Boldogasszonyfalva, Brazília

   Vannak csodák…
  Évekkel ezelőtt beindítottam egy weboldalt, majd más elfoglaltság következtében, ennek fejlesztése elmaradt. Azonban a feltett írások megmaradtak. Később bejelölt egy fiatal hölgy, ismerősnek. Eleinte nem vettem számba, öreg már az én szívem ilyesmire. Majd egy idő után megnéztem, mégis mi a célja. Ezt írta:
  „A Györfi Antal unokája vagyok, akit a weboldalán említett. Még mindig Caieirasban élünk, Brazíliában. Ugyanaz a város, amelyet 1931-ben Magyarországnak küldött levelében ő említett.”
   Nagyot dobbant a szívem. Köztudott, hogy senki se próféta a saját hazájában, de ilyen messze prófétáskodni, az mégis meglepetés.
Az istensegítsi Győrfi Antal (sz. 1887. december 3-án), 1910 április-1911. március között érkezett Sztrigyszentgyörgyre. Ott maradt a román világ kezdetén, majd 1923-ban kivándorolt Brazíliába. Többen mentek akkor el a faluból.
  1931-ben egy négyoldalas levet küldött az akkori, szentgyörgyi plébánosnak, László Ferencnek, ahol pontosan leírja a brazíliai magyarok helyzetét. Ellentétben a magyar történészek által beállított dél-amerikai „honfoglalással”, a telepesek egy megközelítőleg 900 kilométeres körzetben laktak.
  A hölgy, Ligia Moraes, beszél portugálul, angolul és töri a magyart. Ez kellemes meglepetés, mert a környékünkön sok magyar sem igen beszélik a magyart, pedig nincsenek annyira elszigetelve, mint a brazíliai leszármazottak. Beszélgetésünk angolul folyt, már amennyire az én angolom is megengedi, de megértettük egymást. Megtudtam, hogy megérkezéskor a tisztviselők nem értették a Győrfi Antal nevét, így bejegyezték mint Antonio Jorge. A hölgy és apja tudnak az ottani Lászlók és Turbukok hollétéről Caieiras-ban, így lassan kialakul majd egy kép. Bizonyos családok Mirante do Paranapanema-ban laknak, a hölgy nagyanyja gyakran meglátogatta őket. Majd kérdi, hogy történelmet tanultam-e, hogy annyi jó adatot összegyűjtöttem. Megírtam, hogy csak gimnáziumi végzettségem van. A válasz: mozgatója a szenvedély, ez a legjobb ösztönző, gratulálunk. Az apa a weboldalt szétküldte az ottani magyaroknak, élvezettel olvasgatják, fordítgatják. Javasoltam, hogy hozzon létre egy csoportot, ott már többen részt vehetnek aktívan. A fejleményeket folyatjuk.

                                                                   Győrfi Antal levelének utolsó oldala

   A távoliaknak jobban fáj a szülőföld, mint az itthoniaknak.
  A múltkor említettem, hogy sikerült a kapcsolatot felvenni a Győrfi Antal dédunokájával Brazíliából. A dolgok lassan, de biztosan alakulnak, a fiatal hölgy odaadó munkájának következtében. Ritkán láttam ebben a korban levő fiatalt ennyire érdeklődni ősei iránt. Gyűjtögeti szépen a magyar leszármazottakat, akik eléggé szétszóródtak 100 év alatt a nagy területen. Nemrég rákakadt a Győrfi Antal unokájára, kinek neve Luis Giorfi. Nos, a Lajos úgy 60 éves, vagyis korban közel hozzám. Megtudtam, hogy 7 éves koráig beszélt magyarul, majd elmaradt a nyelv. Valószínűleg a környezet, az iskoláztatás miatt. De a vér szava megmaradt, még akkor is, ha tudat alatt. Ezt írja Ligia:
„Sírt, amikor elmondtam neki mindent, amit küldtél nekünk. Sokáig próbált információ után kutatni, még Magyarországra is elment, de a semmivel jött haza. Az a vágya, hogy oda lépjen, ahol a családja élt...” (He cried when I told him everything you sent us. He was trying to search for information for so long, even went to hungary, but came home with nothing. His wish is to step where his family lived...)
Nos, ha valaki rászánja magát, hogy utazzon 20000 kilométert és 24 órát azért, hogy meglátogasson egy bukovinai falucskát, akkor érdemes segíteni rajta. Igaz-e?

    Honfoglalunk vagy hol foglalunk?

   Honfoglalás! Gyönyörű szó, még akkor is, ha eltért eredeti céljától. A 20. századi írók egy része, úgy állítja be az emigrált bukovinai magyarokat, mint honfoglalókat: kemény, kitartó emberek, megélnek a jég hátán is, stb. Így foglaltunk hont Kanadában, Amerikában, majd Brazíliában, Argentínában. Azonban kevesebb szerző írja le a tényleges kivándolási okokat, amelyek (röviden) az akkori magyar kormányok tétlenségének és érdektelenségének köszönhető. Ez nem vád, hanem bizonyíték, bárhol megtalálható. Ezt kimondani akkor nem volt jó, és ma sem illik azoknak, akik valami képpen kapcsolódnak az anyaországi pénzekhez. Pedig ez történelem, még akkor is, ha nem büszkélkedésre, hanem szégyenre ad okot. Akad, aki azt állítja, mint a közmondás is, hogy: csak az nem téved, aki nem dolgozik. Téves: az is téved, mert lusta.
  A telepítésekkor a leszegényedett és eladósodott középnemesek földjeit vásárolta össze az állam, túlzott áron, hiszen a telepesek fizetik majd azt vissza: magyar véreink, nemzeti szellem, indentitási öntudat, mindez jó, csak fizessenek. A Magyaroszági kivándorlás sem igen izgatta az akkor kormányokat, pedig tele volt székelyekkel, már a 19. század végétől, a kis romániai, Campulung, Plojest, Bukarest, Foksány, Braila, Galac, stb.
A kivándorlási probléma megoldását abban látták, hogy megnehezítik az útlevek kiadását, és az elvándoroltak helyében hoznak bukovinai magyarokat, csángókat, visszacsalogatják (mire?) a boszniai magyarokat, és senkinek e jutott eszébe, hogy javítson a szegény földművesek életviszonyain.
  Az év elején szándékomban volt az évek alatt Bukovináról és az ott élt magyarságról összegyűjtött 522 oldal tudósítás közlése: az életfeltételek, az időjárás, a kereskedelem, a járványok, az egyházak, szóval minden eddig osztályozott anyag. A tudósítások nem a megjelenés, hanem a korra vonatkozó sorrendben kerültek volna feltöltésre. Azonban a brazíliai rokonságunkkal kapcsolatban további fejleménynek jöttek be. Az már tény, hogy kölcsönösen örvendünk annak, hogy egymásra találtunk, ők is nekem, én is nekik, hasznos adatforrásoknak bizonyulunk. Ők keveset tudtak bukovinai őseikről, és történelmükről, mi sem sokkal többet, az ő sorsukról. Megmaradt néhány levél, tudósítás, azonban ezek nem vezethettek egy egységes következtetés levonására.
  Kordás Ferenc, egykori sao-paoloi tanító, író, tudósító és költő kezdett a telepekkel először komolyabban foglalkozni. Majd tőle átvette dr. Oberding József György, Solymár Imre és mások.
  Közben, mint említettem, folyik a munka, köztem és brazíliai rokonaink között. Képek, bizonyítványok jönnek onnan, Győrfi Antal unokája, Lajos (Luiz Giorfi, 3. unokatestvérem), valóságos kalendárium, a dédunoka is iparkodik szépen (Ligia Moraes), legközelebb Turbuk Antalékat látogatja meg, esetleges dokumentumok lefotózására vagy hangfelvételre. Egy brazíliai látogatás legtöbbször nem annyi, mint Bonyhádról Pestre utazni, mert Sao Paolo és Boldogasszonyfalva között a távolság 800 kilométer, vagyis annyi, mint Székelykeve és Radóc között. Ezért döntöttem úgy, hogy közlök pár tudósítást a kivándorlásról, a brazíliai telepes magyarokról, mert úgy vélem mi is tanulhatunk belőle.
                                                                         ……………………

   Az első világháborút követő rendszerváltás után elég mozgalmas élet következett be a Bukovinából Erdélybe hazatelepített magyaroknak. Ezek észrevették és érezték is, hogy valahogy úgy telepedtek haza, mint Rákóczi hamvai, vagyis hazahozattak, de nincsenek otthon. Az aldunai telepesek között nemigen volt mozgolódás, hiszen ott már a második, harmadik nemzedék nőtt fel, de a 20. század elején Erdélybe telepítettek között, volt elég elégedetlenség, melyet az új gazdák által bevetett intézkedések is tetéztek. Arról nincs tudomásom, hogy a két világháború közötti magyar kormány valami tett volna az így hazatelepített „bukovinai véreinkért”.
  Az akkori események összefonódnak László János nagyapám életével. Nem a családról szólok, hanem arról, amit ő a közösség érdekében igyekezett megvalósítani, végül is sikertelenül. Több telepi idős embertől hallottam, hogy 1918-ban a Zsil-völgybe ment juhokat vásárolni. Ő, akinek sose volt birkája! Azonban suttogták, hogy tulajdonképpen Maderspach Viktorral találkozott, bizonyos megbeszélésekre. Az eredménye az lett, hogy 1919-ben László kénytelen volt a Sziguranta elől Szegedre szökni. A dolgok csillapodtával haza jött, és 1922. március 1-én már a Cap Polonia hajón találjuk, utazva Dél-Amerikába, Csobot Ambarussal és Herberger Gyula hadnaggyal. Szándékuk volt a Telepről vagy 40-50 családot kiköltöztetni, és ők kimentek a terepet és feltételeket tanulmányozni. Végül az lett a dolog vége, hogy senki sem telepedett ki Déváról, és elkelt a telepiek pénze is, amit a „futároknak” gyűjtöttek. A telepiek László vádolták, hisz neki adták át a pénzt, de nem tudták, hogy Herberger őt is rászedte. Másfelől a László akkori noteszében van egy bejegyzés, ahol az argentin és brazil kormányok megbízhatatlanságáról ír. Azt nem tudhatta sem László, sem Csobot, hogy Herbergernek komoly támasza volt az akkori román kormányban, amelynek célja volt a romániai kisebbségeket kivándoroltatni.
  László és Herberger 1922. márciusban utaztak Dél-Amerikába. Pár hónap után visszajöttek. László lemondott a telepítésről, Herberger azonban 1922. decemberben már ismét Déván volt és megkezdte működését, hogy biztassa azokat, akik nem akarnak a román országban maradni: menjenek Brazíliába, ahol a magyar konzul egy magyar telepet létesített részükre.
  Victor Moldovanu képviselő, a román parlament 1925. febr. 12-i gyűlésén felolvasta a Sziguranta 279-es jelentését:
  „1923. február 27.
  Főnök úr! Most egy újabb propaganda kezdődött meg azok között, akik Brazíliába készülnek menni, különösen azon földművesek között, akiktől elveszik a földet. Ezek között románok is akadnak a bánáti részekből. Nálunk azonban csak magya¬rok vannak. Ezek között járnak Herberger ügynökei, biztatván őket, hogy jobb lesz beiratkozni a kivándorlók közé, mivel itt úgysem élhetnek rneg, mivel a román állam elveszi földjeiket. Tehát ezt a propagandát az agrárreform miatt csinálják, mivel a tavaszon a magyarok telepén a földeket szét fogják osztani és ez jó alkalom ezeknek a sarlatánoknak, akik az emberi lelkeket az egyik országból a másikba adjak el.
  Ezeknek az üzlete napról-napra növekedik s ezt nincs senki, aki megakadályozza. Főnök Úr! Kérem, ennek a dolognak nagyon gyalázatos következménye lesz országunkra nézve, mivel a magyarok gyalázatos propagandát fognak csinálni. Be fogják mutatni az egész világnak, hogy fajtestvéreiknek el kellett menekülniük a román borzalmak miatt. Nem fognak rámutatni, hogy ki a gazember, hanem a mi hazánkat fogják támadni és rossz hírbe hoznia világ előtt. Különösen Amerikában fogják hirdetni, hogy fajtestvéreik azért voltak kénytelenek elhagyni szülőföldjüket, mivel a románok kényszerítették erre. El fognak menni a Nemzetek Szövetségéhez is, hogy annál inkább követelőzhessenek hazánkkal szemben. Kérem a Főnök urat, hogy intézkedjék."
  Moldovanu tovább olvasott:
  ,,A dévai Állambiztonsági Hivatal Főnökének: -Az államtitkár úr felhívta figyelmemet arra a felszólamlásra, melyet Herberger úr, az egyik hajóügynökség képviselője tett nála, hogy a dévai Állambiztonsági Hivatal akadályokat gördít munkája elé, dacára hogy a minisztériummal való megegyezés alapján dolgozik.”
   Nemsokára Herbergert bevádolták, aki azzal védekezett: „Nem vagyok bűnös, s ha szó lehet bűnösségről, a bűnös nem én vagyok, hanem Arthur Vaitoianu belügyminiszter úr, aki felhatalmazott ezen bűn elkövetésére.
  Az igazságügyminiszter az 1924. március 15-én kelt13267. sz. levelében tagadott minden miniszteri beavatkozást. Azonban július 23-án kelt 56259. sz. bizalmas jelentés így szól a dévai törvényszék elnökéhez: „Elnök úrnak 792/1923. sz. megkeresésére van szerencsém tudomására hozni, hogy Juliu Herberger ideiglenesen és szóbelileg fel volt hatalmazva, hogy kivándorlókat táborozzon.” Aláírva: miniszterhelyettes: Olarasu s.k.
  Végül Hunyad megyéből csak Sztrigyszentgyörgyről vándorolt ki néhány család, de azokból is néhányan visszatértek. Ekkor jött létre az úgynevezett „brazíliai honfoglalás” mítosz a bukovinai magyarok részéről, csak a helyzet az, hogy a boldogasszonyfalvi 40 családból alig 5-6 volt bukovinai magyar. De szépen hangzik: honfoglalás.
  Nos, ezeket bemutatva, nézzük a kor tudósításait.

  Magyarság. 1922-01-06/5. szám. Magyar kivándorlók Brazíliában.
  Az Agenzia Americana Rio de Janeiróból jelenti: Decemberben 2756 bevándorló érkezett Brazíliába, akik között 83 magyar volt. A kivándorlókat egyáltalában nem fogadja az a jobb életlehetőség, aminek reményével táplálják magukat az elinduláskor.

   Magyarság, 1922-01-18/14. szám. Erdélyből kiüldözik a csángókat.
  Kolozsvárról írják nekünk: Azok az erdélyi csángók, akiket több mint húsz évvel ezelőtt telepített át a magyar kormány Bukovinából, most ki akarnak vándorolni Erdélyből. Ezek, valamint a Tömösbe már előzően áttelepített csángók tudvalévően pénzen vették meg földecskéiket a kincstártól, ám a kormány részéről azzal a kikötéssel, hogy csak harminc esztendői részletfizetés letelte után telekkönyvezik rájuk a földjeiket.
A csángók törlesztgettek is hűségesen, ám a harminc esztendő letelte előtt Erdélyben oláhok lettek az urak, akik azon a címen, hogy a csángó telkek kincstári földek, most egyszerűen koldusbotra juttatták a szegény csángókat. Az erre vonatkozó 4287—921. sz. törvénycikk a Monitorul Official c. hivatalos lapban jelent meg.
  A bánsági csángótelepesek tizennyolc községe legutóbb népgyűlésben tiltakozott az állami rablás ellen. Hunyadban pedig máris ötszáz csángócsalád vette kezébe a koldusbotot, hogy Brazíliába vándoroljon.

  Magyarság. 1922-02-21/42. szám. Bukovinából nem vándorolnak ki a csángók.
  Kolozsvári tudósítónk jelenti: Nemrég több erdélyi lapban az a hír jelent meg, hogy a bukovinai csángók kivándorolnak Brazíliába. Valószínűleg onnan keletkezett ez a hír, hogy a földjüktől megfosztott hunyadmegyei csángó kistelepesek Amerikába készülnek. A bukovinaiak azonban nem mozdulnak, sőt egyik kolozsvári lapban erélyesen megcáfolják a hírt. A levelet egyik községi bíró írta, aki előadja, hogy a bukovinai csángók közül 11.000 lélek római katolikus, 400 pedig Andrásfalván református. Saját erejükből mindenütt templomot, iskolát, lelkészt és tanítót tartanak fenn. A reformátusoknál 28 éve egy községbeli földmves végzi a tanítói teendőket a mindenkori lelkész felügyelete alatt. Most azonban közmunkával új iskolát építenek a régi rozoga helyett és felváltva fognak tanítani a gazdák. Az iskola tizenhárom hold földjét elvették ugyan földreform címén, de magyar áldozatkészségüket el nem vehetik.

                                                                                               Győrfi Antal megérkezése Brazíliába

  Vándorbottal. Sztrigyszentgyörgy.
1911. május 23-án 335 bukovinai magyar lakott a faluban, ezek száma az 1920-a évek második felében kétharmadára csökkent leginkább brazíliai a kivándorlások miatt. A szájhagyomány szerint Konsztancán szálltak hajóra, és ez nagyon valószínű, mivel beutazási vízumot a bukaresti brazil követségtől kellett igényeljenek.
  Sikerült néhány kivándorló személyről adatokat szerezni, bár lehetséges, hogy az adatok még kiigazításra szorulnak.
  Sztrigyszentgyörgyről kivándoroltak, zárójelben az általam talált személyek száma:
Bakos József (2),
Benkő Márton (7), Benkő Ferenc (5), Benkő János (4), testvérek
Győrfi Antal (5), rokon a Lászlókkal
Pál Antal (3)
Csíszer Antal (6)
ifj. Kiss Ferenc (6),
Kiss Lőrinc (5 visszajött), rokon: Turbuk és Benkő
László Gergelyné (6), Mezei Fülöpné (3),
Maneszkul Ferenc (5)
Turbuk Zakariás (2) és Antal (3) testvérek, rokonok a Benkő és László családdal
Miklós Márton, Zombáról (visszajött)
Páll József (7), Szentes Péter (14), Szőts Mihály, Sorbán Fábián (9) és Turbuk Péterné (1).
  Tehát majdnem 100 személy Brazíliába. Néhai Antal János sztrigyszentgyörgyi lakos feljegyzései szerint 1925-ig még eltávoztak a faluból a jobb megélhetés reményében: Kovács János, Sebestyén József, Gáspár Lázár, Erőss Balázs, Székely Ferenc, Roth Pál, Gáspár Kelemen, Palkó József, Várda Péter, Kató András, a Maneszkul Ferenc apósa, Kiss Pál, Kovács Péter és Szőts András. Nagyrészük Kanadába telepedett le, ám néhányan közülük csak Magyarországig jutottak.

  Ellenzék, 1922. április 23.
  Mindenütt megnehezítik a bevándorlást. A bevándorlás feltételei. Bécs. Április 22. (Saját tud.)
  A bevándorlás szabályozása érdekében az egyes államok kormányai állandóan kisebb nagyobb változtatásokat tesznek. Az alábbiakban néhány állam legújabb bevándorlási rendszabályát ismertetjük. Ezeknek, a kivándorlási szándékozók részéről való figyelembevétele annyival is fontosabb és ajánlatosabb, mert ismeretük hiánya a legnagyobb kellemetlenségeknek, nem ritkán pedig a visszautasítások közvetlen oka.
  Brazília. A Brazíliába kivándorlók kötelesek lakóhelyükhöz legközelebb fekvő brazíliai konzulátusnál személyesen jelentkezni és az útlevelén kívül a következő okmányokat bemutatni: 1. oltási és újraoltási bizonyítvány; 2. igazolását annak, hogy a kivándorló bűncselekményekért elítélve nem volt; 3. hatósági orvosi igazolását annak, hogy a kivándorló nem szenved idült, ragályos, vagy elmebetegségben; 4. rendőrhatósági igazolását annak, hogy a kivándorló a közbiztonságot és a társadalmi rendet nem veszélyezteti. Ezeken, az okmányokon kívül egy arcképet és 4000 reisnek megfelelő értéket, konzulátusi illetékek címén kell lefizetni, azaz átadni a konzulátuson. Az útlevélén világosan fel kell tüntetni, hogy a kivándorló Brazíliába szándékozik utazni. „Amerika” vagy „Dél Amerika” megjelölés nem elégséges.
  Kanada. Minden bevándorlónak partraszálláskor 250 dollárt kell felmutatnia. Ha egész család vándorol be, akkor csak a családfőnek kell 250 dollárt, a feleségének 125 dollárt, a 18 éven aluli gyermekeknek pedig egyenként 50 dollárt felmutatni. Férjeikhez utazó asszonyok, szüleikhez utazó gyermekek és a mezőgazdaságban elhelyezkedő munkások csak 25 dollárt kötelesek felmutatni.
  Kolumbia. Csak az kaphat beutazási engedélyt, aki jogerős munkaszerződést tud felmutatni. Még az ilyeneknek is igazolni kell azonban egészségi állapotukat és rendőrhatóságilag azt, hogy anarchista és bolsevista bűncselekményekben nem vettek részt.
  Mexikó. A bevándorlási és letelepedési engedély elnyerésének legfőbb feltétele az, hogy a bevándorló alkalmaztatását, illetve biztos megélhetését előzetesen igazolja.
  Palesztina. A palesztinai hatóságok bevándorlási engedélyt azoknak a személyeknek adnak, akiknek útlevelét az angol hatóságok láttamozták, akik elegendő tőkével rendelkeznek, hogy munkanélküliség esetén is meg tudnak élni, akik testileg és szellemileg egészségesek, akik bűncselekményért jogerősen elítélve nem voltak, végül, akik megfelelnek a palesztinai hatóságok egyéb követelményeinek.

  Ellenzék, 1922. augusztus 27. (kivonat)
  Brazíliában egyre több magyar telepszik le, akiket a rio de janeirói kormány pénzzel és gépekkel támogat, ha vállalkoznak arra, hogy műveletlen ősterületeken megtörik az ugart és földmives gazdaságokat létesítenek. Főként mezőgazdákat és bányamunkásokat keresnek itt nagy számban. Ezek az újonnan letelepülő magyarok lassankint új községeket szerveznek be a maguk védelmére.

  Ellenzék, 1922. szeptember 8. Brazíliába csábítják a Hunyad megyei csángókat.
  Szabadon folyik a kivándorlási ügynökök agitációja. Nem törődnek az üggyel a hatóságok. Az Ellenzék tudósítójától.
  Hunyadmegye magyarlakta vidékein már hetek óta lelkiismeretlen agitáció folyik, hogy a falvak magyar lakosságát hazug ígéretekkel Brazíliába kivándorlásra csábítsák. A profit reményétől ösztökélt ügynökök egész raja vetette magát reá a magyar falvak lakosságára, hogy a kivándorlási irodák karmai közé játsszák a falu gyanútlan népét. Sajnos, a lelkiismeretlen agitáció sikerre is vezetett, különösen a székely csángó falvakban, a Sztrigy- és a Cserna-völgyében, ahol a Bukovinából visszatelepített magyarság, elszédülve az ügynökök által festett rózsás kilátásoktól, tömegesen adja el házát, földjét, hogy biztos exisztenciájukat felcseréljék a bizonytalan jövővel kecsegtető kivándorlással.
  A kivándorlási agitáció a Déva környékén levő Sztrigy-Szentgyörgy körül fekvő székely csángó-falvakban folyik a legerősebben. Ezeknek a székely falvaknak a lakossága, amikor Mária Terézia privilégiumaiktól meg akarta fosztani őket, Moldvába vándorolt ki, majd Ferencz császár 1770-ben Bukovinába telepítette a nyakas székelyeket.
  Mintegy 20 évvel ezelőtt a magyar kormány visszatelepítette őket Erdélybe, ahol Déva környékén, mint telepesek földhöz jutottak. A hatóságok meg nem értő bánásmódja a lakosságot most a Mária Terézia korában lejátszódott történelmi katasztrófa megismétlésébe kergeti bele.
A csángók újra ki akarnak vándorolni — Brazíliába.
  A legmegdöbbentőbb az ügyben az, hogy ahelyett, hogy lépéseket tennének a kivándorlásra csábító agitáció ellen, a hatóságok még támogatják is a mozgalmat. A földreformmal kapcsolatban azzal ijesztik a földműves népet, hogy a telepesek földjeit el fogják venni. Ez a félelem is nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a telepes lakosság tömegesen igyekszik megszabadulni ingatlanától és miután a kapott pénzzel, mihez sem tud kezdeni, könnyen prédájává válik a brazíliai uradalmakkal kecsegtető kivándorlási társaságok lelketlen ügynökeinek. Azt persze nem mondják el nekik, hogy csak kevesen tértek vissza eddig a brazíliai kivándorlók közül, de azok sem mesebeli vagyonokkal, meggazdagodva, hanem testileg-lelkileg megtört roncsként.
  Ha már a hatóságok elmulasztják, hogy megvédjék a falvak lakosságát attól, hogy a lelkiismeretlen ügynökök csábításainak le üljenek, a hunyadmegyei magyar intelligencia kötelességét képezné, hogy teljes befolyását latba vesse a félrevezetett nép felvilágosítására s a hunyadmegyei magyarság gyöngítésének megakadályozására.

   Ellenzék, 1922. november 10. Rabszolga-szállítás Erdélyből Brazíliába. Lelkiismeretlen ügynökök hazug ígéretekkel csábítják az embereket. Egy dévai ügynök szélhámoskodásai — Milyenek a viszonyok Brazíliában? — Nem kell több kivándorló — A kormány megakadályozza a kivándorlást.
  Csak néhány hónappal ezelőtt tértek vissza a világháború legszerencsétlenebb áldozatai, a szibériai jégmezőkön gyötrődő hadifoglyok, már egész Erdély területét behálózó hatalmas agitációt indítottak a hiszékeny emberek között, hogy őket mézes-mázos ígéretekkel új rabszolgaság bilincseivel nyűgözzék le. Lelkiismeretlen lélekkufárok könnyű munkát és horribilis munkabéreket ígérve, az itteni elégedetleneket új kivándorlásra csábítják a forró égöv moszkitóitól s mérges kigőzölgéseitől megfertőzött brazíliai kávéültetvényekre. Százan és ezren vannak Erdélyben, akik bizonyos Herberger Gyula dévai ágens csalogató ígéretektől hemzsegő körlevelének fölülve, jelentkeztek a brazíliai kivándorlásra. Herberger Gyula Fillinger brazíliai magyar konzul és a brazíliai kormány megbízására való hivatkozással minden jelentkezőnek 47 katasztrális hold földet, 4 szobás lakást, gazdasági fölszerelést és hat havi államsegélyt ígér arra az esetre, ha a brazíliai telepítés költségeit letörlesztették. A kecsegtető ajánlat az itteni mostoha gazdasági helyzet minden páriájának szeme elé teregeti a máról-holnapra való hirtelen meggazdagodásnak rózsaszínű ködét.
  Herberger úr kecsegtető ajánlatai már az első pillanatra fölötte gyanúsoknak látszanák. Ezelőtt körülbelül húsz évvel is megindult a régi Magyarország területén egy hatalmas kitelepítési akció. A legkecsegtetőbb ajánlatokkal csábították Brazíliába a meggazdagodni kívánó embereket, de a mozgalom a hiszékeny emberek leglelkiismeretlenebb kijátszásával, számos egzisztencia teljes erkölcsi és anyagi romlásával végződött. Csak a magyar kormány közbenjárása és ingyen hazautazási akciója mentette meg a brazíliai ültetvényesektől a kizsákmányolt magyar munkásokat. Annakidején ez a föl háborító lélekkufárság nagy port vert föl az egész világsajtóban. A Herberger Gyula által megindított új mozgalom igazi története a következő: Hogy festenek az ígéretek a valóságban?
  Major Miklós dévai illetőségű volt honvédfőhadnagy 1920 októberében kiment Brazíliába és több honfitársát is magával akarta csalni. Csábítására Herberger Gyula és László János telepes gazda a csángó gazdák költségén Brazíliába mentek, hogy az ottani állapotokat tanulmányozva, erről jelentést tegyenek.
  Március végén érkeztek Brazíliába és itt legnagyobb meglepetésükre a Major főhadnagy úr csábító ígéretei azonnal összezsugorodtak. Kisült, hogy Sao-Paolo tartomány nem kolonizál, telepesekre nincs szükség és csak a meghívott munkásoknak ad ingyenes utazást és bevándorlási engedélyt.
  Az állam által meghívott munkásoknak két évig kellett a kávéültetvényeken dolgozni. A munkások keresete egyáltalán nem olyan magas, hogy arra a gyors meggazdagodás reményét lehetne építeni.
  Minden háromtagú család 10 ezer kávéfa megmunkálására szerződik és ezért évente 2000 millreist kapnak. Ezen kívül a három kávészüretért 1440 millreist. Összes évi keresete ilyenformán a háromtagú családnak 3440 millreis és még egy fityinggel sem több. Csúf ámítás az is, hogy a kávéültetvények megdolgozása a világ legkönnyebb munkája. 10 ezer kávéfa megmunkálása a tropikus éghajlat alatt moszkitóktól és maláriától meggyötört szervezettel annyit jelent, hogy más foglalkozásra egy másodpercnyi idő se jut.
  A megélhetési viszonyok éppen nem rózsásak Brazíliában. Egy kilogramm kenyér másfél millreis. Abból a jövedelemből, amit a kávéültetvényesek fizetnek, senki sem fog meggazdagodni. Örüljön a kivándorló, ha a mindennapi megélhetését abból fedezni tudja.
A könnyű meggazdagodás brazíliai délibábja a viszonyok alapos tanulmányozása után egy szempillantás alatt szétfoszlott.
  A csángógazdák kiküldöttei kiábrándulva jöttek vissza Brazíliából. Herberger Gyula azonban, ez a kalandor természetű ember, kivándorlásra csábítja a máról-holnapra való meggazdagodás reményétől elvakult embereket.
  Herberger Gyula szélhámosságai.
  László János adatai szerint Herberger Gyula már a csángógazdák brazíliai tanulmányútra gyűjtött pénzének egy részét is a saját céljaira fordította. Útközben úgy szórta a pénzét, hogy a partraszálláskor összesen 68 millreis volt a zsebében. A rio de janeiroi kikötőben a vámhivatalnál elemelt egy értékes fényképezőgépet, amelyet bent a városban 320 millreisért értékesített.
  Amikor hazautaztak, a sao-paoloi magyar konzul és neje Herbergert megkérték, hogy Aradon lévő rokonuknak hozzon el 20 dollárt, továbbá egy ruhát, szivart, cigarettát és 16 kg. kávét, tartalmazó csomagot. Herberger már Rio de Janeiróban csúful visszaélt a bizalommal. Felöltözött a konzul által küldött ruhákba. Zsebeit megtörnie a finom havanna-szivarokkal, sőt még a 20 dollárost is beváltotta a legelső pénzváltó intézetnél. A csomagból megmaradt kávét a hajón adta el 40 frankért.
  Hazaérkezése után a dollároknak és kávénak az árát lejben ugyan kifizette, de az elhasznált cigarettákra az eltulajdonított ruhákra azt mondotta, hogy útközben elkobozták,
  László János telepes gazdának, aki vele együtt volt Brazíliában, nagy pénzösszeget ígért, hogy viselt dolgait ne hozza napvilágra. De útitársát is becsapta, mert a tőle kölcsönkapott 53 ezer lejnek a felét egyszerűen nem fizette vissza.
  Így fest a valóságban a brazíliai telepítés ügye Herberger Gyula személye, noha a magyar konzul megbízólevelével toborozza a hiszékeny embereket — semmiképpen sem garancia arra, hogy a Brazíliába kicsődített tudatlan emberek, azt a sok jót, amivel őket kecsegtetik, mind meg is fogják kapni. A magyar konzul hivatalos iratát maga Herberger fogalmazta s többszöri javítgatás után Fillinger magyar konzul, ha alá is írta, ellátta egy oly záradékkal, amely őt mindennemű felelősség alól mentesíti.
  A brazíliai „kitelepítések” gyanús körülményeiről a belügyminisztérium is tudomást szerzett. Az aradi prefekúra tegnap szigorú rendeletet kapott, hogy a Herberger Gyula kivándorlási propagandájával felheccelt embereknek ne adjon útlevelet.
  Szükséges volna azonban, hogy az egész Erdély területén nagy apparátussal működő lélekvásárt a többi prefekturákhoz is kiadandó erélyes rendelettel csirájában akadályozzák meg, még mielőtt a szerencsétlen, félrevezetett emberek elindulnának az ígéret-földjére.

  Ellenzék, 1922. november 11. (Kivonat)
  Metes prefektus ez után kijelentette, hogy a belügyminisztertől utasítást kapott, hogy a Brazíliába csábító kivándorlási ügynökségek ellen tegye meg a legerélyesebb lépéseket s akadályozza meg a csábító ígéretektől elhódított falusi lakosság kivándorlását.
Már hetekkel ezelőtt jelentést tettem a belügyminiszternek — mondotta a prefektus — a lelkiismeretlen kivándorlási ügynökök munkájáról, akik Kolozsvárt különösen a Hóstátban szedték össze áldozataikat. Brazíliából az egészségtelen klíma, a fertőző betegségek s veszedelmes férgek gyilkoló hatása következtében a kivándorlók 80 százaléka sohasem térhet vissza hazájába.
Kötelességünk, hogy állampolgárainkat az általuk nem ismeri veszélyektől is tőlünk telhetőleg megvédelmezzük. Ezért a rendelet alapján utasítottam az útlevél-kiállító hivatalokat, hogy a brazíliai, kivándorlók részére szüntessék be az útlevél kiállítást.

  Ellenzék, 1922. november 19. Tovább csábítják az erdélyi magyarokat Brazíliába.
  Herberger Gyula üzelmeiről, aki típusa a filantrópia mezébe öltözött rabszolga kereskedőknek, már lerántottuk a leplet. Most újabb részletekről szereztünk tudomást Herberger altruista akciójáról. Herberger most, mint részvénytársasági igazgató mutatkozik be áldozatai előtt.
Minden kivándorlóval ugyanis az útlevél megszerzése előtt egy ötszáz lejes részvényt is megvásároltat. A rész¬vény, amely mint „ideiglenes üzletrész” szerepel, úgyszólván semmi útbaigazítást sem tartalmaz arra nézve, hogy mi a célja a részvénytársaságnak. Mindez azonban nem elég Herberger étvágyának, mert az útlevél elintézéséért, a készkiadásokon felül még 1000 lej költséget is felszámít ügyfeleinek, amit természetesen előre le kell fizetni. A kivándorlási hiéna eddig háromszáz nyolcvan magyar nemzetiségű román állampolgár részére szerzett útlevelet és ezektől díjak fejében eddig több mint fél millió lejt harácsolt össze.
  Herberger úr körlevelében kijelenti, hogy abban a szerencsés helyzetben van, hogy föld nélküli magyar honfitársait boldogíthatja, miután a román nemzetiségűek kivándorlását az állam nem engedélyezi, a zsidó vallásúakat pedig a brazíliai kormány nem fogadja be.
Mindenesetre csodálkozásunkat kell kifejeznünk a fölött. Hogy ha a hatóságok már nem is igyekeznek kellő eréllyel megakadályozni a kivándorlási ügynök nemzetrontó üzelmeit, hogyan tűrhetik, hogy a filantrópia mezébe öltözött részvénytársasági igazgató egy nem létező részvénytársaság részvényeivel csalásokat kövessen el a hiszékeny földműves nép körében.
  Az ügyészség feladata, hogy Herberger úr újabb üzelmeivel szemben megtegye a megfelelő lépéseket.

  Ellenzék, 1922. november 21. Véget vetnek Herberger Gyula üzelmeinek.
  Több cikkben lerántottuk már a leplet Herberger Gyula kivándorlási ügynök működéséről, aki már eddig is, sajnos, több száz magyar nemzetiségű romániai honpolgárt rábírt, hogy minden vagyonát elkótyavetyélje a bizonytalan jövővel kecsegtető tengerentúli arany mezőkért. Cikkeink alapján több kivándorló Bukarestbe utazott, hogy érdeklődjön a Herberger-féle kivándorlási ügynökség iránt. A belügyminisztérium illetékes osztályánál azt a felvilágosítást kapták, hogy Herberger annak idején kérést nyújtott be a dévai hatósághoz, hogy engedélyezzék ügynöki irodájának felállítását. A kérést ekkor elutasították. Herberger ekkor az egész országra szóló kivándorlási ügynöki szervezetet akart létrehozni s emiatt kérést is nyújtott be a belügyminisztériumhoz. Be sem várva a minisztérium határozatát, azonnal ügynökséget nyitott. A feljelentések alapján a bukaresti belügyminisztérium most utasítást adott a rendőrhatóságoknak, hogy a Herberger-féle ügynökségi iroda összes iratait, miután engedély nélkül működik, azonnal foglalják le és helyezzék zár alá.

   Fővárosi Közlöny, 1922-12-15/55. szám. 229.295/1922—XII. sz. Körrendelet a Dél-Amerikába kivándorolni szándékozók óvása tárgyában. Valamennyi törvényhatóság első tisztviselőjének.
  Az Északamerikai Egyesült Államoknak a bevándorlást korlátozó politikája folytán a kivándorlásra felkészülők jórésze legújabban más országok felé fordul s rohamosan növekszik azok száma, akik a Délamerikai államokban akarják boldogulásukat keresni. Ezt a folyamatot azután erősen támogatják egyes egyének, akik hangzatos jelszavak alatt a a szomszéd államoknak Magyarországtól elcsatolt részeiben kivándorlási propagandát űznek. Köztudomás szerint az európai bevándorlók számára leginkább tekintetbe jövő Délamerikai államok mindegyikének megvan a sajátos terméke, amelynek gazdagságát és gyarapodását köszöni. Brazília főcikke a kávé és kaucsuk, Argentíniáé és Uruguayé a marhaállomány, Chile pedig salétrommal kereskedett. A világháború utókövetkezményei, a valutakülönbözetek s a forgalmi eszközök óriási megdrágulása ezen cikkek exportképességét vagy tönkretette, vagy erősen elnyomta, minek folytán elég sajnálatosan ezen országokban is nagy gazdasági pangás és munkátlanság uralkodik. Mindez azonban sok honpolgárunkat nem tartja vissza attól, hogy az odavándorlás szándékával foglalkozzék, sőt igen szomorú, hogy dacára az ismételt óvásoknak, többen elhagyták az országot, hogy a fent említett országok valamelyikébe elvándoroljanak.
   Rio de Janeiróból veszem most a következő helyzetjelentést: „Nap-nap után érkeznek Magyarországból bevándorlók, miután elhelyezésük csaknem lehetetlen, s így hónapokon át legtöbbjük nem tud álláshoz jutni, a legnagyobb nélkülözés vár reájuk. A világkiállítási munkálatoknál mintegy 200 magyar volt alkalmazva, és miután ott az építkezések befejeződtek, legtöbbje jelenleg állás nélkül van. Legtöbben avval az erős elhatározással jönnek ki, hogy itt bármilyen nehéz testi munkát is elvégeznek. Ha nem is kellene megküzdeni az éghajlatváltozás okozta legyengüléssel és a fáradtság csaknem állandó érzetével, akkor is erős vetélytársat jelent minden érkező munkásnak a bennszülöttek olcsó munkaereje. A tapasztalat azt bizonyítja, hogy intelligens pályán működő ember, ha itt testi munkát kell végeznie, ha ebben nem megy tönkre, csakhamar visszakívánkozik hazájába, mert keresetéből ha esetleg éppen csak megél, de semmit sem tud megtakarítani. Főként áll ez az egyetemi diplomával bíró intelligenciára, melyet az utóbbi két esztendőben valósággal ontott Európa s így máris aggasztó túltengés mutatkozik.  
  Ipari szakmunkás is mind nehezebben tud elhelyezkedni, legfeljebb a földművesek kapnak némi munkát. A most közölt helyzetjelentés legutolsó bekezdéséhez egy különleges megjegyzést kívánnék fűzni. Brazíliában a kávétermelés, minthogy Európa számos állama nem vásárlóképes, túltermelés folytán erős válságba került, aminek következtében a kávéültetvényesek kénytelenek olcsóbb munkaerők után nézni s egyes államok, így főleg San Paulo állam igen nagy erőfeszítést fejt ki, hogy bevándorlókat nyerjen. Ennek a mozgalomnak eredménye, hogy az elmúlt két évben több Közép-Európai államból néhány ezer család ingyenszállítás mellett Brazíliába vándorolt. Ennek tulajdonítható továbbá, hogy Olaszország az elmúlt évben, bár éppen San Pauló államban évekkel ezelőtt a kávéültetvényeken kivándorlóit illetőleg rendkívül szomorú tapasztalatokat szerzett, Brazíliával egy kivándorlókat védő egyezményt kötött. Az egyezmény dacára a bánásmód és az ellátás az ültetvényeken olyan volt, hogy igen tekintélyes olasz körök és egyének állást foglaltak a kivándorlásnak odairányítása ellen.
  Egyáltalában mindenkinek tisztában kell lennie azzal, hogy ezen államokban a bevándorlók közül azoknak jövetelére helyeznek fősúlyt s azokat részesítik előnyben, akik a mezőgazdaságnak s különösen a kávéültetvényeseknek az olcsó termelést előmozdítani képesek. Ezért adnak előnyt azoknak a bevándorlóknak, akiknek sok gyermekük és számos családtagjuk van, mert ezeknek mindnyájuknak dolgozniuk kell, hogy a család megélhessen. S ezért van azután az, hogy a bevándorlókat, ha letelepítését az ügynökök még oly csábosan írják és hirdetik, elsősorban nem saját telepekre, földjükre telepítik, hanem a kávéültetvényekre kényszerítik s csak ha vagy két évet dolgoztak ott, engedik esetleg önálló gazdaság telepekre. Az ingyenes földosztás különben jelenleg mindenhol szünetel s egy kávéfazendián egyáltalán nem lehet annyit megkeresni, hogy abból valaki földet vásárolhasson.
  Felhívom ennél folyton a polgármester urat, hogy a kivándorlásra felkészülőket a Dél-Amerikába való kivándorlástól legnyomatékosabban, esetleg hírlapi közlése útján is óvja s ha tudomására jutna, hogy a törvényhatóság területén ügynökök idevonatkozó agitációt folytatnak, ellenük a legerélyesebben azonnal intézkedjék s mindent elkövessen, hogy a kivándorlásról szóló 1909 : II. t.-c. teljes szigorú alkalmazást nyerjen. Budapest,   1922. november 23-án. Rakovszky."

  Ellenzék, 1923. február 8. Amerikai kritika Románia kivándorlási politikájáról. New-Yorkból jelentik.
  1924 nyarán az amerikai bevándorlási törvény lejár, újabb intézkedésekre van tehát szükség, amelyekkel már foglalkoznak is Washingtonban. Általában azt hiszik, hogy a szigorú törvényen csak lényegtelen módosításokat tesznek s az európai államokból, ezen túl sem hajózható ki több ember, mint ez idő szerint. Az amerikai munkaügyi miniszter ama tapasztalatáról számolt be, hogy néhány európai állam, mint például Lengyelország, de különösen Románia hatóságai különös eljárást követnek az Amerikába szóló útlevelek kiállításánál. Romániában leginkább azoknak adtak kivándorlási célra útlevelet, akiket nem kívánatos elemeknek tartottak, és akik így Amerikára sem lehetnek hasznosak. Megtették azt is, hogy az útleveleket ezeknek, a polgároknak csakis az Amerikába történő kiutazásra állították ki, oly módon, hogy ezek útleveleikkel nem térhettek vissza Romániába, ami a munkaügyi miniszter véleménye szerint nagyfokú lelkiismeretlenség. Az egyesült-államokban az utóbbi időben, az a nézet alakult ki, hogy tulajdonképpen csakis olyan kivándorlók lennének bebocsáthatók, akikre Amerikának szüksége van és nem olyanokra, akiktől egyes országok szabadulni akarnak. Kívánsága azonban nehézségekbe ütközik, mert a kivándorlók számára az útlevelet az európai országok állítják ki, s azokat eddig nem lehetett felülbírálni. Így most az a terv merült föl, hogy az európai államok által kiállított útleveleket az Egyesüli Államok konzulai még Európában, bírálják felül és a beutazást, csak azoknak engedjék meg, akikre Amerikának szüksége van ily módon egyik állam, sem expediálhatja oda a nemkívánatos elemeiket, de nem tehetik ezt más országok sem. Hogy ezt a módosítást a törvényen mikor és mily formában hajtják végre, ma még nem tudják, de kétségtelen, hogy Amerika érvényt szerez akaratának és ennek folytán egyetlen európai állam sem élhet vissza vendégszeretetével és így nem expediálhatja oda a selejtes elemeket.

   Mások is mennek.
  Ellenzék, 1923. február 23. Magyarok útban Brazília felé. Kivándorol Arad megye magyar községeinek lakossága. — Az Ellenzék aradi szerkesztőségétől.
  Mindennap jobban ritkul a határvidék magyarsága. Egy része Magyar országba megy, tekintélyes számmal vándorolnak azonban magyarok Brazíliába és Argentínába is. Ezeket, az utóbbiakat a pénz utáni sóvárgás hajszolja, a hirtelen meggazdagodás, a beígért aranyhegyek. Magyarpécska, Nagyiratos és Zimánd munkásparasztjai között jó talajra találtak a lelketlen ügynökök, és az aradi megyeházán levő útlevélhivatal alig győzi a kivándorlási kérvényt elintézni. Csupán magyar megy ki, románnak nem szabad. A svábság óvatosabb. Brazíliát nem ismeri, ha mégis elfogta a dollár-láz, az Egyesült-Államok kedvesebb neki.
  A magyart, nincsen aki felvilágosítsa, a hatóságok nem is igen emelnek akadályokat távozása elé, hát megy szerencsét próbálni. Az ügynök hamar felismeri tétovázó tájékozatlanságot, mindjárt kész az ígérettel, dúsgazdagság, hatalmas földterületek várnak ottan minden magyarra és már meg is van az egyezség, megteszik a kivándorlási kérvényt, a többi aztán gyorsan megy a maga sablonos útján. Mindennap jobban ritkul a magyar faluk népe, mindig újabb csoport mond búcsút az anyaföldnek, amellyel eddig olyan békés egyetértésben meg tudott férni a magyar paraszt.
  Az aradmegyei útlevélhivatal most maga is megijedt a sok kivándorlás kérvény láttára és jelentésben számolt be a belügyminiszternek a három falu magyarságának fogyatkozásáról. A közigazgatósági hatóságoktól beszerezte az adatokat és azt mondja, hogy ügynökök járták tömegesen a három magyar községet és azok szították ilyen eredményesen a kivándorlást vágyat.
Pedig ezeken, a vidékeken valamikor a legmódosabb és legelégedettebb parasztgazdák laktak, akiket most a változott idő messze útra visz, hogy a vérviharok molohja után a pénzvágy molohjának dobja áldozatul őket.

  Budapesti Hírlap. 1923-03-28/71. szám.
  Brazíliában nincs szükség magyar kivándorlókra. Rio de Janeiróból jelentik: Az itt megjelenő Journal do Commercio egyik legutóbbi számában egyes brazíliai lapoknak ama hírével foglalkozik, amely szerint nagyszámú magyar kivándorló költözése várható Braziliába. A lap megállapítja, hogy a magyar bevándorlásra szükség nincs, különösen pedig nincsen szükség iparosokra és munkásokra, akik a bennszülött lakosság érvényesülését nehezítenék meg. A brazíliai nagyipar teljesen elegendő munkással rendelkezik, újabb bevándorlók nem fognak elhelyezkedést találni. Brazíliában kizárólag időnkint van munkáshiány és pedig főképpen az aratási munkáknál. Állandó munkások letelepedésére nincsen semmi szükség. A lap végül felhívja a brazíliai kormány figyelmét, hogy külképviseleti hatóságai útján ilyen értelemben világosítsa föl az idegen államok lakosságát.

  Ellenzék, 1923. március 22. Mennek, egyre mennek a magyarok Brazíliába. Aradról több család kelt útra Sao-Pauloba. Egy kivándorló elmondja kivándorlásuk okát. „Európa még nem higgadt le“. „Dolgozni és élni akarunk”. Kétszázezer lejes útiköltség. Az Ellenzék aradi szerkesztőségétől.
  Valami megmagyarázhatatlannak látszó ösztön hajtja az aradmegyei magyarokat mind tömegesebben egy új haza felé. Már írtunk arról, hogy Arad megye három legvirágzóbb magyar községe, mint fogy népességben, családok, mint néznek szembe ezer veszéllyel és vitorláznak át az ígéretek földjére, Amerikába, sőt annak leggyilkosabb klímájú vidékére: Brazíliába. A kivándorlási járvány azonban nemcsak a faluk népét fogta meg. Ez a ragály olyan, mint a fertőző betegségek mérge, a levegő viszi tova magával és a hol fészket üt, kérlelhetetlenül tizedeli a lakosságot.
  Az utóbbi napokban Aradról is nagyobb számmal indult meg a Brazíliába való kivándorlás. Olyanok mennek, akiknek vagyoni körülményei itt is nyugodt egzisztenciát tudnának biztosítani. Mikor e sorokat írjuk, éppen akkor kelt útra egy jó módban levő aradi iparos család. Szakács István mészáros-mester: feleségét, 4 gyermekét, apósát, két vejét, inasát, annak anyját és három közelebbi rokonát viszi magával. Saját költségükön mennek, ami nem kevesebb, mint kétszázezer lejt tesz ki. Szakács közismert, vagyonos iparos volt Aradon, a Fábián-utcában a piac közelében bírt jelentékeny forgalmú üzlettel. Házát nemrégen adta el, hogy az utolsó kapocstól is megszabaduljon, amely Aradhoz kötötte. Az Ellenzék munkatársának alkalma volt vele beszélni és megkérdezni, mi indította arra. Hogy magát és nagyszámú családját a nyugodt életből ily bizonytalan vállalkozásba viszi. Ezeket mondotta:
  — Tizennégy ember, 28 munkáskéz. Egész életünk dologban tellett, a munka, a nehézség tehát nem ijesztenek meg bennünket. Sokkal súlyosabb az ok, ami útra visz minket. Az élet bi¬zonytalansága. Európa még nem higgadt le, egy beláthatatlan időig tartó tűzfészek. A háború réme még most is itt lebeg fejünk felett. Ért engemet, dolgozni és élni akarunk. Nem akarjuk fiatal életünket a harctéren elpocsékolni. Sem az okát, sem a szükségét nem látjuk az oktalan háborúságnak. Békés, dolgozó, szabad polgárok akarunk lenni. Ezt keressük és ezt hisszük, hogy megadja nekünk Amerika.
  — Brazíliába azért megyünk, mert vidékünkről többen vannak már ott magyarok. Bennünket nem csaltak ügynökök, bár van tudomásunk róla, hogy ezen a vidéken jó talaja van a kivándorlásra való csábításnak. Sao-Paulóban szállunk partra. Van az ottani magyar konzulhoz ajánlásunk. Pénzt viszünk annyit, amennyivel jó időre biztosíthatjuk magunkat és ott is mesterségünket akarjuk tovább folytatni.

  Ellenzék, 1923. március 25. Kivándorlók csalódása. Temesvári tudósítónk jelenti:
  Az utóbbi időkben a kivándorlási ügynökök nagyban űzik a Dél-Amerikába való kivándorlás propagandáját. Legutóbb is hatvanan vándoroltak ki Argentínába. A temesvári vasúti munkások közül háromszázan készülnek oda. Most érkezett egy temesvári sportember levele, aki az ősszel vándorolt ki Buenos-Airesbe.
  Leírja, hogy az oda kivándorolt magyarok leírhatatlan nyomorban vannak, közel háromezer magyar vándorolt ki és legnagyobb részük munka nélkül van. Az ültetvényesek ingyen utazásra csábítják a kivándorlókat, akik ha el is érnek a három-négyszáz kilométerre, fekvő ültetvényekre, nagyon baromi munkát kell végezniük. A temesvári vasúti műhely munkásai, amikor erről értesültek, elhatározták, hogy nem vándorolnak ki Argentínába. A temesvári prefektus ennek kapcsán vizsgálatot indított, hogy kiderítse az ügynökök kilétét, akik kivándorlásra csábítják a népet.

  Ellenzék, 1923. március 28. A bányászok csak miniszteri engedéllyel hagyhatják el az országot. Aradi szerkesztőségünk jelenti:
  Az aravidéki kivándorlási láz csökkentésére vagy megakadályozására hathatós intézkedéseket tett a közmunkaügyi miniszter. A Zsilvölgyi Bányaigazgatóság kijelentette ugyanis, hogy a munkások tömegesen készülnek Amerikába, ahova ügynökök csábítják őket. A miniszter Popescu aradi munkaügyi felügyelőt utasította, hogy a kivándorlást minden eszközzel akadályozza meg. Rendeletet adott ki arra, hogy a bányászok jövőben csak miniszteri engedéllyel hagyhatják el az ország területét.

  Ellenzék, 1923. április 20. Szerb ügynökök kivándorlásra csábítják az alföldi magyarokat. Budapesti tudósítónk jelenti:
  Hivatalos helyről szerzett értesüléseink szerint Csanád vármegyében szerb ügynökök a magyar lakosságot Jugoszláviába való kivándorlásra csábítják. Eddig Battonyáról 800 család vándorolt ki és újabban szintén sokan jelentkeztek, akik bejelentették kivándorlási szándékukat. A magyar hatóságok természetesen megtették a szükséges ellenintézkedéseket a szerb ügynökök csábításaival szemben.

  Temesvári Hírlap, 1923. május 11. szám
  Herberger szabadlábon. A Cunard Line százötvenzere lei kauciót helyezett érte letétbe. — Felszólítás a károsultakhoz. 
  Azon lelketlen kivándorlási ügynökök közöl, akik életpályokul az emberkereskedést választották, az egyik főalak, Herbergger Gyula hurokra került. Herberger Gyula neve ismerős nemcsak a szegény, félrevezett, sőt kifosztott bányamunkások előtt, hanem Temesvár közönsége előtt is, mert foglalkoztunk már ezzel a névvel abból az alkalomból, hogy az ügyészség elrendelte elogatását. Herberger Gyula egy évvel ezelőtt kezdte meg működését Déván, ahonnan tág működési tere nyílt: a Zsil völgybe. Itt fejtette ki a legnagyobb agitációt, még pedig úgy, hogy kirándult Vulkánra, Petrillába, Lupénybe, Petrozsénybe és a Zsilvölgy legelrejtettebb községébe is, felkereste a sorsukkal elégedetlen földmunkásokat és bányamunkásokat, feltárta előttük az amerikai milliókat, melyek csak rájuk várnak és mint a szegény nép jóakarója, felszólította a szegény népet, hogy kövesse őt.
  Nagy amerikai összeköttetéseire hivatkozva megígérte a szegény bányamunkásoknak, hogy könnyűszerrel kitelepíti őket Brazíliába, ahol ingyen földet kapnak, telepesek lesznek s nemsokára mint dúsgazdag amerikaiak fognak visszatérni hazájukba, ha ugyan egyáltalán kívánkozni fognak ide viszszajönni. Herberger Gyula mindezen szolgálatait — úgy mondta ő — teljesen önzetlenül teszi, nem is kell hozzá sok pénz, csupán ezerötszáz lei előleg. Az utazáshoz szükséges többi pénz előteremtésére nagylelkűen hosszabb terminust adott a munkásoknak, sőt — a jelekből így gondoljuk — azt sem bánta volna, ha azt sohasem tudják előteremteni A munkások azonban, akik már nem tudtak szabadulni a fényes jövő gondolata alól, véres verejtékkel előteremtették azt a pénzt, amire még szükség volt, s most már önzetlen jóakarójukhoz fordultak, hogy intézze el kiutazásukat.
  Herberger erre a következő, sokszorosította levelet küldte a bányászoknak:
  Tisztelt Uram! Sajnálattal értesítem, hogy azok, akik a kiállított papírokon mint bányamunukások szerepelnek, nem mehetnek ki Brazíliába. Az előlegezett pénzt vissza fogom küldeni.
  A türelmetlenkedő földmunkásoknak viszont ilyen leveleket küldözgetett szét:
  Tisztelt Uram! Sajnálattal értesítem, hogy földmunkás nem vándorolhat ki Brazíliába. Az előlegezett pénzt vissza fogom küldeni.
  A munkások jó ideig várakoztak a pénz visszaküldésére, de amikor látták, hogy az ismételt sürgetés is hiábavaló egyre erélyesebben kezdtek fellépni protektorukkal szemben. A hurok tehát, melyet a félrevezetett munkások fontak Herberger nyaka, köré, kezdett egyre szorosabb lenni s a kivándorlási ügynök végül is jónak látta eltűnni a Zsilvölgye környékéről. Herberger tehát Temesvárra jött s egyik másik áldozatának, akiről megtudta, hogy itt tartózkodik, a következő szószerinti levelet küldte:
  Tisztelt Uram! Értesíteni, hogy Déváról irodámat Temesvárra helyeztem át és ezentúl nem a saját nevem alatt dolgozom, hanem a hajóstársaság nevében. Mindenki ki lesz elégítve, aki nem utazhat, a pénzt visszakapja. A Zsilvölgyből mindenki kiutazhat, aki papírjain mint földműves van feltüntetve. Aki nem utazhat ki, az vissza fogja kapni az útiköltséget és az előleget is.
  Herberger Temesvárra érkezése után csakhamar megtudta, hogy a rendőrség keresi s azért a Metropol szállóbeli lakását elhelyezte Cunard Line hajózási társaság Hunyadi utca 40. szám alatti helyiségébe. A rendőrség emberei sokáig keresték őt, de a Metropolban úgy tudták, hogy Bukarestbe utazott, a hajóstársaság viszont azt mondtat, hogy vidékre ment és nem is lak ide ott, hanem Metropolba.
  Tegnap végre egyik becsapott áldozata, Weisz Lázár vasöntőmunkás véletlenül megláttam az utcán, azonnal jelentette a rendőrségnek s ezuttal nem menekülhetett.
  A józsefvárosi rendőrség főnöke, Perián György rendőrkapitány azonnal letartóztatta és kihallgatta őt. A kihallgatás után azonban változás állott be a sikkasztó ügynök sorsába.
  Megjelent a rendőrségen a Cunard Line temesvári fiókjának igazgatója, Ciuntu Sergiu, százötvenezer lej óvadékot deponált Herberger szabadlábra helyezése érdekében és kötelezvényt írt alá, melyben kötelezi magát, hogy a hajózási társaság minden eddig bejelentett, vagy ezután bejelentendő, kárt, amit Herberger okozott meg fogja téríteni. A rendőrség erre az ügyészség utasítására szabadlábra helyezte Herberger Gyulát, előbb azonban elkobozta Amerikába szóló útlevelét, így tehát a kivándorlása ügynök egyelőre szabadlábon van, az eljárás azonban tovább folyik ellene.
  A józsefvárosi rendőrségen eddig tíz zsilvölgyi bányász feljelentése fekszik, akiket tizenötezer lejjel károsított meg, de a rendőrség tudomása szerint még mintegy ötven zsilvölgyi bányamunkás van, aki csak azért nem tette még meg a feljelentést, mert nem tudja Herberger tartózkodási helyét, sem azt, hogy szélhámoskodásai miatt letartóztatták így még mindig vár a pénze visszaküldésére. De ezeken kívül más munkások feljelentése is egyre érkezik a rendőrségre, az ügyészségen pedig egész halmaza fekszik az oda beadott feljeslentéseknk. Tegnap Fassbinder Henrik szabó és Weisz Lázár vasöntőmunkás tettek feljelentést a kivándorlási ügynök ellen, akiket szintén 1500 - 1500 lejel károsított meg.
  A rendőrség, miután nem tudja a még nem jelentkezett károsultak nevét, és címét, a Temesvári Hírlap útján szólítja fel mindazokat, akiktől Herberger pénzt vett fel és azt még nem fizette vissza, hogy haladéktalanul tegyék meg a feljelentést, akár a temesvári rendőrségen, akár az ügyészségen, hogy a hajózási társaságot felszólíthassa vállalt kötelezettségének teljesítésére.
  Mi pedig arra hívjuk fel a rendőrség figyelmét, hogy kísérje figyelemmel Herberger működését, mert vagy itt marad és akkor tovább folytatja kivándorlási agitációját, vagy elillan végérvényesen s akkor megmenekül attól a büntetéstől, amelyet nagyon is kiérdemelt magának áldásos működése folytán. A szegény félrevezetett munkásoknak pedig ez az eset legyen intő példa arra, hogy ne üljenek fel még olyan kivándorlási ügynök hitegetésinek sem, aki áldásos működéséről könyvet képes kiadni. A sajtó már nem egyszer közölt óvatosságra intő cikkeket, ez az eset azonban többet beszélhet minden figyelmeztetésnél.
  Hogy Herberger Gyula, milyen nagy szolgálatokrévén érdemeltei ki azt, hogy a Cunard Line százötvenezer lej óvadékot helyezett érette letétbe és garanciát vállalt összes tartozásainak kifizetésére, nem tudjuk.

                                                                                                     Győrfi Antal és gyermekei

  Ellenzék, 1923. május 12. Letartóztatták Herberger Gyulát.
  A temesvári rendőrség letartóztatta Herberger Gyula kivándorlási ügynököt, akinek kivándorlási üzelmeire mi már régen felhívtuk a figyelmet. A Cunard Line társaság Herbergerért százezer lejt tett le garanciaképen. Herbergert az óvadék ellenében szabadlábra helyezték, de az eljárás tovább folyik ellene.

  Ellenzék, 1923. május 16. Kivándorlási statisztika az 1922. év utolsó negyedéről.
  A Monitorul Oficial (Hivatalos Közlöny) részletes statisztikai kimutatást közöl Románia ama lakosairól, akik írásban jelentették be 1922. október 1-től december 31-ig való kivándor¬lási szándékukat. A jelentkezők összes száma 6225. Ezeknek 21 százaléka régi királyságbeli, 13 százaléka besszarábiai, 26 százaléka bukovinai 93 százaléka Erdélyből és a Bánságból való. Számszerit 5789 az erdélyi és bánsági kivándorlók száma, akik közül 4659 az Egyesült-Államokba, 16 Kanadába, 1104 Dalmáciába, 10 Palesztinába és 1 máshová kívánkozott. Anyanyelv szerint legtöbben németek, azután következnek a magyarok, románok, zsidók, szerbek. A kivándorlásra jelentkezők közül nem adtak engedélyt 805-nek, 340-nek pedig az ügyét függőben tartották.

   Ellenzék, 1923. június 15. Herberger Gyula Kelet-Európa legnagyobb kivándorlási szélhámosa Romániából, Magyarországból, Jugoszláviából és Németországból több ezer családot akart elcsábítani Brazíliába. Herbergerék hamis részvényeket adtak el a kivándorlóknak. Jelentés Herberger és társai üzelmeiről.
  Az Ellenzék már többször foglalkozott Herberger Gyulának, egy 27 esztendős fiatalembernek kivándorlási szélhámosságaival, melyet egy holland hajóstársaság ügynökeivel követett el. Herberger, amint azt megírtuk, ügynökei útján Romániából, a volt monarchia utódállamaiból, valamint Németországból különböző hazug ígéretekkel több ezer családot akart Brazíliába csábítani. Különösen Romániában volt nagy szerencséje e téren, mert a kivándorló emberek legnagyobb részét itt toborozta össze.
  De Magyarországból is sokan vándoroltak ki és a magyar kormány mihelyt tudomást szerzett Herberger és társai üzelmeiről, egy miniszteri biztost küldött ki Délamerikába, hogy vizsgálja meg a brazíliai kivándoroltak helyzetét és állapítsa meg, hány magyar családot csábított ki Herberger Braziljába. A miniszteri kiküldött két hónapig tartózkodott Délamerikában és ez alatt a legkörültekintőbb vizsgálatot végezte.
A vizsgálat eredményéről az Ellenzék budapesti tudósítójának a kiküldött miniszteri biztos a következőket mondotta el:
  — Ilyen nagyarányú, széleskörű és ravaszán kieszelt kivándorlási szélhámossággal — mondotta — 30 év óta nem volt dolga a magyar hatóságoknak. De külföldön sem fordult elő az utóbbi időben hasonló nagyarányú szélhámosság. Herberger üzelmei Kelet-Európa legnagyobb és legveszedelmesebb kivándorlási szélhámosságai, közé tartozik. Herbergerről és a csalás előzményeiről, részleteiről a következőket mondotta:
  — Herberger Gyula dévai születésű 27 éves fiatalember, néhány évvel ezelőtt Budapesten egyik nagyobb biztosító társaság hivatalnoka volt. Majd Dévára költözött és itt megismerkedett László János jómódú telepes-gazdával. László és Herberger elhatározták, hogy egy nagy magyar kolóniát létesítenek Brazíliában. A múlt év elején el is utaztak a brazíliai San Pauloba, ahol Herberger azzal állított be Fillinger Vilmos építészhez, San Paulo tb. főkonzulához, hogy a létesítendő magyar kolónia első transzportja, negyven erdélyi magyar család már útban van Brazília felé. Fillinger elhitte, hogy valóban elindultak az erdélyi magyarok Brazíliába, kezébe vette a negyven „érkező” család ügyét és közbenjárt, hogy egy kávéfacendán elhelyezést biztosítson nekik. Herberger lelkiismeretlenül kihasználta Fillinger tb. főkonzul jóhiszeműségét és egy levelet csalt ki tőle, amelyben a főkonzul megígérte, hogy a kivándorló erdélyi magyarok elhelyezését biztosítani fogja a kávéfacendákon. Herberger és László a levéllel visszautaztak Erdélybe, ahol óriási szélhámosságot kezdettek. Ezerszámra nyomattak körleveleket, amelyekkel elárasztották egész Romániát, Jugoszláviát, sőt Magyarországba és Németországba is becsempésztek ilyen körleveleket, amelyekben a legképtelenebb ígéretekkel és hazugságokkal csábítja ki Herberger az erdélyi magyarokat és a szerb, német családokat.
  Herberger körlevelei megtették a maguk hatását: ezrével jelentkeztek Erdélyből és Jugoszláviából a kivándorlók, sőt átcsapott a kivándorlási láz Magyarországra és Németországra is. A magyar kormány minden lehetőt elkövetett, hogy Herberger kezeiből kiragadja a magyar kivándorlókat.
  — Amint megérkeztem Rio de Janeiróba, azonnal érintkezésbe léptem Rémi Berzenkovics főkonzullal, majd San Pauloba utaztam, ahol legelőször is Fillinger tb. főkonzult kerestem fel. Már másnap megérkezett egyik hollandus hajóstársaság hajója, amely egy kivándorló transzportot hozott   Herberger becsapott áldozatai közül.
  A hajón ezen kívül több száz nyugat magyarországi kivándorló is volt, akiket a hajóstársaság ügynökei csábították Brazíliába.
  Csakhamar megtudtuk, hogy a hajóstársaság összeköttetésben van Herbergerrel és a társaság ügynöki hálózata kiterjed egész Erdélyre.
  — Azonnal hozzáfogtunk a kivándorlók kihallgatásához. Elmondták, hogy Herbergernek 400—500—1000 és 1000— 1200 lejt fizettek fejenként az „útlevél megszerzéséért.” Ezenkívül pedig hamis részvényeket bocsátott ki és vétetett meg a kivándorlókkal. Egy-egy részvény ára 1000—3000 és 10. 000 lej között váltakozott.
  — A brazíliai kávéfacendák tulajdonosai között — és ezt megelégedéssel kell konstatálnunk — nagy megbotránkozást keltett Herberger szélhámossága. A szerencsétlen, kicsábított erdélyieknek azonnal felajánlották, hogy facendáikon alkalmazzák őket. Ez azonban rendkívül nehéz és egyáltalán nem magyar embernek való munka. Herberger üzelmei nem kerülték el a román hatóságok figyelmét sem, mert néhány héttel ezelőtt Herberger Temesváron letartóztatták, de később 150 ezer lej kaució ellenében, melyet a hollandiai hajóstársaság tett le érette, szabadlábra helyezték és jelenleg is szabadlábon van.

                                                                            Győrfi Antal és felesége, született László Katalin

  Ellenzék, 1923. szeptember 12. Amerikának nem kell nemzetéhez ragaszkodó bevándorló. (kivonat)
  Ami a magyar kivándorlási kedvet illeti hát ez az utóbbi időben meglehetősen felszökött, úgy hogyha minden kifelé igyekvőt bebocsátásának a külállamok, akkor számításaim szerint évente mintegy harmincezer magyar hagyná, el az országot. Újabban miután az Északamerikai Egyesült-Államok a mondott rendelkezésekkel gátat szabnak az odavaló belépés elé, akkor Magyarországból erős kivándorlási akció fordul Kanada felé.
Brazíliába az elmúlt esztendőben bizonyos Herberger Gyula nevű dévai ügynök közel ezer főre menő magyar csoportot vitt ki, ami több, Brazíliában létesítendő magyar gyarmatra, kolóniára részvényjegyzést is indított s ezek a részvények ezer-tízezer lejre is szóltak. Azóta bebizonyosodott, hogy a kolónia csupán elméletben létesült.
  A délamerikai megélhetés általában nem biztat annyi jóval, mint azt a kivándorlási ügynökök feltüntetik. Azoknak, akik mint farmerek akarnak Argentínában letelepedni, azoknak a pénz magas állása miatt olyan horribilis tőkét kell magukkal vinniük, amellyel idehaza is meg lehet gyökeresedni, sőt boldogulni is lehet.

  Ellenzék, 1923. október 10. Kivándorlási járvány Magyarországon. Hiszékeny emberek és munkakeresők. — Csalódottan térnek vissza a törökországi kivándorlók. — Kevesen mennek Amerikába.
  Az utóbbi időben sok dolgot adnak a belügyminisztériumnak a kivándorlások. Nehéz ma az élet, különösen munkából és a kalandosabb, nyughatatlanabb emberek szívesen foglalkoznak a gondolattal, hogy pár esztendőre kilátogatnak külföldre, amíg majd stabil lesz megint a valóságban is a korona, a kereskedőknek nem kell arcuk verejtékével naponta újra írni a kirakatok árjelző táblácskáit, és az elsejei fizetést be lehet osztani az egész hónapra. Minden rangú-rendű ember található a kifelé iparkodók között. Egyszerű munkások, izmos parasztlegények, diákok, tisztviselők, akik létszámcsökkentés miatt kénytelenek az életüket újra kezdeni, diplomás emberek, akik ráuntak diplomájuk méla bámulására és azt remélik, hogy a gyakorlati felhasználásra máshol több lehetőség nyílik.
  Az új Körösi Csomák.
  A legkedélyesebb és legkönnyelműbb kivándorlók persze a diákok. Ők azt gondolják, hogy odakint épp úgy lehet koplalni, mint itthon, de ráadásul még világot is láthatnak, — amellett azzal vigasztalják magukat, hogy bármiféle szolgai munkát is találhatnak külföldön, ott azt nem szégyen elvégezni. Ezek a fiatalok aztán nem sokat töprengenek, hónuk alá csapják az indexüket és nekivágnak a nagyvilágnak. Kint persze látják, hogy manapság nem is oly egyszerű Körösi Csoma Sándornak lenni, mint valamikor régen volt. A külföldi magyar követségeknek és intézeteknek sok gondot okoz, míg az elszánt fiatal magyarokon valahogy segíteni tudnak. A Berlini Magyar Intézet vezetője mesélte, hogy sokszor maga sem tudja, hogy élnek meg ezek a diákok. Napokig nem esznek mást, mint almát az utcán, vagy valami főzeléket az olcsó kiskorcsmában, néha éjszaka is a városban csavarognak, mert nincs szállásuk, nincs pénzük, sokszor még arra sincs, hogy kétségbeesett pénzkérő leveleket továbbítsanak hazájukba. De a lelki rugalmasságuk csak ritkán hagyja őket cserben, és ha valamiképpen pénzhez jutnak, — akkor nem indulnak hazafelé, hanem mennek még tovább. Egészen fantasztikus utakat tesznek. Nyelvtudás nélkül, elegendő pénz nélkül, a jó ég tudja hogyan jutottak már ilyen kis kalandorok Finnországba épp úgy, mint Spanyolországba, Borneóba, Jávába. Legutóbb egyik ilyen szegény fiú Japánban pusztult el a földrengéskor, amikor már yenekben szép tőkét gyűjtött. Pár esztendei csavargás és kínlódás után ezek a kivándorlók rövidesen visszatérnek, és nem lehet mondani, hogy a külföldi túra ártalmukra lett volna.
  Csalódott „művésznők".
  Másként áll a dolog mát a fiatal lányokkal. A rendőrségen feltűnt, hogy mostanában nagyon sok fiatal pesti lány, varrónő, gépíró, üzleti elárusító kért útlevelet. Megállapították, hogy ezeket, a naiv lányokat egy csirkefogó társaság bolondította el. A társaságnak fölhajtói kiszemelték a csinosabb, egyszerű lányokat és elkezdték nekik magyarázni, hogy ők voltaképpen félreismert gyöngyök.
  - Lelkem, magának olyan alakja és olyan kecses mozgása van, hogy a legelső színésznő megirigyelné. Magának művésznőnek kell lennie. Szeret úgy-e táncolni?
  Persze a lányok szeretnek táncolni. Mind érezték, hogy művésznőknek születtek. Erre a felhajtó mindjárt ajánlott táncmestert, aki a művésznő tehetségeit kifejleszti, és kész balerinát nevel belőle.
  A lányok nekiláttak a tanulásnak, az órák elég drágák voltak, elég keserves volt éjjel-nappali munkával a táncmester úr honoráriumát előteremteni, de a szívósabbaknak sikerült ez is nagy keservesen. Mikor már a táncmester urak úgy gondolták, hogy lelkes tanítványaiktól több pénzt nem tudnak kipréselni, kijelentenék, hogy a művészi előkészítés befejeződött. A lányok megcsodáltatták magukat otthon, a szomszédok előtt, aztán lázas, boldog reménységek között elindultak az „impresszárió” vezetése mellett a külföldi turnéra. A turné első és utolsó állomása rendesen valamelyik balkáni vagy galíciai mulató, vagy étterem volt, ahol a művésznőknek kecses tánclépésekkel kenyeret és újságot kellett körülhordozniuk és mindig barátságosan kellett mosolyogniuk.
  A szerencsétlen magyar lányok, amikor már nem tudták tovább hallgatni a remélt tapsorkánok, éljenzúgások helyett a tányérok csörömpölését és a vendégek kiáltozásait, visszaszállingóztak Magyarországba. És még azoknak jobb, akik így összetörve, csalódottan, de vissza tudnak jönni, mintha már arra nincs erejük, hogy szabadulni tudjanak az „impresszáriókétól”.

  Törökország felé.
  Másik csoport kivándorló is nagyon bús kedvben, az életért küszködve iparkodik magyar terület felé. Ezek a törökországi kivándorlók, akiknek sorsáról az utóbbi időben olyan sok szó esett. Még ma sem lehet megállapítani, ki toborozta össze azt az öt-hatszáz embert, akik először vágtak neki a varázslatos, titokzatos Keletnek. Törökországra az általános figyelmet Friedrich István hívta fel. Friedrich a maga nagy fantáziájával, könnyen lelkesülő egyéniségével szinte átidealizálta Kemál pasa Török¬országát és miközben Kis-Ázsiában most szervezkedik újra a törökség, most akarnak Angórából egy csapásra második Konstantinápolyi teremteni. Friedrich már csak azokat az óriási vállalkozásokat látja, amelyeket egy csapásra elő lehetne parancsolni a földből. Talán ezek a délibábos képek is vonzották kifelé az embereket, azonban bebizonyosodott, hogy maga Friedrich a hozzá forduló egyszerűbb embereket igyekezett a mostani kivándorlásról lebeszélni. Az emberek mégis útnak indultak.
  Azt mondják, néhányan szép piros fezt is beszereztek, hogy ezzel pótolják törökországi ismeretüknek sok hiányosságát. Kint Konstantinápolyban aztán megakadtak, sok száz év óta nem látott Sztambul ennyi koldus, éhes magyart. A törökök nem tudtak velük mit kezdeni. Kis-Ázsiába, ahol félig-meddig még hadiállapotok vannak, nem engedték át őket. Konstantinápolyban, amely még él, de az élet halálosan csöndes, szintén nem volt szükség magyar munkásokra. A magukkal hozott kis pénz a világ most talán legrégibb városában hamar elfolyt és az aranykeresők éhesen lődörögtek a Boszporusz partján. Magyarország a békeszerződés értelmében eddig nem állíthatott fel Törökországban diplomáciai képviseletet, tehát a magyar kormány csak barátságos hatalmak ottani követségei útján tud a vergődő kivándorlókon segíteni. Most aztán jönnek haza, talán ha itthon lesznek, megtudjuk, kit terhel a felelősség, ha ugyan személy szerint meg lehet találni az ilyen tömegábrándok irányítóit.
  Amerika felé kevesebben mennek.
  A régi és a mai Európa álma, Amerika most nagyon kis rést enged a kapuján a bevándorlóknak. Érdekes, hogy még az elmúlt esztendők alatt a hatóságok óriási ostrom alatt állottak és százával és ezrével kellett visszatartani a dollárok felé sereglő embereket és családokat, most ez a kivándorlási láz csökkenni mutatkozik. Talán kevés a pénz, talán valahogy szétterjedt a nagytömegekben az amerikai munkanélküliség híre. Ez ismét egyike a sok rejtélynek, de mindenesetre kevesebb a vállalkozók száma. Valószínű azonban, hogy decemberre ez ismét megváltozik. A drága magyar vér nem tud itthon maradni és ömlik feltartóztathatatlanul szerteszét a nagyvilágba.

  Ellenzék, 1924. április 6. Kedvező fordulata dévai csángótelepesek ügyében. Döntött a legfőbb agrárbizottság. — Visszaadják a csángók földjeit. Déváról jelenti az Ellenzék tudósítója:
  A csángótelepesek ügyével több ízben foglalkozott az Ellenzék. Megírtuk, hogy az agrárreform során szegény telepesektől elvették földjeiket. Kettős veszedelem fenyegette őket: Először is semmisnek tekintették azokat a szerződéseket, amelyeket annak idején a magyar kormánnyal kötöttek, és amelyekkel végleges tulajdonukba mentek át telepeiknek. Másodszor túl szigorúan alkalmazták velük szemben a törvényt, amikor az agrárreform során családonként csak 4 hold földet hagytak meg azoknak a famíliáknak is, amelyek már évtizedek óta dolgoztak a telepükön.
  Ez az eljárás valóságos pánikot idézett elő a telepesek körében, amelyet Herberger kivándorlási ügynök szépen gyümölcsöztetett a maga számára azzal, hogy a csángókat tömeges kivándorlásra bírta. Most aztán nagyjelentőségű fordulatról számolhatunk be. Március hó 24-én döntött a legfőbb agrárbizottság ez ügyben és kimondta, hogy az egész eljárás megsemmisítésével az összes telepeseknek meghagyja eddigi birtokaikat. Folyó hó 3-án hozta Dévára Szőcs Jakab csángógazda személyesen e legfőbb döntést a miniszter azon külön utasításával, hogy adják vissza a csángóknak földjeiket és szüntessék be velük szemben a kisajátítási eljárást.
  Az igazságnak tartozunk annak a kiemelésével, hogy Panaitescu dévai szenátor hetekig küzdött, exponálva magát a magyar telepesek érdekében. Ugyanígy kivette részét a munkából dr. Dubles prefektus is, aki személyesen kifejtette a miniszter előtt, hogy Déva városát érzékenyen érintené az, ha a munkás, rendszerető és termelő csángó népet kiüldöznék.

  Román bokázás.
  Ellenzék, 1924. április 6. Diplomáciai úton lépett föl a kormány a kivándorlási hiénák ellen. Hogyan játszották ki a kivándorlási tilalmat? — Valláscsere egy passzusért — Román állampolgárok, akik francia és angol útlevéllel vándorolnak ki. — A párisi hamis útlevélgyár. Cluj—Kolozsvár. (Az Ellenzék tudósítójától.)
  Az utóbbi hónapok folyamán egyre erősödő kivándorlási járvány már nemcsak a magyarok, hanem az ország román lakosságát is megtizedeli. Köztudomású, hogy a háború után módosított kivándorlási törvény értelmében román állampolgár csak amerikai belügyminiszteri engedéllyel jutnak útlevélhez. A belügyminisztériumtól így is csak a legnagyobb nehézségek árán lehet útlevelet szerezni a kisebbségekhez tartozó állampolgároknak, egy jelenleg is érvényben levő miniszteri rendelkezés pedig egyenesen megtiltja a kontinensen túlra szóló útlevelek kiállítását románok számára. A hatóságok azonban reájöttek, hogy a szigorú kivándorlási tilalom dacára az ország román lakosságának egy jelentékeny százaléka, amelynek túlnyomó részét erdélyiek alkotják, szintén kivándoroltak a tengerentúli országokba. A belügyminisztérium erre rendeletileg utasította az ország összes állambiztonsági és rendőri hatóságait, hogy indítsanak nyomozást aziránt, hogy a kivándorlási tilalom alá esők hogyan jutottak Amerikába szóló útlevélhez.
  A belügyminisztériumhoz a nyomozás alapján beterjesztett jelentések szerint a román fajhoz tartozó kivándorlók egy jelentékeny része szabályszerű, legális úton szerzett román útlevéllel vándorolt ki Az útlevelet a hatóságoktól olyan formán sikerült megszerezniük, hogy nevüket idegen ortográfiával írták be az útlevélkérvénybe, számosan a görög keleti vallásról áttértek a református, vagy római katolikus vallásra s ezáltal sikerült azt a látszatot kelteni az útlevél kiállító hatóságok előtt, hogy a kisebbségekhez tartoznak, amelyeknek kivándorlása elé a bel¬ügyminiszter köztudomásúlag nem gördít akadályokat. Igen sokan, azonban akiknek a belügyminiszter az útlevélkérését visszautasította, külföldön szereztek Amerikába szóló útlevelet.
  A nyomozó hatóságok megállapították, hogy ezen túlnyomó részben Parisban ügynökök által hamisított okmányokkal külföldi — nagyobbára francia és angol — útlevelet vásároltak, s így mint idegen állampolgárok vándoroltak ki a tengerentúli országokba. A Dél-Amerikába kivándorlók a kevesebb formalitással megszerezhető francia útlevelet vásárolták meg a párisi útlevél hamisító ügynökségektől. Az Észak-Amerikai Egyesült Államokba kivándorlók azonban kivétel nélkül angol útlevéllel, mint angol állampolgárok vándoroltak ki, miután az Unió Nagybritanniára nézve állapította meg a legkedvezőbb kivándorlási arányszámot. Nagybritanniából ugyanis évenként hatvanezer kivándorlót fogadnak be az Egyesült-Államok s miután Angliában a kivándorlók száma igen csekély, az angol kivándorlók ezt a kvótaszámot sem veszik teljesen igénybe úgy, hogy megfelelő bevándorlási engedély birtokában a kvóta keretein belül angol állampolgár bármikor kivándorolhat az Egyesült-Államokba. A belügyminisztérium a román lakosság kiáramlásának megakadályozására diplomáciai úton lépett érintkezésbe a francia kormánnyal, amelyet arra kért, hogy az út-levélhamisító ügynökségek üzelmeinek meggátlására tegyen lépéseket.

  Ellenzék, 1924. április 27. Mi kell a tengerentúli útlevelekhez.
  A munkaügyi miniszter részletes tájékoztatást tett közzé a tengerentúlra való kivándorláshoz szükséges útlevél megszerzése módjáról. Az útlevélkérő folyamodványokat közvetlenül a munkaügyi miniszterhez vagy a törvényhatósági prefektusokhoz kell benyújtani.
Fel kell szerelni: 1. Születési bizonyítvánnyal. 2. Anyakönyvi kivonattal annak igazolására, hogy nős, nőtlen vagy özvegy, esetleg elvált az illető. 3. Hatósági bizonyítvánnyal arról, hogy név- és életkor szerint kik szorulnak folyamodó eltar¬tására, igazolva azt is, hogy a kivándorló után visszamaradó személyeknek biztosítva van-e megélhetésük. 4. Személyazonossági igazolványokkal. 5. A folyamodó nemzetiségét feltüntető igazolvánnyal. 6. Bizonyítvánnyal, mely igazolja, hogy 1918. december 1-én a magyar (esetleg osztrák) törvények értelmében honossággal bírtak és ebben az időpontban tényleg Erdély vagy Bukovina valamely községében laktak s hogy az óta mostanáig nem optáltak más állampolgárságért. Akik az egyesülés után jöttek Romániába, azoknak csatolniuk kell: a) az anyakönyvi hivataltól kiállított születési bizonyítványt annak megállapítására, hogy a csatolt területek valamelyikén született; b) bizonyítványt arról, hogy szülői az egyesüléskor honossággal bírtak. 7. Fel kell szerelni, továbbá a folyamodványt adóhivatali bizonyítvánnyal. 8. A katonakötelezettséget igazoló s a hadkiegészítő parancsnokság által kiállított bizonyítvánnyal. 9. Kiskorúnak az apa vagy gyám nyilatkozatával, a férjes nők pedig a férj nyilat¬kozatával. E nyilatkozat közjegyzőileg hitelesítendő. 10. Az Északamerikai Egyesült Államokba menők az észak-amerikai konzulátus láttamozását. 11. A mesterséget vagy foglalkozást, tanúsító igazolványt. 12. Orvosi bizonyítványt. 13. Erkölcsi bizonyítványt. 14. A folyamodó és családtagjai három-három fényképet s az útlevél díjának megfizetéséről szóló elismervényt kell, hogy csatolják. Az útlevél- kérések elintézése a kivándorlási ügyosztály ügyköréhez tartozik és a beiktatástól számított tíz nap alatt, történik. A jóváhagyott útleveleket a törvényhatósági prefektusok útján kézbesítik.

  Magyar Nép, 1924. 06. 14. Brazília rémségei.
  Többször fölemeltük szavunkat az ellen a lelketlen ámítás ellen, amely aranyhegyek ígérgetésével magyar véreinket Brazília halálos levegőjű földjeire csábítja. Sajnos, akadnak magyar újságok, amelyek a rabszolgakereskedők csábító hirdetéseit jó pénzért közreadják és így a lelkeket állandóan, mérgezik. Mostanában a helyzet ezeknek a lélekkufároknak az előnyére alakul, mert az Egyesült Államokba való bevándorlást nagymértékben korlátozták, tehát könnyebb az elégedetlen lelkeket Brazília és Argentína felé terelni.
  A Délamerikai Magyar Hírlap közelebbről érintkezésbe lépett Magyarország, Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia konzulátusaival és föltárta, hogy micsoda rémes sorsuk van Brazíliában a kivándorlóknak. Kérte ezek külképvisele¬tét, hogy diplomáciai úton, vagy bűnvá¬di följelentéssel tegyék lehetetlenné azt a rabszolgakereskedést, amely a szerencsétlen kivándorlókkal folyik. Vajha ez a hírintésül szolgálna azoknak, akiket hálójukba akarnak ejteni a lelketlen ügynökök.

  Budapesti Hírlap. 1924-08-10/164. szám. Kivonat.
  Hatvanezer magyar nyomorog a világ egyik leggazdagabb városában. A brazíliai magyar kivándorlók kálváriája. Sao Pauló földönfutó magyarjai.
A délamerikai kivándorlás az elmúlt esztendőkben különösen Brazília felé erősbödött. Sok magyar kivándorló is Brazília felé vette útját, ahol a kávéültetvényeken próbált magának exisztenciát keresni. A kávéültetvényesek szívesen is fogadták a magyarokat s aránylag elég rövid idő alatt mintegy hatvanezer magyar kivándorló telepedett meg Sao Pauló városában. A magyarok azonban csak nehezen bírták a nagy munkát, a délamerikai éghajlatot, de a munkaalkalom is egyre csökkent, aminek az lett a következése, hogy szörnyű nyomorba jutottak a magyar kivándorlók. Még a betevő falatjukat sem tudták megkeresni, tizen-tizenöten laktak — és sok helyütt laknak ma is — egy-egy kis szobában.
  Egy sao paulói szaléziánus lelkész, Cézárovics Balázs, kezébe vette a szerencsétlen magyarok ügyét és Szantosban, a leghíresebb kávétermelők városában próbált elhelyezést biztosítani mintegy nyolcezer magyar ember számára, akik valósággal földönfutókká lettek, mivel Sao Pauloban már nem bírták nyomorúságos életüket tovább tengetni, másutt pedig nem kaptak megfelelő munkát. A szaléziánus lelkész a szomszédos zöldségtermelő farmereknél is igyekezett munkát és becsületes megélhetést teremteni a sok szerencsétlen magyarnak, de nemrég kitört a sao-paulói forradalom, amely lehetetlenné tette a magyarok elhelyezkedését, felborította számításukat. A magyar kivándorlók javarésze tehát, majdnem 60 ezer ember, ma is ott nyomorog Sao Pauloban, amelyről nem igen tudják itthon, hogy szinte a világ leggazdagabb városai sorába emelkedett.
  Mérhetetlen kincsek és mérhetetlen vagyonú kávéültetvényesek és vállalkozók városa Sao Paulo. Hatalmas, fenséges útvonalaival, óriás üzleteivel, vállalkozásaival elkápráztatja az idegent, aki először vetődik oda. Egy-egy forgalmasabb bolt előtt annyi automobil sorakozik délelőttönként, hogy a szomszédos mellékutcákban is alig férnek meg. A világ legmodernebb és leghatalmasabb szállodáit is Sao Paulóban találjuk. Érdekes, hogy a város leggazdagabb lakói jórészt idegenek: olaszok, németek, ezek tették oly gazdaggá, fejlesztették oly naggyá Sao-Paulót. A legvagyonosabb két kávéültetvényes német és olasz, s ebben a gazdag, nagyszerű városban nyomorog 60 ezer szerencsétlen magyar.
  Az általános gazdasági depresszió azonban eljutott ide is és ennek első következése a munkáslétszám-redukció, a rossz elhelyezkedési lehetőségek, amelyeknek egyik okát látom a mostani forradalom kirobbanásában is. Brazíliában a nagy nyomor és a tobzódó jólét éles kontrasztjábólnem először robbant ki forradalom, amelyet mindezideig sikerült elfojtani, s úgy látszik, a mostani forradalom sem fog sokáig tartani.

  Budapesti Hírlap. 1924-08-22/172. szám. Magyarok nyomora Brazíliában.
  A rio de janeirói hollandul konzul, aki Brazíliában Magyarországot képviseli, távirati jelentést küldött a magyar kormányhoz az ottani magyarok válságos helyzetéről. A forradalom ugyanis San Iacóban, Brazília egyik tartományában, mérhetelen károkat okozott. Több mint 200 ezer ember menekült San Paolo állam és város területéről, hogy a forradalom viharai elől mentse, amit megmenthetett. A forradalmi harcokban a magyarok is résztvettek. Eddigi jelentések szerint harminc halott és sebesült a forradalom magyar áldozatainak száma. De az a legnagyobb szerencsétlenség, hogy a forradalom mintegy 50 ezer magyar embert menekülésre kényyszerített, földönfutóvá és munkanélkülivé tett. Hazájuktól elvágva, a segítség minden lehetőssége nélkül a legnagyobb nyomorban vannak. És méghozzá, előreláthatóan legalább félévig nincs is kilátás arra, hogy új munkaalkalmak kínálkozzanak. Tehát nyomoruk enyhülése sem várható. A hollandus követ a brazíliai kormánynál megtette a szükséges lépéseket az ínséges magyarok érdekében. A követség egy követségi tanácsost küldött a magyarok közé, hogy a helyszínen se legyenek vezető és tanácsadó nélkül. Rakovszky Iván belügyminiszter 800 font rögtöni segélyt küldött a hollandus követnek a magyarok számára.

  Vasárnapi Újság. 1924-09-21/37. szám. Erdélyi magyarok Brazíliában.
  Vér Imre kolozsvári újságíró társunk most érkezett vissza Brazíliából, ahol az oda kivándorolt erdélyi és más utódállamokbeli magyar telepesek szomorú viszonyait tanulmányozta. Brazíliai tapasztalatairól könyvet ír most Vér Imre, amelyből megdöbbentő sivársággal bontakozik ki lelkiismeretlen ügynökök pénzéhes munkájának ezrek és ezrek életét, egzisztenciáját tönkrejuttató eredménye. Több mint hatvanezer magyar család keresett boldogulást a fazendákon (kávéültetvényeken) és odakinn napi tizenkét órás nehéz munkában, az ültetvényesek hajcsárjainak ütlegei alatt alig tuddennapi betevő falatra jusson. Ez a nehéz sors kergetett bele több száz brazíliai magyart a forradalmárok oldalán levő harcokba s emiatt már a kormány sem nézi jó szemmel a magyar bevándoroltakat. Pedig őket az éhezés kényszerítette fegyvert fogni. Vér Imre szívességéből mutatunk itt be felső képünkön egy San Paolo melletti fazendát, amelyen csaknem kizárólag magyar munkások dolgoznak. Középső képünk egy kávészüretről készült, az alsó a forradalomban résztvett magyarok egy csoportját örökíti meg.

  Magyar Nép, 1924. október 4. Maradjunk itthon.
  A múlt évben, mikor lelkiismeretlen ügynökök, saját hasznukért, mozgalmat indítottak, hogy Dél-Amerikába való kivándorlásra csábítsák az erdélyi magyarságot, mint annak legőszintébb barátja, kötelességünknek tartottuk, hogy az igazságnak megfelelően ismertessük azt a rabszolgasorsot, melynek a magyar kivándorló részese lenne Dél-Amerikában. Legnagyobb örömünkre munkánknak sikerült a kivándorolni szándékozók legnagyobb részét itthon tartani. Hogy mennyire igazságunk volt, leginkább azokból a tudósításokból tűnik ki, melyeket azok, akik mégis kivándoroltak, Brazíliából küldtek. Ezekre bizonyára még emlékeznek olvasóink.
  Mostani közlésünk olyan, hogy véglegesen el fogja venni a kedvét azoknak, akik mégis foglalkoznak a kivándorlás gondolatával. Az történt ugyanis, hogy brazíliai kivándorlók tovább nem bírva viselni nyomorúságos helyzetüket, hazatérésre szánták magukat. Hazatérésüknek nem is volt akadálya régi hazájuk kormánya részéről, csak azoknál, akik Romániából vándoroltak ki. Mikor a brazíliai román konzulátuson útlevelet kértek, hogy hazautazhassanak, kérelmüket elutasították, mert kivándorlásuk által elvesztették román állampolgárságukat. Ez a törvény szigorú szava szerint igaz is, de nyomorúságban levő embereknél helyesebb volna a méltányos eljárás. Egyet azonban újra meg lehet tanulni ebből az esetből is:
Maradjunk itthon az ősi rögön!

  Magyar Nép, 1924. November 1. Nagy csalások az útlevéllel.
  A román politikai életben nagy kavarodást okozott egy útlevél panama, amelyet Vaitoianu tábornok, a közlekedési miniszter testvéröccse, továbbá Franasovici államtitkár követtek el. Ezek a magasállású urak rengeteg milliót harácsoltak össze a szerencsétlen kivándorlóktól. Hamis útleveleket állítottak ki, amelyekkel a kivándorlót már az európai kikötőkben letartóztatták, és hazatoloncolták. Az előkelő csalók sokáig tudták leplezni gonoszságaikat, végül azonban betelt a mérték és letartóztatták őket. Vaitoianu tábornok a bíróság előtt magára lőtt, de semmi komoly baja nem történt. Bátyja, a miniszter beadta lemondását. Az ellenzék heves támadásokat intéz a kormány ellen az ügyből kifolyóan. Az a vélemény, hogy az útlevél-botrány a kormány helyzetét alapjában megingatta.

Magyar Nép, 1924, November 27.
Brazíliában tovább tart a forrongás.
A brazíliai forradalom, amelyet egy időre elnémítottak a kormánycsapatok, újra föllángolt. A szétszóródott forradalmárok a kormány katonáit titokban meglepik őrhelyeiken, és kegyetlenül legyilkolják. A munka nagy területeken szünetel és a lakosság nagyobb része a szomszéd országokba, menekül. Az első forradalom eseményeiről részletes híreket hoznak az amerikai újságok. A jelentésből kitűnik, hogy a forradalom kezdetén egyetlen magyar sem vett részt a lázadásban, de a forrongás kitörése után a gyárak azonnal bezártak és rengeteg munkás maradt kenyér nélkül, köztük magyar is ezerszámra. Az éhezők elkeseredett hangulatát azután kihasználták a forradalmárok, naponta tíz milreist és földet ígértek azoknak, akik beállnak a forradalmi hadseregbe. Akkor már olyan nagy volt az éhség Sao Paolóban, amilyenre emberemlékezet óta nem volt példa.
Egy Agid Mihály nevű volt tüzértiszt önálló magyar zászlóaljat alakított tizenkét magyar volt tiszttársával együtt. Százhúsz magyar gyári munkást toboroztak a zászlóaljba. Amikor a kormány csapatai a várost visszafoglalták, letartóztattak majdnem minden Sao Paolóban élő magyart. Wawra magyar konzul a holland követség egy kiküldöttjével leutazott Sao Paolóba, ahol erélyes közbenjárásukkal sikerül, a magyarokat a börtönből kiszabadítaniuk.
   Leírhatatlan nyomorban tengődnek most a sao paolói magyarok ezrei. A gyári munkások és a fazendákról visszatért emberek lerongyolódottan, kiéhezve koldulnak az utcákon. Nincs senki, aki segítené őket. A magyar konzul egy külvárosi barlangban huszonhat haldokló magyar embert talált: szegényeket az éhség hozta össze, mint a falka kóboroltak a város utcáin, míg aztán behúzódtak a barlangba a halált várni.
   A város visszafoglalása után a csőcselék megtámadta a magyarlakta helyeket és tökéletesen kifosztotta őket. Így most nemcsak éheznek, de ruha nélkül várják valahonnan a segítséget

   Magyarság. 1924-12-25/276. szám. MAGYAROK KÍNSZENVEDÉSEI BRAZÍLIÁBAN. SZENTISTVÁNFALVA, BOLDOGASSZONYFALVA, ÁRPÁDFALVA. Sao Paulo, november hó. 
   Ahhoz, hogy kolónia keletkezzék, elsősorban nem telepesekre, hanem tőkés személyre, vagy társaságra van szükség, aki vagy amely valami telepítésre alkalmas területet vásároljon meg és parcellázzon föl A telepesek majd csak előkerülnek. Nagy kár, hogy mindezideig nem akadt senki, aki odakint kezébe vette volna a züllésnek vagy legalább is nyomorúságos tengődésnek és pusztulásnak indult magyar földművesek telepítését. Ha voltak is nemesen érző, éleslátású férfiak, akik már évekkel ezelőtt látták, hogy a nyomorgó magyar kivándoroltakat csak egy áldozatukat nem kímélő, nagyszabású és egészséges telepítés mentheti meg, nem sokat tehettek a nemes ügy érdekében, mivel nem volt hozzá elég anyagi erejük.   
   Ennek a telepítési törekvésnek első és legtevékenyebb apostolai Czézárovics Balázs dr. szaléziánus pap és győrszigeti Némay Ferenc festőművész, nyugalmazott huszáralezredes voltak, akik egész erkölcsi erejüket latbavetve küzdöttek önzetlenül mindenkor a kicsábított magyarság kétségbeejtő helyzetének javítása érdekében. Hosszas fáradozás után Czézárovics főtisztelendő úrnak sikerült végre egy darab szép, a brazíliai viszonyokhoz képest egészséges fekvésű erdőt szereznie, amelyen tüstént meg is indult a telepítés munkája. Mára már egész kis falu épült fel a várostól alig tizenkét kilométerre elterülő brazíliai földdarabon. Ez ma Brazília legmagyarabb telepe.
   Három magyar falu.
   A falut Szentistvánfalva névre keresztelték. Telepítését Czézárovics főtisztelendő úr személyesen vezeti és ellenőrzi. A telepnek minden alquer földje 300 millieisba kerül, ami azon a helyen, Sao-Paulo város közvetlen közelében, az átlagos földárakhoz viszonyítva, olcsónak mondható. Ezenkívül még két magyar falu van alakulóban. Az egyik Boldogasszonyfalva, a másik Árpádfalva. Az illetékes köröknek legsürgősebb teendőjük volna, hogy a már kintlevő s visszatérni nem tudó magyar földmívescsaládok számára a lehető leggyorsabban tegyék lehetővé az egy tömegben való letelepedést, mert a mindenéből kifosztott, súlyos nyomorban tengődő, kicsábított magyarságot csakis a legsürgősebb és becsületes kolonizáció tarthatja meg, teheti újra életképessé s vezérelheti vissza szorgalmas munkában eltöltött évek után az elhagyott haza földjére. Ez a telepítés, akár állami pénzzel, akár föltétlenül tiszta és minden tekintetben megbízható magántőkével, ma még jó üzletnek is bizonyulna, mert nagy erdőterületeknek alkalmas, helyeken való összevásárlása ezidőszerint még nem kerülne nagyobb anyagi megerőltetésbe s egy-két éven belül a legegyszerűbb számítás mellett is olyan nagy hasznot hozna, amely európai fogalmak szerint szinte hihetetlennek nevezhető. Azért erősebbek, ellenállóbbak és gazdagabbak a német, olasz, angol, japán stb. telepek, mert vannak német, olasz, angol és japán tőkéscsoportok, amelyek belátták, hogy a kivándoroltak megvédése s megerősítése csakis humánns alapokon nyugvó telepítés útján lehetséges, amely telepítés nagyon tisztességes és nagyon jó üzlet is egyúttal.
   A magyarokat szervezetlenségük és szegénységük folytonos vándorlásra, hányódásra s keserves rabszolgamunkára kényszerítette s kényszerűl túlnyomórészt még ma is, mialatt egyes jobb kolóniákon tisztességesen és saját maguknak takarékoskodva élhetnek a másnemzetiségű kivándoroltak.
   Mi az a „fazenda"?
   Tévedne, aki azt hinné ezek után, hogy egész Brazília mezőgazdasági életének berendezkedése a kolóniákon alapszik. Sajnos, ma aránylag még igen kicsiny a kolonizált területek mennyisége, pedig bátran állíthatjuk, hogy az uzsorától mentes, egészséges kolonizáció jelentené a kivándoroltak számára a legemberibb elhelyezkedést és megélhetés lehetőségét. A mi kivándorolt véreink közül nagyon kevesen vannak még abban a megnyugtató helyzetben, hogy akárcsak egy talpalatnyi földecskét is a magukénak mondhatnának Brazíliában. Az ide kivándorolt magyarok sorsa rendszerint — a fazenda.
— Mi az a fazenda? — kérdi kíváncsian az olvasó, amint, kérdeztem én is, amíg nem láttam elgenynyesedett lábú, összetört tenyerű, rongyos és idéhezett magyarokat Sao Paulo város legszegényebb, legszomorúbb magyar negyedeiben.
A fazenda tulajdonképpen majort jelent, amely körül rendszerint óriási kiterjedésű kávéültetvények, kávéerdők terülnek el A majorság főépülete egy szilárdabb, kényelmesebb lakóház, melyet a fazenda tulajdonosa, a patron használ. Ekörül csoportosulnak a fazendán foglalkoztatott kávémunkáló családok primitív lakóházai, a gazdasági épületek, istállók, stb. Vannak olyan földbirtokosok, akik nem laknak fazendájukon, hanem valamelyik közelebbi városban, szép, európai kényelemmel berendezett palotájukban. Az ilyen birtokosok fazendái és munkásai rendszerint teljesen ki vannak szolgáltatva a dukátok (ispánok) önkényének. A fiskálisok között pedig igazán nem sok akad olyan, akiben a lelkiismeretesség s az emberies gondolkodás erősebb lenne a nyerészkedési vágynál.
   Legtöbbször ez a körülmény teszi elviselhetetlenné a fazenda munkásainak helyzetét A korlátlanul zsarnokoskodó fiskálok kiuzsorázzák a védtelen munkáscsaládok utolsó csepp munkaerejét is, amikor pedig fizetésre kerülne a sor, ezer ürügyet találnak a levonásra. Igen gyakori eset, hogy a fazendára csábított magyar család belebetegszik a szokatlanul nehéz, túlhajtott munkába s megtakarított munkabér helyett még a magával vitt ruháit is zálogba hagyni menekül a fazendáról vissza a városba, ahol ugyancsak nyomorúság és nélkülözés vár reá. Szinte megfoghatatlan, hogy a brazíliai kormány nem néz bele jobban a kávéfazendiák gazdálkodásába. Hiszen a legfontosabb állami érdekek egyike, hogy minél több kávémunkáscsalád telepedjék meg a fazendákon.
   Brazília úgyszólván kizáróan kávétermelő állami éghajlati viszonyai miatt belátható időn belül bizonyára az is marad. Egész Brazília főként kávéexportból él s ennek ellenére hivatalos statisztika mutatja ki, hogy az állam területén ma még százkilencven millió kávéfa van megmunkálatlanul. Azonfelül mérhetetlen, a parlagon heverő, kávétermelésre alkalmas földek területe. Ezek a földek és ezek a kávéfák mind régi brazíliai patrícius-családok kezében vannak, amelyek nem sajnálnak semmmi áldozatot az európai munkáscsaládok kiszállítására. A kormány természetesen ugyancsak nagy erővel támogatja a kávétermelők érdekeit, amelyek tulajdonképpen alapvető fontosságú állami érdekek is.
Ez a magyarázata annak, hogy a brazíliai kormány — a kávétermelők szövetségével karöltve — intézményeket alapított és tart fönn nagy anyagi áldozatokkal az európai földmunkáscsaládok állandó, tömeges kicsábítására.
Migend Dezső.

                                                                         Győrfi (László) Katalin halotti bizonyítványa

  Magyarság. 1924-12-30/278. szám. MAGYAROK KÍNSZENVEDÉSEI BRAZÍLIÁBAN. INGYENFÖLDET, INGYENHÁZAT, INGYENJÓSZÁGOT ÍGÉRNEK AZ ÜGYNÖKÖK. Sao Paulo, december hó (A Magyarság tudósítójától)
  A kávétermelők államilag támogatott szövetsége szerződéses viszonyban van egyes európai hajóstársaságokkal. Ezek a társaságok az európai országokban — ügynökeik révén — ügyes maszlaggal ingyen utasokat, egész családokat fognak meg, akiket állandóan nagy transzportokban szállítanak ki Brazíliába. Az ügynökök bejárják a falvakat és városokat, ahol földet, házat, jószágot, ingyenvagyont ígérnek az egyszerű embereknek, ha rászánják magukat a brazíliai kivándorlásra. Leghatásosabb érvük rendszerint az, hogy ingyenes kiutazást biztosítanak a megdolgozott családok számára. Derekas munkájuk hatása alatt igen sok földműves-magyar, sőt közepes gazda is elfecsérli mindenét és hajóra száll, hogy meggazdagodjék ott túl a káprázatos tündérmesék csodákat ígérő birodalmában.
  Ezekből az ígért csodákból pedig csak egyetlenegy igaz: az ingyenes kiutazás. Ez sem kedvezmény, hanem csak csalétek, amelyet ezerszer megátkoz a kiérkezett magyar. A magyar kormány bölcs gondossággal megtiltotta a kiszállító ügynökök lélekvásárlását.
Csonkamagyarország területéről tehát ezidőszerint nem lehet kivándorolni — az írott betűk szerint. Annál nagyobb terük van azonban az ügynököknek a megszállt részeken s különösen Erdély és a Bánát vidékein. Itt nincs senki, akinek elég ereje volna hozzá,hogy a magyar földmives-családokat megoltalmazza a kivándorlás végzetes veszedelmétől. Az oláh hatóságok és konzulátusok a legnagyobb udvariassággal és szolgálatkészséggel bocsátják útjukra a szerencsétleneket. Aradról, Kolozsvárról, Temesvárról és a megszállt területek más nagyobb városaiból havonkint indulnak az összegyűjtött magyar transzportok.
  Minden hajón 2-300 magyar vándorol ki.
  Ezekhez a transzportokhoz mind több és több csonkamagyarországi magyar állampolgár is csatlakozik. Mert van-e ugyan olyan szigorú ellenőrzés, amelyet ki ne lehetne játszani? Az ügynökök egy kis pénzért szívesen szereznek holmi alkalmi okmányokat, amelyek alapján a beugró áldozat a kiszállítás tartamára — mondjuk — oláh állampolgár lesz. Közbevetem, hogy az ügynökök minden hajóra szállított ingyenutas után jó províziót kapnak. Természetes, hogy ezek az emberek minél többet akarnak keresni és nincs előttük semmi más szentség, csak a provízió. Hogy milyen eredményes munkát végeznek, azt a riói magyar konzulátuson szerzett alábbi hivatalos adatokkal világítom meg:
  Az 1924-ik év első felében csak egyetlenegy hajóstársaság, a Hollandi Lloyd ötezer magyart szállított ki Brazíliába. Ugyanez alatt az idő alatt más társaságok hajóin összesen négyezer magyar kivándorló érkezett. Ez időszerint átlag minden hajó 200—300 magyart visz ki, legutóbb azonban az egyik hajó 600 magyar utassal kötött ki Santos-ban.
  Hogy ezek a családok mennyire találják meg odakint a számításukat, az ígért vagyont, a házat, a földet és az égből hulló mannát, továbbá, hogy milyen keservesen fizetnek rá az ingyenkiutazásra, azt mondják el helyettem azok az erdélyi gazdák, akiket egy nagyváradi ügynök „segített” hajóra. Ezek a gazdák, mint annyi száz és ezer többi is, eladták hazai földecskéjüket, házukat, jószágaikat, mert úgy vélték, hogy majd ad odakinnt az állam ingyen — többet és jobbat. Ezt az ügynök ígérte meg nekik, aki sok minden egyeben kívül még termelő és értékesítő szövetkezetről is beszélt. Sőt, hogy állításai még valószínűbbeknek tűnjenek föl, nyomban meg is fizettette a gazdákkal a brazíliai termelési szövetkezet részvényeit is. Még az elindulás előtt.
  Az ilyen módon „kikészített” magyar gazdacsaládok a legszebb reményekkel indultak útnak és szállottak partra, túl az Óceánon. Ott azonban az a kellemetlen meglepetés várt reájuk, hogy az ingyen gazdaságról senki sem akart tudni. Először bevitték őket az emigrációs szállóba, ott aztán szabadon választhattak másnap reggelig, hogy melyik fazendára akarnak elmenni paszulyért és félnapszámért agyonkapálni magukat. Legnagyobb részük még ma is ott szenved és átkozza az ügynököt s véres verejtékével legalább annyit szeretne összekuporgatni, elkótyavetyélt vagyona helyett, amennyivel még egyszer hazamehetne.
  Az ügynökök munkáját legtöbbször maguk a kivándoroltak is elősegítik. Kevés ugyanis az olyan kivándorolt, aki hazaküldött levelekben megírná őszintén, hogy végzetes ostobaságot követett el, amikor Brazíliába indult. Ehelyett — minthogy nem akar röstelkedni, az otthonmaradt óvatosabb sógor vagy koma előtt — azt írja haza, hogy „hála Istennek, mi csak megvolnánk egészségben. Itt kétszer terem a krumpli, a tengeri, meg a narancs, a jószágnak nem kell széna, mert annyit legel, amennyi belefér. Azután meg nem kell adót se fizetni (persze, hogy nem kell ha nincs mi után!)...” Az élelmes ügynökök népies stílusban együgyű leveleket pénzért is íratnak az otthonmaradt rokonokhoz és ismerősökhöz, hadd tudják meg azok is, mi mindent veszítenek el, ha nem rohannak ki azonnal Brazíliába
  Hogy csalják ki a csonkaországi magyarokat?
  Azt a tilalmat, mellyel a magyar kormány megakadályozni igyekszik a csonka ország polgáraival való kereskedést, az érdekelt brazíliai emberszállítók ezer és száz furfanggal igyekszenek kijátszanni. A kijátszás egyik legelterjedtebb módja a mérőjegy. Ez voltaképpen semmi egyéb, mint levél, melyet egy már a fazenda a dolgozó magyar küld valamelyik Magyarországon levő rokonának, vagy ismerősének, akit ugyanarra a fazendára hív ki, amelyen ő is dolgozik. Ezt a levelet aláíratják a fazenda tulajdonosával, azután átadják, illetve beküldik az emigrációs ház vezetőjének, akik lelkiismeretesen gondoskodnak róla, hogy a hívásnak eredménye is legyen. A leveleket eljuttatják a velük szerződéses viszonyban levő hajótársaság bécsi (nem budapesti!) ügynökségéhez, az ügynökség pedig megfelelő formában azonnal értesíti a címzettet, hogy hívólevele van, amelynek alapján ingyen kivándorolhat Brazíliába. Bécsbe persze minden magyar állampolgár kaphat útlevelet, ha meg már Bécsig eljutott, onnan vígan továbbítja a hajótársaság. Egy hívójeggyel legalább háromtagú munkaképes családot lehet kivitetni. Ezt az intézmény elsősorban azt a célt szolgálná, hogy a kint meglehetősen elhelyezkedett magyarok magukhoz gyűjthessék rokonságukat. Kevés azonban azoknak a hívójegyeknek száma, amelyeket, nem Júdáspénzért írnak az ügynökök lelkiismeretlen munkatársai.
  A Brazíliába való vándorlást, hivatalos – brazíliai kifejezéssel, emigrációnak nevezik. De ugyancsak az „emigráció” névvel jelölik azt az intézményt is, mely a bevándorlók fogadására és elhelyezésére szolgál. Csalódik azonban, aki túlságosan sokat vár ettől az intézménytől.
  Szinte csodálatos, hogy egy olyan állam, mest Brazília, amely valóban a bevándorló idegenek óriási tömegeit tudná hasznosan foglalkoztatni és ennek megfelelő erejű propagandát is fejt ki az európai munkásság bevándorlása érdekében, a már kiszállott emberanyag kellő védelmére és kielégítő elhelyezkedésére úgyszólván semmi gondot sem fordít. Elmondtam már, hogy Brazíliában eszében sincs senkinek, hogy ajándékokkal várja a bevándorlókat. Brazíliai érdeki szempontjából ez természetes is. Olyan intézményeket azonban méltán elvárhatnánk Brazíliától, melyet a kiuzsorázástól és a nyomorúságos pusztulástól megóvhatnak a bevándorlók tömegeit.
  A sok káprázatos meséből mindössze annyi igaz, hogy többek között Sao Paulo városában is vant egy, úgynevezett emigrációs ház, amelynek tiszta, világos hálótermei és étkezőhelyiségei vannak. Amikor egy-egy előre bejelentett transzport érkezik Santosba, az emigrációs ház tisztviselői (akik közötti magyarul beszélő is van!) várják a túlnyomórészt keserű csalódással partraszálló családokat, vonatra ültetik és elszállítják őket Sao Paulóba, egyenesen az emigrációs házi udvarára. Ott aztán mindenkinek kijelölik a lakóhelyet az emeletes ágyakkal túlzsúfolt hatalmas termekben, majd reggel feketekávét és kenyeret, délben levest, húst és főzeléket, este pedig kétfogásos vacsorát adnak nekik.
  Időközben az emigrációs hivatali megbízottai tájékoztatják a lefittyent orrú családapákat, a brazíliai munkaviszonyokról és az elhelyezkedési lehetőségekről, végül pedig, egyszerűen annyit ajánlanak nekik, hogy haladéktalanul menjenek ki és erre, vagy arra a fazendára. Az elszállítás előtti napon még egy autókirándulásra is elviszik a pácienseket, akiknek az autóról megmutogatják a kávéfát, az őserdőt, a kígyót, a majmot és a papagály. Hangsúlyozzák, hogy senkit sem szabad fazendára kényszeríteni még azok közül sem, akik államköltségen jöttek ki. Ám ugyanakkor a tanácstalanul álló bámész vendégeket meggyőzik arról is, hogy a városban példátlan a munkanélküliség, s még a mindennapi kenyeret sem lehet megkeresni.
  Ez az első igazán keserves napja magyarjainknak az új haza menyországának küszöbén. Itt tudják meg, hogy nem földes gazdáknak, hanem éhbéren fizetett, ezer betegségnek, kiszolgáltatott, a vadak vadjai közé eldugott robotos kapásoknak hozták ki őket.
Az emigrációs hivatal ezzel bucsut is vesz a bevándoroltaktól, akiknek további sorsa új fazendagazdájuk, meg a jó Isten kezében van.
Migend Dezső

  Budapesti Hírlap. 1925-02-15/37. szám. Útlevélpanama Romániában. Romániai magyarok mesterséges kivándoroltatása Amerikába. Bukarest, febr. 11.
  A kamara ülésén, Moldovanu Viktor képviselő az ismert útlevél-panama ügyében terjesztett elő interpellációt. Rámutat arra, hogy az útlevélbotrány ügye visszanyúlik 1919-re, a háború utáni első liberális kormányzat idejére, amikor Amerikába repatriáló bizottságot küldöttek, amely az amerikai románoktól 135.000 dollárt gyűjtöttek össze. A newyorki román konzulátuson ez ügyben nagy visszaélések történtek. Az amerikai munkaügyi miniszter leleplezte, hogy a román kormánynak a newyorki konzulátushoz beosztott biztosa minden newyorki romántól, aki haza akart térni, 150 dollárt szedett be. Ez a biztos Pantazi ezredes volt. Pantazi ezredes Amerikában szélhámos módjára viselkedett.
  A kormánypárt padjai Moldovanu beszédét nagy zajjal fogadják. Heves szóvita támad, amelynek során Vajda Sándor kijelenti, hogy a történtek idején Pantazi ezredesnek Marzescu, a mai igazságügy miniszter volt a főnöke, így tehát az útlevélpanamák forrása Marzeseu, akinek most az a feldata, hogy szankciókat alkalmazzon. A Pantazi vezetése alatt álló bizottságot akkor visszahívták, de egy második bizottságot, amelyet a bankjegyek nyomtatása ügyében küldöttek ki, nem lehetett visszahívni, mert nem adta meg a címét s így egyszerűen nem volt megtalálható. Moldovanu kijelenti, hogy Pantazi ezredes becsapta az embereket, mert különböző összegeket vett el a hajójegyek céljára, a nélkül, hogy a nyugtán megjelölte volna, hogy jegyük melyik hajóra szól és mikor indul a hajó. Ezt a tényt az amerikai hatóságok állapították meg. Vajda Sándor azt mondja, hogyha az amerikai munkaügyi miniszter jelentése hazug volt, akkor a külügyminisztériumnak elégtételt kellett volna kérnie. A román kormány azonban ezt nem tette. Ha Moldovanu nem tartja fenn a vádat, úgy szóló vállalja.
  Moldovanu: A legsúlyosabb dolog, hogy például Vaitoianu Sándor, a miniszter testvére vezetője volt a Cunard Line társaságnak. Képviselők ellen is elhangzott a vád, hogy milliókra menő összegeket szereztek az útlevelekkel.
  Moldovanu különböző okmányok alapján ismertet egy esetet. E szerint Vaitoianu tábornok egy ügynököt felhatalmazott arra, hogy a kivándorlásnak propagandát csináljon. Ezt az ügynököt, név szerint Erzbergert , később letartóztatták, de Vaitoianu Artur, aki akkor belügyminiszter volt, egérutat engedett neki, miután előbb elvették tőle a Vaitoianu Sándor tábornokra diffamáló okmányokat. Vaitoianu miniszter Erzbergernek és bűntársainak útlevelet adott, hogy a büntetés elől elmenekülhessenek. Vaitoianu miniszter bűnsegéddé vált azzal, hogy elősegítette Erzberger szökését. Ezért meg kell büntetni.
  Ianculescu képviselő: Szemtelen fráter!
  Moldovanu: A szemtelen ön, viszont az ön miniszterei gonosztevők. Olteanu elnök felszólítja Moldovanut, hogy vonja vissza a kormányra tett sértő megjegyzését. Moldovanu erre nem hajlandó, az elnök rendreutasítja. Moldovanu megkérdi a kamarát, minő intézkedéseket szándékszik tenni azzal a miniszterrel szemben, aki a törvényt és az igazságszolgáltatást kijátszotta és pártfogója volt a rabszolgaszereskedésnek. Moldovanu szavaira nagy vihar támad, egy hogy befejező szavait alig lehet megérteni. Tatareszku belügyi államtitkár válaszában támadta az ellenzéket, amely ilyen interpellációkkal be akar ülni a miniszteri székekbe. Azt hiszik, hogy az útlevél ügyével megbuktatja a kormányt? A kormány nem mond le. Vaitoianu munkaügyi miniszter az Erzberger-esetről elmondta, hogy 1922-ben az országban levő magyarok Herberger és László ügynököket Brazíliába küldötték, nem lehetne-e ott magyar kolóniát létesíteni, miután elégedetlenek voltak a romániai állapotokkal. 1922 őszén visszatértek Romániába és felhatalmazást kértek, hogy segítségére tehessenek a kivándorolni szándékozó magyaroknak. A miniszter azt válaszolta nekik, hogy nem akar nehézségeket csinálni azoknak a magyaroknak, akik ki akarnak költözködni az országból, azonban azt a feltételt szabta nekik, hogy akcióink kizárólag a magyar kivándorlókra szorítkozzék, a románok teljes kizárásával.
  Maniu Gyula képviselő közbeszól: Rosszul védekezik. Nem ismeri a miniszter úr az erdélyi kivándorlási törvény második szakaszát, amely külföldi kormányok képviseleteivel tiltja a kivándorlás szervezését. Kérdem a külügyminisztert, hogy helyesli-e ezt a politikát?
  Duca külügyminiszter: Kérdem Maniu urat, ellene van-e az idegenek kivándorlásának? Válaszoljon: Igen, vagy nem?
 Maniu Gyula: Kérdem a külügyminisztert, mit gondol, idegeneknek kell-e tartani azokat a román alattvalókat, akik nem román nyelven beszélnek?
  Duca: Világos, hogy a békeszerződések alapján azok az idegen származásúak, akik az ország határain belül vannak, román alattvalók és az országban lakhatnak. De kérdem Mániu képviselő urat, hogy ő és pártja ellene vannak-e annak, hogy az idegen eredetű elemek egy része, amely Nagyromániával, ahol kisebbségbe jutott, elégedetlen, el akar távozni az országból. Ezek a kisebbségek nem tudják jó szemmel nézni a mostani helyzetet; ha tehát ezek ki akarnak vándorolni, kérdem, micsoda nemzeti veszély van ebben?
  Maniu: Azoknak, akik távozni akarnak az országból, nem szabad nehézségeket csinálni. Nem értek azonban egyet azzal, hogy útnak akarják indítani azokat is, akik nem akarnak elmenni, s ezeket azután kihasználják, pénzüket és egészségüket elveszik. Tiltakozunk az ellen a rendszer ellen, hogy ebből a kérdésből kereseti forrást nyissanak egyes miniszterek és barátaik részére.
  Moldovanu: Miért adnak a bűnösnek útlevelet?
  Vaitoianu tábornok: Hadd tudja meg egész Erdély, hogy kit védelmez a képviselő úr.
  Moldovanu képviselő e szavakra felugrik helyéről és a miniszteri pad felé szalad. Ateremben nagy zaj támad. Moldovanu valamit odakiállt   Vaitoianu tábornoknak, amit azonban a nagy zajban nem lehet megérteni. Manolescu-Strunga liberális képviselő kifut a padok közül, megkapja Moldovanut és félrelöki. Teremőrök sietnek elő, akik szétválasztják a két képviselőt. Az ellenzéki képviselők felugrálnak helyeikről, a terem közepére futnak, ahol óriási tumultus támad. Az elnök az ülést felfüggeszti. Az ülés újból való megnyitása után a zűrzavar ismét percekig tart el.
Vaitoianu tábornok azután beszédét folytatva azt mondja: Nincs szükségem védekezésre. Csak a fajtám érdekeit szolgáltam. Vaitoianu felolvas egy levelet, amelyben egy Horia nevű ember azt állítja, hogy Moldovanunak kétezer lent adott útlevél kieszközlésért.
Moldovanu: Ön aljas fráter! A többség viharosan tiltakozik s a lármás jelenetek megismétlődnek. Moldovanu képviselő kijelenti, hogy az illető levélírót a kormánypárt bérelte fel s az illetőt bíróság elé is állította.
  Vaitoianu tábornok újabb vádakat hangoztat Moldovanu ellen, így többek közt azt, hogy Erzsébetváros részéről 47.000 koronát kapott 1920-ban. Az ellenzék kórusban kiáltja: Disznóság! Az egyik képviselő azt mondja, hogy különös dolog, hogy 1920 óta most először jut a miniszter eszébe ezt a kérdést felvetni. Vaitoianu tábornok az ellenzék folytonos közbeszólásai között védekezik az ellene hangoztatott vádak ellen. Az ülés ezzel véget ért.
  Azokban az ellenzéki, főleg kisebbségi parlamenti és politikai körökben, a melyek Duca külügyminiszternek az útlevél-panama ügyében tett interpelláció során elhangzott kijelentéseit még hajlandók voltak egyszerű elszólásnak minősíteni, erősen kijózanítóan hatott egyrészt a kormánysajtó megnyilatkozása, másrészt a kamara legutóbbi ülésén Bratianu Vintila pénzügyminiszter és Vajda Sándor között folyt a tegnapi számunkban közölt vita. A kormány románnyelvű félhivatalosa, a Viitorul, Duca nyilakozatával foglalkozva hangsúlyozza, hogy Moldovanu képviselő igazolására nincs semmilyen más bizonyíték, mint a panama-ügy egyik letartóztatottjának, Filipovicinek néhány vallomása és az a meghatalmazás, amelyet a belügyminiszter csakugyan megadott Herberger ügynöknek.
  A félhivatalos orgánum egyben leszögezi, hogy Vaitoianu miniszter annak idején törvényjavaslatot készített, amely ezidő szerint még parlamenti megszavazásra vár és amely kimondja, hogy mindazok az idegenek vagy román alattvalók, akik kivándoroltak az országból, olyanoknak tekintendők, mint akik hallgatólagosan lemondottak állampolgárságukról. Ezeknek ne legyen többé joguk visszatérni és letelepedni Romániában. A lap megemlíti azt is, hogy Herberger, Brazíliából jövet, Bianu kolozsvári sziguranca főnökhöz is fordult, aki kijelentette, hogy meg kell könnyíteni azoknak a jómódú magyaroknak a kivándorlását, akik irredentizmusuk folytán veszedelmesek az állam biztonságára.
  A kolozsvári Új Kelet vezércikkében ezeket írja: A romániai kisebbség tudott és érzett eddig is mindent, de azt még sem gondolta volna, hogy legalább bizonyos szemérem ne kötné a bukaresti urakat. Pár nappal ezelőtt Duca külügyminiszter, aki — aki ugyancsak diplomata, — jelentette ki szerény mosollyal, hogy a Bratianu-kormány magán kívánatosnak tartja a kisebbségek kivándorlását. Most aztán a különben is vérmes természetű Bratianu Vintila pénzügyminiszter mondta, hogy olyan embertől, mint Vajda, aki aláírta a kisebbségi egyezményt, Romániának nincs mit várnia. Bratianu Vintila nyilvánvalóan valami nagyon, nagyon csúnyát akart mondani Vajdára, tehát nem nevezte sem gyilkosnak, sem panamistának, sem urna-tolvajnak, hanem az említett egyezmény aláírását vetette szemére. Így tehát kimondták azt, amit a bukarestiek eddig csak gondoltak és csak csináltak. Most már egy képviselőházi ülés nyilvánosságából is tudvalevő, hogy román államférfiú Braianuék szemében nem követhet el nagyobb bűnt, mint ha magáévá teszi a kisebbségek védelmét.

  Budapesti Hírlap. 1925-02-19/40. szám.
  Román államférfiú nem követhet el nagyobb bűnt, mint ha magáévá teszi a kisebbségek védelmét. — Hogyan magyarázzák Duca elszólását. Bukarest. febr. 11.
  Azokban az ellenzéki, főleg kisebbségi parlamenti és politikai körökben, a melyek Duca külügyminiszternek az útlevélpanama ügyében tett interpelláció során elhangzott kijelentéseit még hajlandók voltak egyszerű elszólásnak minősíteni, erősen kijózanítóan hatott egyrészt a kormánysajtó megnyilatkozása, másrészt a kamara legutóbbi ülésén Bratianu Vintila pénzügyminiszter és Vajda Sándor között folyt a tegnapi számunkban közölt vita. A kormány románnyelvű félhivatalosa, a Viitorul, Duca nyilakozatával foglalkozva hangsúlyozza, hogy Moldovanu képviselő igazolására nincs semmilyen más bizonyíték, mint a panama-ügy egyik letartóztatottjának, Filipovicinek néhány vallomása és az a meghatalmazás, amelyet a belügyminiszter csakugyan megadott Herberger ügynöknek.
  A félhivatalos orgánum egyben leszögezi, hogy Vaitoianu miniszter annak idején törvényjavaslatot készített, amely ezidő szerint még parlamenti megszavazásra vár és amely kimondja, hogy mindazok az idegenek vagy román alattvalók, akik kivándoroltak az országból, olyanoknak tekintendők, mint akik hallgatólagosan lemondottak állampolgárságukról. Ezeknek ne legyen többé joguk visszatérni és letelepedni Romániában. A lap megemlíti azt is, hogy Herberger, Brazíliából jövet, Bianu kolozsvári szigurance főnökhöz is fordult, aki kijelentette, hogy meg kell könnyíteni azoknak a jómódú magyaroknak a kivándorlását, akik irredentizmusuk folytán veszedelmesek az állam biztonságára.
  A kolozsvári Új Kelet vezércikkében ezeket írja: A romániai kisebbség tudott és érzett eddig is mindent, de azt még sem gondolta volna, hogy legalább bizonyos szemérem ne kötné a bukaresti urakat. Pár nappal ezelőtt Duca külügyminiszter, aki — aki ugyancsak diplomata, — jelentette ki szerény mosollyal, hogy a Bratianu-kormány magán kívánatosnak tartja a kisebbségek kivándorlását. Most aztán a különben is vérmes természetű Bratianu Vintila pénzügyminiszter mondta, hogy olyan embertől, mint Vajda, aki aláírta a kisebbségi egyezményt, Romániának nincs mit várnia. Bratianu Vintila nyilvánvalóan valami nagyon, nagyon csúnyát akart mondani Vajdára, tehát nem nevezte sem gyilkosnak, sem panamistának, sem urnatolvajnak, hanem az említett egyezmény aláírását vetette szemére. Így tehát kimondták azt, amit a bukarestiek eddig csak gondoltak és csak csináltak. Most már egy képviselőházi ülés nyilvánosságából is tudvalevő, hogy román államférfia Braianuék szemében nem követhet el nagyobb bűnt, mint ha magáévá teszi a kisebbségek védelmét.

                                                                                                                Turbuk Mária személyi 

  Világ, 1925. február 26.
  Száz magyar vett részt a sao-paolói lázadásban. A Világ sao-paolói tudósítója írja:
  A sao-paolói lázadás leverése után az államügyész vádiratot adott be a lázadás résztvevői ellen, amelyek között több m agyar is van. A lázadásban résztvett m agyarok ténykedéseit részletesen tárgyalja az ügyészi vádirat, elmondja, hogy miként szervezkedtek a magyar kolónia tagjai, mi módon vettek részt a lázadásban, milyen szerepet játszottak a forradalmi mozgalmak előkészítésében.
Az államügyészség szerint az úgynevezett hazafias csapat szervezője és későbbi parancsnoka, magyar ember volt, névszerint Ágid Mihály, akinek vezetésével a lázadó csapatot jórészt a magyar kolóniához tartozó egyének alkották. Ugyancsak Ágid Mihály volt az, akit felhatalmaztak arra, hogy a főváros különböző pontjain és a z ország belsejében önkénteseket toborozzon a lázadó csapat szaporítás a céljából. Ágid parancsnoki minőségében több okmányt aláírt és az egyik okmányban azzal fordult a főhadiszállás parancsnokához, hogy bocsásson rendelkezésére hatezer dollárt propaganda célokra.
  Az államügyész szerint Ágid Mihály tagadhatatlanul rossz szelleme volt a forradalomba kevert magyaroknak, akiket ellenállhatatlanul vont maga után a küzdelembe. Ő volt az, aki bejárta a városnegyedeket, felszólítva a m agyarokat, hogy álljanak be a forradalmárok csapataiba. Célja érdekében nem riadt vissza semmiféle eszköztől. Az államügyész vádat emelt még Dick Van Hantsager hollandiai származású egyén ellen, aki mint magyarbarát volt ismeretes. Neve több forradalmi okmányon szerepel. Vádolja az államügyész Siklósi Ernő dr. állatorvost, aki a tisztek listájában, mint kapitány szerepel, Eisinger Rezsőt, a forradalmi csapat főhadnagyát, aki a hadsereg első fizetését kieszközölte, Kardos Adalbertet, aki kiváló táncos, Faludy Pál, Váradi Lajos, Szántó Aladár, Binder János és Ágid Rezső hadnagyokat. Pleshati János őrmesterként szerepelt a lázadó csapatban. Walter Ernő pedig tolmácsi szerepet töltött be. Noha Walter Ernő a hivatalos jegyzőkönyvek szerint nem volt a forradalmárok oldalán, mégis Ágid Mihály barátja volt és valószínűleg Waltert csak azért vették föl a listába, hogy fizetést adjanak neki, mint tolmácsnak. Harmath Pál újságírót azzal vádolja az államügyészség, hogy nem csak együtt tartott a lázadókkal, hanem a forradalomból anyagi hasznot is húzott. Az államügyész vélekedése szerint Harmath volt az egyedüli, akinek sikerült a forradalmárok együgyűségét kihasználni és a ki anyagi előnyöket biztosított magának anélkül, hogy a harcban való részvétellel veszélyeztette volna életét.
  A vizsgálat okmányaiból kitűnik, hogy a sao-paolói lázadásban részt vett magyar katonák körülbelül százan voltak. Kihallgatásra csak azok kerültek, akikét a hatóságok el tudtak fogni. Azokon kívül, akiknek nevét az államügyész távirata felsorolja, szó esik még két személyről a hivatalos jelentésekben, noha ezek nem vettek részt a lázadásban, sőt ellenkezőleg, azon fáradoztak, hogy a magyarokat semleges magatartásra bírják. Az egyik Győrszigeti Némay Ferenc ny. alezredes, festőművész, a másik pedig Czezarovits Balázs lelkész.. Mind a ketten bejárták azokat a pontokat, ahol m agyarok küzdöttek és igyekeztek őket lebeszélni a küzdelem folytatásáról.

  Budapesti Hírlap. 1925-03-04/51. szám. Az erdélyi magyarok kivándoroltatása a nemzetgyűlésen. Az erdélyi magyarság üldözése. (kivonat).
  Zsilinszky Endre a román külügyminiszternek az erdélyi magyarság kivándorlásáról mondott beszédével kíván foglalkozni, amelyet Bukarestben még máig sem adtak közre. Úgy látszik, hogy javítani, és enyhíteni akarják a beszéd szövegét, mert érzik, hogy súlyos jogsérelem történt a magyar nemzettel és a nemzetközi joggal szemben. Az Erdélyből Brazíliába kivándorolt magyarok rettenetes helyzetben vannak. Fényképek is tanúsítják az ő szomorú sorsukat. Amikor erről hírt kapott, még nem tudta, hogy ezt a brazíliai kivándorlást a román kormány rendezte. Csak azóta tudta meg, hogy ezek a magyarok a román kormány segítségével, sőt ösztönzésére jutottak ki Brazíliába.
  Ez az ügy, amint ismeretes, februárban a román parlament elé került és Maniu kérdésére Duca külügyminiszter azt felelte, hogy olyan idegenek kivándorlásáról van szó, akik nem tudnak beletörődni abba, hogy legy Romániában élnek és ott most kisebbséget alkotnak. Maniu erre megkérdezte a kormánytól, hogy a nem oláhul beszélő oláh alattvalókat csak idegeneknek kell-e tekinteni?
  Ezt kell nekünk is kérdezni — folytatta Zsilinszky, hogy vajjon van-e valakinek joga idegenknek tartani azokat az erdélyi magyarokat, akik nem ezer, de másfélezer év óta laknak ott. (Zajos taps és éljenzés.) A deliktumok egész sorozatával állunk szemben, a mi véreinken ostort csattogtatnak, de nagy panamáról is szó van. A román kormány megszegi a kisebbségi egyezményt. Páratlanul áll a világtörténetemben, hogy egy állam az állampolgárok százezreit küldi idegenbe és mihelyt a deportálás helyére érkeznek, leveszi róluk állami gondoskodó kezét.
  A magyaroknak megjelölt útleveleket adtak ki s ez a jel utasítás volt a brazíliai oláh diplomáciai képviselet számára, hogy a deportált magyarokat ne ismerje el román állampolgároknak és semmiféle védelemben se részesítsék. (Nagy zaj. Láng János: Piszok nép! Aljas nép!) Valóságos rabszolga-kereskedést űznek a magyarokkal. Wolff Károly: Ez a népszövetség!
  Zsilinszky Endre: A magyar sajtó élesen bírálja Duca beszédét a Neues Pester Journal kivételével, amelyet élesen támad azért, mert a sérelem napján hízelgő beszélgetést közölt Ducával és bukaresti tudósításaiban a kis antant hatalmi pozícióját erősíti. Kijelentését a Házon kívül is meg fogja ismételni, hogy helytállhasson érte, mert itt minősített hazaárulásról van szó. A kormánynak eljárást kell indítani ez ellen az újság ellen, sőt be is kell azt szüntetni. A kisebbségek védelmét sürgeti még, nem elég, ha a külügyminiszter a népszövetséghez fordul, hanem más irányban is érvényesítse jogainkat. Járjon el sürgősen a román kormánynál és követelje a kérdések elintézését any'ovival inkább, mert ez súlyosan érinti a nagyhatalmaknak a kisantanttal való jogviszonyait is. Kérdezi a külügyminisztertől, hogy hajlandó-e gazdasági és politikai represszáliókhoz nyúlni a román kormánnyal szemben és hogy mit szándékozik tenni a Brazíliába deportált magyarság érdekében. A békeszerződés revízióját is kérni kell. (Általános élénk helyeslés.)
  Scitovszky Tibor külügyminiszter a felszólalásra a következő választ adta:
 — Tisztelt Nemzetgyűlés! Méltóztassanak megengedni, hogy a hozzám intézett kérdésre azonnal válaszolhassak. Mindenekelőtt megállapítani kívánom, hogy természetesen tudomásom van a román kamarában az erdélyi magyarság körében űzött kivándorlási propaganda kérdésének tárgyalásával kapcsolatban elhangzott kormánykijelentésekről, amelyek Zsilinszky képviselő urat felszólalásra késztették s amelyek honosan kihívták a bírálatot nemcsak Magyarországon és Romániában, hanem másutt is kínos hatást keltettek. (Általános helyeslés.) Méltóztassanak megengedni, hogy a tényállást a magam részéről is előadhassam, még ha a képviselő úr által előadottak után ismétlésekbe bocsátkoznám is. A román kamara a múlt hónap 12-én tartott ülésén a kivándorlási kérdés tárgyalásával kapcsolatban a közlekedésügyi miniszter kijelentette, hogy ügynökök oly feltétellel kaptak engedélyt kivándorlási propaganda folytatására, hogy működésüket csupán az erdélyi magyarság körére korlátozzák és csupán a magyar kisebbségi személyek kivándorlását mozdítsák elő. A vita további folyamán Maniu képviselő kérdést intézett Duca külügyminiszterhez, hogy helyesli-e azt a politikát, amely román állampolgárokat kivándorlásra enged csábítani, még ha azok nem román anyanyelvűek is. A külügyminiszter erre a kérdésre oly viszontkérdéssel felelt, amelynek az volt az értelme, hogy nem lát semmi kifogásolni valót abban, hogy a Nagyromániával elégedetlen kisebbségi elem kivándoroljon.
  E kormánynyilatkozatokból megállapítható, hogy a román kormány oly kivándorlási propagandát inaugurált, melynek célja tisztán a magyar kisebbséghez tartozó állampolgárainak a kivándorlásra való csábítása azzal a bevallott szándékkal, hogy a magyar kisebbségi elemektől megszabaduljon. (Felkiáltások: Gyalázat! Gyalázat!) Az erdélyi magyarság körében űzött kivándorlási propaganda oly félrevezető eszközökkel folytattatott és e propagandának áldozatul esett magyarság Brazíliában, ahová a kivándorlás irányíttatott, oly nehéz helyzetbe került, amely a román kormánynak e kérdésben való eljárását súlyos beszámítás alá vonja. Különösen kihívja a bírálatot a román kormánynak az az eljárása, hogy a bajba került magyar anyanyelvű kivándorlóitokkal szemben megtagad minden közösséget és segítséget azzal a megokolással, hogy a kivándorlás tényével román állampolgárságukat elveszettnek tekinti. Erről azon az alapon szereztünk tudomást, hogy a román konzul által visszautasított magyar anyanyelvű kivándorlottak utólag a magyar érdekek védelmével megbízott rio de janeirói németalföldi konzulátushoz fordultak. Amennyiben tehát a román kormány e kivándorlottakkal szemben nem teljesítené kötelességét, a magyar kormány már csak az emberi érzés jogán is fog gondoskodni arról, hogy ezek a hibájukon kívül bajba jutott véreink a pusztulástól megóvassanak.
  A román kormánynak ez a magatartása élesen ellentétben áll azokkal a kötelezettségekkel, amelyeket a román kormány a kisebbségek egyenlő elbánása tekintetében nemzetközi alapon vállalt és ellentmondásban van a román kormánynak a népszövetség elé terjesztett panaszokkal szemben állandóan hangoztatott kijelentéseivel, hogy a Románia területén élő kisebbségek ugyanazon bánásmódban és ugyanazon védelemben részesülnek, mint a román anyanyelvű állampolgárok.
  A román kamarában elhangzott hivatalos kijelentések szerint azért kell Romániának a kivándorlási propaganda eszközeivel a magyar kisebbségektől megszabadulni, mert a magyarság elégedetten Nagyromániával. A magyarságnak a határokon átható és a népszövetség fórumát is állandóan ostromló panaszai pedig arról szólanak, hogy a román kormány tevékenysége és politikája arra irányul, hogy ezt az elégedetlenséget felkeltse és állandóan ébren tartsa. Olyan összefüggések ezek, melyek élesen világítanak bele a romániai kisebbségek helyzetébe.
  Sajnálom, hogy külügyi expozémban tett kijelentésemre, hogy a szomszédos országokkal való szomszédi viszony javítására semmi sem lehetne nagyobb hatással, mint ha a magyar fajtestvéreinkkel való bánásmód megfelelne a nemzetközi alapon vállalt kötelezettségeknek. — Romániából ilyen visszhang érkezik. A magyar kormány máris kötelességének ismerte, hogy a román kamarában idolul események alapján a népszövetségnél a kellő lépéseket megtegye és a magyar kisebbségek ügyét ez incidens kapcsán is legmesszebbmenő gondozásába vegye. (Helyeslés.) Ez az esemény újabb figyelmeztetés, amely a magyar kormányt arra kell, hogy intse, hogy nemzetközi tevékenysége terén egyik legfontosabb feladata és kötelessége a magyar határokon túl élő magyar fajtestvéreink nemzetközileg garantált érdekeinek és jogainak védelme.
  Szükségesnek tartom végül megjegyezni, hogy a román kamarában elhangzott kormánykijelentések a magyar kormányt már csak azért is nagyon kellemetlenül érintették, mert azok nem alkalmasak a Romániával való szomszédi viszony javítására, aminek elérésére a magyar kormány állandóan törekszik. Nem mulasztottam el, hogy e körülményre a román kormány itteni képviselőjének figyelmét is fölhívjam. Kérem a tisztelt nemzetgyűlést, szíveskedjék válaszomat tudomásul venni. (Élénk helyeslés és éljenzés.)

                                                       Turbuk Zakariás bejelenti a hatóságoknak Győrfi Antal elhalálozását

  Budapesti Hírlap. 1925-05-10/105. szám. Délamerikába vándorolt magyarok sorsa. A brazíliai magyar kolóniákra lassú elhalás vár.
  A Kivándorlási Tanács tegnap délután ülést tartott s ez alkalommal Áldássy József miniszteri tanácsos a kivándorlási főosztály vezetője beszámolván legutóbbi délamerikai útjának eredményéről, személyes tapasztalatai alapján a kint élő magyarság helyzetképét is feltárta. Előadása következéseként a szükséges intézkedések megvitatásával a Kivándorlási Tanács legközelebb foglalkozik. Áldássy tapasztalatainak ama részéről, amely a nagy nyilvánosság elé tartozik, tudomásunk szerint a sajtót értesíteni fogják, mert általános érdek fűződik ahhoz, hogy a széles körökben jelentkező kivándorlási láz ellen, amely most a magyarságot a dél-amerikai veszedelmes útirányok felé tereli, a sajtó is felvegye a küzdelmet, ennek leghathatósabb módja az, ha a kint élő magyarok küzdelmes sorsára és nagy többség elszörnyítő helyzetére leplezgetés nélkül rámutat. Egyelőre a kivándorlási Tanács Áldássy beszámolóját bizalmas közlésnek tekinti. Áldássyval egyidőben egy honfitársunk is hazaérkezett Argentínából. Az illető tizenkét évet töltött Délamerikában, most egy nagy faértékesítő vállalat élén áll s üzleti útjai során is bő alkalma volt megismerni a Brazília és Argentína államokban élő magyarok helyzetét, mind a kávéültetvényeken, mind a gyárvárosokban. Ismeri azokat a helyeket is, amelyeket Áldássy meglátogatott.
  A kint élő magyarok helyzetéről tudósítónknak a következőket mondotta: A Délamerikába irányuló magyar kivándorlás újabb időkben, a világháború után felélénkült, de még mindig csak szórványos. Magyarországról, évenként alig néhány száz ember érkezik a délamerikai államokba, jóval nagyobb az elszakított területek kiözönlése. Én senkinek sem ajánlom, hogy kijöjjön, mert a kereseti viszonyok még mindig igen kedvezőtlenek s e mellett az élet drága. Azt látom hogy ugyanazzal a munkával itthon sokkal jobban lehet boldogulni. Legtöbb magyar St. Paulo államban él, számukat itt ötven - hatvan ezerre becsülik. Itt úgyszólván az egyedüli munka, amelyhez idegen munkásokat igényelnek, a telepesekre váró erdőirtás és a kávéültetvények művelése.
  Több olyan hajózó társulat van, amelyeknek az állam megtéríti a behozott külföldi munkások szállítási díját ezek a vállalatok, tehát a rabszolga-kereskedésnek egy nemét űzik. Mert a bevándorolt munkásokra valóban a rabszolgaság sorsa vár. Elszállítják őket az ezer és ezer kilométernyi távolságban fekvő haziendákba, ahol tökéletesen ki vannak szolgáltatva az ültetvényesek kényének-kedvének. A kávéültetvények művelése rendkívül fáradságos, a talaj nehéz, a klíma irgalmatlan. Még a legkitartóbb munkások is csakhamar belátják, hogy képtelenség boldogulniok mert szervezetet őrlő kemény munka árán sem takaríthatnak meg semmit sem. Rendszerint az ültetvényes birtokában levő boltokból kell beszerezniük szükségletüket s ezért az áruvásárlás céljaira szolgáló Jancsibankókban kapják a fizetésüket, amely ilyenformán arra is alig elég, hogy az életüket eltengethessék. Itt a munkás kiuzsorázásának minden fogása érvényesül.
  A munkaszerződéseket védő törvények ugyan elég humánusak, csak éppen a végrehajtásuk hiányzik. Nem irigylésre méltóbb a brazíliai telepesek sorsa sem. A telepesek számára adott területek ha nem is őserdők, de másodlagos erdők, amelyekben késsel és baltával kell utat vágni. Óriási munkát kell végeznie a telepesnek, hogy művelhető területhez jusson. Évek küzdelmes munkájába kerül, míg némi fölösleget termelhet és embernek való fedél alá jut. Láttam kezdő telepeseket, akik a mi csőszkunyhóinkhoz hasonló s félig földbevájt vackokban húzódtak meg: szilárd épületeikhez képest is monumentális alkotásoknak tűnnek föl a mi falusi házaink.
  A telepesek igen szaporák, de ebben nincs áldás, mert a gyermekeket az egészségtelen klíma megöli. Tífuszjárványok mellett a sárgaláz is pusztít. Egészségügyi berendezésekről természetesen nem is beszélhetünk. A brazíliai telepesek általában az ősemberek küzdelmes életét élik, de az ősemberek viszontagságokkal dacoló szervezeti ereje nélkül. Sokan feladják a reménytelen küzdelmet s ezek aztán menekülésszerűen húzódnak a városok felé. Nagy tömegekben özönlenek Szt. Paulóba, ahol máris mintegy 16.000 magyar lakik. Életük azonban itt valóban siralmas; szenvedésük, nyomoruk még a kőszívűeket is megindítaná. Rendszerint semmijük sincs, csak éppen hogy tető alatt vannak. Építkezéseknél, gyárakban keresnek munkát, ez azonban alig menti meg őket az éhenhalástól. Most egy férfi naponta átlag 8 millióist kereshet meg (kb. 7580 kor.) Ez elég tekintélyes összegnek látszik, csakhogy nem lehet belőle megélni, mert az élet szerfölött drága, így például a mi mai pénzértékünkre átszámítva, 1 kg. kenyér 15.000 kor., — 1 liter tej 7600 kor., — 1 kg. szalonna 53.000 kor., — a disznóhús ugyanannyi, — 1 kg. rizs 15.000 kor., — 1 kg. burgonya 4500— 7500 kor., — 1 tojás 2500 kor. Még a kávé is 45.500 kor, kilogrammonként. Ilyen árak mellett a családfő keresetéből a család legelemibb életszükségletét sem lehet kielégíteni.
  Asszonyoknak, gyermekeknek is dolgozniok kell. Én láttam 8—10 éves gyermekeket kőműves munkában, akik természetesen mind 15 éveseknek vallják magukat, mert ennél kisebb korunknak nem volna szabad dolgozniuk. A gyermek napidíja félannyi, mint a felnőtt férfié, de a drágasághoz képest a kereset még így is kevés.
  Az olaszok megélnek valahogyan, mert mindennapi táplálékként rizssel kevert babbal is beérik, hanem hát a magyarnak szalonna kell, meg fehér kenyér, ezt pedig ott nem lehet megkeresni. Lassú halódás itt a magyarság sorsa s nincs rá kilátás, hogy a helyzet belátható időn belől javuljon. A brazíliai magyarok menthetetlenül ki fognak pusztulni. Argentínában már tűrhetőbb a helyzet, noha távolról sem rózsás. Itt mintegy 10—12.000 magyar él, ezeknek egy jó része Buenos Airesben. Városi kolóniájuk gyarapodik s a kitelepültek egy részének elég jó dolga is van, de hát azzal a küzdelemmel, amellyel ott exisztenciát tört, idehaza is érvényesülhetett volna. Argentína déli részein az égövi viszonyok megfelelőek, föld is elég van, azért itt a letelepülők számára hasonlíthatlanul jobb helyzetet lehetne biztosítani, mint amilyenben a brazíliai telepesek szenvednek, minélfogva ez utóbbiak áttelepítése emberséges vállalkozás volna.
  Úgy tudom, a magyar kormány tiszteletreméltó kiküldöttje, Áldássy József miniszteri tanácsos tökéletesen ismeri mindkét állambeli magyarság helyzetét, mert valóban önfeláldozó odaadással fáradt azon, hogy eljusson minden olyan helyre, ahová panaszkodó hangok hívták és mindenütt minden lehetőséget megragadott és felhasznált a magyarság siralmas helyzetének könnyítésére. Bízom abban, hogy az ő tapasztalatai nyomán a magyar kormány meg fogja találni azt a módot és eszközt, amellyel a lassú, de biztos pusztulás sorsára ítélt brazíliai magyarságnak legalább egy része megmenthető. Most valósággal a siralomházban ül.

  Budapesti Hírlap. 1925-05-24/116. szám,
  Magyar könyv az amerikai Boldogasszonyfalvának.
  Brazília Sao Paolo állama ősrengetegeiben a tengerentúlra szakadt magyar véreink rettenetes, küzdelmek árán Boldogasszonyfalva néven magyar községet alapítottak. A brazíliai magyar telepesek — akik az általuk létesített kávéültetvényeken már a kezdet nehézségein túlestek — levélben azt a kívánságukat fejezték ki, hogy ők az óhazával a lelki kapcsolatot fenntartani akarják, ezért magyar könyveket kérnek. Óhajukra a földművelésügyi miniszter népszerű gazdasági, a vallás- és közoktatásügyi miniszter pedig szépirodalmi könyvekből népkönyvtárt küldött a boldogasszonyfalvai magyar telepeseknek.

  Budapesti Hírlap. 1925-06-24/139. szám. Kivonat
  …Nem szabad megismétlődni oly visszásságnak, ami állítólag a brazíliai magyar nemzetiségű kivándorlókkal történt, kiknek Romániában útlevelet szereztek és mikor Brazíliában a román konzulátus jogsegélyét kérték, azt a választ kapták, hogy elhagyták hazájukat, Románia nem tekinti őket állampolgárainak, — viszont a trianoni szerződés szerint azok ipso iure román állampolgárokká válván, — magyar állampolgároknak sem tekinthetők. Véget kell vetni ily lehetetlen állapotoknak és ezért elvárjuk, hogy a népszövetségi ligák uniójának közgyűlése minden vonatkozásban megvilágítja azt a fonák helyzetet, mely az illetőség és az állampolgárság területén annyi bajnak, zavarnak az okozója és erélyesen fogja követelni a megnyugtató rendezést, mely lehetetlenné teszi, hogy régen szerzett illetőségek felboríttassanak, hogy egyfelől kettős állampolgárságok osztogassanak, másfelől legyenek olyanok, kik a bölcs nemzetközi rendezés alapján minden állam kötelékéből kizárhatók legyenek.

  A bukaresti belügyminisztérium beismeri a kivándorlásra csábítást.
  Magyarság. 1925-07-04/147. szám. Arad, jul. 2. A Magyarság tudósítójától.
  Még élénk emlékezetében lehet mindenkinek a nagy útlevél-panama, melynek hullámai a magyar parlamentig is eljutottak. Éveken át ezerszámra csábították ki kivándorlási ügynökök Erdély magyar és sváb lakóit Brazíliába, kecsegtetve őket valóságos Eldorádóval. Csak amikor megérkezett a kivándorló, jött rá, hogy égető pokolba került, melynek klímáját nem bírja, amely elsorvasztja csontjaiban a velőt és őrültségbe vagy kora sírba hajtja. Földet nem kapott, ellenben rabszolgaként dolgoztatták, míg össze nem esett. És olyan útleveleket kaptak ezek a kivándorlók, amelyek visszamenetelre nem jogosítottak, sőt amelyekre rávezették az állampolgárságról való önkéntes lemondást is.
  Az egész ügynöki szervezet élén Herberger Gyula állt, egy kis szürke magánhivatalnok, aki azonban a kivándorlási üzelmekkel országos hírnévre és jelentékeny vagyonra tett szert. Hogy minden filléréhez egy magyar család könnye tapad, az nem nyugtalanította az álmait. Dévai irodája valóságos búcsújáróhely lett, ahol az ország minden részéből sereglettek össze a léprement magyar kisbirtokosok, kik nyakrafőre adogatták el ingóságaikat és ingatlanaikat, csakhogy az ígéretföldjére, Brazíliába kimehessenek. És ez a kivándoroltatási munka a legnagyobb nyilvánosság mellett folyt, a lapokban hatalmas hirdetéseket közölt Herberger, s a hatóságok nem hogy akadályozták volna munkáját, hanem még ők maguk küldték hozzá az áldozatokat.
  Néhány dévai csángó valahogy vissza tudott jutni Brazíliából és még 1923. elején bűnvádi feljelentést tett Herberger ellen kivándorlásra való csábítás büntette miatt. A dévai királyi ügyészség meg is indította ellene az eljárást, lefolytatta a vizsgálatot és 1923. március 20-én vádiratot nyújtott be ellene a dévai törvényszékhez. Herberger kifogásai folytán a vádtanács több ízben tartott tárgyalást. Közben azonban a magyar lapok igen erélyesen kezdtek foglalkozni Herberger üzelmeivel, szóba került a parlamentben is. Herberger lába alatt kezdett égni a föld és jobbnak látta szintén tengerentúlra vitorlázni. A kivándorláshoz azonban útlevél is kell, az útlevélhez pedig egyebek közt bizonyítvány arról is, hogy a kérelmező ellen bírói eljárás nem folyik. És most következnek a csodák: ugyanaz a dévai királyi ügyészség, amely már több, mint egy évvel előbb beadta ellene a vádiratot, 907—1921. szám alatt hivatalosan igazolta 1924. június 5-én, hogy Herberger Gyula ellen semmiféle bírói eljárás nincs folyamatban. Erre meg is kapta az útlevelet és elpárolgott Brazíliába, de attól félvén, hogy valamelyik áldozata rövidesen megfizet a miatta átélt szenvedésekért, tovább ment Mexikóba, ahol most nyugodtan zongorázik. Közben pedig folyt ellene a bírói eljárás, habár letagadta az ügyészség. Herberger védője azzal védekezett, hogy védence belügyminiszteri engedély alapján folytatta működését. A dévai törvényszék tehát nyilatkozattételre hívta fel a belügyminisztériumot, mely az első megkeresésre ugyan nem felelt, a másodszorira azonban azt válaszolta, hogy Herbergernek tényleg ideiglenes szóbeli engedélye volt a belügyminisztérium vezetőjétől kivándorolni akarók irányítására. Erre az ügyészség a kivándorlásra való csábítás vádját elejtette. A vádtanácsnak ez az ülése 1925. június 27-én folyt le, három nap múlva pedig a törvényszék megszüntette hivatalosan az eljárást Herbergerrel szemben.
  Most aztán törheti a fejét a közönség, hogy egy bukaresti miniszter milyen demokratikus hajlandóságú ember, aki ilyen bizalmas viszonyt tart fenn egy dévai kis magántisztviselővel, aki ráadásul nem is tartozik az egyedül üdvözítő államfenntartó fajhoz. De arról is lehet csevegni, hogy milyen bizalma lehet a közönségnek az olyan hatósághoz, mint a dévai királyi ügyészség, amely hivatalos bizonyítványt ad arról, hogy valaki ellen semmiféle bírói eljárás nincs folyamatban és eközben rendszeresen résztvesz ennek a bűnügynek vádhatósági képviseletében. Bukarest ilyen igazságszolgáltatást honosított meg Erdélyben is.

  Budapesti Hírlap, 1925-09-29/218. szám. Újból kivándorlásra csábítják az erdélyi magyarokat. Bukarestből jelentik:
  Néhány hónappal ezelőtt nagy kivándorlási botrány történt Bukarestben, amikor Duca külügyminiszter a parlament nyílt ülésén ismerte be, hogy az erdélyi magyarokat állami segítséggel juttatják kivándorlási ügynökök kezére. Alig csillapultak le e botrány hullámai, máris újabb panama veti előre árnyékát. Erdélyi lapok jelentése szerint ugyanis a magyar földmívesek körében ismét erős aigitációt folytatnak a kivándorlási ügynökök.
  Legújabb fogásuk az, hogy Brazíliába kivándorolt magyaroktól megszerzik azok erdélyi ismerőseinek címét, megtudakolják ezeknek családi körülményeit és a kivándoroltak nevében hamis leveleket küldenek Brazíliából. A levélben leírják, hogy milyen pompás világ van Brazíliában és mindenféle ígérettel biztatják őket. A Keleti Újság ez üggyel foglalkozva megjegyzi, hogy a kormány, miután néhány hónap alatt feledésbe merült a legutóbbi nagy kivándorlási panamák ügye, a már meglevő két ügynökségen kívül, négy újabb ügynökségnek adott engedélyt, úgyhogy most már hat ügynökség veti ki hálóját az erdélyi magyarokra. Az ügy a magyar pártot is foglalkoztatja, mert elnöki tanácsának legközelebbi ülésére többek közt a következő pontot is fölvette: A kivándorlás elleni akció és tiltakozás az ellen, hogy a kormány elősegíti a magyarság kivándorlását.

  Budapesti Hírlap, 1926-07-11/154. szám. A futóhomok.
  Az a nagy vihar, amely a boldogság magasságából a nyomorúság mélységébe gördítette le a régi Magyarország megingathatatlannak látszó szikláját, még nem ült el. Az összetörött darabokat tovább mállasztja, porszemekké zúzza szét s a porszemeket futóhomokként űzi, hajtja és szétszórja az egész világon. Nagy erkölcsi katasztrófák, kriminális szenzációk zaklatják, dúlják a nemzet mai életét. Újabb megalázkodásoknak, újabb kudarcoknak sötét árnyéka borul reánk. Mégis legcsüggesztőbb és legelkeserítőbb az a kép, amely a magyarság csöndes, de gyors szétszóródásáról, óriási vérveszteségeiről kevés szavú, itt-ott elszórt újsághírek fekete mozaikköveiből öszszeállítva sötétlik előttünk.
  Amióta a Kárpátok hatalmas gránitpántja nem fogja össze a magyarságot, nem biztos már a föld a magyarok lába alatt. Ellenségeink bűnös bosszúállásukban meg akarták szűkíteni határainkat, de annál sokkal gonoszabbat tettek, rettenetesen kitágították a magyar határokat a földnek legtávolibb partjaiig. Kétségbeejtő elkeseredés, kegyetlen üldözés, a fenyegető éhség réme és a megingott egyensúlyi lelkeken úrrá lett kalandvágy kergeti kifelé a magyarságot Szent István földjéről. Ha a nagyvilágban valami katasztrófa történik, az áldozatok egy része mindig magyar. Ha a francia szénbányákban katasztrófa történik, ez sok-sok magyar halálát jelenti; ha a riff-kabilokat leverik, sok elszánt lelkű magyar pusztulását, vagy kínos rabságát hirdeti ez a hír; ha a Brazíliába rabszolgákul eladott embertársaink rettenetes gyötrelmeiről hallunk, már előre tudhatjuk, hogy ezek az emberpáriák magyarok; ha a Keleten és Nyugaton megcsalt, mindenükből kifosztott emberekről olvasunk, ezek is magyarok. Mindenütt magyarok. Mindenütt, csak ott nem, ahol lenniük kellene: itthon. Itt állandóan apad, fogy a számunk, amíg végre egészen elfogy s a részünkre fenntartott szűk kis rezervációs területre is belódulnak minden égtáj felől az idegenek.
  Régen megállapított tény, hogy a háborút nem 18-ban veszítettük el, hanem apránként veszítgettük el a háború valamennyi éve alatt a vérveszteség, a nélkülözés és a forradalmi izgatások miatt. De a békét sem 1920-ban veszítettük el, hanem a 67 óta egymást követő évek alatt. Mert elmulasztottuk Magyarország földjén olyan helyzetet teremteni, amely háborúvesztés eshetőségére is biztosítja, ha nem is a magyar állam szerkezetét, de legalább a magyar nemzet egységét és számbeli fölsőségét.
  A háború és a háborúvesztés eshetősége teljesen hiányzott a magyar politikusok számításából. Az ezeréves jogra támaszkodva semmit sem tettek azoknak a támadásoknak a kivédésére, amelyek a jogra nem is hederítve a puszta számadatokra hivatkozva iparkodtak tőlünk elszakítani azokat a területeket, ahol a magyarság az idők folyamán kisebbségbe került. Igaz, volt némi védelmi kísérletezés büntetőjogi, iskolai és társadalmi téren. Csak ott nem, ahol legeredményesebb lett volna, a telepítések terén. Az évenkint kivándorló magyaroknak nagy tömegeit kellett volna Erdélybe és a Felvidékre telepíteni. Ha 67 óta a szórványos és ötletszerű telepítések helyett tömeges és tervszerűen irányított telep építések történtek volna, hatalmas erejű többséggé duzzadt volna a veszélyeztetett területek magyarsága. Ez a számbelileg is biztosított felsőség kicsavarta volna ellenségeink kezéből a leghatalmasabb fegyvert, a számbeli többségre hivatkozást, de ha a felosztás a háborúvesztés és külpolitikai okok miatt mégis elkövetkezett volna, a magyarság legyőzhetetlen erőt tudna az ideiglenes uralom elnyomó törekvéseivel szembeállítani. Mindezt elmulasztottuk. A békének azt a 47 esztendejét, amelyet erőgyűjtésre ajándékozott nekünk a Gondviselés, a számszerű többség biztosítása szempontjából elszalasztottuk.
  Széchenyi szerint így „a múlt kiesett kezünkből", a letűnt éveket vissza nem hívhatjuk. De a jövőre gondolnunk kell, mert különben ez is céltalanul elfecsérelt múlttá fog válni. A jövő most éppen a múltban elmulasztott politikának a megfordítottját követeli. Akkor arra kellett volna törekedni, hogy a magyar medence kifelé tóduló emberáradata öntse el a nemzetiségi területeket, most pedig az a feladat, hogy itt a maradékhazában gyűjtsük össze és mentsük meg a magyarságot a sóvárgott boldogabb kor számára. Az a nemzet, amely a kevesebb ember és több fóka elvére akarja felépíteni nemzeti életét, előre is kimondja azt, hogy az eszkimók állami berendezkedésén nem terjednek túl nemzeti igényei. Nem arról van szó, hogy a megszállott országrészekből ide csalogassuk a magyar lakosságot. Nagy hivatásuk van ott azoknak, akik ott maradhatnak. De itt kell összegyűjteni és az elpusztulástól megmenteni azokat, akik nem maradhatnak ott. Legyen már egyszer vége a magyar élet könnyelmű pazarlásának. Senki se mondja azt, hogy itt nincsen már hely.
  Sokszor emlegetett, jól ismert tényaz, hogy többszázezer hold várja felszabadítását az évezredes mocsarak alól. Az izmos magyar munkáskezekhez mennyivel méltóbb munka volna ezektől a hazai mocsaraktól hódítani el az életet adó termékeny szántóföldeket, mint Brazília őserdeit irtogatni a mindennapi kenyérért és kidőlni az emberfeletti munkában s eltűnni nyomtalanul. Mennyi virágzó város, falu várja a magyar parlagon megalkotóját, életrevarázsolóját. Akit fantasztikus tervek csábítottak ki messzi világrészekbe, itt is szőhet nagyszerű és meg is valósítható terveket, akit az elrabolt föld keserűsége űzött idegenbe, itt új földet, új otthont szerezhet, sokkal biztosabban, mint az idegenben. Van itt hely a munkás magyar kezek számára, csak meg kell már egyszer indítani azt a munkát, amely idevonzza a bujdosó magyarokat. Hatalmasan meg kell duzzasztani a széttépett Magyarország megmaradt részében a magyarságot, hogy ha majd egyszer eljön az ideje, jóvátehessük a múltak hibáját is, felhúzhassuk a zsilipeket s a megduzzadt magyarság árja elboríthassa a most elszakított területeket és új erőt vigyen a most ott tengődve haldokló magyarság ereibe.
  Nincs olyan erő, amely a világ minden tája felé szétszórt magyarságot az idegenben össze tudja fogni s a pusztulástól megmenteni. Nyomorúság, reménytelen szenvedés, korai halál vár ott mindenkire, legjobb esetben beolvadás idegen nemzetekbe. Nem segít ezen sem diplomácia, sem sajtó, sem egyesület, sem agitáció, sem semmi a világon. Csak egy segíthet. A szétszórt magyarság futóhomokját hozzá kell kötni a hazai röghöz. Legyen az a futóhomok a magyarság újra kizöldülő reményeinek termékeny humusza. S.

                                                                                Turbuk Zakariás halotti bizonyítványa

  Magyar Nép. 1927. január 8. Levél az ígéret földjéről.
  Kivándorolt magyarjaink éhen halnak, oly nagy a munkanélküliség Kanadában. Amikor az Egyesült Államok 1924-ben majdnem légmentesen lezárták határaikat a bevándorlók előtt, óriási reklám indult meg a kanadai telepítések érdekében. Szájról-szájra adták, hogy Kanada is Amerika, meg, hogy olyan nagy, mint Európa s most még csak kilenc millió lakosa van. Ennek a népbolondításnak a második esztendejében 1925. áprilisában saját jószántamból elmentem Kanadába, hogy a felvilágosító munkát siettessem ameddig még nem késő. Keresztül verekedtem magamat 11 hónapon át egész Kanadán, mint napszámos, marhahajcsár-iparimunkás stb., stb., Amit tapasztaltam azt megírtam s ezen a helyen csak arra akarom inteni magyar földművelő testvéreiméit, hogy jól felfogott saját érdekükben, ne üljenek fel a kivándorlási csábításoknak, ne higgyenek a jól megfizetett és mindent ígérő újsághíreknek.
  A múlt év őszén több mint négyezer magyar embert találtam Kanadában teljesen munka nélkül. Ezek nagy részének novemberben már egy garasa sem volt. Elmentem egyes vállalatokhoz, hogy e szegény magyarokat munkához juttassam. Micsoda csodálkozással fogadtak! Aztán kinevettek! Munkát? Hiszen a bennszülöttek is munka nélkül vannak! Ki hívta az embereket Kanadába? Miért jöttek? Ki hívta őket?
  Ez volt az összes válaszuk. Még le sem töröltem csizmámról a kanadai út sarát s máris öles hasábokat, olvasok a napilapokban, melyek arany és ezüst hegyeket ígérnek a kanadai tavak csodás birodalmában. Szegény Kanadába kivándorolt jó magyarjaim! De későn jöttetek rá, hogy hová jutottatok! Hol vannak, akkor te jó tanácsadóid? Intő szavamat küldöm hozzátok otthoni magyarok egy szomorú világból. A múlt évben kivándorolt magyarok nagy része itt lézeng Kanadában munka nélkül. Nyári keresetének nagy részét már hónapokkal ezelőtt felélte, pedig a földművelőnek munkát hozó tavasz még nagyon mesze van. Magyar földművelő testvérem! Ezt tartsátok szem előtt mielőtt hajóra, szállnátok, ezt gondoljátok meg a meddig nem késő. Z. S.

  Magyar Nép. 1927. augusztus 13. Magyar családok tönkretétele Délamerikában.
  Sokszor föltártuk olvasóink előtt, hogy milyen bizonytalan sorsnak teszik ki magukat,akik a rendezetlen helyzetű Délamerikába vándorolnak ki. Közelebbről megint fölháborító eset történt ottan kivándorolt erdélyi magyarokkal. A román konzulátus egyik tisztviselője egy Bracucescu nevű úr, azt ígérgette a szerencsétlen kivándoroltaknak, hogy olcsó hajójegyet szerez nekik a hazatérésre.
Háromszázhetvennégy család igyekezett az, olcsó hajójegy árát Bracucescunak befizetni. Hónapok múltán azonban kiderült, hogy a konzulátusi tisztviselő csak ámítgatta a szerencsétlen embereket, maga a pénzzel megszökött. A román kormány hír szerint nem fogja kárpótolni a szerencsétlenül járt magyarokat.

  A HONFOGLALÓK
  Magyar Nép. 1928. május 12. A magyar kivándoroltak szomorú sorsa Brazíliában. A napokban Jermann Jenő brazíliai magyar konzul megérkezett Budapestre. A brazíliai magyar konzul az újságírók előtt vázolta a Brazíliába kivándoroló magyarok borzalmas helyzetét.
Körülbelül ötvenezer magyar kivándorló él Brazíliában szétszórva. Ezeknek kilencvenöt százaléka azonban a legszívesebben hajóra szállna és visszajönne Magyarországba, ha rendelkeznének annyi pénzzel, amibe a hajójegy kerül. Ezek az emberek valósággal rabszolgasorsban sínylődnek az ültetvényekben. A legtöbb telep, ahol a magyarok dolgoznak, több száz kilométernyire van a főbb útvonalaktól. A konzul hangsúlyozta, hogy a magyar kivándorlás nincs megszervezve, ügynökök csábítják el az embereket és a kivándorlók az őserdőkben biztos pusztulásnak, néznek elébe. Ezeken, a viszonyokon sürgősen változtatni kell nemcsak a most ott élő, de a később kivándorlók érdekében is.

  Keleti Újság, 1929. február 1. Kivándorlási mozgalom a dévai csángómagyarság körében.
  A bírói ítélet ellenére a harói román gazdák által elvett 76 hold föld hiánya szintén hozzájárult a mozgalom erősödéséhez. Olcsó kölcsön mentheti csak meg a dévai csángó-magyarokat.(Déva, január 30.).
  Az impériumváltozás miatt a lecsatolás első éveiben és pedig 1921. és 1922-ben a dévai csángómagyarság körében nagyszabású kivándorlási mozgalom vert gyökeret. Abban az időben egész Erdély minden részéből a magyarok Brazíliába akartak kivándorolni és egyesek rettenetes megpróbáltatása mutatták csak meg, hogy a valóságban a kivándorló élete nem aranyélet, hanem egyenlő a földi pokollal. Ezen hírek után a mozgalom alábbhagyott az egész országban. Mindenki ott kereste a boldogulását, ahol éppen tudta, ahová a sors állította.
  A dévai csángómagyarság is hozzálátott a munkához és véres verejtékének az árán munkálta meg azt a földet, amit a sors megélhetésére kirendelt számára. Azonban ez a föld nagyon kevés volt és ma még ke¬vesebb, mert a lélekszámmal nem áll arányban. Az alábbi kis számítás megmutatja, hogy a dévai csángók valóban csak a legszerényebb keretek között tudnak megélni és így nem csoda, ha minden lehetőt megpróbálnak arra nézve, hogy új földterüle¬teket kapjanak, ahol gyermekeiket elhelyezhessék. A dévai csángóság a telepítéskor 1892-ben 880 katasztrális hold földön helyezkedett el. Akkor 54 gazda összesen 211 lélekszámot tett ki. Azóta a lélekszám megnyolcszorozódott s a földalaposan megfogyott. Éspedig: idegen kezekbe került eladás által 101 hold föld, hét gazdától, akik mind 12—13 gyermekesek, kisajátítottak összesen 19 hold földet, s ha elveszettnek tekintjük a harói 76 hold közösen bírt csángóterületet, amit elveszni nem volna szabad engedni, akkor végeredményében 684 hold föld marad, amelyen a mai dévai csángómagyarságnak meg kell élnie. Ez azt jelenti, hogy minden lélekre csupán egynegyed hold föld jut.
  Már pedig ebből élni és tisztességesen ruházkodni, s amellett a fiáknak családot alapítani és existenciát teremteni, nem lehet. Egyszerűen nem lehet.
  Súlyosbítja a helyzetet még az, hogy a szaporulat miatt a fiatalság tömegesen ipari pályára lép. S az önállósításhoz pénz kell. Honnét veszi elő a szülő a pénzt, mint a földből: eladja a földet. Ennek pedig az lesz a következménye, hogy évről-évre mind több és több csángó föld kerül idegen kezekbe, úgy hogy egy szép napon csak arra ébredünk, hogy a telep már nem a régi csángótelep, hanem elszóródott a nagyvilágba s itthon nem maradt csak egy-két csángó a maga kis földjével szomorú hírmondónak.
  A csángók nagy szegénységét egy alkalmi eset mutatta ki. A múlt évben hat csángógazda Szatmár megyében vett egy kis birtokot s a dévai néhány hold földjüket eladóvá tették. Ezt a földet kellett volna megvenniük az itteni gazdáknak, azonban nem volt pénzük s a 22 százalékos kölcsönpénzt igénybe venni nem merték. A helyzet tehát úgy áll, hogy ha valahonnan hamarjában segítség nem jön, a csángók ettől a pár hold földtől is ismét elesnek.
  E szomorú szegénység miatt az idén ismét felvetődött a csángók körében a kivándorlási mozgalom. Nagyban emelte annak intenzitását egy arról szóló hír, amely szerint a brazíliai kormány ingyen viszi ki a kivándorlókat és nagyon olcsón s kedvező részletekben házat, és földet bocsát a mezőgazdák rendelkezésére a Bello-Horizonte fennsíkon. Ebben az esetben senkinek sem, kellene itthon semmit sem eladni, hanem az itteni föld az idősebbek kezén maradna s egy külön csoport, elmenne új házat keresni magának, új helyet, új földet, ahol meg is fog majd tudni élni a földje után.
  A kivándorlás mindig szomorú és mindig szükségtelen — különösen most az erdélyi magyarság szá¬mára. Arról kellene tehát gondoskodni, hogy Romániában tudnók elhelyezni a dévai csángóság népfölöslegét.
  Legelőször azonban konkrét segítség kell: az eladóvá tett néhány holdat okvetlenül meg kell menteni a számukra, s ha másképpen nem, az egész erdélyi magyarság által hozott azonnali kölcsön által. A cél megérdemli azt a kis munkát és áldozatot, amit a magyarság hozna s az üzlet is jó, volna, mert a dévai csángóság becsületes, törekvő és büszke nép, amely nem kíván semmit sem ingyen, s éppen azért megérdemli, hogy amikor a legnagyobb szükségben van, segítsenek rajta.

  Keleti Újság, 1929. február 6. A dévai Magyar Párt vette kezébe a csángóság kölcsönszerzési ügyet.
  (Déva, február 4.). A dévai csángó magyarság kivándorlási mozgalmával s a földvételhez szükséges kölcsön ügyével a dévai Magyar Párt választmánya a napokban foglalkozott. A nem mindennapi eset megtárgyalása adnák az eredménynek a leszűréséhez vezetett, hogy a csángók elszegényedési folyamata és a földek lassú elvesztése nem helyi baj, hanem országos tünet, miért is a választmány kimondta, hogy országos akció megindítása végett a párt központját fogja megkeresni.
  Az utóbbi évek gazdasági nyomorúsága és különösen a földművelőkre nehezülő különösen súlyos körülmények oda juttatták, a romániai magyar kisgazdák legnagyobb részét, hogy vagy nagy adósságokkal küszködnek s alig-alig tudják magukat egyik napról a másikra fenntartani, vagy pedig lassan-lassan és részletekben földjeiket kénytelenek eladni.
  Ezért a Magyar Párt dévai tagozata tudatában van annak a hatalmas veszedelemnek, amely ilyen súlyos helyzetben a kivándorlás által érheti nem csak a dévai csángó magyarságot, de az egész erdélyi magyar kisebbséget, feltétlenül szükségesnek tartja országos akció szervezését arra nézve, hogy az ilyen súlyos helyzetben lévők panaszai, bajai és kérelmei napvilágra jöjjenek s a segítés munkáját a magyarság hivatalos szervezete, megkezdhesse.
  A dévai csángók ügyében pedig kimondta, hogy azt vizsgálat tárgyává teszi s minden lehetőt el fog követni, hogy a csángók elfogadható kamatú kölcsönt tudjanak kapni. Mindenki érezheti, hogy m ilyen hatalmas horderejű a Magyar Párt dévai tagozatának határozata. Egyúttal azonban azt is éreznünk kell, hogy az erdélyi magyarság milyen reményeket fűz az országos akció sikeréhez.

                                                                                                 Hégető Paula, telepes

  Keleti Újság, 1929. február 11. A dévai csángók ki akarnak ván¬dorolni, és tárgyalásokat kezdtek a brazíliai kormánnyal. (Déva, február 9.)
  A dévai csángó telepesek sorsa végső katasztrófa felé közeledik. Ez a jobb sorsra érdemes, munkás, becsületes nép az anyagi tönk szélén áll. Az elszegényedésnek egyik példája, hogy már az elmúlt év végén hat családnak kellett odahagynia otthonát, hogy a fenyegető éhség elől más vidékre próbáljon menekülni. Eladóvá tették hát összesen tizenhárom hold földjüket és kiderült, hogy az egész csángótelepnek nincs annyi pénze, hogy ezt a néhány hold földet megbírja venni. És ne engedje idegen kézre jutni, amikor annak minden talpalatnyi helye életkérdés reájuk nézve. Hiába szaladtak fűhöz-fához, pénzhez nem juthattak, a 20—25 százalékos bankkölcsönt pedig képtelenek voltak igénybe venni.
  Ha végig akarjuk kísérni ennek az anyagi katasztrófának minden fázisát, tudnunk kell, hogy az 1892-ik évben történt telepítési akció alkalmával 880 holdon 54 gazda telepedett meg 371 lélekszámmal. Minden egyes lélekre három és egynegyed hold föld jutott. Azóta a lélekszám megnyolcszorozódott, a földek pedig megfogytak. Eladás folytán 101 hold idegen kezekbe jutott s az agrárreform rendjén pedig 19 holdat kisajátítottak. Kisajátították ezen kívül az egész telep tulajdonát képező, 76 hold közös földet, amelyet most minden bírói ítélet ellenére a harói románok erőszakkal elvettek. Maradt összesen 684 hold föld, amelyből minden egyes lélekre nem is jut egészen negyed hold.
  Ismeretes, hogy a csángóknál sok a gyermek. Nem ritkák a hét-nyolc, sőt tizenkét gyermekes famíliák sem. Negyed holdból pedig meg¬élni, ruházkodni, adót fizetni, teljes lehetetlenség. Az élet kiadásokon felül pedig rájuk súlyosodik a hét éves nagy per költsége is, amelyet a harói ügyből kifolyólag voltak kénytelenek folytatni.
  Ilyen anyagi helyzetben jutott el a súlyos sorsban élő csángókhoz a Mai Nap című pesti lapnak 1928. október 3-iki száma, amely egy Rio de Janeiróból származó jelentést közöl. A cikk szerint Prestes brazíliai köztársasági elnök maga vette kezében az ottani telepítések ügyét és azt a telepesekre nézve rendkívül kedvező feltételek mellett, akarja végrehajtani. A cikk, amelyről nem nehéz tudni, hogy kivándorlási hiénák trükkje, minden jót ígér, csakhogy elbolondíthassa a tragikus sorsban lévő embereket. Ígéri tehát a szokásos ingyen utazást, kész lakóházat, huszonöt hektár földterületet, kedvező hitelt, szóval földműves embernek valóságos paradicsomot.
  Sajnos, a csángó telepesek komolyan vették a lap cikkét és súlyos helyzetükben kaphatók voltak a kalandos gondolatra. Jóhiszeműségükben is bizonyos fenntartással éltek. Sokszor és behatóan megtárgyalták egymás közt a kérdést és a közlemény értelmében megkeresést, intéztek a brazíliai kormányhoz, hogy a közlemény mennyiben felel meg a valóságnak.
  Ha — mondják a csángók, — igazat mond a cikk, azt kérdezik a kormánytól, hogy hajlandó volna-e a csángók által előre kiküldött bizottsággal a kivándorlás lebonyolításait megtárgyalni és megengedni a bizottságnak, hogy a letelepülés helyét az erdélyi klímának megfelelő helyen lehetőleg a Bello Horizonté óriási kiterjedésű fennsíkján kiválaszthassák. Úgy tervezik, hogyha Brazília válasza kedvező lesz és a kivándorlás egészséges megoldást, nyer egyetlen csángó gazda, sem adná el itteni vagyonát, hanem azt valamelyik gyermekére hagyná, míg a többi családtagok mind kivándorolnának.
  Válasz a kérdésre még nem jött, de a választ megadhatjuk mi is. Az Erdélyből elszakadt kivándorlók ezreinek borzalmas sorsa kell, hogy a csángók előtt lebegjen. Pár esztendővel ezelőtt a Keleti Újság munkatársa személyesen győződött meg éppen a brazíliai kivándorlók szörnyű helyzetéről. Hosszú cikksorozatban írta le azt a rabszolgasorsot, amelyben ezek a szegény, kivándorlási ügynököktől becsapott emberek sínylődnek, míg szenvedéseiktől megszabadítja a legrémesebb halál.
  Ültetvények páriái, kik vérebektől, korbácstól, felügyelők öklétől zúzott testtel éhezve, kifosztva, nyomorogva vonszolják az élet igáját, ezerszerte rettentőbb sorsban, mint amilyen itthon a legtragikusabb életsors is lehet.
B  ár a dévai csángók sötét helyzetükben is elővigyázatosak voltak, mert előbb meg akarnak győződni a helyzetről, kétségtelen, hogy a rájuk váró tragédiát el nem kerülhetik, még abban az esetben sem, ha kedvező ígéretet kapnának. Újabb költségekbe verik magukat, még az a negyed hold is elvesz, amiből ma nagy szenvedés árán igyekeznek kikaparni a mindennapi kenyeret. Az kétségtelen, hogy sorsukon segíteni kell. Segíteni kell elsősorban az államnak, másodsorban a magyarságnak és minden eszközt meg kell ragadni, hogy ezt a tisztességes, munkás népet a halálugrástól visszatartsa.

  Déva és Vidéke, 1929. március 2. A dévai csángók választ kaptak Brazíliából.
  A dévai csángók a mult év novemberében küldtek levelet Brazíliába, amelyben a kivándorlás feltételeiről éreeklődtek. Válasz a brazíliai kormánytól a napokban érkezett, amelyben értesítik az itteni gazdákat, hogy nekik való éghajlaton terület még nincs előkészítve, így tehát a kivándorlás jelenleg nem aktuális. A csángóság nehéz helyzetében — sajnos — nem hagy fel a kivándorlás eszméjével, legfeljebb
egy időre elhalasztja.

  Keleti Újság, 1929. március 18. A harói botrányper miatt elkeseredett csángók közül kétszázötven család megismételte kérését a brazíliai kormányhoz. (Déva, március 16. Saját tud.)
  A dévai csángótelepesek, mint ismeretes, pernyertesek lettek a harói Földvár elvétele miatt folytatott perben. A valóságban azonban semmiféle hatóság nem tudott érvényt szerezni a bírósági döntésnek, úgyhogy a csángók végül is jobbnak látva az ügyet békésen elintézni, ajánlatot tettek olyan irányban, hogy hajlandók birtokcserére is, ha a cserét azonnal végrehajtják. A cserére vonatkozó tárgyalások már a múlt év novemberében megindultak, de ezek a mai napig nem vezettek eredményre. A gazdasági munka ideje azonban elérkezett, úgyhogy a csángók a legnagyobb bizonytalanságban vannak a birtokvita kérdésében, azért elhatározták, hogy amennyiben március végéig nem valósítják meg a földcserét ajánlatuknak megfelelően, úgy visszavonják ajánlatukat, és tovább folytatják az országos botránnyá dagadt pert.
  A csángók legutóbb küldöttségileg felkeresték dr. Pop Justin szenátort és kérték, hogy járjon közbe a nagyfontosságú ügy mielőbbi megoldása dolgában. A birtoklási viszonyokban való bizonytalanság, a gazdasági helyzet és ezen kívül a csángótelepesek nagymérvű természetes szaporodása is egyre jobban népszerűsíti a csángók között a dél-amerikai kivándorlás gondolatát.
  Megírtuk, hogy a brazíliai kormány nemrég hivatalosan ábrándította ki a telepeseket abból a reményükből, hogy Brazíliában nagy kiterjedésű földek állanak rendelkezésre a kivándorlók számára. A csángótelepesek ennek ellenére sem tettek le az ősi föld elhagyásának tervéről, és mint értesülünk, újabb megkeresést intéztek a brazíliai kormányhoz, azt a kérésüket intézve hozzá, hogy vétel útján szerezzen földet számukra.
Minthogy kétszázötven család okvetlenül ki akar vándorolni. Hogy kétszázötven magyar családnak elvesztése milyen nagyjelentőségű erdélyi kisebbségi életünkben, azt szükségtelen külön hangsúlyozni.

  Déva és Vidéke, 1929. április 6. Forrai Imre dévai csángógazda három hajójegyet küldött Brazíliából. A földmivelésügyi minisztérium jóváhagyta a földcsere tervet
  Forrai Imre: dévai csángógazda, aki az első 1921-es Herberger féle kivándolási mozgalomból kifolyólag Brazíliába vándorolt ki. Két évig nagyon rossz dolga volt, mivel egy kávéültetvényen napszámos munkával kellett magát fenntartania, később azonban földhöz jutott s gyűjteni kezdett. Hat év alatt aztán Isten segedelmével annyira vitte, hogy fiának földet biztosíthatott a brazil kormánytól, emiatt Forrai András fia, úgyszintén leánya és veje részére hajójegyet küldött, hogy azok is itt hagyva az óhazát, az új otthonban próbáljanak boldogulni.
  Ezzel a három hajójeggyel megkezdődött az a népvándorlás, amitől a dévai csángóságot mi mindig féltettük, de, amit — sajnos — eddig még senkinek sem sikerült megakadá¬lyozni. Ugyanis most már kivándorol Forrai András egy gyermekével, mivel még csak ifjú házas, aztán Forrai leánya, aki Ocskay dédácsi uradalmánál teljesít szolgálatot férjével és négy gyermekével.
  A kivándorlás azonban itt nem akar megállani, mert a Forrai rokonság nagy, az mintegy 22 vagy 23 családot foglal magába, s ezek mind arra törekednek, hogy minél hamarabb jussanak jobb helyzetbe már. Emiatt az egyik Forrai rokon már el is határozta, hogy egy hold földet el ad s annak az árával kimenve Brazíliába, előkészíti a többi 20 családnak a földvételét, úgy, hogy bizonyosra menjenek csak. Ez a három hajójegy tehát úgyszólván 25 családnak nyitotta meg az útját a vadidegenbe.
  E hajójegyek érkezésével egyidejűleg a földmivelésügyi minisztérium 1929. március 28-án kelt 16 617 számú leiratával jóváhagyta a Földvár 76 holdja miatti cseretervet, amit, mint azt már többször is megírtuk, Dr. Rozván István prefektus terjesztett elő a miniszternek pártolólag.
  A terv szerint Szárazalmás és Árki községek erdeiből fogják a dévai csángókat kárpótolni. A becslést az illetékes hatóságok minél előbb eszközölni fogják. A Consilier Agricol s a szászsebesi erdőigazgatóság, úgy¬szintén Szárazalmás, Árki és Haró községek elöljárósága, valamint természetesen a csángók fogják a kérdést eldönteni a prefektus vezetésével. Hisszük, hogy a becslés reális lesz sabba a csángók bele fognak nyugodni, amire Dr. Rozván Isván prefektus hitük szerint teljes garancia is.
  A dévai csángók egyik sérelme most már ezek szerint a közeljövőben elintézést fog nyerni. A kivándorlási láz a másik nagy baj, sőt a legnagyobb baj. Ezen már azonban csak föld segít. Adjanak földet nekik s nem fognak elmenni sehová, hiszen a csángó legelsősorban az a fajta, aki ragaszkodik szülőföldjének hantjaihoz. De, ha nincs föld ami tartsa és táplálja, nem tud itt maradni.

  Magyar Nép. 1929. április 13. Jóváhagyták a dévai csángó-telepesek birtokcseréjét. A dévai csángótelepeseket 76 hold szántóért, amelyet a harói románok jogtalanul foglaltak el tőlük, mint már írtuk is, kártalanítani fogják. Most érkezett Dévára a földművelésügyi minisztérium rendelete, amelyikben jóváhagyja a lapunkban említett cserét. A cserére szánt állami erdőterületet és csángók földjeit egy közös bizottság fogja felbecsülni. Sajnosa jóváhagyáskésőn érkezett, mert a sokat zaklatott csángók közül már többen útra készen állanak, hogy kivándoroljanak Brazília borzalmas, pusztító földjére.

  Magyar Nép. 1929. április 20. Kivándorlás.
  Az ország a kivándorlás jelszavától hangos. Ez a hang azonban nem szabadon tör elő: elfojtottan sikolt fel a romániai munkásság és dolgozótömegek melléből s nem hallja senki, csak az, aki tud érezni ezekkel a tömegekkel, aki tudja mi az a nélkülözés, mi a megfeszí¬tett és mégis hiábavaló akarat, aki tudja, mit jelent egy családnak az otthonát elhagyni.
  Nemcsak a dévai csángókról van szó. A dévai csángóságból mintegy 250 család elhatározta magát, hogy minden körülmények között ki megy Brazíliába. Az se baj, ha nem kapnak ingyen földet. Most átírtak újból a brazil kormánynak és tudatták vele, hogy pénzért is szerezzen részükre megfelelő éghajlatú földet. Ez a 250 család átlag csak 6 gyermekkel számítva, pedig a legtöbbjének 10—12 gyermeke van, 1500 lelket tesz ki.
  Márpedig a mai időben az erdélyi magyarságnak minden egyes magyar lelke nagy veszteség. De — mondom — nemcsak a csángóságról van szó. Hiszen olvassuk, hogy más helyekről is kifelé indulnak a tömegek. Legutóbb a Székelyföldről olvastunk efféle híreket. Ezek is magyarok. De még ezeket se vesszük olyan súlyos körülménynek az ország szempontjából, bár fáj a szívünk és a lelkünk, amikor magyar emberek és magyar csoportok kivándorlásáról van szó.
  És éppen így fájhat a szíve minden román állampolgárnak, mert csak az elfogult sovinizmus betegségében szenvedő mondhatja, hogy ma már nincs szüksége Romániának a kisebbségi munkáskezekre. De mindezeken felül arról akarunk szólni, hogy az utóbbi időben maga a kormány toborzott munkáskezeket Franciaországba való kivitelre. Ezek a rendeletek titokban, szigorú bizalmas borítékban érkeztek a kormány szerveihez s az volt a céljuk, hogy egy csoportot állítson össze mezőgazdasági és ipari munkásokból Franciaországnak. Nem merjük hinni, hogy ez is egyik feltétele a kölcsönnek s éppen azért mindaddig érthetetlenül állunk meg e tény előtt, amíg legmagasabb helyről ezt ki nem magyarázzák.

                                                                        Győrfi Mária születési bizonytványa, kiállítva Piskin.

  Déva és Vidéke, 1929. május 11. Komoly a dévai csángók kivándorlási akciója.
  A dévai csángók kivándorlási akciójának komolyságát, semmi sem mutatja jobban, mint az, hogy a dél-amerikai Német Népszövetséghez fordultak azzal, hogy kivándorlásuk esetén a csángókat vegye védelmükbe. Válasz erre még nem érkezet.

  Magyar Nép. 1929. November 30. Ravasz László nyilatkozata amerikai tapasztalatairól.
  Ravasz László budapesti református püspök most érkezett vissza Amerikából. Tapasztalatairól érdekes nyilatkozatban számolt be. A nyilatkozat szerint az Észak-Amerikai Egyesült Államokban nagyon sok székely lakik. A Székelyföldről kivándorolt székelyek egyházi tekintetben két nagy részre oszlanak: vagy a legbuzgóbb hívők, vagy a legrosszabb egyháztagok. Amerikában a reformátusok és unitáriusok egy gyülekezetben vannak, békésen megférnek egymás mellett. Az összes magyar kivándoroltak, így a székely, a csallóközivel, felvidékivel, vagy Dél-Magyarországból kivándorolt svábbal egyaránt magyarnak vallják magukat, érdeklődnek a magyarországi események iránt a történelmi folytonossággal őrzik emlékeikben és gondolataikban is magyarságukat.
  Az Egyesült Államok magyarságához mérten egészen más helyzetben vannak a Kanadában élő magyarok. A gazdasági és munkásviszonyok Kanadában nagyon kezdetlegesek. Nagyon sokan pusztulnak el, s még többen elzüllenek a kivándorlók közül. Sok földet ígérnek nekik, de semmiféle biztosítékot nem nyújtanak, sem közlekedési, sem munkaerő szempontjából. Rendesen elnyeli őket a föld. Így aztán természetesen inkább a városok felé törekszenek, ahol eltűnnek a szükséglakásokban s a nehézgyári munka pusztító levegőjében.
  Ravasz László püspök üzenetét fontolják meg azok, akik akár Amerika, akár Afrika poklai felé akarnak útra kelni.
  — Amerikában győződtem meg arról is, mondotta Ravasz László, hogy mily veszedelmet vállalnak magukra azok, akik a Dél-Amerikába csábító s jól megfizetett ügynökök szavára hallgatnak. Szomorú, hogy a háború után beállott rossz viszonyok, okozta kétségbeesésben a legtöbb kivándorlót a magyarság körében találták, ezek a lelkiismeretlen lélekkufárok. Nagy ígéretekkel csábítják a hiszékeny és tapasztalatlan embereket Dél¬-Amerikába, hol aztán azok az egészségtelen éghajlat, a legteljesebb elhagyatottság, a teljesen bizonytalan jogviszonyok következtében vagy elpusztulnak, vagy robotmunkásaivá válnak egy-egy rosszul fizető, kegyetlen gazdának. Egyik baja a Dél-Amerikába kiszakadt magyarságnak az is, hogy semmiféle szervezetük nincsen. Egyetlen egyház sem alakult s a magyar csoportok is úgy néznek ki, mintha megannyi ókori rabszolgatelepet látna az ember. Óva intek mindenkit, aki kétségbeesésében és tanácstalanságában arra gondolna, hogy elhagyva hozzátartozóit, hazáját, kalandos vállalkozásokba kezdjen — ne üljön fel a dél-amerikai ügynökök lelkiismeretlen csábításainak!

  Katolikus Szemle 48. (1934) 5. szám. Peller Károly: Brazíliai magyarok.
  Mire e sorok napvilágot látnak, már az óceán hullámait szeli az a hajó, amely P. Bangha Bélát és Nyisztor Zoltánt missziós útra viszi a brazíliai magyarok közé. Bizonyára sokan akadnak, akik felteszik magukban a kérdést, milyen körülmények tették szükségessé ezt az utat? Él-e a földnek ezen a részén annyi magyar, hogy a két kiváló egyházi szónoknak érdemes miattuk vállalni a hosszú út minden fáradalmát és veszélyét? Ha igen, milyen szociális viszonyok közé jutottak messze idegenbe szakadt véreink? Hogyan tudtak beleilleszkedni az Újvilágnak ebbe a legújabban rohamosan fejlődő életébe? Mindezekre a kérdésekre megadja nekünk a feleletet az a külsejében eléggé igénytelen, inkább egy népnaptár szerény képét viselő könyv: “A brazíliai magyarság évkönyve, 1934”, amelyet az apostoli lelkű és buzgalmú Szelecz Arnold bencés tanár szerkesztett a brazíliai magyarság többi fáradhatatlanul tevékeny vezetőinek közreműködésével.
  A brazíliai köztársaság legnagyobb államában, a régi Magyarországgal körülbelül egyenlő területű Sao Paulóban letelepedett magyarság helyzetéről kapunk érdekes keresztmetszetet ebben a könyvben. A hivatalos statisztika 52.240 magyart mutat ki Brazíliában, ez a kimutatás azonban a közvetlenül ott partra szállott kivándorlók útleveleinek adatai alapján készült és nem szerepelnek benne a szomszéd Argentínából és Uruguayból érkezett magyarok, akikkel együtt 80.000-re becsülik a régi Magyarország területéről jött magyar bevándorlókat.
  A tömeges magyar bevándorlás az 1920—30. közötti időre esik. Ezt megelőzően, az évszázad elején egész Brazíliában 6152, Sao Paulo államban pedig mindössze 1853 magyart tüntet fel a hivatalos statisztika. Ma már azonban egymagában Sao Paulo fővárosában 20—25.000-re becsülik a magyarok számát, ezenkívül a majdnem teljesen magyar telepesekből álló Árpádfalván él még nagyobb csoportban magyarság. Lélekszámuk itt 1500. A nagyobb telepek közé tartozik még Boldogasszonyfalva 250 és Szentistvánkirályfalva 150 magyarral. A többi magyar teljes szétszórtságban él a 45 milliós Brazíliában. Nemcsak városokban és falvakban, hanem elhagyatott vidékeken, ahol a kultúra legelemibb áldásaiban sem részesülnek, így Alecrim környékén 5—9 gyermekes családok olyan elszigetelten laknak, hogy alig hallanak valamit a külvilágról. Évekig nem láttak magyar újságot s amikor az első példányt eljuttatták hozzájuk, a primitív ember örömének boldog kitörésében megcsókolták a magyar betűket. Naptáruk sincs, úgyhogy legtöbbször azt sem tudják, milyen napra ébrednek. Könyvek híján természetesen gyermekeiket sem tudják tanítani és így az analfabéták számát növelik.
  Ez a szétszórtság volt okozója annak, hogy az ideszakadt magyarság soraiban eleinte teljesen hiányzott a lelki közösség. Olyan világ közepébe zuhantak bele, ahol a pénzért való tülekedés, a hirtelen meggazdagodás vágya soha nem látott méreteket öltött. A kivándorolt magyarságnak egy kevésbbé józanabb része nagy hévvel dobta magát ebbe a hajszába. Kétes kimenetelű vállalkozásoktól és kockázatos szerencsejátékoktól várták sokan boldogulásukat s míg a hirtelen meggazdagodás lidércfénye után futottak, teljesen megfeledkeztek a hazátlanság sorsában velük osztozó honfitársaikról. Évek teltek el, amíg e tekintetben változott a helyzet és hivatott vezető emberek, köztük legelsősorban a magyar konzul, megszervezhették az itteni magyarságot. Hasonló körülmények nehezítették a brazíliai magyarok lelkigondozását. A 80.000 magyarból 50.000-re becsülik a katolikusok számát, akiknek egyházközségi szervezete 1932 június óta működik jóváhagyott alapszabályok szerint. Két lelkes pap, a bencés Szelecz Arnold és a szaléziánus Bali Béla szinte emberfeletti munkával pasztorál, de még így is a magyar katolikusok fele sem látott papot. Ők a legtöbb helyre félévenkint tudnak csak ellátogatni. Pedig nagy szükség volna rájuk. A legkülönbözőbb szekták, az ifjúság soraiban pedig a materialista, vallásellenes irányzatok hódítanak. Ezt állapítja meg a katolikus lelkész, de ugyanígy nyilatkozik a reformátusok pásztora, Apostol János is, aki felsóhajt: “Az istenfélők között hány van már túlzó, sőt sokszor káros vallási irányzatok ölelő karjai között!” Ez az aggodalom csendül ki a magyar zsidó hitközség elnökének, Bordiga Bernátnak a szavaiból is. “Célunk az, — mondja — hogy ifjúságunk fogékony lelkétől távoltartsuk az úgynevezett népboldogító eszméket.” E veszedelmekkel szemben kap most erős támogatókat a brazíliai katolikus magyarság P. Bangha Béla és Nyisztor Zoltán személyében.
  Nem volna igazunk, ha a Braziliába vándorolt véreink szociális helyzetét az évkönyv adatai alapján rossznak mondanák. A sorok közül inkább egy közepes polgári jólét jelei bontakoznak ki. Hogy azonban milyen vergődéseken, szenvedéseken, heroikus küzdelmeken keresztül jutottak el idáig, erre is találunk adatokat. Iszapos, talajvízzel telített telkeken, vadállatokkal, mérges növényekkel benépesedett irdatlan őserdőkben kellett a kevés pénzzel, vagy teljesen pénz nélkül Délamerika földjére lépett magyar kivándorlónak egzisztenciát teremtenie. Voltak, akik meghátráltak a legyőzhetetlennek hitt akadályok elől, de akik kitartottak, most kezdik élvezni fáradozásuk jutalmát. Erről mesélnek azok a fehérre meszelt házak, az óhazából hozott piros muskátlival díszített ablakokkal, amelyekből már több falura való van Brazíliában, a szépen felszerelt kisgazdaságok, az a kultúrmunka, amely a társadalmi, vallásos és sportegyesületekben folyik és a Brazíliai Magyar Segélyegylet által fenntartott 1 ómagyar iskola, amelyekben 500 gyermek számára biztosítják állandóan a népoktatást. Az 1931. évi statisztika 322 magyar földbirtokost ismer Sao Paulo államban, akiknek összesen 1937 alquer (egy alquer kb. 4 hold) földjük van. Tíz évvel ezelőtt egyetlen magyar földbirtokos sem volt Sao Paulóban. Minden magyar tulajdonosra átlagosan hat alquer föld jut, sokkal kevesebb sajnos, mint a többi nemzetek fiaira, akik között a japánok még aránylag kevés, 14 alqueres arányszámmal szerepelnek, de már egy-egy osztrák földtulajdonosra 31.5, németre és olaszra 29, spanyolra 21, portugálra 26.5, brazilra pedig 42.5 alquer föld jut.
Nyolcvanezer brazíliai magyar sorsa mellett senki sem mehet el érzéketlenül. Ezért nézünk nagy reményekkel a két magyar misszionárius délamerikai útja elé. Peller Károly

  Nossos húngaros. A mi magyarjainkDélamerikai Magyarság, 1934-07-05.
  45 év előtt létesült Brazíliában Délamerika legrégibb magyar telepe. Sao Paolo, június hó.
  Nemrégen jelent meg egy szerény külsejű, de érdekes tartalmú magyar könyv Brazíliában. A könyv címe: “A brazíliai magyarság évkönyve”, szerzője pedig: Páter Szelecz Arnold, a saopaoloi magyar katolikus egyház lelkésze, aki hosszú, türelmes munka és kutatások után jelentette meg művét. Arról már régen tudott a magyar közvélemény, hogy Árpádfalva, Boldogaszszonyfalva, Szentistvánkirályfalva nevű magyar telepes községek vannak Brazíliában. Ezek az újabb délamerikai magyar települések már a háború utáni időkben alakultak, de páter Szelecz barangolásai közepette sűrűn találkozott 30 és 40 évvel ezelőtt odavándorolt magyarokkal, akik a hatalmas brazíliai területen szétszórtan és elszigetelten élnek és nem egy családnak gyermekei ma már nem is tudnak magyarul.
  A hosszú kutatást most végre siker koronázta, mert páter Szelecznek sikerült a legnagyobb magyar kolóniát is megtalálnia, amely “Canta Gallo” nevet viseli és a Rio Grande do Sul államban, Rolante nevű városkától négy kilométernyire fekszik.
  A könyv szerzője meghatóan írja le a legrégibb braziliai magyarok között tett látogatását.
  — A fennsík elején megtaláltuk az első magyar házat — írja a páter — amelynek kapujában egy szép szál öregember fogadott egész családjának kíséretében. Nagy Mihálynak hívják a 78 éves magyart, aki, amikor meghallott magyarul beszélni, keserves zokogásba fakadt, megrohanta a honvágy, úgy, hogy negyedóra is kellett hozzá, amíg sikerült magához téríteni.
 — Az Isten éltessen benneteket, magyar testvéreim! — ezek voltak az első szavai.
  Megható volt látni a régi braziliai magyar telepes boldogságát. Később elmondotta Nagy Mihály, hogy 1890-ben jött Braziliába Veszprém megyéből, ahonnan a zirci járásbeli Szentkirály községből akkoriban negyven magyar család indult vele útnak Délamerikába. Azt is elmondotta az öreg, hogy egy kivándorlási ügynök rábeszélésére indultak útnak, de még ma is bánja elhatározását. Ma persze már mindannyian kitűnően beszélik a német és portugál nyelveket, egy részük tovább vándorolt Porto Alegre-be, sokan szétszéledtek, de ők itt kis földet szereztek maguknak és minden rendjén volna, ha keresetüket nem akadályoznák annyira a termésszállítási nehézségek.
  Egy brazíliai állam, ahol 27 magyar orvos gyógyítja a betegeket. Nem lesz érdektelen a könyv egynéhány statisztikai adatának ideiktatása.
  A riograndei kormány rendelete szerint ott csak olyan orvosok folytathatják hivatásukat, akiknek oklevele szabályszerűen nosztrifikálva van. Eszerint kitudódott az is, hogy egyedül a Rio Grande do Sul államban nem kevesebb, mint 27 magyar diplomás orvos és három okleveles magyar gyógyszerész van bejegyezve. A fővárosban a legismertebb tüdőspecialista Klein Lajos dr., de itt van még a híres volt szegedi szemész-szakorvos is: Incze Antal dr. Sao Leopoldon és Báthory István dr. akinek brazíliai leány ugyan a felesége, de ma már az asszony is kifogástalanul beszéli a magyar nyelvet. A brazíliai magyar település megindulását külön fejezetben ismerteti páter Szelecz, könyvének “Magyarok bejjövetele” című fejezetében, ahol többek között ezeket írja:
— A legnagyobb tömegekben a kilencvenes években jöttek leginkább a magyarok Brazíliába. 1900-ban már 12 ezer magyar él Délamerikában s ebben az időben egyszerre 30—40 család köt ki a brazil partokon, de jöttek néhányan még Győr megyéből is. Könyve végén megjegyzi még páter Szelecz, hogy legfőbb ideje volna ezeket a szétszórt telepeseket a brazíliai magyarság közösségébe beleolvasztani, hogy mint hatalmasra szaporodott egység ők is munkálkodhassanak az óhazai magyarokat sújtó szianoni átok béklyójának összetörésében.

  Délamerikai Magyarság, 1934-07-07.
  ÚJ MAGYAR FALVAKAT - Árpádfalvától Hidasig.
Lapunk csütörtöki számában tudósitás jelent meg Szelecz Arnold saopaoloi magyar lelkész történelmi munkájáról, amely a legrégibb délamerikai magyar telepítéseket ismerteti. Ezt megelőzőleg — olvasóink nyilván emlékeznek reá — budapesti jelentés érkezett egy megdöbbentő magyar tragédiáról arról, (el is mondtuk róla másnap véleményünket), hogy kipusztult teljesen egy magyar falu református magyar lakossága és az egykori, most már dülledező református templom ezentúl egy német kulturegyesület székháza lesz. Ezt a két eseményt (a brazíliai magyar településeket és a hidasi magyar templom elárvulását) vezércikkben fogta össze a budapesti “Függetlenség” című újság. A cikk már csak azért is különösebb figyelmet érdemel, mert a lap a kormány félhivatalos újságja, íme a cikk:
  Vasárnapra egy riport jelent meg ezeken a hasábokon: páter Szelecz Arnold, a saopaoloi magyar katolikus egyház lelkésze Brazíliában felfedezte a legrégibb magyar telepeket. Árpádfalva, Boldogasszonyfalva, Szentistvánkirályfalva: ilyen nevű magyar telepek vannak a délamerikai mezőkön. Mintha a nevekkel is dokumentálni akarták volna a 30—40 éve kivándorolt magyarok, hogy új honfoglalásra készülnek ott, az óceánon túl azok, akik a régi hazában nem tudtak maguknak kenyeret találni. Vasárnap reggelre jelent meg a riport a brazíliai magyar telepekről és vasárnap délelőtt eltemettek egy magyar falut Magyarországon.
  A baranya megyei Hidas községben utoljára szólalt meg a magyar református templom harangja, utoljára hangzott el a templomban magyar egyházi beszéd. A templomot átadták a német kulturegyesületnek, felhangzott a búcsúzsoltár: “Uram, bocsásd el népedet békével...” — Hidas községből kipusztult a magyarság, — megölte a kivándorlás, megölte az “egyke”.
  Ma már egyetlen magyart sem lehet találni a faluban, németek laknak minden házban. Hidason már csak a temető magyar s krumpliföld lesz az is nemsokára, Idegen fajnak jelent termőerőt még a magyar halál is, idegen birtokos földje számára jelentenek dús trágyát az évszázadok óta elporladt magyar holttestek.
  Kipusztult magyar falu itthon, magyar telep Délamerikában.
  Van-e ebben valami vigasztaló? Bizony nincs. Valami szerencsétlen végzet üldözte, űzte, hajszolta ki innen évtizedek hoszszu során át a magyarságot s míg jórészük szétporlódott a világ négy táján, hogy idegen nemzetek számára jelentsen munkáskezet, termőerőt, gondolatot, erősítést, előbbrejutást, addig a magyar falvakban előbb lassan, aztán egyre szívósabb ütemben vetették meg lábukat idegen nemzetiségek. A magyar munkás, a magyar földmíves valahogy évtizedeken át nagyon mostohagyermek, nagyon elhanyagolt és nélkülözhető teremtés volt ezen a földön, akik a múlt század végén és a mostani század elején hümmögve, vagy épen szemrebbenés nélkül nézték és tűrték a magyar vér szörnyű exportját, azok talán nem is sejtették, hogy az óceán európai partjai felé száguldó magyar kivándorló vonatok ellensínpárján már Trianon rohan szédületes sebességgel a magyar végzet felé.
  Árpádfalvától Hidasig, a brazíliai magyar teleptől a kihalt magyar faluig hosszú volt az út, de ennek az útnak minden kilométerkövénél újabb és újabb csapások készültek erre a nemzetre törni. Rettentő mementóként álljon a magyarság előtt a hidasi harangláb, melyben vasárnap délelőtt — hisszük, nem örökre — elnémultak a magyar harangok. Hirdesse ez az örök memento, hogy nekünk senkivel, hanem csak magunkkal sínben vannak kötelességeink. Hirdesse, hogy minden magyar, aki ebből az országból kimenni kényszerül, hogy kenyeret keressen magának, egy új szöget jelent a trianoni koporsóban.
  Hirdesse, hogy bel- és külpolitikának, szociális és kulturális gondoskodásnak ma és mindörökké egyetlen célja lehet: a magyar földmíves és magyar munkás. Őket kell erősíteni, őket kell felemelni, őket kell odaültetni az élet asztalához, ahonnan évtizedeken át ellökdösték, kitúrták őket a szívósabbak, az ügyesebbek, a ravaszabbak, a szaporábbak. Új magyar falvakat a régiek helyére! Új magyar falvakat, új Árpádfalvát, új Boldogasszonyfalvát, új Szentistván királyfalvát! De itthon, itthon, itthon és nem Brazíliában. Mert ha az óceánon túl épülnek új magyar telepek, akkor egy ország énekelheti majd a nemzet elárvult templomában: „Uram, bocsásd el népedet békével… ”

  Délamerikai Magyarság, 1934-10-30. Brazíliában épül az első magyar templom.
  Az egyik budapesti lapban olvastuk ezt a hírt: Szelecz Arnold magyar bencés lelkész, aki Brazíliában gondozza a kivándorolt magyarok lelki életét, Sao Paoloben hozzá kezdett az első magyar templom építéséhez. A költségeket a brazíliai és az itthoni magyar katolikusok áldozatkészségétől várja. A magyar bencés az ottani városi gyerekek magyar kurzusán heti 15 órában adja elő a magyar történelmet és földrajzot, de alaposan foglalkozik Brazília földrajzával is. Egyházközségének 11 helyi csoportja van, melyek közül 5 az elmúlt évben alakult, de máris eredményes munkára tekinthet vissza.

  Délamerikai Magyarság, 1934-12-15. „Az iskola és a templom lehet csupán a magyar kolóniái is élet biztos alapja” — mondja Haydin követ. (kivonat).
  …A magyar kolóniális élet alapja csupán az iskola és a templom lehet. A mi legelső és legnagyobb feladatunk megtartani magyarságában a külföldön élő magyart és biztosítani nemzetünk részére a következő generációk magyarságát is! Ezt pedig hatályosabban semmi sem szolgálhatja, mint a tanítás, úgy az iskolában, mint a templomokban.
  — Ez volt öt év előtt Brazíliában is a célkitűzésem. Ott hivatalbalépésem idején egy meglehetősen visszavonultan — csupán egyetlen kolónia lelki életével foglalkozó barát és 2—3 jól, rosszul működő iskola volt. Ez idő szerint három római katolikus lelkész, két református pap és 11 kitűnően működő iskola van Brazíliában és néhány nap előtt is alkalmam volt odaát tapasztalni, hogy milyen áldásos nagy munkát végeznek ezek az intézményeink; hogyan vezették vissza a magyar nyelvhez és gondolathoz azokat is, akiknél már azt hittük, hogy késő. Brazíliában is megkésve kezdődött meg ez a munka…

  Délamerikai Magyarság, 1937-08-14.
  Új magyar kolónia Brazíliában: Itararé, Colonia Húngara Sao Paolo, 1937. tavaszán.
  A nagy kataklizma után, amikor ezer és ezer magyar “szertenézett s nem lelé (vagy csak alig!) honját a hazában”, vándorbot kényszerült a magyar kezekbe s oldott kéveként széthullott — szinte a világ minden tájára. Nem csalódunk talán, ha azt hisszük, hogy legtöbbje, mintegy 80.000 a Dél keresztjének védelmében, a dúsan termő, romosan fejlődő Brazíliában kerestek menedéket. Találtak is. De kínos-keservesen, sok tekintetben csalódottan, testben megtörötten. Szinte az isteni csodával határos, hogy “annyi balszerencse közt, oly sok küzdés után, megfogyva és megtörve is, még él a magyar Brazíliában is.” Már másfél évtized óta. Szétszórtan és közösségekben is. A huszonegy állam talán mindegyike rejt magában kivándorolt magyart — ha nem is többet, legalább egy-egy családot — a legsűrűbben azonban a kulturáltabb helyeken (Sao Paolo, Rio de Janeiro, Rio Grande do Sul, Paraná) élnek.
  Ezek közül is az első helyen áll a legrohamosabban fejlődő állam a maga hasonló nevű fővárosával, Sao Paolo. “Egész Délamerika legnagyobb ipari és kereskedelmi városa", hirdetik büszkén az egymilliónál többet számláló, paulista villamosok reklámjai! Itt dolgozik, gyárakban nagyrészt, de önállóan is, a magyarság zöme, tán mintegy 20—25 ezer. De szinte ugyanennyien művelik a földet vagy dolgoznak a kisebb-nagyobb városokban a magyarok, az úgynevezett “interior”-ban. A főváros, Sao Paolo 20—30 kilométeres körzeten túl elterülő, majdnem a régi Nagymagyarország nagyságával felérő területen. Valamikor, alig 8—10 évvel ezelőtt még a város magyarsága jórészt is e területeken munkálkodott — hisz épen azért volt oly könnyű és nagyszámú az “emigráció”, mert ezen jobbára még ma véletlen, vad, őserdős területeket akarták használhatóvá, kibányászhatóvá tenni — később azonban “feleszmélt” és megismerkedett az “állapotokkal" s a sokszor embertelen sorsból, ha nem szabadulhatott máskép, hát “meglógott”, szökött s így bekerült a városba.
  De csodálatos! A földet szerető, a “saját kis jószágját” nehezen elhagyó, ellenkezőleg annak megszerzésére törekvő magyar akárhány nem találta jól magát a nagyvárosban, visszavágyott a földre, a szabad levegőre, "kiment” újra az “interiorba”. Igaz, hogy változással. Mert most már nem a fazendákra (olyan uradalom féle), hanem a “saját” telkére, sokszor bizony elég nagy (hazai viszonylatban 30—50 holdas) „szűzi”, eddig még meg nem művelt földterületre. Sok ilyen “magyarlakta” interiori hely van.
  Magyar falvak! Ezek között egyik legújabb település a már említett Itararé.
  Ez a tízezer lakost számláló, itteni viszonylatban elég szépnek mondható város Sao Paolotól 400 kilométerre fekszik. Sao Paolo egyik határállomása. Könnyen megközelíthető, egyenes vasút vezet arra, mely tovább is megy Paraná államon keresztül Rio Grande do Sulba. Tehát elég forgalmasnak is mondható. Ide járnak magyarjaink, kik innét mintegy 20—25 kilométernyire ütötték fel „sátorfájuk”-at vagy inkább “fa-sár-ház”-ukat. Az úgynevezett “Colonia Austriaca’’-n (osztrák kolónián), így ismerték e helyet a “hivatalos” személyek is. Ugyanis már vagy tizenöt éve — tehát szintén a ‘‘világégés" után! — valami jó kereskedő ügynök járhatott a somszédságban s még otthon megvették a „sógorok” borsos áron a hatalmas területeket itt a messzeségben. De, azt hiszem, nem ilyennek gondolták „aranytermő” vidéküket. Vagy talán nem is a földben volt a baj, az bizony még most is sok aranyat, drága kincset rejt magában, csak (amint hallja az ember) ők voltak gyengék, “értelmetlenek” ahhoz, hogy azt ki is termeljék, kibányásszák! Nem mindegyik.
  Voltak, akik a tizenöt évalatt elég szépen “megszedték’’ magukat s már elvándoroltak onnét, mások bizony még a mai napig sem (vagy alig) tudtak „zöld ágra" vergődni. S így aztán nem egy magyar, aki pedig csak alig három éve, hogy odakerült, jóval többre vitte.
  Mert jöttek a magyarok! Lassan, egymásután. Egyik próbálkozott, sikerült. Csalta a másikat. Rokonok, ismerősök, „földiek”. Tapasztalgatás, egyéni, egészen sajátos, nem „hazai” kezelés kell az itteni földnek Az első év kevés igazi eredménnyel, de annál több tanulsággal járt. Sikerült is a második. „Csak ki kell próbálni. Isteni áldotta föld ez!’’ „Csak le kell dugni egy fadarabot, már az is kihajt!" S folyt a munka szorgalmasan és jött a termés áldásosan. S azóta és most egyre nagyobb a fejlődés, a szervezkedés úgy annyira, hogy az ottani 26 magyar család — körülbelül 150 lélek — megcsúfolván minden „turáni átkot”, összefogott s a maguk lakta területet ‘‘Colonia Húngara de Itararé" névre keresztelték. S most megindul a továbbfejlődés! A magyar „élniakarás”, amikor már érzi látja, hogy a „mindennapi”, a legszükségesebb biztosítva van, magasabbra vágyik, szervezkedik, hogy mindjobban “ember”, kulturált egyén, hogy magyar maradhasson! Az ezeréves, titokzatos magyar erő még a messze tengeren túl is működik, a kényszerből átülhetett magyar fa itt is magyarul akar növekedni, magyar virágot és termést akar érlelni. Ha nehezen is, de — CSAKAZÉRTIS!

  Húngaros em São PauloDélamerikai Magyarság, 1938-02-19. Magyar bencés rendház épül Sao-Paoloban.
  A budapesti “Nemzeti Újság”, január 12-iki száma közli ezt a tudósítást: A brazíliai Sao-Paolo államban 50.000 főnyi katolikus magyar él, akik elszórtan 1000—1500-as csoportokban ékelődnek bele Brazília nagyon is tarka összetételű lakosságába. Természetes tehát, hogy ezeknek a szétszórtan élő magyaroknak lelki gondozása nagyon nehéz, annak megszervezése sok gondot okozott. A saopaolói magyarok lelkigondozását mégis sikerült hét évvel ezelőtt megszervezni. Ekkor ment ki közéjük Szelecz Arnold bencés atya, aki rendkívüli küzdelmek árán megvetette a magyarság jövő alapját és sikerült megakadályoznia a mindinkább gyarapodó szekták növekedését.
  Szelecz Arnoldnak öt éven át fáradhatatlan munkatársa, volt Báli Béla szalézi atya, akit azonban betegsége arra kényszerített, hogy elhagyja munkahelyét. A saopaoloi katolikus magyarok lelkigondozásában hasonló buzgalommal vesz részt három év óta Horváth Anzelm bencésatya is,   Báli Béla helyét pedig a múlt év ősze óta Markos János bencésatya tölti be.
A szervező munka következtében jelenleg már 13 egyházközség áll fenn amelyben lankadatlan erővel és kitartással folyik a munka. A három bencésatya sokszor emberfeletti munkát végez, hogy a messzi idegenben megmentsék a magyar jövőt s a magyar kultúrát. A bencésatyák állandóan uton vannak egyik teleptől a másikig és sokszor naponként 6 vagy 8 beszédet is mondanak.
  A pasztorációs munkán kívül azonban vállukra nehezedik a hitbuzgalmi egyesületek szervezésének munkája, a hitoktatás és a szentségek kiszolgáltatása. Sőt „Lobogó Tüzek" címmel még folyóiratot is adnak ki. A sao-paoloi magyar missziósterület a központtól 1000 km. távolságra is kiterjed. Tropikus forróság és eső, amely váltakozva jelentkezik, nem akadályozza őket hivatásuk teljesítésében. A lélekmentés súlyos munkája mellett a nemzeti kultúra ápolása és a hazafias szellem ébrentartása is nagy mértékben az ő lelkesedésüket veszi igénybe. Szépen rávilágítanak erre a szellemre az egyik brazíliai magyar újság cikkének következő sorai:
  „A bencések áldásos működése nemcsak Isten igéjének a szószékről való hirdetéséből áll, hanem ott járnak ők a külvárosok sötét sikátoraiban, a távoli környék alig megközelíthető sárházaiban épp úgy, mint az ország belsejében létező magyar szórványokon, hogy a népet a művelődés eszközeire tanítsák. Fáradságos munkájukkal ők is szántják a magyar ugart, hogy a brazíliai magyar lélekben és anyagiakban is emberi és a magyar nemzet fiához méltó legyen.”
  Anastaciónban— Sao Paolo külvárosa, — már áll a magyar templom, most kezdték építését a kis magyar bencés kolostornak is. A városnak ebben a részében él a legtöbb magyar, akik kivétel nélkül szeretettel ragaszkodnak „brazíliai Pannonhalmához”, amely mindenben az ezeréves ősi otthon szellemét akarja átültetni idegen talajba, idegenbe szakadt magyar lelkek között. A szentévet megnyitása alkalmából a Largo Paysaidu-i templomban ünnepi szentmise és a magyar püspöki kar közös pásztorlevelének felolvasása vezette be. Erre az alkalomra a sao paoloi államban lakó magyarság nagy számmal jött össze.

  Délamerikai Magyarság, 1938-05-05/1277. szám. Brazíliában már törvény tiltja a külföldiek politizálását.
  A Sao Paoloban megjelenő" Délamerikai Magyar Hírlap’’ most ideérkezett száma közli, feltűnő szedéssel, az alábbi jelentést: Az 1938. április 18-án kelt 383. számú törvény szigorú rendelkezései megtiltják Brazília területén minden külföldinek vagy ideiglenesen tartózkodó idegen egyénnek, hogy bárminő formában akár a belföldi politikába beleavatkozzon, akár az óhazai, vagy más külföldi állam politikájának kritizálásába bocsájtkozzon.
  Evégből a törvény nem tűri a külföldiek olyan célú egyesületeit, amelyek bármilyen politikai propagandát szolgálnak, valamint az egyéni akcióktól is eltiltja az idegeneket, hogy óhazájuk bármely politikai alakulata mellett, vagy bárminő politikai eszme mellett propagandát fejtenének ki. A törvény ellen vétőket szigorú büntetéssel és Brazília területéről kiutasítással büntetik.

  Válasz, 1938 június/6. szám. Kordás Ferenc:
  BOLDOGASSZONYFALVA EGY BRAZILIAI MAGYAR TELEP ÉLETE (I.)
  A Brazíliába szakadt mintegy 80 ezer főnyi magyarság 20%-a a gyáripari termelésben és a magánvállalatoknál helyezkedett el mint ipari munkás vagy kisegítő napszámos; 5%-a a kereskedelemben, főleg saját vagy társas üzletben próbál meggazdagodni. (S. Paulo kifejezetten iparos és kereskedő város), 5%-a pedig szabadfoglalkozást űz, leginkább az értelmi pályákon, az anyagi előrehaladás lassúbb ritmusában, de a társadalmi megbecsülés és a mind élénkebb szellemi érdeklődés irányában. E két utóbbi réteg nagy százaléka zsidó, aki az alkalmazkodás sajátos ösztönével itt is megtalálta az anyagi érvényesülés útját.
  E három réteg kb. 20 ezer magyart tesz ki S. Paulo városban és környékén. A magyarság e három különböző csoportja az u. n. „városi magyarság“ életének az őszinte megrajzolása külön tanulmányt igényelne. A brazíliai magyarság zöme, csaknem 70%-a azonban az interiori (az ország belsejében levő) mezőgazdasági munkában keresi a megélhetést; szétszórt magyar telepeken, vagy beláthatatlan terjedelmű mamutbirtokokon, az ú. n. fazendákon él; nagyobb részük már földet is szerzett magának s azon bajlódik a mindennapokkal, a szokatlan éghajlattal, az ismeretlen földdel ismeretlen környezetben.
  E tanulmányunkban egy érdekes és tanulságos magyar teleppel foglalkozunk, Boldogasszonyfalvával, amely S. Paulo várostól csaknem 800 km-re van s a legközelebbi kisvárostól és vasútállomástól is 48 km-re. Közelében nincs se falu, se másfajta település, csak a nála kisebb tót és orosz kolónia és a végtelen őserdő. (Az oroszok lassanként hazaszivárognak.)
  Ez a vadonbaszakadt magyar falu az emberi erőfeszítésnek és a paraszti teremtő akaratnak hősi példáit mutatja s a magyar névnek közmegbecsülést szerzett a környéken. Hogy miért kell ennyi magyar erőnek, szívósságnak, leleményességnek egy idegen világrész őserdőivel küzdenie s miért nem találhatott odahaza érvényesülést, azt most ne kérdezzük.
  A KOLÓNIA MEGALAKULÁSA.
  1924. év június 15-én öt bátor magyar paraszt az államtól szerzett ingyenes vasúti jeggyel elindult S. Paulóból, az állam fővárosából, hogy felkeressék azt a 10—15 algueire földet (kb. 40 hold őserdő) amit kis megmaradt pénzükön vettek, illetve amelyért egy részletet ki tudtak fizetni. Az egyik állomáson a forradalmárok megállítják a vonatot s az utasokat szétszórják, mert Brazíliában éppen forradalom van. Végre felkapaszkodnak egy katonavonatra s lopakodva megérkeznek Santo Anastacióra, ahol megtudják, hogy az a föld, amit S. Paulóban látatlanul vettek, a vasúttól 50 km-re van. Másnap hajnalban nekivágtak az útnak. A kis elemózsiát zsákba kötötték, a favágó fejszét a vállukra vették és gyalogosan elindultak az őserdei csapásokon és bizonytalan gyalogösvényeken az ismeretlen föld felé. Az évszázados magyar földszerző szándék hajtotta ezt az öt embert, amikor otthagyták a forrongó várost és hazát foglaltak az őserdőben. Jegyezzük le a nevüket: Turbuk Zakariás, Jancsovics István, Schneider József, Illés Gáspár és Vajkó István. Utóbbit mindjárt az első nap megcsípte egy mérges kígyó s néhány nap múlva belehalt.
  Az életben maradottak fagallyakból és pálmalevelekből tágas kunyhót, u. n. rancho-t, (rancsó) tákoltak össze, mely körül mindjobban irtották az őserdőt. Az élelmiszer hamar elfogyott, úgyhogy kénytelenek voltak a 10—12 km-re lévő német telepesek tengeri földjein „tallózni“, az elhagyott tengericsöveket összeszedni. A szemeket primitív famorzsolóval összetörték, só nélkül pépet csináltak belőle, megfőzték és megették.
  Később vaddisznót lőttek, a nyomorúság azonban még a majomhúsra is rákényszerítette őket. Az apró fekete majmok seregestől követték őket munka közben s alig tudták a csúfolódó és tolakodó hívatlan vendégeket elriasztani.
  Harminchat nap múlva utánuk jött a család s ettől fogva az asszonyok vezették a háztartást, ami abból állott, hogy reggeltől estig a férfiakkal együtt irtották az őserdőt, közben oda-oda pislantottak a tisztáson hagyott gyerekekre s naponta kétszer puliszkát vagy habrizsát főztek, mert ehhez nem kellett kenyér. (A babrizsa tipikus brazil néptáplálék: só és fűszer nélkül vízben főtt rizsa és bab összekeverve. Tulajdonképpen rabszolga étel, a szervezet kalóriaszükségletét úgy-ahogy fedezi, roppant olcsó, sem hús, sem kenyér nem kell hozzá; még ma is ezt eszi a szegény brazil napjában egyszer, de sok brazil kétszer is meg tudja enni.
  Embereink hónapokon keresztül nem láttak pénzt, a vásárlás közönséges árucserével történt. Tíz-tizenöt km-t is elgyalogoltak egy kotlóért, három-négy tojásért. Egy kis kutyáért, vagy macskáért egész napot dolgoztak az erdőben. Végre elérkezett az első termés! 30—40 szál tengeri, 6—8 tő burgonya és paszuly. Kicsit fellélegeztek és újabb lendületet vettek. Egy-két háziállatuk is volt már. A társulás, termelés és értékesítés legprimitívebb formáit így kényszerűségből még egyszer átélték, mint az ősember.
  A rancho körül tágult a tér, az őserdő talaja gazdagon fizetett, a puszta megélhetésen kívül lassanként eladásra is több jutott. Lovuk még nem volt, így háton hordták be a terményt az őserdőn keresztül az ötven km-re levő kisvárosba.
  A telep közepén, a gazdag völgyben csörgedezik a Szent Antal patak, amiről a kolóniát később hivatalosan Santo Antoniónak nevezték el. E patak üdítő vize tartotta fenn azt a tíz-tizenkét magyarcsaládot, amennyire két év alatt felszaporodtak az utólag érkezett magyar telepesekkel.
Az első években rendkívül drágán vásároltak mindent, míg saját terményeiket szinte ajándékba adták oda. Pl. 2 kg. zsírért 32 milreiszt (20 pengő abban az időben), 1 liter babért 3 milreiszt, (2 P), 1 liter rizsért 4 milreiszt, stb. voltak kénytelenek fizetni, mert elsősorban élni és enni kellett, de még ezeket is csak kétnapi gyaloglás után lehetett beszerezni.
  A második csoporttal jöttek: Kovács József, Horti János és Demeter József. Később jött a Hégető-család; ezeket 140 milreiszért vitték ki Santo Anastacióról Boldogasszonyfalvára. Öt napig jöttek az ökrös fogatokkal, éjjel-nappal a járatlan utakon (picado) keresztül.
1933-ban már 32 magyar család él Boldogasszonyfalván a közben letelepült tót családokkal együtt. 1937-ben ez a létszám húsz családra apadt le. Többen otthagyták a földjüket gazdátlanul, beköltöztek S. Pauloba, gyári munkát vállaltak s ma „egyszerűen, de szegényen“ élnek.
  Ez a tizenhárom hosszú esztendő a boldogasszonyfalviak számára (a magyar elnevezés a csángóktól ered, kik alapították a telepet) szünet nélküli, egybeszakadó emberfeletti küzdelem volt. Bámulatos az a kitartás és türelem, amely ezt a húsz magyar családot élteti abban a reményben, hogy nem hiába fáradoznak, mert egyszer mégis csak meg lesz az eredmény.

                                                                                                Győrfi Antal kolbásztöltője, Brazíliában

  BOLDOGASSZONYFALVA EGY BRAZILIAI MAGYAR TELEP ÉLETE (II.) A MAI HELYZET (1938).
  Boldogasszonyfalva földje bámulatosan termékeny, a legjobb földek egyike Brazíliában. Egy szál vessző néhány nap alatt megfakad s két-három év alatt már gyümölcsöt hoznak a fák. Legfőbb termények: rizs, bab, tengeri, kávé, cukornád, ricinus, burgonya, káposzta, gyümölcsfélék. Minden háznál található fából készült cukornádprés, amellyel a cukornád édes levét kisajtolják és pálinkát (pinga) készítenek belőle. A trópusi éghajlat, a nyomasztó meleg, a barbár erdei munka megkívánja ezt a mindennapi narkotikumot, az idegek elzsibbasztását, mert talán tökéletes éberséggel ki sem lehetne bírni. (Gondoljunk a hazai aratási, cséplési munkahajszára, oda is kell a pálinka, mert máskép nem megy a munka.) Minden háznál ezzel a saját készítésű pálinkával és fekete kávéval kínálják meg a vendéget. Visszautasítani a legnagyobb illetlenség. A pinga kellemetlen sajátságos szagát már megszokták s különben is nem veszik úgy észre, mint aki kis pohárból issza, mert ők literes üvegben viszik magukkal a munkába, az irtásba (roca) és víz helyett egy kicsit „megnyalják az üveg száját“. A baj csak az, hogy a pinga az erős és durván desztillált alkoholon kívül még más, szintén romboló hatású melléktermékeket is tartalmaz (metilalkoholt), melyek különböző idegrendellenességekre vezetnek a hosszú használat után. Ehhez járul az első évek hiányos táplálkozása, úgyhogy az első generáció biológiai állapota meglehetősen leromlott (mint általában mindenütt).
  A boldogasszonyfalviak a munka miatt azért sohasem panaszkodnak. (Sokat elgondoltam, hogy a kivándorlásra sohasem lett volna szükség, ha ezt az ősi paraszti munka- és földszeretetet idejében irányítani és fejleszteni tudtuk volna a sajnos, még ma is hiányzó egységes és átfogó magyar földbirtokpolitika, földbirtokreform által! Csak egy jájszó hangzik Boldogasszonyfalván: nincs piac!
  A legközelebbi forgalmasabb hely Santo Anastacio, ahová most egy napi kocsizással lehet bevinni a terményt. Az anastaciai kereskedők potom áron szedik össze a telep keserves küzdelmeinek az eredményét, az évi termést, vagy hatalmas teherautókon hetente kétszer-háromszor kimennek a telepre fuvarozni s minden zsák termény után 6—7 milreisz (2—3 P) fuvardíjat számítanak. Egy zsák liszt pl. 20 milreisz, ebből öt milreisz a fuvar, két milreisz a zsák, öt milreisz a felrakó munkás napszáma, mi marad a kolonistának, kérdik a boldogasszonyfalviak? A sertéshús ára: 1 arróba (15 kg.), 13—14 milreisz, be kell szállítani arróbánként 3 milreiszért, — mi marad a tenyésztőnek? Az aprójószágnak, majorságnak pedig olyan alacsony az ára, hogy nem éri meg a beszállítást. Inkább maguk használják fel, már amit el tudnak fogyasztani. Itt nem éhezik most senki, sőt, az a legnagyobb probléma, hogy a felesleget nem tudják értékesíteni.
  Húsz telepesnek a tulajdonában összesen 339 alqueire (1360 magyar hold) föld van, tehát családonként 68 hold, ami otthon egész kis birtoknak számít, itt azonban bármelyik telepes elcserélné öt-tíz hold hazai földdel.
A telkek egy tagban vannak, minden telepes a saját földjén lakik, 2—300 méterre egymástól. A kolonizációnak ez a formája, az ú. n. szétszórt telepítés, kulturális szempontból nagyon hátrányos (gondoljunk a hazai tanyarendszerre), de itt is nem a falutelepítés volt a cél, hanem a lakatlan és mérhetetlen brazil föld szétszórt benépesítése.
  A földek háromötöde már kitisztított, letarolt erdő, ahol mezőgazdasági termelés folyik. A többi részt talán már csak a második és a harmadik generáció fogja letakarítani, ha meg lesz benne apái kitartása és türelme.
  Minden udvar tele van jószággal. A telep állatállománya a következő: (1937, VII).
sertés ...................................... 475 drb
tehén ...................................... 810
ló, szamár ............................... 50 „
aprójószág családonként 80—100 „
  Mindenki arra törekszik, hogy faházát téglaházzal cserélje fel. Egyre-másra épülnek a piroscserepes magyar házak. Az összes épületek elméleti értéke kb. 50 conto de reis, (16 ezer pengő) ingóvagyon értéke: 47 contó, (15 ezer pengő) ingatlan vagyonérték: 75contó (20 ezer pengő). (Gyakorlatilag azonban más a helyzet.)
A föld vételárába (85 conte de reis, 26 ezer P) még tartoznak 12 contóval, 4 ezer pengővel.
Évi termésmennyiség és értéke,
rizs .................... 1000 zsák á 20 milreisz 20.000 milreisz
tengeri ................ 200 zsák á 18 „ 3.600 „
bab .................... 500 zsák á 28 „ 14.000 „
selyemgubó ......... 2000 kg. á 65 „ 13.000 „
ricinus ................ 400 zsák á 44 „ 17.600 „
kávé .................... 200 zsák á 7 „ 1.400 „
jószágértékesítés ……….20.000
összesen: 89.600 milreisz, azaz huszonnyolcezer magyar pengő.
  Ebből tehát egy családra jut évente 4480 milreisz, azaz 1280 P, ez havi 106 P 66 filléres munkabérnek felel meg, vagy egészen szétbontva, 3 P 55 filléres napszámnak, amiből egy családtagra 70 fillér esik. Meg kell azonban mondanunk, hogy bármennyire átszámítottuk is a milreiszt pengőbe, a valóságos vásárlóérték nagyon ingadozó és helyi jellegű, valamivel jobb mint a valutáris átszámított érték. Tökéletes összehasonlítást nem lehet tenni, mert itt egészen mások a helyi viszonyok.
  Ezt a bevételt kedvezően befolyásolja az a tény is, hogy a háztartásbeli élelmezési szükséglet jó részét a kis veteményes és gyümölcsöskert, valamint a jószágállomány kitermeli. Minden háznál állandó felesleg van baromfiból, tojásból, tejből, tejtermékekből, kerti veteményekből, így jóformán csak a kenyérnekvalót és a ruházatot kell kívülről vásárolni. A kiadásokat csökkenti az is, hogy fogadott munkást csak a legritkább esetben alkalmaznak, mert az egész család dolgozik, apraja-nagyja, ki hol és miben tud, így saját erejükkel takarítják meg a napszámos-munkás bérét.
  Hiába van azonban itt minden családnak hazai méretekben számítva szép kis darab földje és jövedelme, ez mégsem elégíti ki a magyar telepest, mindig több és több földre vágyik, mert itt csak akkor ér valamit a föld, ha nagyon sok van belőle. Intenzív gazdálkodás csak a régebben berendezett telepeken folyik, a mérhetetlen brazil föld még bírja az égetőgazdálkodást, mely a rablógazdálkodás egy formája, amennyiben, ha egy területet kizsákmányoltak, otthagyják pihenni és újat égetnek az őserdőből.

  BOLDOGASSZONYFALVA, EGY BRAZILIAI MAGYAR TELEP ÉLETE (III.)
  Kitűnő kolonista a magyar, termő táblákat teremt a vad rengetegek helyén. Ezt tudják a brazilok s időnként csodálatukat fejezik ki. Kiutaznak a magyar telepekre s lelkes buzdító beszédekkel köszöntik s ma már valóban meg is segítik a verejtékező magyar parasztot. S a hazai Földnélküli Jánosok itt is fejbólogatva hallgatják a félig megértett idegen beszédet. Mert nem a beszéd a fontos, hanem a föld.
Évente 1—2 házasság történik a kolónián. Leginkább egymás között, ami nem egészen szerencsés megoldás, mert lassanként sógor és koma lesz az egész telep. Ma még ritkán történik meg, hogy magyar legény idegen lányt vegyen feleségül; a lányok sokkal könnyebben férjhez mennek még színeshez is, ha vagyona van.
  Válás eddig nem fordult elő, nemcsak azért, mert a brazil törvények szerint ez nincs is, hanem azért, mert a fiatalok egymás mellett nőnek fel, tehát mire felserdülnek, ismerik egymás természetét s a házasság sokkal inkább a természetes nemi kiválasztás formája náluk, mint más osztályoknál, ahol a fiatalok leginkább a munkán kívül találkoznak s a házasságot sok más mellékszempont határozza meg.
  Az utolsó öt évben hét házasság történt. Minden családban három-négy gyermek van, de hat-nyolcgyermekes család is akad. Az egykét egyáltalán nem ismerik, mert itt ép az ellenkezője, a szapora család, a sok munkáskéz a fontos; az egykét meghagyják a városi magyarságnak és a középosztálynak, mely fiait taníttatja ilyen módon. Az egyke technikáját sem ismerik, a gyermekáldást egészen természetesnek tartják. Ritkán történik meg, hogy itt egy lány „megesik“, a fiatalok féltve őrzik érintetlenségüket. Szexuális erőfölöslegüket az erdő és a fejsze „kihúzza“ belőlük. Érdekes azonban, hogy ha ezek a fiatalok városba kerülnek, könnyen elbuknak, általában azonban igen tisztességesek.
  A fiatalság egymással szembeni magatartása közvetlen, természetes, őszinte és egyszerű. Egymás között szabadon beszélnek mindenről, csak az „úri“ ember előtt szégyenkeznek, ha egy „illetlen“ szó véletlenül kicsúszik a szájukon. Az ősi faluközösségi élet természetes demokráciája érvényesül itt mindenben, munkában, pihenésben, szórakozásban és szerelemben egyaránt s ez valami megnyerő és kedves vonást ad a boldogasszonyfalviak arcára: az emberi közösségtől messze élik a maguk egyszerű és lehetséges közösségi életét jegyző, hatóság, pap és végrehajtó nélkül. Van ebben az elhagyatottságban valami ősi magyar paraszti kedvesség, amely mindjárt megfogja az ember szívét.
  A kemény munkában a fiúk kemény, markos legényekké serdülnek (persze, a mostani bőséges koszt is sokat segít!) a lányok erősek, anyásak, de mégis szelídek és szépek lesznek. A magyar nőt messziről meg lehet ismerni a környéken a fejkendő viseletéről, járásáról, mozdulatairól.
A tizenhárom küzdelmes év nyomai azonban már meglátszanak az idősebb magyar telepes arcán. Alakja megtört, háta meghajlott, keze egészen eldurvult a fejszétől s tekintetében van valami, amit szavakkal nem lehet kifejezni, valami hazátlan szomorúság, amit csak az tud megérteni igazán, aki ismeri a magyar kivándorlást és kivándorlót. Lehet-e aztán csodálkozni azon, hogy egy-két pohár pálinka olyan könnyen megnyitja ezeket az elkérgesedett magyar szíveket!
  A fiatalság egy része felveszi a brazil mentalitást mindenben és a városi könnyebb munkaterület és szórakozási lehetőség felé orientálódik. Az utóbbi három évben kilenc magyar fiatalember hagyta ott szüleit és a városban helyezkedett el mint gyári munkás, vagy mint napszámos, vagy pedig mesterséget tanult, így egyszer s mindenkorra elszakadt a paraszti életformától.
  Évente 5-6 gyermek születik s általában csak egy-két haláleset történik. A kolóniában összesen ötven gyermek van, ennek fele iskolaköteles, illetve 14 éven aluli. Az iskola azonban néhány évi kísérletezés után sajnos, szünetel. A környéken semmilyen iskola sincs, így a gyermekek teljesen iskolázatlanul nőnek fel. Az iskolaépület fából van, — mint a legtöbb ház az interiorban, — 2 teremmel, tíz alqueri földdel a tanító számára, előtte haranggal, melyet csak ünnepélyes alkalmakkor szoktak meghúzni, ha látogató érkezik a kolóniára, vagy a papok, hogy a kolónia levezekelje evilági bűneit.
  Orvos, patika nincs a kolónián, sőt a környéken sem. Aki beteg vagy magától meggyógyul és dolgozik tovább, mert az őserdő törvénye ezt követeli, vagy pedig bekerül a ma még gondozatlan és csaknem üres temetőbe pihenni.
Orvos csak Santo Anastacián van, tehát ötven km-re, ahova csak lóháton, vagy gyalog lehet eljutni az őserdőn keresztül. Ezt az utat egyik esetben egy csángómagyar anya éjnek idején tette meg, amikor beteg kislányának orvosságot hozott.
  Az orvosi kezelés díja igen magas. Az orvos 5—600 milreiszért, (200 pengő) tehát másfél hónapi munkaeredményükért megy ki s a legegyszerűbb orvosság is 50—60 milreiszbe kerül. Az orvos és a patikus szinte annyit kér, amennyit akar. Kórház, vagy szanatórium az egész környéken nincs, a súlyos beteget S. Pauloba, az ingyenes Santa Casa-ba szállítják, amely azonban épen ezért állandóan zsúfolt s különben is csak a helyi külképviselet támogatásával lehet bejutni.
  Bába sincs a telepen. Ezt a szolgálatot egy ügyeskezű csángó asszony látja el. A gyermekhalandóság a szokásos arányszámot nem lépi túl, sőt, szemmel láthatólag alatta van. Az itt született gyermekek u. i. sokkal könnyebben alkalmazkodnak az új éghajlathoz, mint szüleik, akik e miatt sokat szenvednek. Az első nemzedék azonban már kifáradt az erdővel való szakadatlan harcban.
Néhány év múlva már több sír fog domborulni a vadvirágos temetőben...

  BOLDOGASSZONYFALVA EGY BRAZILIAI MAGYAR TELEP ÉLETE (IV.)
  A telep lassanként nemcsak gazdaságilag erősödik meg, mindezek ellenére, hanem ezzel párhuzamosan szellemi érdeklődése is jelentkezik. Ezek a kemény, rideg parasztok az egész napi komisz erdőirtás után esténként a vaksi lámpához ragadozzák a magyar betűt, a magyar könyvet, amihez nagyritkán tudnak csak hozzájutni. Minél durvább és kegyetlenebb hozzájuk az élet, annál jobban kívánkoznak a szépség, a mese, a történet után.
Egy részük szeretne gazdasági szakirodalommal s ezen keresztül termelési kísérletekkel foglalkozni, egy másik csoport pedig a selyemhernyó tenyésztésben akar komoly eredményeket elérni. Az asszonyok a csecsemőápolásról, gyermeknevelésről, konyhakertészetről, háztartásbeli dolgokról szeretnének hallani valamit. A lányok ügyesen varrnak, hímeznek, megtanulnak szőni-fonni a csángó asszonyoktól, akik ebben valóságos mesterek, s különösen szeretik mindnyájan az eredeti magyar népdalokat, ötven magyar gyermeket kell megtanítani írni-olvasni magyarul és brazilul, iskolán kívüli népművelési előadásokat kellene tartani, rádiót, gramofont szerezni a telepnek, olvasókört, ifjúsági egyesületet létesíteni, dalárdát szervezni, néhány hazai magyar lapot járatni s mindenekelőtt egy legalább ötszáz kötetes ügyesen összeválogatott kézikönyvtárt fölállítani az iskolában, egyszóval: foglalkozni kellene a boldogasszonyfalvaiakkal, utóvégre száztizenegy magyar lélekről van szó, akiket fajtestvéreinknek szoktunk nevezni.
  Megható, hogy milyen szeretettel ragaszkodnak a telep csángó családai népművészetük még megtartott és megőrzött szokásaihoz és művészi tárgyaihoz. Boldogasszonyfalván ma öt csángómagyar család él. Névszerint: Turbuk Zakariás (hadikfalvai), a kolónia megalapítója, Illés Gáspár (józseffalvai), Győrfi Antal (Istensegíts), Székely István (józseffalvai), László Menyhért (Sztrigyszentgyörgy, Hunyad).
  Ez a néhány család nemcsak szebbnél-szebb csángó népdalokat, mondásokat, balladákat, szokásokat őrzött meg, hanem múzeumbavaló népművészeti termékeket is. Amikor az eredeti és még Bukovinában készült gyönyörű szőtteseket, varrottasokat, magyaros párnákat, „békás“ párnahalakat, „galléros“ rokolyákat, varrott karinczákat, csipkés ágyterítőket, nyúlfüles, övedzős, ásós stb. húsvéti tojásokat, lobogós, bőujjú ingeket, hétszélű gatyákat néztem, amint az öreg G. Mária néni becézgető simogatásokkal megmutatta, megértettem, hogy mi volt az igazi népművészet.
  Boldogasszonyfalva jövője ma még bizonytalan, de az utóbbi hónapokban japán telepesek jártak kinn és elmondták, hogy nagyszabású japán állami kolonizáció indul meg hamarosan, kiépítik a műutat és vasutat kap a telep, ötszáz japán család letelepítéséről és japán kertkultúra megteremtéséről van szó. Ki tudja, talán nem is olyan soká. Boldogasszonyfalva valóban a boldog magyarok települése lesz?!
  Végül hadd foglaljam egy képbe a telep életét: az esti előadásról hazafelé ballag az iskolába összegyűlt magyarság, hol egész este daloltunk és meséket olvastunk. Minden férfi viharlámpást tart a kezében és mutatja maga után az utat a családnak. Előttünk a hatalmas völgy, lenn csorog csendesen a Szent Antal patak, felettünk a sötét, végtelen ég, alattunk a legyőzött föld, mögöttünk a meghátrált sejtelmes erdő. S a vándor kis magyar csapat haza felé tart a hajlós domboldalakon. Mind kevesebb lesz a messze világító lámpás, majd lassan az utolsót is elnyeli az enyhe trópusi éjszaka.
Kordás Ferenc

  Délamerikai Magyarság, 1938-10-29/1350. szám. Új népvándorlás. Kik keresnek új hazát s hová indulnak a magyar kivándorolók. (kivonat).
Tavaly óta ötven százalékkal emelkedett a kivándorlás. A politikai és gazdasági viszonyok erősen éreztetik hatásukat ezen a téren. Szemben az előző évi 1044 lélekszámmal, a legutolsó esztendőben 1578-an vándoroltak ki. Ezek közül legtöbben, 928 lélek, Északamerikába. Második helyen áll Kanada 351 lélekkel. — Uruguay, Paraguay és Brazília szívesen látná a letelepülőket, azonban ebbe a három országba mindössze 85-en mentek ki tőlünk.
  Legtöbben vándorolnak ki Borsod, Gömör, Arad-Csanád és Torontál megyékből. Városok szerint Budapest, Debrecen és Miskolc vezetnek. Debrecenben például az utóbbi év statisztikája szerint a statisztika háromszorosa az előzőnek. Egyáltalán nincsen kivándorlója Székesfehérvárnak és Kecskemétnek. Foglalkozási ágak szerint legtöbb a háztartási, aztán a földmíves. A múlt évben kivándorolt 71 menyasszony.

  Como vivem os húngaros no Brasil? Délamerikai Magyarság, 1938-11-17. Hogy élnek a magyarok Brazíliában?
  Árpádfalva, Boldogasszonyfalva, Szent Istvánfalva - virágzó magyar helységek Délamerikában.
Gálos Rezső, a saopaoloi magyar iskola tanítója, aki évek óta kint él Brazíliában, a Magyarok Világkongresszusa alkalmából egy brazíliai magyar cserkészcsoporttal látogatást tett az óhazában és mint a magyarországi cserkészszövetség vendége, előadás tartott a Brazíliában élő magyarokról.
  — Braziliában nyolcvanezer magyar él. — mondotta — akik közül Sao Paoloban harmincezer telepedett le. A városiak jórésze iparral és kereskedelemmel foglalkozik, ellenben a vidékiek a brazíliai nagybirtokokon, a fazendákon, meg őserdőkben dolgoznak. Sao Paloban hét magyar iskola van, én az egyiknek vagyok a tanítója. A kivándoroltak jórésze megszállt területről való, de magyaroknak vallják magukat, mint ahogy mindent elkövetünk hogy az új generáció magyar szellemben nevelkedjen. A magyarok jórésze ezelőtt tizenöt évvel vándorolt ki. Bizony, nehéz körülmények között kezdték meg a munkát. Legtöbben elmentek napszámosnak a fazendákra, azután a félretett pénzből olyanformán vásároltak birtokot, hogy előbb lefizették a birtok árának 30 százalékát, egy év után 10 százalékot, a következő három év alatt minden évben 20—20 százalékot. Több, mint száz magyar család van, akik így jutottak földhöz. Persze, keserves munka ez, sokan például őserdőrészt vásároltak, ahol ki kellett irtani a fákat. Ez úgy történik, hogy felgyújtják a levágott fákat, de ezek a brazíliai tölgyek oly erősek, hogy még így is elég nehéz eltüntetni azokat. A már kiirtott erdőrészeken kukoricát és gyapotot termesztenek. Mindenesetre olyan erőfeszítés ez, hogyha ezzel az energiával itthon, Magyarországon kezdtek volna valamihez, többre vitték volna, mint ott kinn Brazíliában. A magyaroknak több nagyobb telepük van, egyiket Árpádfalvának, a másikat Boldogasszonyfalvának, a harmadikat pedig Szent Istvánfalvának nevezik. A magyarok házát mindenütt meg lehet ismerni, mert valamennyi ablakba virágot tesznek, ami Brazíliában különben nem szokás.

  Láthatár, 1939-02-01/2. szám kivonat. MAGYAR ÚT (Budapest, január 14.):
  Kordás Ferenc a brazíliai magyar középosztály kérdésével foglalkozik s megállapítja, hogy ez az osztály csak a saját gazdasági előrehaladása iránt érdeklődik s a szellemi-kulturális és főleg a világnézeti problémáik iránt érzéketlen. Ennek fő oka az, hogy anyagi küzdelmei közepette évek óta elszakadt a magyar művelődés forrásaitól, magyar könyvet alig olvas és csak a politikai eseményekről kap rendszertelen és hézagos tájékoztatást.

                                                                              Győrfiék az utaslistán (felette Forrai Imre)

  Calma no Brasil! Magyar Nemzet. 1939-03-21. Csángó magyarok Brazíliában
  Boldogasszonyfalva (Santo Antonio) Brazíliában van. S. Paulotól, a legnagyobb magyar központtól csaknem 800 km-nyire az őserdő közepén fekszik. Nincs közelében sem vasút, sem piac, még országút sem s a legközelebbi kisváros, Santo Anastacio, 46 km-nyire van hozzá.
A boldogasszonyfalvi kolóniát 1924 június 15-én öt bátor csángó magyar alapította, akik hihetetlen küzdelmek és megpróbáltatások árán 14 év alatt valóságos kis magyar falut teremtettek az ősvadon helyén. Egész nap irtják az erdőt, hogy földet nyerjenek a megművelés számára. Kezdetben a szükség még a majomhúsra is rákényszerítette őket. Terményeiket (tengeri, bab, rizsa, krumpli, stb.) sokáig háton cipelték be Santo Anastációra, ahol potom árat kaptak értük.
  1933-ban már 32 magyar családot találunk Boldogasszonyfalván. Ez a létszám 1938-ra erősen megcsappant s ma már alig van 20 család a telepen, mert földjüket (családonként mintegy 40 magyar hold) többen ott hagyták és más telepek, illetve Sao Paulo város felé vándoroltak. Pedig rendkívül termékeny föld ez. Kétszer is terem egy esztendőben. Csak az a baj, hogy nincs megfelelő piac és közlekedés. Így a boldogasszonyfalvi magyarok élete olyan nehéz, hogy sokan nem bírják a nyomasztó életkörülményeket és elmenekülnek. A telepen, sőt az egész környéken 50 km-es körzetben nincs se orvos, se bába, se gyógyszertár, így, ha valaki beteg lesz, — vagy mint ahogy ők mondják: kidől a munkából,— vagy meggyógyul magától és húzza tovább a nehéz igát, vagy pedig bekerül a vadvirágos, burjános kis temetőbe. Eltemetik pap nélkül, kegyes ígéretek nélkül. Talán egy szikár, aszott arcú, keménytenyerű, csontos csángó magyar mond el fölötte egy néma imát s utána visszatér az irtásba, az erdőbe, mert itt nem lehet megállani...
  Calma no Brasil!
  Reggeltől késő éjszakáig lovagoltam kísérőmmel, egy nótás, bihari legénnyel Boldogasszonyfalva felé, hogy meglátogassam ezeket a derék, dolgos, kitartó magyarokat, akik a magyar munka valóságos hősei. Tiszteletet és megbecsülést szereztek a magyar névnek az egész környéken. Csendesen baktattunk a hepehupás talajon, mert a brazil lovak nem bírják az iramot, nem olyan virgoncak, mint a magyar jószágok. Ember, állat, növény egyaránt alkalmazkodik a természeti, földrajzi környezethez s ez eleinte szokatlan az európai szemnek. Mi elevenebb, mozgalmasabb életstílushoz vagyunk hozzászokva, de itt mindenre azt mondják: Calma no Brasill (Nyugalom Brazíliában!) vagy pedig: Tem tempó! — Van idő!
Hégető Imre honfitársunknál szálltam meg, aki pompás magyar vacsorával várt. Ő a telep egyik leggazdagabb embere, 30 algueire földje van, modern, padlós, cserepes magyar háza, sok melléképülettel, gazdag jószágállománnyal, selyemhernyóházzal, cukornádpréssel, stb. Másnap meglátogattam a telep lakóit. Minden telepes a saját földjén lakik 2—300 méterre egymástól. A faházakat az utolsó években csinos, rendes, piroscserepes magyar házakkal cserélik fel. Az őserdő már hátrább húzódott s így mind nagyobb területet fognak művelés alá. Először egy székely családhoz köszöntöttem be. Demeter Józsefékhez, akik körtefájaiak, Maros-Torda megyéből. 1923-ban vándoroltak ki, 10 algueire földjük van. Már kifizették és a szerződést is megkapták. Egyszerű faházban laknak, de mindenütt nagy a rend és tisztaság, 3 fiú van a háznál, akik a gazdaságot vezetik. Megtudtam, hogy Demeter néni régi székely háziszőtteseket őriz a ládában, amire féltékenyen vigyáz, mint a két szemére. Így arra törekedtem, hogy bizalmát megnyerjem, mert szerettem volna a megalapítandó Brazíliai Bevándorlási Múzeum számára néhány szépművészeti tárgyat megszerezni. Amint beléptem az ajtón — előbb a gádorban beszélgettünk — szemem-szám elállt a csodálkozástól. Faragott ágyak hazai menynyezetes párnákkal, dunyhákkal, négy nyüstös, piroscsíkos ágytakaróval, hazai piroscsíkos székely függöny az ablakokon, ahol muskátli virít a cserepekben. Zsinóros kendőrök (törülközők) a mosdó karján, borshímes, díszes abrosz az asztalon: Székelyországban járok! Aztán kinyílik a tulipános láda s Demeter néni mindent megmutat, még az édesanyja több mint 70 éves menyasszonyi kendőjét is. Hosszas kérésemre több háziszőttest ajándékozott a múzeum számára.
  Ezután a Turbuk Zakariás — a kolónia tulajdonképpeni megalapítója — portáját látogattam meg. Éppen a háztetőt javította. Úgy látszik, összebeszéltek az asszonnyal, mert az meg a belső nagytakarításhoz fogott, így alig találtunk annyi helyet, ahol leülünk. Rendkívül barátságosan fogadtak. Ez a család hadikfalvai származású. 1908-ban jöttek át Vajdahunyadra és 1922 óta vannak Brazíliában. Itt vettek 10 alkér földet s már 4 alkért fel is törtek. Rizsát, babot, tengerit, cukornádat, mandiókát, krumplit termelnek, jószágot nevelnek, mint a többiek, tehát nagyon keményen, szigorúan élnek, de csángósan, vidáman. Bámulatos a csángó kitartása és életkedvei Nem töri meg a küzdelem, a harc, a csalódás! Turbukné László Mária igen rokonszenves, csinos, nótásszívű csángó asszony, aki sok értékes csángó dalt eldalolt nekem. Tőlük is kaptam néprajzi tárgyakat, varrottasokat, kendőzőket, női inget, férfi lájbit. Mikor eljöttem tőlük, egyik fiukat adták mellém: Eriggy fiam, mutasd meg a tanító bácsinak az ösvényt.
  Csángó dal a brazil ég alatt.
  Az ösvény Illés Gáspárékhoz vezetett. Józseffalvai születésűek, 1909-ben jöttek át. Bukovinai életükről, szokásaikról több érdekes adatot feljegyeztem. Házuk igen csinos, tiszta minden a helyén van, a szoba felmázolva, az ágyak háziszőttes csángó takarókkal borítva, virágos kert az ablak előtt, szentképek a falon.
  Sőt, itt még igen csinos csángó leány is volt a háznál. Így mindjárt tudtam, hogy innen nem egykönnyen megyek tovább. Mária néni — 69 éves — mindent megmutat. A „magyaros", „németes", „Pili“, „nagyváradi" párnahajakat, tányéros, csipkerózsás, békás párnák díszítéseit sorra megmagyarázza, a galléros csángó rokolyákat, díszes húsvéti tojásokat, faragásokat, szüves kendőzőket, férje eredeti csángó ruháit. Már jóval elmúlt a délidő, amikor megemlítettem, hogy szívesen harapnék valamit, mert éhes vagyok. Hazai falujáró szociográfiai utaimból tudtam, hogy a mi népünk mennyire szereti azt, ha megkínálhat valakit valamivel. Kisült, hogy még ők sem ebédeltek s nem tudták, hogy hogyan ajánlják fel az egyszerű bab rizsát (brazil nemzeti étel). De mikor látták hogy milyen jóízűen fogyasztom s közben kedélyes történeteket meséltem el, egészen felolvadtak és megszerettek. Ebéd után dalolásztunk. Alig győztem lejegyezni a szebbnél szebb csángó dalokat. Talán lesz közötte egy-kettő, amit még nem gyűjtöttek fel a mi gyűjtőink. Következő napon meglátogattam a többi csángó családot: Győrfi Antalékat (Istensegíts), Székely Istvánékat (Józseffalva) és László Menyhértéket (Strigyszentgyörgy).
  Előzőleg hét csángó család élt Boldogasszonyfalván, de egy beköltözött Sao Paulóba, egy pedig otthagyta a földjét. Ez az 5 család azonban kitartott és az elmúlt 14 év alatt megszaporodott. Minden háznál 3—5 gyerek s az iskolaköteles gyermekek száma meghaladja az ötvenet! Legtöbb háznál van ló, szarvasmarha, vagy szamár és rengeteg szárnyasjószág.
  Az adott körülményekhez képest tehát ma már elég jól élnek a boldogasszonyfalviak, ha pedig járható országutat, vagy később vasutat is kapnak, vagy ha a tervbevett japán koloniizáció megindul. Boldogasszonyfalva virágzó telep lesz. A csángó vendégszeretet, figyelmesség, közvetlenség és szeretetreméltóság azonban még itt, a többi vendégszerető magyarok között is megfogja az embert, úgy hogy szeretne ott maradni. Aki egyszer Boldogasszonyfalvára téved, a csángó magyarokat sohase tudja elfelejteni! A következő napon sorra látogattam mind a 20 családot, ahol mindenütt igen kellemes fogadtatásban volt részem. Feljegyeztem mindent, amit lehetett. Földet, házat, ember- és jószágállományt, szokásokat, népdalmaradványokat, sajátos életmódjukat, hogy egyszer majd beszámolhassak róla. Este pedig összegyűltünk a fából épült, üres, tanítónélküli iskolába és mesélgettünk, beszélgettünk, dalolgattunk. — Még egyet! Tanító úr, még egyet! — kérleltek a fiatalok és az öregek egyaránt. Alig tudtunk elválni egymástól. Már éjfél felé járt az idő s arra kellett gondolnom, hogy ezek a szegény magyarok holnap hajnaltól vakulásig vágják az erdőt és szükségük van a pihenésre. De mennyire szeretnének egy jó tanítót, aki szeretettel tudna velük foglalkozni! Felejthetetlenül belém ragadt az utolsó este képe: minden férfi viharlámpást tart a kezében, amint hazafelé tartunk a szelíd domboldalakon és mutatja, keresi az utat az utánuk jövőknek, asszonynak és a gyermekeknek. Fenn állok a dombon, a telep fölött. Hallgatom a Szent Antal-patak csendes csobogását a völgyben. Megvárom, amíg az utolsó lámpás is kialszik a távolban s amikor beborít már mindent a sötét éjszaka, aggódó lélekkel őrködöm fölöttük és elmondok értük egy csöndes imát.
Kordás Ferenc

  Kordás Ferenc: A brazíliai magyarok. Magyar Szemle. 1939. január-április.
  A BRAZÍLIAI MAGYARSÁG ÉLETÉRŐL eddig még nem jelent meg olyan összefoglaló monográfikus munka, mely az ideszakadt mintegy 80.000 főnyi nagy magyar népcsoport kivándorlástörténetét s a brazil természeti, gazdasági és kulturális adottságokból származó sajátos életmegnyilvánulásait kellő alapossággal vizsgálná. Pedig ezt a munkát el kell végeznünk, mert a brazíliai magyarság élete, sorsa, elhelyezkedése, boldogulása, nyelve, kultúrája, az anyamagyarsághoz való viszonya nemzeti szempontból olyan súlyos kérdések, amelyekre meg kell keresnünk a feleletet. E hiányon akar segíteni az az almanach, melyet a Brazíliai Magyarság Első Országos Értekezlete állított össze a Magyarok II. Világkongresszusára „Brazíliai Magyarok" címen. Ez a munka nem tudományos vagy irodalmi igényekkel indult, mert összeállítói inkább tájékoztatónak szánták. És mégis ez a könyv több mint egyszerű vázlat, így a brazíliai magyar bevándorlás történetéből megtudjuk, hogy már a XVIII. században jártak magyarok Brazíliában. Sőt fennmaradt egy értékes írott emlék, melyben egy portugál költő az 1848—49-i magyar szabadságharc alkalmából a magyarokat dicsőíti „A Hungaria" címen. Kár, hogy pontos fordítását mellőzték.
  A brazíliai tömeges magyar bevándorlás a világháborút követő években indult meg s érdekes, hogy nem Brazília, hanem Észak-Amerika felé irányult. A brazíliai magyarság nagy tömegei leginkább a román és szerb megszállt területekről származnak, akik nem bírván az embertelen bánásmódot, elmenekültek a sok megaláztatás és az anyagi züllés elől.
  Brazíliában teljesen új világ fogadta őket. Az első években rendkívül sokat szenvedtek. A trópusi vagy szubtrópusi környezet, a szokatlan klíma, az ismeretlen nyelv, a nélkülözések, az ország belsejében, az ú. n. interiorban, a hatalmas kávé- és pamutültetvényeken eltöltött keserves esztendők, a hiányos és egyoldalú táplálkozás, a számtalan betegség, a férgek, a tűző trópusi nap, a hirtelen lezúduló záporok, a mérges kígyók, az egészségtelen lakás, a túlhajtott munka, a könyörtelen bánásmód a patron részéről, a kizsákmányoltatás s a minden kivándorlóra ránehezedő lelki bánat érzése, az elhagyatottságnak és elárvultságnak tompa melankóliája megtörte a brazíliai magyart testben-lélekben egyaránt.
  Az első generáció, az ú. n. apák nemzedéke, már elfáradt ebben a szörnyű küzdelemben ; hajlott hátú, öregedő és beteges. De ezek a magyarok sem hiába küzdöttek, mert nemcsak anyagilag erősödtek meg s így biztosították fiaik útját, hanem ezzel együtt megbecsültették, megismertették a magyar munkást Brazíliában. Ma ajánlólevél egy munkásnak az, ha magyar. A magyar név becsületéhez természetesen hozzájárultak a brazíliai magyar orvosok, ügyvédek, mérnökök, kereskedők, gyárosok, feltalálók, tudósok stb. egyéni karrierjei, jelen esetben azonban nem velük (ami egy érdekes tanulmány lenne), hanem a tömeg magyar sorsával foglalkozunk.
  A brazíliai magyarság létszámát az almanach a kikötők bevándorlási statisztikája és a 14 ezrelékes szaporodási arányszám, valamint a helyi magyar számítások szerint 80.000-ben állapítja meg. Érdekes a közölt házassági beolvadási statisztika is, mely a S. Paulo város területén az 1937. évben magyarok és magyarok idegenek között kötött házasságokat vizsgálja, mely szerint: 155 férfiból 125 magyar lányt vett el, a maradék 23 brazilt, 6 pedig más nemzetiségűt. Hasonló az arány a nőknél: 155 magyar nő közül 124 magyar legényhez ment feleségül, 18 magyar leány brazil férfi felesége lett, 13 pedig egyéb nemzetiségű férfit választott magának.
  A nagy települések 1924-ben indultak meg. Megalakult Árpádfalva, mely 880 km távolságra van S. Paulo várostól, aztán a Burg melletti település, majd Boldogasszonyfalva s később az Itararé vasút mentén a korán elnéptelenedett Mátyáskirályfalva.
  Az első telepesek küzdelmeiről így ír a könyv: „Szörnyűséges munkát végeztek ezek a titánok, aminek az őserdőt irtó magyart nevezhetjük. Sokszor heteken át csak majomhús és gyökérféle volt az egyetlen táplálékuk. Az őserdő ellenséges növényzete ronggyá tépte ruháikat, véresre sebezte testüket és rájuk jött a klíma lenyűgöző betegsége, de a magyar kitartott!" Az 1931/32-es forradalom a fővárosi munkanélküli tömegeket az interiorba űzte, ahol meg éppen munkásra volt szükség, így a magyar telepek is rövidesen fellendültek. A bury-i telepet Rákóczifalvának nevezték el, majd Mátyáskirályfalva és az itararéi telep és a S. Paulo tőszomszédságában levő Szentistvánkirályfalva erősödtek meg, úgyhogy magyar iskolákat tartottak fenn. A brazíliai magyar élet központja S. Paulo város, ahol húszezerre teszik a magyarok számát. Nagyszámú még a riodejaneirói magyar kolónia. Sok magyar él Paraná államban, mely az utóbbi években igen fellendült, Minas Geraes fővárosában, Bello Horizontéban, Matto Grosso államban, Campo Grandén. A legrégibb magyar bevándorlók Rio Grande do Sul államban telepedtek le, Porto Alegrében. Találunk magyarokat Santa Catharina államban, valamint az északkeleti brazil államokban is. Külön fejezetek számolnak be részletesen a különböző magyar kolóniák és elszórt csoportok életéről.
  A brazíliai magyar közélet kialakulásával alapos tanulmány foglalkozik. Az 1938 január 22-én S. Paulóban tartott országos értekezletre 41 brazíliai magyar egyesülés, kolónia küldte ki képviselőit. Az élénk magyar közélet szemléltetésére érdemes áttekintenünk a legnagyobb magyar központ, S. Paulo város magyar kolóniája 1928—1938 közötti tevékenységének rövid vázlatát.
  Vallásos szervezetek: Római Katholikus Egyház 14 körzeti testülettel, két templommal és Anastáción bencés kolostorral, két kultúrházzal, több telekkel és három bencés szerzetessel. — Református Keresztyén Egyház két templommal (Árpádfalván kész, Lappán most épülő), Északparanában gyülekezeti házakkal, egy központi lelkésszel.— Magyar Baptista Gyülekezet, Árpádfalván és Lappán templommal. — Izraelita Hitközség, imaházzal.
  Kulturális szervezetek: Magyar Iskolaszövetség tíz iskolával, három saját tulajdon, több telek. — Pedagógiai Értekezlet a tanítók számára. — Magyar Országos Revíziós Bizottság, mely a közelmúltban portugál nyelven értékes propaganda-könyvet adott ki: Justiga para Hungria ! Igazságot Magyarországnak ! címen. — Gyermekbarát dalegylet. — Brazíliai Magyar Dalos- és Zenekör.
  Jóléti és társadalmi szervezetek: Brazíliai Magyar Segélyegylet, ingyenes orvosi rendelővel, többezer kötetes kölcsönkönyvtárral. — S. Paulo   Magyar Sportklub, a városi középosztály egyesülete. — Ifjúsági körök és egyesületek a kültelkeken.
Sportszervezetek: A Brazíliai Magyar Sportszövetség kilenc sportegyesülettel. Ezek közül legfontosabb az Anastáciai Magyar Sportklub, saját székházzal. A Moccai Magyar Barátság Egylet, az Ypirangai Magyar Sportegylet és az Ypolucai Magyar Sportegylet. Ezek a rendszeres sporttevékenység mellett műkedvelő színielőadásokat is tartanak.
  S. Paulo állam belsejében a következő nyolc magyar kolóniát találjuk: Árpádfalva, Boldogasszonyfalva, Szentistvánkirályfalva, Mátyáskirályfalva, Rákóczifalva, Itararé, Riberao Preto és Frigorifico.
  Az album megemlékezik a két magyar lap, a Délamerikai Magyar Hírlap és a Délamerikai Magyar Újság több mint 16 éves szolgálatáról, melyet a brazíliai magyarság érdekében kifejtettek. Megemlékezik a szétszórt kisebb magyar erőcsoportokról, majd a brazíliai magyar munkás életét mutatja be keresztmetszetben. A díszes kiállítású és értékes album a Magyar Világkongresszus üdvözletével, valamint Boglár Lajos, a s.pauloi magyar konzulátus vezetőjének brazil nyelvű zárószavaival végződik. Az ő fáradhatatlan munkálkodásának az eredménye ez a könyv, mely becsületére válik a brazíliai magyarságnak. A mű természetesen nem teljes, mint ahogy az adott körülmények között nem is lehetett az, de így is elismerés és köszönet illeti azokat, akik ennyi fáradsággal összeállították. Mint adatgyűjtemény megbecsülhetetlen szolgálatokat tesz egy nagyobbszabású összefoglaló munka megírásához.
  Fel kell dolgoznunk a brazíliai magyarság kivándorláskori élményeit társadalompszichológiai szempontból, meg kell vizsgálnunk a településföldrajzi tényezők asszimiláló hatását, az emberföldrajzi változásokat, a brazíliai magyarság életformájának sajátságait, az interiori életet, táplálkozást, ruházkodást, népszokásokat, lakást, játékokat, babonákat, a munkabér, munkásélet, polgárosodás, sajátos magyar építkezés, általában a néprajzi maradványok átalakulását. A városi magyar élet keretében behatóbban kell foglalkoznunk az ipari munkásság helyzetével, a tőke és munka viszonyával, a brazil termelési móddal, a városi élettel, szórakozási lehetőségekkel, a földmunkásból ipari munkássá lett magyar problémájával. A szellemi élet terén pedig a nyelvi asszimilálódás, szavak átvétele, magyarosítása, hangsúly, kiejtés, dialektusok keveredése, gyakorlati népi ismeretek, népi tudás, gyógymódok, népi morál, népzene, népművészet maradványaival kell foglalkoznunk.
  A szociális életmegnyilvánulásokban a következő kérdések megvilágítása vár ránk: a brazíliai magyar társadalom tagozódása és elhelyezkedése, az interiori telepek és kolóniák szociális élete, S. Paulo és a nagyobb városok magyar társadalmi élete, a családi élet és a gyermek Brazíliában, a brazíliai magyar ifjúság és a beolvadás, a párválasztás, szerelem, házasság, elválás, a brazil demokrácia kulturális intézményei, a magyar középosztály koloniális hivatása és nevelése, más ehhez hasonló fontos problémákkal együtt, melyek a brazíliai magyar életből adódnak. Végül pedig a tények, a brazíliai magyar valóság konkrét ismerete és értelmezése alapján meg kell találnunk a kibontakozás útját és irányát.
A magyarság szempontjából rendkívül fontos az, hogy a brazíliai nyolcvanezer főnyi magyar csoport szellemileg és erkölcsileg ki ne szakadjon a törzsmagyarságból, a mindjobban egységesülő és öntudatosodó új magyar nemzettestből, hanem megtartsa az idegenben is magyarságát. Ez azonban csak akkor lesz lehetséges, ha a hazai magyar társadalom és intézményes körök a mainál még nagyobb és átfogóbb megértéssel, érdeklődéssel és szeretettel ölelik keblükre a brazíliai magyarságot és ha megtartásáért nemcsak lelkesedni, hanem áldozni is tudnak.
KORDÁS FERENC

  Délamerikai Magyarság, 1939-07-18.
  Évenként 3000 magyar vándorolhat be Brazíliába.
  Rio de Janeiroból írják: A bevándorlási és kolonizációs tanács (Conselho de Colonización e Inmigración) Joao Carlos Muniz elnöklésével ülést tartott az Itamaraty palotában. Kisebb fontosságú ügyek letárgyalása után sor került a magyar kir. követség kérésére, hogy a magyar bevándorlási arányszámot 324,86-ról 3000-re emeljék fel. A bizottság tekintetbe vette azt a körülményt, hogy a magyarság gazdasági, kulturális és etnikai szempontokból tökéletesen eleget tesz a brazil érdekeknek és ezért hozzájárult a kérelemhez. A bizottság a fenti körülmények figyelembe vételével az 1938 május 4-én kiadott 406. sz. rendelet 14-ik paragrafusának 5-ik szakasza értelmében a magyar bevándorlási kvótát évi háromezerre emelte fel.

  Como vivem os húngaros no Brasil? Délamerikai Magyarság, 1940-01-13. Hogyan élnek a brazíliai magyarok?
  Nagyboldogasszonyfalva, Rákóczifalva, Bocskay és Betlehentelep a legsötétebb Brazíliában.
  Egy most ideérkezett budapesti lapban olvassuk: Délamerika leghatalmasabb államában, Brazíliában, az utóbbi évtizedek során sok magyar szórványtelep keletkezett, amelyek az anyagi lét küzdelmeivel való hősies viaskodás után most lelki életüket is építik. Legújabb tervük az, hogy templomokat állítanak hitüknek. Így merült fel a brazíliai magyar református templomépítés terve is, amelynek támogatására a budapesti Kálvintéri Keresztyén Ifjusági Egyesület a minap szeretetvendégséget rendezett. Ennek jövedelmét a brazíliai magyarok hitéletének erősítésére szánták s erről a komoly és szép feladatról Dobos Károly, a fasori református egyház lelkésze a következőket mondotta
  — Tizenötezer kilométernyire van tőlünk Délamerikának csaknem Európa nagyságú állama: Brazília, amely 17 szövetséges államból áll. Legnagyobb részben magas fennsík s az örök tavasznak hazája, ahol termelni egész éven át lehet. A magyar kivándorlók egy része az utóbbi 20 évben itt telepedett le.
  — Hármas nagy bevándorlási korszaka volt Brazíliának. 1919. után indult meg a magyarok újabb brazíliai bevándorlása. Részben, mert az Unió becsukta kapuit. Legtöbb magyar a trianoni béke miatt vándorolt ki oda. Ott kerestek új, szabadabb hazát. — így indult meg Brazíliában a magyarok honfoglaló munkája. Micsoda munka! A nyelvet nem értették, az ügynökök a távoli kávéfazendákra, telepekre vitték őket. Ott aztán cselédsorban sínylődtek s innen vajmi nehezen tudtak megszabadulni. A bátrabb emberek vállalkoztak arra, hogy földet vesznek bent az őserdőben. Szegény földéhes magyar! Vállalták az őserdő irtását. Mert csak így juthattak földhöz. Fűrészelték, döntötték a 3—4 méter átmérőjű 50 méter magas fákat. El sem szállították, hanem felégették a ledöntött fákat. A nagy fák ott is maradtak. Szántáskor kikerülték a tuskókat s veteményeztek a kertbe. Termett a föld, faházakat is építettek, de micsoda szörnyű élet volt ott!
  Bebugyolálták magukat, csak a szemük látszott ki a rengeteg szúnyog, mérges légy ellen, amelyeknek egyik fajtája nekiszáll az embernek s már bele is rakja petéit.. Jöttek a rabló hangyák! Reggelre összerágták, kihordták a betakarított kukoricát a zsából. S míg betakaríthatták a kukoricát! Jöttek csapatostól a papagájok, a majmok s nem egyszer saját félérett kukoricájával dobálták meg a “honfoglaló” magyart.
  A magyarok mégis győztek. Ma már az egyik legbensőbb fekvésű telepen, Árpádfalván, a tengerparttól 900 kilométerre 1500 magyar él muskátlivirágos kedves házakban. Kis imaházat is építettek. Magyar-brazil iskolájuk is van.
  Azután sorra nőttek ki a földből Nagyboldogasszonyfalva, Rákóczifalva, a Bocskay- és Bethlen-telep. A nevek mind azt mutatják, hogy szabadságot keresett az a magyar, akitől Trianon elvette a szabadságot! Ma már 80.000-re tehető a brazíliai magyarok száma, akik közt 20.000 a református. Megindult az egyházi élet a katolikusok és a reformátusok között egyaránt s a reformátusok most építik Sao Paoloban, a fővárosban, egyetlen templomukat. Még csak az alagsora van meg, többre még nem telt a 30 filléres órabérrel dolgozó magyaroknak! Néhány téglát most hazulról is küldünk nekik adomány formájában. Hadd érezzék meg ezen keresztül is a magyar testvériséget. — Apostol János, a reformátusok lelkipásztora, aki 7 év alatt emberfeletti munkát végzett, egyedül próbálta ellátni a távoli telepek sokezer református hivőjének lelki gondozását. — Olyan ez, mintha például — egy budapesti lelkésznek Belgiumban lenne a “fiókegyház...” .
  Hősies erőfeszítéseket tesznek a magyarok mindenütt azon a téren is, hogy gyermekeik iskolázatlanul ne maradjanak. A telepeken most csaknem mindenütt magyar és brazil tanítású iskolákat, sportegyesületeket szerveznek. Működik már a reformátusok Szeretetszövetsége is, melynek tagjai segítik az árván maradt gyermekeket. Az egyház kebelében ifjúsági egyesület, cserkészcsapat működik. Tavaly itthon is volt már egy csomó brazíliai cserkészfiú. Dobos Károly ezzel fejezte be nyilatkozatát:
— Szeressük ezeket a brazíliai magyarokat, akiket a szomorú magyar sors a legtávolabbra sodort tőlünk.

Szétszóródva. Délamerikai Magyarság, 1940-05-25 / 1587. szám. Ki tud róla?
László Sándort keresi sógora Turbuch Zakar (csángó-magyar), aki ez idő szerint a brazíliai Boldogasszonyfalván él. Levelét szívesen közvetíti a szerkesztőség.

Sándor László está sendo procurado por seu cunhado Turbuch Zakar (Csángó-Húngaro), que, segundo esta época, mora em Boldogasszonyfalva, Brasil. Os editores terão prazer em encaminhar sua carta.