A BUKOVINAI MAGYARSÁG írta: Bálint Sándor
A BUKOVINAI magyarokkal az utóbbi időkben a magyar közvélemény különös szeretettel foglalkozott. Nemzeti jelentőségű cselekedet volt a hazatelepítésük. Most, amikor egy újonnan megjelent derekas monográfia (Sántha Alajos: Bukovinai magyarok. Kolozsvár, 1942.) nyomán próbáljuk a madéfalvi veszedelemtől a bácskai hazatérésig terjedő viszontagságos sorsukat megrajzolni, azokra a szertekallódó magyarokra gondolunk, akiknek még nem sikerült megtérniök a szentistváni hazába. A bontakozni kezdő orosz pánszlávizmus feltartóztatására Mária Terézia elhatározta a székely határőrség megszervezését. A székelység ősi gyepűvédő hivatásának felújításáról volt tehát szó. Sajnos, az üdvös, magyar szempontból annyira fontos szándék végrehajtása nem történt meg a kellő tapintattal, a székely nép érzékenységének és szerzett jogainak tiszteletben tartásával. Amíg Mária Terézia önkéntes jelentkezéssel akarta a keleti határőrvidéket kiépíteni, addig bizony a császári tisztek, főleg Buccow tábornok, túlbuzgóságukban az erőszakos toborzástól, a lakosságnak katonai elszállásolással való megterhelésétől sem riadtak vissza. Különösen Csíkban volt nagy az elkeseredés. Nagyarányú kivándorlás indul meg Moldvába, úgy, hogy már a hatóságok is félnek a vidék teljes elnéptelenedésétől. A nép ellenszegülése mit sem használ, sőt amikor egyszer mintegy ötezres tömeg verődik össze, hogy együttes tiltakozásának nagyobb foganatja legyen, a katonai hatóság a felvonulásban támadást szimatol és 1764 január 7-én Madéfalván 200 székely esik oktalan gyanakvásának áldozatául. A madéfalvi veszedelem, deákul SICVLICIDIVM (a betűknek számértéke 1764-et ad ki), egykori névtelen iskolamesterektől egészen Nyírő József ismeretes regényéig számos irodalmi feldolgozásra talált. Siskovics generális (Buccow utóda) könyörtelen katonai álláspontjának és a madéfalvi veszedelemnek fájdalmas következménye a csíki székelység kivándorlása. Már 1762-ben, amikor először kísérleteztek a határőrség felállításával, 300 család bujdosott ki Csíkból. Hiábavaló volt a határszélek megerősítése, a kivándorlás mind nagyobb méreteket kezdett ölteni. Ehhez hozzájárult a hivatalos vizsgálat eljárása is, amely mindenáron a székelységre akarta a vérfürdő ódiumát hárítani. Ez a körülmény újabb családokat késztetett menekülésre. A bizottság vizsgálatából egyébként kitűnt, hogy a székely ellenállás lelke a katolikus papságvolt, amelyről tudjuk, hogy milyen meghitt, patriarkális kapcsolat fűzte a hívekhez mindenkor. Különösen Zöld Péter csíkszentléleki, Beke István delnei, Némethy József csíkszentmihályi és Szász János csíksomlyai plébános buzdította a népet igazának védelmére. Zöld Péter volt a mozgalom lelke.
Úgy látszik Bécsben sem helyeselték egészen a történteket, mert még 1764-ben Erdély katonai főparancsnokává a magyar Hadik Andrást, a legendáshírű hadvezért nevezte ki a királynő. Hadik Halmágyi István guberniumi titkár egykorú naplója szerint «a maga mansuetudójával, bölcsességével és egyenességével megoltá azt a nagy tüzet, amely Buccow alatt gerjedt vala és minden confusiókat, amennyire tőle lehetett, helyrehozott). Hadik közbenjárására Mária Terézia széleskörű amnesztiát hirdetett. Erre a Moldvába bujdosott székelységnek egy kis részét maga Zöld Péter vezérelte vissza az ősi szülőföldre, a többség azonban odakint maradt.
Moldva, a régi Etelköz, valószínűleg már a vérszerződés óta — legalább részben — magyarlakta terület. (V. ö. Domokos Pál Péter: A moldvai magyarság. Kolozsvár, 1941.) A most kibujdosott székelység egyfelől a Szereth-menti régi magyar falvakban húzódott meg, a többség azonban a Tatros, Tázló és Beszterce folyók mentén új falvakat (Pusztina, Sóskút, Belényes, Draló, Nagyszalánc, Kisszalánc, Szalanka, Sóstázló, Szamoska, Csügés stb.) alapított. A moldvai vajda, mint jó földműveseket, igen megbecsülte és nagy kedvezményekben részesítette őket. Hogy ez a székelység Románia civilizációjában nagy szerepet játszott, kétségtelen tény. Hadik szeretett volna minden székelyt visszatelepíteni, de nem sikerült, mert Moldvában jobban ment a soruk, mint otthon.
Amikor 1774 őszén Bukovina osztrák örökös tartománnyá lett, a magyar Splényi Gábor katonai kormányzó azt tanácsolta a királynőnek, hogy a termékeny országrészt jó földművesekkel és iparosokkal kell benépesíteni. Splényi szemmel kísérte a moldvai bujdosókat és kapcsolatba lépett a székely származású Mártonffi Mór minorita baráttal, akit a Congregatio de Propaganda Fide a Moldvába szóródott magyarság lelki gondozásával bízott meg. A tárgyalások eredményeképpen Szamoska moldvai faluból Mártonffi vezetésével mintegy 100 család Bukovinába telepedett át. A dolog egyelőre ennyiben maradt. 1783-ban azonban II. József utasítja Hadik Andrást, aki ekkor már a legfelsőbb haditanács elnöke, hogy Bukovina benépesítését minden erővel szorgalmazni kell. Amikor Oroszország a Moldvába menekült orosz alattvalók kiadását követelte, mi is hasonló követeléssel léptünk föl, maga II. József a telepítés sikere érdekében teljes amnesztiát hirdetett. Közben Mártonffi népének jó sorsa a moldvai magyarság körében is ismeretessé vált.
Maga Bukovina egyébként valamikor huzamosabb ideig tartozott magyar fennhatóság alá. Nagy Lajos missziós imperializmusa erre a vidékre is kiterjedt. Amikor 1774-ben főleg geopolitikai okokból a habsburgi monarchia birtokába került, a magyarságnak nagy szerep jutott: a tartományt magyar katonák szállják meg, első kormányzója Splényi Gábor magyar ember, első igazi telepesei szintén magyarok. 1776—77 folyamán a Mártonffi-vezette raj a Szucsáva partján megalapítja Istensegíts és Fogadjisten falukat. Az elnevezés jellemző szakrális hangulata Mártonffitól származik. Első dolguk volt, hogy Istennek hajlékot emeljenek, kápolnájuk a Szentháromság tiszteletére épült. 1784 végén újabb székely csoportok jönnek Moldvából. Hadik rendeletére minden családapa naponként 4, minden családanya naponként 3 és minden gyermek, naponként 2 krajcár segélyt kapjon addig, amíg rászorulnak. Azután külön segélyt kaptak házépítéshez és a gazdasági eszközök beszerzéséhez. 1785-ben Hadikfalva és Józseffalva, végül Andrásfalva születik meg. Józseffalva kivételével valamennyi a Szucsáva mentén, ahol jó ivóvizet, dús legelőt, termékeny földet talált ez a sokat hányt-vetett nép, amely alaprétegében székely, de Moldvába bujdosó, más vidékről származó magyarok is fölszívódtak benne.
Mártonffi mint Istensegíts papja pasztorálja nemcsak a maga faluját, nemcsak a többi magyar községeket, hanem a Bukovinában állomásozó magyar katonaságot, sőt a környék lengyel és német lakosságát is. Mártonffi anyagi nyomorúságaikban, az új életkezdés nehézségeiben is nagy segítségére van híveinek, a legmagasabb hatóságoknál is eljár az érdekükben. Van ideje arra is, hogy iskolákat alapítson, amelyekben deákok (licentiátusok) oktatták a gyermekeket a legszükségesebb ismeretekre. Ezzel úttörő és példamutató tevékenységet fejtett ki Bukovina tanügyében is. Mártonffi apostoli buzgalmának köszönheti az egyetemes magyarság, hogy a bukovinai székelység nem kallódott el, mert a szellemi és gazdasági önellátás megalapozásával biztosította jövőjét, fennmaradását. Később is, jó ideig, magyar minoriták gondozták a híveket. Különösen kivált közülök Deák Orbán és Cseke Juvenál. Mártonffi és Cseke jeltelen sírban pihen az istensegítsi temetőben. Az úttörő magyar minorita misszió munkáját később a lembergi egyházmegye papjai folytatják, akik buzgó székely híveik kedvéért szívesen tanulnak meg magyarul. Andrásfalván a katolikusok közé reformátusok is telepedtek. Leghíresebb papjuk az érdemes Bíró Mózes volt. Jellemző Bíró izzó magyarságára, hogy Szent István király ünnepét hívei között meggyökereztette. A két felekezet egyébként mind mai napig békés egyetértésben él egymással.
A bukovinai magyar katolikus kultúrmunka más területeken is gyümölcsözik. Mártonffi Mór irányításával magyar telepesek honosítják meg a szőlőtermelést. Az először szűrt borból Hadik Andrásnak is küldenek Bécsbe.
Istensegíts mint elsőszülött, vezető szerepet élvezett a bukovinai faluk között. A második moldvai raj először Hadikfalvát alapítja meg. Mártonffi azon a helyen, ahová a templomot akarták építeni, ünnepélyes szentmisét mondott, prédikált, majd elénekelték a Te Deumot. Végül Enzenberg, az új kormányzó nevet adott a falunak. Mint látjuk, a sokfelől összeverődött bukovinai magyar telepes tömegek katolikus ihletésből fejlődtek élő, virágzó népközösséggé. A bukovinai magyarság száma a telepítés hivatalos befejezésekor (1786) 702 család, 2136 lélek volt.
Az úrbéri teher, továbbá az 1831-i dúló kolera, az 1866-i szűk esztendő sem tudta a fejlődést megakadályozni. A múlt század folyamán többször fölmerült a hazatelepítés gondolata. A mozgalmat az Istensegítsből való LászlóMihály kezdeményezte. Országos bizottság (tagjai közt ott találjuk Jókait, Apponyit, Eötvös Károlyt, herceg Odeschalchi Artúrt, Szádeczky Lajost, Rákosi Jenőt stb.) intézi az ügyet. 1000 lelket akarnak egyelőre hazatelepíteni, a végén 4000-re emelkedik a számuk (1883). Az Alduna mentén három ma is virágzó, törhetetlen magyarságú falut népesítenek be, Hertelendifalvát, Sándoregyházát és Székelykevét. Ez a telepítés általában rosszul sikerült. A tervszerűtlenség, bürokratikus túltengés, nehéz természeti viszonyok a lakosok egy részét visszatérésre indították, nagyobb részük azonban meggyökeresedett. Egyéb bukovinai települések: Gyorok (1883), Déva (1888), Vajdahunyad (1892), Vice (1900), Magyarnemegye (1900), Marosludas (1905), Strigyszentgyörgy (1910), Csernakeresztúr (1910). A század elején Kanadában is alakult egy bukovinai telep, Székelyföld néven.
Az 1883. évi nagy kirajzás után a nép zöme Bukovinában maradt. Katolikus vallásának, magyarságának megőrzésében, iskolaügyének fejlődésében nagy szerepe van a Szent László Társulatnak, amely magyar papokról, tanítókról, könyvekről gondoskodik és arra törekszik, hogy az értelmiség elsősorban magából a bukovinai népből kerüljön ki. A teljes hazatelepítésre folyton készülnek, de az ügy mindig elodázódik.
A világháborúban a bukovinai magyarság sokat szenved, majd a saint-germaini békekötés értelmében román alattvalóvá lesz. A magyar iskoláztatás lassan megszűnik, a nemzeti érzés ápolása a katolikus, illetőleg reformátusegyházra marad. Az erdélyi klérus dicséretes buzgósággal vesz részt Majláth Gusztáv püspökkel az élén a messzire szakadt magyar hívek lelki gondozásában. Mártonffi magvetése, a vallás patriarkális, de mindeneket betöltő szelleme most különösen tápláló gyümölcsöket terem. A hitéért, nyelvéért minden áldozatra kész bukovinai magyarság nem hagyja magát: a kertgazdálkodásból, szerezésből tisztességgel meg tud élni.
1939 Áldozócsütörtökén hatalmas tűzvész pusztítja el Józseffalvát, amely az egész romániai magyarságot megmozdítja. Ettől fogva a bukovinai magyarság kérdése állandó napirenden van. Az orosz veszedelem idején, de főleg a második bécsi döntés után éppen a józseffalvi plébános, Németh Kálmán minden követ megmozgat, hogy a nemzet hazatelepítse őket. Ez 1941 tavaszán vált valóra, amikor is Bácskában jelöltek ki új lakóhelyet a számukra s ezzel megtértek a szentistváni haza egységébe.
• Katolikus Szemle 57. (1943) 9. szám / Tanulmányok / Bálint Sándor: A bukovinai magyarság