Nem vagyunk székelyek

   Ne mondjuk senkinek, hogy bukovinai székelyek vagyunk. Ezzel csak szégyent hozunk a székelyekre, mert ami nekik megvan, amit féltve őriztek évszázadokon át, az nekünk már eltűnt: identitásunk nincs, szokásunk se, hagyományunk se, tájszólásunk se, akaraterőnk nemzetiségünk megtartására, faji büszkeségünk se. Nem vette ezt senki el tőlünk, hanem mi vetkőztünk ki belőle. Egyszerűen elhagytuk, mint egy szakadt zoknit. Minek az nekünk, mikor mi sem igyekszünk mindezt megtartani, és mások is abban dolgoznak, hogy mindez eltűnjön?

   Mindezekre nem kell bizonyíték, elég, ha körülnézünk. Téves lenne azt gondolni, hogy mindez annak köszönhető, hogy a ’60-s ’70-es években rengetegen jöttek a városba a Kárpátokon túlról. Ők nem foglalkoztak velünk vagy szokásainkkal, nem foglakoztak templomunkkal vagy vallásunkkal. Nem. Itt nekünk azok a magyarok tették és teszik be még most is az ajtót, akik a ’90-es évek után jöttek be. Nem tudtak rólunk semmit, a városról is esetleg a Kőmíves Kelemen balladáját, és egyike az első kérdéseiknek az volt, hogy: hány magyar van Déván?

   Eleinte meghúzták magukat, meghunyászkodtak, mint azok, akik a nagy hegyen túlról jöttek. Elfogadtuk őket és nem is tudtunk róluk. Most nem tudunk szabadulni. Nem ismerték a Telepeink történelmét, a lakosait még úgy sem, és ahelyett, hogy igyekeztek volna összefogni őket, jobban széthúzták. Mert őket nem a Telep érdekelte, hanem a megtollasodás. Ezt se zavart volna minket, ha ennek érdekében nem siettetik halálunkat. Mert előbb utóbb mindenkinek eljön a vég, de nem mindegy, hogy azt siettetik vagy sem.

   Miközben nekünk lassan mindenünk odalesz, folytonosan a nyakunkba jönnek idegen kultúrával és szokásokkal. Mert nekik nincs, hisz a városba egy bőrönddel esetleg egy kocsival jöttek. És lett nekünk, minden rangú színészféle, és mi jók vagyunk tapsolni, és ennyivel maradunk. Mindez annak a nyeresége, aki pályázik és eljön. A többi a csorda. Nagyot hanyatlottunk, ha széles e Hunyad megyében senki sincs köztünk, aki énekelni vagy szavalni tudna, esetleg kígyókat idomítani. Ezt utóbbi még találna is egy bizonyos pontig a hagyományunkkal, mert Bukovinában is voltak és vannak kígyók, de ott senki se melengette őket e keblén. Senki sem állítja, hogy nem szép egy bemutató, de nekünk nem az első az, hogy más kultúráját tapsoljuk, miközben e mién kihal. A székely ilyent nem tesz.

   Nem vagyunk székelyek, mert a székely nem térdepel le mindenki előtt, és ha teszi is csak három esetben: a haza, az isten és a jegyese előtt. Mi nem vagyunk képesek felállni, már annyit térdepeltünk. És a szándék az, hogy így is maradjunk. Mikor az őseink kitelepedésre emelt, és felszentelt kereszt mellett trambulinok vannak, akkor mondhatjuk-e azt, hogy tisztelik történelmünket? Nem. Sem történelmünket, sem minket. Az érdekes csak az ebben, hogy még a frissen telepedettek sem egyeznek egymás között. Nem is lehet annyi okos között közös nevezőt találni, hisz a szélrózsa minden irrányából jöttek.

Az előttem levő nemzedék, és sajnos az enyém is, már lassan készül az örök vadászmezőkre. A kérdésem a következő azoknak, akik ennyire lenéznek: mit tesztek és kivel 10 év múlva? De erre nem lesz válasz, mert nem miattunk jöttek ide, hanem egész más célból. Ha pedig azt elérték, akkor mit számít az, hogy a bukovinai közösségünk kipusztul. Eszembe jut a temetési ének: megkörnyékeztek engem, a halál félelmei…Hát nem azok környékeztek meg, de a cél ugyan az.

   Százötven éve viselik a bukovinai magyarok keresztjüket Déván. De ki fog dőlni. És akkor hallgathassuk Koós Jánost, hogy: kidőlt keresztfának nem köszön már senki…  

Déva, 2021. június 18.