Hol tartunk ma?

    Nem szükséges valakinek lángésznek lennie ahhoz, hogy rájöjjön, ezelőtt 100-130 évvel nagyobb érdekeltségnek örvendett Hunyad megye és történelme, mint napjainkban. Mert a magyar újságok mellett olyan kiadványok is jelentek meg, amelyek kizárólag a vidéket és annak történelmét ismertették, kutatták.
Olyan neveket találunk a szerzők soraiban, mint a szászvárosi dr. Kristóf György, Torma Zsófia, gróf Kun Kocsárd, Dósa Dénes (ev.ref. kollégiumi tanár), dr. Sólyom–Fekete Ferenc, dr. Hankó Vilmos, König Pál, Mailand Oszkár, Szőts Sándor dévai tiszteletes, Buda Imre, Kuun Géza, Kun Róbert, Kolumbán Samu és nem utolsó sorban Téglás Gábor, a dáko-román kontinuitás méltó kutatója.
   Rólunk, Hunyad megyei magyarokról, most nemigen akad aki írna, ha mégis előfordul, akkor olyan végvári, pusztuló vitézeknek vagyunk elkönyvelve, olyan szemmel figyelve minket, mint valamikor Darwin a Húsvét-szigeteki növény és állatvilágot. Abban azonban jeleskedünk, hogy megtapsoljuk őket, azzal vigasztalva mindennapi agóniánkat, hogy: legalább valaki írt rólunk. Ezek azonban sosem képesek történelmünket úgy értelmezni és érezni, mint egy olyan, aki nemzedékeken át itt élt. Csak azt fogják tudni, ami nekik el lett mondva, be lett mutatva. Így lesz a valóságnak fele megtapsolva.
   Most 110 éve: A lozsádi parcellázás.
   „Lozsád község tudvalevőleg az egyedüli magyar község Hunyadvármegyében, mely ismert magyarságát eleitől kezdve megtartotta. Újabban veszedelem fenyegeti s több, mint valószínű, hogy az eddig e tekintetben érintetlen határába a szomszédos oláh községek lakói beékelődnek. Alkalmat ad erre a Boócz-féle, ezidőszerint Sólyom Ferenc körjegyzős és Györffy báró tulajdonát képező 184 kat. hold megvásárlása. Az eladóvá vált birtokra ajánlatukat úgy a lozsádi magyarok, valamint a dévai újabb elhelyezést kívánó csángógazdák is megtették, sőt ez utóbbiak, mert a Szászvárosi Takarékpénztár a szükséges összeget meg is szavazta, meg is előlegezték. Egy facseti cég magasabb árajánlata folytán, hogy-hogy nem, csángóinknak fejenkénti 10 korona többlettel előlegeiket visszaadták. És e cég? – a kevés erdőterület kihasználásával ajánlatát az Ardeleana szászvárosi oláh banknak megtette, mely a parcellázást vállalva egyfelől, újra a céget jó üzlethez juttatja. Az oláhokat pedig földhöz. Mert hát akié a föld, azé a hatalom, kié a hatalom, azé az ország… De hát magyar ide, oláh oda, üzlet üzlet, mégha 2000 koronás is, s ha az ember mindjárt körjegyző, avagy bíró is.” (Hunyadvármegye, 1910. március 27.)
   A bukovinai magyarokat máshol sem várták tárt karokkal. A Hunyad megyei második telepítés előtt, sorozatosan jelentek meg cikkek az Aradon megjelenő Tribuna Poporului (szabadfordításban Népszava) napilapban. Az első 1907-ben jelent meg, majd a további számokban. Az újság, bár Magyarország akkori területén jelent meg, senkit és semmit sem kímélt, ami nem román. Támadta a kormányt, a minisztereket, a lakosokat, a telepeseket, a magyarokat, a zsidókat, az osztrákokat, vagyis minden lehetségest. Nem volt az egyedüli újság, amely a román nacionalizmust és sovinizmust tárgyalta, és mindezt a magyar kormány lovagiasan elnézte. Ennek az eredménye közel 10 év után látszott meg (1918).
   Nem kímélték őket 1909-ben sem. Nézzük mit is ír ugyanaz az újság 1909 március 31-én: „…A csángók telepeket hoznak létre Hunyad vármegyében, Déván, Al-Pestesen, Marossolymoson és Folton. Az első szállítmány már jövő tavaszkor a „földjeikre” érkezik, amely nem egyéb, mind tiszta román föld, a legtisztább román vármegyében, Hunyadban. Ami a románokat illeti, mehetnek Amerikába.”
   Szóval, és visszatérve Lozsádra, a facseti cég visszafizette kamatosan az előleget, közben a vétel felajánlatott az Ardeleana banknak. Talán ez sem lett volna elég, de a lozsádiakat is diverzió alá vetették, mintegy megsúgva nekik, hogy Bukovinából pár száz katolikust akarnak közéjük telepíteni. Mint általában mindig, a lakosság félrevezetése, itt is mint bárhol, fényesen sikerül. Nos, erre a már régen reformátussá lett község is felháborodott. Csak az nem került tudomásukra, hogy Bukovinából az andrásfalvi reformátusokat szándékoztak közéjük telepíteni.
   A Pallas Lexikon kimutatása szerint, Lozsád lakossága az események időpontjában, vagyis 1910-ben 845 lakosból állt, ebből 477 magyar és 367 román. Nagyot fordult volna a lozsádiak kereke, ha odakerült volna vagy 2-300 református magyar. Persze, a különbségek megvoltak és meg is maradtak volna nyelvben, viseletben, szokásban, de magyarok lettek volna ott, kemény többségben. Azonban a történelem forgatagában másképp alakultak a dolgok.
Lassacskán az erdélyi magyarok olyan elnevezéseket kaptak, mint szórvány és kisebbség. A baj ebben az, hogy ezeket úgy az újságírók, mint a politikusok is előszeretettel használják.
   Erdélynek nagyon szép történelmi elnevezései vannak: Bánság, Barcaság, dél-közép és észak-Erdély, Partium. Miért vagyunk mi szórvány Székelyföldhöz viszonyítva? Mert kevesen vagyunk vagy nem egy tömbben? Gondolnak ők arra, hogy ezzel, a már pusztuló erdélyi magyarságot, anélkül, hogy kényszerítve lennének, már eleve kettéosztják? Annyian vagyunk, hogy lehet minket feldarabolni? Nem vagyunk annyian és ezt jobban meg kellene fontolják azok, akik szeretnek a médiában mutatkozni.
    A másik szó, amely nem tudom mikor jelent meg, a kisebbség. Szóval van többség és kisebbség. Ezzel első perctől már egy alárendelt, másodrendű szerepet adnak nekünk, másodrendű egyének vagy polgárok lettünk, és mi isteni nyugalommal viseljük ezt el.
   Nem minden kihívást kell és szabad elfogadni. De amit erőszakkal vesznek el tőlünk, azért ki kell állni. Más az, amikor mi mondunk le valamiről, mint sok helyen megtörtént az évtizedek során. Elhagytuk szokásainkat, énekeinket, viseletünket és nyelvünket is.
   Még ezelőtt 30 évvel is, a magyarság és rokonságok jobban összetartottak, mint napjainkban. Aztán jött egy demokrácia, amit mindenki úgy értelmezett, ahogy akart. A határok megnyíltak. Minden helységből sokan elmentek közben, élők és holtak, és mindenki vitt egy kicsit magával belőle. Ha meg jött valaki helyükbe, az nem hozott semmit önmagán kívül. Megszaporodtak a vegyes házasságok, majd ezek eredményeként a vegyes gyermekek. Ugyebár a szerelem nem ismer határokat, annyira, hogy néhol csak az anya neve került beírásra, a születési anyakönyvekbe.
  Habár a magyarságnak nagyon szép (és ősi) keresztnevei maradtak fenn napjainkig, ezek a gyermekek kitűnő névpárosításokat kaptak, kereszteléskor. Így jelen meg az olyan, mint János-Alin, Rozália-Valentina, Mária – Alina, Mihály - Cosmin, stb. Kiskorukban, valószínűleg nem sokat számított ezeknek a gyermekeknek, hogy milyen nyelven szidják meg őket, azonban nagykorában tán elgondolkodik a “kölök” azon, hogy ő most ló-e, vagy szamár. Esetleg öszvér.
   Áttéve magunkat az ilyen apróságokon, manapság a lényeg nem az volna, hogy milyen nevet adnánk a gyermekünknek, hanem az, hogy kit keresztelnénk meg? Az egyházi anyakönyvek már évek óta bizonyítják, hogy nagyobb a halandóság, mint a születés, a magyarság körében. Mi történik akkor, egy kisebb helységben, esetleg egy faluban? S akkor: hol terem a magyar vitéz, ha terem?
   Évekkel ezelőtt elbeszélgettem egy tiszteletessel. Azt mondta, hogy már örvend annak, ha magyar magyarral házasodik, függetlenül vallásuktól. Régen kellett erre dispensio, még előtte kötelezték magukat a fiatal házasok, hogy a megszületendő gyermekek ilyen vagy olyan keresztelést kapnak. Ebből mára nem maradt semmi. Ennek eredménye világosan meglátszik abban, amikor valakinek magyar neve van, de egy kukkot se tud ősei nyelvén. Vagyis nem kell minket asszimilálni, mert fejet hajtunk magunktól. Igaza volt Széchenyi Istvánnak, amikor azt mondta, hogy: nyelvében él a nemzet. Mi pedig ebben veszünk el.