Hadikfalva és az oroszok.
Az Est, 1915-02-24/55. szám.
Bukovinai harctér, február 17.(Az Est kiküldött munkatársától).
Az utazás elképzelhetetlenül lassú, ami természetes is most, közvetlenül az oroszok nyomában. S hozzá még ez az első vonat, amely Hadikfalváig megy. A legnagyobb csángóközség csak mintegy ötvenkét kilométerre van Csernovictól s így, egyike volt azoknak a helységeknek, amelyek legtovább szenvedték az ellenséges hordát. Legfőképpen ezeknek a szívósan hozzánk tartozó, nagyszerű magyaroknak a sorsa érdekelt, s ezért a legelső alkalmat is felhasználtam a meglátogatásukra.
Az utazás Hadikfalváig körülbelül annyit jelent, mint végigmenni Bukovinán.
Amerre néz az ember, fölégetett hidak megszenesedett tüskéit látja, amelyek mellett már készen van az ideiglenes fahíd, vagy éppen most csinálják. Az országút hídjait, a szakadékok és a cikkcakkos patakok átjáróit, amelyek itt egymást érik, csaknem valamennyit felperzselték menekülés közben az oroszok, de a vasút vashídjainak felrobbantására szerencsére nem voltelért idejük, úgy hogy Hadikfalváig, összesen csak két, azóta már helyre állított hidat tudtak megrongálni. Ezenkívül néhány gránátvágta üreg emlékeztet a háborúra. A vasúti vonal rendben van, s — ami legjobban jellemzi az oroszok futását — egyetlen állomási épületnek sem történt baja.
Összes tapasztalataimból, mint legfigyelemreméltóbb momentumot kell kiemelnem, hogy az orosz kegyetlenkedéseket leginkább Dél-Bukovina sínylette meg, az a terület tehát, amelyen leginkább románok laknak. Gurahumorától fölfelé nincsen egyetlen leégett tető sem, s bár az élelmiszert elrabolták mindenütt, a legszegényebb ember viskójából is, mindamellett elég sűrűn lehet szarvasmarhát és lovat látni. Az orosz katonaságnak a nőkkel szemben való bestiális viselkedése miatt azonban általános és egyforma mindenütt a panasz. Különösen kíméletlenek és brutálisok voltak a cserkeszek, akikre Hadikfalván is a legnagyobb keserűséggel, átkozódva emlékeznek vissza.
A jobb alsó ház helyén most a Furman múzeum van.
Hadikfalva előtt az utolsó állomás Istensegíts. A falu népe hosszú sorvonalat áll az állomáson. A vonatot várják.
- Volt-e sok baj? — kérdem az egyik szemlélődő magyartól. Csodálkozik egy pillanatig, hogy idegen ember magyar szavát hallja, te a helyett hogy felelne, ő is kérdez!
- Osztán messziről gyütt az úr?
Mondom neki, hogy honnan, lógatja a fejét, hogy az bizony nagyon messzi van, azután beszélt az oroszokról.
- Nekünk szerencsénk volt, — mondja, hogy nem estünk úgy az útjukba, mint a szomszéd (Hadikfalva). Hozzánk csak egyszer-kétszer nézett el néhány kozák, összeszedték az ennivalót, aztán mentek tovább. Hál’ Istennek, baja nem esett itt senkinek. A vonat füttyent, kezet fogunk. Utánam kiáltja:
- Tisztelem az otthonvalókat!
*********
Hadikfalva. Nagy, szétterült alföldi magyar falu. Vonatvárni az idevalók is kicsődülnek, hiszen már hat hete nem látták a gőzöst. Két perc alatt otthonosan érzem magam közöttük. Csupa érdeklődés valamennyi, csak úgy dúl belőlük a kérdések özöne, s látott szájjal, mohón lesik a szót, mikor a hazai háborús életről, az otthoniak hősiességéről és áldozatkészségéről beszélek. Ők se hoztak szégyent a magyar névre, mert mindjárt a háború kitörésekor százhúsz legény állott be a faluból önként katonának. Összesen közel ezer katonát adott Hadikfalva 4600 lelket számláló lakossága. Imponálóan szép arányszám.
Egyikőjüket, Csibi Mártont megkérem, hogy vezessen el a jegyzőhöz. Egyszerre húszan is vállalkoznak a kalauzolásra, s ahogy megyünk egymás mellett Csibi Mártonnal, egyszerre csak azon veszem magam észre, hogy egész kis menetté alakultunk. Kérdem Csibi Mártontól, hogyan folyik az élete sora?
- Haj, uram, — mondja — nagyon szegénnyé nyomott bennünket az a sok fene rusnya népe. Engem is ettek vagy hatvanan öt hétig, pedig magamnak is kilenc cselédem van.
- Igen szépen kellett velük beszélni, aztán meg kellett jól gondolni, hogy mit mondott nekik az ember. Inkább csak azt válaszoltam mindenre, hogy nem tudom, nem tudom. Az vót a fene rossz benne, hogy éjjel-nappal tömni kellett őket ennivalóval. Némelye húsz tojásból evett egyszerre rántottál, a bele mindenit... Az asszonyfélét meg egyre űzte a sok fattyúnépe; mindig a sarkukban kellett lenni, mert különben ki tudja, mi történt volna, a fehérnéppel.
A községházára, érkezünk. Ki van írva: „Gemeindehaus, Hadikfalva, községi hivatal”. A jegyző itt természetesen állami tisztviselő, hivatalosan: Gemeindesecretár. Lengyel ember, de egészen jól megtanult magyarul. A felesége magyar lány. A gazdanép, minthogy a jegyző még fiatalember, ifiúrnak szólítja. Tőle hallom, hogy egyetlen lélek sem mozdult el az oroszok elől, kivéve három nem idevalót, akik még a háború kitörésekor elmenekültek. A jegyző maga is otthon volt a megszállás alatt, amely december 30-ikától február 10-ikéig tartott, s csak az utolsó héten utazott el, hogy a hadba vonultak hozzátartozóinak elhozza a segélyjárulékot. Tőle tudom, hogy emberben nem esett kár, a berendezéseket is megkímélték az oroszok, csak a három bezárt lakást pusztították el, de azokat teljesen. Még az otthonmaradt zsidó boltosnak sem történt baja, eltekintve attól, hogy mindenét fölették és semmiért sem fizettek. Ez alól azonban nem volt kivétel. A jegyző elkísér a faluba egy kis körútra.
**********
Bekopogunk Csámpár József házába. Éppen ebédhez terített Csámpárné asszony az alacsony asztalszéken, amelyet kis zsámolyokon ül körül a család. Egy tizenhat évesnek látszó lány a kemence padkájánál és inget hímez. A szobában rend, tisztaság és jó levegő van. A falon körös-körül, szentképek és néhány ágy. Csámpárné éppen hozza be a húslevest, bele van vágva új sárgarépa, A gazda addig invitál, amíg magamnak is el kellett fogyasztanom egy tányérral, Finom, jóízű étel volt. A nagy lány ebéd alatt is hímzett, nem ült az asztalihoz. Az egyik lába be volt kötve, mire megkérdeztem, hogy mi baja?! Az apja válaszolt:
- Egész idő alatt a pincében hált az öccsivel, mert az asszonyfélét dugni kellett a sok nyavalyása elől. Hát hogy osztán mindig a pincében volt, ráment a nedvesség meg a hideg a lábára. Alleli most!
- Hála Istennek, — mondom, ahogy körülnéztem — úgy látszik, már rendbe jöttek.
- Dehogy, uram, sokáig nyögjük mink ezt a nyavalyát. Egészen szerte lettünk. Úgy felfordultunk, hogy alig szedjük össze magunkat. Különösen a fotta napon hetvenet gyűrtek be közülük, a mi két szobánkba. Nem értettem meg a fotta szót, mire megmagyarázta, hogy fotta nap annyit jelent, mint utolsó nap. Ha nem csalódom, a fogyni igéből származik és fogyta helyett mondják. Azután így beszélte el Csámpár uram a nehéz napok történetét:
- Éppen vecsernye után voltunk, amikor mint a futóbolondok, berontottak a muszkák. Csúnya pofájú, ronda, büdös emberek voltak. Tudok oroszul, meg tudtam érteni, hogy inni kérnek. Aztán faltak mint a disznók. Ahogy jóllaktak, azt kérdi az egyik, akinek steráf vót a vállán, hogy mit félünk tőlük! Hát, bizony, mondom, mink irtóztunk magiktól, mert aszondták a népek, hogy magik tatárok. Azt meg tudjuk a könyvből, hogy régen milyen csúffá tették a tatárok Magyarországot. Aszondta erre, hogy ők nem tatárok, hanem mohamedánok. No, gondoltára magamban, most már megtudom, hogy csakugyan sok feleségük van-e. Asztán mondta némelyike, hogy négyféle gyereke is van. Magyarázták, de sehogy se tudtam megérteni, hogy hogy van az, hogy az asszonyok maguk között nem verekednek.
- Hogy itt mi vót attól kezdve, azt nem lehet elmondani. Mindig más, meg más csapat jött, nekünk furtum-furt talpon kellett lenni, mert éjjel-nappal jöttek-mentek. Fölettek mindent. Nem mondhatom, egyéb baj nem történt. Különösen azok a szőrös süvegűek voltak vadak. Azt mondják, azok a kozákok. Egyszer egy berontott, oszt ránkriadott, hogy aszondja, tejet! Nem volt tej, hát nem meg kellett abban a helyben fejni a tehenet? Mikor megy át a fejés, ránkriadott, hogy főzzük is meg a tejet. Amíg falt, ki kellett mosni a szokmányát, meg a szőrös zsidó sapkáját.
- Nem volt olyan éjjel, hogy fel ne szöktettek vóna ennivalóért. Nem engedett el addig Csámpár uram, amíg meg nem néztem a másik szobát is, a melyet ők nagyháznak neveznek. Pallós, tiszta és csinosan bútorozott szoba. A falat szentképiek és varrottasok díszítik. Az ágyakon élére állítva egész tömeg párna.
- Nem szeretnének hazajönni!— kérdem a búcsúzásnál.
- Ha valami jó telepes helyet kapnánk,— válaszolta mohón a csángó — bizony, nagy örömest mennénk.
********
Csobét Albertnél vagyunk. Nem enged leülni a lakószobában, hanem erőnek erejével betuszkol a »nagyházba«, ahol egy orosz, kapitány, meg egy főhadnagy lakott.
- Bementem hozzájuk az első reggel — mondja Csóbét s megalázkodni. Magyarul mondtam nekik, hogy jó reggelt! Majd eldőltem, mikor azt mondja rá a kapitány, hogy adjon Isten. De mindjárt, asztán németül kezdett beszélni.
- Kennen Sie deutsch?— azt kérdezi.
- Á piszchen — válaszoltam. Egy kicsit tudok.
- Wir sind Brüder, — mondja— testvérek vagyunk. Wir sindnicht bös auf Ungarn, aber Ungarn auf Russland hös sind, Ungarn hat Recht!...Á Görgey!
Azután megint arról beszélt, hogy testvérek vagyunk, mert mink is, meg ők Ázsiából jöttünk, de én csak vonogattam a vállam, oszt így nem is ment velem semmire. Pedig jól tudok ám németül.
*********
A jó hadikfalvaiak külön éjjeli őrséget szerveztek az asszonyok, lányok épségének a megvédésére. Nagy József, Pál Márton Pál és Erős István viselte a nehéz hivatalt. Egész éjjel a falut járták, s ahol lármát hallottak, bementek, rendet csinálni.
Faragó Miklós.
Esti mese helyett. (LGP).
Csángólelkesedés az orosz háborúban. Az Est, 1914-08-30/217. szám.
Csernovici levelezőnk írja: A táborba küldött magyar levelek közül igen sokat olvasok. Legtöbbje a bukovinai csángófalvakból jön a bevonult katonákhoz. Balázs Andrásné Istensegítsről ezt írja »társának«, a mi csángóknál hites uramnak felel meg: „Büszkeség tölt el, hogy te ott harcolsz, ahol a császárok és királyok viaskodnak s imádkozom éjjelnappal, hogy a magyar lobogót vigyétek diadalmasan előre.”
Kajtár Bálintné Hadikfalváról így ír a társának: „A Jézus szent nevében kérlek, küldj egy arcképet magadról. Ha isten úgy rendelné, hogy halva maradsz a csatatéren, legyen egy képem, kit évek múlva — ha Géza fiad felnő — megmutathatok neki és emlegethetem édesapját, aki a hazáért vérzett el a nagy küzdelemben.”
Barabás Józsefné ugyanabból a faluból a következőket írja az urának: „Ambrus sógorék azzal jöttek vissza Csernovicból, hogy te pucérnek állottál be egy főhadnagyhoz. Borzasztó, hogy ezzel milyen szégyen ért bennünket és nem tudom elviselni a gondolatot, hogy téged még arra sem tartottak érdemesnek, hogy a királyért öntsd véredet a nagy világháborúban.”
Így írnak egyszerű csángóasszonyok. Vegyék tudomásul odahaza, milyen lelkes a magyar nép, még ha egy évszázad óta idegenbe szakadt is és tudják meg az otthonlévők, túl a Kárpátokon, hogy a magyar népnek ide átplántált eme hajtása hazafias érzésben, lelkesedésben és nemes gondolkodásban nem áll mögötte az ősi fajnak.