JÓZAN FEJJEL
Elérkezik néha egy olyan pillanat a történelem során, amikor kénytelen-kelletlen szembe kell nézni az igazsággal. Tiszta vizet kell önteni a pohárba és kimondani azt a valóságot, amelyet mindenki tud, de féltve eltakar. Húsz évvel az úgynevezett forradalom után, amikor a fiatalokat ágyútölteléknek használták fel, amikor több száz halott és sebesült létezett, de egyetlen gyilkos sem, amikor minden utcasarkon és háztetőn egy-egy terrorista lövöldözött, de egyet sem fogtak el, szóval húsz évvel az események után még mindig megvan a kockázata annak, hogy betörik az ember feje, ha kimondja az igazat. De megpróbáljuk.
Alkalmam volt nemrég egy magyarországi doktornővel végigsétálni Hunyad megye felét. Olyan érdekes dolgokban jutottunk közös nevezőre, melyeket és mindig tudtam, de soha sem figyeltem fel rájuk komolyabban. Egyszerűen azért, mert itt nőttem fel és nekem mindez természetesnek tűnt.
Az egyik fontos következtetés az, hogy napról-napra és óráról-órára tűnik el magyarságunk történelme előlünk, előttünk Vonatkozok itt a temetőkre, mint a marossolymosi, a ribicei, kőrösbányai, dömsösi, kőröscsóri és dévai katolikus temetők, templomaink, mint a dobrai, kőröscsóri, marosnémeti, branyicskai, váraink és kúriáink, mint a malajesti-i, felső-szálláspataki, nalácvádi, szacsali, alsó-farkadini és még sokat sorolhatnánk. Természetesnek tűnt a kérdése, hogy léteznek-e kulturális és hagyományőrző csoportok? Pontosan nem tudom, hogy hány ilyen csoport létezik, legtöbbjének azonban van egy hibája: nincs mögötte a tömeg.
Aztán gyönyörűen hangzik az a szó, hogy kulturális csere. Nincs fogalmam arról, hogy Déva például, mit ajánl fel ilyenkor: tánccsoport nincs, művész nincs, még tájház sincs. Csak egyedül Kőműves Kelemen már nem elég. Ő is kiöregedett már. A legtöbb ilyen találkozón azok vesznek részt, akik nem születtek Hunyad megyében, 5-10-20 éve költöztek ide. Kultúrájukat és műveltségüket más megyéből hozták. De egy nép szokásainak és hagyományainak a kialakulása több időbe telik, úgy ők hogyan állnak a kérdéshez?
A dolgok ilyen állapotáért senki sem felelős, pontosan úgy, mint a bekezdésben említett forradalomban. Talán mégis mondhatnánk azt, hogy a tömeg felelős, a maga közömbösségében. Mely tömeg, őszintén kimondva, eléggé el volt hanyagolva az utóbbi 8-10 évben. Azonban java része mindig megtette kötelességét, és hűségesen leadta a szavazatát. Még akkor is, ha kissé naivan szavazott, vagy csak egyszerűen nemzeti büszkeségből. Mert azt szokta megnézni, hogy a kandidáló politikusnak hogyan áll a nyakkendője és mit ígér, nem pedig a nyakkendő mögött álló embert. Mely emberek mindig azzal kezdik beszédüket, hogy ekkor s ekkor itt születtem, és magyar vagyok. Ha jobban akar mutatni, akkor székely és nem magyar. De nem mondja el, hogy miként és milyen érdemekért és megvalósított hőstettekért került oda. Azt sem, hogy honnan van, mondjuk 60-70 ezer eurója, mennyibe egy választható hely kerül. Kinek sok a pénze annak sok a gondja is, és előbb-utóbb csak a maga dolgaival foglalkozik, elfelejti a szavazópolgárokat. Az ilyen gyűlésekre érdemes mindig elmenni és tapsolni, főleg ha az embernek valami vezető funkciója van. Mert ellenkező esetben kieshet a cucli a szájából.
Visszatérve a hölggyel tett utazásomra, az egyik elhagyott magyar temetőben, ahova engedély kellet a román szomszédoktól, hogy beléphessünk, 300-400 éves szarkofág fedelet találtunk. Magyar kézírásos faragás van a gránitkövön. Úgy szól a hölgy, hogy ezt érdemes lenne múzeumba vinni. Kérdem tőle, szerinte melyik dákoromán múzeum fogadná be? Hisz nem Magyarországon vagyunk. Elgondolkozik: akkor valamelyik még meglevő magyar temetőbe kellene átvinni. Mit válaszoljak neki? Hogy itt még az sem tesz semmit, aki valamit tehetne? Hogy nincs egy minimális összefogás, főleg ha egy kis pénzáldozatról van szó? Hogy telekürtöljük a világot, hogy mennyit szenvedünk a román tengerben, de mindent külföldről várunk és magunk egy szalmaszálat sem teszünk keresztbe? Hogy kiváló teljesítménye a magyarságnak az, ha valaki panziót épít és nem az, ha megment egy templomot? Szembe merünk-e nézni a valósággal?
Akkor minden Hunyad megyei magyar üzletember vagy panziós adjon félévente 1000 lejt egy meghatározott alapba. Az első félévben megjavítjuk a dobrai katolikus templomot, a második félévben a marosnémeti református templomot. Vagy fordítva is jó, csak induljon be a dolog. És ha mégsem elég az összeg, akkor folyamodhatunk tovább. Tudunk önzetlen adakozók lenni, vagy csak akkor vagyunk magyarok, ha hasznunk van belőle? Egyik neves magyar írónk, Wass Albert így szögezte le e kérdést: „a nemzet tetteiben él és tétlenségében pusztul.” Melyiket vállaljuk?
Déva, 2011