Mi angyalok, ők nem.
Néha, amikor a bukovinai őseim történetéről van szó, nem tudom, hogy komolyan írjak-e, vagy valami szatírát. Mert ami velük történt, az egy ponton szatírának vagy rossz viccnek is tekinthető, ha nem ismernénk a tetteseket vagy az elkövetőket. Ennek a szatírának a teljessé tételére, mintegy 20 éve, számos szakértő jelent meg, akik nem csak véleményt mondanak, hanem könyveket is adnak ki, miután megismerték a másolási módszer működését. Nem tudom, közülük hánynak van belépése legalább 4-5 archívumban, hányan és hányszor voltak kutatni (nem kirándulni vagy „zarándokolni”) Bukovinában. Hagyjuk ezeket a büszke írókat kissé árnyékban, és térjünk át a mi viselt dolgainkra. A történelmi Bukovina etnikai csoportjai közötti különbségek és hasonlóságok nem kellene elválasszanak minket, hanem forrásokká kellene válniuk, bukovinai történelmünk megismeréséhez és identitásunk megőrzéséhez.
*
Több mint három évtizeddel ezelőtt, amikor a családom és fajtám története foglalkoztatni kezdett, szerencsésnek mondhatom magam, hogy birtokomban volt nagyapám kéziratának egy másolata, ami fontos kiindulópontot adott. A kézirat két különálló részből áll: a történeti részből, amelyet Kis-Várday és Szádeczky ihletett, a második részben pedig saját tapasztalataikat vagy az öregek beszámolóit írja le. Sokáig csak néhány magyar nyelvű (vagy fénymásolt) könyvem volt, a a bukovinai magyarokra vonatkozólag, ezek nagy része Magyarországról került hozzám, mert megyénkben a magyar könyvek eltűntek, mint egykor a magyar iskola, és mások nem írtak rólunk. Többször elolvastam ezeket a könyveket, és egy következtetésre jutottam: Bukovina öt falujában a magyarok voltak a legszegényebbek, ezért a kivándorlást választották.
Egyszer úgy döntöttem, hogy tanulmányozni fogom más írók vagy történészek műveit, románokat, németeket, akik Bukovináról írtak. És láss csodát Uram! Más nemzetek is szegények voltak, családjaik sokgyermekesek, földhiány volt, Moldovában pedig ők is bojároknak dolgoztak, és betegség, járvány sújtotta őket, gyakorlatilag mindegyikük ugyanabban a helyzetben volt, mint a magyarok de ezt a magyar történészek közömbösen mellőzték. Az igazság az, hogy gyakorlatilag minden történész inkább a saját népére összpontosított, a többit mellőzve. De nem lehet teljes nemzet történelme, ha nem tanulmányozza a szomszédos nemzeteket is. Hiszen akarva-akaratlanul a történelmünket egy bizonyos ponton összekapcsolták, vagy befolyásolták az események.
A magyarság bukovinai távozásainak okait, pontosabban az eddig ismert okokat, a történészek ismertetik: hogy a kormány megmentse őket szegénységükből, ne legyenek többé a moldvai bojárok szolgái, nincstelenség, gyermekáldás, ezek jelentek leginkább. Azonban az írásokból kiderült, hogy nemcsak anyák, hanem mostohaanyák is lehetnek, aki, miután "gyermekeit" felhasználták, elhagyták őket. Nézzük az eseményeket.
Az 1850-es években már Szucsáván is felfigyeltek a magyar származású kolduló gyerekekre. Származhattak Józseffalváról, tekintettel a helységek közötti kis távolságra, de Szucsáváról is. Hiszen a szucsávai katolikus anyakönyvekben (1786-1802 között) olyan neveket találtunk, mint Nagy, Mészáros, Beréti, Varga, Györffy, Gegő, Lőrinc stb. Ezeknek a gyerekeknek az éhezése és sírása nem hallatszott el Budapestig, még az osztrákok és a magyarok 1867-es nagy kibékülése után sem. Hogy az éhezés és a szegénység általánosan elterjedt, elég, ha tanulmányozzuk a Marginea-i Ortodox Egyházközség Levéltárát (Pârteștii de Jos Plébánia, Condica cronicală, 7-17. oldal). Olvasva azt, ha nem tudnánk, hogy románokról van szó, azt hihetnénk, hogy valamelyik bukovinai magyar falvat festették le. Az alsóbb rétegekben mindenki szegény volt, mindenki földtelen és mindenki sokgyermekes.
Az 1880-as években László Mihály tanár, az istensegítsi templomalapító, László István pap testvére, megírta a Keleti testvéreink című könyvét, amely felhívta a figyelmet a magyar kormány figyelmét a Bukovinában elhagyatott magyarokra. A bukovinai betelepedéstől száz év telt le, és sokan nem is tudtak róluk. Vagyis 100 évvel a bukovinai betelepedés után, szükség volt a figyelmet rájuk felhívni.
László Mihály tehát Budapestre érkezett, ahova Druzsbátzky pap tanulni küldte, és ott is maradt. Pedig az egyezség az volt, hogy tanulmányai végeztével visszatér Bukovinába, segíteni népén. Úgy 2-3 évvel ezelőtt egy könyvben próbáltak neki talapzatot emelni. Kinek? Hiszen még al aldunai telepesek helyzetéről is hamisan jelentett Budapestre. Szerintem a főváros, kísértéseivel, káros hatással volt rá, és minden írása a karrierjét célozta, nem azt, hogy honfitársain segítsen. László János író kéziratában megjegyzi, amit László István pap mondott nekik, mikor Budapestre készültek: “Ne menjetek a bátyámhoz, mert ideges ember. Talán gyűlölte őket, vagy szégyellte a származását, nem tudható." Mint említettem, a magyarországi tanulmányokra küldötteknek valamikor vissza kellett térniük bukovinai közösségeikbe. László Mihály nem tért vissza, és feleségül vett egy külföldi, olasz nőt, végleg elhagyva a bukovinai sorsát.
Ha sorra vesszük a bukovinai magyarság kivándorlását, akkor meglátjuk, mi nem volt megírva. Az első induláskor, 1883-ban a kormánynak munkásokra volt szüksége a Duna alatti gát megépítéséhez, bizonyos területek helyreállítása érdekében, amit az ottaniak elutasítottak. A Székelykevétől 800 kilométerre fekvő bukovinaiak, a telepítés előtt, csak azt tudták, amit mondtak nekik: hogy lesz munkájuk, 1 hold házra, 10 hold szántó, 2 hold kaszáló, szóval a mennyország. Áprilisban érkeztek, és 1883. július 2-án már kérték áthelyezésüket a körülmények miatt. Felsült az egész budapesti társaság szervezése, Odescalchy, Szádeczky, László Mihállyal együtt. De része volt a katasztrófában Tomka andrásfalvi plébánosnak is. A telepesek egy részét az Arad melletti Gyorokba költöztették, mások Dévára érkeztek, sokan visszatértek Bukovinába (a körültekintőek, akik nem adták el a házukat), még szegényebben, mint elmentek onnan. 1918 után el lettek felejtve ezek a „magyar véreink”.
Vajdahunyadon, 1892-ben, a kormány célja az volt, hogy 19 családdal és mintegy 20 hadikfalvi fiatalemberrel megerősítse a magyar lakosságot a városban. 1890-ben a város nemzetiségi lakossága így nézett ki: összesen 3037, 1610 román, 904 magyar, 360 német, 163 egyéb, 139 cigány, 27 szlovák stb. No comment.
Az első dévai település (1889-1892) kezdetben sikeres volt, 54 telepes családdal.
Marosludasra csak (1902-1905) csak azok jelentkezhettek, akiknek 2000 korona (ingó-ingatlan) vagyonuk volt, a bukovinai magyarok pedig szegények lévén, kevesen tudtak elmenni a szegénységükből. Így csak 13 család távozott oda. A történészek és kutatók több mint 100 év után még nem ismerik fel ezeknek a telepítéseknek a célját. Mind azon lovagolnak, hogy segíteni akartak a telepítésekkel a bukovinai magyarokon, de senki sem vállalta a felelősséget a kudarcok miatt.
Babsán és Magyarnemegyén a telepesek néhányszor főztek, majd rövidesen szétszóródtak az egész világon. Vicében körülbelül 20 hold földet kaptak családonként, de az nagyon rossz minőségű volt. Tudomásom szerint 10 családból egy maradt a faluban. A többiek a szélrózsa minden irányába: Déva, Szécseny, stb.
A második dévai település, 1910-ben már nyikorgott. 74 családot hoztak, de sokan nem kaptak földet, zsellér státuszban voltak. Ugyanakkor Sztrigyszentgyörgyön 54 család telepedett le, 1911-ben Csernakeresztúron telepítettek. 10 év alatt a családok fele elment Sztrigyszentgyörgyről Brazíliába vagy a világba, hiszen még beígért ház sem várt rájuk. Itt és Csernakeresztúron két magyar hivatalnok, az egyik könyvelő (Szabó Imre), a másik közjegyző (Farkas Béla) 63 ezer koronát sikkasztott el a bukovinai magyarok által fizetett előlegből. Egy foglalás átlagban 1200-1600 korona volt. Ezt a két telepítést ők mint magánszemélyek szervezték. Soha nem feletek tetteikért, a sikkasztásért. 1918 után el lettek felejtve ezek a „magyar véreink” is.
*
És akkor jön a nagy menés, 1940-41. Itt egyszerű. Szokás szerint másokat hibáztatunk: hogy változott az adminisztráció, változott a tanügy, megtörtént az agrárreform, voltak zaklatások stb. Mindig kérdeztem tőlük: szerintetek más volt ez az erdélyi magyaroknál, a székelyeknél és a szászoknál, a bánáti szerbeknél vagy sváboknál? Ugyanolyan nyomás nehezedett rájuk, de senki sem vette a nyakába a faluját.
Akkoriban lakosságcsere áramlat volt mindenhol, a magyarok a csehekkel, a csehek az ukránokkal cserélődtek, a magyarországi svábokat Németországba hívták meg illedelmesen, stb. Akkor miért mindig mások a hibásak? Olyan nehéz tükörbe nézni?