Biszak István: székelykevei életképek (VI.)

121. Dévaiak Székelykevén
122. Milorádovics
123. Rétek
124. Ősz és tél
125. Az székelykevei élet kezdete
126. Árvízterületek
127. Dudy brandy
128. Fürdőzési lehetőségek
129. Hétfertályok
130. Dunavac
131. Deliblati
132. A tünemény
133. A vadkan
134. A jósasszony
135. A jégen
136. Az elveszett gyermek
137. Korcsolyázás
138. Tanyavilág
139. Vendégek
140. Árvalányhaj
141. A sándoregyházi búcsú

  121. Dévaiak Székelykevén
  Kedves csoporttársak!
  Egy tavalyi indítványnak tettük le az alapkövét, éspedig a tavaly elhangzott egy javaslat, hogy jó lenne a Dévai és Székelykevei testvér-rokon csoportot megalakítani. Mint tudjuk, is az ősbukovinaiak ugyancsak ott Déván találták meg a rokoni kapcsolatukat, amint a nagy ki-beköltözések ideje megindult az őshazából Bukovinából az Al-Dunára és nagy bőség és Kánaáni életükben beállt éhezésük miatt, sokan vették a nóta szerint az életüket, hogy: „Megfordítom kocsim rúdját....”
  Így volt leköltözés az aldunai Gyurgyova őstelepre, meg ugyan úgy a visszaköltözés is, újra a semmibe, az elhagyott Bukovinai falvakba, ahol útközben a dévai rokonoknál tettek pihenőt és maradtak is sokan ott Déván, örökre, mint letelepültek.
  Ennek emlékére hangzott el a tavaly egy javaslat a két helység baráti-testvéri csoport megalakítására, amelyről hallottam is, de szerves része a megbeszélésnek nem voltam. Az idén megemlítődött újra a maileken keresztül az ajánlat, amelyet én a magam részéről támogattam is. Így került sor arra, hogy egy ajánlat is létrejött, hogy egy csoport leutazna június utolsó napjain ide Székelykevére.
  Az első jelentésben nyolc személyről volt szó, majd a végleges jelentésre a hat személy lett jelezve, akik június 29 és 30-ra jelentették a leérkezésüket. Én a Székelykevei csoport néhány tagjának jelentettem is mindezt, de mindenki a nagy elfoglaltságával mentegetőzött és így maradott minden a saját kivitelezésemre, mindezek végben vivésére.
  Persze már nem engedheti meg az ember az olyasmit, hogy valaki egy ilyen alkalomkor ne fogadjon, ha már minderről szó is volt, ha nem is tett minderre konkrét megegyezést. A megjelölt napon a csoport tagjai meg is érkeztek, a házammal szemben lévő, füves parkoló helyre. Mentem is ki nagy keresztvetés közbe, mert mint csoporttag örültem, ha embertársam szerencsésen megteszi a leutazott utat, minden nehézség nélkül a 285 km. A vendégeket a saját házamban és rezsimben helyeztem el és a feleségem ajnározásába adtam őket, ahol az út után egy nálunk ismert és közkedvelt „Gibanicával” lettek megkínálva, hogy a további látogatási helyeket és azok sorrendjét megbeszéljük.
  Így lett ajánlva a következő: A hertelendyfalvi rokonok látogatása és megkeresése, a Kevepaloson lévő Mária Terézia hídja, majd a cserépégető, ahol az ősbukovinaiak már Székelykevén lévő házaik tetejére kellő cserepek lettek kiégetve, majd a Fertályoknál még meglévő „fogadalmi kápolna” megtekintése (amelynek a tornya az 1914-es háborúban már lekerült az elszállított haranggal).
  A Fertályokban a volt iskola romhalmaza lett meglátogatva, a még közelben álló Peregi házzal, majd a nagyon ismert „Szakadó”, ahol az a nagy gátátszakadás helye volt és a Gyurgyovai telepeseket kiöntötte, hogy kényszerítve legyenek egy újabb telephelyre menekülni, a mai Székelykevei telepre. Oda egyesek az árvízkor majdnem három nap után érkeztek meg, de voltak, akik soha sem érkeztek meg, csak idővel találtak rájuk a megismert ruházatukról.
  A gáton tovább haladva nyugatnak, nagyon is kerestem a régi ős fűzfákat, amelyek szemtanúi voltak az ősbukovinaiak kínos napjainak, amit ott lent éltek. Sajnos, a majd százötven éves, a tavaly még ott álló öreg fáknak még a kiásott helyük sem látszott. Így értünk ki a székelykevei és sándoregyházi határvidékre, ahol a Duna-parti pontón lakások és napozóteraszokon tettek látogatást a csoporttagok. Arra a napra a tervezett program be is fejeződött és a másnapit is megadta a dévai csoport vezetője, mert ő már két ízben is lent volt az Al-Dunának megismerésére.
A másnapi program a már megtervezettek szerint történt, a székelykevei katolikus templom látogatása, majd a meglévő temetőben az esetleges elhalt rokonok felkutatása, hogy azután a Duna jobboldalán lévő Szendrő vára legyen meglátogatva úgy a külső vár, mint a belső, ahol a csoporttagok felvételeikkel örökítették meg az ottlevésüket.
  A vár látogatása után már a csoporttagok készültek is vissza azzal, hogy még napvilág odaérjenek a Déva városába, amit jelentettek is úgy 18 óra tájban.
  Mindig is nagy öröm tölt el, ha valaki leutazik és az útja is haza olyan jó és sikeres minden más és különösebb megadottság nélkül.
  A leutazott csoport tagjainak nevei: László Gergely Pál, a testvére Terike, a Fábián házaspár, Gergely és neje Anna, Patko Atilla, Lászlóné Kelemen Gizella. Gondolom szép tájakat és jó benyomásokat találtak itt lenn az Al-Dunán, ahová az ősbukovinaink kiköltöztek az 1883-as években. Kívánok a csoporttársaknak további szép időt és maradjon meg emlékűkben az Al-Duna, olyanak, mint ahogyan azt megismerték, az ők csoporttársuk, az aldunai.
  P.S. Az eltűnt ősfűzfák után is kutattam, amelyek a szemtanúk szerint a télen lettek kiirtva a beresztoci polgároktól, így az örök néma tanújuk az ősszékelyeinknek is eltűntek, mint a település utolsó tanúi. Jó tudni a volt helyükről és ismerni, hogy hol is voltak azok.

   122. Milorádovics
  Kedves csoporttársak!
  A minapi testvércsoport, amely Déváról itt tartózkodott a rokonok és ismerősök megtalálására, olyan rokoni látogatást tett a Hertelendyfalván a rokonokat meg is találta. Majd a sándoregyházi látogatásra adta magát, igaz csak egy helység megismerési időre, mivel ez a helység is az aldunai hetedik öböl egyike, akik a bukovinai öt faluból ide leköltöztek a Kánaánba, a gátépítési munkálatokra.
  A falu megtekintése után az út a Székelykevére vezetett tovább, és az újított műúton könnyen futottak a gépkocsik, hogy egy hídra érjenek, amely két oldalán hatalmas nádast láthattunk. Igen ismerni kell ezt az újabban kiszélesített, mocsáron átvezető utat, amelyen most a legnehezebb tehergépkocsik is könnyedséggel vezethetnek át.
  Itt, ezen az útrészen, majd semmilyennek tűnne ez a bara, csak a nádas sövénysége árulná azt el, hogy itt évtizedek óta az uralkodhatja a tájat, ami igaz is, mert a Pannontengertől visszamaradt része ez, amely az utolsók között vezette le annak a vizét a Dunába. Van is itt belőlük néhány, és a közelmúltig csak néhány bizonytalan átjáró adta meg azokon az átkelést, megemlíteném közülük, a Kevevári Fekete bara, a Márványosi bara és a Beresztóci. Itt, ezen a Beresztóci hídon menekültek a gyergyovai település lakosai a nagy gátszakadás idején Beresztócra, de a zöme a Hántút irányi magaslatokon igyekeztek a mai Székelykevei település helyére.
  Amint az omlódi helységnél lévő barát elhagytuk, szinte úgy visszaemlékeztetett a kétsorú, jegenyékkel övezett, már megfogyásukban álló fák sora, és a régen meglévő kocsiút. Nagyon réginek tűnik már nekem is, de a megfogyatkozott fák számai még kimutatták a szép, azzal övezett allét, amely valahová vezetett, de nem tudni hova.
  Itt olvastam minderre egy 1958-ban Szabadkáról lehozott történelmi krónikát ahol minderre világosság van hozva. Ezt a könyvet egyik osztálytársunk hozta le magával, amint egy vakációja alkalmából ott volt Szabadkán, és azokat a könyveket kimentette, így adódott meg, hogy az ezzel a tájjal foglalkozó részletet is megtaláltam a tíz könyvből álló egyikében. Még most is élénken emlékszem a könyv nevére „A Szegedi vár kazamatái” történelmi krónika néven volt, de már az írója nevére nem emlékszem.
  A könyvben említés van néhány fejezetben az Al Dunánál lévő, legrégibb és legnagyobb akkor privát birtokról, a Szerémi gróf birtokáról, amely később a Milorádovics pusztájának lett átnevezve. A könyvből idézek: „A szép két jegenyefa sor között kocsi út vezetett, amelyen egy félórai kocsikázás után a kényelmes birtokra lehetett kocsikázni, amely abban az időben a legnagyobb kényelmet is megadta a látogatok számára, nem is volt hiánya a környező városok uraságának az ott megrendezett vigadalmakból, amelyek ismertek is voltak a virradatig megtartásukról”.
  Valami homály borította a Gróf úr nevét és a birtok megvásárolását, mert szóbeszéd volt arról, hogy a Sándor bácsiék vásárolták meg a végső búvóhelyüknek, ha őket megszorították a Bakonyban vagy Hortobágyon. Igaz minderről csak úgy félhangon beszéltek az idősebb székelykeveiek, mert tartottak attól, hogy az egyik bandatárs, amely székelykevei volt, és az itteni terepismeretséggel szolgált a megszorított betyároknak, nehogy neszét vegye az ilyen suttogásoknak és hírterjesztéseknek, mert azzal meggyengítették volna a tikosságát a betyárbanda rejtekhelyének.
  Így pontosan nem lehet kivenni, ki is volt az igazi gazdája annak a hatalmas gazdagságnak, amely ott terült el a Duna és a beresztóci határban. Annyi már bizonyos, hogy az 1848-as szabadság harc alatt, a Sándor bácsiék besegítettek a Versec környéki harcokban, kivált az alibunári mocsaraknál megtörténtekben, az ismert „Karikásukkal” és a Damjanich parancsnoksága alatt szolgáltak, majd azután a Sándor bácsi még a Kufsteini osztrák fogdát is megismerhette, miután kegyelmet nem kapott a forradalomi részvétele miatt, hanem várfogságot.
  A már azután új nevet változtatott birtok a MILORÁDOVICS néven szerepel és lett is ismert a délvidéken, de akkor mások is már nagybirtokosak lettek, úgy köztük a WEIFERT-ek is, akik egyik legnagyobb búza- és árparaktárát bérelték a Pancsovai Tamis folyó mellett, amely az 1976-os évig ott állt és bizonyított nagyságában ellenállására az időnek, amikor is a Kevevári Komunális munkásai kapták feladatul az elbontásra.
  Élénken emlékszem az elbeszéltekről, hiszen azok alanyát, neveit személyesen is ismertem, így adodott meg hogy a Vas megyéből egy gépészlakatos jött a gőzgépével le Milorádovics birtokra, éspedig a RUDALICS János bácsi, akinek a felesége a HALÁSZ Julis néni volt. Meg is volt a tréfás ugratás a János bácsi számlájára, mert viccből azzal ugratták, hogy a gőzgépét a Duna medrében úsztatta át a jobb oldalról a bal partra, mire a János bácsi a tajtékpipáját szájából kivéve, egy kiadósat köpött, majd dúdolni kezdte, hosszú a pipaszár...
  Ez a nagy birtok is kihalással volt, hogy miért az csak az ezzel ismerősök találgatták, többek között azt is, hogy a gazdának fiúgyereke nem volt, aki tovább vezette volna a birtokot és a leányát meg nem akarta egy olyan, hasonló birtokukhoz férjhez adni és egy majd drámával végződő lett a sorsa. Sajnos senki meg nem írta ezt az alig ismert esetet az ismert személyekről, és az azzal megtörténtekről, így az is a feledésnek megy, mert már az ezzel ismeretes személyekről alig tudni. Ami a birtokot illeti, az a legújabbak szerint egyik állami gazdagsági kézben jutott. Ma a beresztoci gyümölcsös és főzelékfélék ismert termesztés helye, ahonnan az ország minden részére szállítják úgy a gyümölcsöt, mint a különböző kerti főzelékfélék tarkaságát.
  Ez a birtok jutott az eszembe, amikor a gépkocsi a sándoregygházi településről a Székelykevének tartott. Igen, rengeteg látnivaló lenne itt mindezekkel az ismert vagy kevésbé ismert helyekkel, amíg még van, aki mindezt megmutassa, mert sok személyt mindezek megmutatására nem ismerek, mint az közvetlen Duna-vidékére sem. Egyet ismerek aki ott született és még él, mégpedig a kosárkötők házainál. Ha, lelátogattok, akkor mindezek meglátogatására több szabad időt és szép napos időt kívánok mindannyiatoknak,a csoporttársatok az:aldunai

  123. Rétek
  Kedves csoporttársak!
  Vannak kedves meglepetések, amikor egy távolról haza utazó, székely születésű jelzi megérkezését, és egy baráti találkozásra kér fel. Ennek a kérésnek igazán nagy szívességgel és örömmel tettem eleget, mert a nagyon korai éveinkben, igen jó ismerősök voltunk és barátkoztunk is majd minden alkalomkor, amikor az megadatott az számunkra. Mint ahogyan az van az ember életében, úgy miénkben is vetett a sors, az ő megjelölt útján és annak szabályai szerint. Őt az élete az ötödik kontinensre vitte, míg én itt az Ó-kontinensen maradtam. Majdnem negyven év után jelentette, hogy szeretne velem találkozni és a mai napon le is utazott a Hertelendyfalváról ide hozzám. Éppen a szomszédokkal társalogtam, amint megérkezett a feleségével akiről csak annyit tudtam, hogy hertelendyfalvi születésű.
  Amint a kocsiját leparkolta előttem, azonnal meg is ismertem. Nem változott különösebben, talán egy keveset a testalkatában és a hajviseletében (már annak a színe változásában) szinte a hangja is megmaradt úgy, amilyen volt még az ismeretségünk, barátságunk alkalmával. Nem lehetett nem ráismernem, és az üdvözletemkor hatalmasan a keblemre is öleltem, míg a feleségével a szabályos társadalmi szokásokhoz híven tettem meg az ismeretséget. Úgy adódott meg, hogy a kint lévő, üllő szomszédok mind a gyerekkori házukkal ott laktak egymás szomszédságában. Tartott is az egymás közötti bemutatkozás, újra ismerkedés, nagy örömünkre mindannyiunknak. Igazán szép volt látni azt az igazi örömet, amely mindannyiukon meglátszott, nem volt semmi hamis mutatás az olyan természetes volt, mintha egy régi napon egy egésznapi játszásnak a végére jártak volna és a másnapit egyezték volna meg.
  Egy idő múltán a családi házamba mentünk és elkezdtük a beszélgetést, amely a bukovinai látogatás témája, mivel néhány évvel ezelőtt ők is meglátogatták a Andrásfalvát. A beszédnek soha vége nem akart lenni, mert mindegyiknek volt még észrevétele a látogatással és annak egy tökéletes megtekintése lehetőségével, hogy mind az öt ősbukovinai falu bele legyen építve a látogatási időbe, és lehetőségbe.
  Említést tettem, hogy egy jó héttel ezelőtt a dévai testvércsoport tett látogatást itt lenn az al-dunai három településen, és még a rokonok is megtaláltattak, nem csak a tőlem említett hetedik rokoni ágig, hanem a már harmadikon is. Nagy reményüket fejezték ki arra, hogy ez a kapcsolat megmarad a startja után, és még tovább is lesz kiépítve, hogy bár annak az emlékére, amit a dévaiak a múltban, a bukovinaiakkal jót tettek, bár azt az utókor egy elismeréssel legyen iránta, és ápolására is több időt tegyen.
  Úgy félig rám kérdezve éreztem magamat, amikor érdeklődtek, honnan is ismerem oly pontosan a közvetlen al-dunai tájakat, mire őszintén megadtam a válasz.
  A legkorábbi ismeretségem mindezzel az 58 és 59-es években történt meg, amikor a nagybátyámmal, mint segédvadőr, voltam azokban az időkben és a kevevári határvonaltól a sándoregyházi határig. Hetente kétszer is ellenőrző járatot kellett végezzünk a vadállomány miatt. Amikor a már végső, gyergyovai határ végére értünk, a nagybácsim mondotta is: bármit is mondanak erre a Gyergyovára, mint a bukovinai őstelepre, nagyon megoszlik a vélemény minderről, mert ismert volt az „Alsó rét” és a „Felső rét”, majd azután véglegesen lett a gyergyovai település megalakítva és ott élték tovább a mindennapi életüket őseink.
  Tudtam, hogy e szöveg mögött még egyéb is lehet, de ismervén az oktatómat, tanítomat ezzel kapcsolatban, nagyon nem is invitáltam a további beszélgetésre, mert az olyasmit nem nagyon szerette. Ha meg ő maga neki kezdett elmesélni valamit, akkor szerette, ha az meg lett hallgatva és értve is. Így napjainkban, amikor is a bukovinai látogatásomból visszatértem és egy ilyen ismerettel rendelkező bácsival elkezdtem minderről beszélgetni, akkor rám is mondott azzal:
  - Gondolod, hogy a Jani bátyát nem az mondotta ami igaz, mert őseink voltak az alsóréten is és a felső réten is, majd csak akkor kerültek a gyergyovai településűkre.
  Az alsó rétet ismertem, bár mint segédvadőr nem voltam köteles azt végigjárnom, de az ott lévő horgászhelyekre szívesen elvezetett a nagybátyám, és magyarázta is az ott megtörténteket. Mivel már oda egyenként érkeztek is beköltözöttek az őshazából, nem szervezeten, így lettek a „Manasztirka” rámpa és a kevevári fürdő közé betelepítve, ahol az árvízterületi rész majd a másfél kilométert teszi ki a mai napon is, bár fürdésre a szép, homokos, csekély vizet nem használják ki.
  A felső rétről nem is akart bővebben beszélni, mert azt állította, ha az gátépítőkkel ki is lett játszva, de ott, a felső réten betetőzték azok jóságát, és megnevezett egy embert, akit nagyon jól is ismertem és majd évtizedek után érdeklődtem nála, mi is történt ott azon az öböl vidéken.
  Eleiben nem is akarta azt a témát érinteni, de mivel sűrűn jártunk ki a Duna-partra horgászni, a Turi Sándor tanyája irányi horgászhelyre meg a Csóti János tanyája irányi horgászhelyekre, egyszer elkezdte mesélni azt a Kánaánt, amit ottan leéltek a két fiútestvérével meg az édesanyjukkal.
A második ismeretem ezzel a közvetlen Duna-parttal a hajózási időmből van, amikor volt időm pontosan betájalni és kimérni, időre és távolságra a mi író királyunk „Aranyember” regényében megírtakat, és nézd csodát, bár hányszor is ugyanazt kimértem, csak egy csekély eltéréssel voltak a paraméterek majd 30 év után is. Ha ő azt a regényt olyan pontossággal leírta, akkor bizonyára végig is csónakázta azt a vizet és helységet, mégpedig egy odavalósi halásszal, aki ismerhette azt a vidéket, amelyiken a mindennapi kenyerét keresi meg, és azoknál a hiba majd nulla.
  Amit a legjobban ismerek az Al-Dunáról, arról a legkevesebbet írnék beszélnék. Azt kellett, mint katonai területet védenünk, és feladat képpen kaptam, mivel tudták mennyire is ismerem azt a vidéket, erről ennyit.
  Ha látogatni akarnátok ezt a tájat az Al-dDunán, szép és jó időt kívánok mindahhoz, mert a jelenlegi időjárásunk, ahogyan esik sok örömet nem hozna a látogatásba, kivált a Duna vizén, mert szörnyű nyirkosságra adna módot, szinte rezgésre, tehát kívánok nektek csakis szép, napos időt mindehhez, a ti aldunaitok.

  124. Ősz és tél
  A nyári évszaknak már csak a tartó melegsége maradott vissza a hűvösebb reggelekkel, beködösödött ébredési órákban, hogy a környékben meglevő bokrokat, fűcsomókat még nedvesebbé tegye és a össze-vissza taposott földet (sarat) még csúszósabbá tegye a nyári reggeli ébredések után.
  A környezeti fák is mintha a levelük színéből vesztettek is volna valamennyit, nem voltak már olyan üde színezetükben. A talajvíztől is majd végképp megszabadultak a mindennapi lé csobogásában, nem voltak már oly sáros lábak, amelyeket sűrűn kellett mosniuk az ott lévő kiásott medencéjükben. Szinte ritmikus lett a mindennapi munkájuk tempója, a lovak is apatikusan engedték magukat a hámokban befogni, minden kilépés nélkül és indultak is a gazdijukkal a gátépítési munkákra, ahogyan azt már megszokták az előtti időkben.
  Már a földmennyiség is a kijegyzett kubikgödrökből könnyebben adta magát a kiásásra és felrakására, nem volt már olyan lucskos, vizes, mint a még késő tavaszi időkben, látszott, hogy a Duna vize magassága már sokkal jobban visszahúzódott a meglévő medrébe és már a magasságával nem lepte el a kiásott gödröket.
  A gátra felvezető és számtalan lónyomot nem jelezte annyira azok patái kicsúszása földfelvontatás közben, kevesebbet kellett a felrakó munkások is megsegítsék egy felvontatásnál lovaikat. Mondhatnák, minden a régi és jó kerékvágásban került vissza. Persze ez csak egy rövid időbeállás volt, mert nemsokára megindultak az őszi esők, amelyek tudtak esni egész éjjeleken át, hogy a már szikkadni indult talajt újra a régi sáros, nedves állapotában vigyék vissza.
  Itt, már múlt évi tanultságot kivonva, kezdtek azon gondolatokkal foglalkozni a településesek, hogy a közelgő télre jobban biztosítsák a tüzelőanyagot, amiből volt is elég a számukra, csak azok kivágása és hazahordására lévő idejük hiányzott.
  Esténként meg is lett beszélve, ki miként bírna besegíteni a fa beszerzésére, kivágására és hazahordására. Amikor csak lehetett, az asszonyok mentek favágására, és esős napon, amikor a gátépítési munkát nem lehetett csinálni. Olyankor az erdőre mentek a kivágott fákat hordani be a telepükre, a téli, fűtési szezonra. A már érőfélben lévő nád is ki lett vágva, kivált ahol annyira nem volt vízben, és jobban meg voltak annak levelei érve. A többit a téli napokra hagyták, mert akkor volt annak a vágási ideje.
  A tavalyi évben beérkezett tanítók is megkezdhették az iskolaévekben került gyerekekkel a tanítást, amelyekből a legtöbb az első osztályban volt, mivel még nagyon gyerekcipőben volt az iskola évkora és a tanítás. Emiatt nem is volt nagyobb nehézség, mert az osztály megépítése ment is az esős idők idején, főleg egy nagyobb osztályteremben kellett volna a tagozatok órákra járjanak a tanulók, míg egy kisebb szoba a tanítók részére volt előlátva. Ők maguk vágták a télire való tüzelőanyagot, maguk részére. Két tüzelőkályhával rendelkezett az iskola, egyik a tanítók szobáját melegítette míg a másik a tantermet. Az iskolaépület egy deszkából készült barakknak felelt meg, igyekeztek is minden deszkák közötti kis rést bedugni, betömni a kiadós mohákkal és szénával, mert emlékeztették őket a múlt év hidegei, hogy mit is kell cselekedniük a hideg idő ellen, kivált, ha az ismert délkeleti szél, a Kosava feltámadott.
  Ezzel a széllel volt valami szabály, ami a fúvását illeti, éspedig ha hét napra nem állt el, akkor a háromhetes szélfúvással végződött, és olyankor a legfűtöttebb szobákat is nagyon gyorsan kihűtötte. Már a reggeli dér is rendesebben beállt, és ilyen reggeli időben már a melegebb öltözetet kívánta meg az időjárás. Ezt mutatta a reggeli időben befogott lovak szőrzete, szinte égnek állott minden szőrszáluk, amint őket a melegebb istállóhelységből kivezették, hogy kordéban fogják őket. Minden nap multával már jobban lehetett a tél közelségét érezni, a dér is már erősebb lett, és beálltak a fagyok. Ropogott reggelenként a megfagyott vizes föld a lépések alatt, míg egy reggelre megfehéredve, a talaj új, friss hóval lepte meg a telepeseket, ami a munkálatokat a gátépítésnél még jobban megnehezítette. Alig lehetett azt tovább csinálni, a mind többet eső hótól, de annak ellenére még csinálták, amikor az idő azt megengedte számukra. Mind jobban hallatszott, hogy már befejezőben van a gátépítési munkálatok, és még csak a finomítási munkákat kell elvégezni, mert már az áradásra kell készülni. Így az emberek is, meg az igavonó állatok is, több pihenéshez jutottak, és többet bírtak a családjuk áttelelésére gondolni.
  Minden tél előtti munkát igyekeztek befejezni, amíg azt még az időjárási viszonyok megengedték. A legtöbb gondot a gunyhójuk felfrissítésével töltötték el, vastagították náddal a falakat, új terítést tettek az összekötő járdákra, fekvőhelyüket cserélték át új ágyvázzal, karokkal és betétekkel, hogy új szénával feltöltve, egész kényelmesnek érezzék. Kályhájuk nem lévén, egy erre a célra a szobaközepén egy tűzhelyféleséget tartottak és ott tüzeltek, mivel az agyagos behordott föld rendszeresen téglakeménységre égett ki, így ülték körül a tűz köralakú térséget. Az, amint kiégett, nem volt már vízáteresztő, és ha átmelegedett, nagyon soká tartotta a melegséget. Éjjelenként sem kellett a tüzükre sok fát tenniük, amit majd spórolásnak véltek és vettek. Az időjárás mind tovább tartotta őket a meleg helységekben, a lovaik gondozására több időt bírtak fordítani.
  A téli idő beköszöntével ritkábban jöttek már távolról az ismerősök látogatóba. Múltak a hetek, már rendesebben beleléptek a télbe, a hóhányással is kellett több időt eltölteniük, kivált, ha reggelre már méter magas hófúvásokkal voltak befödve, behordva. Távolabb sem lehetett menni, mert az ott odaveszés veszélye kísérte volna őket. Igyekeztek ott, a telephelyen, egymás közt a kapcsolatot tartani, kivált az ébredés után, mert soha tudni nem lehetett mikor melyik gunyhót lepte be a hó annyira, hogy ki sem bírtak abból menni. Ilyenkor egymást lapátolták ki a hóból és újították a telep utjait járhatóvá.
  A gátőr már jelezte, hogy a Duna vize is az áradását megkezdte és minden napi járőrútjain elbeszélgetett a településen élőkkel, új hírt hozván a többi Al-Dunai telepesekről és a hertelendyfalviak nagy, megkezdett telephelyi munkájukról. Örültek is, mert minden fele csak az hallatszott, hogy vége a gátépítési munkáknak és mehetnek egy idő múltán egy újabb, kedvükre való telephelyre.
  Tehát már kilátóban volt nekik is az örök vízből, sárból lévő megszabadulásuk. Egyesek indultak volna is a közelebbi telepesekhez, újabb hírek miatt, csak az idő diktálta az elmenést egy ilyen útra, ami semennyire sem volt ajánlott senkinek, kivált amikor az őr elmondta, hogy a csikaszok mellett már az igazi farkasok is megjelentek a közeli, 20 km-re lévő homok-pusztáról.
  Olyan körülmények között már nem is volt ajánlatos távolabb menni egyedül. Ha az erdőben akartak menni, akkor is néhányan mentek közösen, mert úgy bírtak egymáson segíteni, ha éppen arra szükség volt és jobban is boldogultak, ha egymásnak segítettek a munkájukban.
  Néhány száz méterről már nem látszott a településük, majd minden nap vagy éjjel az újabb havazás és a szél, ami minden odáig elrámolt havazást visszahordott, a tőle kedvelt telephelyekre, hogy azt el kellett pucolni, hogy lehetséges legyen a telepközti egymáshoz járásuk. Ilyen időben várták a karácsonyi ünnepüket, meg az újévi ünnepet, azt remélve, hogy az úr meg az újév jobb jövőt fog biztosítani számukra, ami meg is valósult, de nem úgy, ahogyan ők azt gondolták, hanem a természettől rákényszerítve.

  125. Az székelykevei élet kezdete
  Már rendesen leértek a löszteraszi dombról, hosszú kocsisorok indultak a közvetlen Duna melletti, frissen vágott és látható keréknyomokkal kijelzett csapásokon, amelyek a nagy nádtenger mellett vagy azon átvágó csapásokon vezetett kelet irányba. A kocsikerekek már nemcsak a ráfokig süllyedtek a szép, araszra megnőtt fűben, mert azt a tél meg a tavaszi áradással a Duna vize rendesen átáztatta. Így az alacsonyabb helyeken, a lovak majd térdig süllyedtek a kiadós, puha talajba, vagy egyik lyukból kivonva a kocsit, egy másikba zöttyent bele, veszélyeztetve a kocsiban ülőket egy kiborítással. Ezért különböző hangok hallatszottak is a kocsisorokban ülő személyektől, míg egy feltorlódás szakította meg a kocsisort. Az élen lévő lovaskocsi állt egy helyben, víz nem látszott, de a szép füvesnek látszó terepen már elakadtak a lovak a tovább menésükben, szinte megtorpanásukkal jelezték, hogy félnek a tovább menni azon a talajon.
  Megindult egy ilyen kocsi kivontatása egy ilyen kátyúból (talajvizes, szinte láthatatlan zöldfűvel benőtt hely). A tartalék lovak befogásával, meg a lószemek betakarásával, és a gazdájától vezetve, az ismeretlen, sáros, süllyedős talajban, kötőféken vezetve vonták ki az elakadt szekeret vagy az ismert kordét a kátyúból.
  A kordé név az egy kocsira emlékeztető, szállításra elkészített, lóvontatású alkalmazottság volt, amit többféle munkára használtak egy kis átalakítással: földszállításra, költöztetésre és még hosszú szállításokra is, mint az ismert farönkök szállítása. Most éppen a beköltözöttek családjait szállították, a magukkal hozott háztartási felszerelésükkel.
  Itt már csak a nádtenger között haladtak tovább, az alig látható csapásokon, amelyen egy ott élő személy vezetett a délelőtti napfényes napon, sietve, hogy minél hamarább a kijelölt helyre érjenek, ahol az éjjelre való, ideiglenes alvóhelyükre kellett előkészületeket tenni. A vezető szavai szerint, hamarosan el kellett érniük a kijelölt helyüket. Az volt a legkeletibb településnek szánt terület. Igaz, kettő mellett már a beköltözöttek elhaladtak, mindkettőnél az ismert nyelven szóltak vagy kiáltottak hozzájuk, még ismerősök is voltak láthatók, a már beérkezetek között és tanácsok egész sora volt feléjűk odaszólva, miként csináljanak egyes dolgokat az átalvásukra vagy gunyhóikkal kapcsolatban. Itt már egy egyenes, nádtól kipucolt, kikarozott vonalon haladtak, mind jobban elhagyván azt a nagycsoport embertömeget, amely a jó tanácsokkal látta el őket.
  A kikarozott, traszírozott vonalirányt követve, látszott, amint valami földbuckák felhalmozását igyekeztek a csoporttagok a kordékra felrakni és egy arra kijelölt szabályos földemelvénységre felszállítani, ami a kezdetnél alig látszott ki a vizes és fűvel benőtt területtől, de a távolba már elérte a néhány méternyi magasságot.
  A rövid elbeszélgetés közben a már ott levőkkel megtudták, hogy az a földmagasság a gátat képezi, amire ők mindannyian beköltöztek, tehát a további munkájuk ezzel lesz. Csak el kell érjék a kitervezett távolságot, mert az előbbi telep az elsőtől 20 km távolságra van és ők is egy újabb 20 km távolságra fognak távozni és ott megkezdeni a gátépítést. Már jól a délutánba voltak, amikor a kijelölt helyre értek és a vezetőjük mondotta is itt az árvízterületen:
  - Van annyi építőanyag, ami a házépítéshez kell. Amennyit akartok, vághatjátok azt ki a szükségetek szerint és csináljatok magatoknak olyan gunyhót vagy lakóalkalmatosságot amelyben bírtok aludni meg élni a mindennapi életetekben. Majd három nap után jövünk, s a munkálatokat kezdjük meg a gátépítésnél, amely már irány szerint ki van cölöpözve a keleti irányba.
  Megindult a terep kitisztítása a nádtól meg az akadályoskodó bokroktól, a kicölöpözött gáthelységtől, a laposnak látszó észak irányába, a nagy öreg fűzfák között, és majd örömüket találták a munkájukban, amint azt végezték. Csak a nádvágási munkálatokból felhajtott, megzavart szúnyogok ezrei tették unalmassá ezeket a munkálatokat, mert marták is az ott dolgozó embereket, hiszen új erőforrásra találtak a beköltözötteknél, a további reprodukciójukban.
  Az árvízterületről beszerzett faanyag oda volt már szállítva a telepre, és lázasan láttak neki egy ideiglenes, alvásra megfelelő alkalmasságra, először is egy házfélére emlékeztető és szobáknak elgondolt vázféleségre, majd a falnak gondolt részt vastag nádréteggel takarták, burkolták be és kötötték vesszőfonalakkal erősre, hogy szétbomlásra ne legyen lehetőség. Amire a gunyhóikat befejezték, már bokáig taposták fel a kiadós sarat, füvet és nagy gond előtt álltak, hol és miként bírnak egy olyan alkalmatlanná vált szobában, helységben aludni. A legegyszerűbb megoldást találták náddal egy réteget a földpadlónak feltölteni, leteríteni, hogy ott aludják át az első éjszakájukat és a holnapi napon majd egy más megoldással folytassák a megkezdett munkájukat.
  Az első éjjelüket hogyan aludták át, azt a kedves olvasó képzeletére bízom, csak egy kis ismeretséggel lennénk ezek magyarázatára. Mivel a beköltözöttek voltak azok, akik a már ezeréves tájat elörökölni akarták és az ott élő állatvilágot munkájukkal megzavarták a megszokott életükben, így volt is elég sok, odáig nem ismert meglepetés a számukra, a legzavaróbb volt az örökké, vérre éhező szúnyogmarások, mert volt belőlük felhőszámra. Lehetetlen volt a kitartó támadásuk ellen védekezni, marták is a betelepülteket a végkimerülésig, a hajnali órákig, amikor már kezdett nagyobb rétegben a harmat leülepedni minden fűszálra, bokorra. Olyankor megszűntek, mert nem bírtak a szokott módon úgy repülni, mint amikor a levegő páramentes volt.
  A szúnyogmarás megszűnt, attól aludhattak volna az elfáradt emberek, de a mind hangosabb békakoncerttől már szinte egymás hangját sem hallották. Már a lakóhelynek nevezett termekből is válaszoltak a még kint levő rokonfajtáknak, míg végül a fáradság vett erőt az ott levőkön, és csakis álomban merültek a közeledő hajnalban.
  Rövid is volt az első éjjeli alvásuk, és a kinti hangok kezdték ébreszteni a még félkábultságban lévőket. Néhol egy sikoltás hallatszott, és gyors sürgés-forgás egy-egy gunyhóban, megjegyzéssel:
  – Nem tudtatok a kötelekkel jobban vigyázni, össze kellett volna őket kötni, majd egy újabb kiáltás, hiszen ez nem es kötel ez mozog, így lettek a számos csúszófajták megismerve, amiből volt is elég szép számban, szerencsére nem a mérges fajtája volt és ők is szerették a melegebb hőfokokat egy alvásra, így a lélegzetektől bemelegített szobalevegő nagyon vonzotta őket is egy kis pihenésre. Így a beköltözöttek azzal voltak elfoglalva, hogy az éjjeli, kéretlen vendégeiktől megszabadítsák a gunyhójuk belsejét, és azt tovább valami mással biztosítsák, mert a nádréteg sem biztosított valami jobb és pihenésre adó kényelmet.
  Mivel az árvízterület biztosította a faanyagot mindenhez, így már földbe vert karókat használtak fekvőhelynek. Így a talajvíztől megszabadulván, bár száraz helyen aludhattak és hogy a padlójukat ne bokáig érő, sáros vízben kelljen végig lépkedniük, így padlózatot csináltak az egész termek felületén, és az újabb estét már ajtókkal ellátott gunyhójukban tölthették, mert az előző éjjel a békakoncerten kívül még a nádi farkasok dala is belevegyült az alvásra készült embereinknek (az ismert csikaszok dala, amelyek a nem háborgató nádtenger lakói voltak).
  Most már csak a tűrhetetlen utcai sár volt, amin nagyon búslakodtak, mert hiába igyekeztek magasabb dombokon járni, az egy néhány lépés után oly alacsonnyá vált, mint a többi ott lévő, így ott is használatba került azok felpallózása vékonyabb fatörzsekkel, ágakkal, ami jónak is bizonyult csak nem volt hosszú életű. Így nádrétegekkel pótolták utána, ami jó biztos bújóhelyet biztosított a csúszómászóknak, és amitől igyekeztek is az ott lakok megszabadulni. Ez részben sikerült is, egy újabb bevándorlásukig.
  Az ivóvíz ellátásuk is nagy nehézségbe ütközött, nem azért, mert nem volt víz a tájon, éppen azért mert talán túl sok is volt, de nem a kellett helyen hanem majd mindenhol, talajvíz formájában. Így a megásott kutak egyhamar egy szintben voltak a többi zavaros vízzel, amelyet a járkáló lábak dagasztásától, mindig egy felkavart iszapos vizet adtak, soha tiszta, átlátszó vizük nem volt a kútnak nevezett üregben. Sok ott élő állatformaság keresték a biztonságos, mélyebb vizet az ott tartózkodó ellenségektől, így egy ilyen vízmerítési alkalomkor már nem kellett a lakók maguk zavarják a víz tisztaságát, helyettük volt, aki azt felzavarja, és legtöbbször a vödörmerítéssel volt is egy-két, vízbe menekült négylábú is.
  Bármenyire is zavarta a telepeseket az ilyen vízellátás, volt, ami még zavartabban hatott rájuk, mert ugyebár az élelemfogyasztás meg a víz használat után volt nekik a fiziológiai, testi megkönnyebbülési óhajuk, szükségük, amit ott, a közelben elkészített helyen végeztek. Ez mind megfelelt volna, ha lett volna talajkülönbség, magasság, de így hamarosan ott úszkált a víz tetején az, amitől korábban megszabadultak.
  Így majd utálattal hagyták el a kútjuknak nevezett víztároló lyukat, és különböző helyeket ásták meg, újabbakat, hogy bár ne legyen olyan vizuális megtekintése annak a kútvíz színének.
  Itt újra a táj diktálta nehézségek voltak útban, mert nagyon mesze nem lehetett eltávolodni a teleptől, mert ott voltak a korábbról lakott vadak is, akik nagy jogot tartottak arra, hogy az elsők voltak, akik ott, azon a vidéken, maguknak mondhatták a tájat és ott is születtek.
  Ezek csak a kezdő nehézségek voltak, ami majd végig is kísérte őket a kinti élésük egész idején, mint legkínzóbb kísérőjük, az amúgy is nehéz mindennapjukban. Egy újabb nehézség is csatlakozott a sorsukhoz, éspedig az idáig számukra biztosított napi élelmezés, ami őket a kiköltözésük idejétől mindvégig kísérte a napi élelmezésben, valahogyan elmaradott azon az úton. Nagyon biztosítva volt ez a beköltözés az aldunai telepeseknek. Minden megállónál az útjukon, már várta is az elkészített élelem és vízadag, amit magukkal vittek a továbbutazásra, a következő állomásig. Ez tartott is a pancsovai egyesült telepesek bevárásáig, hogy azután elmaradjon, valamilyen rejtélyes utakon, így egy-két nap múltával már az éhség is felütötte a fejét.
  Elsőnek a magukkal hozott, gyerekek éhséges sírására figyeltek fel, és már akkor az anyák és apák mindhangosabb panasza hallatszott azzal, hogy: kitelepítettek bennünket, hogy itt haljunk éhen rakásra. Hol az ígért és eddig utunkon kísért élelmi szállítás?
  De a szavukat elnyelte a dunavidéki árvízterület meg a jó izolálónak ismert nád, amely jól körülfogta a településeiket. Így a kényszer ráhajtotta őket arra, hogy maguk találjanak élelmet az ott lévő területen, de csak ez kellett, hogy elinduljanak így csoportban az élelem beszerzésére, amit persze közösen tárgyaltak beszéltek meg a telepesek, kivált a többet tudó komák és keresztapák. Nagyon nem is kellett eltávolodniuk a megépített gunyhójuktól, volt ott vad elég és a megélesített fejszék jó fegyvernek bizonyultak az éhezők kezében. Hamarosan, már a telep közepén egynéhány tűz lobogott, hogy annak parazsán megsüssék az elejtett állatokat. Mennyi segítőkéz volt az anyák részéről, hiszen ők voltak közvetlen az éhező gyerekeikkel és jobban érezték a gyerekeik panaszát.
  A kíváncsiakat is a közelebb lakótelepülésekről oda hozta a kíváncsiság, és kézzel-lábbal magyarázkodás után, már egy néhány üveg fordult meg az emberek kezében, ami persze új bátorságot vagy feledést adott az eddig elcsüggedt emberekbe.
  A jövevények a közeli telepekről magyarázták, is hol lehet halhoz is jutniuk, és el is vezették őket egy laposnak nevezett vízfelülethez, ahol bírták a halat fogni az élelemhez. Volt köztük olyan idegen ajkú, aki többfelé járt, és a betelepültek nyelvét is ismerte. Így megtudták azt, ami az új tájukkal a történelemhez tartozott, mert ott volt azon a helyen a törökverő seregének egy visszamaradt csoportja, akik a hunyadmegyei és ugyan olyan nevű Hunyadi János törökverő vezér hagyott ott hátra a Bresztovics kapitánnyal. Hogyha török portyázók jönnek, akkor vezessék őket az ingoványos nádasba, ahonnan kijönni már nem bírnak, de ha kell, akkor csak szalajtsanak utána, és ő jön azonnal a segítségre, de minderre már nem került sor, több ok miatt is.
  A török nem nagyon szerette az ingoványos, saras vidéket, mert már rengetegszer járta meg veszteséggel ilyen helyeken, így távol e tájtól haladt keleti hazájából a további portyájára, békén hagyva az aldunai tájat, ezzel a betelepülteket is.
  Már az említett kapitány sem volt ott található csak egynéhány csikász, akik a maguk módján fogták a halakat és vadakat, hiszen ki bírta volna őket abban zavarni vagy akadályozni. Ő is tudott az új telepesekről és azok is tudtak róla, de egymás dolgában nem keveredtek így megvolt a béke az oldalról is.
  A munkára várva és az ismert régi hazájukra emlékezvén, nagyon kezdték fejtegetni milyen névvel is örökítsék meg a telepítésük nevét. Itt egyik koma elmondta, hogy a volt hazájuktól nagyon délre, a Duna partján látott és ott volt egy városban, amit Gyurgyevo- nak neveztek, és mivel az új település is a közvetlen Duna partjához közel van, nevezzék el Gyurgyevónak, így valami megmarad az őstelepülésűk emlékére.
  Így kapta meg a legkeletibb ősszékelyeink (Bukovinai) település nevet és várták a munkában indulást, a gátépítéssel, amit a vezető említett, aki a Pancsovai gyülekezőhelyről idáig kísérte, néhány napi pihenőt adván nekik, a legfontosabb munkájuk és berendezkedésükre, azzal válva el tőlük, hogy néhány nap multán jön, és kezdődik a gátépítési munkálat.
  A megnevezett napon jött is a volt vezetőjűk, és még néhány személy lóháton, és kérték is a telepeseket a szekerek (kordék) felszerelésére, és a földmunkálatokhoz szükséges szerszámokat a munka megkezdéséhez. Itt újra lajstromozták őket (családapák nevét és a vele lejött családtagokat és neveit írták fel azzal, hogy az élelmezési meg munkabér kifizetése minden akadály nélkül megtörténhessék. Akkor már egy-egy koma epésen beleszólt: –Ha úgy lesz gondoskodva rólunk, mint az elmúlt három napon, akkor nem sokat maradunk itt meg az étlenségtől. Valami élelem elakadásról vagy fennakadásról említést téve, magyarázkodott ki a nem arra megbízott személy, és útját vette az elgondolt és kijegyzett földmunkák helye felé, ahol már két másik személy várta a betelepülteket. Az egyik a kiásásnak szánt földet jegyezte ki, míg a másik a gát kicölöpözött helyét vette szemmértékre. A Vorlandnak nevezett árvízterület (a mai napig is így használódik ez az elnevezés: Vorland-árvízterület).
A kicölöpözött térségtől tíz méterre kezdte a szimmetrikus földterületeket kimérni és megjegyezni, karózni, abból a területből kellett a földmennyiséget kiásni és behordani a karokkal megjegyzett gáthelyre.
  Ez ment volna nagyon is jól, ha a Duna már korábban nem gondolt volna arra, hogy jól átáztassa az a bizonyos földterületet. Így a már ismert bokáig érő süllyedéssel voltak a kordát körülálló emberek, és megkezdődött az elképzelt földmennyiségnek kiásása, amely minden formájában volt csak éppen a száraz formája hiányzott.
  Még a beleásás sikerült, mert a talaj nem volt kemény, de annak kiemelése és a kordéra feldobása az már kegyetlen nehéznek bizonyult, sehogyan sem akarta az anyaföld e ásónyi földet elengedni egy újabb helyre, így kidagadt nyakerekkel és karerektől mutatós erőlködésről bizonyított egy ilyen ásó vagy lapát föld eltávolítása, amelynek helyén már szivárgott is helyére a talajvíz.
  Csak a kezdet látszott ilyen nehéznek, mert mihelyt egy sort megkezdtek ásni, már jobban sikerült a többi elválasztása a földtől és annak fellapátolása a kordéra. Majd húsz percnyi idő kellett egy kordé föld megrakására, amikor már lehetett volna a gátnak szánt helyre vezetni a lovakat, amelyek érezték a nehéz súlyt és megtettek mindent ahhoz, hogy a gazdijuktól kívánt dolgot végbe vigyék, hiszen hozzá is voltak szokva az ilyen és hasonló munkákhoz. De csak végtelen ínmegszakadáshoz hasonlító erőhúzással bírtak mindennek eleget tenni, sőt még az emberek is kellettek a kordé megmozdítására segítsenek. Az árvízterületen kijegyzett, szabályos földterületek valami téglalap formaságúnak voltak kijegyezve és a földmennyiségtől kihordott, üres mélyedés helye a (kubikgödör) névre lett nevezve (ezek a vízzel megtelt lyukak, üregek majd 130 év után is megvannak és láthatok az oda leérkező személy számára).
  Ami talán ezekkel a kubikgödrökkel érdekes lenne az, hogy a mélységük nem egyforma, és ha tudjuk, hogy mindenhol jelen volt az árvíz kérdezhetjük magunktól, hogyan bírtak mégis ilyen nagyobb mélységű gödröket ásni a gát feltöltésére? Ismervén azt a tájat és talaját, bizonyára gyökér nélküli és könnyű kiásható föld lehetett, és inkább onnan hordták ki a földmennyiséget a gátra, mint egy gyökerekkel telenőtt földtalajból.
  Bizonyára a kedves olvasó most gondolja magában, honnan is tudhatja, milyen volt egy ilyen napi munkája az ott lent lévő gátépítő munkásnak, amikor még meg sem volt születve. Igazat adok is a tisztelt olvasónak, akkor nem voltam ott, de egy ilyen munkálatot végignéztem ott lent, a közvetlen közelében a gátnak az 1961-es években, és ugyan olyan módszerrel, mint az őseink végezték azt az 1883-tól. Ugyanis a székelykeveieknek még a kordéjaik megvoltak, és mégpedig tízet ismertek a faluszinten. Egy ilyen csoport végezte a földmunkákat a kellő helyen a kerületi, járási vízrendészeti vállalatnak. És éppen az új pumpaállomás egyik csatornáját kellett elzárni, hogy a pumpa a vizét hol a Dunában pumpálja ki vagy ellenkezően, a csatornába pumpálja a vizet vissza, a Dunából. Egy ilyen munkálatra kellett egy ilyen ismert csoport, és a gátőr felügyelete mellett végezték e munkát.
  A hetes őrházi gátőr végezte a felügyeletet, Bancsov Iván, és a csoport, aki munkát végezte az a Jegyző tanyáján szállásolt lovakkal és kocsikkal, emberekkel. A lovaskordésok tulajdonosai a következők voltak: Korodi István, Péter Ferenc, Jona Péter, Fako István és id. Korodi Sebestyén. Habár az akkori földmunkálatok már kibággerózott földből lett felrakva a kordékra, mégis a 15 méteres csatorna betömése a két hét munkát vette igénybe. Akkor minden kordé megrakására a hat munkás lett számítva, és dolgoztatva, hogy gyorsabban haladjon a kordék megrakása, a már félig kiszáradt földhalmazból a novemberi hónapba.
  Egy ilyen munka végbevitele adott belepillantást a hasonló gátépítésihez, amely még nehezebb lehetett azzal, hogy a föld nem félig száraz állapotában volt, mint itt, az említett csatorna elzárasi munkálatoknál, amit végignézhettem.
  Az 1883-tól megkezdett gátépítési munkálatok, három helyen lettek megkezdve és haladott is ha nagy erőfeszítéssel, és minden nap látszott, hogy egy darabbal odébb haladtak, úgy a hosszúságával, mint a magasságával. Igaz, lassúnak lehet mondani egy ilyen munkát, de gondoljuk el, ha a gát felső felülete a „koronája” a 4 métert tette ki, és olyan 45 fok eséssel volt, akkor annak az alja, talpa a majd 12 métert adta meg és még a mai napon is még ez a vastagsága.
  Ilyen földmennyiség kiásása, kihordása a nedves, sáros, süllyedő talajon, bizony elég nehézséges módon volt lehető, és már alig várták az estére beálló parancsot, hogy mára elég. Ilyen munkanap után, már ember és igásló egyaránt kimerülve volt, és alig várta mindkettő, hogy a pihenőhelyére kerüljön.
  A lovak a számára ott volt a kiadós fűtenger, csak ki kellett őket pányvázni, hogy ne legeljenek el távolabbra a kitisztított területtől, az ott élő vadak miatt, mert már azok sem merészkedtek a telep közelébe, nagy megelégedésükre az ott lakoknak.

  126. Árvízterületek
  Kedves csoporttársak!
  Bizonyára ti is, akár csak én, nagyon kerülitek a vidéketeken uralkodó tűző napsugár cirogatását. Valahogyan az idei évszakok idáig valami megtévesztő, csúnya tréfát játszottak mindannyiunkkal. Ugyebár, alig vártuk, hogy a tél multával a kellemes napsugarat. Mindez egynéhány napig tartott, mert egy újabb hidegebb betöréssel már meg is szűnt a meleg, így újra a téli, melegebb ruházatra váltottunk, de lassan beállt a tavasz. Persze itt ezzel már kezdődött egy újabb nehézség, mert megindultak az alpokbúl a z olvadó hórétegek, amelyeknek zöme a Duna mellékfolyóiból összegyűlve, a Duna vizét és vízállását emelték kritikussá.
  Majd tíz napon át csak arról hallhattunk és a fő beszédtéma is volt. Itt, az aldunai három ősbukovinai településeknél olyan drasztikusnak nem tűnt a vízállás magassága, igaz kilépett a Duna a medréből, eltöltve az árvízterületi kubikgödrök ezreit, hogy lassan a leérkező víztömeg az újonnan, betonnal megerősített gátlábát is elérje magasságával.
  Mindennél nincs is semmi csodálkozni való, mert itt nagyon ritkán van az árvízveszedelmi riadó kiadva, keményen állja a kiépített gát a helyét, kivált amióta annak belső oldala végig kilett betonozva, így hetekig jöhet a fentről megindult vízáramlat, csak az árvízterületi (vorland nevű) réseket lepi el és tölti fel vízzel amely zavaros, kevereg a csekélyebb vagy mélyebb meglévő kubikgödrökben.
  A gátépítésnél mennyire lett mindez az árvízterület belegondolva azt nem lehetne megmondani, de a mostani időkbe is a nagy gátszakadás idejétől, amely 1888-as években történt meg, soha kritikusabb vészhelyzet a vízállás miatt nem volt. Minderről el lehet nagyon csodálkozni, de ha aprólékosan ismerjük az árvízterületet, akkor nagyon elcsodálkozunk annak a szélessége vagy keskenysége miatt. Kezdjük talán a Kevevártól keletebbre lévő árvízterületnél, éspedig a volt Kevevári fürdőhelynél, amely oly ismert volt, mint a hertelendyfalvi „cséngólid”.
  Itt, a kevevári fürdőig majd két kilométeres út vezetett be a csekélyvizű fürdőig, kétfelől annak útján a megszámolhatatlan kubikgödrökkel, amelyek üressége a rengeteg leérkező áradástól megnőtt vízállást, el is bírta mind tárolni.
  Már nyugatabbra a szendrői hídnál ez az árvízterület alig az 50 métert adja meg, és 500 méteren nincsenek még kubik gödrök sem, majd csak a ROKUS tanyánál kezdődnek meg, és ott már 200 méter szélességükben találhatók meg, hogy a BURKHÁRDi tanyáknál újra az alig 50 méter szélességre keskenyedjen össze. Csak a Kosárkötők tanyájánál szélesedik az meg 300 méter sávra, és még bővül is a Szakadó irányában haladva, ahol szélessége eléri a majd 1 km-t, és csak egy csatorna (3 méter szélességű) adja meg a csekély kijáratot a Duna vizére. Persze mindez csak a nem vízáradás esetében van, mert ha leér a vízár, akkor nyugodtan a kevevári motorvontatos „CER” hajóval is belehet azon hajózni.
  Ez az árvízterület majd csak a nyugatabbra lévő SZUNYOG tanya utáni részen kezd keskenyülni, és amire kiér a sándoregyházi határhoz, újra a 100 méteres árvízterületet találjuk. Ezeken az említett árvízterületeken, hogy hány napi leérkezett víztömeg fér el, azt csak el lehet képzelni, és legjobban úgy bír az ember egy szemmértéket minderről kapni, ha azt egy könnyű ladikkal átevezi hosszában, szélességében.
  Ma már én sem csinálom ezt, mindazt megismerhettem az 1958-62-es évben, a különböző ott lévő magaslatokkal (gerincekkel) vagy kikerülhetésre késztető alacsonyabb hellyel, ahol utoljára szárad ki belőle a benne lévő vízmennyiség, megáldva az éppen odatéved kosarazókat egy kiadós RŰH betegséggel, amely egyheti bőrbántalmakkal. Az orvoslásra érkező ilyen beteget korholja is az ügyeletes doki azzal: „Ki hajtotta magát ilyen fertőző vízbe bele?” Egyszerű a válasz, a rengeteg, benne visszamaradt hal, mert majd minden borításra egy-két példányt lehetet a kosárral kifogni. Ez azért volt, mert az ott lent lakók ismerték az ilyeneket és semmiért nem mentek olyan vízbe a halat fogni, de ajánlották is a kérdésekre: „hol lehetne halat kosarazni?” Mondták is úgy fél mosollyal, melyikek azok a vizek. Néhány hét multán, ha egy ilyen kosarazó rájuk kérdezett azzal: miért nem mondtátok azt, hogy ott a víz rühös, mosolyogva válaszolták: Hát azt nem kérdeztétek, csak azt hol van sok hal, melyik vízben? Amire nem is lehetett megharagudni, mert úgy is volt.
  Ezt a leckét én is meg kellett tanuljam, igaz, egyszer, de elég volt örök bizonyságnak, azután úgy kérdeztem őket: hol lehet halat kosarazni, de rühősség nélkül? Olyankor megmosolyogták, és nem is ajánlottak olyan vizet, ahova nem volt ajánlatos belemenni. Ilyen nagy melegekben a legszebb lehűlést ott az árvízterület ad, persze csónakkal a Szakadóig kievezni vagy motorozni és ott a még meglévő fűzfák árnyékában, enyhe evezés mellett hűsölni vagy éppen a legtisztábbnak vélt vízben egy kiadós fürdőt venni, majd újra a csónakba, a napsugártól barnulni. Mindehhez kívánok nektek, a már meglevő meleg napsugarakhoz jó kedvet és kitartást, legyen benne részetek, a ti aldunaitok.

  127. Dudy brandy
  Kedves csoporttársak!
  Ahogyan a nannyójaink mondogatni szokták, jön a Szentestáni búcsúnap szarvastól. Igen ilyen mondatok hangzottak el közvetlen az augusztus huszadikai nap előtti estén, vagy néhány nappal az előtt. Olyankor tudtuk, hogy már reggel korán valamelyik út szélén a falu bejáratánál várni fogják a megérkező gyalogos látogatókat a búcsúnapra, nem valami protokollárisan, inkább olyan beleszokott és megszokott módban.
  Először a távolban valami magasabbnak tűnő mozgóféleséget láttunk, majd hallatszott is a zsoltárjukat mondók hangja. Ilyenkor kivehető volt az, amit távolról láthattunk éspedig a magukkal hozott zászlójukat, néhány kereszt kíséretében, amiket ugyancsak hoztak annak a szokásnak megfelelően. Legritkábban a kevevári főúton jöttek, mert abban az időben nem a legjobb szemmel volt nézve, ha egyik faluból a másikba, egy ilyen hívő csoport, támogatva a régi szokásokat, mindenek ellenére csakis elindult abba a helységbe, a búcsúnapra, ahol azt tartották.
  A székelykevei nyugati falu bejáratánál már szabadabban jöttek a sándoregyházi meg a hertelendyfalvi rokonok. Persze a megszokott módon, mindenki a saját rokonához volt meginvitálva, ahol ünnepi ebédet tartottak. Őszinte legyek, s az leszek, senkinek sem volt a túl bőséges készlete az ünnepi napokra, de arra a napra valahogyan mindenki az igaz vendégszeretet módja szerint, ami a legjobb volt az udvarában vagy a kertjében, azzal igyekezett a legjobb, vendég elé való falatokat elkészíteni. Az üzletekben lévő italokat inkább kerülték, de arra nem is volt szükség, mert ha nem is hordószámra, de ballonokban elkészítve várta a vendégeket az úgynevezett „Dudi brandy” (Eperpálinka).
  Az időre beérkezett vendégek a nagymisére mentek, ugyancsak párosan a gyerekekkel együtt, de voltak olyan egyének is elvétve, akik inkább megmaradtak a vendégháznál az eperpálinkás poharukkal harangozva, ott olyan helyen már a szomszédok is átlátogattak és azzal: ha neked rokonod szomszéd, akkor nekem is, mert egy helyről jöttek az őseink. Így a miséről hazatérők elég hangoskodó társaságban találták magukat, csak a szokásos miséről megtérő köszöntésre halkultak valamennyit le és köszöntek vissza a „dicsértessék a Jézus Krisztusra” a „mindörökké dicsértessék” feleletek hallatszottak.
  Ilyenkor az apókák szóltak azzal: na kedves vendégek, egy kis rendet, hogy a „fejérnépek feltálalják az ebédet”. Valahogyan foganatja is volt az apókák szavainak és nemsokára a feltálalt tyúkhúslevesnek láttak neki kanalazva, majd az ismert, töltött paprikának és a sült tyúkhúsnak. Akkor már a két decis borospoharak is az asztalra kerültek a Szendrő városában vásárolt Rizling bornak. Az ismert mákos kalács is már nem a megszokott, rúdformájukban volt látható az asztalra tálalva, hanem szépen felszeletelve.
  Miután az ebéd befejeztével valami készülődési formaság, láz vette elő az idáig ebédlőket, egyeseket a kedves feleségük kért egy kevés alvásra, míg a másikat egy friss, vízzel töltött teknőben, igyekezett a felesége a felesleges maligánoktól megszabadítani. Mert miután az ebédtől meglévő edények elmosva lettek, már készülődtek is a faluba, az estélyi, ott megtartandó ünnepséget tovább ünnepelni.
  Mi, gyerekek, azt az időt használtuk ki a faluba menésre, amíg az előbb leírtak megtörténtek, mert azután otthon kellett maradnunk. Egy nem írott szabály szerint, mindez már a vendégek érkezése előtt ránk lett adva és az szerint is volt jó cselekednünk. Persze az akkori gondolkodási mód nem nagyon járt kedvébe mindenkinek, a búcsúra jöttek meg lettek fosztva a falu zenészeitől, akik arra a délutánra be lettek rendelve katonai gyakorlatra, de csak formaság szerint, mert estére már újra haza is engedték őket.
  Volt is ilyesmire felhördülés és új gondolat is ezzel kapcsolatban, azzal: ha nem engedték a falubeli zenét, akkor már megyünk ki a szabadba, ahol senki sem zavar bennünket az ünnepségünkbe. Mindenki már ment haza, pakolta össze az ennivalóját meg az innivalót és lovaskocsikban befogva indultak neki a megszokott úton. le a Szakadóhoz, a Mária Terézia hídnál, Kevepalós alatt, majd a harangnak, el a Dudás tanya előtt, ki a meglévő gátcsonkhoz, és ott a lovakat kifogva, már folytatták is az énekelést és mulatozást, amely el is tartott az esteledésig.
  Az időjárástól függve, majd minden évben ott lett a falu búcsúnapja megtartva, mint Szentistván másnapja, megmaradt a mai napokig, sajnos mind kevesebben járnak oda le, mert a természet is megtette a magáét és a növényzettől, már alig lehet betérni a régen megszokott helyre. A búcsúnapok előtt, a Fertályokban lakók tették járhatóvá és már a kora tavaszi áradás után csapolták is le az ott lévő vizeket, hogy az augusztusi ünnepekig felszáradjon és járható is legyen. Az ifjaink is megtartották e szokást, és a mai napig is felkeresik a szabadba kirándulásukat a 21-i napon, igaz különböző helyeken tartják meg azt, de még a régi szokásunkhoz híven ápolják. Ha, éppen erre vezetne utatok egy ilyen jeles napon, örömmel csatlakozhattok egy ilyen ünneplésbe bele, mindkét napon át, amihez jó szórakozást kíván, a ti aldunaitok.

  128. Fürdőzési lehetőségek
  Kedves csoporttársak!
  Az egész évben nagyon várt falunk búcsúünnepe is elmúlt, oly gyorsan, ahogyan jött. Az ismertebb másnapi ünneplés, amely a bukovinaiaktól megjelölt és megszokott ünneplőhely a Szakadónál, mint gyérebben látogatott. Nem azért, mert esetleg a mai ifjaink nem ápolnák azt az ünneplést, sőt már napokkal előtte szervezkednek csoportba, hogy ki-hová is menjen ki a szabadba azt megünnepelni. A Szakadói ismer ünneplőhely több oknál fogva el lett marasztalva, ugyebár az ismert idei, késői áradás is megtette a magáét és az ott lévő vizet, az árvíz területről, nem lehetett levezetni, hogy a megszokott helyre lehessen lovaskocsikkal, traktorokkal vagy éppen a gyorsabb gépkocsikkal közvetlen odavezetni a pontos helyre.
  A korábbi esztendőkben mindezeket a munkálatokat a Fertályokban élő székelykeveiek végezték el időre, gondolva arra, hogy a természeti adottságokat, melyek korlátozók lettek volna az ünneplésre, időre elhárítsák. Így történik meg az utóbbi évtizedekben, hogy a Duna vizénél tartják meg az ünneplést. Ez is rendben volna, ha a víz meg a talajviszonyok mindennek megfelelnének, mert a part közelében még le lehet menni, de ha a vízbe akar valaki egy lehűlést találni, és neki indul a víznek, mindjobban süllyed el a felhordott homokba, így leggyorsabban úgy jut be a mélyebb vízbe, ha a békát utánozza.
  A kijövésnél, a vízből újra ezek a nehézségek lesznek, és majd derékig érő sárból kínozza ki magát a mocsaras part szélére.
Talán ez késztette ifjainkat arra, hogy máshelyen keressenek maguknak megfelelő fürdőhelye az ünnepre, amiből van is itt a környéken elég. A legismertebb a Sóderbányának nevezett tó, ahol a kevevári szénbányászatot kezdték, nagy tavakat hagyva maguk után a bággerek és még a 18 méter mélységet is elérték.
  A Burkhárdoknál lévő sorompónál (rámpánál) újra egy fürdői lehetőséget nyújt a Duna, csak a nem úszóknak tesz nehézséget a mélysége, és a part hirtelensége miatt. Igaz, az idei fürdésre gondolt időjárás sem kedvezett a fürdőzőknek, már nem a víz hidegsége miatt, hanem inkább a vízből kijövés utáni hidegebb idő tartotta vissza a fürdéstől az arra készülőket. Így is majd 19 óra után tértek meg a fürdésből csak hiányzott a megszokott hangos nótázásuk, ami a korábbi években nagyon is hallatszott minden beérkező pótkocsiról.
  Tehát mindez van továbbá megtartva, megszervezve és ünnepelve is, igaz nem olyan tömegesen, mint valaha, de a falunkból nagyon sokan távol élnek, akik nem bírnak megjönni ezekre az ünnepségekre. De tudjuk, velünk éreznek és vannak gondolatban azokon a napokon, és még az erre napra megérkező jókívánságaik is erről adnak bizonyságot.
  E nemes ünnepapunknak az idénre búcsút mondottunk, de jönnek az őszi, ismert főzőcske napok, amikorra újra megjelennek a rokonok, akik csak tehetik, bár egy hétre hazautaznak, hogy együtt ünnepelhessék ezt a falunkban már szokásossá vált ünnepséget is, amely részvevésére kívánok nektek szép és vidám napokat, ha lelátogattok, csoporttársatok, az aldunai.

   129. Hétfertályok
   Kedves csoporttársak!
  Bizonyára a tájatokon is alábbhagyott a nagy melegségek ideje, és valami változás érkezett be, másképpen hat a külsőnkre, sőt még a közérzetünkre is. Igaz, járhatjuk a természetet és annak útját, de egészen más képet mutat minden. Élénken, még az emlékezetünkben van a késő tavaszi nagy riadalom, a lejövő áradattal és annak fennálló veszélyével. Mindezt itten az Al-Dunán csak olyan mosolyogva és egy kevés veszélyérzéssel értékeltük, mert itt az olyan nagy és hirtelen vízáradattal megérkező vízmagasságot elnyeli a széles árvízterületi helység, amit akarván vagy sem, az ősbukovinaink készítettek keserves munkájukkal a gátépítésük közben.
  Az igaz, meg volt a versengés is az építők meg a Duna áradása között. Ki volt ügyesebb és ki bírt hamarabb a meglévő árvízterületről, több földet elsajátítani, mert ez kölcsönös volt: egyszer a Duna vize mosolygott a munkásokon, mert reggelre bokáig érő víz jött meg a még gáttal nem elkerített és rájuk váró földterületeken, míg ha éppen váratott az áradás, igyekeztek is a gáttal, bár hosszúságában azt építeni, hogy a víz ne bírja a rájuk váró földterületeket elárasztani. Hiszen az ígéret, amely őszintén megmaradt a munkák kezdetétől a gát befejezéséig, azt tartva is volt, és lehetett is annyi töretlen földet maguknak megszántaniuk, amennyit csak a már alig pihentetett lovaikkal, a munkájukon kívül, feltörni bírtak. Mondásuk szerint már nem lehetett tudni, melyikük tántorog jobban a megkezdett borozdában, a kifáradt ló vagy annak gazdája, de azért a hold föld mértéke ki lett pontosan szántva, és vagy hektár nagyságra vagy az itt ismert hold (lánc) mennyiségre. Használták a „hétfertálynyi” kifejezést is, amelyek nevei még a mai napig is hallhatók és használják, mint ismertető helyet, hol fekszik a megnevezett föld.
  Egyszerű volt a számításuk ezzel kapcsolatban, mert a 10.000 négyzetméterből indultak ki, amin persze egy hektár vagy egy hétfertály, innen kapták a holdat is és a lánc nevezésű földterületeket, mert osztották a hektárt hét részre és ezt a hetedrészt szorozták meg a négyel, ami a láncot vagy holdat adta meg. Ezt még ma is így számítsák, amikor hitetlenkedve egy földvásárlásnál az ölessel kimérik a föld hosszát és szélességét. Ez számtan szerint így menne: 10.000kv:7=1428 kv méter, de ez a geométeresek dolga volt kezdettől a mai napig. Így maradtak meg a mai napig is a földterületek nevei a különböző területeken, és van, ahol csak ez a geodét határ egész közel van a Dunához, hogy aztán nagy ámulatunkra egészen a kevepalosi és beresztoci szögben találhassuk meg őket, mint „Gyurgyevo” határa.
  Az északi földrészek számomra nem olyan ismeretesek, mert arra sűrűn nem is jártunk amikor a segédvadőrségi munkát végeztem a nagybátyámmal, így jobban a Duna közelségét és a réti földeket ismerhettem meg, ahol terepsétálás után több, mint bokáig rakódott fel a gumicsizma a kiadós, fekete, zsíros sárral, oly nehézzé téve a lépést, hogy néha a megállásra kényszerített. A Duna közelében, ha nem is sokkal volt könnyebb a járás, de mégis homokosabb volt és nem ragadott, rakodott annyira a csizmákra a sár.
  Sok ismerősnél meg kellett állni, az esetleges panaszok (vadakra vonatkozólag) vagy üzenetek céljából, amit a székelykeveieknek, rokonoknak tettek. Ez majdnem egy nem hivatalos postaféleség volt, minden levélírás nélkül, csak feljegyezve kinek-mit üzentek.
  Ilyenkor, ősszel és télen, a határcsőszök és vadőrökön kívül nagyon nem járt senki sem a határban, kivált, ha reggelében neki kezdett az eső olyan aprón szitálni, már előre elment a kedve a kikívánkozónak a száraz szobájából. Pedig ilyen pénteki napokon ugyancsak szabad volt megtenni azt az utat a kevevári határtól a Csoti János tanyájától (Burkhártok keleti része) majd a kosárkötők és a Fertályokban élő és aktív vadászokhoz, vad kilövésére kapott engedéllyel.
  A hazatérés sem okozott valami könnyűséget vagy sétát, igyekeztünk a csatornák partján, a közelgő esteledés elől. és mire hazaértünk nem fogott bennünket az itt ismert mondás szerint semmi sem (lerövidítve így mondották: nem érdekel sem p…a, sem melegmálé). Mindennek ellenére kívánok nektek egy szép hétvéget, csoporttársatok az aldunai.

  130. Dunavac
  Kedves csoporttársak!
  A tegnapi beírásom kiindulási pontjáról indulunk ma, csak nem a szendrővári utat tesszük meg a kevevári kikötőből, hanem meglátogatjuk azt a majd 1800 méternyi hosszú Dunavac részt, amely már nem a hajózásnak felel meg. Nagyon nem járatos, csak a horgászok meg a vadászok járnak évente oda be, a majd 900 méter vadonságba és hosszúságba. Nincs is messze a hivatalos kikötőtől. Egy jó és biztos csónakkal megtehetjük ezt az utat, még segédmotor sem kell, mert az csak hátráltatna az amúgy is nehéz előrehaladásban, az öreg Dunavacnak nevezett részen.
  Ez a rész már nem hajózható, így a már évszázadokkal ez előtt felépített halászkunyhók vidékén már csak egy halász lakja ott, a még meglévő kunyhóját, kalibáját. Amint egy a legjobb csónakban, az „Apatini”-nak nevezettben, kezünkbe vesszük a kormánylapátot, simán szeli az a víz tükrét a Dunavac torkolata felé, amely a nyílt Dunára vezet ki, persze mi azt az utat nem választottuk erre a célra.
  Majd 400 méter csendes evezés után, a Duna irányába, valami kis víztorkolatot vélünk felismerni, balra az irányunkba, erre fordítjuk a csónakunkat, ezt a tájat akarjuk megismerni, mert nagyon kevesen látogathatták meg az erre járok, vagy egyáltalán senki. Csak a lokáljellegű lakosoknak, vagy éppen a hajósoknak és a halászoknak ismert ez a táj. Amint e kis torkolatban betereljük csónakunkat, rövid idő után érezzük, hogy valamiképpen a csónakunk lassul, anélkül, hogy az evezéssel lazítanánk. Igen, megvan erre is a magyarázat. Az egész évben álló helyzetével, a viz mozgása az ott lévő növényzetnek igen megfelel, így el is éri a vízszinti magasságát.
  A víz mélysége különböző mélységű, hol mélyebb egy fél méterrel, hol majd súrolja a megülepedett iszap a csónak alját, néha karcolást is hallhatunk egy ilyen áthaladásnál. Célunk nem az, hogy versenyezzünk itt, inkább tesszük úgy, hogy egyet húzunk a kormánylapáttal, és egyszer szemügyre vesszük előttünk és oldalt a természetet.
  Itt nem lehet már látni a partját ennek az öreg Dunavacnak, a partról ősfák engedik be, levelüktől majd egészen megfosztva, a világosságot, egy olyan sávot hagyván, ami arra mutat, ott lehetett a legjáratosabb a régebbi időkben. Itt már néha kerülnünk kell az erős széltől a vízben bedőlt nyárfákat, néha átcsónakozhatunk azok alatt, de van, amikor csak akkor lehetne a bedőlt fát észlelni, ha már a csónakunk eleje emelkedne ki, mivel az már felszaladt arra.
  Ha mindent időre megfigyelünk, akkor már az ilyesmit kikerülhetjük, vagy egy kanyarodással, vagy ha több fa van összeborulva, akkor azokon meglévő, labirintos lehető utjain átkínlódni. Itt már a horgászok sem járnak, lehetne nyugodtan érintetlen vadonnak neveznünk, ha nem árulkodnának a fejszék nyomai, amelyekkel a kint lévő halászok az éj melegét akarják maguknak biztosítani. A még meglévő halászkunyhó irányában lehetünk, és mind több ilyen bedőlt hosszú nyárfákkal kell majd küzdenünk a tovább haladáshoz, és annak ellenére, hogy a 800 métert adja meg ez a vízi út, majd több, mint egy óra hosszai időt követel meg, hogy azt megtehessük.
  Egy ilyen lassú, és mindent megfigyelésre megadó csónakázás sok látnivalót ad, akik igazi természeti felvételeket akarnak csinálni, azok az úgynevezett „Eldorádójukban” találják magukat. Igaz egy keveset megdermedve érezzük magunkat, amint ezen a részen tesszük meg az utat, mert nagyon még a napsugár sem melegít be erre a tájra, a magas nyárfák felső lombjai ott fenn összeérnek, míg azt vesszük észre, hogy jobb oldalunkon valami világosabb kilátás mutatkozik. Itt már visszatért az öreg Dunavac a hajózható részéhez, amit nagy megkönnyebbüléssel veszünk, mert vége a kínlódással teli, evezési utunknak. Itt már egyenletesebben meríthetjük kormánylapátunkat a vízbe, és csónakunk is gyorsabban halad a víz felületén, vissza a Kikötő irányába, amit a kanyarodástól még nem látunk, csak egy magaslatot, amely kiemelkedik.
  Az már a Kevevár, földpalánkos vár maradványa, majd csak a kanyar elhagyása után láthatjuk azt, hogy a a földpalánk jól tele van tűzdelve hatalmas kődarabokkal és úgy magunkban csodálkozunk, honnan ide ilyen nagyméretű kődarabok, ha tájunkon a verseci Dél-Kárpát hegyégig egyáltalán ilyen kövek nincsenek. Tehát ezek beépítésére valahonnan ide kellett szállítani azokat, és ha már Konstantini követek idejében (akik az Attilával a Duna jobb oldalán találkoztak és a Kevevárban aludták át az éjszakájukat a tovább utazásuk előtt, akkor arra következtethetünk, hogy vagy uszályokon vagy szárazföldi szállítással lettek e nagyméretű kövek ide szállítva és a mai napig is állják az idők fogát.
  Sokkal szebb ezt a leírt csónakázási utat a tavaszi időben megtenni, amikor újra bontakozik a természet a téli alvásából, pihenéséből, míg nyáron amikor a kánikula bekövetkezik, a nagy melegtől nem kívánatos. Vízben nem kell fürödni annak, aki ezen a járatlan útvonalon végig csónakázik, az vizes lesz csak a csónakba ülésben is, de az izzadástól.
  Ha erre jártok, az említett aldunai részen, látogassátok meg ezt a részét is a Dunavacnak, szép természeti gyönyört nyújt a számotokra, és egy délelőtt megtehetitek. Legyen benne sok örömötök, kívánja nektek az aldunaitok.

  131. Deliblati
  Kedves csoporttársak!
  Ma az útirányunkat nem vesszük a megszokott déli iránynak, a Duna partjának, inkább a keveset ismert északi irányt vesszük, hadd lássuk mi is van azon a tájon. Bizony majd a hét kilométernyi utat kellene megtennünk, többé-kevésbé az északi irányba, hogy utunknak vége legyen. Miért? Hiszen utak mindenfele vannak és kötik össze a közelben lévő falvakat. Itt is az a helyzet, csakhogy egy kis változattal, mert vannak ismert és járatos utak, amelyek még a gépkocsival is lehetővé teszik az utazásunkat. Éppen ezen az útvonalon ezt nem tehetjük, mert egyszer csak azt észleljük, valami hatalmas nádtenger állja el utunkat. Persze, ezt a tájat jól ismerve megtalálhatunk két átjárót is ezen a feneketlen feketebarán, hiszen elnyelt az még két ME 109-est is, meg egy orosz tankot amelyek még ma is ott vannak a mocsár mélyén.
  Ez a két út már az újabb években lett építve, bizonyára akkor, amikor a második világháborúban a német hadsereg a felső, kevevári erdőben a légvédelmi lövegjeit állította fel. Arra az építési időre saját keskenyvágányú kismozdony szállította a sódert a kevevári kikötőből az erdőig.
  A legrégibb és legszilárdabb műút az a kevevári-verseci, amelyet ma is használnak. Az előbb említett átjáró a barán már régebbi, mert azon még az észak-keletre élő besenyők is ismerték, de csak mint csapásokat, amelyeket csak a kint élő barai csikászok ismertek és vezették is át az arra rászorulókat. Persze, a Sándor bácsiék is (Rózsa Sándor) ezeket a járatlan utakat használták, ha éppen szöktek a hajszában, nem is ment utánuk egy üldöző sem, annál a baránál megfordultak, míg a Sándor bácsiék a még biztonságosabb és nyugodt Duna-menti nádasig meg sem álltak.
  Amint a barát magunk mögött hagytuk, nemsokára a külső löszterasznál találjuk magunkat, amely a Pannon tengertől maradott vissza egy 8 méter talajmélységgel és 16 km-re van a Duna partjától. Erre a dombságra felérve már a Delibláti homokpusztának nevezett térségben jutunk, itt már májusban az árvalányhaj a paradicsomja, most ilyenkor már csak a virágjától visszamaradt kórói maradtak meg.
  Innen, ha tovább mennénk, akkor nemsokára a verseci dél-kárpáti hegység nyúlványánál találnánk magunkat, de mi a történelem miatt jobb ha az ÉK irányt vennénk, mert az ott már az örökös besenyők földje volt, és régebben hamar nyílveszőjüktől lehetett az arra utazó megajándékozva anélkül, hogy őket látni bírta volna. Minderre talán a Versecen született Herceg Ferenc írónk adhatna a könyveiben magyarázatot, az 1848-es évekig. Nálunk, mint író, tabunak számított, non gracia, nem is olvastunk róla csak évtizedek után, ha a kíváncsiság rávitt bennünket arra, hogy az ő műveit is megismerjük.
  Miután néhányat belőlük elolvastam, a mai gondolkozásommal rájöttem arra, hogy miért is volt nem szeretett író, na de hagyjuk ezt.
  Egy ilyen séta után már gondolkozni kezd az ember, lehetséges, hogy ily távol eljöttem és mire való, hiszen kétes milyen állapotba érhetek haza a megtett utam miatt. Ugyancsak semmiben szoktam venni minden és azzal, hogy lehetetlen, nem nagyon ismerem el. Ha újra a tavasz bontakozik ki a tél öleléséből, és május lesz, amikor nyílnak az orgonák látogassátok meg azt a homokpuszta vidéket, hihetetlen látványban lesz részetek, hullámzanak az enyhe szélben az árvalányhaj tömege, szinte kaszálni lehetne rendre őket. Persze, ezt csak gondolatban lehet, mert védelem alatt áll, de egy jó marékkal vagy húsz kalapra valót nyugodtan leszedhet bárki. Egy ilyen látogatáshoz szép időt és jó szórakozást kívánok, a csoporttársatok.

  132. A tünemény
  Kedves csoporttársak!
  A mai beírásomban nem viszlek ki benneteket az Al-Dunára, közvetlen a Duna partjára, inkább leírok nektek egy velem megtörtént esetet, és évtizedek után sem tudok magamnak választ adni arra, hogy igaz volt-e vagy sem, mert ébren nem álmodhat az ember és képzeletemben meg nagyon ébren voltam.
  Az éjben kint levést azt már nagyon megszoktam, hiszen az egész közeli rokonságom, apó, nagybátyáim, édesapám, mind vadászok voltak és korán beleszoktam abba, hogy nemcsak a nappali vadászatban vettem részt, hanem az éjjeli lesállásokban is.
  A katonai előkiképzésem utáni időkben voltam, amikor a helyi vadászegyesület felajánlott segédvadőrnek a nagybátyám mellé. Ő még legényember volt, így csak kivételesen vadászattal és halászattal foglalkozott és így, a vele tett munkájában, nagyon is jó tanítónak bizonyult. Így tanított meg, hogyan kell csupasz kézzel évente három ízben halat fogni, amit átvittem a fiam számára is, hadd legyen neki is ismert e kézügyesség.
  A vadőrségi munka, az akkori időben, nagyon komolyan lett véve és csinálva is. Kora tavasszal a vad megszámlálása volt amit a kevevári vadászterülettől a sándoregyházi vadászterületig végeztünk, tehát volt mit lépegetni, amíg ezt a hosszú terepet végig jártuk és még az útban eső vadásztagokat is meglátogattuk, az esetleges panaszok miatt. Persze az székelykevei üzeneteket is ily alkalommal adtuk át a kint élő rokonoknak, és vittük onnan Székelykevére.
  Egy ilyen alkalommal, az árvízterületet vettük vizsgálat alá, megkezdve a RÓKUS apó tanyájától. Ez a legkeletibb része volt a székelykevei vadászegyesület terepének, és haladtunk az akkor még ápolt és jól járható kocsiúton, amely közvetlen a Duna partja mellett vezetett, és el lehetett menni azon a Szakadói kenderáztatóig.
  A magasabb Duna-partokon is tettünk megfigyeléseket. Megfigyeltünk egy bedőlt nyárfatörzsét és egészen a partjáig, gyökeréig, amelyet a nagy vízállás kiborított a kora tavaszi áradáskor. Árulkodott is az a vidrákra amelyek valami oknál fogva nagyon is elszaporodtak és arra az évre megvolt adva rájuk a vadászati engedély. Persze nagyon óvatos és félénk fajtája a vadnak ez az ügyes, és fürge vízi állat, így csak a frissen hátrahagyott nyomaikból láthattuk, hol és merre tevékenykedtek az éj folyamán.
  A Szakadóhoz érve elhatároztuk, hogy a tó túlsó partját is megfigyeljük, mert a friss nyomok mind jobban ott mutatkoztak, igaz a túlsó fele a tónak nem volt kedvünkre, mert elég nagy volt az iszap, az örökösen visszamarad Duna vize ott állt, majd egész évben a Szakadó badrikban. Ez az a hely, amely a gátszakadás után megmaradt, mert az altalaj nem felelt meg a gát építéséhez és a túl lazasága miatt szakította át a víz nyomása a gátat. Ez a badrik minden évben rengeteg halat tartott vissza az apadás után, és így abban az augusztusi hónapban már lehetet nagyban kosarazni, igaz csak úgy, hogy egy hálóval a mélyebb vízből előbb kiriasztották a halakat a csekélyebb vizekbe.
  Itt leltünk csak rengeteg vidranyomra, a jellegzetes lábnyomukkal és a hely megjelölésükkel (markírozásával). A további utunkat a sándoregyházi határ felé nem folytattuk, hanem igyekeztünk Székelykevére, hogy a fegyvereinket átcseréljük a 20-as kaliberű vadászfegyverre, amely pontos célzást követelt, de 8o méterről a legnagyobb hatással volt a vadra és túl sok söréttel nem volt tölthető mivel kis űrmértékkel volt. Igaz az akkori vadásztörvény tiltotta a fegyverek cserélgetését a tulajdonosok között, de ez bejátszódott és mégis szokásban vett dolog volt.
  Már tudtuk is kitől kérünk puskát erre a vidravadászatra, a Kucsera Mihálytól és a kovácsmesterséggel foglalkozó Kovács vadásztárstól, ami meg is történt és estefelé már újra lent voltunk a Szakadónál, egy csónakot ehhez a kosárkötő Kuzsner Antaltól kaptunk és elhelyezve azt a szakadó csatornai bejáratnál.
  A nagybátyám a dunaparti részt választotta magának, míg én a Szakadó csatorna közvetlen kezdetét, így bármelyik felől is jelentek meg a vidrák, szépen láthatóknak véltük, és már lassan esteledett, amikor a nagy csendben, a várakozásban kezdtünk.
  Aki végzett ilyen vadra lesállást az tudja, mit is jelent egy ilyen várakozás, mozdulatlanul egy helyben ülni, ami nem könnyű, mert a szúnyogok milliói zümmögték körül a lesben álló személyt, szerencsére volt az akkori szúnyogriasztó a NEPEC krém, ami majd nyolc órai békét biztosított az egyhelyben ülőnek. Igaz, a szúnyogkoncert az tartott, és megfigyelhette az egyhelyben ülő hány féle hangon is zümmögnek azok, pedig mind egyformák kinézésre.
  A nap is már régen alászállt, és a sötétség vett uralkodást a tájon, de nem sokáig, mert felváltotta lassan a holdsugár, mind erősebben és tisztábban látszott a víz felülete és a megfigyelendő láttér. Az ember azt gondolná, hogy az éjben nincs egy zaj sem, minden csendes, de nagyon téved aki azt hiszi, mert rengeteg hangos zajt lehet hallani, csak ki kell ismerni, melyiket melyik vad vagy a szabadban élő állat adja meg.
  Leghangosabb a vaddisznóé, míg turkál a kagylók is rovarok után addig elég csendes, de aztán valamin felháborodva olyan röfögést és bozótcsörtetést végez, hogy azt hinné az ember, mindjárt ott lesz a közvetlen közelében, és ilyenkor minden más zaj eltörpül amellett. Persze, ilyesmi nem tart sokáig, és újra csendes lesz a vidék, mind jobban belehaladva az éjbe. Az éj magányában már abban az időben nem féltem, mert már hozzá szoktam korábban, kiskoromtól fogva, mint apportírozó vadászeb, megkeresve a lelőtt vadkacsát. A csúszómászók is valami nyugalomra tértek, csak a békák gyenge brekegése hallatszott, mert azok is már, azokban a nyári éjjelekben, nem regélnek oly hangosan és tömegesen, mint a koratavaszi felmelegedett időszakukban.
  Már az éjfél is elmúlott, amit szépen láthattam az órám foszforos számlapján, és a további éjjeli csend honolt a tájon, néha csobbant a víz, tehát valami valamire vadászik, ami a természet örökös lánca. Az egyik vad megeszi a másikat, hogy túléljen és tovább fejlődjön a fajtája, mindebből a zajokból semmilyen vízfelületén megjelenő hullám nem volt észrevehető. Egy ilyen, lesálláshoz nem szokott személy, bizony majd álomba merülhet, de ha az ember több ízben kitartóan csinálja, valahogyan valami ébrenlétre kényszerítő órarendszer áll be és ébren tartja a lesben lévő személyt.
  Így voltam én is. Figyeltem is a számomra kijelölt vízfelületet, szinte monotonná vált, hiszen sehol sem jelenik meg az az ismert vidraorr a víz felszínén, ami olyan jellegzetes, mielőtt a felszínre jönne egészében. Nem sok idő múlt el, egyszer mintha olyan 40 métere a víz felületén egy levegő gömböt véltem felbukkanni, és az amint a víz felületére ért szétterült, a szokás szerint gyenge vízköröket képezve, amelyek mind nagyobb köröket képeztek szélesedve. A gyors mozdulatot kerülve, lassan felemeltem a töltött puskámat és abban az irányba helyeztem, irányítottam annak csövét.
Újabb légkarika, és már karikák, na most odafigyelni, mert mindjárt felbukkan a vidra orra. Alig észrevételesen valami majd milliméterként emelkedett ki a víz mélyéből, mert ott a víz bár négy méter mélységnek ismertem. Mindjobban ráeszméltem arra, hogy ez nem a tipikus vidra megjelenése a víz felületén. Már majd több mint 10 cm emelkedett ki a vízből és semmi esetre sem mutatott az vidrára, így az ismert vadászelőírás szerint, amíg tisztán nem látod a vadat, nem szabad rálőni. Ezt betartván, élénken figyelem a továbbiakat, már a fej is megjelent a víz felett, és ez nem vidraszőrme ez inkább emberi haj éspedig hosszabb fajtája annak. Már a fejet is kilehet ismerni, meg az arcot is, olyan mintha úgy félig rám nézne, de tartja az eddigi irányát a partnak, tőlem úgy húsz méternyire, szerintem kiszámítva, már egészen szépen látszik, hogy a felső teste az emberfajtájának, mégpedig a szebbik feléből.
  Meddig nem hittem ennek az új megjelenésnek, nem tudom, de már több mint derékig kint volt a vízből, amint a Szakadó talaja mind csekélyebb lett. Ismertem már akkor a női idomokat és ez az volt de ilyet a haja majd a csípőjéig ért, szőkének véltem a színét, már a bokáig érő vízben lépkedett minden vízcsobbanás nélkül, csak a vízkarikák árulkodtak mindarról ami történik.
  Magamban gondolva azt folytattam, ez lehetetlen, ez és ilyesmi létezhetetlen, ha nem hajlanának a testrészei, egy csodaszép képnek lehetne vélni. Valami hidegség szaladt úgy végig a hátamon, annak ellenére, hogy a hideg ellen fel voltam öltözve, ahogyan kell egy éjjeli lesállásra.
  Nem tudtam eltelni a nézésével, és az már a közvetlen parton lépet egyet ki a füvesebb helyre, és eltűnt az ott meglévő bokrok sokaságában minden gallytördelés nélkül. Végig figyeltem az egész vízfelületet, de minden csendes és hullámmentes, sehol semmilyen zaj a korareggeli csendben. Egyszer csak hallatszik a megadott jel a „hahó”, ami azt jelentette, jön a nagybátyám, vége a lesben állásnak. Én is megmozdultam, felálltam és odamentem, ahol a kijövőt láttam, mire már odaért a nagybátyám és megneszelte, hogy én valamit keresek, rám kérdezve:
  - Láttál valamit?
  Hirtelen nem tudtam semmit válaszolni, mire ő körülnézett, látta hol volt az éjjeli leshelyem, és én majd 20 métere keresek valamit, odajött és nézte mit csinálok, nem kérdezve semmit, majd a beljebb lévő fűszálakat kezdte figyelni, és egy idő múlva odaérve, még ahol én a homokos vízpartot és vizet vizsgáltam azt mondotta:
  - Nem ment itt még a hangya sem el, másképpen a fűszálak megmutatnák a nyomát.
  Nem tudtam, mit mondjak, és ő is megneszelte, hogy csakis valamit láthattam, mert nem az első éjjelen voltam vele, vagy kártékonyra vadászni vagy csak mint vadak megfigyelésére. Én szó nélkül átcseréltem a töltényeket gorombább sörétesre, és bementem a parttól távolabbi részre, amely szép homokos volt, és látszottak is vadnyomok, de azt, amit kerestem, sehol sem leltem.
  Már magamon csodálkoztam, soha sehol nem képzelődtem, ami megtörtént a természetben, és láttam az való is volt, és nyomot is hagyott utána ami bizonyított, de itt most nem találtam összefüggést, magyarázatot.
  A bátyám hangja ébresztett újra magamhoz, azzal:
  - Gyere, ne töltsük az időt, mert amire hazaérünk Székelykevére, már dél is lesz.
  Emlékszem azon a napon nagyon csendes voltam, úgy jobban magamban forgattam az éjjel látottakat, hittem is benne meg nem is, mert arra mutatott minden utánakeresett nyomkeresés. Nem hittem magamnak, nem létezik ilyesmi, még egy vad sem bújt úgy el előlem, hogy én azt meg nem találtam volna.
  Hosszú idő kellett, amíg az a jelenet elfakult az emlékezetemben, mindent lassan annak vettem, hogy a képzelet szüleménye, de mindig valami kis fonál azt diktálta nekem, hogy csakis megtörtént és soha azokban az években nem is tudtam arra magyarázatot kapni.
  Talán mindent el is felejtettem volna, ha egy alkalommal, évtizedekre rá, a hajóskodásom idején a két kollega hangjaira fel nem figyelek. Láttam már egy ideje, hogyha egy hajó jön vízmentén, kapnak is a távcső után és figyelik azt, amíg el nem halad a távolban. Néhány ilyen megfigyelésem után beszélgetésüket kezdtem figyelni.
  - Újra itt van a hajójukon, de sehogyan sem bírom látni, nem is megy velük tovább csak a Galambócig és onnan egy vízzel szemben haladó hajóval utazik, megy vissza a Gockai sziget felső részéig, majd onnan is eltűnik. Itt már rákérdeztem az egyik beszédesebb kollegára, mond már mit beszéltek olyan titokzatos dologról? Hát te még nem hallottad a Majorics Györgytől az esetet? Nem feleltem neki. A JRB (Belgrádi hajó-vállalkozási vállalat) egyes tagjai beszélnek egy halász leányáról, aki mindig felszáll egy ott elhaladó hajóra, amely víz mentén halad, majd Galambócnál eltűnik, hogy egy vízzel szemben haladó hajón láthassák újra. Senkivel nem barátkozik és csak nagyon kevesen is látták, egyesek már a hajóvezetésről is le lettek váltva, miután állításuk miatt a pszihiáterhez kerültek. Állítólag egyik vadonban élő halász lánya, néha a halásztanyán van, és többször a dunai hajósokkal utazik.
  Erre az elbeszélésükre, valami arra emlékeztetett, amit megértem, átéltem évtizedekkel az előtt egy augusztusi, reggeli virradáskor, szinte valami azt súgta, hogy valami összefüggés lehet a két dologban, hiszen a hajósok leírása szerint ugyanolyan női személyről volt szó. Még mindezek után sem találok egy értelmes magyarázatot magamnak minderről, és már ebben a húsz éves koromban úgy veszem, hogy bármiként is volt ezt leírom nektek, ítéljétek ti magatok meg, mit is gondoljak most már minderről, mert tücsök és bogárságnak veszek minden kézzel megfoghatatlan dolgot, de újra az ellenszó, akkor mit láttak évtizedek után a hajós kollegák?
  Na, én gondolkoztam rengeteget erről, mert rengeteg napot és éjjelt töltöttem a Duna parton és annak vizén, soha hasonlót nem láttam és hallottam. Amíg gondolkodtok, még szép hétvéget kívánok minden csoporttársaimnak és állítom, vannak kézzelfogható esetek, amelyek szebbek és biztosak, ezt csak kellene tudnom, mert átéltem. Legyetek üdvözölve, az aldunaitok.

  133. A vadkan
  Kedves csoporttársak!
  Megörültetek az idei hóhullás elálltának? Én magam is, de éppen egy megtörtént esetet ébreszt fel bennem, arról az időről, amikor a 60-as években a segédvadőr szolgálatot végeztem a nagybátyámmal, a Csobot Jánossal.
  A lehullott hó magassága az ideihez állott magasságában, és a mindennapi járőrségünket végeztük, közvetlen a Duna partjához közel. Először a kevevári határnál meglevő kezdőhelynél, a csatornaőrhöz befordulván, aki maga is a székelykevei vadásztársulat tagja volt, és ő is naponta járta a szolgálatában a csatornák vonalát, így legtöbbet tudhatott az ott előfordult rendellenségekről és olyasmit tudatott is velünk, hogy figyeljünk mi magunk is az őrség ideje alatt arra fel.
  Amíg gyalog kiértünk az említett helyhez, őt már nem találtuk odahaza, de a felesége a Boris néni mondotta is nekünk. Tudta a férjem, hogy érkeztek és azt mondta, hogy adjam át nektek az üzenetet. Ott kint, Gyurgyován, vágják a székelykeveiek a nádat és panaszkodnak, hogy egy vadkan ijesztette néhány alkalommal őket meg, meg kellene néznétek, mert az emberek félnek már ott a közelben, bár még nem támadott meg egyet sem közülük.
  Elköszönvén Boris nénitől, vettük is utunkat tovább, neki az említett iránynak, persze a meglévő és megtehető úton, mert az alig öt centiméteres hó is eléggé bizonytalanná tette a menést a düllő utakon, amelyen haladtunk. Így a Csoti János tanyájának vettük az irány, a Rokus apóhoz csak beköszöntöttünk, és tovább a kosárkötők iránya, ahol újra csak beköszöntöttünk, és azzal folytattuk is utunkat nyugatnak, hogy nemsokára elérjük a legnagyobb tanyavilágot, a Fertályokat. Onnan még két „rámpa” (felvezető út a gátra, úgy 3 km távolságra voltak ezek a rámpák megépítve, még a gátépítési időkből a nyúlgáttal együtt). Úgy 13 óra lehetett, amikor elértük a nádvágókat, hallatszott is a hangjuk, amint vagy dicsérték a nád minőségét vagy egy szaftos káromkodással a felgyújtást ígérte egy másik nádvágó.
  A nádvágó csoportvezető, az ugynevezett „Babdagazda”, az Ambarus Mihály bácsi volt, akivel hamar találkoztunk, mire ő az ismert „Pipahuja” szót kiáltotta, és minden nádvágó személy odajött egy csoportban, az említett pipahujáját (cigaretta elszívását csinálni).
Kezdték is a panaszukat az említett vaddisznóval, hogy legtöbbször csak végigcsörtet ott közöttük és bizony nincs is mivel védekezniük, csak a hosszúnyelű, nádvágó sarlójukkal és már tegyünk valamit az ellen, hogy ne legyenek mindig rettegésben ez miatt. Arról már az odavezető úton beszélgettünk, hogy a vaddisznók éppen nincsenek most védelem alatt, csak az „Emsék”, vagyis a kocák, de a nádvágók mondása szerint itt vadkanról volt szó.
  Na, lett is tölténycsere, nekem egyszerű volt, mert az éles, katona lövedéket, töltényt használtam a karabinhoz, a 7,9 mm, míg a nagybátyám a nullás sörétesre cserélte a patronjait és megindultunk a megnevezett vadkan helye felé. Csinált már valaki ilyesmit? A majd kétméteres magas nád között előre haladni, minden lépésnél a lábat kiszabadítani az aljazatban meglevő, magas fűtől. Ropogott is a nád meg, az elvétve ott lévő gallyak, míg egy tisztásnak mutatkozó helyre értünk. Nem volt nagy területű, de egy ép nádszál sem volt a természetes állapotában, a magasba ívelve, letörve és összezúzott állapotában láttuk azt. A tisztásnak vélt téren egy hatalmas nádkupac állott, még azt hittük, hogy a nádvágók unták ott meg a nádnak rossz minőségét, és hagyták ott, de végig akartuk fésülni azt a területet is, amely alig volt 150 méter távolságra a sándoregyházi vadászterülettől, tehát csak addig van jogunk töltött fegyverrel továbbhatolnunk, tovább tiltja a vadászelőírás és szabály.
  Amire felfigyeltünk, egy nagy röffenés és nádtörmelék felhőjében találtuk magunkat. Kissé összehúzva a szemünket, igyekeztünk látni ami nem látszott, mert a nádfelső az felénk volt röpítve, de sehol nem látni azt, ami ezt megtette. Azt láttuk, hogy ellenkező oldalon újra repül mindenfele a nádfelhő, és amennyire-annyira kivehető lett egy sörényes, aki a legnagyobb nádtörtetésben kezdett. Mikor tisztán látni véltem a vaddisznót, igyekeztem a nagyapámtól hallott „csak a füle tövét kell célozni a vaddisznónak”, és oda is irányítottam a célzásomat, míg már hallottam, amint a nagybátyám egyik csövéből kilőtte a patronja töltését, amire egy nagy visítás hallatszott, de majd ugyanabban a pillanatban érte az én lövedékem is a vadkant. Jelezte is a találatot, de a további törtetésre a nádban, gondoltam, végzetes találat nem érhette a vadkant, így igyekeztünk is utána azon a nagy rakás nádtörmeléken oda a kiscsatornához, amely átvezetett a „Badrikból” a szántóföldekre.
  Amikor átértünk nedves lábakkal a kiscsatornán, ott már a szántóföldön meglevő hóban látszottak a vércseppek, amit a lövések okoztak az állaton. Sűrű és vörös, habtalan vér volt, tehát a tüdőlövést nem mutatja, valamelyik vastagabb húsrészét érték a találatok abban a majd láthatatlan nádfelhőben, amikor leadtuk a lövést. Követtük is ezeket a vérnyomokat, míg kiértünk a közvetlen határig, amely megszabja a két vadászterület határát és összenéztünk.
  Alig ötven méternyire, egy talponálló, leszedetlen kukoricaföld, oda vezetnek a nyomok, már nem egyenes vonalban, tehát ez se megy tovább a kukorica földjétől a találatok miatt. Átmennünk nem volt szabad, ott álltunk, de már jöttek is a nádvágók a nagy kérdéssel. Na, sikerült lelőni azt az ijesztgetőst? Már látták, hogy nincs ott a meglőtt állat, és tudták, hogy miért is nem megyünk tovább. Mondották is. Majd mi este megnézzük, addigra kimúlik, és nem kell tőle tartanunk. Ettük is úgy szótlanul magunkat, hogy így félre sikerült a lelövése annak az állatnak, aki annyi ijedséget okozott a nádvágóknak, de mit lehetett csinálni, kellett minden előírást tiszteletben tartani, mert olyankor nemcsak a fegyvert veszik be, hanem még büntetéssel is jár, idegen vadászterületre belépni.
  Egy hét multán találkoztunk újra a nádvágókkal és mondják nevetve:
  - Ti bírnátok ilyen ételt minden kéthétben csinálni nekünk, mert a vaddisznót este kihoztuk a kukoricaföldről, és annak a húsával élünk azóta, és esténként nem győzzük a bort hozni a Csoti Imre tanyájáról. Évek multán is, még a találkozás alkalmával emlegették is a hússal ellátottságukat. Már csak egy személy él ezek a nádvágok közül, igaz, a nádvágásukkal kapcsolatban van még egy nagy esetük, amin még a mai napokon is, ha felemlítjük azt, elmosolygunk. Bizony nem volt könnyű még abban a 60-as években sem az életük az ősbukovinai utódainak. Na, mosolyogjatok ti is egy keveset mindezen a magtörténten és szánkázni még nem nagyon fontos, csak ha azt az unoka megköveteli, mert az is egy kellemes foglalkozás a részünkre csak bírnánk irammal. Még szép napot kívánok mindannyiatoknak, az aldunaitok.

  134. A jósasszony
  Kedves csoporttársak!
  Megfogadtam, senki a vidékével nem foglalkozom, mert nem ismerem, és nem szeretek senki munkaterepében beleszólni. Nem is az lenne a beírásom célja, csak annyival érinti a vidéketeket, hogy az alany ott született, én meg az esetet itt hallottam.
  A rokonságban történt meg, amin sokáig csóváltam is a fejemet, mint egy bizonyos és ismert Tamás, csak a rokonság minduntalan bizonyítására és majd eskütételére vettem a bátorságot arra, hogy megírom ezt az esetet, mosolyogjatok ti is, mint én tettem. A telekineza és a teletransport a múltban is volt említve, de még én, mint hitetlen, ebben a tanban nem hiszek, csak nem merek ilyen állítással a rokonságom előtt előmerészkedni.
Itt az eset, és ítéljétek ti magatok meg, mi is lehetett mindebből igaz. Az alany Lugos városból költözött ide Székelykevére, és K. Jánosnak hívták és a Barabás M. volt a felesége. Már megvoltak az első gyerekek, a József és a Mári, amikor jött a katonai behívó az első világháborúra, és ő is elment a többi besorolt bakával.
  Egy jó idő multán jelentkezett levélben, hogy az akkori és ott lévő körülmények között jól van. Elmúlt az év, és ő még mindig a Galíciai frontvonalaknál volt a tűzvonalakon. A Márit már nagyon fogta a vágy, hogy láthassa férjét, így az akkori szokásokhoz híven egy olyan falubeli jósasszonyhoz fordult, hogy ő bírna-e segíteni azon, hogy a férje hazajöjjön. Megcsinálható háromnapi látogatás, csak mondd meg, hol akarod, hogy a férjed jöjjön a levegőben vagy a földön? Persze, hogy a földön, repülni nem tud az, volt a nyelves válasz. Na, jó eredj haza és várjad a férjedet.
  Másnap este már sötétedett, amikor valaki a bejáró ajtón kopogtatott és belépett a férje, nagy örömére a gyerekeknek meg a Márinak. Amikor ketten maradtak, akkor kérdezi a Mári, mi történt veled, hiszen tiszta zúzódás és horzsolással vagy tele?
  Ne is kérdezd, mondta a hazatért, mert a fasortól a házak faláig voltam lökdösve, dobálva, amíg hazaértem. Hamar eltelt a három nap, és a harmadik este után, ahogyan megjelent a frontról a férj ugyan úgy tűnt is el, soha nem jött még levél sem felőle és hiába is kerestették, semmi hír sem volt. Ha ismerjük a mindig érvényes haditörvényeket, akkor tudjuk, hogy eltávozni engedély nélkül, még a laktanyából sem lehet, nemhogy a front tűzvonaláról (ez a saját megjegyzésem).
  Mindezek után csak bírnánk egyet mosolyogni és egyet legyinteni, de a továbbiak adnak egy kis elgondolkodásra okot. Néhány évtized után egy rádióban üzenet lett leközvetítve (A „Szív küldi szívesen” nevű zenekívánság műsorban) amire nagyon sokan felfigyeltek éspedig a mindent tudó rokonság is.
  A K. Jánosnak, gyerekei a jókívánságaikat küldik a szülinapjára. Össze is futottak a rokonságok és kezdték tanakodni az özvegyen maradt Márival, hogy ez az eltűnt férje lehet, mert a születési dátuma pontosan ugyan az, mint az eltűnt férjé. Ebben mindannyian egyek voltak, de a rokonság azzal volt, hogy nem kell bolygatni semmit sem ha már így adódott meg, akkor maradjon meg a családi béke, az ott lévő és megnevezettel.
  Persze, rengetegszer lett felemlítve a rokonság között ez a megtörtént eset, és én, mint új nős, bölcsen hallgattam, mert hinni sem akartam, de nevetni sem. A még élő, itt levő unokák emlegetik is, de már halványsággal beszélnek erről, mert a Mári a nagy bánatában, a férje eltűnésére, nemsokára férjhez ment, mert a gyerekeknek apa kell a neveléshez. A második férje nevét nagyon emlegetik az unokák még, mert nagyon jó embernek volt ismerve részükről, a NYISZTOR apó becézéssel, mert az volt a vezeték neve. Ilyenkor eszembe jutnak a téli guzsalyasakban elmesélt, részemről félős mesék a jós asszonyokról, és a különböző, táltos, boszorkányos meséikkel, amikor aztán éjjel hazafele volt az irány a guzsalyasból. Volt is hátratekintés részemről, de a leesett hó fehérségén kívül, nem láttam én soha semmit sem olyan alkalomkor. Még szép estét kívánok számotokra, az aldunai.

  135. A jégen
  Kedves csoporttársak!
  E beírásomban is csak a saját területemmel, és az ott megtörtént esetekkel foglalkozom, azért gondoltam egy esetre, ami a családtagjaimmal történt meg, bírtok belőle tanultságot levonni, lehet arra egyszer lesz csak szükségetek az életben, de életmentő, olyankor.
  A második családunk már a hatéves korban volt, és érdekelte is minden a természetben és az azzal megtörténtekkel. Már négyéves korában elvittem mindig magammal alkalom adtán, hol ezt megismerni, hol meg egy másikat, számára nem ismertet. Ilyen száraz, fagyos idő volt a kertünk végében, a csatorna vize is jó vastag jégtakaróval volt beborítva, és a fák ágain, meg a meglévő bokrokon, a hatalmas éjjeli dér fehérlett jó vastagságban. Le is mentem, megnéztem a vastagságot a jégen, és láttam, hogy az megvan a tíz centiméternyi, és még a csatorna közepén sem roppant meg a jég, a súlyom alatt.
  Ahogyan felértem a jégről, rám is kérdezett a fiam: Apu, hol voltál? Megnéztem a jég vastagságát, mire ő: én is meg akarom nézni, jelentette ki. Rendben is volt a dolog, melegen felöltöztetve és bőrcsizmát adva a lábára, mondom neki: Vedd a légpuskát és a kutyádat, megyünk egészen az erdőig (Kevevár és Székelykeve határvonalon húzódott ez az erdő, amelyekből három is volt beültetve, kettő közvetlen a falunk alatt, míg a harmadik az említett határvidéken).
  A lányom nem akart velünk tartani, ellenben az anyu az nagyon is, míg én a fényképező gépemet meg a távcsövemet vettem magamhoz, addig készen is lettek az útra, a két jégkipróbálásra kíváncsiskodó. Van egy vadászatomból ismert szabály, amit először nagyapámtól a Csobot Fülöptől hallottam, majd később a vadászat és halászat mesterséggel megpatkolt nagybátyámtól, a Csobot Jánostól, éspedig így hangzik az oktatás: Ott, ahol látod a rókanyomot a jégen átmenni, ott nyugodtam átmehet egy felnőtt ember, mert annak súlyát kibírja a jég.
  Erre a tanra volt kíváncsi a fiam, és nem akartam tőle ezt a megismerést sem eltitkolni, jobb, ha időre megtanulja és tudja azt. Elindulásunknál mondom az anyunak: te, az a cipő nem felel meg arra, amit akarunk csinálni, nagyon hegyesnek vélem, az olyasmit nem szereti a jég. Láttam azonnal, hogy e megjegyzésem nem talált megértésre és ráhagytam, majd ő maga fogja meginni a levét, ha olyannyira jobban tudja a dolgokat a természetben.
  Már ismertem korábbról, mert még vadászni is akart velem jönni, és milyen jó volt mozdulatlanul állást foglalva, ám ő akárcsak a vadat akarná elkergetni, izeg-mozog, és nem nyugszik egész idő alatt.
  Amint elhagytuk a falu szélét, a csatornánál már a különböző nyomok megszűntek, csak a jól felismerhető rókanyomok látszottak a jégre hullott déren. Mutatom is a fiamnak, látod, az éjjel és reggel felé a róka kacsákat akart fogni, és át meg vissza is járt a jégen, most egy frissebb nyomot keresünk, és azon átmegyünk a jégen. Nemsokára már meg is volt a legfrissebb nyom, és mi nekiindultunk átkelni a jégen, de már egy addig hiányzott megszólalás állított meg bennünket, éspedig az anyu hangja azzal: Várjatok meg engem is, mire én mondom a fiamnak, add ide a puskádat, és ezen a nyomon menj át a túloldalra egész nyugodtan, csak nézzed, hol és merre vezet a nyom, és azon menjél. Visszafordulván az anyu segítségére, aki ott állt közvetlen jég szélénél, még a parton, de sehogyan sem mer rálépni jégre. Na, gondoltam lesz itt baj az akaratos anyuval, és átsegítettem a jégen, ami ment volna minden nehézség nélkül, ha megfogadja indulás előtt a tanácsomat. De a magasabb sarkú cipő a jég járására nem való, így olyan karcolások voltak, hogy rossz volt azokat nézni is. Mondtam is, többet veled jégre nem megyek mert az elsüllyedési veszéllyel jár.
  Miután átértünk a túloldalra, folytattuk is az utunkat, az előttünk lévő erdő felé, és nemsokára már ott a Hermelint is láthatta a fiam először életében, abban a bőrszínezetben, viseletben és csodálkozott, hogyan lehet az, hogy egyszer barna szőrméjük van, és ilyenkor télen meg fehér színre váltják át azt.
  Egy jó óra hosszat jártuk az erdőt, látva sokféle madárfajtát, majd haza indultunk. Persze, most már a túloldalról kellett a jégről átjönnünk, hogy a kertünkön fel is bírjunk jönni a házunkba. A fiamra bíztam, válassza ki a rókanyomoktól megjegyzett helyet, ahol akarja, és ott jövünk majd át a jégen, amit ő meg is tett és át is ért egy ilyen nyomon a túlsó felére a csatornának, míg az anyu ezerféle kifogást találva, neki nem indult az átkelésre. Már sajnáltam a túloldalon levő gyereket, mondván az anyunak: tudod mit, ott van egy kilométere a biztonságos híd, eredj azon át, majd mi megvárunk, amíg beérsz bennünket és átmentem a fiamhoz.
  Alig tíz lépésnyi után, már újra hallatszott az anyu ismert hangja, várjatok majd én is átmegyek, melyik nyomon bírok menni? Bármelyiket választod, biztonságos az, nyugodtan átjöhetsz, de nem nagyon akart neki indulni. Már felértünk a jégről a partra a kanálison, és indultunk a hazafelé vezető útra, amikor látom, hogy az anyu csak sem választja biztonságos hidat, hanem nekilódult a jégen átjönni.
  Persze megvannak télen is a dombról leszivárgó vízerek, amelyek, mint forrás, melegebb vízzel emelkednek a víz felületére, fehér foltot képezve a jégen az olyan helyeket kikerüljük, mert a róka is azokat kerüli, de magyarázd mindezt meg egy jobban tudónak. Meg is roppant egy ilyen fehér jégfelület, amikor a közelében lépett az átjövő. Arra lett csak a turbó indulás, még egy embert sem láttam oly gyorsan átérni jégen, mint az anyut akkor, morogott is nagyon magában.
  Kísért is bennünket ezer megjegyzés azzal, hogy veletek sem megyek többet ilyenfajta sétálásra, mire még a fiam is elmosolygott azzal a mondással: Te, anyu, hiszen mindannyian ott jöttünk át, te meg csak válogattál a nyomokban az átjövéssel. Arra a kijelentésére már megszűnt a szóáradat, és fel is értünk hamarosan a meleg lakásba.
  A délutáni alvás milyen pihentetően hatott ránk, a szabadba megtett séta után, ajánlom is mindenkinek, csak ne legyen hosszadalmas a megfázás miatt, sajnos nyáron ilyen ismereteket mindezzel nem bírunk megtenni, de azokból is lenne mit írogatni. Öt eset is megvolt, amikor nagyon akart valaki csinálni egy dolgot, és mindig melléfogott azzal. Hol a sárból kellet kimenteni, mert már térden felülre elsüllyedt abban, hol meg a vadászatot kellett otthagyni a türelmetlensége miatt, vagy éppen a lerakott varsákat felszedni, mert még meddig kell álljanak azok a varsák a vízben, vagy a pecázást otthagyni, mert a magunkkal vitt csalikat megetette a halakkal, egy másik helyen. Mosolyogjatok egy hatalmasat ezen az eseten is, mert én a többin is mosolyogtam. Csoporttársatok, az aldunai.

  136. Az elveszett gyermek
  Kedves csoporttársak!
  A tegnapi beírásommal kapcsolatosan, folytatnám a tanultság továbbítását, mert az említett róka szabályoknál is van mit megkülönböztetni, mikor használhatók azok és mikor nem.
  Egy téli vasárnap, hogy a kisfiamat megtanítottam hol kell, vagyis lehet a befagyott vízen, jégen átmenni. Ahogyan az lenni is szokott télidőben, hamar változik az időjárás és havat is hullat legtöbbször. Így volt ez egy szombati napon, amikor egy jó hullám hó is megjött lehavazott, majd az ismert délkeleti szelünk felélénkülésére, rendes hófúvásokat is csinált. Egyes helyeken torlaszokat emelt, míg egy másik helyen a csupasz föld vagy jég látszott. Természetesen, a gyerekek nagy előszeretettel kezdték meg a lejtőről lévő téli szánkózást, egészen a csatornáig. Itt, a közelemben lévő, lefelé vezető lejtő nem volt megfelelő a szánkó lecsúsztatására, így máshová mentek a szomszéd gyerekek is.
  Mivel a szüleim bejelentették, hogy azon a vasárnap a szomszéd faluban élő nagybátyámhoz mennek a rokoni látogatásba, így a szokásos unokalátogatás is kimaradt a fiam által, aki a megcsinált íját vette magához, az íjvesszőivel, és elgondolt vadászatára indult. Már nagyon sokáig oda volt, és mondom is a feleségemnek, megyek megnézem, merre van az a gyerek, mert nem hallok semmilyen gyerekhangokat itt a vidéken. Mivel a szél már elállt, így nyugodtan kivehettem a meglévő lábnyomokat, amelyeket a fiam maga után hagyott, és vezettek is azok le a csatorna felé.
  Egyes helyeken a meglévő hófúvás a másfél méternyit is elérte, és a gyerek, az ő súlyával, nyugodtan átmehetett azokon anélkül, hogy a hó leszakadt volna a súlya alatt, míg én bizony jó térden felülre leszakadtam a hófúvásban, amint a nyomokat kísértem. Már áttörtem magamat a magas hóban a csatorna partjáig, és látom, hogy a lábnyomok továbbra is vezetnek a jég felülete felé, és arra rá. Néhány másodperc után meghült bennem a vér. Egy friss léket láttam a csatorna közepén, víztől kiáztatva, igyekeztem is odamenni, de olyankor, amikor a hótakaró belepi a jég felületét, a rókaszabályok megváltoznak. Igy hamar észlelhettem azt, hogy a partról alávezető vízerek ilyenkor is vezetik le a vizet a földbe, és a jég ilyenkor megpuhul, kivált a hótakaró alatt, így végig feküdve a havas jégtakarón, igyekeztem odajutni a meglévő jéglékhez, mert már láttam, hogy a léken túl ott van az ismert íjvessző. Elérvén a léket, már éreztem az átáztatott hó nedvességét, de semmivel nem törődve, könyökig nyúltam le a jég alá, és azt tapogattam körül, és csak egy éles fájásra ébredten, mert már a hideg víz őrülten átfázatta a karomat. Meggyőződve arról, hogy a vízben és a közvetlen kerületében a jég alatt nem találtam semmit sem, így a hazafelé vezető útnak vettem irányomat, félvizesen, átázva és amire beértem, hallottam az anyu kommentjét: mit csináltál, rád van a ruha fagyva.
  Alig jutottam szóhoz, hogy elmondjam mit is láttam a jégen, mire ő már nem is volt a szobában, és amire újra kimentem, már a harmadik szomszédból jött ki nagy sírva, kereste nem-e ott van a fiunk, de egy szomszéd gyerek sem volt odahaza. Hogy olyan esetben hogyan is érzi magát az ember nehéz leírni, is egyik emberbarátomnak sem kívánom, hogy olyan helyzetben legyen. Összejártuk a fél sort a szomszédságban, a gyerek miatt, de senki sem tudott, látott semmit sem. Már kimerültünk a sok keresésben és hazamentünk a továbbiak megbeszélésére. Időközben már a négy óra is elmúlt, már alig álltunk a lábunkon, és nem is hallottuk, amikor az édesanyám bejött, csak a köszönésére figyeltünk fel és a mondására. Kell-e egy elázott gyerek nektek? Akkor látom, hogy a fiam is ott áll a nagymamája mögött, majd egy felsikoltást hallok, amint a feleségem örömében megtett.
  A gyereket a nagymamája elébe vonta, és egy idegen nyelven, amit a gyerek nem értett, mondta: Ne szidjátok meg, alig ért oda hozzánk a havon, átázva és átfázva, én átöltöztettem és lefektettem, most már jól érzi magát. Milyen megkönnyebbülést éreztem azzal, hogy egészségesen, épen ott láthatom magam előtt a fiamat. Mondtam is az édesanyámnak: mindenhol voltunk, de maguknál nem, mert tudtuk, hogy a homokbálványosi nagybátyánkhoz mentek látogatóba. Igen, volt a válasz, de éppen hazaértünk, amikor a gyerek úgy a vízben leszakadva, félig megdermedve odaért hozzánk, és mi azonnal intézkedtünk az átöltözésével és felmelegítésével, csak nem mert egyedül hazajönni, így eljöttem vele.
  Persze nem volt dorgálás sem a gyerekkel, örültünk, hogy újra ott láthassuk magunknál. Szipogott is, amikor a nagymamája készült haza, de ő megnyugtatta: Ne félj kisfiam, a szüleid nagyon szeretnek, és nem fognak bántani, de ilyesmit azért többet ne csinálj, mert kirekeszted a szüleid eszét, mit gondolsz mennyire aggódtak egész idő alatt miattad?
  Azon a napon nem is lett erről beszélve, de amikor másnap újra íjával indulni akart, elkértem azt, és el is lett téve a keze ügyéből, hogy többé soha ne is kapja meg. Elmagyaráztam az íj tanulni valót, ami a jégátkelésre vonatkozik, hogy csak kivált esetekben lehet azokat használni, és a jégre ráhullott hófelületeken, már sokkal óvatosabb módszerrel kell átmenni. Még akkor is fenn áll az alásüllyedés veszélye, amit egy másik alkalommal praktikusan is megmutattam neki, amikor már egy hete állt a jég vastagság és azt a nap néhány napon át melegítette.
  Amikor rávezettem a jégre, egy hatalmas csattanás hallatszott, és a jég, mint egy ostorcsapására, végigrepedt egész hosszúságában, ameddig annak a felületét láttuk. Láttam nagyon megijedt és miuán kimentünk a partra mondom neki: Hallottad fiam ezt a nagy csattanást, ezt nevezik rianásnak, jegyezd meg magadnak, olyankor a jég változtatja az összetételét és minőségét, ugyan úgy, mint amikor a hó beborítja a jégfelületet. Azért kell mindig nagy elővigyázatossággal a jégre menni, de csak ha nagyon muszáj. Látod az anyud a múltkor megtanulta, hogyan és hol kell átjönnie a jégen, és azóta még a közelében sem megy, te is tanuld meg, hogyha hó is van a jégre hullva, és azok a rókanyomok átjárnak, még az soha nem biztos, hogy az ember súlyát kibírja.
  A jégre járás nagyon megkell gondolni, inkább tavaszra megtanítalak, hogyan kell a halat csupasz kézzel megfogni, olyasmi egy előfordulható éhség idején nagyon segít az emberen, csak kevesen tudják a módját annak. Meg is tanítottam a rákövetkező tavaszon, és csodálkozott honnan látom a halakat, melyik helyen vannak, majd amikor egyes dolgokat megmagyaráztam neki, és úgy csinálta azt, milyen örömmel vitte is fel a saját kezével megfogott halat, az anyuja nagy örömére. Egyes vadak megfogását is elmondottam neki, de a praktikusságot ezzel kihagytam azzal: Ütközik a vadásztörvényekkel, és nem szabad csinálni. Igaz, a halfogás ilyen mondja is az, de nem a hálós orvhalászatra tanítottam, csak az átéléshez szükségesekre.
  Egy óhajom van még, az unokát megtanítani egyes ilyen biztos fogásra, de ő már félénkebb, és nagyon sok biztatásra lenne szükség, hogy mindazt csendbe végigcsinálja, mert az a legfontosabb a csend és alig megmozdulás betanulása.
Egy ilyen alkalmat nem hitt egyik falutársam és barátom el, és másnapra meghívtam, jöjjön el, és a napi evéshez kellő halmennyiséget kifogom neki, amit meg is tettünk.
  Ami a számomra a legérdekesebb volt a hazavezető úton, mert úgy félhalkan, ahogy megyünk, mondja is: Az istenfáját, ha nem láttam volna és nem lettem volna ott, nem is hittem volna.
  Akart is ő nagyobb mennyiségbe vinni a halakból haza, de mondottam neki: Ha halat akarsz enni, bármikor lejöhetsz hozzám, és fogok annyi halat amennyire szűksége van a családnak, de többet nem, mert rontsuk a hal állapotokat a tömeges halkifogással, és a másik meg az, minek tárold őket a jégszekrényedben, ha azokat friss állapotukban bírjátok felhasználni. Alkalom adtán még a mai napon is emlegeti a halfogást, de azt sem lehet az év minden hónapjában megtenni, de három ízben az évnek igen, de különböző módon. Legyen még szép napotok, bármerre is vagytok, szép napsugaras, mint itt ma az Al-Dunán. A ti aldunaitok.

  137. Korcsolyázás
  Kedves csoporttársak!
  A nagyon várt, és idáig is ápolt katolikus nagy ünnepnapjainkat magunk mögött tudván, újra a mindennapiakban találjuk magunkat. Amint a ma reggel kitekintettem délnek, a Dunának tájságra, valami nagy változást veszek észre, amit majd minden esztendőben úgy hiányolok, és valahogyan már csak az emlékezetemben tárolódik még a megváltoztatott tájunkkal.
  Szinte még előttem van, amint délnek nézve még oly csillogás féleséget láttam úgy két kilométernyi szélességben, a Duna tája felé. Igen a volt Pannon tenger megtette hatását, és hagyott vissza a tájunkra jellegzetes mélyedéseket, amelyekkel egy olyan partféleség maradt vissza a mai napokig. Ezt nevezzük a löszterasznak, húzódik is egész vonalban, Pancsovától le a Keveváráig. Ez a közelebbi löszterasz a Dunához, amit ha távolságra átviszünk, akkor megadja a nyolc kilométernyit, és ezen a belső löszteraszon fekszik Székelykeve, míg ettől a belső löszterasztól újra nyolc kilométernyi távolságra van a másik löszterasz, amely már a majd 120 km hosszúságát adja meg, és onnan északra már a homokvidék, a Delibláti homokbuckák és dombok emelkednek ki száz formaságukban, egyik sem hasonlít a másikhoz.
  Ezt a homokot még a falak bepucolására sem lehet használni, csak a falazáshoz, nagyon apró szemcsés és rátalálunk a Duna közvetlen partján egyes helyeken, ahol a vízáradata odahordja azt, az árvíz idején. Legjobban ezt észlelhetik azok, akik a búcsúnapi Szentistván második napját, a megszokott Szakadó melletti Duna-parton, a volt kompkikötőnél töltik, amikor a vízbemenéskor majdnem derékig érő homokokkal találja magát szembe, így leggyorsabban úgy ér be a szilárdabb mederfenékre, ha a békamódjára úszva igyekszik az iszap fölött átjutni. Na, de nem ez volt az eredeti írásom célja, mert télvíz idején vagyunk, és arról akartam egy ismertetőt írni.
  Még a nyolcosztályos iskolában jártunk, amikor egy ilyen időszakban, az iskolán kívül, szabadidőnket eltölteni akartuk. Ilyenkor már reggel, a kint levő szomszéd gyerekhangra mentünk ki, hadd halljuk, ki gondolt ki arra a napra valamilyen új, szórakozási lehetőséget. A lejtőkön már a meglévő hóréteg, nagyon megviselt állapotában volt, a sok használat miatt, szánkázni azon nem lehetett, így mást kellett nézni. Meg is adta a természeti lehetőség a játszásra lévőt.
  A pipelegelő meg a kondások legeltető helye ezer fényességgel tükrözte vissza a napsugarat a felületéről. Ezek nem voltak nagy felületűek, egy kis bucka, amely majd összeért a másikkal, és azok között a meglévő víz, talajig fagyva, megadta a lehetőséget a korcsolyázáshoz. Megvolt a kitalált játszótér, és egynéhány csoportra osztva már mindenki ment is az elgondolt helye felé, a játszási örömökre. Mi, csircseiek, ugyancsak a kevevári határnál lévő kiserdőnek vettük az irányt, használva a kertek aljában meglevő csatornát, amelyik nem volt mély vizű, csak sok forrásféleséggel volt tele, és ezek jelentették a leszakadás veszélyét. Az erdőig volt is három helyen nagyobb kiterjedésű jégfelület, minden buckaakadály nélkül, így ott azokon lettek megkezdve a korcsolyázások, és még az ebédidőről is meg lett legtöbbször feledkezve.
  Persze azoknak a helyeknek is megvoltak a saját jellegzetessége, és majd egy éjjelen át a változások, ahol minket is csapdában fogott, és olyankor már későn lett észre véve, hogy a jég minősége annyira átváltozott egy éjjelen át, hogy csak a leszakadásnál észleltünk arra, rá hogy változás történt. Ilyenkor, a minél hamarabb, a vizes harisnyák szárítása és felmelegedés segített csak.
  Hamar megtaláltuk a tűzgyújtáshoz szükséges tűzrevalót, és ugyancsak volt valamelyik nagyobb gyereknél már gyufa, az ilyen célra, és lobogott is a tűz hamarosan, a leszakadók nagy örömére, mert már az ázott ruha és lábbeliknek kezdtek körmözni a nedvességtől, jeget képezve.   Hazamenésre, olyan állapotban, még gondolni sem lehetett, mert az elfenekelés mellett meg lett volna a kijárási tilalom is, és az jobban fájt volna, mint az elfenekelés és az azzal járt magyarázó félóra beszédek és oktatások. Így igyekeztünk is, ott helyben, minden lemerült korcsolyás társunknak segíteni. Egy-két óra múltán már oly száraz állapotban voltak a nedves ruha és cipők, hogy lehetett a továbbiakra gondolni a játszadozással. El is hagytuk a már bizonytalanná vált jégfelületeket, és az erdőtől délre lévő tóféleségre tettük át a játéknak szánt helyünket, amely eltartott szűrkönyetig, és kellett hazamenésre vennünk magunkat, egyezve már a holnapi játszási lehetőségeket a suliból hazajövet, meg a házi feladatok elvégzése után.
  Azokban az években elég rendszeresen le is havazott, rendes hóréteggel, így annak eltakarítása is bár belesegítéssel járt, ha nem egészen is ránk, mert úgy volt, hogy amire eltakarítottuk a lehullott havat, már annyit havazott, hogy lehetett azt újra lapátolni, vagy elsepreni. Valahogyan a szülők olyan beleegyezéssel viszonyultak az ilyen félnapos elmaradásunkkal, igaz akkor az egész napos rajzfilmek nézése nem volt lehetséges, mint most, amint elfigyelem az unokák tevékenykedésüket. Nekünk akkor az volt a TV is meg a szórakozási lehetőség, formában is voltunk, nem soványak, de olyan inas kitartó gyerekek, akiknek ha megadódott a lehetőség, képesek voltak egész napon át a szabadba lenni és ott játszani. Pedig voltak abban az időben is hideg napok, és telek is, még az evésre sem gondoltunk, igaz a nyomásföldeken ottmaradt, talpon álló kukoricaföldeken lehetett még kukoricacsöveket találni, amit egy tűzön megpergeltünk, és a zsebeket megtöltve, abból falatoztunk, úgy korcsolyázás közbe.
  Már a tavaszi barangolások is fel lettek említve, igaz legtöbbnek már arra nem lett szabad ideje, kivált, akik még a Gyergyovai földekkel foglalkoztak, és művelni szokták minden évben, de megadatott az, hogy úgy január végéig használhattuk a jégen játszadozást. Majd lassan a hóhullások is megszűntek, és februárban már alig borította egy kis hóréteg a földet, míg József napjára már a gólyák érkezését tettük a műsorunknak, mert az, aki elsőnek meglátta azok érkezését az volt abban az évben a „JANCSI”, a legjobb megfigyelő. Még szép napot kívánok a csoporttársaknak, az aldunaitok.

   138. Tanyavilág
   Kedves csoporttársak!
  Így a Karácsonyi és újév közötti időszakban a vadőrszolgálat meg kellett tenni, de ez már az évzáró tevékenység volt arra az évre. Persze a legnagyobb vadászterület a székelykeveieknek a közvetlen (régi) nagykanális vonalánál végződött a kevepalosi határnál. Fegyveresen nem volt szabad az idegen vadászterületet átvágnunk a rövidebb út miatt, meg az azzal járó időmegtakarítással, így a hántúti útat választottuk, pedig nagyon jó lett volna a Kevepalostól délre eső tájat is végigjárnunk, mert ott is voltak ismert anyaházak, ahol valami rendellenségek megtörténhettek, de előírás az szabály, megváltoztatnunk nem szabad.
  Így az ismert hányt utat volt szabad választanunk, amely még a nyári időszakokban még porosoknak is tűntek, de ebben az évszakban még el sem lehetett arról térni, mert két kis vízárok mutatta az út vezetését neki délnek, a Dunának. Így az út meg a kétfelől meglévő kiscsatorna partján lévő gyalogösvényen igyekeztünk, kicsúszkálva minden második lépésnél, az irányunkat tartani, az elgondolt célirányba.
   Aki megtette ezt az utat, az tudja, mivel járt egy ilyen gyalogolás ezen az úton a tanyavilágig, de oda két dolog miatt is ki kellett mennünk. Egyik az esetleges vadállománnyal előforduló esetek, a másik meg a nagybátyám lakott ott kint, a Csobot Lajos, akinek vadászpuskájához a patronokat vitte ki a vadőr nagybátyám. Így bizony majd egy órahossza kellett, míg azt az utat megtehettük, mert jobban hasonlított a korcsolyázáshoz a menésünk, mint a rendes lépkedéshez.
  Ahogyan a tanyavilág közelében értünk, már a tanyai kutyák sorai jelezték, hogy valaki közeledik a tanyavilághoz, és már a közeli házak ablakából ki is lestek az ott lakók, mert egyben mi vittük a szóbeli üzeneteket Székelykevéről a kint élő lakosoknak.
  A kosárkötő fivérek házait elhaladván, a Csobot Lajos nagybátyám házában tértünk be, de tudtuk, mindjárt jönnek a közelben lévő szomszédok is látogatóba. A puskákat a mellékszobába betéve (ha hidegről a melegre bevitt fegyvert egy idő múltán megnéztük volna, már szinte izzadásnak véltük volna felismerni a hideg-melegre reagálásának, ami tökéletes fegyverszétszedést és törlését annak minden részének kellett volna csinálni, még a vadásztöltények lőpora is reagált az ilyen hőváltozásokra, így azok is odakerültek a letett fegyverek mellé.
  Rövid beszélgetés és a lőpatronok átadása után, már a látogatók is érkeztek, és meg is voltak a különféle kérdések, hogyan telt el a Karácsonyi ünnepek, meg miként lesz az újévi várás, meg az évi vadászgyűlés, ami az vadásztagokat hívta meg egy vacsorára, amely csak a kötelező vadból készült étellel végződött, meg a reggelig tartó mulatsággal. Mosolyogtak is olyan rejtélyes formájukban az összegyűltek, gondoltam is, ezek valamit levezettek, amiről később meg is győződtünk, az elejtett szavakból. Ők bizony már elkészültek az újév várására, a befűtött kemencékben bizonyára az éjjel puskacsőre kapott valamelyik vad sült, mert a háziasszony ki is ment egynéhányszor a szabadba, ahonnan a kemence fűtődött, ami sokat mondó volt számunkra, de nem volt semmilyen jelentés valami szabálytalanság ellen, és nem a mi dolgunk volt, a saját gondjukat megoldó embertársainknál valamit még külön megérdeklődni.
  Azt úgyis tudtuk, hogy még az ősbukovinaiak idejéből megtanulták azt, hogyha az állam nem gondoskodik a polgárairól, akkor azok muszáj saját maguk gondoskodjanak a családjukról. Ital hiányában sem voltak, mert a napokban jártak át a jobboldalon lévő Szendrő városába, ahonnan az ünnepléshez szükséges bort hozták meg, és ha nem lenne elég, akkor a szomszédba lakó KOLLÁR koma befog a szánkóba, és elmennek vagy a Burkhárdnál élő Csoti Jánoshoz borért vagy Fertályokban élő Csoti Imre szőlősgazdához beszerzésre. Kenyér szűkében nem voltak, mert arra már idejében gondoskodtak, hogy lisztjük legyen, ha úgy behavazna, hogy nem lehetne a kevepalosi, székelykevei pékségben elmenni, de télidőben ők maguk sütötték a kenyeret a kemencéjükben.
  Tudjuk, így télidőben hamar kezdődik az este, és bizony arra a napra már tovább nem lehetett az utunkat folytatni, de ők megnyugtattak, hogy arra sincs semmilyen rendellenség a vadászat szempontjából, így elköszönve tőlük vettük is a hazafelé vezető utat.
  Hogy milyen fáradtan ér meg haza az ember egy ilyen csúszós és sáros, havas úton, csak az tudja azt megmondani, aki azokat az utakat megtette és ebből a kint lakóknak ki is járt elég bőven. De ők szeretek ott kint élni, mert azt állították, hogy minden megélhetést biztosít számura, és még egy kevés pénz is jön be a család számára. Mindezt egy kívülálló el sem hinné, hogy mi mindent megtesznek, megtettek az átélésükhöz, kint a félvadonban. Ha lejártok az Al-Dunára, és a kedvetek tartja, megismerkedhettek ezekkel a tanyavilágiakkal, igaz a régiekből már csak egyet ismerek, aki még ott is született a négy testvérével együtt. Még szép hét kezdetet kívánok nektek, az aldunaitok.

  139. Vendégek
  Kedves csoporttársak!
  Elnézéseteket kérem, amiért egy hosszabb ideje nem jelentkeztem a csoport oldalon, megvolt annak a saját oka. Na, minden múlandó az ember életében, így értem el a tegnapi napot, amelyet már én magam nem tartom, de annál jobban az unokáimnak. Persze nemrégen volt, és mindannyian emlékeztek, hogy a szülinapomnak örülhettem a tegnapi napon. Mivel a kedves, egyetlen feleségemnek mondottam már időre, hogy nagy murit ne csináljon az körül, így a ki-be járkálással voltam az utcára, amikor egy ismert színű és rendtáblás autót láttam megállani, parkolni a házammal szemben. A kocsiból kiszállt vezetőt azonnal megismertem, a vele utazott útitársát csak a közvetlen, személyes bemutatkozásunk után, akkora már az ismert kép is megjelent a képzeletemben.
  Ez a meglepetése az ismerősömnek nagyon is sikerült, mert még a fiam is tudta Németországban, hogy leutazik ide hozzánk, de nem árulta el, így gondolhassátok milyen tökéletes egy meglepetés volt a számomra mindez. Persze, mint minden ilyen alkalommal, beinvitáltam a megérkezett vendégeimet, és a Bori vette a további kezelésében őket. Egy idő múltán rákérdeztem az elgondolt programjukra, mire a Geri meg is mondta, így nemsokára már úton is voltunk az ősbukovinai ismeretes helyekre, amit meg is néztünk, mert a napokkal azelőtti eső nem zavarta az utazásunkat. Igaz lett a kevespalosi tégla-cserépgyár megtekintése, miután a Mári Terézia hídja lett megörökítve, amiből a tavalytól már egyik korlátja le lett valami láncossal tépve, de még így is impozáns és sokat mutató. A fogadalmi kápolna lett a következőre látogatva, és mivel a víz állása a Dunának magasabb szintjén van, így sokkal többet mutatott, kivált a sok tollas vízi állatokból volt elég bőven is. Mivel a Szakadó eléggé szépen megmutatta bő területét, a további utunkat az ősbukovinai telepek vettük, az úgynevezett „Gyurgyovának”. Már a kerecsensas is körözött a maga légi útján, megfigyelve mindent, míg a párja bizonyára a fészken tartózkodott. A Jókai Aranyember Szent Borbála elsüllyedt helyét is, lassú elhaladás közben megmutattam. A beresztóci határig nem mentünk el, mert feleségem rám telefonált, hogy ideje lenni a vendégeknek ebédelniük, így hazafele lett az utunk véve, ebédelni.
  A délutáni programban, a jobb oldalon álló Szendrő vára lett meglátogatva. Felvételezés a külső és belső várba, a Duna folyó hátterével, és éppen ott van kijegyezve a Duna 1114 folyókilométer, míg a Dunából a Kevevári bejárat torkolatáig az 1108 km mutatná. A délutáni felvételezések a helyi temetőben lettek megtéve, az ismert nevek után, majd az ismert „uhu” felvételek lettek megörökítve, még elég türelmesen pózoltak is. Estére jutván, már az utolsó bevásárlások ideje volt, és már készültek is a vendégeim a kiérdemelt alvásukra.
  Mivel a kapukulcs rendelkezésükre volt, így még a sötétséget kihasználva indultak a hazafelé vezető útjukra, mert útközben még az éppen most virágzó árvalányhajból akartak maguknak szedni. Nagy örömmel voltam, amikor jelentkeztek, hogy szerencsésen hazaértek, mert úgy szeretem, ha szerencsésen érkeznek meg a vendégeim. Szívélyes üdvözletem a számukra, és pihenjék jól ki magukat, az út fáradalmaitól. Az aldunai.

  140. Árvalányhaj
  Kedves csoporttársak!
  Bizony van már hosszabb ideje annak, hogy a csoport oldalára nem írtam semmit sem, ezt szeretném kipótolni, ha lehetséges, mert egy kissé időmúltja. Az alábbi sorokban rá is jöttök miért. Igaz van már majd két éve annak, hogy erről a témáról írtam, de megemlítem újra, mert egy itt járt kiscsoport látogatónak volt szerencséje azt meglátni, és csodálkozni is azon a természetes jelenségen. Bizonyára, hogy nem ilyennek képzelték el az amúgy kihaltnak tűnő homokpusztát, amin az útjuk átvezetett. Most megkísérelem leírni, mit is láttak, láthattak.
  Amint a Deliblátói homokpuszta erdején átértek, bizonyára azt képzelték, hogy valami szórványos hóesési úton haladnak, át de nem hónak örülhettek, hanem a találgatások után csak egy növényre következtethettek, éspedig az ismert és megénekelt ÁRVALÁNYHAJRA.
  Az akácvirágzás idején történik annak a virágzása is, és ha az útról egy keveset a homokos mellékútra levezetünk, a kocsiból kiszállván, már valami enyhe hullámzás érzése fog el bennünket, olyan, mintha egy csónakba szálltunk volna át, pedig szárazföldön vagyunk, éspedig szilárdan, két lábbal.
  Ha lassan a láthatáron végigeresztjük a tekintetünket, valami jó és bódító érzés fogja el a látogatót, kivált, ha a délkeleti KOSAVA szél enyhén lengeti, hullámoztatja az egymás mellett sűrűn kinőtt virágfajtát. Ha emlékül marokszámra akarna valamelyik látogató abból szedni, nem nagy nehézséggel járna, mert sűrűre van nőve, csak erős marok kell, és szedni kisebb vagy nagyobb markokban.
  Mikor már gondoljuk, hogy eleget szedtünk belőle, újra a virágmező szépsége, ritkasága ejt foglyul, azt nézzük, gyönyörködjük, míg szinte egy kis kidőlést veszünk testünkön észre, szinte elesésre késztet. Hogy ez megszűnjön, leüléssel segíthetünk. Szinte nem elhinni való ez a jelenség az emberi testen, de olyankor apóka intő szavai jutnak eszembe „ne állj sokáig és a virágokat se nézd, mert elesel”.
  A most itt levő vendégjeim is megálltak annak a virágtengernek sokaságából szedni, gyűjteni, hogy hogyan érezték át az ott levést, azt nem tudom, csak ők maguknak lehet véleményük alkotva mindarról, de elég korán indultak innen tőlem, és nem tudom mennyire volt már a napsugár a pusztaság fölött, mert az adja meg ezt az optikai csalódásnak nevezhető, szédülési érzést, és remélem a megszedett virágok még hosszú ideig fogják őket arra az időre emlékeztetni, amint azokat szedték.
  Nagyon örültem, hogy miután megérkeztek haza Dévára, jelentették is szerencsés megérkezésüket. Legyen részük még sok évben ilyen virágszedésben, mert rövid tartalmú a virágzásuk. Legyen még szép hétvégetek, az aldunai.

  141. A sándoregyházi búcsú
  Kedves csoporttársak!
  Egy ideje már kimaradtak a megszokott beírásaim de egészségügyi dolgok miatt történt ez, pedig volna mit írogatni a megtörténtekről. Ugyebár, az idei búzaaratás befejeződött. Az augusztusi hónap közeledni kezdett, már nagyon törték is a fejüket az addig munkájukban elfoglalt őseink, az év legfontosabb ünneplésre éspedig a búcsúnapokra.
  Amióta visszaemlékszem, meg is lettek azok tartva, mégpedig mind a három aldunai településen éspedig ezzel a sorrenddel: augusztus 15-én a sándoregyházival kezdődött majd 20-án a székelykevei kétnapos búcsúnappal (az első 20-án volt, majd a másnapja az ismert szakadói ünnepségen, amely majd tömegessé vált, amint itt helyben tartottak meg, aminek megvolt az akkori oka is. Ilyenkor történtek olyan esetek, amelyről a tavalyi beírásomban írtam, akkor az a hertelendyfalvi búcsú alkalmával történt.
  Ilyen esetek történtek egy sándoregyházi búcsúnap alkalmával is, erről írnék ma maradjon meg az a megtörtént eset is az ifjú kornak. Az akkori időkben nem jó szemmel lettek az ilyen búcsújárások tekintve és véve, az illetékesektől, így már a székelyeink időre megegyezték, miként is bírnának eljutni zavartalanul a megtartandó búcsúnapra és az ott élő rokonokhoz. Mivel akkor is megvoltak a nyári melegek, így a kora reggeli órákra tették az indulás idejét, persze gyalog, hogy ne keltsenek feltűnést azoknak, akik ezt nem jó szemmel nézték.
  Így indult el egy csoport hívő és vendég, a sándoregyházi búcsúnapra. A meleg miatt már reggeli öt órára lett az indulás megbeszélve, ami meg is történt. Persze, az alig 18 km út nem lett volna hosszú, ha lehetett volna a főúton haladni, de mivel a fentiekben említettek miatt nem volt lehetséges, így előre kitervezett nyári düllő utakon tették meg azt az utat, a kiadós, bokáig érő út porában. Természetesen, ilyen alkalomkor lett ivóka is a jó vízen kívül, a bőségesen termett eperpálinkából, hiszen a hosszú úton a szomjazás kínozhatta őket. A gyerekek a vizeskorsókat cipelték felváltva, míg a tömörebb, hogy ne legyen szégyenkezés, egy literesben volt zsinegre kötve és a ruha alá eresztve azon, hogy kívülről ne látszodjon semmi áruló jele sem.
  A magukkal vitt keresztek is elrejtve a ruhák alá, és úgy haladtak, enyhe porfelhőt verve amerre mentek, mezítlábasan. Az úton megtett ima és zsolozsmák között egy-egy nena el is maradott, hátat fordítva a csoportnak vonták elő az elrejtett flaskót, hogy a tartalmából a nagy melegséget enyhítsék, vagy beléptek a mellettük lévő, nagyra nőtt kukoricásba, ahol nyugodtabban bírtak egyet kortyantani. Mikor úgy alkalomadtán volt alkalmam megfigyelni a kortyantásukat, kivált ha pohárból ittak. Bizony, a decis pohárban nem lehetett maradékot látni.
  Így értek, lassan a közvetlen sándoregyházi hídhoz, amely a falu bejáratánál volt, és csak ott volt átjáró be a telepre, ahol már várták az érkezőket két okból is: hogy biztonságosan bejöhetnek, nincs ellenőrzés, és mindenki kíváncsi volt az érkezők milyen ereklyékkel merték megtenni a tiltottságot. Mivel rejtve voltak az ereklyék, így már az élesebben látók megjegyezték: na, ezek sem hoznak magukkal valami bőségben a kellettekből. Már összeértek, amikor ezek és hasonló mondatok elhangzottak,mire két hátramaradott komaasszonyra is rászóltak. Egyikük nem a legjobb kedvében lehetett, mert mikor odaszóltak, hogy még csóré keresztet sem hoztak, (uram bocsásd meg, de ki kell írnom, ahogyan megtörtént) a nyelvesebb és bizonyára többször útközben a literest megszopva, kikapta az elrejtett keresztet és oda tartva az élcelkedők felé, azt mondotta „és ez mi a kutya f.sza”?
  Meg is maradott ez a mondás, akárcsak a múltkori „bicsakot találtam”. Azóta nagyot fordult a világunk, szabadon járhatják már a rokonok a búcsúnapokat, sőt buszjáratokkal is bővítik, így a három aldunai testvér bukovinaiak, mindhárom helységben megtarthatják és meglátogathatják a rokonságot, velük ünnepelve. Persze, most jó, ha egynéhány idősebb személy is van, mert megtörténhet az, hogy egy nagynenához odamegy az ifjabbak egyike és kérdezi ki is a rokonság? Tehát ezek az ünnepek előtt állunk és minden személy várja is ezeket a napokat. Ezek nagyon vannak ápolva a mai napokon is.
  Legyen benne részetek, bármelyik településre is mennétek, szívesen fogad benneteket bárki is. Az aldunaitok.