A bukovinai keresztelő

               Tisztelt olvasóim, egy kis figyelmet kérek, mert a történelemkönyvekben olyan nagy a köd a bukovinai tájon, hogy az ember még a saját lovát se találná meg benne, nemhogy öt falut!
         Kezdjük ott, hogy a keresztelés szép dolog, mikor akad pap, és van hozzá száraz törölközője. A kifejezésnek többféle változata van: megkeresztelnek, elkeresztelnek, kikeresztelnek, stb, mindegyik a maga értelmében. A ceremónia általában vízzel történt, leöntéssel - a kocsában elkereszteléskor - vagy teljes alámerítéssel máshol, ha volt erre alkamas cseber. De a bukovinai Jordánban keresztelni nem lehett, mert a Szucsáva folyó nem keresztelőkút! Annak olyan sodrása van, testvéreim, hogy ha ott valakit a bűnei miatt teljesen alámerítenek, azt, a bűneivel együtt nem a mennyországban, hanem három faluval odébb, a román halászok hálójában találják meg. Úgyhogy őseinknél a vízbemerítés elmaradt, maradt a leöntés, a többi pedig el lett intézve a szertartás utáni buliban. Mert ahol székely keresztelő van, ott balhé is van, és amin nincs egy kis verekedés, arra harminc év múlva a kutya se emlékszik! De térjünk rá a lényegre, amikor az őseink megunták a moldvai levegőt. Azt mondták a vének:
– No, emberek, ez a levegő itt nekünk túl román, menjünk fennebb, ahol tisztább, ritkább, keményebb, nem kell annyit magyarázkodni, és nincs szükségünk hiteles fordítóra, hogy értekezzünk!
                                      Fogadj Isten!
     Feltették a staférungot, a málet, a fuszulykát meg a gyereket a szekérre, a lőcshöz kötötték a kutyát s a teheneket, és meg sem álltak Unter-Millischeutzig. Ott már a lovak is nyelvelték a port, az emberek torka meg olyan száraz volt, mint aszálykor a föld. Be is fordultak a Rátos csárdába, mert a dehidratáció ellen – mint tudjuk – a tiszta víz nem sokat ér, de a pálinka csodákra képes. Ahogy ott ülnek a csárda hűvösében, néznek le a Szucsáva árterére, s mondja az egyik atyafi:
– Te, ez itt pont jó lesz nekünk. Csak az a baj, hogy nincs neve a helynek. Ha otthonról keresnek a rokonok postagalambbal, mit írunk a lábára, hova küldjék a csomagot?
    Ment a tanakodás, itták a bort, a fejek már kezdtek főni. Ekkor feláll egy táltos formájú ember, megvakarja a kalapja alatt, s azt mondja:
– Idefigyeljetek! Olyan név kell, ami kifejezi a történelmi valóságot. A románok ideengedtek, de számba se vesznek minket, a Jóisten meg valahogy mégis megtartott a csárdaudvaron. Legyen a neve: Fogadj Isten!
    Megszavazták, a jegyzőkönyvbe tintával bepecsételték. Erre jönnek az osztrák tisztviselők, hogy ezt a szót az ő finom bécsi nyelvük nem bírja kimondani, mert beletörik a foguk. De a lócatanács egy emberként állt ki: nix csere.

                  Isten Segíts!
    Na de itt a hely szűkös volt, mint a hálókocsi a másodosztályon. Aki nem fért be Fogadj Istenbe, vagy egyszerűen úgy elázott a Rátos csárdában, hogy másnap reggelre ottfelejtették a lócán, azt fel kellett pakolni és vinni tovább a folyó mentén.
Mentek is a népek nagy lendülettel, de két kilométer után a lovak bejelentették a japán sztrájkot. Megálltak, mint a cövek. Se előre, se hátra, csak néztek maguk elé szomorúan. Kiderült, hogy egy régi, teljesen kihalt szász falu romjainál járnak. Kérdezik a helyi ruszinokat, kérdezik a román parasztokat:
– Hé, szomszéd! Mi volt ennek a falunak a neve?
   Azok meg csak vonogatták a vállukat, hogy ők nem tudják, nem az ő dolguk. Na, itt jött el a végveszély. Se név, se jövő, a fehérnépek meg már látták, hogy mindjárt kitör a bécsi kormányválság, és ők itt maradnak az erdő szélén név nélkül, mint a kivert kutyák. Összetették a kezüket, s elkezdtek kórusban jajveszékelni:
– Segélj meg minket, Uram! Segélj meg, me elveszünk! Segélj mán eccer, na!
Addig ment a „segélj” meg, a „segélj”, hogy a végén a legokosabb székely rácsapott az asztalra:
– Na, ne rágjuk tovább a szót, ha már ennyit kértük az égbeli hivatalt, legyen a falu neve: Isten Segíts!
Így lett meg az első két falu. Nem a bécsi íróasztalon, hanem, a csárdai jókedv és a mennyei segélyvonal egyenes következményeként.  

                                         Hadikfalva, avagy amikor a gróf úr nevet kap a telepesektől
    No, elértünk végre a híres Hadik grófhoz, akiről manapság mindenki azt hiszi, hogy Hadik állt a Szucsáva partján keresztelővízzel a zsebében, és amit látott, azt menten elnevezte. Ő volt a bukovinai telepesek keresztapja, miközben a valóságban csak annyi köze volt a dologhoz, hogy ő volt a legfőbb katonai nagyság a környéken, és mint ilyen, hozzá küldte Splényi és Enzenberg a jelentéseket.
    Hát az úgy volt, hogy a gróf úr – szép fényes egyenruhában, parókában, rizsporozva, ahogy az Bécsben menő – kilovagolt a Szucsáva mellé, hogy megszemlélje a telepeseket. Hozott magával egy vagon papírt, pecsétet, meg németül beszélő írnokokat. Ahogy megérkezik a harmadik puszta jobb alsó felének ötödik nyugati kiszögelésének helyére, látja, hogy a telepesek már építik a házakat, faragják a gerendákat, s közben úgy káromkodnak, hogy a levegőből a legyek hullnak alá, mint a záporeső. Megáll a gróf, és így szól egyik a tolmácsán keresztül, mert nem tudott székelyül csak magyarul:
– Ego sum, a Császár hű tábornagya, elrendelem, hogy ez a település kapjon egy rendes, katonás nevet! Mondjuk legyen Freudenthal vagy valami hasonló!
Az emberek megvakarták a fejüket, s a legöregebb így szólt:
– Nézze, gróf úr. Maga jó ember, elintézte, hogy Madéfalva után ne lőjenek rejánk minden bokorból, meg a császár se vigyen el minket kötéllel katonának. De ez a Freudenthal a mi nyelvünkkel nem talál. Hogy es híjják kendet pontosan?
– Hadik András, a futaki – húzta ki magát a tábornok.
– No, futok, nem futok, akkor legyen a falu Hadikfalva! Magának es jó, mert fennmarad a neve, nekünk es jó, mert ha jön a adószedő, csak rábökünk a táblára, hogy: „Hé, ez a Hadik faluja, iszkiri innet!”
Így lett Hadikfalva a legnagyobb település, ahol a rendet azóta a falu vénei tartják fenn, jól irányzott mogyorófavesszőkkel, mint a falukönyvben feljegyezték egykor.
                               Józseffalva.
    A negyedik falu története már egyenesen a bécsi udvarig nyúlik vissza, sőt, magához II. József császárhoz, a „kalapos királyhoz”. Ez a József híres volt arról, hogy szeretett egyszerű paraszti gúnyában utazgatni, hogy megnézze, mit csinálnak a népek a birodalom végén. Gyalogol, gyalogol a császár Bukovinában, egyszer csak elér a negyedik magyar településhez. Látja, hogy egy atyafi éppen a kerítést foltozza, de olyan lassan, mintha az örökkévalóságnak dolgozna. Odalép hozzá a császár:
– Adjon Isten, jóember! Mi a neve ennek a szép új falunak?
Johann König, a székely telepes rá se néz:
– Annak, ami nincs, neve sincsen. Épp most akarják valami osztrák hercegről elnevezni, de a fene se tudja megjegyezni.
A császár megörül:
– Hát, én úgy hallottam Bécsben, hogy a Császár, a jó József, nagyon szívén viseli a sorsotokat. Mi lenne, ha Józseffalva lenne?
A telepes megáll a fejszével a kezében, végigméri a császárt tetőtől talpig, s azt mondja:
– József, mi? Hát, ha az a kalapos ember adna egy kis adókedvezményt, meg ingyen fát az erdőből a házakhoz, tőlem még Józsefváros is lehetne! De ha csak a nevét adja, a fát meg nekünk tovább kell lopni, akkor nagyon megemlegeti a falu a keresztelőt!
Hát fa nem lett, de az adókedvezményt megadta. Így lett Józseffalva és nem Józsefváros!
                               Andrásfalva, avagy a név, ami kétszer is jó volt
     Az utolsó falu, Andrásfalva esete a legegyszerűbb, de a legszékelyebb is egyben. Mire az ötödik falunál tartottak, a nép már annyira belefáradt az alapításba, a keresztelőkbe meg a szertartás utáni kötelező verekedésekbe, hogy senkinek se volt kedve új neveken törni a fejét.
Összegyűlt a nép, de a pálinkáshordók már mind üresek voltak, ami friss telepeseknél azonnali szellemi válságot okoz.
– Na, mi legyen a neve? – kérdezte a jegyző unottan, a pennáját rágva.
– Hát, a Hadik grófot Andrásnak es híjják, nem? Nevezzük róla, mondja egy hang a háttérből.
– De Hadikfalva már van, szól a pap.
– Na, akkor nevezzük el Bandiról. – vágott közbe a falu legpraktikusabb embere.
– Ammeg ki-a?
- Hogy ki-e? Hát a bíró, aki béhozott münköt Móduvából. Így ő se mondhatja, hogy elfelejtettük, és nekünk se kell újabb keresztelői beszédet kitalálni. Legyen Andrásfalva! Így történt, hogy Andrásfalva is felkerült a térképre, csupán a takarékosság és a szomjúság jegyében.
     Még annyit kell megemlíteni, hogy név hiányában megakadt a telepítés, mert Hadiknak csak egy keresztneve volt. A császárnak volt több is, Benedek, Ágost, de a telepesek nem akartak idegen hangzású neveket adni a falvaknak. Még sok víznek kellett lefolyni a Szucsáván, míg a székelyek megcserélték idegen hangzású neveiket, s magyarok lettek.

2026. május 24. Ha valaki nem jött eddig rá, ez paródia.