A KUTATÁSOK EREDMÉNYEI
BUKOVINA ÉVSZÁMOKBAN
AZ ANDRÁSFALVI KERESZTEK
Határkőnél.
Bukovinai magyar vagy bukovinai székely?
Bukovinai román egyházak 1775 - 1786
LGP. Őszintének lenni nagyon nehéz…
Sorsunkról
Részünkről a dolgok régen elfajultak, és itt nem a 18-19. századokra gondolok, hanem arra, amit a korosztályom megélt és mai nap is bizonyítani tud. Kezdjük azzal, hogy csodálatos tanári nemzedékhez volt szerencsénk, és ez már történelem, mert olyan már többé nem lesz Déván. Persze, mint minden nyájban, itt is akadt fekete bárány. Szerencse, hogy nem sok.
Bukovinai hagyományunk megőrzésében fontos pillanat volt, amikor 5. osztályba kerültünk. Nagyjából 50 gyermeket kellett kétfelé osztani, és egy jövendőbeli osztályfőnök azt mondta, neki csángók nem kellenek. Így a dévatelepi és csernakeresztúri csángók mind egy osztályba kerültek. Keresztúrról csak öten, de gimnáziumba egy sem. Még fontosabb volt, amikor magyar órán ki akarták nevelni belőlünk őseink tájszólását, mivel az parasztos volt. Ez nagyon nem sikerült, de négy éven át az osztályból mindenki csak „paraszt maradt”. Utólag tudtuk meg, hogy az illető tanár is parasztszármazású volt.
A tanárok java azonban tényleg törte magát a magyar iskoláért és gyermekekért, egészségét nem kímélve törekedett, kitéve magát a lehallgatásnak, nem azért, hogy tanítson, hanem azért, hogy legyen kit és hol tanítson. Elég, ha arra gondolunk, amikor 1971-ben a magyar tagozatot szabályosan kirúgták az egykor Dévai Állami Főreáliskolából, ami akkor már Decebal nevet viselt, és ősz elején még nem tudtuk, se tanárok, se diákok, hogy merre leszünk. Ezt ma se lehet emlegetni, hogy milyen felebaráti szeretetben volt részünk.
Valahogy rendeződött a dolog. Ezt sokan annyira elfelejtették a tanárok közül, olyannyira, hogy magyarságunk megőrzése érdekében saját gyermekeiket oda adták be, román tagozatba. Hálából mehettek kirándulni a nagy szovjet testvérhez. Ha ennyi lett volna, még hagyján, de 1990. után ezek a renegátok lettek a legnagyobb magyarok. Majd minden rendezvényen ott voltak, felszólaltak, vagy ami még rosszabb, a bizottságokban ők ítéltek, illetve őket hívták meg. Rablóból lesz a legjobb pandúr, és spicliből a legjobb magyar.
Hát az igazság az, hogy sok magyar gyermek végzett román szakon. Egyrészt, mert úgy gondolták, hogy jobban érvényesülnek a szocializmus építésében, ha ott végeznek, másrészt kiestek magyar tagozatra kiírt, felvételi vizsgákról. Esetleg csak szakiskolába iratkozhattak, elmei felfogásuk limitált értekei miatt. Azonban az is igaz, hogy eleinte magyar osztály csak egy volt a megyében, később már fél osztály. És innen a konkurencia. Ezek a nemes példányok is túlélték a rendszerváltozást, többen közülük bukovinai székelyek lettek, kínozzák nem létező tehetségüket jobbra-balra. Talán az sem lett volna hátrány, ha román tagozaton tanulnak, ha nem hozták volna haza a nyelvet és a barátokat. Lassan az otthoni nyelvből is eltűnt a magyar, esetlek maradt egy „vereskókis.”
Néha az emberek nem akarják az igazságot hallani, mert ez tönkreteszi az illúziójukat. Ezért van az, hogy annak mutatják magukat, amilyenek lenni szeretnének, és ezt azért említem, mert szinte általános betegség a vidéken. Például, van egy család, a szülök magyarok, a gyermekek is, azonban ezek az összesen más nemzetiségűekkel házasodnak, lassan felejtenek magyarul is. Egyik előadáson, ahol Nagylaktól nyugatra élő vendég is volt, az említett szülők közül az egyik szóra emelkedik, és meghatóan, szinte könnyezve szól arról, hogy mennyire fontos nekünk a magyarságunk megőrzése. Mondom a mellettem ülőnek: megyek ki, mert nekem tengeribetegségem lett. Persze, a külföldi eltelt örömmel nyugtázta magát, hogy milyen kitartó és megbízható magyarok vannak Déván.
Szétesésünk.
Jól-rosszul, de 1990-ig kitartott a Telep, annak ellenére, hogy rengeteg házat lebontottak, szomszédokat, rokonokat szétszórtak, és a kultúrotthont is elvették. Fontos volt, hogy papjaink voltak, és nem turisták. Utána kezdődött el, először a fiatalok kivándorlása munkára, majd végleg, és néha a szülők is utánuk mentek. A személyes kapcsolatok direkt szétverésének egyik oka a technika volt, vagyis a mobiltelefon. Kétségtelen, hogy ennek előnye is van, de hátránya is. Már nem kerestük fel egymást, hanem felhívtuk. A földek visszaadásánál is volt marakodás, amikor egy ösvényért kapára mentek volna a telepiek. Ma csend van, senkinek sem kell a föld, mindenki igyekszik szabadulni tőle.
Egy másik ok a széthúzásra a politika megjelenése volt. Rövidesen az államcsíny után rengeteg párt, szövetség jött létre. Eleinte eszmék és nemzetiség szerint alakultak, majd rokonsági és ismeretségi alapon, illetve ki szállt be több pénzzel. Innen is jöttek nézeteltérések. A politika egy csodálatos dolog, mert ott lehet és kell ígérni, csalni, hazudni, vagyis mindent fel lehet használni a cél érdekében. Minden négy évben szeretet vallanak a választópolgároknak, és ezek teszik magukat, hogy elhiszik, bár a java kérdőjelez, de nem nyíltan. Mert az a jó polgár, aki hallgat, nem kritizál, nem mond véleményt, mindent elfogad és mindenbe beleegyezik. Ennek a következménye, hogy embereket választunk minket képviselni, ezek egy része eljut jó pénzen (kedden megy és csütörtökön jön) Brüsszelbe. Ott jólnevelten meghallgatja a német, francia vagy holland ukázokat, majd hazajön, és elmondja nekünk, mit kell tenni. Hát ezt lehetne megsürgönyözni is, nem kell annyit repülni érte. De térjünk vissza a Telepre.
A katolikus anyakönyveket veszem kezelés alá, mert a java bukovinai leszármazottnak ez a vallása. Tíz év alatt, 1990-2000 között 288 házasság volt, amiből 121 vegyes, vagyis magyar nem magyarral. Ez majdnem fele a frigyeknek. A tiszta házasságok sem az összesen a magyarokra vonatkoznak, hanem román románnal. Ennek az lett a következménye, hogy sok telepi magyarnak csak a neve magyar, ő alig dadog valamit ősei nyelvén.
Ami a bukovinai szokásokat illeti, a betlehemezés még a második világháború idején eltűnt, a karácsonyi katonajáték még agonizált 2007-ig. Akkor már nem voltak fiatalok sem elegen, házak sem, és végül jó, hogy nincs is, mert utoljára már lányok is mentek lányokat énekelni. Igaz, az előadás is elfajult utoljára.
Voltak, akik bíztak abban, hogy mégis lehet valamit tenni. Így alakult meg a Petőfi Sándor Hagyományőrző Egyesület, és ennek egyetlen jeles tevékenysége az, hogy meghalt csikókorában. Hogy ez mégse maradjon egyedül, 1999-ben megalakult a Segesvári Miklós Pál Egylet. Hagyomány szempontjából működött, míg Segesvári Erzsébet bírta mozgatni. Ma ott van, hogy egy pártnak van alárendelve, és a nevében pályáznak. Majd a 2000-es évek közepén még alakult egy hagyományőrző egyesület, a László János. Akár a Petőfi Sándor egyesület, kimúlt pókapárnás korában. Jóformán ez a három lett volna értékes a Telep szempontjából, bár még van Déván egyesület (Geszthy, Hummit, stb). Az említett három egyesülettel az a helyzet, hogy kifáradtak a semmittevésben.
Az 1960-1970-es években rengetek vendégmunkás érkezett a Kárpátokon túlról, sokan munkatársaim is lettek. Soha köztünk nem volt nézeteltérés, tisztelték hagyományainkat, a karácsonyi énekelést, a vallásunkat és annak ünnepeit. Azt is megtettük, hogy amikor külön volt a húsvét, a románokén a magyarok, a magyarokén a románok voltak szolgálatosok, folytonos munkánk lévén. Egyszóval: ők nem ártottak nekünk, el voltak a saját megélhetésükkel.
A 2000-es évek elején, valahogy létrejött a magyar iskola, aminek tervét eleinte Erik, Karcsi és Zoli pedzették, még az 1993-as években. Utólag, ahogy elnéztem, ők voltak azok, akik elsőként visszaléptek a közszerepléstől. De jöttek mások oda, a szélrózsa minden irányából, és el kell mondani, hogy java becsületesen kínlódott, még akkor is, ha fogalma sem volt a dévai magyarságról, csak a Kömíves legendáról. Azonban, mint minden nyájban, itt se hiányzott a fekete bárány, aki miután megkapaszkodott, úgy érezte, hogy a dévai magyarok az ő jobbágyai.
A telepen sok a Mária vagy Magdolna, de a Mária Magdolna csak vagy 7-8 éve jelent meg itt. Nincs tudomásom arról, hogy a bibliai Magdolna jellemzői érvényese-e a dévaira, ezt az utókor történészei döntik majd el. A helyzet az, hogy az ókori katolikus volt, a mostani határozatlan, mert oda tartozik, és ide jár, vagyis az angyali ihlet megszállása szükséges eldönteni azt, hogy hova tartozik. A bibliairól úgy szól az írás, amely csak szájhagyományokra alapozódik, hogy az utolsó 30 évét egy barlangban, visszavonultan töltötte el. A telepi Mária Magdolna ellenben, úgy néz ki, az utolsó 30 évét a templomkertben és az egyházi oldalak első facebook oldalán szándékszik eltölteni, bár helye a Dévai Jövevények Fórumán lenne. Ennek következtében jutottunk oda, hogy Déván nincs ki szavaljon magyarul, csak a kolozsvári haver, nincs ki énekeljen csárdást a templomban, csak egy külföldi, és itatni is a külföldiek tudnak. Vagyis akkora „tudás” mellett semmit se tudnak betanítani, amiről mondhatnánk, hogy az a miénk. Néha kínoznak egy-két gyermeket gitárral, ami maga a Golgota. Mert ha a gyermek képes megszámolni, hogy mennyi húr van a gitáron, és kijön 6, akkor azon csodálkozik, hogy miért kell olyan sok. Emlékezzünk csak vissza kicsi Boros tanárunkra. Ő nem idegeneket hozott nyakunkra, hanem a magyar tagozat diákjait tanította be. Mert anyag volt és van, csak mester nincs. A tanár úr abból semmit se nyert, mint a mostani pályázatokkal érkezők. Szerintem ha már 3-szor hívunk meg valakit, akkor inkább szerezzünk neki egy garzont Déván, mert olcsóbb, mint annyit írogatni. Csak kivesszük a naftalinból és itt van.
A fentieket azért írtam le, hogy világos legyen, milyen kezekben van a dévai magyarság megmentés. Mert ha valamit az idegenek tesznek velünk, az se kellemes, de amit a saját fajtánk renegátjai, az fájdalmas. Néha hiányzik az idegen beavatkozás is szerintem, mert ahányszor tették, mindig jobban összefogtunk. Most ők hagynak, és élvezettel szemlélik, mennyire vagyunk képesek önmagunkat eláztatni.
A cserebogár.
A búcsú.
Állatmese: a kakukk és a tehén.
Nem lehet valamitől vagy valakitől úgy elválni, hogy ne búcsúzzunk el. Ezért, mint az állatmesékben, a teremtés két koronájától búcsúzom, az egyik egy kakukk, a másik egy tehén lesz.
Sok mindenről híres Déva városa, de azt vajmi kevesen tudták eddig, hogy Déván olyan kakukk székel, amely másnak tojásait költi ki. A kakukk általában arról nevezetes, hogy a sötétségben bujkál és másokra bízza tojásainak kiköltését. A dévai kakukk a legnagyobb nyil¬vánosságot keresi és — mint mondtam — mások tojásait költi ki, saját hasznára. A dévai teljes joggal nevezheti magát Erdély kakukkjának és tényleg „Kuku din Ardeal" (Erdély kakukkja), mert Erdélybe jött a Kárpátokon túlról. Befészkelődött.
Megrendítő játéka ez a végzetnek! Rövid idővel ezelőtt úgy üdvözöltük, mint a dévai magyarság megmentőjét. Az én lelkem ekkor végigszáguldott dévai, göröngyös múltamon. És láttam őt égni a hazaszeretet lángjában, mint férfit a tettek mezején, aki felbecsülhetetlen szellemi kincsekkel érkezett Dévára, bearanyozni a várost, amely közössége végpusztulásának zászlótartója lett, utólag. Mennyi büszkeséggel, mennyi önérzettel üdvözöltem őt „Hozsánna“ kiáltásokkal. De az öröm zaja elnémult keblemben és mélyen megrendülve tapasztalom: még mindig itt vagy Déván.
Fájdalommal búcsúznánk tőled, hisz hatalmas szavadat, lenéző viselkedésed és turnézásaid egy olyan korszakot fognak hirdetni, melynek migráns apostola és megteremtője lettél. Múltadban nincs öröm, jövődben nincs remény.
Őseid erényeihez híven töltötted be hivatásodat és kötelességedet, mert születtél parasztnak, maradtál parasztnak és gondold, hogy főúr vagy. Ez tesz téged és történelmi hivatásodat halhatatlanná. Mert ahogy mondani szokás, kivehetsz egy embert a nyomorból, de nem tudod kivenni a nyomorúságot az emberből. Marad. Egy érdemes dolgot sikerült elérned: kakukk létedre kineveltél egy fajtyúkot és létrehoztál egy katolikus bazárt.
És tovább búcsúzom.
Azt mondják, hogy sötétben minden tehén feketének látszik. Nem voltam meggyőződve ezen állítás helyességéről, de egy állatorvos, a fent említett kérődzők nevében, felháborodással utasította vissza ezt az állítást. Sok éves tapasztalattal rendelkezik.
Elégedetlenségének okai felől a következő felvilágosítást nyertem: a dévai tehénnek semmi kifogása nem volna az ellen, hogy a fizika törvényei következtében, a sötétség beálltával, színe a környezetével olvadjon egybe. Azonban tehéni méltósága nem tűrheti, hogy ezen ténykörülményt kizárólag csak nőnemű marhákra vonatkoztassák, mintegy befeketítve ezeket sötétszínű jellemmel. Hiszen ő, mint a kérődzők osztályának méltó képviselője, utolérhetetlen erkölcsi magaslaton áll a sötétben tévelygő nő- és hímnemű marhák felett. Kifogásolja még azt is, hogy a tehenekre vonatkoztatott színmegegyezést a nappali világításnál is használják. Kikéri magának, mert a tehéntársadalom semmiképp sem azonosítja magát oly teremtményekkel, akik nappali fény mellett is fekete lelkűek, miért is kéri, hogy az embereket se nappal, se pedig éjjel ne kizárólag tehénnek tekintsék őt. Hanem annak, ami szeretne lenni, de sehogy se sikerül.
Mert ő, magasztos eszméit követve, pazar munkája minden pelyvályát elhintette a Hunyadiak dicső földjén, és fennkölt szelleme átjárta a környék gyermekeinek sokszínű spielhózniját. Kedves szarvasmarhánk, fürge ujjaiddal…izé, patáiddal együtt, mi őrizni fogjuk emlékedet akkor is, ha végleg boldogítani fogsz személyeddel, mert: „a nagy világon e kívül, nincs számodra hely”, mint mondta Vörösmarty. És lehet senkinek sincs szüksége rád.
Pax vobiscum.
Egy torony
Hogyan is állunk Déva történelmével? A következtetés az, hogy nagyon jól, mert kettő is van belőle: egy magyar és egy román, és mindkettő, szokás szerint, sántít. Nagy a valószínűsége annak, hogy ez így is marad, és ha változni fog, akkor csak rosszabb lesz. Mert az igazság az, hogy sokan felütötték a fejüket történelmi szempontból, de az egész annyiból áll, hogy nem kutatnak, hanem átvesznek újabb vagy régebbi bejegyzéseket. Sajnos, mindez az adatok ellenőrzése nélkül történik, csak a szerzőre figyelnek fel néha: ha x vagy y írta, akkor az biztosan úgy van. Ez nem kutatás, hanem majmolás. Pedig a városi levéltárban találhatók anyagok, ha jól emlékszem 1628-tól, csak az a probléma, hogy a java latinul íródott, amit sajnos még a jelenlegi, magukat latin leszármazottaknak vallók sem ismernek.
Azonban akad véletlenül olyan is, amit mindkét nemzet történészei elfogadnak, például az, hogy az első románokat Déva városába az áldott emlékű Bethlen Gábor telepítette 1620 körül, a Hajós utca és a Székely utca tájára. Nos ebben megegyeztünk, és abban is, hogy rövid időn belül már annyira felszaporodtak, hogy engedélyt kértek maguknak templomépítésre. Itt egy kis kitérőt szükséges tenni.
Azokban az években, az erdélyi fejedelmek (Rákóczi, Barcsay, Apafi) a helvétektől átvett reformációt gyakorolták, és mondhatni, hogy akkor volt az erdélyi reformáció aranykora. Aki valamiképpen haladni vagy előlépni szeretett volna, az kötelezően református lett. De nemcsak ők, hanem a földesurak jobbágyai is családostól, akik sokszor még annak a nevét is átvették. Így lettel Apaffy vagy Bánffy cigányok is. A dévai oláh fatemplom (akkor még nem románoknak nevezték őket) építésére, a reformátusok adtak engedélyt 1640 körül. Ez tíz év után leégett, és egy másikat húztak fel téglából. Az első templomépítést bizonyos feltételek alatt adták meg: fizetnek egyházadót a reformátusoknak, nem használnak keresztet, harangot, „toákát”, nem körmeneteznek, stb. Ez sokáig nem tartott, mert a dévai reformátusok már 1680 körül panaszolták még Erdély akkori fejedelménél is, hogy az újtemplomosok nem tartják be a szerződésben kötötteket.
Milyen valláson lehettek eleinte a templomigénylők, azt nem lehet tudni, csak azt, hogy ki kérte a templomot.
Azonban jön a meglepetés. Két könyvről van szó (1745-1760 között jelentek meg), ezekben azt írja, hogy „a dévai protestáns hitvalló román lakosainak 1684-ből származó könyörgése, amelyben az egyházközség azt kéri Bornemisza Anna hercegnőtől, Apaffy Mihály öreg herceg feleségétől, hogy miután Őfelsége elvitte pópájuk - aki jól tudott románul - őfelsége udvarába, most pópa nélkül maradtak.” (Gazeta Transilvaniei, ianuarie-iunie 1888 (Anul 51, nr. 1-142) 1888-06-04/nr. 123) Ebből az következnék, hogy a dévai oláhok templomostól reformátusok lettek, ami nem volt újdonság akkoriban. Ha megfigyeljük a mostani tornácos templomtornyot, nagyon hasonlít a református stílushoz.
1687-ben Lotharingiai Károly megszállta és a Habsburg Birodalomhoz csatolta az Erdélyi Fejedelemséget. Ekkor indul be a katolicizmus emelkedése és a reformáció hanyatlása.
A 17. század végén Erdélyt a református nemesek vezették, akik a román lakosság egy részét a kálvinizmushoz akarták vonzani, ellentétben Bécs katolicizmus iránti vágyával. Bécs azonban az ortodox románoknak jobbágymentességet, az elfogadott vallásokkal (katolicizmus, lutheranizmus, kálvinizmus, unitárius) azonos jogokat, az egyesült papoknak plébániát stb. ígért. Szerintem a dévai oláhok ekkor az unitusokhoz (görög -katolikus) csatlakoztak, mert egy 1881-es térképen a templomtorony úgy van feltüntetve, mint a görög-katolikus temetőben áll. A kérdés az, hogyha a keleti vallást gyakorolták, miért volt a templom a görög katolikus temetőben? Tulajdonképpen 1879-ben a monarchia területén a görög keleti vallás nem volt elismerve, mint román nemzeti vallás. (Gazeta Transilvaniei, 1879-01-25 / nr. 7….totodată constitutiunea esistenta a bisericei ortodocse romane greco-orientale ca biserica naționala romaneasca).
A régi, és talán első görög keleti temető a Patak utcában volt. A Bethlen utcai (Eminescu) katolikus és református temető között telek, 1942-ben, még a Moldován Catalin tulajdona volt. (ANR, Fond Primaria Deva, 2203/1939, nr. 13). Több kérdés, mint válasz.
Képek: Déva, Tompaháza, Magyargyerőmonostor, Marosszentimre, dévai térkép 1886-ból.
Európai Egyesült Államok
Geoagiu 1848-49
Vándorbottal
Nem egy esetben halottuk, és még a szakirodalomban is elterjedt, hogy a magyaroknak a románok viselkedése miatt kellett távozniuk Bukovinából a második világégés elején. Ez úgy lenne igaz, hogy nem az egyszerű románok miatt, hanem a román közigazgatásért és az akkori magyar politikáért. Az se mellőzhető, hogy az ilyen adminisztráció az összes romániai kisebbséggel azonos módon bánt, nemcsak a bukovinai magyarokkal: szászokkal, székelyekkel, németekkel, örményekkel, zsidókkal, bárkivel és bármivel, ami nem volt román és ortodox. Kétségtelen, hogy akkor is voltak nacionalisták vagy sovinok, hiszen ezek a mai napig nem pusztultak ki, de nem lehet általánosítani, vagy a köznapi többséget vádolni. Másfelől furcsa nekem az a nagy önsajnálás is, ami az akkori eseményeket illeti. Ha állítjuk, hogy eredetünk székely, akkor nem sirassuk magunkat, mert a székelyeknél ez nem szokás. Ne alakítsuk át a reális történelmet folklorrá.
Alkalmam volt számtalanszor Bukovinába utazni, idős, román emberekkel elbeszélgetni. Senki sem állította, hogy az ottani magyarokat elűzték (alungati), mindenki úgy emlékezett, hogy: „amikor a magyarok elmentek….” (cand au plecat ungurii). Az igazság az, hogy a románok, vagyis ezek elitje nem is nagyon foglalkozott a bukovinai magyarokkal, ezek elenyésző száma miatt sem, ők leginkább a ruszinokkal majd ukránokkal harcoltak. Kétségtelen, hogy a román irodalom még a mai napig is támadja az osztrákokat az akkori események miatt, hogy joggal vagy jogtalanul az nem tartozik rám, de az is biztos, hogy elfelejti, mit köszönhet Bukovina az osztrákoknak.
Nézzük kissé a történelmi eseményeket.
Bukovina elfoglalásnak ténye már az 1772-es években megfordult az osztrákok fejében, pro és kontra számításoknak vetették alá a dolgokat. Már 1774 január és februárban felkészítettek egy kis katonai alakulatot, amelyik majd a határköveket elhelyezi. (Johann Polek, Die Besitzergreifung, in vol.Die Österreichisch-Ungarische Monarchie in West und Bild in WBB, Viena, 1899, p. 116-126). A tervet II. József császár 1774 májusban hagyta jóvá, amikor Csernovicz vidékére két zászlóalj huszár vonult be, lóvásárlás ürügyén. (R.F.Kaindl, Geschichte der Bukowina, Cernauti, 1896, p.11-13). 1774. augusztus 8-án a bécsi udvar beleegyzett az oroszok és a törökök megvesztegetésére szánt összeg felhasználására.
Bukovina elfoglalása 1774. augusztus 31-én vette kezdetét, és október 25-én ért véget, amikor Splényi is megérkezett. Azonban az osztrák –török egyezkedések nem értek véget, ezt a soron következő egyezmények is bizonyítják 1775-1777 között: 1775. május 7, 1775. május 15, 1776. július 2, 1777. október 1. A hagyomány szerint Moldva akkor vajdája, Grigore Gika a III. nagyon ellenezte Moldva északi részének elvesztését, és ezért a törökök egy fejhosszal megrövidítették. Az idén Bukovinában feltárt adatok szerint az említett rövidítés azért történt meg, mert a törökök rábizonyították, hogy kettős játékot visz és orosz kém.
Egy másik vád a román részről az osztrákok ellen az, főleg a 20. század eleji írásokban, hogy demográfiai változásokkal igyekeztek a vidék etnikai, nyelvi és vallási összetételét megváltoztatni, a románság hátrányára. Mintha mondanák ők is: ha a magyarok sajnáltassák magukat, akkor mi miért nem? Az igazság az, hogy Bukovina hatalmas felszíni és altalaji kincsekkel rendelkezett, ezek kiaknázására pedig nem volt meg a szakképzett munkaerő. Az osztrákok szükségből telepítettek különböző etnikumokat, és nem azért, mert nekik szimpatikusok voltak.
Így kerültek a vidékre a németek (a közigazgatásba, mint mesterek, bányászok de mezőgazdászok is), szlovákok (erdőkitermelők, üveggyártók, sóbányászok), magyarok (állatnevelők és földművesek), lipovánok (vallásuk miatt menekültek), zsidók (kereskedők, árendázók és uzsorások), lengyelek (leginkább a kaczyka-i sóbányába, de mint földtulajdonosok is), örmények (kereskedők és katolikusok), rutének (napszámosok), huculok (pásztorok, favágók). Az utóbbi kettő volt a legszámosabb, leginkább Galíciából érkeztek, az életfeltételek, gazdasági okok, katonaság miatt. Galíciában évente 80-100 nap volt a robot, Bukovinában 12-24.
Ipari szempontból a vidék gyorsan és kitartóan erősödött: 1783-1817 között bányák nyíltak Iacobeni, Cârlibaba, Fundul Moldovei, Pojorâta, Vatra Moldoviței, Rus pe Boul, Rusaia, Valea Stânei, Valea Putnei, Dealul Negru, Colaca Nouă, Stulpicani, Plotonița helységekben. 1790-ben felfedezik a kaczika-i sóbányát, tíz év után ez már 425 tonna sót termelt. 1774-1821 között három sörgyár épül, 1779-1821 között a kézművesek száma 195-ről 927-re nőtt. 1821-ben épül a dornavátra-i fürdőhelység. Számtalan utat, hídat építettek.
Beindultak az iskolák, amelyekben a tanítás szünetelt az orosz hadjárat alatt (1768-1774). Kötelezték minden 7-13 év közötti gyermek iskoláztatását, újabb 32 iskola épült. Kimutatások szerint, 1700-1750 között Bukovinában 238 román nyelvű könyv volt, 1750-1800 között 722, 1800-1825 között újabb 776 érkezik a moldvai, munténiai, erdélyi és budapesti nyomdákból. A könyvek nagyrésze románul íródott, de cirill betűkkel. A latin betű használata csak 1860-ban szabályozódott, de néhány ortodox kolostorban napjainkban is használják (pl. Neamt).
Az 1940-41-ben bekövetkezett bukovinai eseményeknek, a kitelepítéseknek a gyökereit mélyebben kell keresni. Már 1922-23-ban elkészült az újonnan alakult román területeken a nemzetiség szerinti összeszámlálás, a kisebbségek megfigyelése. Évekkel később ezek a listák hasznosnak mutatkoztak, hiszen csak napirendre kellett hozni őket. Tény az, hogy a bukovinai németek elszállítását a németek rendezték, akár a zsidókét, bár ez utóbbiakat egész más okból. A bukovinai magyarság pedig úszott az árral, bár nem mindenkinek volt kedvére a távozás, annak meg egészen ellene voltak, hogy az elűzött szerbek helyére telepítsék őket. Azonban az optálás után már nem volt visszakozás, így telepedtek a kitoloncolt dobrovoljácok majd a svábok helyére, vagyis végül „hazaérkeztek” (a székelyek úgy-e?), a szakirodalom szerint.
Történelmünk nem lehet teljes, amíg meg nem jelenik egy sváb tollából, hogy miként érezték ők vagy őseik magukat, amikor a magyarokat beültették életük munkájába, templomaikba. Ezt is emelt fővel kell vállalni. Hisz ezen a kis népcsoporton már annyi seb esett, hogy eggyel több vagy kevesebb, igazán nem számít. De legyünk őszinték, ne csak a szépet és nekünk megfelelőt örökítsük meg.
Alduna, 1884. augusztus
Másfél évvel a telepítés után.
Az aldunai telepítésről rengeteg tudósítás, tanulmány és leírás jelent meg, a honlapomon 246 oldal került feltöltésre. (laszlogergelypal.com). Lényegtelen részletekbe bocsátkozni, mert úgy lennénk a három teleppel, mint a Bermuda háromszöggel, ahol csak tűnnek el, mindenki véleményez és senki sem tud biztosat vagy bizonyítható tényeket felhozni. Azonban, mint legtöbbször lenni szokott, az érdekes az, ami nem látszik, de néha ki lehet venni egy-egy elejtett szóból.
Telepítésről Magyarországra és Magyarországon már az 1870-es években szó volt: az északiakat az alföldre telepíteni, a székelyeket szerte Erdélyben, a bukovinai magyarokat és moldvai csángókat pedig oda, ahol szükség volna.
1874-ben Pest, Pilis és Solt megye, Zemplén a Bukovinában élő magyarok hazatelepítése tárgyában küldtek feliratokat, majd 1875-ben Abaúj, Küküllő, Bihar, Komárom, Heves és Külső Szolnok, Alsó-Fejér, Kraszna, Árva és Sárosmegyék, a Hajdúkerület, továbbá Hód-Mező-Vásárhely, Pozsony, Győr, Nagy-Bánya, Nagy-Várad, és Szathmár sz. k. városok, Kecskemét, Kolozs megye, Lőcse város, Veszprém megye, Arad megye, Csongrád megye, Trencsén város, Győr megye, Eperjes, Sopron megye, Hont megye, Nógrád és Ung megye, Esztergom megye, Szolnok és Doboka megye. Mindezek süket fülekre találtak.
Az eltérő vélemények, a haza bölcsei között, 1883-ig tartottak. Akkor történt, hogy hoznak Bukovinából vagy 6-800, csak munkaképes férfit, megépíteni az aldunai gátakat, amit senki se vállalt. Ezt is csak azért, hogy ne menjenek csángóink „móduvázni” a románoknak. Ez volt a célja annak, hogy mérnökök is mentek Bukovinába, a telepítés előtt, embereket válogatni és szerződéseket kötni. Ekkor valahogy megfogant őseinkben az olyan ötlet, hogyha oda megyünk, haza, akkor ott is maradunk, és jöjjön a család is utánunk vagy velünk. Itt most a nagy alkalom. Persze, minden magánúton és társadalmi összefogással, amely táradalom amilyen gyorsan lelkesedik, olyan gyorsan lohad is.
Hát hozták is őket, csak nem volt biztos, hogy hova és mi lesz velük. Jeligék, hazafias jelszavak röpködtek, azonban mindez az éhség ellen kevésnek bizonyult. Mikor már Pestről intették őket, hogy ne induljanak el Bukovinából, ameddig az addig érkezettek helyzete rendeződik, még akkor is biztatta Tomka tiszteletes őket, hogy adjanak túl mindenen és induljanak útnak. Nem hagyhatja magyar kormány véreit magára És jöttek, ki hogy tudott, és mentek is vissza, még jobban lerongyolódva, mint érkeztek. Mit is kaptak az elsők?
Gyurgyován a földek árvízterületen voltak, a gátak félig készen. Ivanován a bolgároktól elvett földek fele jó helyen volt, fele árvízterületen. Hertelendyn jó helyen voltak a földek, de kevés, még kellett irtania a vojlovicai erdőből. Házak nem voltak, anyag se (később hitelbe), vetőmag semmi, háziállatok semmi, gazdasági gépek semmi, vagyis nagyjából úgy voltak, mint Sztrigyszentgyörgyön Fazakasék, akiknek Hadikfalván ígértek földet, házat, gazdasági épületeket, s mikor ide érkeztek, nem volt semmi. Kocsányból csináltak először maguknak kalibákat, hogy ne aludjanak a szabad ég alatt.
Emberek százait és ezreit kellett ellátni, élelemmel, ruházattal, majd orvosilag, mindezt könyöradományokból és nem rövid időre.
Másfél évvel a hazaérkezés után, a helyzet a következő:
Hertelendyfalva - 548 személy - szántó 450 hold - 41 ló és kocsi - 1 családra 3 hold
Nagygyörgyfalva - 704 személy - szántó 434 hold - 7 ló és kocsi - 1 családra 2 hold
Vagyis még annyi sem, mint Bukovinában volt.
Nézzünk egy tudósítást, amelyik „elszólta” magát:
Egyetértés, 1884. augusztus 23/233. szám.
Torontál megye múlt évi állapotairól Tallián Béla alispán kimerítő jelentést terjesztett a megye közönsége elé. A jelentésből átvesszük a csángók helyzetére vonatkozó következő adatokat:
Midőn az 1883. évi ápril 4-én Ivanova község közelében partra szállott bukovinai székelyek a községekbe beosztattak, Hertelendyfalvára 382 lélek jutott, Nagygyörgyfalvára pedig 799; a hertelendyfalviak kedvezőbb viszonyok között és jobb talajra helyeztetvén el, nemcsak hogy vissza nem mentek, hanem két ízben történt újabb bevándorlás által még 158 személlyel szaporodik is. Nagygyörgyfalváról azonban 112 személy vándorolt vissza, ellenben később csak 4 személy jött be.
A népesedési mozgalom következő volt: Hertelendyfalván született 11 férfi, 11 nő; elhalt 9 férfi, 5 nő, Nagygyörgyfalván szül. 24 férfi, 28 nő; meghalt 20 férfi, 19 nő. E szerint tehát Hertelendyfalván a lakosság létszáma az eredeti 382-ről az 1883. év végéig 548-ra szaporodott, Nagygyörgyfalván pedig az eredeti 799 létszám 704-re apadt. Egészben véve azonban a két telep lélekszáma a Hertelendfalvára bevándoroltak által 183-mal szaporodott és jelenleg a két telepen együttvéve 1277 lélek van.
Egybekelés Hertelendyfalván egy sem, Nagygyörgyfalván 14 volt. A hertelendyfalvi székelyeknek a Marienföldről áttelepített őstelepesek házai mögött folytatólagosan 146 házhely osztatott ki, amelyen 1883. év végén 125 ház épült fel teljesen, a többi pedig épülő félben van és eddig azért nem volt elkészíthető, mert az utolsó csoport bevándorló csak novemberben érkezett s a deczember havi zord időjárás az építkezést akadályozta: a fölépített házak fából vannak készítve és igen ízlésesek, fedelük legnagyobb része cserép, azonban van mintegy 10—15 szalmával fedett is. Az építkezésnél a hertelendyfalviak az által segélyeztettek, hogy a kormánybiztos közöttük a leszállított árnak utólagos megtérítése mellett 9188 darab deszkát, 10,876 léczet osztatott ki, s azonkívül még 5 tehetetlen családapának és özvegyasszonynak házát állami segélylyel építette fel.
A nagygyörgyfalviak az őstelepesek közé osztattak be és kiadatott 188 házhely, melyre 167 ház építtetett, és pedig 101 földből vert fallal, 66 pedig egészen fából. Minthogy a kincstári szigeten található lágy fa, gerendáknak és szarufáknak alkalmas nem volt, a kormánybiztos Nagygyörgyfalvára 2117 gerendát és szarufát, továbbá 8007 szál deszkát küldött ki, amelyet a lakosok leszállított áron kölcsönképen kaptak. Itt a házak kivétel nélkül kákával vannak födve. Azon egyének, kiknek házhelyei üresek, azért nem építettek, mert nagyobb méretű házat szándékoznak emelni, amelyekhez tavaly előtt hozzáfogni nem akartak és vagyonosabbak lévén, bérházakban laknak. Itt tíz egyén háza lett állami segéllyel fölépítve.
A hertelendyfalvi székelyeknek őszi vetésül 450 hold föld lett kiosztva és ebbe vetőmagnak holdankint 60 kilót számítva 270,3 mmázsa búza. A nagygyörgyfalviaknak jutott 434 hold és 264,4 mmázsa vetőmag búza. Hertelendyfalván a kiosztott földterület egészen bevettett, míg Nagygyörgyfalván csak 401 hold. Ennek oka abban rejlik, hogy a nagygyörgyfalviak földjei a községtől távolabb esnek és sokkal kevesebb székelynek van igavonó marhája, mint Hertelendyfalván. A hertelendyfalviak aránylag több földet kaptak, mert ott több volt az őszi vetésre alkalmas, úgy, hogy míg Hertelendyfalván egy családra 3 hold jutott, addig Nagygyörgyfalván csak 2.
A hertelendyfalviak általában véve vagyonosabbak, mint a nagygyörgyfalviak, ami abból is látszik, hogy míg ott 41 székelynek volt lova és kocsija, addig itt csak 7-nek, mindazonáltal egészen ingyen Nagygyörgyfalván csak 7 egyén élelmeztetik. Közvetlenül a szántóföldek kiosztása után a kormánybiztos Hertelendyfalván 1200 frtot, Nagygyörgyfalván pedig 1800 frtot osztott ki kamat nélküli kölcsönképpen, amely pénzt legnagyobbrészt a föld megszántására fordították.
Hertelendyfalván van 84, Nagygyörgyfalván pedig 114 tanköteles csángó gyermek. A tankötelesek egy e czélra kibérelt házban iskoláztatnak ideiglenes tanító által úgy Hertelendyfalván mint Nagygyörgyfalván, mely ideiglenesség azonban ez utóbbi községben már legfeljebb 2 hónapig tarthat, mert az év végével az iskolaépítés annyira haladt, hogy csakis a belső munka és felszerelés hiányzik még.
Hertelendyfalván csak tavasszal fog az iskolaépítés megkezdetni.
Boszorkányok
Tévelygő nemzedékek