Sántha Alajos (1914. Istensegíts-2013. Csátalja)
Meg vagyok győződve, hogy Alajos bácsi sokkal többet tudott, mint amennyit papírra vetett. Arról is, hogy észrevette 1940 előtt, milyen szépen alakul ki a bukovinai magyarság újabb történelme, törölve a régit, a valót. Egyik beszélgetésünk során azt kérdeztem, mi vitte rá arra, hogy a könyvét megírja, mi volt az ok? A válasz: rengeteg valótlan dolog kezdett megjelenni rólunk, a bukovinai magyarokról. És akkor röviden, tömören összefoglalta a könyve anyagát. Ott nincs folklór, nincs olyan, hogy az öregek elbeszélése szerint, hanem csak dokumentált anyag. Azt is kérdeztem, miért nem a cím bukovinai székelyek?
Az alábbi cikke 1939-ben jelent meg, és gyakorlatilag az egész bukovinai letelepedést összefoglalja. Röviden: az első két telep létrejötte talány. Hadik nem volt ott, csak 1780-ban kért segítséget tőle Mártonffy pap, amikor valószínűleg észrevette, hogy az első két telep kezd bomlani. Vége az adókedvezményeknek, s köd előttem, köd utánam. Tulajdonképpen Hadiknak csak jelentettek: „…segélyt kér Bécsből, Hadik András gróftól …írja Bécsbe Hadik András grófnak…Enzenberg 1785 febr. 20-án azt írja Hadik Andrásnak…Mártonffi pap jelenti Hadik András grófnak…Enzenberg kormányzó, Hadik András gróftól messzemenő engedményeket eszközölt…” Miért is volt ez? Hát nem a hazaszeretettért, és nem is a magyarságért, hanem azért, mert Bukovina katonai kormányzás alatt volt, és mint a főhaditanács elnöke, őt kellett informálni. Olyan honvédelmi miniszterforma. Ennyi. Hadik jelenlétéről, a bukovinai telepítésekkor, nincs dokumentum.
*************
Magyar Lapok, 1939. augusztus 6/170. szám.
Hogyan keletkezett Józseffalva? Írta: Sántha Alajos
E falu legújabb története egészen életté, napi gonddá vált a jóakaratú lelkekben. De igen sokan vannak, akik Józseffalva régi történetéből is egyet-mást tudni szeretnének. S méltán. Ha valakiért vagy valamiért áldozatot hozunk, szeretnők ismerni annak múltját is. De eltekintve is ettől, Józseffalva története, mint minden bukovinai magyar falu története valóságos regény.
Nem regénybe illő-e az, hogy Józseffalva egykori plébánosa Druzsbáczky György, a szabadságharc idején Lenkey-huszárokat vezetett a Kárpátokon át?! Nem kedves-e az, hogy Jókai a józseffalvi iskola építésére gyűjtést indít Hon című lapjában és állandóan érdeklődik az iskola felépítése felől?!
De ezek mind újabb dolgok és igen sokan tudják is ezt. Kevesebben ismerik azonban Józseffalva legrégibb történetét, keletkezésének körülményeit.
Mikor és hogyan keletkezett Józseffalva? Egy bukovinai öreg magyartól igen szép regét hallottam két évvel ezelőtt, a bukovinai magyar falvak keletkezésére vonatkozólag. Eszerint, három vitéz magyar vezér: Józsai, Andrási és Hadai hozták a magyarokat Bukovinába, miután a törököket a bulgár határon keresztül kergették. Józseffalvát nevezték Józsairól, Hadikfalvát Hadairól és Andrásfalvát Andrásiról. Fogadisten és Istensegíts községneveket pedig Józsai adta volna a két új telepnek. Az öt falu lakosai csaknem mind katonacsaládok voltak.
E bizonytalan, évszámnélküli rege helyett lássuk a történeti igazságokat Józseffalva keletkezésére vonatkozólag.
Időrendben Józseffalva a negyedik bukovinai magyar falu. Az első kettő: Fogadjisten és Istensegíts, azután következik Hadifalva, Józseffalva s végül Andrásfalva. Fogadjisten és Istensegíts 1776-ban keletkezett Splényi Gábor, az első bukovinai osztrák kormányzó idejében. 1778-ban Splényi távozik Bukovinából és utódja Enzenberg Károly lesz. 1779 októberében, a bécsi kormánynak küldött jelentésében ő is említi a két magyar falu létezését. Mártonffi Mór, a bukovinai magyarság első papja, minden valószínűség szerint már 1776 őszétől Istensegíts és Fogadjisten lelkipásztora, írásbeli életjelt magáról 1780 decemberében ad, amikor munkásságára hivatkozva, segélyt kér Bécsből, Hadik András gróftól, a főhaditanács elnökétől.
II. József császár 1783-ban Bukovinába jön. Június 19-én Csernovicból, a többek között a következőket írja Bécsbe Hadik András grófnak: „Die Vermehrung der Population in diesem Lande ist das wichtigste, und um diese zu erlangen, muss alles, jedoch ohne besondere Kosten angewendet werden.“ Tehát sürgeti a császár Bukovina betelepítését, mivel a gyér lakosság nem elegendő a földmegművelésére.
(„Ebben az országban a népesség növekedése a legfontosabb, ennek eléréséhez mindent meg kell tenni, de minden különösebb költség nélkül.” –LGP).
1784-ben meg is indul a telepítési munka. S kik lettek volna erre alkalmasabbak, mint az 1764. évi mádéfalvi veszedelemből megmenekült, Moldvában bujdosó háromszékiek, csíkiak és udvarhelyiek?! De ebben az időben nemcsak székelyföldi menekültek vannak Moldvában, hanem alföldi, sőt dunántúli magyarok is.
Beddaus osztrák kapitány 1784 nyarán 7 altiszttel, 1 sebésszel és két betegápolóval Moldvába megy, hogy az ott levő székelyföldi és alföldi menekülteket összeírja és Bukovinába hozza. Nagy segítségére volt ebben neki a Jászvároson működő császári megbízott Raicevicsis.
Ezenfelül 1784 őszén, Enzenberg kormányzó Mártonffi papot is Moldvába küldi, hogy egyrészt szőlővenyigét vásároljon a kezdődő bukovinai szőlőműveléshez, másrészt győzze meg a magyar menekülteket, hogy jobban teszik, ha Bukovinába jönnek.
A fáradságos munkának meg is lett az eredménye. 1784 nov. 8-tól, 1785 jan. 2-ig több mint négyszáz magyar jött Bukovinába.
Enzenberg 1785 febr. 20-án azt írja Hadik Andrásnak, hogy a székelyföldi származású menekülteket a Szereth és a Szucsáva-folyók közé, a többi magyar menekülteket pedig a szucsávai kerületben fogja letelepíteni.
S úgy is történt. 1785. június 4-én megtörtént a Szucsáva partján lévő Hadikfalva ünnepélyes megalapítása, amelynek lakói túlnyomóan székelyföldi származásúak.
1785. szeptember 16-án Mártonffi pap jelenti Hadik András grófnak, hogy moldvai útjának megvan az eredménye, ötven magyar család arra készül, hogy a szucsávai kerületben új magyar falut alapítson: Józseffalvát. Ez az ötven magyar család, amely között van alföldi és székelyföldi is, őse Józseffalva mai magyar lakosságának. Ez az ötven magyar család megértette Mártonffi pap hívó szavát és Moldvából, ahol bujdosott, Bukovina földjére jött, hogy gyökeret verjen és új életet teremtsen.
1785 ősze, történeti évszáma Józseffalva megalakulásának. Lakók voltak, csak házak nem voltak. Még 1786. január végén Józseffalván csak egyetlen egy ház volt készen. Az új telepesek a telet rögtönzött földi kunyhókban, vagy a környező, már meglévő falvak lakosainál töltötték.
Enzenberg kormányzó, Hadik András gróftól messzemenő engedményeket eszközölt ki az új telepesek részére.
Ingyen háztelket és szántóföldet kapott minden család. Amíg a föld terméséből megélhetnének, addig a férfiak napi 6 krajcárt, a nők 4 krajcárt, a gyermekek 2 krajcárt kapnak. Minden család ötven forintot kap előlegként az építéshez, amelyet mihelyt tehetik vissza fognak fizetni. A gazdasági eszközök beszerzéséhez húsz forintot kap egy-egy család, négy éves visszafizetési kötelezettség mellett, öt évig nem kötelesek adót fizetni.
Hogy ezeket a kedvezményeket, mind megkapták-e, vagy nem, nem lehet tudni teljes biztossággal. Annyi biztos, hogy a földkunyhókban az élet még több ideig tartott és rendes földmíveleti munka sem folyt kellő eszközök hiányában.
1786 nyarán II. József császár, amikor ismét Bukovinában járt, a földkunyhókban lakó józseffalvi családokat a szükséges igásállatokkal, gazdasági felszerelésekkel ajándékozta meg. Talán a császárlátogatástól kezdve, kapta igazában ez az újtelep, a nagy császár neve után, a Józseffalva elnevezést.
A II. Józseftől ajándékozott gazdasági felszerelésekből a hagyományokhoz ragaszkodó derék józseffalviak sokáig őrizgettek néhány láncdarabot, mint féltett ereklyét, a padlás zugában. Ezelőtt néhány évvel, az egyik derék józseffalvi gazda engem is megajándékozott két láncszemmel, amelyet ma is nagy tisztelettel őriztek, mint Józseffalva keletkezésének százötven éves hallgatag tanúját és bizonyítékát. Nem tudom, hogy a májusi katasztrófából sikerült-e megmenteni legalább egy-két láncszemet az új Józseffalva számára, amely a régi romjain fog felépülni?! Egy láncszemet, amely összekötő kapocs lenne a régi és az új Józseffalva között!?
Enzenberg kormányzó, Hadik András gróf, Mártonffi pap buzgósága és II. József császár jóakarata százötven évvel ezelőtt magyar falut teremtett Bukovinában.
Józseffalva most újjászületés, megint keletkezés előtt áll. A tél még nincs itt, de a küszöbön van nemsokára. Megint földbe vájt kunyhókban töltsenek egy lelet magyarjaink, mint őseik százötven évvel ezelőtt?!
Ha a II. József-féle láncszemek elvesztek volna a májusi katasztrófában, pótoljuk ezt a holt történeti bizonyítékot mi Józseffalva felépítésében legyünk nagylelkűek, mint Enzenberg kormányzói érdeklődők, mint Hadik András gróf, fáradhatatlanok, mint Mártonffi Mór és törhetetlenek, mint József császár kemény, százötven éves láncszemei.
***************
Sántha Alajos: Lelkesítő üzenet a múltból.
Magyar Lapok, 1939. július 15/151. szám.
Öröm látni azt a megmozdulást, amelyet a magyar társadalom tanúsít az elpusztult József falva felépítése érdekében. Elemista gyermektől az egyetemi polgárig, a papnövendéktől a püspökig mindenki adakozni, segíteni akar.
Megdobban a magyar földmívesek, iparosok szíve és utolsó pénzecskéjüket Józseffalvára küldik, a még szegényebbeknek.
Mostanában minden magyar lapnak megvan a rendkívüli rovata, meghitt sarka: Józseffalváért. S jól van ez így. A múltban is találunk példát, amikor a szegénnyé lett bukovinai magyarságért: egyszerre dobbant meg az egész magyar társadalom jó szíve.
Csak ezt az évszámot említem: 1866. Ez az évszám tüzes, fájó betűkkel van beleégetve minden bukovinai magyar lelkébe, a legkisebbtől a legnagyobbig.
Mit jelent Bukovina magyarságának történetében 1866?
A bukovinai magyar nagyapák és nagyanyák, amikor 1866-ot emlegetik, nekik, önkénytelenül fohászkodnak. Éhségtől és nincsenségtől ments meg Uram minket! 1866 jelenti a bukovinai magyarság életében a fekete esztendőt, a megpróbáltatás napjait.
1864 nyarán hideg esők, árvizek pusztították el a termést, a takarmányt. 1865-ben forró szárazság égette ki a gyenge vetéseket.
1866-ban föllépett a teljes élelmiszerhiány, a nincstelenség. A nyomorúság elérte tetőpontját. A szegény nép élete valóságos kínszenvedéssé, kálváriává vált. A féltve őrzött kevés élelmiszert városon, falun egyaránt méregdrágán árulták. Munkaalkalom nem volt, tehát pénze sem lehetett a népnek. A takarmány hiánya miatt eladott igás állatok árából csak néhány napig lehetett eltartani egy népesebb családot. A tavasz beálltával az éhes emberek ellepték a mezőket és a megjelenő zsenge, zöld növénysarjakat összegyűjtve, levest főztek, vagy pogácsafélét sütöttek és így csillapították éhségüket. A nyomorúságos táplálkozás miatt igen sokan gyomor és bélbetegséget kaptak és elpusztultak.
Imets F. Jákó, a nemesen gondolkodó, Gyulafehérvárt működő székely pap értesülvén még 1865 végén az egyik magyarországi lapból a bukovinai szükségről, a Kolozsvári Közlöny 1866. január 2., 3. és 5. számában lélekbemarkoló cikket ír a bukovinai magyarság érdekében: Néhány szó bukovinai szegény magyarjaink érdekében, címmel.
Ebben a cikkben történelmi visszapillantást vet a bukovinai magyarság településére, majd részletezve a szükséget és nyomorúságot, a segítés lehetőségeit ismerteti. Ajánlja, hogy a segítés hírlapok és a főpásztorok útján történjék. Ma is lélekbemarkoló cikkének erőteljes bejezése: „Födözzük Uraim! addig is amint lehet idő és alkalomszerűleg a kiáltó hiányokat, hogy bennünket se a keresztény felebaráti szeretet érzéktelenségéről, s e vallásos lelkiismeretünk rideg közönyösségéről, s evégre nemzeti és faji öntudatunk káros önfeledtség és mulasztásról sohase vádolhasson!“
Szavainak meg is lett az eredménye. Kolozsvártól a Székelyföldig mindenfelé megindult a segélyakció. Bodola Sámuel, majd halála után Nagy Péter református püspök, főképpen az andrásfalvi kálvinista magyarok támogatásában fáradozott. Fogarassy Mihály Erdély akkori római katolikus püspökének felhívására a székelyföldi plébániák hívei között gyűjtést rendeztek. A következő plébániák hívei adakoztak: Kézdiszentlélek, Kézdiszentkereszt, Szászrégen, Kőröspatak, Csíkmadaras, Lemhény, Ditró, Gyergyóremete, Szárhegy, Csomafalva, Újfalu, Kilyénfalva, Tekerőpatak, Tölgyes és Bélafalva, ez utóbbi, mint fiókplébánia.
Hosszas lenne a különböző városok és falvak adakozóinak nevét felsorolni. Ehelyett elég ha csak néhány buzgóbb gyűjtő nevét ismerjük meg, így Csíkszeredában Bocskor Mihályné és Witter Józsefné szereztek érdemeket a gyűjtés körül. Gyergyószentmiklóson egész sereg gyűjtő buzgólkodott. Közülük többen, a környező gyergyói falvakban is megfordultak és gyűjtöttek. Íme egy-két buzgó gyergyószentmiklósi neve: Worell Józsefné, Orell Máténé, Roth Jánosné, Balázs Mihályné, Kopacz Anna, Roth János, Kapdebó Vidor, Gáli Ignác, Bajkó Mátyás és Csibi Lajos.
A begyűlt összegeket vagy közvetlenül küldöttek az ínségeseknek Bukovinába, vagy pedig hírlapok útján, amint ezt az eljárási módot maga Imets F. Jákó is ajánlotta a már említett segélyakciós cikkében.
A hírlapok közül szép teljesítményt végzett a begyűlt összegek elszámolásában és továbbításában Erdély akkori és általában az egész Bach korszak két legtekintélyesebb lapja a Kolozsvári Közlöny és a Korunk.
1866-ban e két lapnak meg volt az időnkinti meghitt sarka, amikor és ahol a bukovinai magyarság érdekében szólott és az elért eredményről beszámolt.
Az elpusztult Józseffalva érdekében ma már nem írhatott cikket Imets F. Jákó, a derék székely pap és a Kolozsvári Közlöny és a Korunk is ma már a múlté. De akadtak most is Imets F.Jákóhoz hasonló melegszívű emberek, akik, mint annak idején Imets 1866-ban, felszólaltak az elpusztult Józseffalva érdekében. Akadtak most is hírlapok és közlönyök, amelyek mint annak idején a Kolozsvári Közlöny és a Korunk az elszámolás és a továbbítás munkáját örömmel vállalták. Végül akadtak és vannak lelkes adakozók szép számmal, mint annak idején is a múltban. S ki tudja, hogy még hány és hány ember jó szíve fog megdobbanni Józseffalva nevének hallatára?! Imets F. Jákó 1866. évi felhívása a Kolozsvári Közlönyben és az akkori lelkes gyűjtők és adakozók buzgósága, legyen lélekbemarkoló és biztató üzenet Józseffalva mai felépítőinek.
*****************
Az én bácsim…
Alajos bácsi könyvét kerestem ezelőtt vagy 35 évvel, amikor megáldottak a demokráciával. Akkoriban nehéz volt, net nem, mobiltelefon nem, csak posta és vonalas telefon. A kapcsolatok, tudakolózások nehezen, hosszasan vagy egyáltalán nem mentek. Aztán sikerült az írást (nem e könyvet) megszerezni Zsók Béla bácsi által. Neki sem volt könyve, hanem fénymásolat. Nos, azokat másoltam én is le, így lett meg a Bukovinai magyarok, most vagy 30 éve. Ezelőtt 15 évvel jelent meg az első próbálkozásom „A bukovinai Istensegíts és Fogadjisten” címen. Nehezen, mert tapasztalat sem volt, írni is alig győztek meg, addig csak magamnak gyűjtögettem. Rá egy évre, 2010-ben meghívtak a könyvet bemutatni Bonyhádra. Közben megtudtam, hogy Alajos bácsi Csátalján van. Nemsokára Csátalján is lett bemutató (Franciskát fogtam be), és nagy meglepetésemre, Alajos bácsi is eljött. Ajándékoztam neki a könyvemből, és ő is az ővének második kiadásából. Aki ott volt, emlékszik arra az estére. A székeket körbe tetettem, mert nem szeretek kiállni, és én úgy éreztem akkor, hogy a bukovinai magyarok közt nincs első. Én most is így érzem, de sokan mások nem. Megmondtam az elején, hogy beszédem közben bármikor kérdezhetnek, megszakíthatnak, vagyis inkább egy társalgást akartam kialakítani, ami sikerült is. De a dolog Csátalján nem maradt ennyiben.
Kicsi Fransciskámat emberfeletti dologra kértem meg, azt kívánva, hogy hozzon össze Alajos bácsival. Ezt a golgotai útját ő jobban el tudja mondani. Végül sikerült. Akkor tudtam meg, hogy aradi tanárkodása idején Alajos bácsi a szünidők nagy részét nálunk, vagyis nagyapámnál töltötte Déván. Ismerte a családot, apámat, a testvéreket, és persze nagyon találtak Palijánossal. Akkoriban nagyapám egyik rokona küldözgetett csomagokat Kanadából. A vám Aradon volt. Ezeket Alajos bácsi vette ki, és hozta nagyapámnak Dévára. Szóval a két falubeli, bár volt korkülönbség köztük, nagyon jól egyezett.
Az első találkozásomkor, Alajos bácsival, bár kissé megilletődve, igyekeztem faggatni, mert nem volt beszédes. Sokat megtudtam, és már akkor eldöntöttem, hogy kell még találkozó, amelyre jobban felkészülök. Mert Alajos bácsinak, kora ellenére, vágott az esze, mint a beretva. A második is összejött, pesrez a mültkori „rendező” szervezésében. Erre már kész kérdésekkel jelentkeztem. Több időnk volt, Alajos bácsi is szépen bemelegedett, és biza sok minden kiderült, amiről én sem, és valószínűleg más sem tudott. Szép emlékekkel, majdnem egy órás filmfelvétellel maradtam.
Az első találkozásunk után Alajos bácsival üzentem arra Bonyhád felé, hogy: „menjetek és készítsetek interjút, filmet vele, mert az ő korában sosem lehet tudni, hogyha este lefekszik, reggel felébred-e?” Tisztességesen válaszoltak, hogy: „szándékunkban van.” Tudtommal csak a szándékkal maradtak.
Isten nyugtassa Alajos bácsit!