A II. román határőrezred
Zweites Walachisches Siebenbürger Grenz-Infanterie-Regiment
Bevezető
A naszódi és székelyföldi határőrezredek létrehozásában sok hasonlatosságot találunk, a főszereplők is nagyjából azok: Buccow, Sikovics, Kemény László gubernátor (1758-1762 között), a szászok, Schröder ezredes. Érdekes módon, azok, akik a bukovinai magyarok történelmét tanulmányozták nem foglalkoztak a naszódi eseményekkel: oláh határőrezred, hát miért is? (Neagu Djuvara történész szerint a „román” elnevezés csak 1859-től kezdődő időszakra alkalmazható, addig a két fejedelemség Oláhország és Moldva volt). Pedig voltak magyarok, akik Beszterce vidékéről vándoroltak Bukovinába utólag.
Külön tanulmányt érdemelnének a barcasági szászok, aki mint harmadik nemzet (a magyar és székely után), komoly erőbedobással támogatták a székelyföldi ezred létrehozását, bízva abban, hogy megtörik ezek hatalma és kiváltsága, és ők lesznek a második elismert nemzet. Ellenben a besztercei szászok minden alkalmat és okot megragadtak, hogy a naszódi határőrezred ne jöjjön létre. Nem volt kedvükre a jobbágyok felszabadítása besorozás által, az adófizetők számának csökkenése, és idegen katonaság befogadása sem, mindez az ők kárukra, hátrányukra.
A konfliktusok állapota a 16-17. században fokozatosan növekedett, és ennek számos oka létezett. A nem „unitus” oláhoknak 1698-ban még nem lehetett templomuk, csak oratórium, pap sem igen, harangról nem is beszélve. Lassan, de biztosan, a feszültség kiéleződött a görög-katolikus és ortodox oláhok között. (Arhiva Somesana nr. 3, Virgil Sotropa, Lupta Romanilor bistriteni pentru biserica, Nasaud, 1925, 36-38. oldal).
1713-ben több oláh telepet megszüntettek a városok mellett, mivel az oláhok túlszaporodása veszélyt jelentett a városok lakóira.
A szászok maguktól is vettek ki adókat, számtalan falu és birtok határát magukhoz csatolták, és bár nem volt kedvükre, különbséget tettek az „unitus” és „nem unitus” oláhok között, mivel az utóbbiakat a bécsi udvar is támogatta. A kornak megfelelően jártak el azokkal szemben, akik bármilyen kihágást követtek el: büntetések, vesszőzések, bebörtönözések, kivégzések, sőt annyira jutottak, hogy 1733. november 2-án elrendelték az Ilvá-ba engedély nélkül épített oláhok házainak a felgyújtását. (Arhiva Somesana nr 13, Virgil Sotropa, Un proces multisecular, Nasaud, 1930, 249. old). Nincs adat arról, hogy ezt végrehajtották volna, de maga a tény megdöbbentő. Újabb panasz benyújtására kerül sor 1753. június 8-án a nyírmezői (Feldrihan) lakosok által „Az Méltóságos Urhoz Csík Szent Simoni Endes Miklos Urhoz Nemes Erdély Országa actualis Publicus Directorához.” 1755-ben lázongnak a Szamos-menti oláhok Beszterce magisztrátusa ellen, majd 1763. február 11-én már a határőrkatonákkal is összetűznek, akik a fegyverfelvétel után azonos „hőstetteket” vittek végbe, mint azok a székelyek, akik a fegyvert elfogadták.
A magyarok elég higgadtan figyelték a fejleményeket, a szászok azonban nyíltan vagy titokban támogattak egyes eseményeket, főleg akkor, amikor a nem „unitus” oláhok az „unitusokkal” tűztek össze. Előnyükre szolgált, ha az oláhok meggyengítik egymást és ez nekik nem kerül sokba. Az sem mellőzhető, hogy az oláhoknak is megvoltak a maguk felbiztatói, főként a pópák.
Ilyen körülmények mellett, a kivándorlás fokozatosan növekedett, leginkább Bukovina felé. Csak 1740-ben 184 családfőt tartanak számon, akik elhagyták falvaikat.
A naszódi határőrezred
(Virgil Sotropa: Regimentul graniceresc nasaudean, Arhiva Somesana nr.2, Nasaud 1925, 1-8. oldal).
A növekedő török hatalom megfékezésére, amely fenyegette a szomszédos országokat, az osztrák és magyar uralkodók már régen kifejlesztettek egy határőrezred kordont. Ez a 18 században az Adriai tengertől a Vaskapuig terjedt. Az ezredeket alakító határőrök elsősorban a határokat védték háború esetén, de kötelesek voltak bármerre harcolni a többi csapatok mellett. Béke idején a csempészet megakadályozásra szakosodtak, a tolvajok vagy az illegális határátkelők elfogására, az egészségügyi zárlatok létrehozására, az általában kelet felől bejövő pestis megakadályozására. Erdélyben ez régóta az úgynevezett „plájások” feladata volt, szükség esetén a katonaság is segítette őket.
Látván azonban, hogy a szláv, horvát és bánáti határőrség bevált, Máris Terézia úgy döntött, hogy a határőrség létrehozása tovább folytatódjék Erdély déli és keleti határain át egészen Bukovináig. Ennek érdekében a bécsi udvar parancsot adott 1761-ben Buccow Miklós Adolf tábornok-bárónak, hogy egy javaslatot készítsen el. Októberben Buccow benyújtotta javaslatát, ezt a bécsi Haditanács 1762. január 20-án jóváhagyta, majd 1762. április 11 –én megbízták az erdélyi határőrezredek létrehozásával. Daun Josef Leopold tábornagy kissé alakított a tervezeten, ezt a császárnő 1762. április 16-án ellenjegyezte. Buccow megkezdte az előkészületeket. A tervek szerint hat ezred kellett volna létrejöjjön, bár a magyar nemesség ezt ellenezte. Az oláhok kellet volna alakítsanak két gyalogos és egy dragonyos ezredet, a székelyek három gyalogos ezredet és egy huszár alakulatot.
Szolnok-Doboka vármegyében a gyalogos ezred 12 századból tevődött volna össze, míg a dragonyos regiment 8 századból. Ezzel nemcsak arra számítottak, hogy az oláhok beválnak katonának, hanem azt is célozták, hogy megszűnjenek a konfliktusok az oláhok és a szászok között….
A gyalogezred parancsnokának Raschütz Georg alezredest nevezték ki, a dragonyosok parancsnoka Domborvka alezredes lett. Ezek rögtön egy tisztikart hoztak létre, majd miután az Udvar ezt jóváhagyta Naszód vidékére érkeztek 1762 augusztusban. Az újonnan kinevezett tisztek a Monarchia minden népét képviselték, még franciák és olaszok is voltak köztük, mint Toussaint, Bouquier, Humbourg, Sburlati, Belloni, Delvardi és Anton Cosimelli. Az ezred káplánjának Naszódi Teodort nevezték ki.
Naszódba érkezve, 23 községben kezdték meg a sorozást, melyeket Beszterce városa erre a célra átbocsátott nekik….
A hivatalos jelentések szerint a sorozás gyorsan megtörtént, hiszen októberben Buccow, Haller Gábor kormányzói tanácsadó-gróf és Cserei Elek titkár már csapatszemlére utaztak. Október 15-én a Nagyszebenből érkezett zászlókat felavatták. November 12-én Buccow jelentette a bécsi udvarnak, hogy a Szamos-menti oláh határőrezred létrehozása jó úton halad. Azonban a következő évben a dolgok váratlan fordulatot vettek.
1763-ban az oláh és a székely határőrök közt elégedetlenség ütötte fel fejét, kisebb lázongások is megtörténtek. A székelyföldi dolgokat ismerve, a besztercei oláhokra vonatkozunk. Az elégedetlenség egyik oka az volt, hogy a tisztek kevésbé voltak elnézőek azokkal a határőrökkel szemben, akik még nem szoktak bele a katonaéletbe, kegyetlenül és emberségtelenül megbüntették a vétkeseket. Más tisztek minden alkalmat megragadtak, hogy gúny tárgyává tegyék az ortodox vallás és egyházat.
Buccow tábornok képtelennek bizonyult arra, hogy a határőrezredek létrehozását befejezze. Azzal vádolták, hogy kedvez a szászoknak, brutálisan és túlzottan üldözi a pópákat, több templomot és kolostort beszüntetett.
A feszültség 1763. május 10-én ért csúcspontra, amikor Buccow Adolf és Áron Petru Paul püspök, fényes civil és katonai kísérettel megérkezett a határőrök eskütételére. A dragonyos ezreddel aránylag simán zajlottak a dolgok, azonban a Mocirla tisztáson, ahol a gyalogezred századai készültek eskütételre olyan zavargás ütött ki, hogy Buccow és kísérete sürgősen elmenekült.
Mivel a székelyek körében nagyobb és véresebb zavargások történtek, Buccow generálist 1763 augusztusban Bécsbe rendelték, és megbízatását visszavonták. A határőrezredek felállításnak feladatát báró Siskovics József tábornokra bízták. Egy bizottság élén nekifogott ismét a határőrezredek felállításának. A bizottság tagjai voltak: Lázát János és Bethlen Miklós grófok, Pivali biztos (komisszárius), Halmágyi István és Bruckenthal Mihály titkárok.
Siskovics nagy akadályoknak nézett elébe. A székelyeket csak fegyveres erővel sikerült megtörni, az oláhokat pedig kegyetlen büntetésekkel, miután néhány lázongót kivégeztetett.
1764. március 16-án Raschütz alezredes nyugdíjba vonult, és a besztercei ezrednek Siskovics mutatta be az új parancsnokot, báró Enzenberg személyében.
Enzenberg báró hatalmas műveltséggel rendelkezett, közben románul is megtanult. Jóindulat és igazságérzet vezette, embereit-katonáit tetteik után ítélte meg. Ennek következtében a kedélyek lecsillapodtak.
Siskovics, az újabban kapott utasítások értelmében, nekifogott a félkész ezredek átszervezésének. Székelyföldön maradt három ezred, két gyalogos és egy huszár, míg a román vidéken maradt a két gyalogos ezred. A dragonyos ezredből 1764-ben csak két század maradt, a többi hat századot a gyalogezredek századai közt osztották szét, tiszteikkel együtt.
1764-ben újabb hét községet vontak be a kordonba. Az 1764. március 16-án kiadott pátens leszögezte az oláh határőrök kötelességei, jogait és kiváltságaikat, majd március 24-én megjelent a székely határőrezred szabályzata. 1766. november 12-én a határőrezred szabályzatot véglegesítették.
1770-ben a két század dragonyos ezredet feloszlatták, de felvetődött annak a lehetősége, hogy a Borgó vidéket is militarizálják. Az ottani falvak lakói igencsak kérték ezt, hogy felszabaduljanak a Bethlen gróf jobbágysága alól. Eleinte csak az egyesül oláhok lehettek határőrök, később azonban a nem egyesülteket is befogadták.
A radnai katonai körzet (Rodnaer Militar-District) neve Zweites Walachisches Siebenbürger Grenz-Infanterie-Regiment volt.
1769-ben még kapott egy számot, a 17-est. Pecsétje az osztrák császári sas a következő felirattal: „Virtus romana rediviva.” Ennek jelentése: „A római erény újjáébredése”, azonban a románok fordítók szerint azt jelenti, hogy „A román erény újjáébredése.”
1849. után a Walachen szót a Romanen-re cserélték.
Végezetül csak annyit, hogy erről a vidékről több mint 4000 román és 450 magyar vándorolt ki Bukovinába, a feljegyzések szerint. (4587 román és 431 székely 1778-ban. N Ciachir, Din istoria Bucovinei (1775-1944), Ed, Didactica si Pedagogica,Bucuresti, 1993, 40. old).
Piros jelzés: helységek, ahova bizonyítottan érkeztek erdélyi kivándorlók.
Sárga jelzés: helységek, ahova valószínűleg érkeztek erdélyi kivándorlók.