elővigyázatosabban bánnak a bevándorlókkal, főleg azokkal, akik már egyszer vagy többször eltávoztak. Csak azzal a feltétellel fogadják be őket, ha magukkal hozzák az állataikat. Egyedül, önerőből kell házaikat és gazdasági épületeiket felépíteniük, az államtól csak a telket és földet kapják. Ezzel a telepesek azon szintjére kerülnek, mint akik Moldvába, Besszarábiába vagy Valáhiába vándorolnak…
…a magyarok, akik jobban kedvelik a pusztát, mint a hegyeket, Bukovinában a Szucsáva és Moldva folyók közé telepedtek le. Jelen pillanatban falvaik a következők: Fogadjisten (Fogoischten), Istensegíts (Istenschögösch), és Andrásfalva. Moldvából telepedtek ide még akkor, mikor a vidék a császári hatalom kezébe került. A Szucsáva és Szeret folyók között még létrejött két magyar falu Hadikfalva (Hadick Falwa) és Józseffalva (Joseph Falwa), melyek a az előbb említett Andrásfalvával együtt 171 családból álltak, ahonnan látogatásom idején 51 család könnyelműen eltávozott."
Sáskajárás Bukovinában
„Szucsáván az emberek békében és jó egyetértésben éltek, de 1847-ben az egész országban nem termett kenyér (vagyis búza), ennek következtében borzasztó éhezés ütött ki. Következő évben kegyetlen volt a szárazság, az összes forrás és kút elapadt, még az Areni-i is (ma Szucsáva egy negyede) és a városi vezeték vize is, amely a föld alatt jön, a Tatárdomb felöl.
Csak a zamca-i kolostor (1606-ban az örmény-katolikusok által épített kolostor Szucsáván) kútjában maradt elégséges és hideg víz, melynek párja nincs a környéken.
Az égbolton jelek jelentek meg: üstökösök és lángjátékok éjjel nyugat felöl. Mondták a jövendőmondók és sámánok, akik a népre mindig ráijesztettek jóslataikkal, hogy sok megpróbáltatás következik: sáskajárás, éhezés, betegségek és végül háború.
Ez alkalommal a jövendölésük bevált.
A meleg, déli szelekkel együtt hatalmas sáskarajok érkeztek. Azon a napon, amelyiken érkeztek, kegyetlen forróság volt, az úton nem lehetett mezítláb járni, annyira égetett a föld. Ám egyszer csak elsötétült az ég, olyan ropogás hallatszott, mint amikor a száraz nádat tapossuk. Hatalmas sáskafelhők haladtak a Szeret, Prut és Dnyeszter völgye felé, útjukban földig ették a még létező termést. Szucsáva környékére csak a fáradt sáskát hullottak le.” Mivel a baj nem jár egyedül, rövidesen a legyengült szervezeteket, a kolera tizedelte meg.
HASONLATOK
Eddigi történelmünkből kiderül, hogy a bukovinai magyarság, bár kemény nép volt, mindig az áldozat szerepét töltötte be: földtelenség, sok gyermek, „móduvázás,” kivándorlás, tannyelv, stb. Nézzünk kissé körül a magyar falvakhoz közel eső helységekben, hogy ott mi is volt a helyzet a 19. század végén.
Partestii de Jos, egy Kacsika melletti falu (nagyjából egyenlő távolságra Istensegíts és Józseffalva között). A helybéli pap, Androhowitz feljegyzi 1894-ben: „a parasztok szegények, mivel kevés termőfölddel rendelkeznek, a földek minősége is silány.” Ha mégis akad más munka, írja egy másik, a margina-i (Istensegítstől 20 kilométer) pap, az nehéz és rosszul fizetett. Azonban még mindig jobb a helyzetük ezeknek, mint a partestieknek, akik java, mint napszámos dolgozik a Regátban. Ennek következményeként a jó munkaerő ritka és drága is.”
Sok a gyermek, általában 4-6-8-10-12 egy családban. Partesti-ben egy családnak nincs gyermeke a 600 családból. Nem hasonlítanak a feljebb leírt dolgok, a bukovinai magyarok életéhez?
Egy másik probléma volt a falvakban az alkoholfogyasztás. A román papok nagyon kikeltek ellene, az illető embereket a templomban eskették fel, hogy többé nem tesznek italt a szájukba. Ez kétélű tőrnek bizonyult, mivel egyrészt csökkent a felnőtt- és gyermek elhalálozások száma, másrészt csökkent a születések száma is. Nincs mulatság, nincs gyermek. Az elhalálozások csökkenő száma annak is köszönhető, hogy a császári hatóságok egyre nagyobb hangsúlyt fektettek az egészségügyre.
Persze a sok gyermek iskolába is kellett járjon, ez sem kerülte el a hatóságok figyelmét. Szolkán 1820-ban alakult meg az iskola, 1896-ban már négy osztállyal működött. Azonban számosan nem jutottak iskolába a szülők szegénysége miatt, akik jártak is sokat nem tanultak, inkább felesleges időpazarlásnak tűnt az egész. A helybéli pap azonban háborgott, mivel a tannyelv német volt. A magyarok háborognak még mai napig is, hogy 1932-1933 után a tannyelv román lett Bukovinában.
Máshol, mint Clit faluban (Istensegítstől 27 kilométer), azért elégedetlenkedtek a románok, hogy a tanítási nyelv ukrán, és a román gyermekek csak vallásórán tanulnak anyanyelvükön. Valahogy így alakult a helyzet a bukovinai magyar falvakban is 1932-33 után, ahol a tanítási nyelv román lett, és a gyermekek csak vallásórán használhatták anyanyelvüket.
A jóléthez, az iskolalátogatáshoz azonban más is kellett, a termés. Ez nagyban függött az elvégzett munka minőségétől, de az időjárástól is. A partesti-i pap feljegyzéseiből kiderül, hogy 1897-ben szokatlanul gyenge esztendő volt: „a magok nagyon nehezen keltek ki, a kapálásra nem volt megfelelő az időjárás, ezért a gaz ellepte a kukoricát, hogy az mind megsárgult. Nem elég, hogy gyenge lett a búza, zab, rozs, árpa, kukorica és krumplitermés, hanem kevés is termett.” Ebből az következett, hogy a parasztok kölcsönöket vettek fel a zsidóktól, amely újabb terhekkel nehezedett vállaikra. A zsidók általában hatalmas kamattal kölcsönöztek.
Nemzetiségi kimutatás, Fogadjisten, 1923.
A mezőgazdálkodásra nézve az 1898-as esztendő jónak bizonyult, a parasztok nagy része törlesztette adósságait. Az 1900-as év ismét szeszélyesnek bizonyult, nagyon gyenge terméssel, az emberek a megélhetés határán voltak, de valahogy elkerülték a kölcsönöket. A szárazság és a korai fagy miatt 1904-ben a termés tönkrement, a takarmányok ára nagyon felszökött. Még rosszabbnak bizonyult az 1908-as év. Hosszantartó szárazság után eleredt az eső, amely nem látszott véget érni: „közeleg az aratás ideje, és az eső nem akar megszűnni. Esőben aratták le a rozst, amely aztán a kévékben kicsirázott, a szalma meg elrothadt. Szóval mag az embereknek nem, takarmány az állatoknak sem. A zab kezdett beérni, de az eső nem szűnik. Már túlértett, mire a betakarítás elkezdődött. A sarló és kasza alatt a magok fele kipergett, és már rothadt is volt. Nem lesz kenyér.” A további feljegyzésekben megtudhatjuk, hogy a parasztok egyik utolsó reménye is szertefoszlott az időjárás miatt. A krumplit képtelenek voltak begyűjteni az esőzések miatt, majd mire nekifoghattak, beállt a korai fagy. Így az a földben rothadt. A másodkaszálást nem tudták elvégezni, a lucernát se begyűjteni. A takarmányok ára hatalmasra szökött, egy szekér széna ára 80-100 korona, 40-50 krajcár egy kéve szalma. A parasztoknak csak annyiban volt szerencséjük, hogy a kukoricát betakaríthatták, így a vidék megmenekült az éhezéstől. (A szeszélyes időjárás időnként kitett magáért Bukovinában: 1928-ban jégeső és árvíz pusztította el e termést mielőtt még erőre kapott volna, Urunk Mennybemenetelekor. 1929. telén - 44 fokot mértek, 1937-ben tavasztól Nagyboldogasszony napjáig zuhogott az eső).
Az ilyen szélsőséges időjárás egész Bukovinára jellemző volt. Gondoljunk arra, hogy ekkor indult meg a magyarok körében az amerikai kivándorlás. Véleményem szerint inkább ilyen dolgok miatt, mint egy lólopásért vágtak a világnak, amint azt a krónikák azt feljegyzik. Csak az akkori bukovinai időjárást senki sem tanulmányozta, így a ló is megfelelt.
A jelen írás forrásai:
http://dragusanul.ro/category/atestarea-bucovinei-geografice/
1. August Nibio, Verschvundene Ortschaften in der Radautzer ebene, 1933 Radautz 64-65. old
2. Johann Polek în cartea „Zur Frage der Errichtung einer römisch-katholischenn Pfarre zu Czernowitz” Czernowitz, 1909
3. Ioan Smid, Doua secole a parohiei Romano-Catolice din Radauti, Ed. Hoffman, 2013, 27. old
4. Bukovina leírása Splényi (Die Beschreibung des Bukowiner Districts (1775) des Generals Gabriel Splény von Mihaldy)
„Lumea Carpatica” folyóirat, 2002, I. szám, 58-68. oldalán
5. T. Balan, Documente Bucovinene, Teodor Balan, Documente Bucovinene, 6 kötet (1933), 234. old
6. Teodor Balan, Documente Bucovinene, 6 kötet (1933), 305. old
7. Hacquets, B.: Hacquets neueste physikalisch-politische Reisen in die Jahren 1788 und 1789., Erster Theil, Nürnberg, Raspischen 1790.
8. Ion Gramada, De prin anii 1848 si 1849, Cartea sangelui, 228. oldal
Istensegítstől 20 kilométer
9. Arhiva Parohiei Ortodoxe Margina, Condica cronicala, 2. old.
10. Arhiva Parohiei Ortodoxe Partestii de Jos, Condica cronicala, 6-7-17 old.
AJÁNLÁS:
BUKOVINA ROMÁN szerzők
Pro Bucovina (Repere istorice si nationale), Al. Panzar, Az örmények bukovinában
Teodor Balan, Documente Bucovinene, 6 kötet (1933)
Simon Reli, Inceputurile catolicismului austriac in Bucovina, 1928, Cernauti
Simon Reli, Orasul Siret (in vremuri dedemult), 1927 Cernauti
Leca Moraru, Ce a fost odata (din trecutul Bucovinei), 1926, Bucuresti
Dimitrie Dan, Stana la romanii din Bucovina, 1923, Cernauti
Nicolai Gramada, Toponomia minora a Bucovinei I-II, Ac. Romana filiala Iasi, 1993
Nicolai Gramada, Satenii si stapanii in Bucovina intre 1775-1848, Cernauti, 1905
Ion Gramada, De prin anii 1848-1849, 1997, Suceava
Em. Grigorovitza, Povestiri din Bucovina, Bucuresti, 1928
I.E. Toroutziu, Popoarele si clasele sociale din Bucovina, Bucuresti, 1916
Dumitru Sandru, Miscari de populatie in Bucovina (1940-1948), Bucuresti, 2003
I.G. Sbierea, Familia Sbierea, 1899 Cernauti
Nicolae Ciachir, Din istoria Bucovinei 1775-1944, Bucuresti, 1993
Veniamin Ciobanu, Informatii mai putin cunoscute privind istoria Bucovinei, 2000 Iasi
Constantin Ungureanu, Invatamantul primar din Bucovina 1774-1918, 2007 Suceava
Radu Grigorovici, Hacquet útleírásai 1788-1789, Nürnberg, 1790
I. Dragusanul, Bucovina faptului divers I-II, 1997, Suceava
I. Dragusanul, Bucovina marturii necunoscute I-III, 2018 Suceava
I.Dragusanul, Povestea asezarilor Bucovinene, 2012 Musatinii-Suceava
Radu Stefan Vergatti, Populatia Bucovinei intre anii 1774-1786, 2012, Curier
Analele Bucovinei 1996-2014 (telepítések, telepek, zsidók, osztrák népszámlálás 1880-ban, Bukovinai leírása Splényitől, stb)
Serghei S. Troian, Germanii din Bucovina si rolul lor in dezvoltarea culturala a tinutului (1775-1914), Analelel Bucovinei, IV, 3, 751-752.old, Bucuresti, 1997
BUKOVINA NÉMET írók
August Nibio: Verschvundene Ortschaften in der Radautzer ebene, 1933 Radautz
Cornel Kozak-Eduard Fischer: Heimatskunde der Bukowina, 1900, Cernauti
Franz Adol Wickenhauser: Die Deutschen Siedlungen in Bukowina, 1887, Czernowitz
Daniel Werenka: Topographie der Bukowina 1774-1785, 1898, Cernauti
Raimund Fridrich Kaindl: Geschihte der Bukowina, 1903, Cernowitz
Johann Polek: Beschreibung Der Bukowina (1893)
BESZTERCE, a II. román határőrezredről
Virgil Sotropa, Revolta districtului nasaudean 1755-1762, Nasaud 1937
Virgil Sotropa: Regimentul graniceresc nasaudean, Arhiva Somesana nr.2, Nasaud 1925,
Virgil Sotropa: Infiintarea granitei militare nasaudene 1762. Arhiva Somesana Nr. 25,
Ion Bureaca: Aspecte ale bejeniei in veacul al XVIII-lea din jud. Bistrita-Nasaud
Ion Cordovan: Bejenari bistriteni si nasaudeni in Bucovina, 2013, BistritaNews