A vicei tűz
A józseffalvi, 1939. május 18.-án kiütött tűz esete általánosan ismert, a bukovinai kutatók és a nagyközönség előtt. Ekkor a falu szinte teljesen leégett, kevés hiányzott a megsemmisüléséhez. Ebben az időszakban dr. Németh Kálmán szolgált a faluban, mint katolikus pap, akit 1932-ben neveztek ki, a Szolnok-Doboka vármegyei Vicéből. Kinevezésekor, a sok, fából készült ház-gazdasági épület láttán, Németh Kálmánban sötét, szomorú emlékek idéződtek, friss sebek szakadtak fel. Ugyanis ő már átélte a vicei, 1931. július 14-én kitört tűzvészt, amikor a kis besztercei falu harmada leégett. Józseffalvi kinevezésekor, egy ilyen tűz megelőzésére, dr. Németh Kálmán igyekezett a tönkretett duzzasztógátat helyrehozni, a falu víztartalékának tarolására, a Fekete-patak medrében. Amint könyvében leírja: „Szokatlan buzgalmam onnan származott, hogy Józseffalvára tulajdonképpen korom és hamu közepéből indultam. Abban az időben égett le Vice község Szolnok-Doboka megyében. Mintha sejtettem volna, hogy bukovinai származású népen segítek Vice visszaépítése idején…Akkor még nem is sejtettem, hogy az összeomlott vicei tűzhelyek között, sápadtan és sírástól kipirosodott szemekkel lézengő szegény égettek: Bukovinában hagyott ősi fészkeinek leszek valamikor a papja[1]”.
Ugyancsak iparkodott egy önkéntes tűzoltó-alakulat megszervezésével, egy esetleges tűz eloltásának megsegítésére, azonban az ilyen irányú kísérletei heves ellenállásba és gátlásba ütköztek a bukovinai román adminisztráció részéről. Bármely, többes létszámú összejövését a falu magyarságának, irredentista mozgalomnak titulálták, lehetőleg betiltottak ezt. A nagy áldozatok árán beszerzett tűzoltó felszereléseket – tömlőket, fecskendőfejeket-is elkobozták, hogy ne legyen oka a magyarságnak, összegyűlni vagy gyakorlatozni. Ez utóbbit, a falu román bírója, katonai gyakorlatnak számította. A tiltások direkt következményei meglátszottak a józseffalvi tűzesetnél, amikor több mint száz ház és a görög – keleti templom is a tűz áldozata lett. Az ilisesti-i és a gurahomora-i tűzoltó-csapatok későn érkeztek, és víz hiányában (a józseffalvi kutak nagyon mélyek, 20-25 méterre van a víz) ezek sem tehettek semmit. A józseffalvi katasztrófát és ennek következményeit dr. Németh Kálmán leírja a “Százezer szív sikolt” című könyvében. Sajnos, ez nem került újrakiadásra az utóbbi 60 évben, így aránylag nehezen található meg, az olvasóközönség számára.
Áttérve Vicére, bemutatjuk dióhéjban a falu múltját. Vice eredete az idők homályában tűnik el. Az első, valamelyest megbízható forrás a XIV. századból ered, amikor a faluban már katolikus plébánia működött, és pápai adót fizetett az ottani pap. A Domus Historiae szerint, a falunak több elnevezését jegyezték fel az idők során, előbb Vitex, majd Vicze és Vice néven került megemlítésre. Biztos források csak a XIX. századból maradtak ránk. Ettől az időszaktól kezdve napjainkig, már részletesen ismerjük a falu életét, társadalmi megszervezését, a lakosság számát, összetételét és a lezajlott, fontosabb eseményeket.
Szempontunkból a bukovinai vonatkozás érdekel, sajnos a falu - általam olvasott - történelmében erről említés sem történik. Pedig telepedtek Vicébe is bukovinai székely-magyarok, 26 család Hadikfalváról és Andrásfalváról, amint ezt László János könyvében megemlíti.[2]Szerinte, a kedvezőtlen időjárási viszonyok és a mezőgazdasági feltételek miatt, a telepesek nem maradtak hosszabb ideig Vicében. Való igaz, hogy többen elvándoroltak a faluból, jobb megélhetési lehetőségek felkutatására, de nem mindnyájan. A XIX. század végén lezajlott telepítésben megemlítenénk a Dani, Palkó, Takács, Szabó, Márton, Buta, Mihály, Hompot, Sebestyén, Salamon és Kozsán nevűeket, melyek családfája Bukovinából a Székelyföldre vezet vissza. Ilyen nevű családok - személyek telepedtek - házasodtak Vicéből Dévára a XX. század elején és derekán.
A vicei tűzvész, melyet dr. Németh Kálmán pap is átélt, 1931. július 14-én, délután fél 2-kor tört ki, és 2,5 - 3 óra alatt a falu harmada a lángok martalékául esett. Meleg, aratási idő volt akkor, a falu apraja – nagyja a határban dolgozott, tevékenykedett, otthon csak az öregek és a kisebb gyermekek maradtak. A mezőn dolgozók előbb csak egy hatalmas füstcsóvát, majd később lángokat is észrevettek a falu fölött. Mire a félrevert harangok hívására hazarohantak, már sok menteni való nem akadt a falu nyugati részén: a Felszeg teljesen, a Kis utca fele, a műemlék református templom, a műemlék harangláb két haranggal együtt, Gráf József református lelkész berendezése teljesen elégett.[3] Hatalmas károk keletkeztek, melyek kiküszöbölése, az amúgy is szerény sorsú közösségnek, évekbe telt.
Az állami becsülő bizottság szerint, az egyház kára 900 ezer lej, a lelkészé pedig 80 ezer lej. A presbitérium segítségért folyamodik az Igazgatótanácshoz, hogy megtérítése a 100 ezer lej biztosítási összeget. A Tanács azonban-pénzhiány miatt-sem a biztosítást fizetni, sem az újjáépítést támogatni nem tudja. A fennálló helyzet megtörte a híveket, és arra a kényszermegoldásra vezette őket, hogy saját kezükbe vegyék sorsuk irányítását. A presbiteri jegyzőkönyvből kiviláglik, hogy 1932. január 3.-án elhatároztatott a könyöradományok gyűjtése. Nyomtatott ívekkel indulnak a szomszédos falvakba és az egyházkerület távolabbi gyülekezeteibe, a következő presbiteri tagok: Dani István, Dani András, Kassai Mihály, Ifj. Király István, Malinai György és Szentmártoni Péter.
Kevés sikerrel járhatott a gyűjtés, mert 1932. május 22.-én a közgyűlés úgy határoz, hogy a munkálatokat saját erejükből végzik el, és nem vállalkozókkal. Feljegyzik a fuvaros munkánál segítkező önkénteseket, hívnak 56 „tenyeres munkást”, az anyagot is a hívek szerzik be. Ebből meglátszik a nagy segítőkészség, mivel a vicei gyülekezet tagjainak száma, akkoriban alig közelítette meg, a 300 személyt.
A szakavatott kőműves munka elkezdése 1932. július 24.-én történik, két désaknai vállalkozó, Bakos József és Horváth Ferenc vezetésével, akik 20 ezer lejért vállaljak a munkát, ellentétben más vállalkozók 30-55 ezer lej értékű ajánlatával.
Műszaki irányító Debreczeni László, úgynevezett „egyházkerületi rajzoló”, kinek jelenlétében Geréb András apanagyfalusi és Nagy Géza almásmalomi lelkészek 1932. október 10.-én átveszik az elvégzett munkálatokat. Az 1933. augusztus 5.-én tartott gyűlésen, a presbitérium elhatározza, hogy megvásárolja a szászfellaki Sipos Lajos harmóniumját, lealkudva az eredetileg kért 7500 lejről 5750 lejre. Ez szép összeg, a templomépítési munkálatok negyede. Megjegyzendő, hogy a ’30-as években egy napszámos keresete 400-700lej között ingadozott egy hónapban.
A tűzesetről több, Dévára telepedett, vicei születésű személyt megkérdeztem. Emlékeznek róla, leginkább a szülők által elmesélt dolgokról. Ezért értékesnek tűnik néhai Gergely Jánosné Takács Erzsébet tanúvallomása, aki a vicei tűzvészt személyesen átélte, mivel ennek keletkezesekor a 19-ik életéveit taposta (sz. 1912):
„Akkor, mikor a tűz elkezdődött, kalákában voltunk egy embernek, kint a határban. A legények néztek a falu felé, nagy füst emelkedett onnan fel. Mondogatták is, hogy ég valakinek a háza-csűrje biztosan. A gazda, kinél kalákában voltunk, hogy ne vesztegessük a munkaidőt füstnézéssel, azt válaszolta: haggyátok, hogy égjen, akié majd elóccsa. Azonban nem sejtette, hogy az ő gazdasága is égett, porrá lett az, földig, nem maradt belőle semmi. A szerencsétlen, megkárosult emberek újból kellett építsék a házukat, gazdaságukat. Fából építettek, olyan széles gerendákból, mint egy-egy asztal. A kidöntött fákat csak hosszában vágták el, szélesre, majd összefogták a gerendákat kapcsokkal. Nagyon meleg házak voltak. Ekkor elégett a Felszeg egészen és a Kis utcának fele. Később megtudtuk, a tűzvész keletkezésének okát. Úgy égett le a falu harmada, hogy két gyermek játszadozott a tűzzel. Ahogy volt az istálló a tehenekkel, mellette állt a csűr. A csűrben tartották a szekeret. Tovább volt a szín, ahol a szénát tárolták. A szekér felé is volt padlás építve, ott is szénát tartottak.
A két gyermek látta ősz végén, télen, hogy a felnőttek miként perzselik a disznót, miután leszúrták, és neki fogtak disznóvágosdit játszani. Valamit lettetek a földre, rá szalmát raktak és meggyújtották, hogy ők is perzselik a disznót. Ám a lángok és a szikrák elszabadultak, és felgyúlt a színalj. Ebből kapott lángra, rövid időn belül, a falu egy része. Nyár volt, szárazság, lengedezett a szél. Abból gyúlt meg a falu. A népek mind a mezőn dolgoztak, kevesen tartózkodtak a faluban. Később kiérkeztek a tűzoltók, de addig a kár már megtörtént, leégett a falu harmada. A tűz inkább magától aludt el a Felszegen, ahol megszűntek a házak. Szerencsére, ha úgy lehet mondani, hogy a szél a falu felől fújt, mert máskülönben egy ház sem maradt volna meg. Így is sok ház és gazdasági épület leégett, még a fából készült itató vályúk is elégtek, akkora hőség keletkezett. Ami állat be volt zárva, az mind bent égett, ami a mezőn volt, csak azok maradtak meg. Szerencsére emberéletben kár nem esett. Nagy, nagyon nagy volt a láng. Ahogy a szél fújt és pattogtak a száraz épületek, a szikrák a negyedik - ötödik házra is átszöktek, és meggyújtották azt.”
Egy ilyen tűzvész átélése után, érthető dr. Németh Kálmán törekvése Józseffalván, egy újabb, tűz által okozott katasztrófa megelőzésére. Hogy nem sikerült neki, az nem az ő hibájából történt.
Ellenzék. 1931. július 17. VICE KÖZSÉG TŰZKATASZTRÓFÁJA.
Újra tűzvész pusztított el egy magyar falut. Az aratásról hazatérő földművesek csak romhalmazt találtak hajlékuk helyén 36 lakóház, 25 istálló, 24 csűr, 13 szénacsűr, 11 szerszámraktár, 5 külön-konyha lett a lángok martaléka Dés. (Az Ellenzék kiküldött tudósítójától.)
Kedden a délutáni órákban jelentés érkezett a dési prefekturára, hogy Vice kékesi járásbeli községet tűz pusztítja. A prefektus azonnali intézkedésére a dési tűzoltók azonnal a katasztrófa színhelyére indultak, ahova velük együtt 7 óra felé a prefektus és csendőrkapitány is kiérkezett.
Vice község a hegyek között fekszik s határa, kiterjed a szomszédos völgyekre is, ahol az egész falu lakossága az aratással volt elfoglalva, míg otthon csupán néhány öregebb, tehetetlen ember meg gyermek tartózkodott. Csupán a református papilakban voltak otthon, ahol a lelkész délutáni pihenőre tért feleségével és gyermekével.
Fél kettő felé arra ébredt, hogy különös ropogás hallatszik s a rekkenő hőségben levetett ruhája helyett csak egy köpenyt kerített magára, hogy a zaj okát megtudja.
Lángban a falu.
Rémülten látta mindjárt az első pillanatban, hogy egy szomszédos ház ég s a tűz a parókiára is átterjedt. Első gondja családja volt, ezt sikerült az égő házból kimentenie, de ez után önfeláldozóan nem a saját ingóságaira, hanem a híveire gondolt, akik mit sem sejtve gyűjtik be a föld termését. Percek alatt föllármázta volna a falut, de kétségbeesve tapasztalta, hogy senki, nincs aki segítségére, siethessen a mentésben.
E percek alatt már 36 ház állt lángban, melyből lobogó fáklyaként meredt ki a református templom tornya. A tüzet a közben megindult szél is támogatta a falu többi háza felé fújva az égő zsarátnokot.
Üzenet az égő toronyból.
Ekkor már mit sem törődve magával, berohant a lelkész a templomba s meghúzta a harang kötelét. A félrevert harang hívó-szava az aratásnál verejtékező, gazdákhoz szólt, akik riadtan hagyták abba a munkát, s azonnal megértették a fenyegető veszélyt a falu fölött gomolygó füstből, melyet addig leszorított a júliusi meleg. Szüntelenül szólt a harang s a hazarohanó munkás falusiak még látták az öreg templomot, lánggal, lobogó fedelével és tornyával, de rövidesen elnémult a harangszó és pár perc alatt az egész épület összeomlott. Csak az utolsó percben eresztette el a pap a harangkötelet. A mentés most már csak arra szorítkozott, hogy megakadályozzák a tűz továbbterjedését.
Nincs tűzfecskendő.
A köröskörül álló zsúpfedelű házak állandó veszélyt rejtettek magukban. Telefonálni kell segítségért. Ekkor derült ki, hogy a községnek, mint a Szamos-mente számos hasonlóan szegény és hasonlóan veszélynek kitett falujának nincs telefonja. A legközelebbi csendőrőrs, ahonnan telefonálni lehet, 15 kilométerre fekszik! Késő délután lett, mire Dés és Bethlent értesíteni tudták s estefelé járt az idő, amidőn a várva várt segítség megérkezett. A tűzoltóság azonnal nekifogott a tűzfészkek meg semmisítésének és mire reggelig tartó megfeszített munka árán sikerült az utolsó veszélyt is elhárítani, háromszáz lélek koldusbotra jutott.
Estére alakult ki a pusztítás igazi képe: 36 lakóház, 25 istálló, 24 csűr, 13 szénacsűr, 11 szerszámraktár, 5 külön konyha, 66 ketrec lett a tűz martaléka, azon kívül odaégett sok háziállat is. Egy néhány üszők, mutatja csak, hogy hol állott a református templom és a parókia, amiből semmit se lehetett kimenteni. Egyetlen ház sem volt biztosítva, csupán a templom 100 ezer lejre.
Odaégett mindenük a szó-szoros értelmében a szerencsétlenül járt gazdáknak, a begyűjtött széna, szekerek, élelmiszerek. Úgy, hogy egy szál munkaruhában, egy falat kenyér nélkül maradtak. A kár hozzávetőlegesen 3 millió lejre rúg.
A prefektus azonnal élelmezési gyorssegélyképpen tízezer lejt osztott szét s hivatalosan gyűjtést indított a szerencsétlenül jártak javára, egyúttal pedig sürgönyileg kérte a belügyminisztérium sürgős támogatását.
A nyomozás kiderítette, hogy a tüzet egy gyufával játszadozó 6 éves gyerek okozta.
A falu külön tragédiája, hogy népe 9 millió lej adósságra van bekebelezve, ami aránylag több mint a többi koldusszegény Szamos-menti község banktartozása.
A társadalom jószívűségéhez apellál most az elpusztult Vice község lakossága és elfogad bármily csekély adományt is, mely hozzájárul megmentéséhez.
[1] Németh Kálmán – „Százezer szív sikolt”, „Zenélő Könyvműhely”, 1943, Bácsjózseffalva, 210.old.
[2] László János- „A Bukovinában élő (élt) magyarság és kirajzásának története 1762-1914-ig, az első világháború kitöréséig” - Kriterion, 2005, 120. old
[3] A vicei tűzvész története, a református presbiteri jegyzőkönyvek alapján